The Project Gutenberg eBook of Pesti album by Krúdy Gyula

Megjegyzés:

A tartalomjegyzék a 151. oldalon található.

PESTI ALBUM

Budapestről az utazási könyvek azt írják, hogy gyönyörű ifjú hajadon a vén Duna partjain és tavasszal ibolyaszaga van a városnak, mint a pesti korzó hölgyeinek; őszidőben Buda adja meg a város tónusát, lehulló vadgesztenyék kopognak a bástyasétányon, a vidékies csöndben áthallatszik a túlsó partról a kioszkbeli katonabanda muzsikája, az ősz és Buda egy anyától születtek.

Húsz év előtt jöttem a városba, mint a Dumas regényéből való ifjú, egy tallérral és mérhetetlen ambícióval, mint a tizenhatesztendős emberek szokták. A vonat hajnalban érkezett és Rákoson, a koraőszi levegőben már érezni lehetett Budapest szagát. Akkoriban a gyárkémények és a zöldségeskofák gondoskodtak a város odőrjéről. Lóvasút ment a Kerepesi-úton és olyan vénséges vén kocsisok hajtották az öreg lovakat, hogy szinte azt hihette az ember, mindig őszi dér van Pesten. A tülök olykor megszólalt, mint egy régi német városkában és a Váci utcát sör- és virstliszaggal látta el a régi Korona-vendéglő. Az «Uhr»-ban régimódi ruházatú boltosok üldögéltek esténkint és a Párisi-utcában hatvanesztendős masamód-kisasszonyok díszítették a kalapokat. Ah, mily vén város volt akkor Budapest! Sneider kisasszony volt benne a legszebb hölgy. -4-

Sneider Fáni az egykori Kalap-utcában lakott és reggeltőlestig a tükörben nézegette magát. Olyan szőke haja volt, mint a borbélyműhely ablakában a párisi viaszfigurának, – «párisi szőke», mondták egykor a műértők a vörhenyeges hajra, – arca fehér és piros és szeme olyan kék, mint Bécs alatt a Duna. Első kedvesem: szerelmem, nagyvilági ismerősöm, pártfogóm és nevelőnőm volt Sneider kisasszony. Kis szobám volt, amelynek ablaka alatt az udvaron ecetfa virágzott tavasszal, vasból való kút állott szalmába göngyölve télen, amelynek vízihúzója úgy nyikorgott, mintha egy dalos, nagyon öreg ember egymagában nótázgatna valahol. A bútoroknak olyan kifelé görbülő lábuk volt, mint a mopszli kutyának és horgolt terítő volt vetve minden lehetetlen helyre. Vasárnaponkint egy régi óra zenélt az ebédlőben és a könyvespolcon pirosba és aranyba kötve Kisfaludy regéi foglaltak helyet. Sneider kisasszony rózsaszínű fába ékelt tükröt tartott a kezében és szerelmes volt egy fehérköpenyeges tisztbe, aki Milanóban feküdt. A könyvek és a regények a huszas és harmincas esztendőket – a mult században – már régen letárgyalták, de húsz év előtt a Kalap-utcában még biztosan föl lehetett találni egyes öreg gavallérokon a Napoleon-kori kék frakkot. Mintha ötven esztendővel később járnának az órák és Sneider kisasszony elmerengve nézett a szemembe.

Mindig orgonaszaga volt a ruhájának, naplót írt -5- és bő, virágos szoknyában ment vasárnaponkint a templomba. Mise után különböző Frédi és Henry nagybácsik, valamint nagynénik, akiket Züzánnak és Rozinak neveztek, jönnek látogatóba; délután egy tisztúr ócska vaffenrokkban és bőszárú csizmában, amilyenben a vidéki színpadon játszanak. A tisztúrnak néha fél óráig kell várakozni a kis szalon százszor látott gömbölyűkeretű fotográfiái és albumkönyvei társaságában, amíg Sneider kisasszony a toálettel elkészült. Mindig porcellán volt az arca, aprókat lépett, legyező volt a kezében, gyönyörűeket sóhajtott és azt a rövid negyedórácskát, amely a petróleum-lámpás felgyújtásának idejét a délutánban a nappaltól áthidalta, épen úgy csókolódzással és kézfogással, halk esküvésekkel és a kis fejnek a férfivállon való elhelyezésével töltötte, mint a mult század elején minden valamire való kisasszony, aki Himfyt vagy Byront olvasta.

Mintha az egész életnek nem lett volna egyéb célja az egykori Belvárosban, mint a vasárnapi délután! A régi házak furcsa szobáiban a pillangós, fehér függönyök mögé lágyan szállott be az esthomály és a görbelábú székek, amelyek illedelmes távolságban állongnak egymástól, a délután józanságában, láthatatlan kerekeken közel gurulnak egymáshoz. Az utcákon – a girbe-gurbákon – litániáról ballagnak haza a kifli-formájú öregasszonyok és vén bibliai kezdőbetűkhöz hasonló férfiak, – az ablakok vaskosara mögött egy pillanatra megelevenednek az üvegre ragasztott színes rajzok, mint rózsaszínű színpadon felszalad a kárpit. Kis vadászkastély -6- áll valahol és a koszorúalakú erdőből mélabúsan hangzik a vadászkürt… Régi német városkában külföldre marsirozik a század, a banda szól, a katonák kabátja fehér és a dobos a levegőbe dobja a dobverőt… Vagy tavaszi majális van és gyöngyvirág szaga van az erdőnek, a lövészek valcert táncolnak a városka hölgyeivel, a polgári zenekar fáradhatatlanul fujja a Klapka-indulót.

Sneider kisasszony ilyenkor mindig fiatal hölgy volt és Henryval egy kényelmes postakocsiban ülve, utazott Velence felé, ahol a tenger kéklik.

Fiatalembert nem lehetett látni Pesten az időben és Podmaniczky Frigyesnek fehér szakálla és piros szegfűje jelentette a nagyvilági látszatot a városban. A Belváros kanyargós sikátoraiban német cégéreket zörgetett a szél és bízvást várhattam a peleskei nótáriust, hogy előpenderül valamely utcasarkon, – mintha a híres jegyző óta mitsem változott volna a város. A belvárosi patricius-családok tüntetőleg ragaszkodtak németségükhöz, a magyar ujságokat csak a jogászok olvasták a kávéházban, majd lármázni jártak a Múzeum-kertbe. A hazafiság furcsa, szinte humorisztikus alakban mutatkozott a városban, a cilinder mellett ugyan már nem hordtak kakastollat, de az ifjúság vezére még mindig Szücs párti volt. A pesti polgárok mulattak a jogászok heccein. A merőben érzéketlen lakosságú nagykörúton, ahol még csontvázként, kihaltan, soványan állongtak a mai paloták, egy cipésznek volt a legszebb kirakata, mert este három lámpa világította, a mai elegáns ügynököknek az ősapjai jártak itt -7- csizmában és magyar nadrágban; a Koronaherceg-utcában harminc forint volt a legdrágább kalap és az öreg Kleh István volt a legzseniálisabb takarékpénztári igazgató a városban.

Ah, mily csöndes és öreg volt ez a város húsz év előtt! A plakátokat betiltotta a rendőrség, ha dekoltált színházi hölgyet ábrázolt, a csirkefogók és a színészek tarka nadrágban jártak, a nőnöveldék és elemi iskolák százesztendős házakban voltak elhelyezve, ahol a víz befolyt a tetőn és az utcákon nem lehetett közlekedni, mert mindig köveztek – s évekig ezen csodálkoztam leginkább a városban.

Lehet, hogy a vándormadárként szálló esztendők teszik, hogy manapság már alig látni öreg embert Pesten, mert hisz azok a régi öregek, akik mogorván és gyanakodva fogadták egykor Pest beözönlő új lakosságát, elmultak. A boltosok, akik a vidékire utaztak az utcákon, – az ügyvédek és ügynökök, akik kancsal tekintettel furakodtak az új lakosság soraiba, értéktelen részvényekkel, rosszhiszemű üzletekkel tépázván meg a vidéken már amúgy is tönkrement új pestieket, – a rossz nők, akik a vidéki plébánost az ablakukba ültették csibukozni, – éjjeli kávéházak veszedelmes söpredéke, amely még az ötvenes esztendők iskolája szerint gyakorolta a «parasztfogdosást» a játékos asztalnál, a mulatóhely pezsgőjénél vagy a táncosnők szoknyája mögé rejtőzve – megöregedtek, elmúltak, ordináré hangjuk többé nem veri fel a kávéházak csendjét. Ma sem jobbak az efféle emberek Pesten, de fiatalabbak, tehát gusztusosabbak. Mily humoros tünemény -8- lehetne egy nyolcvanas évekbeli váci-utcai gavallér manapság!

Először a körútakon kezdték, – ahol Klondyke ifjai telepedtek meg a kávéházakban, hol felhangzott az első angol szó és a legelső Amerikát járt szélhámos kibontotta a csillagos lobogót: le a bajusszal!

Mintha csupán a férfiak bajusz- és szakállviselete akadályozta volna a várost fejlődésében! A borbélyok megfenték a késeket és a város egyszerre nőni, fiatalodni, emelkedni kezdett. Új, amerikai, angolos szokások honosodnak az angol-szász divattal, a lóversenyezés sportja az öreg belvárosi kávéházakba szorul, ahová a jockeyk járnak inni és billiárdozni, a Körúton, mint rohanva vágtató lovas-csapat éles trombitaharsogása zendül végig a testedzési sportok hangja. A közelgő huszárcsapatot még eltakarja a távolság és a por, de a csákók már kicsillannak, jön a sportok legmámorítóbbja, a futball.

A nyolcvanas évek görnyedthátú dandyfigurája, a Hatvani-utca sarkán életunalommal kacérkodó, émelygősen előkelősdi fiatalembere után egyszerre angolos ruházatú, tisztára borotvált, szélesedő vállú fiatalemberek tünedeznek fel a városban. A rövid dupla gallérviselet előnyösen domborítja ki a nyakizmokat, minden utcasarkon fogorvos akasztja ki a tábláját, mert a helyes és jó táplálkozáshoz ép fogak szükségeltetnek. Az ifjú bízva-bízók külföldre járnak tanulni, nagyszerű utcai lapok keletkeznek, amelyek felrázzák a pestieket tunya, érdeklődésnélküli életükből. Párisi kirakatok támadnak addig -9- néptelen utcákon és süvítve száguld az automobil a bámészkodó bérkocsik között. Egyszerre az ifjúság lett az úr a városban, ahol száz esztendeig vénséges vén belvárosi polgárok igazgatták a dolgok rendjét. A bakter többé nem mer éjjel kiállani a ragyogó lámpák alatt és a kakaskukorékolás helyett a sport-csapat kapitányának éles füttye kelti fel vasárnap reggel a diákokat és fiatal munkásokat. Edison filmjein berregve érkeznek el a város számtalan színpadára külföldi országok jeles szokásai, csodaszép utazások és gőzhajók kolosszus alakja tíz lépésnyire ring az oceánon. A Pacific-vonat gőzösei rohannak, majd a Niagara zuhog. A tíz éves fiú egy este megjárta az oceánt. Kár, hogy ízléstelen kalmárok az amerikai zseni találmányából ostoba és undorító színházasdit fúrtak-faragtak, ami ismét hosszú időre visszaveti a pesti ízlést.

Bár késő őszre jár az idő, gyönyörködve kell végigmenni Budapesten ma mindenkinek. Öreg emberek mogorva és penész-szagú városából, ahol legfeljebb a sváb falukra emlékeztető búcsúk kintornája képviselte a mozgalmas nagyvilágot, csillogva és diadalmasan épült fel az ifjúság városa. Fiatal kalapácsok csengése, lelkes férfiak okos akarata és serény munkáskarok acélgéppontosságú munkája zeng vissza az elmult évtizedekből. Nappal mindig építettek, palotákra tornyot a nap felé és éjszaka mintha temettek volna, – végtelen sora a temető-kocsiknak hordta ki a korhadt anyagot a városból, öreg emberek és öreg házak, régi utcák és szokások tetemeit. -10-

Kár, hogy e gyönyörű városban, ahol télen is gyakran ragyog tavasz napja a paloták felett, a csinos emberek és a legszebb nők városában, – az asszonyok szemében napkeleti sűrű éjszaka tündöklik, míg ruházatukból francia ízlés parfömje árad, a férfiak elszántak, de kissé darabosak, mint akik nemrégen mosták le az aranyásás sarát kezükről – a szívek és elmék finomodása hátrányban maradt a csengő üllők munkájánál.

Egyszer Alvinci Eduárd császári és királyi kamarás különös, kísérteties és hosszabb időre gondolkozásos estvét töltött régi barátnője, madame Louise házában.

A kis belvárosi palota földszintjén kényelmes szobát bérelt Alvinci egy negyedszázad óta. «Korunk hőse», – mint élete delén gyakran nevezték a híres férfiút a hirlapírók és szerencsejátékosok: oly babonás volt, mint egy indiai áldozár. Ötezer esztendős bálványok, Buddha szobrocskái és messze napkeletről való szent tárgyak voltak körülötte a régi szerelmi-szobában. A Louise asszony palotája fenntartásához más előkelő öregurak módjára némi segítséggel járult Alvinci, csinos bérösszeget fizetvén a szobáért, ahol évenként néhányszor megjelent, hogy a mult idők karcsú frakkjain, rózsaszínű arcú hercegein, rókavadászain, eltünt lovagjain elgondolkozzék. (Néha egy-egy hölgyismerőse is megzavarta ábrándjaiban; Alvinci ezért a belvárosi házba mindig frakkba öltözötten lépett be és sohasem mulasztotta el parfőmmel behinteni a kabátja selyembélését. A hölgyek olykor a jelen idő boldogságait, ifjonti örömeit hirdették mosolyukkal és szavukkal, Alvinci ellenben komolyan, -12- meggondoltan ült karosszékében; nagy fekete szivarját olyan óvatosan és figyelmesen szívta, mintha a szivarozás volna már minden öröm életében; és ahány pohár vizet megízlelt, ugyanannyi aranyat helyezett a vizestálcára. Kezet csókolt a fehérkeztyűnek, vagy a kócsagtollnak, vagy az elbájoló kis cipőnek, – amennyit a nőkből hatvannégy éves korában érdemesnek tartott szemügyre venni, – aztán lassú léptekkel, felgyűrt kabátgallérral klubjába ment estebédjét elkölteni (nem egyszer az elfogyasztandó ó-bort is a kabátja zsebében hozván).

Ekkor tavasz-est volt és Alvinci, mielőtt Louise asszony palotájába betért volna, kis sétát tett a városban. Szakállas, alig deresedő tatáros fejét most is megnézték a nők a Váci-utcában és a Dunaparton; s amint elsuhantak mellette, egynémelyik fátyola, kalapkája, mozdulata, fejtartása, szeme, mosolya azt a gondolatot ébresztette Alvinciben, hogy ezek ismerősei, akik fiatalkorában együtt utaztak vele a vörös postakocsin. Ám azóta megkomolyodtak, a templomot látogatják, a muzsikában a klasszikus zene kedvelői lettek és a vigadói álorcás-bált erkölcstelen mulatságnak mondják, – mint ahogy a nők többnyire öreg szüleikre, vagy serdületlen gyermekeikre gondolnak, amint elhagyták az ifjúság titokzatos kis utcait és szívdobogásuk megszünt.

Alvinci unottan hallotta a szokásos megjegyzéseket a háta mögött, amint hatvannégy éves koráig ezt megszokta: -13-

– Mint a valóságos ördög, oly csúf – mondta egy haragos szájú asszony a barátnőjének.

– A legszebb férfi Magyarországon – súgta egy belvárosi kisasszony az édesanyjának.

Alvinci sohasem fordult meg, bármilyen megjegyzést mondtak a füle hallatára, okos ember nem kíváncsi. Alvinci pedig a legokosabb ember volt Pesten. Most pedig azon gondolkozott, hogy nemsokára meg fog halni. A homályba borult budai hegyek nagy messzeségből látszódtak, mintha tegnap óta eltávolodtak volna a Duna partjairól. Szinte mendegélni látszottak a hegyek a tavasz-estben, mint széles vállú vándorlegények. A folyó hidegen, idegenkedve ment medrében és elbujni látszott a partokon leskelődő lámpások előtt, – a Margitszigetnél kezdődik már a másvilág, ahová komolyan és megfontoltan kell megérkezni.

Alvinci olyan hidegnek érezte a szívét, mintha jeges hallotti-kezek szorongatnák, könnyedén elszédül, «mindig gondoltam, hogy tavaszkor halok meg, mint az apám és anyám is Sárosvármegyében», – mormogta a szakállába és haldokló nemes lovagként emelte meg a kalapját és bólintott a fejével egy szikár öreg asszonyságnak, aki újdonsült pesti lakos korában a hercegprimásnak bemutatta és barátságába ajánlotta.

Az öreg hölgy tétovázva nézett a bandukoló Alvinci Eduárd után. Talán meg akarta szólítani s megkérdezni, hogy van, mit csinált azóta?… De hisz harminc év óta nem beszéltek egymással.

Madame Louise fehér háziruhában fogadta a -14- vendégét és a télikabátot lesegítette róla, a karosszéket előretolta, felső világítást rendezett és csendben, anyáskodva dohogott:

– Mindig mondtam, hogy nem uraknak való a séta. A szegény ember sétáljon, akinek nincs egyéb mulatsága. Takova gróf sohasem sétált, a boldog emlékezetű velszi herceg is beteg volt a vadászat után. Bizonyos korban az embernek nyugodtan kell már ülnie a karosszékben, eljön a borbély, gondosan kiválogatja a nagyon fehér szálakat a szakállból, csak akkor fecseg, ha kérdezik; közel lépnek a nők és megsimogatják az embert, ha erre engedelmet kapnak, nem szabad nekik sem vígnak, sem szomorúnak lenni, sem a lábukat, sem a kezüket mutogatni, karbafont kézzel ülni, mint a nőneveldében és legfeljebb a hajukat bodoríthatják, mert az nem árt senkinek…

Amíg így beszélt a jóságos madame régi barátjához, Alvinci Eduárd azt érezte, hogy meghalt.

– Talán az emésztése sincs rendben, nagy jó uram, attól szoktak lenni a zavarok – folytatta a madame.

Alvinci mozdulatlanul, mint egy halott keleti fejedelem ült helyén, akinek elmulását titkolják a birodalom népei előtt.

És ekkor az ajtó kinyílott és egy bébé-kalapos, rózsaszínű, fodros kisasszonyka surrant be a szobába. Az álla hegyes és kíváncsi, az orra ábrándos, mint égbe néző szeme… Keresztülsietett a perzsaszőnyegen és a szőnyeg virágait nem taposta lába. A csipkés napernyőjével köszönt a halottnak és -15- nyomtalanul eltünt a falban, a nagy álló óra mögé lépve.

Strucctollas, előkelősködő, feszes feketeruhás dáma sietett be, mintha a színpadra lépne, ahol már várja házikójában a súgó és int felé kezével.

Gyujtogató szemű, érzékiségét nem titkoló menyecske, mozgékony orrú, setéthajú lobban fel a setétségben, piros kalapja, mint a gyufa lángja, a keztyűjén át perzsel az ujja és a cipő sarkának állása: mintha férfiak homlokára tenné a lábát, amíg kancsalító szemével a mellkasban dobogó, vergődő szívet figyeli…

– Három, – szólalt meg a túlvilági hang és az álló óra, mint egy gyümölcsfának a törzse, elrejtette maga mögött a szevillai táncosnőt is.

Aztán kopófalka, hangtalan csaholással rontott el Alvinci lábai előtt, piros frakkos lovasok nyargaltak tova dobogás nélküli paripákon, a róka tán a Váci-utcába futott és e kísértet-csapat most tovább üldözi? A társaság mögött, az emlékezés lengőfátyolával kalapkáján lovasnő nyargal, aki leszökken a nyeregből a halott látására, közeledik hozzá, mint egy szegény vándorlóhoz az út mentén, de aztán felismeri és bánatosan, lassan elfordítja az arcát… Alvinci utána akar nyulni a kezével, de már ellobogott a fátyol.

Most halottakat visznek furcsa kis kocsikon, kék -16- kötényes, inges gyerkőcök tologatják a szekérkéket, versengnek egymással a kocsitolásban. Mikor a targoncák Alvinci elé érnek, a koporsók fedele felpattan és ábrándosan feküsznek a halott nők, szőke és barna hajuk a vállukra van fektetve, a kezük imára kulcsolva, a lábukon atlasz-cipő és a fehér ruhájukon zöld repkény.

A gyerkőcök egy szempillantás alatt tovább gurítják a kis kocsikat és vörösre főtt tengeri rákok, furcsa halak és csigák ragadnak a gyermekek sarkába.

Öreg, boldogtalan külsejű apák jönnek be az ajtón és botjukra támaszkodva ballagnak, mint a nyugalmazott hivatalnokok, lehajtott fejű anyák lépkednek, szabályosan, mint a percmutató.

Most ő jön… Még nem is látja, de már érzi a közeledését, szinte a lépésnek a kopogását is hallja, mint a rab börtönében menyasszonya lépteit.

Bús nő, hervatag virág, – «hervadt egyetlen rózsám», – susogja a halottnak a szája, – gyengéden őszülő haja, mint a gond a beteg gyermekekért, a rongyos cipőcskékért, foltozni való ingecskékért; a szeme nyugodt, elcsendesedett tükörű, mint a tóé, amelynek környékén nem járnak emberek; a keze kicsiny, dolgos, ráncos, mintha mindig hamupogácsát tartana a tenyerében vándorútra menő kis fia részére és az ajka hidegvíz-illatú, mintha érzelgősség nélkül, megnyugvással mesélné a gyermekeknek esténkint, hogy: «apátok volt a legszebb férfi Magyarországon»…

Alvinci talpraállott, a szobában sötétség volt, a -17- távolban, egy messzi utcában egyhangúan gurult a postakocsi és a szél, a nyitott ablakon át olykor idáig ragadta a postakocsis kürtjének hangját.

– Elrontottam a gyomromat – gondolta keserűséggel. – A lazac mostanában már nem élvezhető.

Zsigmond, az Arany Oroszlán bérszolgája, a rendelet értelmében hajnalban három órakor felköltötte a numero hatot. Csak kétszer kellett kopogtatni a rozzant ajtón, bévülről már hallatszott a vendég ásítása, aztán egy hatalmas káromkodás. Az istenét emlegette a vendég minden szállodai szolgának. Zsigmond dörmögve huzódott vissza a folyosó sarkába, egy pillanatig még figyelt a vendég kopogására, – ej, hogy egy szelíd, kékszemű, szőke szakállú ember is tud néha káromkodni, este olyan csendesen beszélt, mintha imádkozott volna, az öreg szobaasszonynak majdnem kezet csókolt és kis imádságos könyvet készített az éjjeli szekrényére: hajnalra pedig úgy káromkodik, mint egy pogány. Talán sokat ivott az este az étteremben és a mámor még nem szállott el fejéből, gondolta magában Zsigmond, mert szeretett a vendégei fölött gondolkozni. Az északmagyarországi városkába a kereskedelmi utazókon kívül nagyon ritkán vetődött szállóvendég. Messze a fővonaltól, szinte az isten háta mögött feküdt a városka, se katonaság, se diákság nem volt itt, a kasszirosnők sorban elszökdöstek az Oroszlánból, éjjelenként többnyire maga a gazda bóbiskolt a kassza felett. Zsigmond -19- élete tehát meglehetősen egyhangúan folyt az Arany Oroszlánban, három gyermeke, meg beteg felesége volt valahol messze Budapesten, napokig olvasgatta a gyerekei levelét, ha azok néha reágondoltak. Így mult el élete.

Meglehetős ijedelem fogta el, mikor néhány perc mulva, miután félálomba merült a rongyos szőnyegen, kardcsörgés hangzott fel a köves folyosón és egy erős kéz nehezedett a vállára.

– Zsigmond, elutazott már a numero hat? – kérdezte egy boros hang mély dörmögéssel.

Sefcsik, a városka rendőrbiztosa állott Zsigmond előtt. A fehér pakfonggombok a köpenyegen elhomályosultak az éjszakai hidegtől és a rendőrbiztos vastag bajuszán friss hó fehérlett.

– Most készül elutazni a társaskocsival – felelt Zsigmond és ijedten nézett a hatos számú szoba fele.

Zsigmond megrendült. Az Arany Oroszlánban még nem fogtak el senkit, a rendőrbiztos csupán a meleg boráért szokott megjelenni a szállodában. Ilyenkor komolyan, megfontoltan hallgatta a tulajdonos panaszát a hűtlen kasszirnőkről, néha visszacipelt egy kisasszonyt az állomásról és a szűk kamarácskában hol megverte, hol megölelte a menekülő leányzót. Sefcsik sohasem fogott el senkit.

– Mit tett a numero hat? – kérdezte Zsigmond és az álom elmulott szeméből.

– Körözve van… Életveszélyes ember… Lehet, hogy szükségem lesz magára, Zsigmond, kéznél -20- legyen – mondá Sefcsik és a szeme izgatottan ugrált. – Mindenesetre jó volna megnézni, van-e forgópisztolya a vendégnek.

– Majd megnézem – vállalkozott Zsigmond és szintén nagyon izgatott lett e téli hajnalon, midőn csupán két bécsi utazó aludt még az Oroszlánban s az egyiknek horkolása időnként, mint valamely másvilági hang hasított végig a szellős, hosszú folyosón.

Sefcsik a hóna alá vette kardját, lábujjhegyen ment le a kőkockákon. Zsigmond a hatos számú szoba ajtajához lapulva hallgatódzott. Aztán megkereste azt a rést az ajtón, amely csaknem minden szállodai szoba ajtaján feltalálható, honnan a személyzet a nászutasokat szokta megfigyelni, – ha ugyan vannak ilyenek az Oroszlánban. A szőke, Krisztus-fejű vendég az asztalnál ült és töltőtollal levelet írt. Izgatottan, gyorsan, remegő kézzel huzogatta alá a fontosnak vélt sorokat, – Zsigmond a kilincsre tette a kezét és az ajtó nyikorogva engedett. A vendég oly hevesen fordult hátra, hogy Zsigmond nem merte átlépni a küszöböt.

Zsigmond volt a gyengébb fél. Nagyot csuklott és szinte könyörgő hangon szólalt meg:

A szőke ember megmerevedve ült a helyén. A gyertya lángja hosszan huzózkodott az asztalon, a papiroson fénylett a tinta. -21-

Zsigmond betette maga mögött a szobaajtót és lassú léptekkel közeledett a numeró hathoz. Az a fejét az asztal lapjára ejtette, mintha meghalt volna.

Zsigmond most alaposan szemügyre vette emberét. Vékonydongájú, fehérbőrű fiatalember volt, alig harminc esztendős, a keze finom és kékeres, az ujján olcsó, halálfejű gyűrű és szürke ruhája nem a legfinomabb. A cipője duplatalpú, nehéz téli cipő és a tavaszi felöltőcske olyan árván, magányosan lógott az ajtófogason, mint egy akasztott ember.

