LILLA

A boritékot Pogány Móric rajzolta

BIRÓ LAJOS

LILLA

BUDAPEST 1917

SINGER ÉS WOLFNER KIADÁSA

Minden jogot fenntartunk.

Copyright by Singer & Wolfner Budapest 1917.

Budapesti Hirlap nyomdája – 15158

-5-

Lilla…

SZEREPLŐK:

• Lilla
• A férje
• Egy fiatal orvos
• A báró
• A direktor
• A professzor

(Csendes szoba a nagy házban. A középen asztal. Néha zeneszó hallatszik be.)

Lilla: A vendégek lassan elszélednek.

A férje: Csak a fiatalság táncol még.

Lilla: A menyasszony már messze jár.

A férje: A menyasszony azóta meg is érkezett már. Asszony lett az unokád, Lilla.

Lilla: Asszony lett. – Az idő hajnal felé jár. Milyen szép tavaszi hajnal. – Az Isten áldja meg az unokánkat.

A férje: Úgy szeresse az élet, mint téged. Úgy kényeztesse. Legyen olyan boldog, olyan édes, olyan tiszta asszony, mint te. Úgy szeresse a férje, mint én tégedet. -6-

(Megcsókolja Lilla kezét, megcsókolná a száját is, de Lilla figyelmeztetőn, gyöngéden eltolja magától.)

Lilla: Nézd csak, öregem…

A férje (visszahúzódik).

A fiatal orvos (aki óvatosan benézett a szobába, most belép): Méltóságos asszonyom…

Lilla: Nézd csak, öregem, itt van Pál doktor, az a kitünö fiatal orvos, akit kedves barátunk, a professzor volt szíves ajánlani és aki megteszi nekünk azt a nagy szívességet, hogy lejön hozzánk.

A férje: Nagyon örülök. Nagyon lekötelez bennünket.

A fiatal orvos: Méltóságos uram…

Lilla: Holnap délután indulunk. Velünk indulhat, ugy-e? Fiatal embernek nem kell nagy készülődés… Hm. A professzor mondta, hogy egy nagy munkájával akar odalent elkészülni.

A fiatal orvos: Igenis, méltóságos asszonyom.

Lilla: És ez a munka… meddig tarthat, mit gondol, amíg elkészül… ezzel a munkájával?

A fiatal orvos: Hm… én azt hiszem… bizonyosra veszem…

A férje: Lilla, kérlek… nézd, szívem, ennek semmi köze a te állapotodhoz, a doktor úr mindenesetre elkészül majd nálunk a munkájával, de azért…

Lilla (előrehajol): Mondja, kedves fiam, mennyi időt szánt erre a munkájára? Feleljen!

A fiatal orvos (hipnotizáltan): Egy évet, méltóságos asszonyom…

Lilla (hátradől, egy kissé elsápad, egy kissé megborzong): Egy évet. Egy évet. (Elborúlva néz maga elé, összeszedi magát.) És mondja, fiam, az ilyen nagy -7- betegség természetesen előbb testi összeroskadással jár; én olvastam valahol a szót hm… marazmus… ugy-e, fájdalmakkal? és gyors megrútulással?

A férje: Kérlek, Lilla, hiszen teneked semmi olyan komoly bajod…

A fiatal orvos (szinte könnyezve): De méltóságos asszonyom…

Lilla: Mondja, fiam, azzal jár ugy-e?… Hiszen ez természetes…

A fiatal orvos (hiába akarja elfordítani a fejét, a Lilla szuggesztiv tekintetére kénytelen egy beleegyező fejmozdulatot tenni).

Lilla (bólint, elhallgat; súlyos csend. Sóhajtva): Nehéz dolga lesz velem, kedves fiam. Én nem vagyok türelmetlen beteg, de a legtürelmesebb is… (Bágyadt mozdulatot tesz; nagyon kedvesen.) Majd az uram és a fiaim igyekeznek meghálálni a kedvességét. Hát isten vele, kedves fiam. És viszontlátásra holnap!

A fiatal orvos (föláll, kezet csókol).

Lilla (a férjéhez): Kísérd ki öregem a doktor urat. És nézz körül a vendégek között. Nekem itt beszédem van.

A férje (nyugodtan): Ide küldjek valakit?

Lilla: Már idehivattam őket. A báró, a direktor és a professzor. Mindjárt itt lesznek. És egy félóra múlva te visszajössz és akkor hazamegyünk. Menj, öregem.

A férje (az orvossal elmegy).

Lilla (egyedül marad. Megborzong. Küzd magával. Az órára néz. Föláll, a zongora mellé lép és halkan dúdolva énekel).

A báró (belép): Milyen szép a hangja, Lilla!

Lilla (visszafordul; nyugodtan): Magának már -8- régen le kellett volna feküdnie. De láttam, hogy ilyen mértéktelen kicsapongásra adta magát, azért hivattam ide.

A báró: Lilla, énekeljen! Olyan régesrégen nem énekelt már nekem, Lilla. Emlékszik még rá… maga a zongora mellett ült, egyedül voltunk…

Lilla (fölkel a zongorától): De most nem leszünk egyedül.

A báró: Miért? Mi az? Ki jönne ide?

Lilla: Már itt is van. Pontos, mint mindig. No, nyelje el…

A direktor (lassan bejön).

A báró (pattogva): Mi ez? Ki ez? Mit akar itt ez az ember?

A direktor (nyugodtan, hidegen monoklisan): Én sokkal több joggal kérdezhetném, hogy mit akarsz voltaképpen te itt?

A báró: Te, hogy én mit akarok?

A direktor: Én, hogy te mit akarsz!

A báró: Engem ő hivatott!

A direktor: Ő engem hivatott!

A báró
A direktor ⎫
⎬
⎭ (szemrehányón