– Nekem megmondhatja – szólott Zsigmond atyai hangon. A biztos úrnak majd tagadhat kedvére, de nekem az igazat mondja. Miért körözik?

– Bizony, körözik. A biztos odalent várja, elbujva, amint beszáll a társaskocsiba, a kocsis a városházára hajt a lovakkal. Ott aztán vasat tesznek a kezére, a lábára, megmotozzák és bezárják.

– Holnap jönnek a csendőrök, mert szerdai napon mindig jönnek. Azok csak a goromba emberek. Puskatussal verik, aki kezükbe kerül. Pofoznak -22- jobbról-balról. Belökik a vonatba, a lábára lépnek a csizmájukkal és olyan helyen ütik, ahol nem marad folt az ütés nyomán: a gyomrán.

– Most már mindegy. A biztos odalent várja az udvaron. Legalább nekem mondja el, hogy mit tett? – szólott Zsigmond és megnyomkodta a vendég sovány hátát.

– Már harmadik hónapja bujkálok, se éjjelem, se nappalom, egy percnyi nyugovásom. Nem is bánom, hogy elfognak, hisz a pénzem is elfogyott. Mikor a kardot csörömpölni hallottam, elbúcsúztam a világtól, gondoltam, a fejembe lövök. De maga bejött jó ember… Engem Pestre visznek innen, mert ott történt az a dolog. Aztán legalább láthatom vasárnaponként a feleségemet, meg a gyermekeimet. Beeresztik őket a rabokhoz néha.

A szőke emberke fájdalmas vértanúsággal nézett Zsigmondra, majd előkelően legyintett:

– Nem érti ezt maga, egyszerű jó ember! A játék, a nők!… Nagyon szerettem játszani.

– Vegye fel a kabátját! – mondta csendesen. – Van itt egy hátsó ajtó, amely az udvaron át a szomszéd utcába vezet. Ha menekülni akar, siessen.

A numeró hat gyorsan hátraugrott, a tavaszi kabátkát előkapta a fogasról, kis bőröndjét a hóna alá csapta:

Zsigmond az ajtót csendesen kinyitotta. A folyosó hideg és homályos, csak egy gyertyaláng pislogott benne. A bécsi utazó vígan huzta a maga nótáját.

– Nem – mondta bágyadtan. – Hová mennék? Pihenni szeretnék. Lefeküdni, aludni, megnyugodni. Gyerünk a biztos úrhoz.

Zsigmond vállat vont, lassú léptekkel a grádicshoz ment és tenyeréből tölcsért formálva, lekiáltott a sötét földszintre:

– Nem ismerte Turcsek Jánost?… Az apja suszter volt Rózsahegyen. Ő volt az ideálom vidéki kislány koromban. Fehér vasútas-zubbonyban járt – mondta a dáma, midőn a lépcsőhöz értek.

A fuvózenekar a kioszkban ismét Chopin gyászindulóját játszotta, – valahol fiatal katonatisztet temetnek, a Farkasréten, özvegy édesanya és eszét vesztett szerető átölelik egymást – a budai asszonyoknak fejük lehajlik a kávéscsészék előtt s arra gondolnak, aki a tavalyi nyáron, vagy azelőtt üldögélt a szomszédságukban, mindig hazudott, lassan, megfontoltan, meggyőződéssel, ó, bár újra hazudozna halk, tompított hangon, – dércsípte fiatal urak a korzón magukban felsorolják a nőket, akik önzetlenül, odaadással szerettek, egy napig, vagy egy esztendeig, leányokat, akik oly engedelmesek voltak, mint a bibliai hajadonok, megmosták a vízmerítőnél a vándor-próféta lábát és kívánsága felől tudakozódtak, asszonyokat gondolnak vissza, akik egyértelműleg így védekeztek: «magam sem tudom, miért?» s hányszor nem tudják az asszonyok, hogy «miért!» – a Jezsuita-lépcső közepe táján megállott a dáma s kedvese karjára tette a kezét: -25-

Ijedten, kimeresztett szemmel nézett maga elé a dáma, amint a könyvekben olvasta, vagy a színpadon látta, vagy talán magában igazán érezte… A kalandor – (harminc évesnél fiatalabb, de olykor az öregebb évjáratú férfiak mind szeretnének kalandorok lenni, ha nem a feleségük, vagy leányuk járkál mellettük a Jezsuita-lépcsőn) – a kalandor magában azt gondolta, midőn a dáma didergő hangját, rémült tekintetét látta és leheletét érezte, amelynek e percben valóban sírokon nyílott virág illata volt: «Sohasem lehet tudni, mikor mondanak igazat az asszonyok, akik fürdés után az egész testüket behintik rizsporral… A műveltség, a jó és rossz olvasmányok, romlott férfiak hazudozása, a színház és a francia zeneszerzők annyira összezavarták a modern nőket, hogy talán maguk sem tudják már, hogy mi bennük az igazság… Talán mikor egyedül vannak s önkéntelenül sóhajtanak, nyögnek, hangokat adnak…» A kalandor Milfay ezt gondolta, de hangosan így beszélt:

– Kedves barátom, már többször kértem, ne igérjen semmit. Nincs közöttünk megállapodás. Amíg jól érezzük magunkat, együtt vagyunk. Lehet, hogy holnap elválunk…

(Milfay magában: «Szeretném tudni, hol találna olyan jó bolondot, akit Budára vihetne a lépcsőkre, mint valami medvét? Képzelegsz ismét, drága, -26- romlott pulykatojás, akibe azonban belebolondultam, hogy néha már igazán szent, rajongó lovagnak hiszem magamat.») Hangosan:

– Lehet, hogy holnap elválunk, mondja kegyed, kék-strucctollas hölgy, amilyen kalapot senkinek sincs bátorsága feltenni Pesten, csak kegyednek, mert illik… Holnap elválunk és én álldogálhatok ismét utcasarkokon, ablakok alatt, kertek közepén, hídfőknél és templomok lépcsőjén, ahová kirendelnek a nők, hogy ott reájuk várakozzak. Vajjon nem sajnálna, ha ismét álmatlanul csavarognék az összekötő vasúti híd környékén, életuntan, céltalanul tölteném napjaimat, előbb-utóbb falura vonulnék segédjegyzőnek, vagy távoli rokonomhoz írnoknak a kancelláriába, pofaszakállt nevelnék, egyetlen szórakozásom volna a hajamat úgy fésülni, mint a mult században a testőrtisztek, akik falusi magányukban is úgy ápolták külsejűket, mintha egy osztrák hercegasszony látogatását várnák?… Szeretné, ha nánási szalmakalapban üldögélnék a folyóparton és horgász-vesszőt fognék a kezembe?… Óhajtja, hogy egy-két esztendő multával egy zimankós téli estve, miután naplókönyvemből kitéptem a lapokat, amelyeken az ön drága nevének kezdőbetűje szerepelnek, egy vaksi tükör előtt a helyet keresném fodros ingem felett, ahová a mordály csövét kell illesztenem… Ha elhagyna holnap, asszonyom, ez történne.

A dáma, aki szorgalmas színházi látogató módjára az összes régi és új színésznők szerepét végigjátszá, volt Török Irma, majd lengő érzelmű Márkus, -27- egy afrikai oroszlánvadász kedvéért Jászai és selypített vagy raccsolt, francia rongy módjára kacagott és egyszer valóban mérget ivott, mikor ez volt divatban, a dáma anyáskodva megsimogatta Milfay arcát és lágy, megbocsátó hangon felelt:

– Mind ezt mondjátok. S amint kihúzzuk a lábunkat a városból, nyár jöttével, vagy öreg szüleink, látogatására vidékre utazunk, sovány párisi táncosnét fűztök karotokra, akinek olyan kemény a bőre a festéktől, mint a papiros, vagy budai színésznőkkel halásztok az erdei bogyó után, amely a pezsgős-lében úszkál… De jó szerencse, ha távollétünk alatt halálosan bele nem szerettek valamely varrónőbe, akit feleségül akartok venni, tűzhelyet alapítani, gyermekeket nevelni és már ki is szemeltéttek a kis józsefvárosi korcsmát, ahol asztaltársaságot alapíttok a «megtért férfihoz». Szerencsére beköszönt az ősz és mi hazajövünk, hogy rendet csináljunk. Sok férfi köszönheti a városban boldogulását dáma-ismerősének.

– És hányat tettek szerencsétlenné? – kiáltott meggondolatlanul Milfay, nők lovagja és nők bolondja, szerelem bolondja, asszonyok szeretője, olykor komoly tekintetű silbak a kalapos bolt előtt, midőn őnagysága új kalapot vásárol…

– Szerencsétlenek voltatok? Akkor megérdemeltéttek, – felelt elkomolyodva a dáma, – mert mi szegény asszonyok, akik házasságunkban szerencsétlenek vagyunk és kénytelenek vagyunk egy érző, érzelmes, értő, néha érzelgő férfiszívről gondoskodni a társaságunkban, hogy az élet valamennyire elviselhető -28- legyen, mi szegény asszonyok valóban önfeláldozással mindent elkövetünk, hogy a férfi, akit gyakran a kezünkhöz sem engedünk nyulni, boldog legyen, pályáján előrehaladjon, szabója ízlésesen varrja meg ruháját és hogy a korcsmakoszton meg ne rontsa gyomrát, gyakran látjuk vendégül asztalunknál; éjjel reágondolunk, a ferenciek templomában érte imádkozunk, a mi mosónőink fehérítik ingeit és frissítőszert magunk vásárolunk a kereskedőnél, amelyet fürdőjébe önt… S ezért valóban semmit sem kérünk egyebet, mint azt, hogy barátnőnk ruháját ne dícsérje túlságosan, olykor sétára vagy színházba kísérjen, gyöngéd szavakat mondjon, ha családi kellemetlenség ér s megvigasztaljon, ha meglátogat a modern, művelt nők névtelen, ideges szomorúsága…

(Milfay magában: «Hát ezt vajjon hol tanultad, te lelketlen, selymeidben remegő kézzel turkáló delnő?… Te kéktollas betegség, aki elszánt, ételmérgező arccal követelsz férjedtől szürke harisnyát, amelyet a lépcsőn majd észrevesznek; te szívtelen romlottság, aki egyik nap ábrándos Fanny vagy a könyvszekrényből, mert az megnyugtatna, ha egy vízivárosi vendéglőben a nevedet a zuzmarás ablakra karcolnám és a leereszkedő sötétségben nekimennék a lámpaoszlopnak; te vagy, ki térdreomlasz a karosszékem előtt és sirdogáló hangon kéred, hogy el ne hagyjalak, mert nélkülem nem tudsz élni és harmadnap lornyetten át nézed cipőimet, mint a szemüveges hölgy a látszerészek hirdetésén; Anatole Franceról nyafogsz és londoni ingeddel csak azért -29- nem kérkedsz, mert félsz, hogy nem hinném s te kénytelen volnál megmutatni; te földreszállott gyönyörűség, akinek a járását utánozni szeretném, ha egyedül megyek éjjel az utcán és csaknem elsírom magam, ha estvénként megcsókolom az amulettet, amelyet te akasztottál a nyakamba…»)

– Én valóban nem mondhatom, hogy szerencsétlen vagyok a kegyed társaságában. Kedvességével már régen lekötelezett, ha holnap elhagyna, akkor sem gondolhatnék másképen kegyedre, mint hálával és imádkozva. Pedig még az igazi nevét sem tudom. Mert remélem, nem Czinkének írta be a pap a matrikulába?

– Gyerekkorom óta így neveznek – felelte Czinke. – Az igazi nevem nem tetszett nekem.

– Ez ódon lépcsőn, ahol most járunk, asszonyom, egykor szerzetesek papucsa kopogott, akik a várba itt mentek fel a királynét meggyóntatni. A köveken a le- és felmenő barátok lépése nyomot hagyott. Bizonyos, hogy lefelé nehezebb volt a papok lelkiismerete, mikor a gyóntatásból jöttek.

– Jezsuiták, titokzatosak, – mormogta a dáma. – Kegyetlen vezekléseket szabtak a szegény bűnösekre. Róbert Károly özvegyét térden csúszva küldték a kolostorba. Vajjon megölte a királyt?

– Akkor másféle papok voltak – felelte Milfay. – Ámde már elmondtam önnek a zugligeti úton élettörténetemet, szerzetesnek készültem, de elszöktem, hogy hajófűtő legyek egy oceánjárón. Mert a nő, -30- aki volt, a földgömb tulsó oldalára férjhez ment. Nyugodtan átvehettem gyónását, bár nem szenteltek még fel Isten szolgájának. Gyónja meg az igazi nevét, amit nem szeret!

– Csunya név, mert nem illik nekem… Én valamiképen úgy érzem, hogy egészen más vagyok, mint azok a nők, akik ezt a nevet mindennapiasan viselni szokták. Én nagyon előkelően, nemesen gondolkodom… Néha azt hiszem, hogy a nagyvilágban is megállnám a helyemet… Vannak napjaim, mikor szellemem oly élénk, mint ama régi, elszegényedett hercegnőé, aki eszével és finomságával a legjobb társaságot vonzza szalónjába… És úriasszony vagyok, feddhetlen hírnevű, M. bárónő volt a nevelőnőm, eredetiben olvastam Cherbuliez-t, emlékezhetik, egyszer elmondtam a «Gömböc» történetét… Miért kíváncsi a nevemre, amelyet a nagyanyámtól örököltem?

– Azért, – felelt Milfay komoran – mert azt akarom, hogy egyszer végre őszinte legyen!

A dáma az ajkába harapott. («Hol tanultad?» – zörgött magában Milfay.) Aztán engedelmesen lehajtotta a fejét.

– Cili, – mondta gyöngéden és megadással -31- Milfay, mert ebben a percben valóban azt hitte, hogy a dáma szereti.

– Cili, – ismételte még néhányszor, nevetett, simogatta az asszony kezét, ajkával megérintette a vállát.

– Ezen a lépcsőn se járok többet – mondta, midőn visszanézett. – És most béküljünk ki, hisz idáig csak veszekedtünk. Megigérem, hogy többé nem nézlek végig a cipőd orráig, a szemüvegen át. Mondd, kedvesem, nem ismerted Turcsek Jánost?

Az udvarmester naphosszan vadászcsizmában és bőrzekében járt, legfeljebb alkonyattal ért rá felhúzni a frakkját, mikor az őszi eső már oly életuntan hullott a kastély felett, hogy a legöregebb bécsi táncosnők is eszébe jutottak borotválkozás közben, – késő őszre járt, cinkék, derek, hideg napsugarak laktak a fehér nyírfákon, a bágyadt nap korán aludni tért, mint egy szívbeteg ember, a hold megvilágította az elhagyott sétányokat, mint a szenvedés, az álomtalan pihenés a halni készülő ember éjszakáját, éjfélfelé hosszadalmasan kongatott az óra az istállók homlokzatán, csak a tisztek szobája felé volt világosság, egyik egyedül sakkozott, a másik francia regényt olvasott és a szebb részleteket megírta egy hervadt grófnénak Pozsonyba, akitől örökséget remélt… A gödöllői őszi éjszaka ijesztően hosszú volt, szinte láthatókká vállottak az ablakokból az erdőn nyargalászó szellem-lovasok, akik ködöt, hideget, fagyot füstölgő fáklyákkal járták be éjjelente az erdőt és bő köpenyegben ment át az erdőirtáson egy bujdosó lovag, mint az életre kelt magyar titokzatosság.

Elise körülbelül délelőtt tíz óra tájban szokott kilovagolni az erdőre. Addig leveleket írt és olvasott; -33- Bécsbe, az urához, Nápolyba, beteg testvéréhez és néha Bajorországba indult levél, amelyre aranypiros pecsétet nyomott, mielőtt kezéből kiadta volna. Zizegő, fehér papiroson karcsú, hajszál betűk, mint a repkény növése, fonódnak egymáshoz lilaszínben; a császári korona mellé, amely a boríték hátán volt aranynyomásban, sohasem felejtette el odaírni, hogy Gödöllőről kelt a levél és így már erdők illata, hosszú magányoknak ábrándossága, egyedül töltött őszi napnak zamata érződött a levélen, mielőtt a címezett megnyitotta volna… Olykor egy későn nyilt virágfejecske is segített tovább adni a hírt a levélbe préselten, hogy Magyarországon hosszú és gyönyörű ősz van. A felelősségteljes, zajos, fontoskodó udvari élet messzi száll, mint az ég alján a fellegek, amelyekről nem tudhatni, hogy füstből vagy bánatból vannak-e szőve. A nápolyi királyné elolvashatta a levelekből, hogy Elise boldogsága egy kis csermely az erdőn, amely ismeretlen, kedves vándor módjára fut át a tájon, mindig jókedvű, friss és érzelmekkel teli, mint azok a szépfürtű, tiszta és halk utazók, akik egy estére megjelennek valahol egy setét vidéki fogadóban, a kedvükért felgyulladnak a lámpások, csendesen nevetnek, egyikük egy sohasem hallott dalt énekel és reggelre tovább mennek, mint tegnapról mára a nefelejtsek a patak partjáról: kik voltak, álruhás királyok vagy bolondos színészek? A porfelleg a hintójuk mögött, mint a mese vége elborítja a valóságot. A Bécsbe küldött levelek elmondták, hogy a magyarok nagyon jó emberek, áldott a nézésük, zeneszó -34- a hangjuk, a szívük pedig oly nyilt és jószagú, mint országuk szabad mezőségei; a kunyhók és paloták kéményeiből egyenesen száll a füst az ég felé, mint a fohászkodás. Ábrándvilága egy nem mindennapi, sőt sajátságos női léleknek kelt útra e levelek alakjában az udvari futár táskájában, aki pontban délben indult el Gödöllőről.

Elise akkor már messze járt a kastélytól; fehérbóbitás, a tiszta élettől és álmokkal teli éjszakától cukrászsütemény finomságú orcájú frájok hajoltak ki a kastély ablakán, hogy hosszadalmasan nézzék a szilvás-szekeret. Egy fiatalos kedvű zöld vadász fütyörészve ballagott el a tájon, a délelőtti ködben nyugtalankodó varjak magosan szálldostak a fák fölött, mintha valamely nagy esemény történt volna náluk éjszaka… A kis vadászház égett le az erdőn és romjai most is füstölögnek, mint a szénégetők kemencéje az erdővágás fölött. A nagyvilág eseményei, a távoli földrészek szenvedései, vonagló emberi szívek, háborúk és nagy szerencsétlenségek mind eltörpültek e napon Gödöllőn: hogyan történhetett, hogy az elhagyott, lakatlan kis vadászház meggyulladt és leégett?

Korompai csendőrőrmester hozta az első hírt. Az udvarhoz tartozó emberek töltöttek éji szállást a vadászházban, Wallmöden gróf, udvari tiszt paripáját megfogták az erdőn, míg a grófnak nyoma veszett. Ezenkívül női ruhákat, divatos kalapot, cipőt és felöltőt is találtak a szarvas-aggancsos előszobában, amelynek bútorzatát megkímélte a tűz. Elise már korán reggel kilovagolt a meglehetősen -35- távoleső vadászházhoz, ahol zivatar jöttével nem egyszer meghúzódott és a nyított ablakból nézte az erdő fölött háborgó villámlást és hallgatta a mindentudó záporesőt. A spanyol ruházatú udvari kurir e napon Elise levelei nélkül indult el a kastélyból, midőn delet ütött a nagy óra.

Estére bizonyossá válott, hogy Wallmöden, Elise udvartartásához beosztott kapitány, aki éjjelente egyedül szokott sakkot játszani, valamint V. Ilonka udvarhölgy, akit a «párjavesztett» néven emlegettek a trécselésben: eltüntek. Valamely kalandos körülménynél fogva, amely most már soha sem fog kiderülni, őszi éjszakán a kis vadászházban találkoztak és a vadászház leégett, benne az ifjú nő és hallgatag férfiú. Vajjon szerelmesek voltak egymásba vagy csak a kiösmerhetetlen véletlen sodorta egymáshoz a végzet percében a szerencsétlen ifjakat?

Wallmöden oly száraz és mozdulatlan férfiú volt, mint merev olajfestményű őse valamely csehországi lovagvárban. Vízszínű szeme, keskeny, szenvedélymentes arca, kikeményített válla arra látszék teremtve, hogy a harmadik hintóban helyet foglaljon, fehér köpenyegben álljon három lépésnyire és szőke, macskabajusza alól kimért és rövid szavakban válaszoljon a hozzáintézett kérdésekre. Talán nem is gondolkozott soha, csak sakk-figurái társaságában. Bizonyosan nem tudta, hogy mi a tennivaló, amikor éjnek idején kigyulladt feje fölött a tető. Felhúzta a keztyűjét és begombolta a köpenyegét. -36- Talán arra gondolt, hogy tavaszkor őrnagy lehetett volna, ha nem kerül fatális helyzetbe.

V. Ilonka udvari hölgy már inkább közelebb volt a konyha- és szolgaszemélyzet érdeklődéséhez. Az udvarhölgy, aki néhány hónap előtt került a császárné környezetébe, mindig bánatos és halk teremtés volt, aki nyilvánvalóan egy nagy sebbel a szívében végezte tennivalóját. Kemény és síma szőke haja volt, amelyet rizsporral hintett be. Világos, szinte felhőtlen kék szeme volt, amelyről a fantázia sem meri elképzelni, hogy tud setétet villámlani vagy felhők mögé rejtőzni, mint a tavaszéjben ölelkező növények. Szabályos orra, összeszorított ajka, redőtlen arca: képmása elszegényedett leányok arcának, akik a spanyol etikett fenn állása óta mindig ott álldogálnak valahol a császárné környezetében és szobájuk bezárt ajtaja mögött szenvedélyes csókkal halmoznak el egy arcképet, mialatt olyanokat gondolnak, amelyet szájon kiejteni nem lehet. Reggel hűvös, hidegvíz-illatos orcával jelentkeznek a szolgálatra, holott éjjel azt álmodták, hogy pávák és egy férfi vállán, térdén foglalnak helyet, rikoltanak és lehajtott fejjel várják az ostort. Ilonkáról tudnivaló volt, hogy egy érettebb rablólovag, szakállas előkelő úr szerelmét bírta, aki a nemrégen elmult hadjáratban életét vesztette. Így «párjavesztett» névvel emlegették őt a mesemondók és a takarító szobalányok nem egyszer találták nedvesen Ilonka párnáját.

Mily különös lehetett az őszi éjszaka, amely a -37- két hallgatag embert az erdei ösvényen összehozta és a csillagtalan setétség biztosan mutatta az utat a titokteljes vadászház felé? Hogyan símultak egymáshoz a hideg szívek és kezek, amelyek eddig csak az önző, egyedülvaló gondolatokat ismerték igaznak és boldogítónak? Mit mondanak egymásnak a vadászház csendjében, midőn a meghalásra egymásra találnak, a hideg, szenvedélytelen szemek egymásba kapcsolódnak, udvari hölgy és udvari tiszt talán a szolgálat nehézségeiről beszélget az utolsó éjszakán?

A csendes éjben sem közel, sem távol nem zavarja beszélgetésüket senki, a róka és őz messze jár a vadvér-szagú háztól, talán épen életük történetét kezdik elmondani, mennyit szenvedtek és nyitott szemmel töltöttek számos éjszakát, mit gondoltak, midőn reménytelenül hullott a hó és szélhámos tavasz kocsizott az ablak alatt, midőn egyszerre felcsap a láng a tetőn és ők szégyenkezésükben nem találják meg az utat, hanem inkább szemérmesen meghalnak?

Elise másnap korán kelt és hosszú levélben számolt be az eseményről nővérének, a nápolyi királynénak. Miután az őszi napok mind zordabbak lettek Gödöllőn és a legéett vadászház környékén mind szomorúbb lett a délelőtti lovaglás, a fatetők felett a köd úgy füstölgött, mint a kapucinusok kriptájában a füstölő, Elise parancsot adott az -38- udvarmesternek, hogy frakkját végleg felöltheti, Budára mennek ezután.

Az udvar őszi itt mulatását csupán két egymás mellett lévő sírdomb jelentette a vadkacsa hideg szárnyán közelgő hópelyheknek. Ez volt «párjavesztett» Ilonka története.

Sok évvel ezelőtt lakott Pesten egy fuvolás, aki bűbájt, augusztusi csillag-port, érett szilvafák és októberi jánoshegyi szőlővenyigék illatát, karácsonyfa szagát, husvéti tojás ízét és boldogtalan költők magányos epekedését fuvolázta az asszonyok fülébe… Igazi nevén Sneidernek hívták és egy budai korcsmárosnak volt a fia. Ám otthon nem ízlett neki a bor, sohasem volt kedve fuvolázni, csak néhanapján, ha kehes lett, ment titokban haza, a padláson aludt a téli almák és a plébános-körték között, a szelelőlyuknál a régi Vasárnapi Ujság megsárgult köteteit forgatta, de csak az Egyveleg című rovat furcsaságain, cigány és zsidó adomáin üdült és a szolgáló a köténye alatt vitte hozzá az ennivalót. Pesten Szénfinek nevezte magát, mint ezidőtájt szokásban volt a nevek magyarosítása; a hatvani-utcai kávéház ablakánál ült és ha jól ment dolga, a billiárdasztalon mérkőzésre hívta fel a sánta nőszabót, aki ezidőtájt a legveszedelmesebb sípista volt a belvárosban. A Flóra-termekben gróf úrnak nevezték és éjszakánkint megkopogtatta az ablakokat a városban, ahol még világosság égett. Egy halott mellett virrasztó vénasszony egyszer vízzel leöntötte az emeletről. -40-

Voltak napok Szénfi életében, mikor megunta várni a bordópiros-színű kávéházban az orleánsi herceget, – akit mindenki várt Pesten, mióta egyszer a púpos markőrrel itt egy billiárd-játszmát csinált, – ilyenkor elgondolkozott női ismeretségein, eszébe jutott, hogy ezóta tán el is hagyták már a nők, mást szeretnek, szívesen és álmodozva hajtják féloldalra a fejüket az új hazugságok hallására és másnak ajándékozzák tán emlékbe a cipőjüket: Szénfi ilyenkor keservesen káromkodott és fejébe nyomta nyúlszőr-kalapját, hogy hölgyei megvizsgálására induljon.

Az aranykéz-utcai ékszerészné az orgona-illatot szerette a fodrosmellű ingen. Szent és jó asszony volt, mindig vállfűző volt rajta, mintha örökké a fuvolást várná délutánonkint s a szobaleány abban a minutumban beeresztette Szénfit a szalonba. Az asztalkán kéznél volt a költeményes könyv, amelyet az ábrándos fehér kezek meglepetéssel eresztenek le, midőn a szalonban a kázsmir-függöny szétvállik és a balláb gyorsan csúszott a jobb comb alá a kanapén, amint ezidőtájt divat volna üldögélni Pesten, délután, a polgári házak szalonjaiban. A formás cipőcske, mint hűséges kis kutya figyelt a szoknya hímzései közül és a dús, vizes fésűvel hátra és hátulról felülre fésült jószagú hajban meg kellett igazítani a török ékköves hajtűt. Ez volt Nandine, az aranyművesné. Mindig tudott egy ábrándos költeményt, amelyet aznap olvasott; halk nevetéssel kérdezősködött Szénfi úr ismeretségének köréhez tartozó többi úrhölgyekről. -41-

– És barátném, Olga, aki orosz hercegnőnek képzeli magát és a harisnyakötőjére egy Puskin-sor van arannyal hímezve?

– Meghalt, – ismételte Nandina és ballábát lassan leeresztette a diványról, hogy a selyemszoknya csendesen zizegett, mint a hóesés a magányos háztetők felett.

– Csupán önt imádom, hölgyem. Engedje meg, hogy tovább is sétálhassak az ablakai alatt, amíg kegyed Morfeusz karjai között…

Szénfi legyintett, nem fejezte be sohasem a megkezdett mondatot, mint a halálraítélt a siralomházban, akinek beszélgetés közben hirtelen eszébe jut, hogy közeleg a kivégzés órája.

– Úgy bánnak velem, mint egy gyermekkel – duzzogott elmenetel közben. A nyúlszőr kalapot szemére húzta, mert szeretett a nőktől szemrehányással elválni, míg az aranyművesné reménytelenül tette le a költeményes könyvet kezéből, más vendéget nem várt délután, tejszínes kávét hozatott fel a cukrásztól és egy almát választott ki a szekrény tetejéről.

Szénfi, – ha épen módjában volt – a bérkocsist már Buda felé hajszolta, ahol a jezsuita-lépcsőnél egy ódon külsejű házban, (ahol talán maga Jósika Miklós, a régi házak finom szakértője lakott valamikor), Mária asszony ült egy oltárterítő hímzése mellett és a szobában olyan szag volt, mint egy könyvtárban vagy antik-kereskedő boltjában. Ő volt -42- az egyetlen, a legkedvesebb, a legszerényebb és legönzetlenebb, Mária, aki semmi egyebet nem akart az élettől, mint hetenkint egyszer látni Szénfi urat, hogy az elmondja neki hazugságait, – tíz esztendő óta ugyanazokat. Mintha egy csillogó, nagyvilági, idegen, de csábító parfümös virág, egy aranyszegélyes meghívó a követség báljára, útijegy a Párisba nyargaló futárvonatra, csábos, havannaillatos, a fehér mellényzsebből csak aranypénzzel fizető nagyvilág lépett volna be Szénfi úrral a budai házba. Ő volt a rezignált, langyos gavallér, aki midőn egyedül van, bizonyára szórakozottan fütyül egy ködös románcot Griegtől; ő volt az utazóköpenyeges, szomorú arcú, barkós fiatalember, aki Milánó és Bologna között egy francia könyvet olvas, míg otthon hazájában hosszú léptekkel méregeti a hervadó grófkisasszony az avart… Mária félretette az oltárterítőt, összekulcsolta kezét, tágranyitott szemmel nézett Szénfire, míg az szokás szerint elkeseredve legyintett, a nyúlszőr kalapot felkapta.

– Tévedés, hogy élek, – mormogta és Mária kezét hosszan megcsókolta, mint a haldoklók, miután a szomszéd utcában hangzik már a közelgő lelkész lépése és a ministránsfiú csengetyűje.

Szénfi teli tüdővel szívta magába a téli délután napsugarát, miután a sírbolt-szerű házból kilépett és az oroszlánfejet megsímogatta a kapun.

Míg Mária, hogy vezekeljen az iménti beszélgetésért, -43- a ház hátulsó szobáiba ment és megmosta kisgyermekei kezét és lábát.

Ha még nem szállott le a budai részeken az alkonyat, Szénfi felkereste M. M.-nét, aki a pontosságot szerette, holott a fuvolás rendszerint napok mulva ment el a találkozóra; N. N.-nét, aki úgy szerette a pikáns adomákat, mint valami öreg grófnő és gazdálkodó asszony létére felpofozta a kocsisait; B. E.-t, aki zenélt és énekelt még akkor is, midőn Szénfi úr már régen megszökött a hátulsó ajtón; egy fekete kisasszonyt a Vízivárosban, aki noteszébe írta, ha Szénfi úr valamit megígért, volt aztán nevetés, midőn a notesz előkerült; Mumut, aki délelőtt a handlénak férje hátrahagyott nadrágjait, délután a szerkesztőknek verseit eladogatta, szemtelen volt, mint egy félreismert író hátrahagyott özvegye és ha Szénfi jól megfogalmazta a levelet a miniszterelnökhöz, amelyben állami segély kéretik, nem fukarkodott a csókkal és elismeréssel; majd sikerült egy fiatal hölgy bizalmát megnyerni, akit szülei minden áron férjhez akartak adni és a vőlegények, jegyesek, kérők eltávolítását a fiatal hölgy kérésére Szénfi úr mindig magára vállalta; a Vén Fejsze korcsmárosnéjának tanácsokat adott az üzlet vezetéséről és a vendégek szekaturáját főbólintással meghallgatta; kétszer nagyon megcsókolta a Kronprinc-kávéház felírónőjének száját, mielőtt Budát elhagyta volna, miután Gizella hajdanában kedvese volt. Izgatottan, a hosszadalmas kártyázások után következő lázzal, némi önmegvetéssel húzódott meg a bérkocsi sarkában, -44- amíg a lánchídon átgurult. De ha egy formásabb nő ment a gyalogjárón, kihajolt a hintó ablakán és bolond módjára csókot dobott a hölgy lábának, fátyolának, kalapkájának, földigérő köpenyegének, amilyent ő viselt telente, – akinek a nevét sem merte kimondani.

Ez a névtelen nő Pesten lakott és minden bizonnyal szerette Szénfi urat, hisz ennek az évek folyamán többször tanujelét adta. Úrnő volt, finom, jóhírű, divatos és a hangja, mint a gerléé. A szeme… a haja… a képe… és a lába… Elsírni lehetne mindezt a Duna közepén egy szentendrei hullának, akivel Szénfi úr együtt folytatja útját Mohács felé.

Bár szabad bejárása lett volna a hölgyhöz, – nevezzük őt X. asszonynak, – Szénfi úr valóban az ablakok alatt sétált, mint a salamancai egyetem hallgatói vagy az öreg, fogatlan lovagok, akiket a játékházból egy garas nélkül az utcára vetettek. Megállott a sarkon, felsóhajtott, boldogan sírt egy öreg kapualjban, mert ott mindig sírni szokott, elgondolta a hölgynek – X. asszonynak – csodálatos szavait, amelyeket ez életben hozzá intézett, mint Szent Györgyhöz viszi az orgonaágat a dús várúrnő; elképzelte szerelmes kis kezének a tapintását, amely még Schneider-féle nyakát nem karolta; – eltorzult arccal gondolt kis lába nyomára a parti fövényen, a dunai kiöntések táján, furcsa nevetésére és két szemére, amely hamis csábítással, mint éjjel a királyné kincsesládájának ékszere a szegény lovag előtt, mindent igért és szeretett. Az ablak felnyílott és a drága kéz valóságban megjelent: -45-

– Nem, – mondta. – Mert nagyon szeretlek. Mert félek tőled. Mert nem bírnék veled, mint Mumuval, akinek néha azt mondom, hogy felrúgom. Örökké szeretlek, mindig reád gondolok, te mákony fekete füstje a kalóz pipájában. Elvesznék, ha egyszer megölelnél, belehalnék, ha egyszer ismét elhagynál. Félek tőled és a másvilágig szeretlek.

X. asszony bánatosan nézett az esti órában ablakából Szénfire. Hol tanulta, hol gondolta, tükre előtt hányszor próbálta a bánatos, megsértett, szívszomorító tekintetet, amellyel a fuvolásra nézett? Igazán sápadt volt az arca a fájdalomtól vagy ezt is tudta hamisítani? Igazán álmodott gyermek módjára éjjelente a fuvolásról? És ha eszébe jutott Szénfi úr, valóban elgondoldozó, elmerengő lett a szeme, ha egyedül volt?

A fuvolás nem mert ily dolgokon gondolkozni, de viszont legyinteni sem tudott, mint a többi nőismerősöknél. Megbabonázva, mereven állott helyén és azt remélte, hogy percek multán meghal. Fuvolázni jött ide, az ablak alá és a szíve kétségbeesetten elszorult.

A nyúlszőr kalapot komolyan a homlokába vonta és hosszú lépésekkel, hátrafont kézzel ment hazafelé, hogy néhány napig a plébános-körtéket szagolgassa a szülei ház padlásán.

– Jaj, de szeretem, – remegett fel benne a hang, -46- miközben a vén cselédtől a gyermekei után tudakozódott és pörkölt halat rendelt vacsorára.

– Ha a billiárdos szabó vagy az orleánsi herceg látna, – zokogott magában.

A legtáncosabb életben is előfordulnak esztendők, hónapok, midőn a szív és a kedv elcsendesedik, hogy az óra ketyegését hallani a mellényzsebben. Az ajtó még félig betéve, a farsangi éjbe kihallatszik a dévaj muzsika, a nagybőgő helyeslőleg mormog, mint egy romlott öreg ember, a háztetőkön a hó úgy világít, mint az alsószoknyák fodra, pirosat lehelnek a félrevonult párok az erkély fagyos ablakára, – de a báli vendég már beburkolózik egérszagú nagy bundájába a szánon, mint a végrehajtó, midőn falusi körútra indúl, a szív alig hallhatólag dobog és a magosságból hideg, téli halálra emlékeztető csókok hullanak az arcra kósza hópelyhek alakjában, mint megöregedett, régi szeretők távolból küldött üzenetei. Nagybotos, e kis beszély hőse, elfáradtan, fásultan utazott falura a nagyvárosból. (Fiatalabb éveiben ily hangulat hatása alatt fogadta meg az öngyilkosságot – másnap reggel, a borotválkozó tükör előtt, – ekkor jutott csak eszébe, hogy a legszebb nők meleg vassal göndörítik andalító hajfürteiket a fül és a nyak tájékán, csupán ilyenkor gondolt arra, félig megfagyottan, mint egy őszi veréb a fán, gunnyasztott ablakok alatt, amelyek mögött nők csókolóztak. Öregebb lévén, -48- most már csak annyi energiája volt, hogy egy bizonyos hídra gondolt, amelyet útközben valahol elér s a híd leszakadhat, ha épen úgy akarja.)

A francia cipősarkok még tovább lejtenek a tánc-zene ütemeire, a nők arca sokatigérően pirul és hajuk leng, mint az árvalányhaj, valaki erre jöhet, hogy leszakítsa: Nagybotos már falura vonult, elsőnek, hogy utolsó ne legyen a társaságban, akit a kékkötényes legények legurítanak a lépcsőn. Falun angyalokkal ismerkedett meg. Angyalkával és a mamájával. Egy régi urasági házban – «Le comte de Turgenjev» regényeiből volt ez kimetszve – kettecskén éltek, mint az őzike lépked a tehén mellett az erdőn. Nagybotos – tél volt – mindenféle kártya-kunsztokra tanította őket, kemény papirosból figurákat vágtak ki és Miklós napján bábszínházat játszottak, elszavalta a Kakasülőn című monológot és míg Angyalka a zongorához ült, a mamának a legújabb tánclépéseket megmutatta, amelyeket a télikertben egy négertől tanult. Majd szánkázni mentek és a falun túl Angyalka átvette a kocsistól a gyeplőt és a téli tájon csengetve repült a szán, mintha víg karácsonyi estére igyekeznének egy barátságos házhoz. Újév táján Nagybotos segédkezett a gazdasági számadásoknál, – valahol egy csontkeretes pápaszemet talált a háznál és midőn ezt homlokára tolta, öreg ispán, Mártonfalvi bácsi úgy megijedt, mintha a harminc év előtt elkövetett póstarablásról fakgatná Nagybotos. A jószagú és kedves befőtteket a pákosztos cselédek miatt egy könyvbe írta és esténkint arról beszélt -49- a hölgyeknek, hogy amint kitavaszodik, egy széltől hajtott vízmerítő szerkezetet kell felállítani a vetemények között. Ezenközben özvegy Majornokiné, született Fehér Krisztina és leánya Angyalka, oly alaposan beleszerettek Nagybotosba, hogy a csöndeslelkű férfiú, aki pedig már csupán a jócselekedeteknek kívánt élni és beteg parasztokat gyógyítani, ijedten járkált a befagyott folyó partján… «Ahová még betettem a lábam, ott bajt csináltam. Milyen szerencsétlen vagyok!» gondolta magában. És a tájat kémlelte, mintha azt számítgatná, hogy merre fog elmenekülni.

A faluban egy csárdásné volt. Göndörhajú és piros arcú, mint a megelevenedett népdal. Piros hárászkendőjéből néha fürkészve nézte Nagybotost, amint az úton elhaladt. Egyszer – falusi honoráciorokkal serezett Nagybotos a fogadóban – hátulról megérintette a nyakát.

Nagybotosnak néha eszébe jutott ez a megjegyzés. Midőn a hölgyek már külön imádságot fogalmaztak, amelyet esténkint elmondtak Nagybotosért és Mártonfalvi bácsi sem merészelte hangosan szidni a zsidókat az udvar közepén, (hátha van egy rokona Nagybotosnak, aki ezért megharagudna) az asszonycselédek kezet csókoltak és dédelgetve megsimogatták a csizmaszárát, – Nagybotos elhatározta, hogy elkezdi az új életet. Néhányszor hirtelen felnézett a fogadó ablakára, midőn a korcsmárosné ott magában dudolgatott, majd egy estve, midőn a kutyák a vastagon omló havat összetévesztették a -50- vándorlegénnyel, Nagybotos hátulról a csárdába került, cigányokért küldött, akik egymás hátán jöttek a mély hóban, a csárdásnét maga mellé ültette:

– Nagyon hasonlít valakihez, akit egyetlenegyszer, igazán szerettem, – kezdte falusi gavallér módjára a széptevést.

– Tán azt is Jucinak hívták? Az uraság is úgy hazudik, mint a többi férfiember.

(De többé ezt már nem mondotta ezen az éjszakán. Nagybotos derekasan kitett magáért. Éjfélfelé az asszony beleegyezett, hogy megszöknek és elmondta, hogy a Sajó parton, – ahol született – mindig kis gyermekeket látott a vízben leánykorában. És most nincsen gyermeke. N–s is kijelentette, hogy többé nem jár az elhalt menyasszonya sírjához, legfeljebb egyszer Jucival együtt látogatják meg a halottat.

Másnap, midőn az ünnepnapi ebédre ballagott Nagybotos, Juci sápadtan, kisírt szemmel állott az ablaknál: «megvert az uram» – sóhajtotta, – az ebédlőben Angyalkát találta. Karcsú, hosszú lábszárú, barna lány volt Angyalka. Azt remélte, hogy Nagybotos majd megtanítja lovagolni. És együtt ügetnek a nyárfa-sorban, mint ez a Tavaszi hullámokban olvasható. Setét szeme komoly szemrehányással tekintett a férfiúra.

– Ugyebár tudod, hogy a világon csak téged -51- szeretlek egyedül? – kérdezte és a férfi vállára helyezte a tenyerét.

– Maholnap tizennyolc éves vagyok. Komoly nő voltam mindig. És most is komolyan akarok veled beszélni. Tudod, hogy az anyám egész éjjel nem hunyta le a szemét, kétségbeesetten sírt?…

– Ha még egyszer beteszed a lábad ahhoz a némberhez, ahol az éjjel voltál, velem gyűlik meg a bajod.

Az özvegy ágyban maradt és csak a félig nyitott ajtón át vett részt a vidám, hangos társalgásban, amely az asztal felett keletkezett. (Nagybotos bankócsináló-prést keresett Mártonfalvi úron és az öreg ispán makacsul védekezett.) Ebéd után Nagybotos hosszú ideig szótlanul üldögélt a beteg mellett, míg Angyalka az ispánnal kártyázott és hangosan csapkodta az ütéseket. Alkonyattal a folyópartra ment és azon gondolkozott, hogyan juthatna el a legközelebbi vasuti állomásra. Gyors, könnyű léptek hangzottak fel a fagyos havon. Hosszú bundában, muszka-sapkában, mint egy regényhősnő, a ház felől Angyalka sietett.

– Tudom, hogy azt tervezted most magadban, hogy elhagysz minket. Az anyám a temetőbe kerülne. Magamról nem beszélek, fiatal és erős vagyok. Te nem fogsz elmenni.

– Elhatároztuk, hogy néhány hetet Budapesten -52- töltünk. Az anyám ugyanis azt gondolja, hogy itt hiányzik neked a fővárosi élet lármája, zajgása. Majd színházba megyünk veled. Ha akarod, bálba is járok a kedvedért. De otthon is maradhatunk a szállodában.

Nagybotos a falu végén lakott egy régi kertiházban és az ablakából varjakra szokott lövöldözni. Ezen az estén valaki háromszor is megzörgette az ablakot. Majd egy forró, gömbölyded asszonytenyér oly sokáig nyugodott az ablaküvegen, hogy végül leolvadt a zuzmara. Nagybotos a setétben hallgatva üldögélt. Midőn később az ablakhoz ment, már csak egy asszonyláb nyomai látszottak a kerti úton, a havon.

A holdfényben messzire látszottak a lábnyomok. Mintha a végtelenségbe mentek volna… Túl a dombokon és a határokon… Valaki elment erre, aki ide akart jönni, meleg szívet, puha tenyeret és ábrándos kis játékot hozott a képzeletében, amelyben, mint egy kis színházban, Nagybotos jeladására már játszani kezdett a zenekar. A kárpit azonban nem ment fel. Valaki egy falusi háztető alatt ködmönszagu télben narancsfákkal álmodott és kinyújtotta a kezét a drága gyümölcs után.

Nagybotos meghatottan nézte az eltávolodott lábnyomokat. Egy falusi nőicipő – nyomai magos sarokkal ellátva, mint a nagyravágyás, és gombocskákkal, mint a cifra élet utáni kívánság – mendegélt át a kerten. -53-

Jucit reggel a vízmerítő-léknél kifogták. Csak húsz éves volt, – mondták a falusiak.

– Derék ember vagy. Jól viselted magad. Most már akár megtakaríthatjuk a pesti utazást.

Déli órában végiglépkedek az októberi ligeten, mint a boldog ember, aki mások szenvedésein akarja a könyörületességet gyakorolni.

Régebben csak akkor jártam ide, mikor szeretőim voltak és a trónörökös szobránál volt a találkozó féltizenkét órakor, hogy ebéd idejéig elég időnk legyen keresztül-kasul bejárni a liget elhagyott, távoli séta-útjait, olykor helyet foglalni egy padon és rólad furcsa hangokat halkan mondani, ó, titkos szerelem! Itt hagyott nyomokat a két keskeny láb, amely oly hűségesen és könnyedén ment egymás mellett, mint a foxterrier két első lába. A sárga leveleken vígan lépkedett a francia sarok, amely a kastélyból nagyon jól tudta az utat idáig. Meleg prémek, kis kabátok, piros kalapok, hímzett arcfátyolok, jószagú keztyűk és hetyke ernyők voltak szenvedélyes jó ismerőseim a tájon, amerre az Erzsébet királyné-útja vezet a liget mellett, szótlanul ül egy padon a szegény csavargó, dologtalan ezüstfejű úr mendegél hódgalléros kabátjában, a varjak a magosban megkapaszkodnak körmeikkel a nyárfák ritkás hajában és ő engem szeretett, magasztalt, megsimogatott és a szép holnapokat igérte. Én tudom, hogy milyen akkor az ősz a városligetben, -55- amikor szeretőnket nem hiába várjuk féltizenkét órakor Rudolf ábrándos vadász-szobra mellett. Kocsinkat bízvást visszaküldhetjük a városba, bármily nedvesnek igérkezik az idő; a trónörökös oly finomkodva néz reánk a magosból, mint az írómappákról vagy legyezőkről a kedves figurák; a felszél oly messze sóhajt, mint a másvilágban; a Stefánia-út édeskés, watteau-s hangulata lágy piánóval ütögeti szívedben a kis harangok szentimentális hangját; csupa derült, boldog, nyugalmas nő és gyermek látható az őszi napsugárban, a francia könyvek messzire sárgálnak a nevelőnők kezéből, a növendékleányok harmatot szívtak fel a szájukkal, a gyermekek fehér bárányokkal játszadoztak előző éjjel álmukban és azért csilingel a hangjuk: és ez édesded szép világba majd bizonyosan megérkezik ő (talán épen a rövid ruhája lesz rajta, vagy az a kis kabát, amelyen olyan zsebek vannak, mint a fiúk ruháján, hogy nagy passzió belefeszíteni az öklöt), csak még kétszer kell elsétálni a szobortól a cukrászdáig. A fűnek a színe csak egy kis sápadtság egy átmulatott éjszaka után, majd a téli álom után bizonyosan üde lesz a mező arca. A lábad elé hullott falevél csak egy kis sóhajtás, amely után nemsokára nevetés is hangzik a lombok közül. A köd ásítása a réteken csupán egy muló perc egy hosszú, boldog utazásban, nem födi be végleg a hideg pára az ő nevét, amelyet gyűrűvel az ablaküvegre írunk. És a várakozási séta az őszi úton ép oly egészséges, mint ama szőlőpiros-arcú lovasnak a sportja, aki az angol metszetekről -56- ugratott be a hercegnő útjára. A szívben rejtőző, szivárványszínű kis szőkőkút nyomban elkezdi munkáját, amint az ő finom kis alakja és piroskás kalapja feltűnik a rondó felől. A torkon oly színes hangok szállnak fel, mint a szappanbuborékok. A kéz ujjainak a tapintása túlfinomul, mint a vakoké, egész életet mond el a kézfogás és vállának gyengéd érintése mellünkhöz, felejthetetlenné teszi a napot. Így volt? Talán még szebb is volt ennél, amikor a trónörökös vadász-szobra mellett visszafojtott lélekzettel vártalak, ó, titkos szerelem.

Most újra megyek a ligeten át, mert azt hiszem, hogy gazdagabb lettem esztendőkben, őszhajakban és tapasztalatokban; aki az utolsó esztendőket átélte korunkban, miért félne az már egy hervadó ligettől, ahol a sárga nyárfalevelek kísértetiesen húzzák a deresfejű, őszi ördög nótáját?… Lásd, hogy megvénültél, te bolond! – sóhajt egy hosszút a felszél a fák koronái között. – Nem baj, nem baj, – kopogok a sétapálcámmal a hideg ösvényen, – majd egyszer még találkozom vele, talán már ő is öregebb lett… A padok, mint kis emlékezetes útonállók kapaszkodnak a térdembe. Te, hetyke ifjú, – kiáltják rám a régiek, a rövidlátóvá lett padok. Bús bácsika! – szólítanak meg az újak, akik nem ismertek azelőtt. A nagy fák némán köszöntenek, mint ismerősök egy halottas háznál. Egyik-másik atyámfia, hallgató öreg fa látott erre kalandos dolgokat. Most mindegyik azt mondja: itt van az ősz, -57- uracska. Egy utfordulónál, ahol egyszer szembejöttünk és megjelöltük a helyet, négy féllábú katona bukkan fel, párosával, kopottas egyenruhában mérik végig az őszi ligetet, mintha azt akarnák tudni, hogy mankóval hány lépés idáig az út… Mintha ez esztendőkben a kalendárium-csinálók a szüretes kádban taposó, combig felgyűrt szoknyás, kövér menyecske helyett: csupa öreg A betűket, egylábú, mankós katonákat rajzoltak volna a kis fametszetre, amely az októbert jelképezi.

Amint a nagyon tisztelt és irigyelt költők a hold leányaihoz, éjszemű szenyórához intézik verseiket, olyanformán küldtem én kigondolásaimat falusi temetőkben összekulcsolt kézzel fekvő régi daliákhoz, női rokonokhoz, akik az atyafiság és jószív nevében fiatalkori esdekléseimnek engedtek. Mindig volt egy finomkodó, porcellánnadrágos Samuel úr vagy épen: Maximillián valahol az emlékezésembe, akinek a régies és szentimentális történeteket előadtam, amilyenek akkoriban eszembe jutottak. A köszvényes gavallér megelégedetten bólintott a túlvilágról vagy a ravatalról, ahol utoljára láttam őt feküdni papucsban és szalonkabátban. (Vajjon igaz volt-e az ábrándos Bikics aggodalma, aki mindig elfehéredő ajakkal tette le a fuvolát, amikor eszébe jutott, hogy tetszhalottként temetik el; napokig borusan üldögélt a kályha mellett és a szemét nem vette le a völgyi temetőről. Vajjon hány ember, hány barát vagy rokon ébredt fel ott a föld alatt és a mende-monda szerint megette kezét?)

Ilyenformán irogattam egy Julia nevű nőhöz, akit egyszer öltözködni láttam gyermekkoromban, -59- aztán többé soha; mikor a falun ismét tudakozódtam utána, jelentették, az úrnő meghalt. De az én számomra tovább élt fehér válla és térde, fekete haja és szeme, amely olyan volt, mint Zrinyi Ilonáé Barabás festményén. E bizonyos Juliához határtalan forró vágyakat küldtem, mindazt tudomására adtam, amit fiatal éveimben az egész női nem iránt éreztem. Kezébe veszi könyvemet a lugasban és elmereng, gondoltam még sokáig. Hőseim ezidőtájt az ablakon és kéményen át közlekedtek, hadd derüljön mosoly a szomorkás ajakra.

Írtam a télhez, őszhöz, lobbanó nyárhoz, mint azok a mostani fiatalemberek, akik egyetlen verssort sem írnak le, hogy valakinek ajánlanák. Laurájához Petrarca nem ragaszkodott jobban, mint fiatal írókoromban egy lelketlen, kocsikenőcs-szagú, elszánt, barázdás homlokú kvártélyos-asszonyhoz, akinél szobácskát béreltem és reménytelenül vártam, hogy egyszer megdícséri elbeszéléseimet, amelyeket asztalára csempésztem. (Hosszú idő multán kiderült, hogy az elbeszélések írójának nevét feleslegesnek vélte elolvasni és megjegyezni.)

Színésznők, feketék és szőkék, városiak és falusiak, búcsújárók és istentelenek, érettek és hűvösek, mint a téli alma a padláson, fiatalok, mint az első bűn a paradicsomban, csalékonyak és megcsalottak, az igazmondás és a kábító hazugság hívei, pórnők, oly egészségesek, mint a régi metszeteken, izraelita és római katolikus úrhölgyek, akik különböző babonákat míveltek az imakönyvekkel… hozzájuk is írtam dalaim, amíg azt hittem, hogy valaki bizonyosan -60- elolvassa majd könyvemet és nagyjelentőségű leend gondolata olvasás alatt. Egy tucatszor szánkázott a behavazott országúton a kalendáriumbeli emberke (amint a rajzoló elgondolta januáriust), amíg észrevettem, hogy a nők többnyire szimulálják az olvasást, a nyomtatvány közül a divatlap érdekli őket leginkább és legfinomabb, legjobbszagú célzásokat sem becsülik meg annyira a költői beszélyben, hogy miatta és emlékezetünkre egy szalagot kössenek fel a kontyukra. Máskor ily napon, mint a mai (évfordulón), mindenféle babonákkal voltam telve. Ügyeltem, hogy az első szavam egy női név legyen. A mosdóvizembe bűvös szert öntöttem, amely megvéd a rossz szemektől. A kezemmel megtapintottam a régi himzést és csupa magábaszállott áhítat volt az októberi nap reggele. Apák és anyák ködös alakja surolja odakint a küszöböt, a nyiregyházi ősz ligetének és kertjének hervadt virágporát hozta szárnyain a dongó, amely az ablakon brugózik, elhalt testvérkék fehérszoknyás alakjai mutatkoztak, mint az üvegszekrényben a furcsa emléktárgyak, kék kövek, kínai istenek, ebédnél disznótor-zamata volt a hideg bornak, valahol már huzogatja is kemény, fekete bajuszát Kiss Dániel, aki majd pohárköszöntőjét mondja és bajuszából emléket hágy… Bánatos, hosszú léptekkel közeleg egy drága úrnő a nyirfasorban és a virágbokrétát háta mögé rejti. Félve nézem a hunyorgó délutáni napot; várj még nap, te lusta szolgalegény, takarítsunk be mindent a mezőkről, ami vetésünk nyomán termett, vigyük haza a reménnyé válott reménytelenségeke -61- és a nehéz kalászokat; az élet cifra kavicsait, hazugságait, mézeskalács-szíveit is rakjuk fel a kocsira, mielőtt végleg bealkonyodik. El ne felejtsük a drága monogrammos zsebkendőket, inget és hajszálat. Ne hiányozzon egyetlen kis hangjegy sem a nótából, amelyet egész életünkön át mormogtunk magunkban. A lepréselt falevelek, elhervadt virágok, víg esztendők és bús napok, torok és kétségbeesett séták, nászok és egyhangú panaszok, lopott könnyek és féltett csókok, tünődött lábnyomok és heggedt sebek, borzalmas éji órák és szentanyám áldása, Jeromos nagybátyám faragott sétapálcája és az «ő» arcképe: amit az életből ajándékba kaptunk, minden továbbra is velünk maradjon. Ezért várj még te mámoros öreg ember, piros őszi nap ott a látóhatáron. Még egy csókot a kedvesünktől, még egy virágot a lakomásasztalról, még egy kézszorítást a hű baráttól!…

Mily favágósan, kopogósan és lelketlenül hangzik e név, nem is tudják azok, akik teli torokból ordítják a versenytéren.

Ahelyett, hogy azt mondtam volna: Ilonka vagy Viola, azt beszélte álmos nyelvem: Janek. Bizonyosan valami haszontalanságot álmodtam az elmult őszi lóversenyekről. Elég szomorú dolog, hogy már csak ilyesmivel álmodik az egykori költő. -62-

Aztán lehajtottam a fejem és arra gondoltam, akire kellett volna gondolnom ily ritka napon. A nőre, vagy mondjuk, a hölgyre, akinek szeme, mint bolygó csillag vezérli a lépteket. Hisz a legtöbb férfiú, amíg katonaköteles, nem tagad meg önmagától egy kis gyengédséget, egy hizelkedő kéz módjára simogató női vonatkozást, egy színes lepke módjára repkedő asszonynevet. Csak nézzétek meg a bivalybőrcsizmás vitézeket, valamint a bársonykabátos pesti uzsorásokat, mindegyik gondol valakire, amikor eljön az ideje, hogy lehunyja a szemét. Nincsen olyan embervakarcs, aki nem hinne, bizakodna, óhajtozva reménykedne egy nő megváltásában. És te, francia mezők nedvének és ó-magyar boroknak hive, szenvedélyek rabszolgája és a köd gyermeke: valóban elpártoltál volna Ilonkától és a többi Lonkától? «Janek»-ot emlegeted, mikor a reggeli fohászkodásnak ideje ködösen kongatja az órát a városligeti fasor tornyában? Bilincs van a szíven és vasbékó a bokán, amely a magány tömlöcének falához láncol, mint a régi vármegyeház börtönvirágát? A felleg mindig csak síró esőt és panaszkodó szelet hoz feléd a messzi égi tájakról? A holdsugár reménytelenül sétál ablakod alatt és sohasem kívánkozol a helyre, ahol kis gyertya fénye mellett az élet apró örömeit ugráltatják, mint a gummibabát a gyermekek? Az éjféli óraütés nem hozza emlékezetedbe, hogy szerelmes emberek szenvednek a falon túl és boldog öngyilkosságra készülődnek? A hajnali víz nem juttat eszedbe nőket, akik tükrök előtt ülnek és hosszú hajukat fésülgetik? A kalapodon koppanó -63- falevél vajjon nem azért hullott reád, hogy visszaidézzed a régi őszöket, a hazug nőket és csodálatos sétákat?

«Janek», mondom konokul és örülök, hogy odakünn hideg őszi eső nedvesíti a háztetőt.

Nőknek, öreguraknak, papoknak és gazdag kártyásoknak miután elegendőt írtam az elmult években, vajjon kihez intézem mostanában műveimet?

Az asszonyok nevét, akik ezidőtájt szerették Nagybotos Violát, régi ismerősünket papirosszeletre írta, amelynek hátulsó lapján egy belvárosi órás kínálta toronyóráit, előlről pedig Izidor, az Almafa főpincére szokta ellenőrizhetetlen számjegyeit vetni. Nyár volt akkor és Nagybotos egyetlen barát és támaszték nélkül csavargott az idegen városban, régi szokása szerint ismét csak nőismeretségeket kötött, mindig csak nőkkel beszélt, szerelemről, ruháról, színházról, néha a politikáról, de leginkább mégis a szerelemről, amely a divaton kívül az asszonyokat érdekli. «Szegény nők», – gondolta néha magában, ha szabad órája volt és a sötét Almafában meghúzódott lámpagyujtás előtt: ilyenkor is várta valahol, valamerre egy nő, de miután a randevu nem volt pozitiv megállapítva, Nagybotos Viola bátorságot vett, hogy egyéb szenvedélyének hódoljon, az ivásnak és a dohányzásnak. «Legalább senki sem nevet ki a hátam mögött, ha kihúztam innen a lábam», – mondta a bolthajtásos falaknak. Izidortól, akivel néha szóbaállott, az üzletről tudakozódott és egy esernyő-szemű öregúrról, aki korán délután beült a sörházba, ujságját összehajtogatta, sörét -65- fenékig kiitta, penecilussal csengetett, amelyet a mellényzsebéből vett elő, a régi képet bámulta a falon.

– Vajjon meg szokott halni az ilyen öreg törzsvendég? – kérdezte Nagybotos.

De vajjon miért is halt volna meg az ártatlan öreg, aki láthatólag élvezte a sör és pörkölt szagát, a sarokasztal mellett egy homályos ablak árnyékát őrizte és a fogason a kalapja hosszú tartózkodásra helyezkedett el.

– Vajjon elmenne az öreg a Gellért-hegyre, ha egy nő hívná? – gondolta magában Nagybotos az Almafában, ahol teljes biztonságban érezte magát valamennyi nőismeretségétől, mert e helyet gondosan eltitkolta. Itt merészelt néha tréfásan gondolni a nőkre, voltak percei az italfogyasztásnál, hogy nem vette komolyan a nőket, a szerelmeket, a furcsa tragédiákat, szenvedélyeket, könnyeket… Holott azelőtt mindig együtt sírt elhagyott szeretőivel.

Akkoriban tizenegy hölgyismerőse volt Nagybotos Violának a városban, tizenegy nő, akik nem ismerték egymást és látszólag mindegyik elhitte, hogy Viola halálosan szerelmes. Ennyi szeretője még sohasem volt egyszerre, tavaly csak hat volt, mégis szökni kellett a városból, mert végül összezavarta a hazugságokat, igéreteket, keresztneveket, álmában kibeszélte őket, a zsebei tele voltak mindenféle babonás tárgyakkal, amelyekkel a nők megajándékozták, koszorúba font hajak, pénzdarabok, fátyolok, keztyűk, falevelek… Végül kiürítette zsebeit -66- éjjel a Dunaparton egy halk éjszakán és elkullogott a városból.

Tizenegy asszony meg leány!… Amint nevüket egymás mellé írta, szinte megrettent. Hol és merre szedte össze őket? Néha azt hitte, hogy mind egyformák, máskor ismét megállapította, hogy mindegyiknek van valamely különös szeszélye, bolondsága, hiúsága vagy rögeszméje, amelynek felhasználására annak idején a közelükbe férkőzött Nagybotos. Amint az Almafánál visszagondolt hódításaira, úgy érezte, hogy nem is hódított, könnyen, gyorsan, szinte sablonos hazugságok árán engedtek hölgyei a rohamnak. A bókok, a virágok, a titkos kézszorítások, lengő szavak, érzelmes pillantások megtették a magukét. Csak a legderekabb közöttük, egy szelid, jószívű és tapasztalatlan, szőkés hajú és megadó, bánatos szemű mondta némi félelemmel: «maga úgy bánik velem, mint egy tapasztalt nőcsábító, pedig én erre nem szolgáltattam okot».

Ezt a szőkés és szépruhájú hölgy mondta, mintha egy régi emlékkönyvből olvasná a sorokat. Nagybotos gyorsan a hölgy finom cipőjére, divatos kalapjára, fehérneműjére terelte a beszédet, kíváncsiságot színlelt vidéken készült menyasszonyi kelengyék iránt, amelynek vászna a nagymamák szekrényében pihent, csodálkozott monogrammokon és nem értette, hogy lehet a cipőszalagot úgy megkötni, hogy az soha fel ne bomoljon.

(«Szegényke», – gondolta magában Nagybotos, – «vajjon jól alszik-e éjszaka?»)

A feketéknek divatszínt ajánlott, a kezüket az -67- ajkához emelte, majd homlokához érintette, mintha mindig áldásukat várná. Nevetett a nevetőkkel és szomorkodott a szomorúakkal. Azt tapasztalta, hogy az ellentmondás a nők köréből ügyetlenség, helyeselni, sőt magasztalni és dícsérni kell összes bolondságaikat, gyakran hangoztatni, hogy kilencven percent jó az asszonyok között, majdnem angyal, szívnemesség, honleányi lelkesedés, szegények iránti részvét és a betegek megvígasztalása a nők teendője. Nagybotos – pedig ekkor már meglehetős öreg lovag volt – szerette magát életre-halálra rásózni a nőkre. Körülbelül nyolcvan nő élt Magyarországon, akiknek kezébe helyezte sorsát. «Maholnap dolgozni fognak értem a nők, ha már nagyon öreg leszek», – gondolta magában, mikor a legkülönbözőbb családoknál ebédelt, vacsorált, pulykát evett és már majdnem elfogadta egy hölgy ajánlatát, hogy lépjen házasságra… Szerették a nők, ha Nagybotos összeírta adósságait, jövedelmeit, várható örökségeit és komoly, ünnepélyes arccal összehajtották az iratot, hogy ők majd rendet teremtenek a zürzavarban. Zsebkendőit sohasem engedte parfümözni, hisz délután és este másfelé volt dolga és bizonyos, hogy a nők nyomban megismerik az idegen, ellenséges illatot. Valamint a nyakon ejtett csókoknak sem volt barátja és az előszobák tükörében mindig megnézte, hogy nem maradt-e női hajszál a kabátján. A leveleket, amelyeket nők írtak, nyomban elégette és a hamvakat a szélbe szórta. A komoly nők előtt mindig arra hivatkozott, hogy egész nap dolgozik, tudományosan búvárkodik, élete nagy munkáján; -68- töri a fejét; a beteges, elvénülő asszonyoknak azt mondta, hogy reggeltől estig sportot űz, a kelő napsugárral lovagol a ligetben, délelőttjét a tenniszpályán tölti, majd úszik és csónakázik, hogy estére a vívóteremben találkozzék a klub tagjaival; az okos és vígkedélyű nőknek őszintén bevallotta, hogy naphosszat henyél, éjjel kóborol, mint a kandúrok a háztetőn, dohányzik, játszik, iszik, elveszett ember, az adósok börtönében fog meghalni; míg a hiszékeny, kedves, tiszta szívű nők részére végrendeletet írt, mindennap hagyományozott nekik valamit, visszavett, újra adott, nagy pecséteket ütött a végrendeletre és kérte, hogy sírját ne hagyják gondozatlanul… Legtöbb baja természetesen azokkal a nőkkel volt, akik megkövetelték, hogy a szoknyájukon üljön, verseket mondjon, könyveket felolvasson, gyomrára vigyázzon, paprikát ne egyen, keveset igyon és «hányadik a szivar?» – kérdezték, midőn a legelsőre rágyujtott. Viszont e nőkkel eszkomptori ügyességgel hitette el, hogy rumot még életében nem ivott, tejet és kávét szokott vacsorázni, éjfél előtt lefekszik és hajnalban Plutarchust olvassa. «Ó, bár végleg rendes ember lehetnék!» – sóhajtotta, midőn éjjelenként ki- és bemászkált ablakokon, a szobaleánynak és úrnőjének egy napon esküdött hűséget, drótkerítéseken ugrott át és legfőbb gondja volt, hogy a mérges házőrző ebekkel barátságot tartson fenn. «Ó, bár nem volna már egyéb tennivalóm, mint a kemence tüzét nézni», – mondta álmodozva és egy cirkusz-művésznő részére elhordta a házból az asszonyok finom harisnyáit. -69-

Tizenegy asszony és leány féltékeny szeme elől jó volt megbujni alkonyattal az Almafánál, habár Marianka három lépésről megérezte a korcsmaszagot, Pauline undorodott a dohányszagú bajusztól és Ilona a kezén, a körmén észrevette, hogy kockázott vagy kártyázott.

«Elkergetnek a városból» – gondolta magában, midőn ismeretlen nők karjába kapaszkodott, mert Jozefának olyan éles szaglása volt, hogy megérezte az idegen szoknyák szagát, Fancsett a szeméből kiolvasta, hogy beszélt-e nőkkel, míg Margaretta gúnyosan dugta el a kezét előle. «Pfuj, már megint kit csókolt meg?»

«Megmérgeznek előbb-utóbb» – gondolta ismét, midőn különböző, ideig-óráig tartó szerelmi ügyeit lebonyolította és ezalatt négy-öt helyen várták egyszerre a városban. Adélnek olyan ujjai voltak, mint az acél s többször megigérte, hogy megfojtja Nagybotost, ha megcsalja. Egyszer már a torkára szorította a kezét és Nagybotos csaknem elájult. Róza állandóan töltött pisztolyt tartott a fehérneműs szekrényében. És «kis Ilonka» oly hidegvérrel elvágja vala a nyakát, mint egy csirkéét, ha álmában idegen asszonynevet mond.

«Elátkoznak, megbabonáznak, ellenem imádkoznak és felbőszítik ellenem a férfiakat, véresre veretnek és börtönbe záratnak» – gondolta, mikor estve az utcán valamely csinos nő után futott s csak attól rettegett, hogy egyik szeretője rejtőzik a fátyol alatt, mint Boris, aki gyakran öltözött férfiruhába, hogy Nagybotost kikémlelje, vagy Agátha, aki estve -70- velencei, rojtos kendőt borított a fejére s arra vette útját, amerre Nagybotosnak jönni kell. Ilona idegen nők nevében irogatott szerelmes leveleket, randevukat esedezett telefon és küldönc útján, szerelmi bájitalt küldött vidékről és míg Nagybotos mélyen elaludt, a nevét a mellére tetoválta. Ugyancsak vigyázni kellett, hogy Nagybotos elkerülje a csapdákat.

Tizenegy vagy tizenkét asszony volt, akire Nagybotos félénk és szent szerelemmel gondolt. Már nem is tudta teljes bizonyossággal. Csak a kötelességeit ismerte már s a leggyöngédebb nőnek is úgy engedelmeskedett, mint a férfias, energikus hölgyeknek. Jobbra-balra rendelték a városba, utazásaikra elkísértették magukat, a templom előtt várakoztatták és a cukrászdákban leültették, hogy estig várjon; nőorvosok előszobáiban, divattermekben és a korzón, a fürdőhely platánjai alatt, a szemközti ház kapualjában, éjjel, kis állomásokon, dunai hajókon, a Norma-fánál és a budai kioszkban várt Nagybotos, mindig várt asszonyra, leányra, estve megismerte a lépéseik hangját, a sötétben a hangjukat és a szélben lengő kalaptollukat.

Hónapok, csaknem esztendők multak el. A tizenegy nő hűségesen kitartott Nagybotos mellett.

– Vajjon, ha meghalnék? – kérdezte egyszer magában, vagy az öreg törzsvendégtől az Almafánál.

S az ötlet örömére többet ivott a szokásosnál, éjjel búcsúleveleket írt, tizenegyet, egyformát, szomorút, -71- megbánót, természetesen, mindegyiket biztosította, hogy érte hal meg és hajnalban eldobta kalapját a lánchídon.

Ezután két napig nem mutatkozott Nagybotos Viola az utcán. Elbujt, elzárkózott. Harmadnapra megunta a magányt és felkereste a legderekasabbat, legjobbat nőismerősei közül, aranyszívű Klárit.

– Sajnálom, már késő, már megsirattalak, elbúcsúztam tőled, elfelejtettelek.

– Nekem meghaltál. Kedves, drága halottam vagy. Engedd, hogy halálod évfordulóján érted imádkozzam, fekete ruhát öltsek és kicsit sirdogáljak a kanapé sarkában. Ne fosszál meg ettől a fájdalmas örömtől.

A víg és bolondos asszonykák hangosan felkacagtak, amikor Nagybotost ismét megpillantották. -72-

– Ejnye, talán fele sem igaz annak a sok rágalomnak, amit halála alkalmából beszéltek szerte a városban?

Nagybotos keservesen meglakolt, nagy próbára tette a nőket. A visszatért halottal senki sem állott többé szóba. Elsiratták, elfelejtették, elrakták kedves emlékek közé. Aztán Nagybotos nélkül folyt tovább életük a tizenegy asszonyoknak.

– Ne jőjj vissza a másvilágról! – írta fel az ajtófejfára Nagybotos, hová a babonás betüket szokta írni.

Dickens, aki az árva gyermekről először írt égi jelentést; Andersen, aki megszólaltatta a mogorva szélkakasokat és hallgatag esőcsatornákat a gyermek mulattatására: Az Ezeregyéjszaka és a magyar mese- és mondavilág tündér-lepke hátán lovagoló fantáziája, amely ifjú korunk hajnali felhőit befestette: nem gondoltak ki olyan mesét, amely most Budapesten valósággá lesz, mint egy számjegy. Harminckétezer pár gyermekcipőt osztanak ki a városban a szegény gyermekek között. 32 ezer kis bakancs indul el viszontagságos útjára, gyermekek lábán, amely eddig mezitelen volt. Elmennek a bakancsok a Népjóléti házból és soha többé vissza nem jönnek. Pedig az volna csak nagyszerű, ha mához egy évre visszatérnének és jelentést tesznek az igazgatónak, hol és merre jártak…

Amikor Twist Olivér Londonba futott a koporsócsinálótól, midőn Andersen mese-alakjai, a szélkoronák és papirtáncosnők bolyongtak még a földön és Csizmás Kandur elkövette hőstetteit: aligha jutott eszükbe a meseíróknak az a pokoli fantázia, hogy van valahol a világon egy város, amelyben harminckétezer vagy még több gyermek kékszakállú téli kora reggelen cipő nélkül indul iskolába. Mert -74- akkor egyebet sem írtak volna a mesemondók, mint a mezitlábas gyermek-hadsereg történetét. Ha Dickens tudta volna – pedig majdnem mindent tudott az emberi jaj és kacaj mélyeiből, – nem ír vala soha egyebet, mint a mezitlábas liliputiak regényeit. Mi a sorsa, élménye és viszontagsága harminckétezer gyermeknek egy sötét, háborúba roskadt nagyváros közömbös háztetői alatt, akiket cipő nélkül csípett el a hófürtös gubáju December?

Harminckétezren legalább voltak, mert a jótékonyság oly gyanakodó a háborús években, mint egy vallató csendőr. Becsületes kis tanítónők, a gyermeknyomort pontosan ismerő iskolaigazgatók és kerületi emberek, akik nemcsak a szavazókat tartják számon, hanem névszerint is ismerik a városrész szegényeit, állították össze a boldogtalan kis mezitlábasok névsorát. Három esztendő előtt csak négyezer gyermeket soroztak be a hadseregükbe. Ezek azóta akár manipuláns őrmesterek lehettek Budapest kis rongyosai között, mert tavaly már huszonnégyezer gyermekről vezettek törzslapot az írnokok; míg az idei karácsonyra már a szegénységnek harminckétezer kis katonája faszol bakancsot, kötényt, kabátot. Az embernek kedve volna megkérdezni, mit csinál hát a Gyermekvédő Liga, amelyről ragyogó júniusban annyit hallunk a gyüjtő-napokon?

A katonásan szabott kis bakancsok e héten kelnek útra, hogy ezentúl sorsává és mindennapijává váljanak a pesti gyermekeknek. A fényűző fővárosi utcákon, hivalkodó nők lábán versre-járó Sperai- és Bence-cipők arisztokrata társaságában egy új -75- hang kér magának helyet a lábak kopogásában. A «népjóléti-bakancs» a jövevény, amelynek a gyermekek mindennapi beszédében már meg volt a neve. Tavaly Csizmás Kandurnak nevezték az iskolában azokat a fiúkat, akik a jól szegelt városi cipőkben kopogtak a kocka-köveken. Csizmás Kandur volt a cipőnek a neve.

Nos. Csizmás Kandur ismét elindul karácsony hetében (miután az elmult időkben meséivel mulattatta a gyermekeket), hogy a háború-verte, felejthetetlenül leromlott Budapest gyermekeit megörvendeztesse.

A temetők ama udvaraiban, ahol a gyermeksírokat ássák, egy darab időre megpihenhet kapáján a sírásó. (1917. Karácsony.)

Virágvasárnaptól kezdve mindig állnak szakértők a Lánchídon, a középső bástyánál, akik a Duna folyását ellenőrzik. Vagy különben mi egyéb tennivalójuk volna azoknak a nőknek és férfiaknak, akik a híd közepén váratlanul megállnak, abbanhagyják az utat Pest és Buda, vagy az élet felé és fertályóráig mozdulatlanul nézik a nagy vizet? Nem egyéb ez, mint ellenőrzése a folyamnak. Nem fordított-e irányt vagy egyéb szélhámosságra nem vetemedett? De az is meglehet, hogy némelyik ember minden esztendőben másnak, újnak látja a Dunát. Egyszer tán utálatos, dermesztő a sárga tavaszi folyó. De már egy esztendő mulva selyemágynak is láthatni a Dunát, amelybe belefeküdni a legnagyobb boldogság. Bizonyosan a hullámok változtak meg. Ezek a hullámok a boldogság erdejéből jönnek, hol télen hó alakjában szolgáltak tánchelyül a hold tündéreinek.

A lánchídon ácsorgott egyszer Cukkermandel kisasszony. Az öreg Cukkermandel leánya, akinek apja kirabolta Pesten először a keresztényeket, azután a zsidókat. Harminc palotát vett, de szállodában lakott, mert attól félt, hogy otthonában meggyilkolják. Cukkermandel kisasszony már ennélfogva is -77- úgy unatkozott, mint azok az embeker, akik mindig a vonatot várják, de soha sem utaznak el.

Ekkor épen egy vizihullát kergettek a Dunán. Mária Valéria ilyent még soha sem látott.

Egy nyitott szájú, veres ruhás csecsemő volt az üldözött, aki duzzadt pólyáiban úgy úszott, mint egy dinnye a folyó sodrában.

Voltak olyanok, akik az utast már a Margit-hídnál észrevették. Ezek a dologtalan emberek a part mentén követték a csecsemőt, mintha lelkük üdvössége függne tőle. A hídon lassítottak az omnibusz-kocsisok, a járókelők kihajoltak a híd korlátján, egy kopottas kabátú, másvilág-szürke arcú fiatal nő váratlanul felsikoltott… Talán egyszer ő is, egy régi, szélvészes éjszakán elindított egy kis pasasért, gyöngéden fektetve a habokra… Ezüstfejű öregúr a társadalmat szidta, vénasszony rongyaiban sápítozott, szabadságos katona kihajolt a fedezékből a kis muszka után. Divat úr felsóhajtott… «A nők»… mondta és rókaképű emberek megálltak útjukban a vasút-miniszterium felé, amíg a csecsemő méltóságteljesen, mint egy kis hajó elúszott a híd alatt. A nap sütött, mert husvét volt Pesten. A tornyokban harangoztak. Mintha a kis utazó tiszteletére szólaltak volna meg a budai tornyokban függő, rácasszonyhangú harangok. Pestről átmorog az István-kupola nagyharangja, mint a polgármester, aki a kis husvéti királyt fogadja üdvözlő beszéddel. Fiuk és lányok megálltak a budai parton, mintha elfelejtették volna további mondókáikat, amelyekre a tavaszi nap tanította -78- őket. A kis koldus-fajzat veres rongyaiban a Duna vízében megragadott minden érdeklődést.

– Hátha még menyasszony-ruhában úszna valaki a Dunában, – gondolta Cukkermandel Mária Valéria.

Minden szem a köpönyeges rendőrre meredt, mint egykor Toldi Miklósra, aki egy csónak orrában állott és hosszúnyelű csákánynyal igyekezett elfogni a csecsemőt. A dunai rendőr ügyes ilyen fogásban, mert erre tanítják. De a kis utas, még ügyesebb volt, mert bizonyosan nagyon imádkozott valaki, hogy a hivatlan idegen háborítlanul érjen el a Fekete-tengerig. Midőn harmadszor is utána nyúlt a rendőr a csákánynyal, a veres pasasér megunta a játékot s lemerült a Dunába. A partról, a hídról, a harangokból, a felhőkből már csak a néma nagy vizet nézték a szemek.

És ha egyszer mégis öngyilkos lenne egy dúsgazdag, finom kisasszony a városban, jussanak eszünkbe a kis vizihullák, akik ismeretlenül, megszabadulva úsznak el Pest alatt. Talán ők hivogatják maguk után az öngyilkos nőket.

Éjszaka jön, mikor úgy csörög a szél, mint a lószerszám másvilági paripákon; a fatáblák mögött haldokolva távolodik a hold a felhők köpönyegei mögé; orgyilkosok, kormosképű rablók, kést szorongató vándorlegények óvakodó lépésétől reccsen meg a grádics, hogy a tolvaj ijedten megáll; a gyertya fekete kanócában ifjúkori szemeket látni, amelyeknek tulajdonosait egykor megaláztunk, megbántottunk; a görcsös kezek alig tudják távoltartani a nyakra kívánkozó hurkot… Ő ott áll az ágy lábánál és fekete köpönyegében mozdulatlanul néz ránk, mint egy Dante-fő. Közönségesen: álmatlanságnak hívják.

Valamelyik éjszakán Bécsbe mentem, mint régi atyámfia, aki követ volt és Felső-Magyarországról a diétára utazott, Pozsonyba, egy kőhajtásnyira Bécstől. Ha az öreg élne, most tán delegátus lenne, újra utazhatna a kocsiján a szakácsával, a pincemesterével, a kenőasszonyával, a muzsikusával. És gúnyosan bólongatna a töltésen vágtató vonatnak, -80- ahol éhes, fáradt emberek egymás fején ülnek. Milyen jó lett volna fogadalmat tenni, hogy életünkben sohasem ülünk vonatra, mint a régi emberek! Manapság arra szokás megesküdni, hogy a repülőgépre nem szállunk fel.

Ez a fentebb említett rokonom két dologról volt nevezetes. Meghallotta bármily messziről is a kincsásók munkáját. Megmondta az ágyában fekve, hol ásnak a határban rejtett kincs után az unatkozó parasztok. Ugyanezért egy télen kiásták a saját kamaráját. Másik nevezetessége volt: az utazás. (Végül is holtan hozták haza a lovai a gyékényes kocsin; a hold világított és hazáig egyenesen, holtan ült.) Ismert minden csárdát és korcsmárosnét a bécsi úton. Tisztában volt vele, hol kapni a legjobb pörköltet, hányas termés fekszik a pincében, kinek a leánya a korcsmárosné, mi a háziszolga neve. Még Bécsben is kiösmerte magát. Tudta, mikor csapolnak a kulmbachi serházban, a Burg tövében, amely csapolásból a császárnak is visznek egy korsóval, mellé einspennert. Eligazodott a Rothenthurm-gassze körüli borpincékben. Lakáscímek voltak a fejében, ahol barátságos nők fogadták az idegent. A főhercegnőknek köszönt az utcán, azok visszabólintottak. A bécsi magyar iparosok dalárdájában a basszust fújta, ha épen dalestély volt. Olcsó keztyűket hozott ajándékba. Kezet fogott az udvari múzeum portásával. Egy öreg inas egyszer szemethunyt, mialatt az öreges ember próbaképen behemperedett Mária Terézia hatalmas ágyába Schönbrunnban. Ha pénze elfogyott, volt -81- akitől kölcsönkérjen. Keresztapja volt egy meidlingi kertészné gyermekének. A korcsmáiban esztendős távollét után is helyén találta a pipáját. Egyszer aztán a császárhoz is meghívták.

Vasárnap volt és udvari kurir ment érte a Fehér Farkasba, a vámhoz. Rokonom frakkot húzott, köcsögkalapot tett a fejére és elindult a futárral. Útjuk a csatornán vezetett át. Azon a régi hídon, amelynek közepén egy nagy Mária-szobor őrködik, éjjel-nappal mécsekkel megvilágítva. A hídon hirtelen nagy szél kerekedett, amely leragadta rokonom cilinderét. Repült a köcsögkalap, egyenesen a csatornába. A fekete víz csendesen meghintázta a kalapot, aztán vinni kezdte.

Rokonom a csatorna partján a kalapja után futott és kiáltozással hívta fel az emberek figyelmét szerencsétlenségére. Amíg egy őgyelgő hajós nagynehezen megértette, hogy rokonomat a császár várja, amíg csónakot oldott, amíg evezni kezdett, a cilinderkalap elmerült a csatornában.

Még ha nem lett volna vasárnap és a boltok nyitva lettek volna, rokonom akkor se vehetett volna nyomban új kalapot. Olyan nagy feje volt, hogy csináltatni kellett külön a kalapját! Így nem tehetett egyebet, mint nyakába vette a várost és hajadonfejjel futott egyik ismerősétől a másikhoz kölcsön-kalapért. A verejték patakzott a homlokán. Elképzelte a császárt, amint türelmetlenül kinyitja az előszoba ajtaját.

Az ismerősöknek mind kisebb fejük volt, mint -82- rokonomnak. Próbálgatta, rángatta a kalapokat. Némelyik csak a fejebúbját fedte, a másik úgy állt a fején, mint a cirkuszban a dummer Augusztén. A delet is szaladgálással töltötte, pedig jó ebéd várta a Piros Almánál. A korcsmárosnénak megigérte, hoz valami emléket neki a császártól. Már csaknem összeroskadt a fáradtságtól, amikor benyomult Riedlhez, – a mostani nagyapjához, aki szintén kávéfőző volt. Riedlnek akkora feje volt, mint rokonomnak, s mint tisztes bécsi polgárhoz illik, kéznél volt a köcsögkalap. Délután négyet vert az óra Szent István tornyában. A császár már elhagyta a Burgot. Vadászni ment. Sohase jutott többé eszébe hivatni a kalapnélküli magyart. Némelyek szerint meg is haragudott, ugyanezért rokonom elveszítette népszerűségét Bécsben, ahol tengett-lengett, reménykedett. A korcsmárosnék kiadták az útját, a keztyűsök elhúzódtak az asztala mellől, végül a policáj is érdeklődni kezdett. Rokonom testben, lélekben megtörve utazott haza, ahol azt mondták:

Most megint Bécsbe készülődnek a magyar követek. Delegációs ebédet ad Szemere, a külügyminiszter, a Magyar Ház gazdája; ámde még se jut mindennapra nagykanál; hol esznek akkor a követeink? A bécsi korcsmáknak mostanában rossz hírük van. A bécsiek Budapestre járnak jólakni. A híres konyhákat -83- hiába keresné rokonom, ha feltámadna. Még a sör is elfogyott, pedig az öreg Dreher él.

Tervezték, hogy pesti vendéglőst visznek magukkal, aki majd főz, mialatt a követek tanácskoznak. Lehet, hogy így is jó lesz. De mégis csak leghelyesebb visszatérni az öregek, a régi utazók példájához, akik kényelmesen, tengelyen tették meg az útat, senki se ült az ölükben a vonaton Pesttől Pozsonyig, legfeljebb szépleány. Az élelmiszert nem egyszer eleven állapotban vitték magukkal. A disznót kocsin, az ökröket hajtották hozzáértő emberek. A városvégi fogadóban a magukkal hozott szakácsné állott a tűzhelyhez. A saját borukat itták, az otthoni lisztből dagasztottak, a maguk tányérján ettek. Az ejtőzés közben fogpiszkáló mellől nézegették a sok plundrás osztrákot, aki a városban szaladgál.

Az igaz, hogy mostanában országos veszedelmet jelentene az éhes osztrákok amúgy is alig fékezhető írigysége, még keményebben összeszorítanák öklüket a zsebükben, de a követeink legalább nem koplalnának idegenben, midőn hazánk ügyeiben tanácskoznak. Csak hadd füstöljön az a magyar kémény Bécsben, ropogjon a láng a hízó alatt, elég gazdag még ez az ország, hogy a delegátusait ellássa élelemmel a hideg osztrák földön.

Ámbátor szép álom, illetőleg álomtalan éjszaka fátyolképe mindez. Abból a huszonegy korona napidíjból, amelytől a delegátus szeme kopog, nem lehet valami nagyon nyújtózkodni. Száz év előtt önkéntes honleányok, buzgó nagyasszonyok siettek volna a -84- magyar követek segítségére; akkor még primitív volt az érzés, mondják korunk gyermekei. Most megnyugszunk, hogy már többet is szenvedett a magyar ezeresztendő alatt, mint a követek éhségét.

Aztán ha a szél elfújná valamelyiknek a kalapját, – az is csak úgy járna, mint régi rokonom, pedig mondom, ő volt az egyetlen magyar, aki jól kiismerte magát Bécsben.

Ők szomorú nőtestvérek voltak, mint a bánat a szemben. Az egyik a Józsefvárosban lakott, a másik a Ferencvárosban, a harmadik Kőbányán. Atyjuk egykor a városnál magasállású hivatalnok volt, válogattak a kérők között, vénleányok maradtak és abból éltek, hogy szobaurakat tartottak.

Kuklinak mindig volt dugaszban egy vőlegénye. Fürtös diákfiú vagy pantallós hadnagy, aki a józsefvárosi kávéházakban billiárdozott. Aztán egy másik városrészbe költözött és Kuklinak el kellett felejteni bánatát.

Vukli kedvelte a «tisztességes» női lakókat. Hivatalnoklányok, diákkisasszonyok, vidékről elmenekült úriasszonykák laktak a ferencvárosi Vuklinál régi bútorok között. Esténkint felhúzták a zenélőórát, régi divatlapokat nézegettek, szabad volt beszélgetni a reménytelen szerelemről, színházról és régmúlt kalandokról. Olykor zsúrfixet rendeztek, a cukrásztól süteményt, fagylaltot hoztak, nagyon boldogok voltak, arcképekbe voltak szerelmesek. Ha bajuszpedrő szagot hozott haza valamelyik lakó, Vukli szomorodott szívvel eltávolította. Csak erkölcstelen nők csókolóznak a kapu alatt. -86-

Trufli a kőbányai serházak környékén lakott és szállást adott átutazó kereskedőknek. Ő volt a leggazdagabb, legtekintélyesebb. Olykor vidékinek látszott már Pesten, elhízott és nem tudott sokáig a városban maradni. A vasárnap délutánokat a serházak kertjében töltötte, táncolt a kaszinó majálisán és előkelő nő volt, aki szánakozva gondolt szegény pesti testvéreire, mert nem hallják Hock János prédikációját a veres templomban.

A sors könyvében az látszott megírva, hogy a három vén kisasszony szótlan, apró boldogságokkal és csendes boldogtalanságokkal megrakott életet folytat itt a lármás és hentergő városban. Mindig meleg kályhájuk, jó levesük és álombaringató vánkosuk lesz, kényelmes papucsuk és ülőhelyük a templomban. A sors azonban másként intézkedett. Háború lett, hiába sopánkodtak a három kisasszonyok, hogy ők ezt nem akarták megérni.

Kukli szobaurai, a kedves diákok és ápolt bajuszú hadnagyok legelőször repültek el, mint a tűzmadarak a szélben. A posta elhozta a hősi halálok, megsebesülések hírét. Tomszkból a hadifogoly levelezett. Idegenek menekültek, falusiak telepedtek meg a cigarettafüstös hónaposszobákban, mintha egy átutazó szálloda lett volna a józsefvárosi lakás. Csaknem hetenkint változtak a lakók, fizettek, követelőztek, lármáztak, nem ismerték ki magukat Pesten, mozdonyok füstjét cipelték a lakásba, határszéli sarat vertek le a csizmájukról, egész éjszaka jajgattak, jöttek-mentek, mind idegenebbek lettek, akiknek csöppet sem imponált, hogy Kukli kisasszony -87- édesatyja egykor városi hivatalnok volt. Rideg, meghittség nélküli, bizalmatlan, vándor-cigány élet költözött a régi csöndes hónapos-szobákba. Vőlegényekről szó sem lehetett a jött-mentek között. Az élet elviselhetetlenül idegen lett.

Vukli még jobban megjárta. Mintha egyszerre megbolondultak volna a lakói, a «tisztességes nők». Avval kezdődött, hogy kapuzárás után kezdtek hazajárni és Vuklit vén boszorkánynak nevezték, aki nem akarja tudomásul venni, hogy háború van, más világ van. Hajnalonkint vetődtek haza a legrendesebb nők a zenés kávéházakból és nem egyszer katona-bakancs állott a fehér ajtó előtt, midőn Vukli felébredt. Szemérmes, érzékeny lelkét végtelenül lesújtotta ez a felfordult állapot. Egymásután adta ki útjukat régi lakóinak és a hónapos szoba céduláján szigorúan hangsúlyozta, hogy csak erkölcsös, magányos nő talál nála otthont. Hiába volt minden óvatossága. Egy-két napig még csak félrevezettette magát az új lakó hazugságaival. Hadiözvegyek, hivatalnok-kisasszonyok fogták meg kilincsét, akik keservesen panaszkodtak a magányos nőkre mért szomorú életről. De rövid tartózkodás után már megfeledkeztek a szerződésről. Csodálatos, soha sem látott ruhákat kezdtek viselni. A hordár a levéllel, a boy a virággal, a gavallér elszánt arcával mindennapi látogató lett a legtisztességesebb hölgyeknél. Vukli sárgaságba esett és a halált kívánta.

Trufli, a kőbányai, idegbajos lett. Régi, szalonnázgató, csendesen számolgató, megelégedett kereskedők -88- szálltak meg régente házában, akik csizmaszárban hordták a pénzt, néhány literkével ittak a jó üzletre és józanul utaztak tova. A régi kereskedők helyett új figurák jöttek, akiket azelőtt soha sem látott Trufli. Bőröndben hozták a tenger bankót, amelyet Trufli őrizetére bíztak; ha részegek voltak, ezerkoronással gyujtottak szivarra, a városból a legdrágább és legelvetemültebb nőszemélyeket cipelték Kőbányára; reggeltől estig veszekedtek; pénzt olvastak, hogy Truflinak kidülledt a szeme és a rendőrség minden héten elvitt közülük egyet, kettőt, mint a zsiványtanyáról. A titkos rendőrök otthonosan telepedtek meg az atyáról maradt karosszékben, míg az árdrágítókat várták. A csalók minden csodálkozás nélkül követték a fogdmegeket. «Legfeljebb ülök egy-két hónapot!» mondták nyugodtan a kereskedők, miután búcsút vettek Truflitól, hogy a bíróság előtt megjelenjenek. Azelőtt hurkot vetettek volna inkább a nyakukba.

A három vén kisasszony vasárnap délutánonkint ijedten dugja össze a fejét, mint idegen földön a vándormadár. Gyorsan megvénültek, mint az óra, amelynek mutatóját előreforgatják. Ruháik oly régiek lettek, mint divatképeik. Hajfürteiket szétzilálta a szél. A dalaikra nem emlékezik a legvénebb sípládás sem. Vajon mi lesz még a világból?

A peleskei nótárius már nyergeli a fakót, nemsokára útnak ered a koronázó Budára. Nagy pompa készül Magyarországon, talán a legnagyobb, amely alkotmányos hazánk történetében előfordulhat, új királyát koronázza a nemzet. Sujtásos, vitézkötéses, napkeleti pompát kedvelő fajtánk most megmutatja hogy mi a magyar virtus, mint ahogy a háborúban is kivágta a rezet Árpád fia. E folytonos és szünet nélküli oroszláni birkózásban, amelyben a nemzetnek megfeszülnek izmai immár harmadik esztendeje, a fokosnak igazi «fénykorában» és az egetrázó, keserves, szívből fakadó káromkodások idején: talán a végzetnek különös kegyelme, hogy új királyhoz jut a harcban álló nemzet, koronáznak Budán, a kelő nap aranysugaraiban eltünnek egy pillanatra szemeink elől a szél- és holdjárta katona-temetők.

Örvendj, magyar, hogy még újra megláthatod a keleten pirosló Napot, amely felváltja a nemzet horizontján a megvénült, halálra sápadt Holdat;

a hold immár átveszi uralmát a holtak birodalmában, az örökké lezárt ajkú alattvalókon, akik a katonasapkájuk gombján I. F. J. betűit viselik;

a másvilági hadgyakorlatokon nyargal el meredt -90- csapatai előtt a holt király zöld generális-kalapjában, mint nemrégiben itt a földön tette;

a kapucinus-barátok sírboltjából éjfélkor útrakel és letérdel imára kulcsolt kézzel a limanovai huszárok tömegsírjánál;

Sóhajtsunk és feledjünk, mert hosszú uralkodása alatt megtanulta ezt már a nemzet…

Ezalatt Budán a téli napfényben égigzengő rivalgás között szállnak a levegőbe a tollas kalpagok.

Mindenekelőtt ez a nemzet a Duna és Tisza mentén: leginkább királyt koronázni szeretett.

Nézzük a magyarok történelmét a fejérvári királysíroktól Habsburg grófjaiig, a kimondhatatlan szenvedések és megpróbáltatások századaiban is mindig megnyugszik darab időre a nemzet, midőn új király lép a magyar trónusra: remél. Életre kelnek a holt királyok koporsói mögött mindig és újra azok a gyönyörű nemzeti jelszavak, amelyek kellő időben elkábították és boldogították a szabad sátorlakók maradékait. Egyik század mulik a másik után a szellős rónák felett és a folyók és legelők országában mindig egyforma hittel és bizalommal ringatják a kisdedek bölcsőjét. Az Ázsiából jött ősök, a szarvasok és sasok gyermekei szinte bálványimádó hittel bíznak a férfiúban, akinek fejére a koronát helyezik. A nemzeti regék mind a csodák világából valók és a nemzet -91- továbbra is szereti hinni, hogy a csodákkal atyafiságban van mind a mai napig, mi sem változott Emese álma óta, turul-madár, csodaszarvas, Szent István koronája vigyáz az országra, mert a legenda sohasem szűnik meg; sohasem múlik el az ázsiai nemzet misztikus eredete, a honfoglaló vezérek emberfeletti alakja, Attila rokonsága, Sylvester pápa koronájának varázslata. A király-koronázásban visszaálmodja önmagát a nemzet a legrégibb korokig, mikor még eleven valóság volt a történelmi dicsőség, mely ma könyvek holt betűje; mikor a koronázás, mint egy nagyszerű és hatalmas nemzeti akarat nyilvánul a királyválasztás után, a nemzet hűséget esküdtet fejedelmével. A koronázással a nemzeti történelem látogat el a messzi ködből; ismét bebizonyosodik, hogy mindaz, amit a nemzet multjából a históriás könyvek beszélnek, valóság volt; csakugyan olyan gyönyörű, tündöklő a magyar nemzet ó-élete; valóban vitézek, költők, félistenek voltak eleink, akik a királynak is parancsoltak, hisz ők választották; tehát minden igaz, amit a fehérszakálú lantosok a várudvaron énekeltek, a kontyos fejű vének a pásztortűz mellett meséltek, titokzatos jegyzők felírtak és homokbuckák, cölöpsírjai napvilágra tártak. Igazak a csodák, a királyok és a multidő erdejének jegenyefáin lomhán üldögélő magyar századok. Valóság István királyunk és Szent Lászlónk, Mátyásunk és András fejedelmünk, az Anjou-arany fénylett és a visegrádi vár boltozatai Lajos dörgő hangját visszhangozták. A molyette könyvtárosok nem hazudnak a nemzet nagyszerű dicsőségéről és a rákosi -92- szántóvető sóhajtása az itteni szebb életről nem költői képzelem.

A király-koronázás megismétlődése mindig megerősíti a nemzetet multjába és jövőjébe vetett bizalmában. A magyar korona felmutatása az új király homlokán, megnyugtatja a nemzetet hatalmáról, erejéről és büszkeségéről. A főúr felvetett fővel gondol történelmi őseire, akik a királyokat koronázták, de felemelkedik az árokszélen a legrongyosabb falusi koldus is, mert neki, a senki-fiának is köze van ahhoz, hogy Magyarországon új királyt koronáznak. A magyarságba vetett bámulatos hitvallás, amely nem hagyta el a nemzetet legszomorúbb napjaiban sem, a magyar szent koronának a megjelenésével a Bakonyban bujdosó táltosok bálványimádásává emelkedik.

Minden koronázásnál újra meg újra fogadalmat teszünk nemzetünk nagysága és a magyarság zöld fája mellett,

dajkameséink visszatérnek, mint a fehér gólyák tavaszkor a kémények fölé,

himnuszaink ismét felzendülnek, mint a tarpataki vízesés döreje a visszhangos Kárpátokban,

költészetünk új mesékkel és tündöklő élményekkel gazdagodik, mint mikor új aranyfészket találnak a kincsásók bérceinkben,

történelmünk új büszkeségektől lesz ékes, mint a szentföldi hódításokból hazatérő király palástján feltünnek a napkeleti ékszerek. -93-

Régi királyaink ereklyéinek felmutatása a koronázótemplomban nemcsak a multidők rajongott szellemeit ébreszti fel a kripták mélyeiből, hanem mindig új alakokat mutat meg a felhők képeiből jövendőt jóslók előtt, a lehullott, kiszolgált csillag helyén új égi kép jelenik meg a pásztorok nemzetének égboltozatán és a tágas magyar mezőkön jóesztendőt jósolnak a tél babonás jelenségeiből a csöndes gazdaemberek. Karácsony ádventjében a hajnali misékre ballagó asszonyok már látják a kisdedet fehér, hosszú ingében lefelé szállani a zuzmarás, nádfedelű házak magosságában. Zöld gally van a kezében. Így közeleg a jövendő Magyarország felé.

A budai koronázás napjainkban is, midőn a búcsúzó esztendőt többé senki sem látja annak a hófehér öregembernek, aki elbandukol a mult hóesésébe, hanem inkább halálhörgést hallunk a mogorva decemberi országútról, bevert fejű, legázolt testvéreink véresen hevernek az útmentén, miután vándorlásukban civakodtak, a budai koronázás e piros homlokú vándorlegények képei között is csengő-bongó, hattyuprémes szánon közeleg a nemzet történelmében. Fiatal nő ül Mária Terézia aranyabroncsú szánjában és repkedő fátyolán a reménység kis szentjános lámpásai világítanak. Ez asszonyt és királyt csaknem egyformán hódoló nemzet gondolatában nem lehet kívánatosabb fogalom, egy ifjú és szeretetreméltó királynénál. A férfias ország szívesebben hajtja meg merev térdét egy fiatal asszony -94- előtt, mint vén császárok lábánál. Keletről jött eleink óta nagy becse van fajtánknál a simogató asszonykéznek, gyengédkedő női hangnak és dicsérő királynői szemnek. Az ibolyák hazájából származott új királynénak nem lesz nehéz feladat női gyengédséget árasztani a trónusról, hisz fiatalabb és így kedvesebb is, mint drága elődje volt, aki néhány magyaros varrású szoknyával és lebontott hajával, ajándékba adott szavaival úgy megzavarta nagyapáink szívét, hogy a legbölcsebbnek tartott Deák Ferencnek szállott csizmaszárba az esze legelőször.

Elhalványuló arccal néz felénk a régi koronázási albumból Andrássy Gyula; vidékies frizurája és táncmester-lépése biztosan a királyi pár mögött jelentkezik. A bajor-leány mélytűzű, merengő szeme az áldott asszonyok lelkébe sarjadzott és a kopasz, kipödrött bajuszú zászlósurak egész életükben hajadonfővel állottak volna a budai vár alatt. A gödöllői vadászkastély szentimentalizmusa elkisérte őt egész életén. (Amint majd Zita királynét elkíséri ifjúsága, barnasága, lengesége, borzas haja, ártatlan szeme. Ő a jövendő divatja, asszonyok álma, amint a császárszakállas urak együtt multak el a holt királlyal.)

A pesti polgári bál után, hol a Wittelsbachi-leány fehér selyem ruhájában megjelent, nem igen volt férfi Magyarországon, aki oda ne adta volna a félkarját Erzsébetért. Asszony-tisztelő paripás fajtánk levett süveggel várja új királynéját. Hála istennek, ifjú szép asszony került a trónusra, akibe lehet újra szerelmesnek lenni, akit lehet majd dédelgetni és -95- akitől reméljük, hogy Budát megszereti és asszonyszívvel a történelem könyvéből a téli estéken felolvassa az urának és gyermekeinek azoknak a Habsburgoknak az emlékezetét, akik mind pórul jártak, mert a koronázás után hátat fordítottak nekünk, itt hagytak, mint Szent Pál az oláhokat és a nemzet csak sóhajtva, de néha fogcsikorgatva gondolt arra, hogy miért is szerencsétlen ő, akinek nincs királya?…

Egy puha fehér asszonytenyér simogatását várja a harcbanálló, a hosszú hadjáratban megkopott bundájú, fésületlen üstökű és elvadult szakálú vitéz Magyarország.

engedje meg, hogy hosszú idő elmultával ismét tiszteletét tehesse régi hive, ha ugyan jár a póstakocsi arrafelé, hol csendes nyárfák alatt, erdei sírkereszt és magát meg nem unó patak környékén egyformán él az ábránd és emlékezet, e régen eltávolodott rokonai szívvilágunknak. Ah, az elmult hetekben, mikor a fővárosban tárogatósok jártak az utcákon és a néptömeg szinte túlvilági lelkesedéssel – mint a poklok mélyéből megváltottak lelkei – üvöltött feltámadási himnuszt a bekövetkezett háborúért, a kaszinó ablakából fiatal főurak, előre megfontolt szándék nélkül, szónokoltak a suszterekhez, ujságárusokhoz, édes magyar testvéreikhez, holott elképzelt jövőjükben csupán egyetlen izgalmas és áhított és büszkén remélt szónoki cselekedet mutatkozott eddig, midőn ezüstözött halántékkal és hosszas tanulmány után egy messzi februárban egykor felemelhetik a nemes Széchenyi-serleget az ebédlőasztalnál, midőn Berkes udvari zenész tust ránt s a legvénebb és legbüszkébb oligarchák is szívesen koccintanak az ünnepi szónokkal.

E napokban, midőn esténként mindnyájan az -97- utcákra szaladtunk, a hadüzenet drága ténye, megváltó üdvössége, mint egy régen áhított szerelmi óra elkövetkezett, a körúti mámor és tombolás, deliriumos kiáltozások és a tömegszuggeszció elmultával egy csendes és visszhangos mellékutcába kanyarodva a fáradtan megérkezett éjféli órában, titokban felsóhajtottunk: mily jó volna ez önkívületi időket egy csendes, messzi faluban tölteni, hol erdőség halkan lélekzik a koszorúformájú halmokon és igazi, régi-módi méhes emelkedik a kert végében, hol a legfrissebb ujság a Hölgyfutár című napilap régi évfolyama, hol Érmelléki álnév alatt egy régen porrá válott szív rajongott rímes sorokban Hollósy Cornéliáért. A papot és a tanítót elvitték a sereggel, tehát egyetlen nyugtalanító személyiség sem maradt a faluban, a háztartást süket gazdasszony vezeti és a pipaszárakat fiatal hölgy tartja rendben, aki Hoffmann Th. Amadeust ismeri a modern írók közül. Itt lefeküdni a méhesben és hallgatni a mákfejek zörgését, mint egy Jókai-hős és a karriol póstakürtje legfeljebb szombatonkint hangzik fel az emelkedésen, de akkor sem hoz pesti ujságokat.

Ilyenformán festegettük magunkban az idillikus életet két vagy három hét előtt, midőn a háború a bomba riadt riadásával csapott le a főváros körútjain és boldogan ölelgettük a katonai mundér viselőit, akik az utcán ültek és pipáztak.

Asszonyom, e napokban többször volt eszemben az erdei malom mohos zsindelyfedelével, amelyet régi német képes ujságban vagy a valóságban láttam, -98- mint illett. A malomgáton Szép Ilonka mossa az ingét és valahol románcot énekelnek arról, csupán a szerelemért érdemes élni.

Azóta, néhány röpke nap elmultával – példázat arról, hogy változnak a belső kis világok, amelyekre örök esküket szoktunk tenni – trombitaharsogós és éljenző, lakodalmas menethez hasonló, másvilágiasan lelkesítő katonavonatok dörgése, hadbavonuló csapatok ütemes lépése morajlik a fülembe, a gondolkodásomba, – őr vagyok, katonaőr szeretnék lenni Galiciában, az orosz határszélen!

Mily szégyen itthon maradni, mikor mindenki elmegy, aki férfinek számít a városban! Az itthonmaradottak szégyene tán még égetőbb, mint az elmentek fájdalma. Az anyák, akik ragyogó arccal, boldog lelkesedéssel kísérik fiaikat az állomásra – mily gyönyörű próbáját teszik az önfeláldozásnak! A feleségek és kedvesek, akik a kendőt lobogtatják az induló vonat után és a sötétruhás nők, akik már tudósítást kaptak, hogy akit legjobban szerettek, kötelességteljesítés közben meghalt! Valóban, mintha a nőké volna a háború, nem a férfiaké. Az ő hősies önfeláldozásuk és életük, amelyet oly könnyedén áldoznak a háború oltárára, mint úrnapkor virágaikat, mint egy könnyed csókjukat vagy mosolyukat béke napjaiban a silány jótékonysági egyletek szolgálatában, mint egy kedves, kérő szavukat az árva gyermekekért vagy alázatos mozdulatukat, -99- amellyel a perselyt emelik, midőn különbőző címek alatt gyűjtenek. Most az életüket, a boldogságukat, mindenüket adják ily könnyed és nagylelkű mozdulattal, midőn vidoran lengetik a kendőt a katonai vonat után. A nők szinte nagyobb hősök e napokban, mint a férfiak, akik behunyt szemmel és sietve elhagyják a házakat, ahol esténként a tűzhely mellett pipáikat szívták és terveiket szövögették.

A sláfrokok és kényelmes papucsok, komótos ágyak és gondosan elkészített ebédek ezennel megbuktak a férfi-életben, megbukott a nyávogó szerelem és a könyhullajtásos randevu a Zugliget elhagyott sétautain; befellegezett az éjjeli zenének, a déli virágcsokornak, az emlékkönyvszerű képeslevelezőlapnak, a szerelmi öngyilkosságnak és a boldogtalan szerelemnek, amelynek hősei édeskés korunkban szinte Biedermayer-székekben eregették könnyeiket csipkés zsebkendőkbe. Mily humoros figura lett a férfi, aki egy nő miatt tölti álmatlanul az éjszakát, méregpoharat kever és végrendeletet ír! Mintha egyszerre, egy nap alatt meghalt volna a langyos korszellem, amely női cipők szalagcsokrain, vagy kibodorított frufrukon éldelgett és ábrándozott az imakönyvbe préselt virágról! Jelenleg az az igazi férfi, aki magányos őrházban, a messzi határszél fenyéres némaságában, a pirosra, zöldre és fehérre festett határcölöpnél, elhagyott hídnál, (hol Ukrainából jövő szél süvölt), katonai szolgálatát végzi, az elhomályosuló távol síkságon ellenséges őrjárat hosszúfarkú lovai kocognak, lappangó kém csúszik -100- a vízmosásban, a sötét éjben puskalövések hangzanak és messze-messze elbődül az ágyú.

Ah, egykor, midőn én jártam e helyeken, festett arcú lengyel úrnők táncoltak a fürdőzenekar hangjainál és lompos, ereszkedett potrohú férfiak az élet diadalmasságával ittak francia bort. Bécsi énekesnőt hozott a szán karácsony előtt a fergetegben a katonai állomásra és kozák-tisztek jöttek át a határon egy pohár italra.

Ez a háború szinte megjósolható volt azok előtt, akik néha a történelem könyveit is forgatják.

Körülbelül minden ötszázadik esztendőben érkezik a világmindenség óramutatója arra a helyre, ahol a jelzés a földi bolygó eseményeit aktuálissá teszi.

Mintha egy nagy rulett-gép pördülései, csillagrendszerek, üstökösök útjainak szabályossága ismétlődne a matematikus egyenlegben. Az úgynevezett számtani szabályoknak megfelelően folynak az események a történelem ismert koraiban.

Amiért az elmult évek Halleyről elnevezett üstököse nem ütközött bolygónkba, amiért a Vénuszt és Szaturnuszt látjuk égi helyeiken, amiért a nap felkel: e pozitiv matematika törvényein át érkezett el hozzánk e világrész rengése.

Keresztény időszámításunkban, Jézus megjelenésének évétől – de még előbbről is, akik ezt megpróbálják -101- kiszámítani – ötszáz esztendős az arasz, amely e bolygón egyik jelentős eseményt a másiktól elválasztja.

Jézus megjelenését követő ötszáz év mulva, mint ismeretlen természeti erőknek ébredése mutatkozik a népvándorlás kora. Honnan jöttek a longobárdok, merről a vízigótok, – senki sem tudja. Egyszerre előjöttek ismeretlen helyről és a világrészt felborították.

Ezerben a királyságok alakulnak, néptörzsek, vándorlások, özönlések megállnak, ország- és birodalomhatárok keletkeznek, hűbéri és egyházi állapotok erősödnek, királyok és urak megjelölteknek, a világrész kocsinyomon halad. A papi hierarchia, mint a világ legjobban megcsinált és végrehajtott szervezete, az országok életében és berendezésében példaadó.

Ismét elmulik ötszáz esztendő és Luther János az ördöghöz vágja a tintatartót. A hitújítás és nagy háborúk kora szinte földalatti erővel morajlik végig a világrészen. Birodalmak és koronák düledeznek, a középkor sötét várkapui szinte széltől hajtva becsapódnak, az emberiség, amely már csaknem elfelejtette a Gondviselést és a lelkek életét, jajgatva és kardot zörgetve szalad templomaiba. A hit és a másvilági remény aranyszánkón száguld végig Európán, a hitújítási háborúk hadseregei sötéten hömpölyögnek Madridtól Svédországig, míg Gutenberg kis mécses mellett a bibliát nyomtatja, hogy a papok többé ne olvashassák azt a festett könyvből, amit épen akarnak. -102-

Bízunk a nagy Ismeretlenben, a Mindenségben és a természeti erők ellenállhatatlan erejében. Ha őt Istennek hívják, – Istent hordjuk a szívünkben ebben az esztendőben, midőn a templomok újra megtelnek és hitetlen okosok szívében felébred a gondolat, vagy érzés a fölöttünk, bennünk, mellettünk lévő Végzetben.

A dohány-utcai zsidótemplomból Quartin kántor gyönyörű éneke hangzik péntek este, midőn tündöklő szemű pesti zsidónők sírnak az elzárt karzaton, a Ferenciek-terén mint fekete galambok lépegetnek a templom bejáratához úrnők, kik évek óta elkerülték a templomot, a rácoknál Budán litánia mélabúskodik és esténkint otthon, álom előtt, mindenki felsóhajt:

Az utca, a kávéház, a szalón, a budai korzó és az ábrándos őszi liget merengő útja: tele van megelevenedett Jókai regényhősökkel, sebesült katonákkal.

Alig egy fertályesztendeje, csodálatos változáson ment át a világ körülöttünk.

Ha egy mai Klausz Péter, vagy a közelebbi időkből divatos Rip van Winkle elaludt volna Pesten júniusban, midőn a trónörökös még nem indult el a szelíd Zsófiával a végzetes szerajevói automobilútra; midőn csak jósnők kártyavetésében vagy fantasztikus kisvárosi politikusok képzeletében élt a világháború; szinte sóhajtva vonta mindenki életét a városban, a vicces emberek megjelölték a napot, mikor az utolsó forint kimegy a divatból, de mégis éltünk, éldegéltünk; midőn a költészet és irodalom kezdett a valóságos élet napsugárjárta, hideg, fensőbbséges hegycsúcsairól titokzatos mellékösvényre kanyarodni, hol többnyire a hold világít, a szerelem régi-vésett ezüstpohárból issza az altatóport, Biedermayer-figurák lépkednek szalagos cipőkben, Lakatos László, az író-művész amulettet visel a nyakában és a szabályosan nyirt parkokban -104- halkan kondul az üvegharang; pesti delnőink fehér és fekete utikosaraikkal a fürdőhelyekre pályáznak, Hajduné Vlissingenben énekel, Siófokon Ányos Laci nótáját muzsikálják kék- és feketeszemű asszonyoknak, a Léda nevű yacht régi idők ábrándosságával síklik a Balatonon; midőn teljes, tökéletes sívárságában és reménytelenségében nyikorgott az életunalom az öreg gavallérok bokájában, mint a Barokáldi-cirkusz bohócának fagottozó térde és minden második ember arra gondolt a városban, hogy a legnagyobb ostobaság az élet, a szerelem tűrhetetlenül igénybe veszi időnket és a nők csalfábbak, mint valaha, Konti régi operetteiben; míg egy negyedmillió ember ismerte Péchy Andor piros szegfűjét és Bailyt, a francia bukmékert, költő zengett Carlslake wisky-keverékéről, Rotschild Louist gisshübli vizével égő szomjúságtól megmenti Pályi doktor, Kisbéren mesterséges úton kezdik világrahozni a telivér csikókat, a Föld-istálló formába jön: – mily régi-régi dolgok mindezek, mintha nem is ebben a században estek volna meg, hanem tán színpadon láttuk a «Két pisztoly» című színdarabban, vagy tán egy öreg negyvennyolcas honvéd mesélt róla gyermekkorunkban.

Hová lettek az erkély alól a gitárosok, akik minden tehetségükkel és energiájukkal csupán feketehajú hölgyről daloltak, mámorosan kancsalító szemről és táncosnői bokáról? Hová lettek az öreg börziánerek, akik lityegő, bő nadrágjukban, földreeresztett -105- orral, már életükben csaknem anekdotává változottan mendegéltek a Szabadság-téren és üzleti pangásról oly gyakorlottsággal beszéltek, mint az öreg huszár, aki késő vénségében elmondja hőstetteit; hová lett a léha dologtalanság, a tömérdek naplopó és szerencselovag a kávéházból, a turfról, a Lantos Kaszinójából, Stefánia kocsikorzójáról? Hová lett a nagy fehér automobil a fiatal munkapárti honatyával, amely szinte légtornászi bravurral száguldott népes útvonalakon?

Klausz, a hétalvó, jó darabig nézdelődhet a városon végig, amíg a régi világból megtalál valamit a régi helyén; még az öreg Kiss Józsefből is fiatal infanterista lett, aki a lövészárokban gyönyörű csatadalokat irogat; az Akadémia öregurai azon tanakodnak, hogyan vegyék ki részüket a világháborúból; a palack francia márkájával senki sem hivalkodik a mulatóhelyen; a cigánypiros-színt a zenekávéházak dámái sem viselik többé, divathölgynek még az alsószoknyája is csukaszürke; tépést csinálnak a drága női kezek, amelyeknek nemrégiben csak annyi teendőjük volt, hogy a férfiak térdenállva a kezükben tartsák és szentségmódjára imádják; az ápolónők kackiás, de szeretetreméltó fehér köpenyege Kunosyné mindennapi viselete; Kovács kisasszony háborús verseket szaval és Fedák Sári kórházat surol; a Kékmacska és a nevezetes Flóra-termek útmutatásai nyomán vezetett mulatóhelyek hölgyközönsége hósapkát horgol; a főhercegnő meglátogatja a másvallású asszonyokat a hadikórházban; Freystedler pasa nem adakozik; a lipótkörúti -106- színházban senki sem jön ki a színpadra hasított szoknyában; telve az emberek szíve csendes meghatottsággal, áhitattal, imádsággal, a Kosztolányi-versek mélabújával: – csak az őszi liget és a budai korzó vadgesztenyefái folytatják regényes októberi életüket, aranypénzeiket azonban többé nem találkozóra váró leánykák mantlija fogja fel, hanem nagybajuszú, öreg magyar bakák horpadt válla, sántikáló hadnagyok szürke köpenyege, sebesült katonák görbe sétapálcája kotorja a versek lehullt leveleit, mintha Jókai írna egy új regényt.

Akárhogy nem akartunk tudomást venni a nemzeti eszméről, az ideálokról, a szentimentális világfelfogásról, az élet regényességéről: kiderült, hogy az élet sokkal érdekesebb valami, mint valaha hittük. És az összes régi «patrónok» most épen olyan jól működnek, mint akár negyvenkilenc után, pedig akkor több közünk volt a háborúhoz, mint manapság, egyedül voltunk, segítség, reménység nélkül és a segesvári csatában elhagyott bennünket istennek földre küldött arkangyala.

A háború mindannak az ellenkezője, ami a reális világfelfogással egyezik. Régi, nagyszerű korszakoknak visszatérő romantikája a háború. Ismeretlen erőknek megjelenése a földön és az emberi szívben. Eddig hihetetlen jelenségeknek, hősiességeknek, bátorságoknak, életmegvetéseknek a sorozata. A bankhivatalnok hősi halála, a pesti léha delnő megnemesedése, -107- a lövészárokban éneklő magyar baka vakmerősége, a felvidéki fiatal gyermekkertésznő utazása kicsinyeivel az ellenség megszállta földön (midőn a vasúti teherkocsira krétával felírják a gyermekek: «Isten vezet bennünket!»), a fináncok, csendőrök, póstások hőstettei, a pesti fiskális, aki felcsap hadvezérnek, az orosz mezőkön elesett gavallérok, a gyászjelentések, amelyeken a jegyes neve együtt szerepel az öreg szülékével, az árvaszéki ülnök, aki egymaga tíz szerbet megöl, a rőföskereskedő, aki ellenséges határszéli falvakat felgyujtogat, a mészároslegény, aki a pópákat a fára húzza, a fővárosi tisztviselő, aki csatát nyer Lublin alatt és főként a déli harctérről jövő, háború próbálta, viharverte, vész és tűz látta bakák dalos vonulása a nyugoti pályaudvarról, mellékutcákon, éjjel, felriadt házmesterek és késői járókelők barátságos integetései közben, mintha csak mostanában, odalent, a gránicon «stimmelt» volna össze a zászlóalj a boldog dalolásban és még ez éjjel mennek tovább északra, új borzalmakba, télbe és fagyba, ahol nappal a srapnell sárgásfehér mellénye közeleg a levegőben, estve a varjak és a farkasok: – ha ez nem a legnagyobb regényesség a földön, akkor Jókai Mór még annyit sem konyít a regényíráshoz, mint egy szolgabírósági irnok.

És az érzelmek a szívben? Vajjon borultak szemek oly hamarosan könybe, mint manapság, midőn a színpadon a csepürágó énekel vagy a magyar baka imádságát olvassuk Przemysl-ben? Szinte fölöslegessé vállott az irodalom és a vallás szentimentálizmusa, -108- midőn sárga leveleken elgondolkozó arcú sebesült katonák tologatják a bakancsaikat, fiatal özvegyasszonyok sápadt arca tűnik fel a gyászfátyol alól, a póstást a folyosón várja a szobalány és gyermekkori imádságot mond az úrnő csipkés ágyában, mert mást nem tud; midőn elment délceg hadnagyok neve mellé az ujságban egy pár betű kerül: «43. gy. e. mghlt.», bénán tér haza a családapa és nem tudja többé karjára venni tapsoló gyermekét, új férfiak, új hadak indulnak a régiek helyére: – minek akkor észrevenni, hogy bánatos október is van a világon és a fák ködöt füstölnek, mint régen látott gyermekkori tájakon?

A régi világ drágalátos szenvedélyeit, szerelmi boldogtalanságait, amelyeket a költők szerettek piros rózsának vagy a garni vöröslő villamos lámpájának nevezni (a lámpa alatt kettős öngyilkosságra felhúzva a fegyver ravasza), a határszéli hegyeken túl égő falvak fekete-piros lángja váltotta fel.

H. G. Wells, aki Rudyard Kipling után manapság legjobb élő regényírója Angliának és a háborúellenesek egyik vezére, legújabb regényében (A szenvedélyes barátok lehetne a regény magyar címe) problémát fejteget: a férfi és nő közötti viszonyról kimutatja, hogy nem lehet e két nembeliek között sem barátságról, sem házasságról szó anélkül, hogy az egyik fél rá ne fizetne az összeköttetésre. Úgy tudom, hogy az ellenséges szigetországban egy esztendő alatt huszonöt kiadást ért e komoly, nagy, tartalmas regény, amelynek stílusa és berendezése vetekedik a Cooperfield-del, minden idők legjobb angol regényével. Wells már nem a régi fantasztikus regényíró, akinek «Időgép» című regényét Magyarországon is sokan olvasták. Wells megkomolyodott, azaz talán közelebb lépkedett a piros, eleven élethez, a társadalmi problémákhoz, a szociális eszmékhez. Az idős Wells nőkön és férfiakon töri a fejét. Egykor, ha majd vége lesz a háborúnak, «A szenvedélyes barátokat» – ha elkészül addig a fordítása – nagyon sokan olvassák Magyarországon.1) Kár, hogy -110- a fegyverek zengésében a regényíró szelíd, szépséges lelkületű muzsája is hadiruhába öltözött és a szigetről, amelynek termékei közül legszívesebben az irodalmi exportot fogadta az európai olvasó, a fegyverek csörgésében ijedten menekülnek a könyvek, a nagyszerű angol regények, tudományos művek. Az irodalom, különösen a nemzeti államokban, egy szívvel-lélekkel összenőtt a nemzeti öntudattal, hogy elválasztani nem lehet a harci indulattól, katonáink szenvedélyes rohamaitól, a vereségtől vagy a győzelemtől. A nemzeti államokban az irodalom és művészet mind a nemzeti öntudat szolgálatában áll. Azért születnek az írók, a könyvek, a színdarabok, hogy a nemzet jelleme, bátorsága, készültsége, létezése erősödjön, növekedjen.

– Igenis, mi vagyunk a legnemzetibb állam Európában, mert nekünk egyetlen exisztenciális alapunk, történelmi multunk, jövendőbe vetett reménységünk az, hogy magyarok vagyunk. A magyarság fennállása, ereje, büszkesége abban rejlik, hogy idegenül, rokon, testvér nélkül élt és megmaradott tömérdek közönbös idegen, sőt ellenséges nemzetek között. Semerre egyetlen barátunk, sehol igazi jóakarónk, még csak komoly pártfogónk sem akadt a gazdag és nagy nemzetek között, amelyeknek fejlődését, gazdagodását, előbbrehaladását, megizmosodását -111- segítettük évszázadokon át, őrködvén harcrakészen, könnyű karddal, elszánt karral a kontinens keleti részein, hogy Európát megvédelmezzük az ázsiai bajoktól.

Egyedül voltunk, mindig egyedül, önfentartó harcainkban, küzdéseinkben, rettentő nemzeti válságainkban. (Álmodozó, kedves tudós bácsik kitalálták, hogy messze, északon a tenger mellett laknak rokonaink, a szerencsétlen finnek. Tehát még a tudósok fantáziája sem tudott a magyarság részére mást kitalálni, mint egy olyan szegény rokont, aki nálunknál is szerencsétlenebb, boldogtalanabb. Mintha a leégett szegény emberhez messziföldről jött atyafi csatlakozik, akinek csizmája sincs. A csizmátlan finnek talán vállalják is a furcsa rokonságot, hisz ez atyafiság mellett nincs mit veszteniök.)

Tehát történelmi szenvedéseink, csalódásaink, vereségeink és végtelen számú bajaink mind arra predesztinálnák a magyarságot, hogy boldogtalanságában önmagában keresse az erőt, a vígasztalódást, a jövőben való bizakodást. Hosszú századok elhagyatottsága, keserve, dacos zordonsága után bizonyosan tudatára ébredhetett a nemzet, hogy csak egyedül önmagában, a saját szívében, karjában, erejében bizakodhatik. Tehát mi nemzeti állam vagyunk. A humusznak élünk, amelyből születünk. Hegyeink, völgyeink, folyóink, történelmünk, nyelvünk, hagyományunk: magyarságunk az életfeltételünk. Amint hűtelenek lennénk az ősi multakból sugárzó energiához, amint elfelejtenénk, hogy nemzeti irodalmunk, dalunk, művészetünk nélkül -112- többé nem vagyunk már magyarok, hanem akár portugálok: a nemzet megszünne.

Minden megmérhető, elgondolt és matematikus körülmény szorgalmazza, hogy Magyarország legyen a legnemzetibb állam. Magyarabb, kiméletlenül sovénebb, dühösen nemzetibb, mint bármely fajtája a világnak. Indiánabb az amerikai indiánnál, lengyelebb a legszegényebb lengyelnél, székelyebb a székelynél.

Miután pontosan megállapítottuk, hogy nemzeti államiságunkban összpontosulnak azok az erők, amelyek a multban, a jövőben biztosítékai a magyarság fenmaradásának: nézzük a valóságot, nyitott szemmel vizsgáljuk meg a mai magyar életet, midőn egy rettenetes háború minden erőt megpróbáló birkózásában ropognak a magyar izmok.

Az irodalomról kár volna beszélni. Utóvégre minden nemzetnek olyan irodalma van, amilyent megérdemel. Jelenleg semmiféle irodalom nincs, mert mielőtt a puder, francia piperecikk vagy lyoni selyem meghalna a közszükségletben, az irodalom már akkorára rég kiterítve fekszik. Hazánkban a könyv még mindig a legnagyobb luxus-cikk. Valóban rendkívüli jó termésnek kell lenni vagy derék kártyajárásnak, hogy Magyarországon az új könyveknek vevője akadjon.

Ellenben itt vannak színházaink. A város közönsége szereti a mulatságot, a lármát, zenebonát. A színházak mindig jól aratnak Budapesten. Az -113- egyetlen komolyan jövedelmező foglalkozás a színházasdi.

A boldogtalan Nemzeti kapui továbbra is zárva maradnak, bár a miniszter kilátásba helyezte megnyitását.

A többi színházak pedig mindent játszanak, csak nem nemzeti öntudatot sugárzó darabokat. Az elmult évek színházi műsora mindenkit meggyőzhetett arról, hogy a színháznak többé semmi köze sincs a kulturához, de a magyarsághoz még kevésbé. Épen olyan üzleti vállalkozás, mint bármely esti vagy éjjeli mulatóhelynek a létezése.

Most azonban a mulatóhely megszokott nemzeti közönyét azzal tetézte, hogy idegen, teljesen idegen «művészetet» vonultat be Budapestre. Idegennyelvű szinészek jelennek meg a deszkán, ahol minden talpalattnyi helyre szükség volna, hogy onnan teli torokkal kiáltsák, felejthetetlenül hangsúlyozzák magyarságunkat. Remélem, hogy az új alakulásba még se egyeznek bele a pestiek. A fejére ütnek a mulatóhelyek tulajdonosainak, a fekete selyemsapkára. Talán még sincs most szükség idegen színészekre, midőn a mieinket se tudjuk eltartani.

Az ország helyzete, jelene olyan, hogy Budapest vezet hangban, példában, divatban. A nemzeti ideál mécsvilága halkan éldegél valahol a messzi szép vidéken, széles Magyarországon. És ahol még él, létezését a zsinóros ruhának és a töltött káposztának köszönheti. Öntudatunkat, büszkeségünket, reménységünket már régóta csupán politikai alapon -114- véljük beváltani. A politika most hallgat. Vajjon mikor jön el ennek a nemzetnek az ideje, boldogsága, öntudata? Mikor fújjuk le vállunkról a színes idegen madarak szemétjét? Mikor tudjuk meg végre, hogy egyedül, végtelenül egyedül vagyunk mi magyarok a nemzetek összességében?

Amíg a Wells-regényt forgatom a férfi és nő lehetetlen, önző, igazságtalan viszonyáról, mindig országunkra és egy másik országra gondolok. A nő megfojtja, tönkreteszi a férfit az angol regényíró szerint. Vajjon nem a mi nemzetünk az a férfi, aki elpusztul furcsa házasságában?

Ködbe, homályba borul a téli Budapest, a fasorok, ligetek, paloták mélyen alusznak a szürke égboltozat alatt. A világháború zengése nagy messziségből hangzik el Budapestre, – olykor úgy látszik a város furcsa kedvén, közönyös hangulatán, hogy már nincs is háború. Budapest a háborút is megszokta és folytatja régi, mindennapi életét. Olykor átvonuló katonacsapatok lépései döngenek az éjféli utcákon. Az alvó város a másik oldalára fordul, «szegények!» gondolja tán magában és másnap gondtalanul, üres lélekkel űzi különös mulatságait, szórakozásait. Csoda-e, hogy messzi Hispániából Rómába vágyódik a sebesült légionárius? Igazán meddő fáradozás öntudatot, dacos, büszke magyar lelket verni ebbe a városba, ahonnan nemcsak a zengő háború, de az igazi, a szenvedő, a fájdalmas Magyarország is messzire esik.

Régi igazság, mint a közmondások, hogy Magyarországon minden második ember ügynök. Az orvos, aki esetleg gyógyszetárosok vagy fürdőhelyek érdekeit támogatja; az ügyvéd, aki a bankok pénzeit elhelyezi vagy engedélyt, hadiszállítást, mulatóhely szabadalmat kieszközöl; a földesuraság, aki gépgyárak, biztosító-társaságok, földhitelintézetek alkalmazottja és az előkelő pesti asszonyság, aki a barátnőinek – részletre – fehérneműt, szőnyeget, függönyt szerez. Egész Magyarország egy nagy részletüzlet. Szegény, de kényelem után vágyakozó) kispénzű, de pör esetén izzadva fizető ország vagyunk. Hogyan vehetne bárki vadászfegyvert, messzilátócsövet, varrógépet, remekírót, menyasszonyi kelengyét, bundát, hálószoba-berendezést, olajfestményt, szent bibliát, fényképező-gépet, sorsjegyet, írógépet, ujságot, nagy Jókait, zongorát, klub-tagságot és mindent, mindent, ami a modern élet kényelmes fenntartásához nem éppen szükséges, de jó? Csak a mészáros és a pék nem dolgozik részletre. De némely vendéglőben úgynevezett jegyfüzeteket árulnak az ügyes főpincérek. A részletüzlet a modern üzleti életnek nélkülözhetetlen kiegészítője, sőt fenntartója. A szegény emberek üzlete, – de hisz mindnyájan -116- szegény emberek vagyunk Magyarországon. Bár senki se vallja be, hogy a ruha-részlettel adós szabójának.

S körülbelül ezért ügynök mindenki Magyarországon. A különbség legfeljebb az, hogy a pezsgő-ügynök, üzleti érdekből, huszártisztes, – mily régi fogalom! – hetyke, pazarló fellépéssel hódít, míg a szent könyvek terjesztője a vidéki házakban azzal a kifogással sózza el könyveit, hogy a jövedelemből szegény, öreg jeruzsálemi zsidókat segítenek. A főhercegék életbiztosítója a jó üzleten kívül rendjelet is keres, míg az elszegényedett grófnőket ma nem mindig fogadják udvariasan, ha jótékonysági kalendáriumot akarnak eladni.

Magyarország ügynöki állapota éppen oly régi, mint történelmünk. Hajdanában főuraink a koronával kereskedtek, Zsigmond a szepesi városokkal zálogüzletet csinált, törökkel, franciával, orosszal tárgyaltunk a hazai föld felett, míg jött a zseniális Lévay, aki a biztosítást hazafias, magyar, nemzeti alapokra helyezte, háromszínű lobogót bontott és a minisztertől kezdve a letört gavallérig mindenkit biztosítási ügynöknek verbuvált. A biztosítási ügynök ott táncolt a legelőkelőbb redut-bálon és a grófi körvadászaton a sorban állott. Lóháton járták be Magyarországot és az akkori Pest legszebb dámáját, a fehérkaméliás Rózát ültették a lóra, hogy kíséretül szegődhessenek a felvidéki utazásban. Ugyan ki ne biztosította volna házát, amikor a legközelebbi atyafi, rokona terítette elébe a szükséges írásokat? A kor magyaros írói, tündöklő megjelenésű Balázs Sándor, -117- dalos poéták és országos korhelyek keltek útra, hogy végigmuzsikálják, táncolják, dalolják, szavalják Magyarországot a hazafias biztosítási üzlet érdekében. Úgy tudom, hogy az intézeten kívül egyetlen ügynök sem gazdagodott meg. Ellenben jó Erdélyi Gyula, aki Pest megyét feldolgozta, magyarruhás, daliás, lármás, duhajkodó ifjú volt, amikor elindult szekéren a pesti vámnál és megrokkant öreg úr lett, mire ismét visszatért ifjúkori álmaihoz, a költészkedéshez.

Talán ebből az időből maradt a hagyomány, hogy a vidéket járó ügynök kedveli a vadréce-tollas vadászkalapot, a lovaglónadrágot és a hajtókeztyűt. A tönkrement földesuraságok, lepásszolt gavallérok, égett bérlők idejéből, midőn Amerikába csak azok mentek még hazánkból, akik becsület ellen vétettek, míg az itthon maradott elesettek feltámadtak, talpraállottak újra, midőn az ügynöki táskát a kezükbe vették. Sok szép, lendületes, Vas Gereben könyveiből kivágott figurát láttam vidéki lakos koromban, akik külsejükben, érzéseikben, gondolkozásukban a régi, az ó Magyarország gyermekei voltak, akikből Széchenyinek kellett volna lenni Grünwald Béla teóriája szerint, ellenben az elkezdődő modern, magyar életben csak úgy járhattak tovább gummitalpas, sárga cipőben, – az én időmben ez volt a kisvárosi gavallér álma, – ha beállanak a lendülő üzleti élet gépezetébe: jégkárt becsülnek, házat biztosítanak, borral kereskednek. A mult században az ügynöki foglalkozás a magyar úriélet tartozéka volt. Szinte nem is volt igazi «zsentri», akinek a zsebében nem lett volna -118- biztosítási kérdőív. Nyugalmazott főbírák, gyönge irodájú prókátorok, a Jókai régi jó táblabirái kopogtattak anyai nagybátyámnál, midőn új magtárt épített. Szép volt szemtanuja lehetni a régi magyar vármegyei életnek, az alispán-választásnak és a muzsikás, jókedvűen tönkremenő köznemesi osztály szegényedésének. De tanulságosabb látvány volt ennél az új Magyarország kialakulása. A csalatkozott, kishivatalában kényelmetlenül, nélkülözve feszengő nemesség, a történelmi osztály hogyan barátkozott meg az üzleti élelmességgel, a pénzszerzéssel, az ügynöki provizióval. Az apák összeadni sem tudnak, míg a fiuk már fejből tudják a díjtételeket. Nagy ember volt az öreg Lévay, aki a külföldi biztosítótársaságokat idehaza a magyarság, a hazafiság nevében megverte.

Szép hazánkban, a háború előtt vonaton, hajón és kocsiúton a vadkacsatollas férfiak szorgalmasan jártak-keltek. A kereskedelem legősibb fajtája, az utazókereskedés hatalmas arányokat öltött. A berlini és brünni utazót hindenburgi eréllyel szorította a magyar ügynök kifelé hazánkból. A kereskedelmi utazók egyben a magyar gazdasági élet, a kultúra és hazafiság hírnökei. Azt lehetne mondani, hogy a pesti vigéc az utazóbőröndjeiben a mintákon kívül a magyar ipar és kereskedelem zászlóját viszi a távoli erdélyi, felvidéki, dunántúli városkákba és falvakba, ahol a régimódi kereskedő németül vezeti még üzleti könyveit, bécsi portékát rendel és a brünni utazót -119- várja. Ezek az erélyes, fáradhatatlan, szinte képtelen, erőfeszítésre és munkára trenirozott fiatalemberek, akik éjszakáikat vonaton vagy kocsin töltik, úttörői voltak a mai nagyszerű ipari és kereskedelmi életnek. A magyar portéka diadalmasan verte a külföldit. Öreg kereskedők, akik Kaposvárott vagy Lőcsén üldögéltek az üvegfal mellett és a vén bécsi utazót várták, akivel félemberöltő óta dolgoznak, lassan beadták a derekukat a pesti rohamra. Ma már alig van kereskedő Magyarországon, aki az itthoni jó portéka helyett silány külföldi árút eresztene boltjába. A kereskedelmi utazók egy negyedszázad alatt átformálták, megmagyarosították kereskedői életünket.

Ezek az erélyes, izmos, eszes kereskedők most többnyire a harctéren végzik kötelességüket. Bizonyára ott is megállják helyüket és Barna úr vagy Fehér úr, aki a polgári életben sincs mindig hozzászokva a kényelmes ágyhoz, hisz az esztendő háromnegyedrészét úton tölti, a lövészárokban épen olyan nyugodtan szendereg ültében, mint az erdélyi havasok között, esős őszi éjszakán, a kocsin. Holnap nem a brassói szász boltosra fogja fordítani erélyességét, hogy magyar árút adjon el, hanem a szibériai vadászokkal lesz meglehetős heves, nyomatékos üzlete.

De a magyar bolygó zsidók közül nem fekszik mindenki a kárpáti fedezékben, sokan maradtak itthon, akik a háborús esztendőben sem varrógépet, vadászpuskát vagy könyvet eladni nem tudnak. -120- A vevők is elmentek a csatába. A mult esztendő, a háborús kezdet zűrzavara, a beláthatatlan jövő megzavarta vadkacsatollas fiatalembereinket, miből élnek ők, akik napról-napra, folytonos munkával, utazással, bolyongással keresik kenyerüket? A könyvterjesztő cégek ijedten bezárkóztak, a részlet-üzletek megállottak. És a legszorgalmasabb ügynök álla is felkopott.

Ekkor alakult az a jótékonysági vállalkozás, amelynek könyveiben most a rendőrség lapoz. Számlacédulákra hadi-bélyeget ütni, a kereskedők könyveit jótékonysági bélyegzővel ellátni, papirosszalvétákat terjeszteni a hadi-jótékonyság javára: ez volt a vállalkozás célja.

A vezetők, az igazgatók, a pénztárosok majd megfelelnek magukért az illetékes helyen. Itt most a szegény ügynökök dolgát szegezem le, akik bizonyára oly ártatlanok az esetleges manipulációkban, mint abban, hogy háború van és varrógépet, könyvet, látócsövet senki sem vesz az országban, ők híven, jelesen végezték megbizatásukat. A jótékonyság szolgálatában épen úgy, emberül megfeleltek kötelességüknek, mint tavaly ilyenkor, midőn zongorát vagy Vörös postakocsit árultak. Ezek a kitartó, fáradhatatlan emberek, akik többnyire szegénysorban élnek és csekély provizióért megteremtettek nagy, milliomos-cégeket, létrehoztak vállalkozásokat, magyar irodalmat terjesztettek, a könyvolvasást hallatlan mértékben szaporították: a jótékonyság szolgálatában, koldus-alamizsnáért, gyakran meg sem becsülve a munkaadótól és a vevőtől, oly hatalmas -121- munkát végeztek, hogy százezreket hoztak össze fillérenkint. Ha valaki hibát követ el a vállalkozás körül, az bizonyára nem az ügynök volt, aki szegény a háborús esztendőken varrógép helyett hadibélyeget volt kénytelen árulni, nem egyszer tán hazafias lelkesedéstől áthatva. Ő csak elvégezte, amivel megbízták. Hangyaszorgalommal, fáradságot nem ismerve, számba sem vehető éh-bérért összehozta a jótékonyságnak a százezreket.

A magyar ügynököket, akik számos hasznos és nemzeti dolognak voltak a megteremtői, nem lehet elítélni pénzemberek esetleges hibája miatt, akik a tőke szokásos lelketlenségével egyformán kihasználják a munkást és a fogyasztót.

A szentimentális hónap gyönyörűséges koraőszi napjai leereszkednek a hegyekről, mint a boldog bánat és drága emlékezet pókfonálai, amelyek mintegy az elmult, régi őszöket kötik a maihoz. És én mégis arra gondolok, hogy Galiciában szép idő van.

Mint egy öreg szőllőtőkét elfelejtenek a hegyoldalban, amely a vénségtől világít, dérre, zuzmarára vár, a hosszú hervadásra, – míg családom valamennyi férfisarja ott jár a lengyel mezőkön, az egyik «vörös ördög», a másik árkot ás, a harmadik a távírógép kopogására figyel, napégette, szélmarta arccal, megnőtt hajjal és szakállal, puskaportól, vértől kifényesedett szemekkel vágtatnak, masiroznak a végtelen galiciai mezőkön, ahová egyenesen Ukrainából és az Urálból érkezik az első hó és jeges, dermesztő lehelete a téli szélnek.

Hajdan eleget jártam e tájon és most a nemes dunaparti vidéken, ahol a hegyek barázdái és hajlásai reneszánsz-korabeli püspöki és főúri címerekről vannak mintázva (mint régi kolostorokban egy-egy megbarnult képen, egy vénséges püspök arcképének sarkában megtalálhatjuk a visegrádi hegynek a mását) és a középkori koronához hasonlatos -123- várrom az Anjou-királyok nemes aranypatinájával látszik befuttatva a délutáni napsugárban, míg alant, a szentimentális sétaúton – ahol ifjúkorom szép őszi napjait, a jelen szomorúságait és Budapest háborúsan zúgó morajlását, az ujságirodák véresen hangzó, elnyújtott kürtölését, mellyel a friss csatatéri táviratok érkezését jelentik, néhanapján felejtem – az ezüstös nyárfák, sárguló diók és méla vadgesztenyék alatt, az ösvényre hulló levelek között, halk, ábrándos pihenőpadon és csöndes merengésén az alkonyodó Dunának, a nap lenyugvásán és a hold katonagomb formájú megjelenésén: – csak elhomályosultan jutnak eszembe a lengyel vidékek és a nemes alakú, Rákóczi Ferencesen lecsüngő bajuszú és hosszú sörényű, de potrohában elnehezedett lengyel urak, sárga csizmáik, zöld nadrágjaik, Biedermeyer-frakkjaik, Szobieszkivel való atyafiságuk és fehérre-pirosra festett arcú, táncos, szarvaslábú és hosszú fűzőt viselő asszonyaik, kázsmir vagy tengerzölden lobogó szoknyáik, puderezett, vöröses hajuk, amely olykor a hervadt kankalintól vagy az őszi rozsmezőtől lopta színét; csak egy tévedt gondolatként, mint egy irányát vesztett vándormadár keringése a sötétedő égbolton, ismeretlen táj fölött, ér el hozzám a régi határszéli fürdői valcerek és polonézek hangja, amelyet rongyos, hosszúhajú, de vörös nadrágjukon aranyzsinóros zenészek tüzes tekintettel vontak; és Lemberg, csodálatos régi ékszerekről vett női tekinteteivel; Krakkó, amely fölött a Jagellók-tornyának méla harangszava oly bűbájos romatikával -124- szállt, mint ábrándozó zsidónők esti sóhajtása a magas ablakból; egy utazás az orosz határ felé, kozák-tisztekkel, csengős szánon és a kas-farban a fegyverek csöve kimeredt, mintha az erdőszélen a volhyniai farkasok üvöltését várná a társaság; a francia pezsgővel és bunda-pálinkával fölszerelt útszéli fogadók, ahol farkasfejű ebek vonítottak a dermesztő hold felé és az ivóban bécsi táncosnő, a vándor-orfeum csillaga az asztalra rakta szépformájú lábát: – ó, másképen látom mindezt ma, az emlékezés és ábrándok máskor ellágyult, szentimentális hónapjaiban!

Mintha ezer sas repülne föl egyszerre az ég felé, úgy süvölt a huszárok kihúzott kardja.

A paripák, amelyek eddig nyugtalankodva, ágaskodva, bókolva kapáltak, a süvöltő hangra szinte megmerevednek helyükön. Ők már tudják, hogy mi következik. Egy másodperc alatt szinte kővé válnak, hogy minden meglevő erejüket összeszedjék.

A huszárok jó mélyen belehelyezkednek a nyeregbe, a szárat hirtelen a csuklóra csavarintják és a kengyelbe beletaposnak.

Mintha a síkság fölött futó szél is megállott volna, kétszáz lépésnyire hirtelen hegyes sapkás kozákok hosszúfarkú és farkas-inas lovai bukkannak elő a cserjésből. Rémületes, egyben dühösítő láng vágódik a huszárok szemébe, mintha a kora ősziesen -125- hervadó mezőség váratlanul tüzet fogott volna a lábuk előtt. A tűzcsík végigfut a mezőn.

A hadnagy a balszárnyon a viharszíjat érinti meg a kezével, már hangzik a vezényszó, mintha az égből kiáltaná az öregisten hangja:

A paripák szinte fölvisítanak, fölhördülnek, mint a zsákmányra ugró vadállatok.

Az előrenyomuló kardok acélja egy hosszú villámlás, mint derült égen, napfényben fut végig az égboltozaton, az olvadó platina színében a villámsugár.

Arra tért magához, hogy a vihar mind távolabb tombol és a letaposott fűszálak nagyon felegyenesednek. Egy kikerics meg épen sértetlen maradt itt mellette, kartávolságnyira. A mező messziségében porfelleg, vörös füst; és puskaropogás hangzik.

Mintha vadméhek rajzanának valahol a feje felett. Aztán halkan, majd erősebben – amint a hallása visszatért – süvölteni, fütyülni kezdtek a -126- darazsak, mintha versenyt futnának a darázskirálynő tiszteletére. Talán egy Dzirdzen-kas a jutalomdíj, mint Alagon a «Kozma»-napján az ezüst névjegy- vagy szivartartó…

Az előbb még itt állott mellette és lecsüngő nagy bajsza alatt a «Frájlájn»-nak mondott kedveskedő, évődő szavakat. A kanca állítólag felelni szokott a gazdájának. Lám, a vén legénységi ló, amely a remondáknak szokott a tanítója lenni az iskolában, jobban tudta a kötelességét, mint az ő drága Matyija, amely a tavaszon akadályversenyt is nyert Megyeren! Vajjon visszakerül-e Matyi, – még egy csomó díjat lehetne nyerni Alagon, ha ugyan megtarthatják a versenyeket az idén… Talán visszafordul a hűséges ló, amint nem érzi többé nyeregben a hadnagyát?

Hadnagyunk föl akarta emelni a fejét, hogy körülnézzen a morajló mezőn, de a nyakára valamely csavart tettek időközben, talán szalmakötelet, amilyennel a nyugtalan lovat szokták megkötözni a kaszárnyában.

Senkit sem érzett maga körül, csak a kikerics reszketett meg néha a szeme előtt, amint hason feküdt a mezőn.

A fejét, – a fejét azt bizonyosan igen jól tudná mozdítani, ha ez az ostoba csavar valahogy lemenne a nyakáról. De a szalmakötél mind erősebben szorítja a földhöz. Vajjon mi lesz ennek a vége? -127-

Most mintha a csákója ellenzője is megmozdulna és lassan ereszkedne lefelé a két szemére. Milyen meleg, tikkasztó ez a csákó! Szinte elolvad a homlokán és sötéten, ragadósan folyik be a két szemébe. Egyszer azt hallotta, hogy rossz anyagból készítik a csákókat!

A meleg kocsikenőcs egy darabig piroslik, – mintha huszárok nadrágja világítana messziről, – aztán elsötétedik minden, – a kikerics valcerlépésben távolodik, mint Eliz a pesti téli kertben, midőn felkötött szoknyában táncol.

Nini, itt van a reggeli lengyel falusi uraság. Félig rombadőlt nemesi ház kőkerítésén ingujjban és házisapkában kihajolt, a haja itt-ott zöldült a rossz festéktől és az arca petyhüdt, csüngő, mint az éjszakázó öreg muzsikus-cigányoké.

Mintha már azóta hadnagy lett volna a lengyel légióban és piros, arannyal hímzett házisipkában peckesen lépegetne egy szakasz önkéntes előtt. Nagy, domború emberek ezek, a feleségük csipkemanzsettát tett a kezükre, a karddal dohányt vágtak még tegnap… Egyiknek piros csizmája volt, mint a cirkuszban a majomnak.

Az elmaradó lengyel falu végén tengerzöldruhás, karcsú és rongyosszoknyájú úri kisasszony lép elő és az ősz hervadó virágaiból csokrot nyújt át az ezredesnek.

Furcsa, hogy az egyszer látott női arc hajlik most fölébe, – a hosszú pillájú szemek és a homlokig -128- kifehérített arc, szépségflastrom balról és gyönge, kékes bajuszka a nemes száj felett. A tengerzöld ruhán repkedő szalagok, mintha foltokat takargatnának. Egy folt a tavalyi lakodalomról beszél, pezsgő foltja a nyári fürdőzésről, egy másik folt tán lekvárfőzés közben került a tengerzöld ruhára. Drága a benzin erre felé, szalagocskával kell befedni az egyetlen ruha hiányát.

A hadnagyunk most trombitaszót hall a messziségben. Huszárok trombitálnak. Figyel a jelre. Takarodót fújnak valahol, – tán egy alföldi poros kaszárnyában, gömbákácok és eperfák szegélyezik az utcákat, a patikusné élveteg nagy szemével az ablaknál áll, a Szitás-kisasszonyok kacagnak az esti korzón, a kis Koronában frissen csapolnak az oleánder-bokros udvaron, – éjjel azonban, egy vonat megy Pestre és felgyürt gallérú köpenyegben éjfélkor a vonatra lehet szállni, holnap az Operába vált jegyet, szép zsidóasszonyokat nézeget felvonás közben és tán ott lesz az a nő is, akit szeret…

Már itt is van. Csak a kezét látja. Fehérvizű gyémántgyűrűk ragyognak rajta. Most, mintha nagyobb volna ez a kéz, mint máskor.

A fehérkezű nő egyszer egy főhadnaggyal sétált este, az előadás után. Be kár volt, hogy a bajtársi illedelmet félre nem tette és megkérdezi a főhadnagyot, mit beszélgetett a nővel? Talán épen Pityerről, az ottani fehér éjszakákról beszélt a nő, hol -129- tavaly táncolt és ahová hadnagyunk igérte, hogy eljut.

A hadnagyunk a homloka közepébe kapott orosz golyót, estére meghalt a mezőn. Az égboltozat, amerre lehajlik, köröskörül piros az alkonyatban; vajjon hol ment le a nap Galiciában?

A magyar ellenzék vezérei új emberek és új társadalom eljövetelét jósolják a képviselőházban, amely társadalom napirendre tér fölöttünk, itthonmaradottak fölött, ha nem viseljük magunkat az új kor kivánalmai szerint. Bizonyos, hogy e nagyszabású kortársainknak, a magyar pesti Mirabeauknak most is igazuk van, – hisz születésünk óta mindnyájan reménykedünk az új idők eljövetelében s minden valószínűség szerint a következő esztendők nemesebb, tartalmasabb lelki áhitattal, ízesebb testi kenyérrel, az utópikus álmokhoz közelebb fekvő érzelmekkel látják el a társadalmat, mint közelmult sivár korunk, midőn derekabb férfiaink napról-napra halogatták, hogy kivándorolnak az országból.

A boldogtalanok és szegények országa szép hazánk. Az álmok országa, ahol mindenki mást álmodott, mint amit a holnap megvalósíthat. Tüzes ambiciók, nevezetes elmék, nagyszerű tulajdonságok pusztultak el részvétlenül. Az emberi butaság és korlátoltság gonosz fölénnyel diadalmaskodott. Mindenki a forradalmat várta, a lelkek forradalmát, amely majd felgyujtja a bedeszkázott agyvelőket. A forradalom helyett jött a háború, a lövészárok, a magyar katona világraszóló dicsősége, a váci huszárok rohamozása, -131- az uzsoki öreg népfelkelők bajonett-harca, a magyar baka megdicsőülése Szerbiában, a galiciai vár éhinsége, megvakult tüzérek kezébe a tapogatozó botocska, az öreg Désy Zoltán halálmegvető bátorsága, itthon a rossz kenyér, a posztócsaló, az árvagyermek, a gyászruhás hölgy, a féllábú katona: ez következett az időben, miután a Váci-úton a proletárok már felgyujtották a benzines hordókat.

Minden új lesz a háború után. Az emberek, az asszonyok, a gyermekek, a tollak, amelyeket választáskor a kalap mellé tűznek; a világfelfogás; magánéletnek, kényelemnek, pénznek túlértékelése, amely egy dögvészt vagy háborút nem látta országban idővel kifejlődik; a polgári karosszéknek imádata s a tyúkleves az ebédlő asztalon; nők selyemharisnyája, férfiak beteges előretolakodása a közpályákon; az üresfejűek lármás érvényesülése és a tehetségek hátraszorítása; az ostoba gőg és megvetés, amellyel az Andrássy útján vagy Kisújszálláson érdekelték egymást a magyarok; a pénznek mindenhatósága s a büntetőtörvénykönyv dicsekvésre méltó, elismerést kiváltó megkerülése a vagyonszerzés útján; a családi tisztességtelenség és leánykereskedők, uzsorások, félkézkalmárok furcsa megbecsülése, amely országunk fővárosában lábrakapott; a nők operette kedélye és szegény lányok epedő tekintete a meggazdagodott ringyó kocsija után; a férfiak megkomolyodása, elgondolkozása az elmult háborún és a csalásnak dühös üldözése, mert az ellenség valódi, gyilkos golyókat lőtt a mellekbe, míg itthon hazug szavakat, frázisokat, elvetemült, -132- körmönfont gyalázatokat szőttek az írók, politikusok, vezérek: – minden megújhodik e bibliai megpróbáltatások után.

Nagyon kiváncsi vagyok már a féllábú káplárra, aki végigverekedvén a háborút, először nem kap kenyeret Magyarországon!

Egyelőre csupa istenfélő, istent megismerő katona jön hazafelé a csatamezőkről. Olyan szelidek, mint a bárányok. Elmentek, mint komor, mélyhörgésű bikák, élesre fent csatabárdok, a szívben menydörgő keserves káromkodások: és mint szentéletű, réveteg lelkű, halálosan elcsendesedett, kézlegyintéssel vagy főbólintással mindent elintéző férfiak térnek vissza. A srapnell vonítása még a fejük fölött hangzik, midőn éjszakánként felriadnak a kórházi ágyon; a borzalmas tél, mint dermedt kisértet álldogál álomtalan szemük ablaka előtt; a lövészároktól két lépésnyire érzik még magukat s ha elszenderednek, a gépfegyvert hallják messzire kattogni s golyók fütyülnek különös, hizelkedő hangon a fülük mellett, mintha mindig azt mondanák: «fiú», fiút keresnének.

A harag és az ökölbeszorított felindulás, amely az augusztusi katonavonatok mozdonyainak vérvörös szemébe végigrohant a magyar tájakon, mint rosszalkodó kiskölyök elaludt fekhelyén, síró szemére szorítván ökleit. Már elmult a homloktüzesítő, szivetrázkódtató dühös indulat, amellyel a bajonett az ellenség szíve táját kereste. -133-

Megtanultuk a kitartó, szigorúan önfegyelmezett háborút, a takarékoskodást az emberpusztító orkánban, a jaj-nak elnyelését és Isten nevének nem hiábavaló emlegetését. A hadviselt katona megannyi megkomolyodott, megbocsátó, bölcs férfiú, aki a szenvedésekben, nélkülözésekben, a mindennapi vendégeskedésben a Halál terített asztalánál elsősorban az életnek túlságos fontosságát elfelejtette. (A régi, rossz világbeli regényekben az oroszlánvadászt látták ilyennek a fiatal kisasszonyok, aki biztos magasságból, fakoronájából lövi a sivatag királyát. Vajjon hová törpül az oroszlánvadász hősiessége a székely bakák bicskarántó, puszta kézzel fojtogató rohamozása mellett?)

A harctéri katona oly ismeretségben van a halállal, mint a kórházi orvosok, akik megszokottan, felindulás nélkül végzik teendőiket a haldokló körül. Ifjú koromban sokszor gondolkoztam az orvosok lelkivilágán, akik véleményem szerint a parlamentair szerepét töltik be a halál és élet mesgyéjén. Vajjon, mikor arra kerül a sor, hogy maguk is meghaljanak, mint annyi sokan, akit gyógyítani próbáltak, akinek pulzusát, szívverését hallgatták, lehelletét megvizsgálták: a meghalást bizonyosan úgy ismerik már, hogy a haldoklás egyes momentumai többé nem újszerű dolgok előttük; mintha már sokszor-sokszor végigmentek volna azon az uton, amely a költői kedélyek szerint tamariska-bokrokkal van szegélyezve és félreeső, mellék-utacskája egy nagy kertnek, ahol az élet majálisa folyik; a táncban, énekben, zenélésben, szerelmeskedésben elfáradt lovagokat -134- és hölgyeket az orvosok a szomorú bokrok között a sötét vasajtóig kisérték, amely felnyilott a delikvens előtt, de maguk kivül maradtak és visszatértek az ünnepélyre, – gondoltam magamban régente, ha télszagú, zuzmarás bajuszú, öreg falusi körorvost láttam leszállani szánkójáról vagy a professzor aranykeretű pápaszeme fürkészve tapadt azon férfiú szemébe, akit legjobban szerettem. A halál bölcsészei voltak ők a képzeletemben, akiket atavisztikus gyöngédséggel tiszteltem, hisz a leghatalmasabb urasággal, a halállal vannak mindennapi ismeretségben, mint más ember a kisasszonyokkal.

A harctéri katona, aki fekete-veres országutakon, elesett bajtársakon át gázolt, látott maga körül elhalványuló homlokokat, szemeknek sajátságos végső tekintetét, különös torokhangok hallatszottak utána az erdőszélről és nyugtalanító nyögések maradtak el mögötte a pusztaságon, míg ő maga mind előbbre ment, közvetlen közelségébe a halálnak, épen olyan sajátos, rejtelmes lelkű lény polgári világunkban, akit e percben csak fürkésző tekintettel vizsgálhatunk, mint aki valamely nagy veszedelemből, égő házból, mély folyam örvényéből, gyilkosok kése elől megmenekedvén, itt áll előttünk, mintha mi sem történt volna vele. Mintha már kezet fogott volna a halállal mindegyik és érezte volna a másvilági ember markának kemény szorítását. Ők már tudják, hogy milyen a halál, van-e szakálla, hangja, teste, – vagy csak egy végtelen melódia ő, amely a fülekbe hangzik, mint hosszú vonónak huzása a -135- kifeszített hegedühúron, amelyet láthatlan kéz stimmel a messziségben, – vagy egy furcsa elborulás csupán a halál, amely a legvígabb kedélyállapotban, gondtalan, életvéget nem gondoló, befejezést nem hivő, szinte az örök életet sejtő embert meglátogatja, mint augusztusban (1914-ben) hirtelen elborult a nap a Duna fölött csónakomban, a partok elcsendesedtek, különös, hűvös barnasága lett a folyónak, a fecskék lankadtan ereszkedtek alá és a visegrádi várrom fekete, halottas-házként állongott a hegyormon: a napfogyatkozás szörnyű, szívverést csöndesítő borulata vonult a tájon:… ilyen a halál? Gyermekkoromban az orvosok nem feleltek tudákos kérdéseimre és most hallgatnak a katonák is, akik az életbe visszatértek a másvilágról. Mintha Dániel próféta rejtélyes kinyilatkoztatása volna minden szó, amelyet a harctérről visszatérő katonák szájából hallunk. Keveset beszélnek, nem türelmetlenek, nem panaszosak, sem haragosak, sem bánatosak, mosolyognak a féllábúak, amint a menetszázadot látják a kórház ablakából és jajszó nélkül üldögél helyén a vak katona. Valamely furcsa, nagyszerű embertipust látunk magunk előtt, amelyről eddig fogalmunk sem volt. Mintha a holdból jöttek volna ők valamennyien, akik a hosszú háborúból vissza-visszatérnek. Mintha tökéletesen elfelejtették volna régebbi, velünk együtt folytatott küzdelmes polgári életüket! Mintha már nem törődnének az itthoni életnek ezer kellemetlenségével, apró szekaturájával és anyagi gondjaival, amelyek egykor előttük is akadályokként álldogáltak. Mintha egy másik, ismeretlen -136- világból jönne a harctéri katona, ahol mindennek leszállott az értéke, az életnek, szerelemnek, pénznek, előrehaladásnak, egy Utópiából jön a katona, ahol mind megjavultak az emberek, mert rájöttek, hogy nem érdemes rossznak lenni, nem érdemes szomorúnak, sem jókedvűnek lenni, semminek sem hangosan örvendezni, vagy oktalanul búsalkodni, csupán szelid, csendes, megadó mosollyal bizni az Istenben, az örök Jóban, az élet Végtelenségében.

«Mindnyájan zarándokok vagyunk!» – mondta nekem egy katona, aki kilenc hónapig volt a csatában és azelőtt talán sem a «zarándok» szót, sem értelmét nem tudta. Hol tanulta? Limanovánál egy apáca szájáról vagy nyakig eltemetve hóban a Kárpátok között?

Azt hiszem, hogy jelen időben még nem törődnek valamely túlságos mértékben a harctéri katonák azzal, hogy lesz-e választójoguk a háború után. A politikai dolgok jelentőségét elfelejtették, mint a kényelmes ágyat vagy polgári jólétet. Bizonyosan köszönettel vették volna a nemzet köteles elismerését, de hogy nem kapták, azon sem búsulnak. Egyelőre más dolguk van, mint azokkal törődni, akik az országhatár megvédését rájuk bizták, de voksot nem akarnak adni. Majd, ha egyszer valamennyien hazajöttek, ha mostani álmodozó, másvilági hangulat lemulik róluk, a hősök és a szentek emberfölötti kedve, ismét emberek lesznek, rossz vagy jó emberek, -137- kicsiny szenvedélyekkel, igazságtalanságokkal, bántalmakkal törődő emberek: ha eszükbe jut, egyetlen rohamozással beveszik az alkotmány sáncait, mint a gorlicei magaslatokat.

A régi hősök – szinte a gyermekkor messziségéből – úgyis megbuktak mind e háború alatt. Megbukott a régi társadalom, amely most a háborúban végképen összekeveredett; megbuktak az «urak» és «parasztok»: többé tán sohasem halljuk e szavakat; megbukott a szolgabirák országa, a kortesek tanyája, az agitátorok ostoba lármája; megbukott a ficsúr figurája a vármegyén vagy a pesti aszfalton; a párbajhős, a krakéler gavallér; a tiszteletreméltó uzsorás és a gazdag leánykereskedő; a «jó üzletember», akit csaláson kaptak és a nagykeresetű ügynök, aki jövedelmező üzleteket szállított; megbukott az erkölcstelenség, a könnyelmű asszonyok kócsagtollas kalapja, amely után irigyen nézett a szegény munkásleány, a léha szerelem és a szerelmi bánat s öngyilkosság. Új világ jön a régi helyén. Milyen lesz? Vajjon milyen hely adódik ebben a féllábúaknak és félkarúaknak? Csakugyan rákerül a sor, hogy a mankót lecsatolják lábukról s úgy verekedjék ki helyüket? Mélységes titok a jövő társadalom képe, csak annyi bizonyos, hogy a gazságoknak körülbelül végük van.

A katona még messze jár. Még dolga van. Győzelmet kell befejezni. De közeleg az idő, mikor elindul hazafelé és felocsudik háborús kábulatából.

– Megázik szép köntöse, – mondom Fannynak, amint a jószagú májusi eső csapkodja a zugligeti faleveleket, a tavaszízűeket, a rózsaszínű akácvirágot, amely mielőtt itt helyét elfoglalta volna, egy szentimentális angyalnak a levélpapirosán, a sarkon díszlett.

– Nem baj, nem kár a ruhámért… A szegény katonák amúgy is eleget áztak-fáztak értünk! – feleli Fanny.

… A kenyerünket nem tudjuk megenni, – nem baj, csak a szegény katonáknak legyen; a mészáros a Vöröskeresztnek adja a marhahús javát, a zsírral takarékosan bánunk, váltópénzünk fogyatékán, betegség, bánat, csalódás látogatott meg, szomorúságok és máskor tán kétségbeejtő bús élmények, a deszkán nyujtózik az elsőosztályú utas: nem baj, semmi sem baj, csak a katonáinknak legyen mindenük. Az övék most minden, megváltóinké, prófétáinké, akiktől a bibliai csodáknál nagyobb csodákat várunk fanatikus hittel, mint a nép, amely egykor a zsidó falvakban ama Judeai lépéseit követte.

Hiszünk a csodákban, – mert körülöttünk már tíz holdtölte óta a csodáknak oly árja zuhog, mint hold lementével a tengeren tajtékzani kezdenek a -139- végtelen habok. Hiszünk abban, hogy szikla vagyunk a tengerben, amelyre a Vitézség templomát építették.

Azelőtti csendes, gunnyasztó polgári életünk csodái most mind eszünkbe juthatnak.

Hisz csoda volt az, hogy éltünk! Hogy régesrégen meg nem haltunk egy történelmi határkő tövében, mint az erejét vesztett vándorló az országúton. Hogy almafák minden esztendőben kivirágoztak Magyarországon és az anyák mindig magyarokat szültek. Alföldünk búzája, folyóink dús gazdasága, hegyeink termékenysége és a kemény magyar koponyákban rejtőző életrevalóság: Istennek e furcsa tartományában, Magyarországon csodálatos élettel táplálta a nemzetet. A harangzúgásban, a zászló lobogásában és a varga kalapácsolásában: magyar erő élt. A madarak a mi nyelvünkön énekelnek országunkban és a Tisza felett hangzó mennydörgésből kihallatszik a magyarok káromkodása. A vásárra menő szekerek kerékzörgésében, a puszták felett andalgó éji csillagokban, a sötét magasságban utazó vadludak kiáltásában: magyar hang van. Ha csónakodban elmerengsz a nagy Dunán, azt veszed észre, hogy a hullámok körülötted a Károli Gáspár nyelvén beszélgetnek, Petőfi üstöke lobog az árvalányhajban, az őszi szél Tompa hangján sír az avaron. A házőrző komondoraink hangját sehol sem hallhatod a világon, csak itthon és még hasonlatos sincs a magyar butasághoz a föld kerekségen.

Csodákban éltünk, mi jámbor bibliai nép, – csodálatosabb életünk a hervasztó Szaharán ki nem -140- apadó forrás életénél. Természetfölöttibb nemzeti emelkedésünk a tenger dagályánál, amelyet a hold járásával vetnek egybe a tudósok. Folytonos virágzásunknál pedig csak az asszonyok havonkinti újjászületése csodálatosabb, amelynek megfejthetetlen rendezését ugyancsak a holdnak szokás tulajdonítani.

Éltünk, élünk, élni fogunk. Semmi se történt velünk, különösebb változás a népek mostani forradalmában, csak a nemzet elővette régi századokból való erkölcseit: minden ember katona lett. Már megtörtént ilyesmi az országban, új honfoglalásért kötjük fel a kardot a népek háborújában, Mária országát minden száz esztendőben újra meg újra el kell foglalni a magyaroknak a külső ellenségektől.

A honfoglalás munkája a nemzeteknek minden erejét igénybe veszi. Az új hazáért, – új a régi is, ha ismét el kell foglalni, meghódítani, megvédeni, megtartani – az egész nemzetnek kell küzdeni, mint egy embernek. A hivatásos hadsereg, amely béke idejében az ünnepélyes díszt, a daliás megjelenést szolgáltatja a nemzeti életben, a háborúnak örökkön éber, zordon szellem alakját fegyverrel őrzi fogságában, élesen tartja a kardot hüvelyében, gondoskodik, hogy a karok a fegyverfogástól is épen úgy izmosodjanak, mint a polgári munkától, a hivatásos hadsereg a nemzet életharcában csak elmosódó keret lehet, amely hova-tovább eltűnik szemeink elől a távolságban, amely a harcok kezdetét annak végétől elválasztja. -141-

Hová lett az a hadsereg, amelyet egy esztendővel ezelőtt láttunk magunk körül? Hová lettek a hivatalos katonák, a kardjukat céltalanul csörgető tisztek, akik az egyhangú szolgálatban, az egyforma gyakorlatokban, a lassú előléptetésben unottá fáradtak? Hová lett a választófal, amelyen át a hadsereg és a polgárság farkasszemet szokott nézni? – hisz ma már tizedik hónapjában a háborúnak nincsen hadsereg, hanem fegyverbe öltözött polgárság van. A polgárság óriási túlsúlyában felolvasztotta magában a hivatásos hadsereget. Mint egy nagy hömpölygő folyamba a mellékfolyók ömlöttek a hatalmas polgári társadalomba a különböző fegyvernemek seregei, a katonai szervek. A tartalékosok, az ujonnan besorozottak, az ujoncok rengeteg tömegében alig látjuk már a régi manipuláns altiszteket, feszes főhadnagyokat, hisz az ügyvédek lettek azóta főhadnagyok, és altiszt, aki még tegnap civilben járkált; a legénységről nem is mondhatunk egyebet, mint amit a hatvan-, hetven-, nyolcvanpercentes új sorozási statisztika magától beszél. Nincs régi értelemben vett humoros tartalékos, nincs ügyefogyott, kigúnyolt ujonc-katona, nincs polgár, nincs hadsereg: katona lett mindenki. A nemzet fegyverbe állott és a tegnapi polgárok úgy verekednek, mintha egész életükben ezt tanulták volna, ügyvédek, orvosok, hírlapírók vezetik rohamra a földmíveseket és ha még soká tart a háború, a polgárság a stratégiát, a legmagasabb vezetést is megtanulja, amint eddig megtanult mindent, amit rábíztak. Ujoncainkról öreg kapitányok könnybeborult szemmel -142- beszélnek: nem volt még ilyen katonának való anyag a világon! A polgárság letette a vizsgát ebben a háborúban. Rövid hónapok alatt átalakult hadsereggé. Az új honfoglalást a polgárság végzi, a katonává, vitézzé, hőssé magasztosult polgár, aki a fáradt vagy megsebesült katonák helyére oly zúgva ömlött be a réseken, mintha a malomgátnál a zsilipet felemelik és szabadjára engedik a megdagadt hullámokat. Bömbölve, csattogva, mint az áradó Tisza, mindent elseperve rohan a polgárság az új honfoglalásban. Ott vannak a tizennyolc évesek és a negyvenkét évesek. A rőföskereskedő imént felszabadult segédével, a tekintélyes gazda a kisbéresével és ügyvéd a bojtárjával.

Mindenki honfoglaló lett, új Zabolchok és Hubák marsiroznak a zászlók alatt. A nemzet megtartja, megvédi helyét a Duna mentén.

És egyszer majd hazajönnek a hadból az apák és fiúk. Portáján elfoglalja helyét a gazda, íróasztalánál a fiskális és a varga a háromlábú székre ül.

Ki merné azt mondani, hogy az emberek ismét olyanok lesznek, mint voltak a háború előtt?

Ki az a balga, aki azt hiszi, hogy a lövészárokból hazatért polgár mit sem tanult honfoglaló katona korában? Hisz a békében, a polgári élet szabályaira berendezett békében is megismerni a katonaviselt férfiúkat, mikor ellenség helyett sajbákra lövöldöznek a gyakorlótéren! A békeidőben való katonai szolgálat is ezer tulajdonsággal ruházza fel a férfiakat. Hát még a harc, az emberfölötti háború, amelyet végigéltek! -143-

Egyszer majd hazajönnek és megfogják az eke szarvát. Elnéptelenedett falvakban füstölnek a kémények, az orvosok meglátogatják itthon hagyott betegeiket, az ügyvéd leveri a port írásairól és a mérnök lövészárok helyett házat meg magvetőgépet tervez.

Egyszer majd hazajönnek és körülnéznek itthon, hogy mint viselkedtek az otthonmaradtak, eleget tettek-e kötelességüknek, mint ők a harcmezőn, dolgoztak-e fáradhatatlanul, mint ők a fegyvert vitték vállukon, csorgott-e homlokukról a verejték a vállak megfeszítésében, mint a véres verejték, amely a Kárpátról leolvasztotta a havat?

Egyszer majd hazajönnek, akik most sasok és ölyvek és oroszlánok,… akik nem csüggedtek,… akik vakon bíztak a győzelemben,… akik nem számlálták az ellenséget,… megfagytak, ragályos betegségben szenvedtek és szerencsésnek érezték magukat, ha a kolera-barakból visszakerültek a srapnell-madarak tollhullajtásába,… akik a földbe, hóba beásva feküdtek, mezitláb mentek a fagyott országúton vagy a sötétben halott bajtársuk mellett aludtak,… akik a polgári élet szabados világából egyszerre a katonai fegyelem, a vas-szigorúságú hadiállapot, a vérfagyasztó fegyverzörgés világába tisztelegve léptek, midőn egyik napról a másikra virradóban boldogan váratlanul katonák lettek,… akik itthon hagytak nőt és gyermeket, megelégedett multat és bizakodó jövőt, gondosan felépített életpályát, amelyen már zökkenés nélkül haladt kocsijuk, pontosan megtervezett jövőt és a jelen csókjait, -144- kívánatos eledeleit, kényelmeit, nyalánkságait és asszonyait,… akik elmentek panasz, elborulás és reménytelenség nélkül…; a honfoglalók egyszer majd hazajönnek és számon kérik az itthonmaradottakat.

– Csak már hazajönnének! – Szegények! Még ha megver is a papám! – mondta Fanny érzelmesen, miután az esőszemek tovakopogtak a fák bolthajtásán és a sűrűségből lábujjhegyen mint egy hallgatózó tündér, kinyujtott nyakkal, az orgonavirág illata jött elő a szél szárnyán, amely szél talán egy galiciai honvéd sóhajtása volt.

Az állami színházak, a gyönyörű Nemzeti Színház és a ragyogó Opera zárva, holott a világ minden nagy városában, a háborús országok területén is, a színházak épen oly kedvvel és méltánylással végzik nemes hivatásukat, mint a háború előtt. Csupán a magyar kultuszminiszter óvakodik a műintézetek megnyitásától, kiszámíthatlan kárt és kellemetlenséget okozván ezzel úgy a színházaknak, mint a művészeknek. A magyar kultuszminiszterek mindig híresek voltak arról, hogy – egy-két kivétellel – annyit sem értenek a kulturához, mint hajdu a harangöntéshez. Bús dolog ez, hogy a kultuszkormányzat rendelkezik a két gyönyörű magyar színház felett, az egyetlen drámai és a világhírű énekes színház felett, amelynek személyzete páratlanul tehetséges, rátermett és a legjobb a magyar színészek világában.

A Nemzeti Színház, amelynek szolgálatában lehetni minden jóravaló színésznek álma és az Operaszínház, amely az új intendáns alatt Európa egyik legjobb színházává emelkedett, hűtelen lett a közönséghez, amely az utóbbi években szinte újjáébredve támogatta kedves két színházát. A Nemzeti például lelkes közönséget toborzott az új és régi honi darabok -146- látogatására. Hová jár most az a közönség, amely oly szeretettel figyelte kedves íróit és művészeit a bársonyszékekből? Hová lett a Nemzeti híres, intelligens karzati publikuma és a páholyok mélyéből a legjobb budapesti publikum, szentképarcú előkelő úrhölgyek, valóban művelt úri férfiak? Ennek a közönségnek nem tudnak máshol játszani, csak a Nemzetiben. Ez a közönség még megbecsüli a színdarabíróknak magyarságát, a művészek régi tradiciókon felépült játékát, a magyar kulturát, a történelmi multat, a hazaszeretetet. A Nemzeti közönsége szinte egyenes atyafiságban van azzal a régi magyar közönséggel, a honleányokkal és hazafiakkal, akik Döbrentei Gábor idejében oly meghatott szívvel mentek a színházba, mint a magyar kultura templomába. Ennek a közönségnek érdemes volt Shakespearet játszani és ennek írt Kisfaludy és Szigligeti. A mindinkább idegenszerűségek felé hajló pesti színészetben a magyar kulturának, nemzeti multunknak, fajszeretetünknek szinte utolsó, de hatalmas vára volt a Nemzeti Színház. A magyar nyelv ünnepélyesen, szinte harangbúgással hangzik a művészek szájáról, gyönyörűség, hogy tudnak itt magyarul és művészileg játszani, egy nagy és gazdag nemzeti büszkeség a színház némely előadása… A színészek hónapokon át ácsorogtak, reménykedve, hol csüggedten a színház kiskapuja mellett. Várták a miniszter döntését. A miniszter pedig azt döntötte, hogy bocsássák szélnek a színház művészeit, kétheti felmondással! Miután patrónokon nem lehet takarékoskodni, takarékoskodjunk a kulturán. Holott az -147- ország mostani háztartásában, midőn milliárdokat hoz mozgásba a háborús állapot, a szegény művészek fizetése bizonyára jelentéktelen helyet foglal el. Később új, úgynevezett háborús szerződést kaptak kezükbe az aktorok, de a színház kapui tovább is zárva maradtak a közönség előtt.

Tudjuk, hogy mit jelent az: színésznek játék nélkül élni? A színészet természete az, hogy nem állja a hosszadalmas parlagon heverést. A színész nem szántóföld, amelyet hében-korban pihentetni szükséges. A színész nem pihen a munkátlanság idején, hanem csügged, felejt, fárad, elkeseredik. A színésznek szerepkönyv kell a kezébe, az alakítás láza, a színjáték szenvedélyes izgalma, a nézőtérről felhangzó taps és a jóakaratú kritikus bírálata: ez a színész élete. Furcsa élet, de általában a színészek mindig furcsa emberek voltak, midőn még Shakespeare idejében a királynő előtt játszottak és udvari színészek valának, sem voltak ők rendes emberek. Az éhséget még csak elviseli valamiképen az aktor, de hogy estvére ne léphessen a lámpások elébe, akár Faust bársonyköpenyegében, akár a sírásó bőrsüvegében: ezt a színész nem tudja elviselni.

Körülbelül ez a magyarázata annak az új vállalkozásnak, amely a napokban kezdődött el Budapesten. A Nemzeti Színház büszke tagjai, a gőgös Irving-ek egy mozi-igazgató nem tulságosan előkelő, de élelmes vállalkozásába hajtották nemes homlokukat és egy mozi-előadás keretében színjátékot játszanak. A háború sok mindenféle csodálatos változásában megmutatta azt a lehetetlenséget -148- is, hogy Tóth Imre úr kitünő aktorai, Shakespeare és Molière felkent papjai, régi, pompázatos Bánkok és Zrinyi Miklósok egy olcsó és tradiciómentes, modern üzleti vállalkozás keretében keresik helyüket. Szegény száműzött hercegek! Cipőfoltozással töltik idejüket a sanyarúság napjaiban. Bajba jutott peleskei nótáriusok egy idegen városban.

A közönség, amely nagyon szereti a romantikát, bizonyára megbocsátja kedves hercegeinek a számüzetést és felkeresi a messzi idegenben drága ideáljait, mulattatóit, regényes hőseit, ha tollas barett helyett üzlet-irodai feketesapkát húztak is fejükre.

Bizonyára kevésbé érti a dolgok üzleti részét a kultuszminisztérium, mint valaha is hittük, holott finánc-zsenik sohasem ültek a hold-utcai palotában. Az állami színházak óvatos vezetősége félti színházait a jövedelmezőség lehetőségétől; félti a közönséget, hogy nem látogatja majd kellő lelkesedéssel és odaadással kedves színészeit, – lehet, hogy az óvatosságnak van igaza; – a magánvállalatok azonban mindenesetre teljes eréllyel megkezdték a munkálkodást. A közönséget épen azért kell mulattatni, vígasztalni, kedvre deríteni, mert zord idők járnak felettünk, – mondják ők és eddig nem is nagyon csalatkoztak a színházlátogató közönség lelkesedésében.

A Tisza Kálmán-téri nagy színházat valamelyik estve zsufolásig láttam megtelve emberekkel, Carment játszották, Szamosi mély, meleg hangja zengett -149- és egy vendégművész énekelte a tizedest, nem is oly rendkívüliséggel, mint amilyen a híre.

A lipótkörúti színház bizonyára egy napig sem reszkirozná a világítást és a fűtést, ha nem látogatná a közönség. Komoly, meggondolt üzletemberek vezénylik a színházat, akik nem tréfálnak a legbecsesebb portékájukkal, a pénzükkel.

És ma estve az óvatos, menekült Beöthy László is visszatér honába, ahonnan a háború első, rémhíres napjaiban elfutott. Átveszi ismét a gyeplőszárat kettősfogata fölött, hogy több-kevesebb szerencsével felvegye a küzdelmet a közönség kegyéért. Az ujonnan épült színház elég tetszetős, fehér cukrásztorta és a világítása pazarló. Az egyik legjobb magyar színész, Hegedüs Gyula már kezében tartja szerepkönyvét a kulisszák mögött, mire e sorok megjelennek. Izgalom, láz a vasfüggöny mögött és előtt. Diadal vagy vereség? A színésznő szép lába nyomán vajjon feldördül a taps, amelynek kartácspattogásából az ujonnan átépített színháznak a jövendő sorsát figyeli a függönyök mögött az igazgató?

Tél van, karácsony felé gurul a kalendáriumbeli szekér, az emberek mintha beleilleszkedtek volna a világháború impozáns kereteibe. Megszoktuk a rossz hireket, valamint a diadalokat. A csüggedt, nehéz hónapok elmulóban vannak, az emberek mintha megtalálnák elveszett lélekjelenlétüket, hidegvérüket, nyugalmukat. Rájöttünk, hogy az élet nem -150- lehet mindig egyforma, csendes, polgárias, olajozott gépezetű. Ilyen is lehet az élet, mint a mostani, a háborús, az ijesztő, az álmatlan éjszakás, gyászos és diadalmas. Lehet, egyik nap a földre vetni magunkat a bánattól és másnap újra emelt homlokkal nézni a csillagokba.

A színházak, amelyek az elmult esztendőkben csaknem a könnyűvérűség, léhaság és felületesség hajlékai lettek, midőn ordináré és nem mindig jószagú emóciókkal izgatták a közönséget, ostobán bohózatos, máskor idegenszerűleg hűvösítő színdarabokkal nevelték a pesti közönséget annak, ami lesz: ízléstelennek, mostanában bizonyára óvakodni fognak az irányzattól, amely lassan eltávolította őket a nemzeti állapottól. Próbálkozzunk a nemzeti eszmékkel, hisz ideje most már tán elkövetkezett volna a magyarság öntudatébredésének!

Lábjegyzetek.

1) A szenvedélyes barátok című regény e sorok megjelenése után felköltötte a Magyarország szerkesztőjének figyelmét, a regényt dr. Mikes Lajossal lefordíttatta s lapjában közzétette.

K. Gy.

PESTI ALBUM

PEST.

A VÖRÖS POSTAKOCSI UTASAI.

ÉJJEL AZ OROSZLÁNBAN.

CZINKE A JEZSUITA LÉPCSŐN.

ŐSZI NAP GÖDÖLLŐN.

SZÉNFI.

FALUSI KIRÁNDULÁS.

ÖREG A BETŰ.

EMLÉK-KÖNYVBE.

NAGYBOTOS KÜLÖNÖS ÖTLETE.

CSIZMÁS KANDÚR.

DUNA VENDÉGEI.

A BÉCSI KALAP.

KUKLI, VUKLI ÉS TRUFLI.

EGY KIRÁLYNÉ ALBUMÁBA.

ÖT ÉVSZÁZAD.

AZ ÚJ REGÉNY.

NEMZETI IDEÁL PESTEN.

A BOLYGÓ ZSIDÓ.

SZEPTEMBERI ALKONYAT.

A GYERMEKKORI HŐSÖK BUKÁSA.

HONFOGLALÁS UTÁN.

MAGYAR JÁTÉK.

Lábjegyzetek.

TARTALOM.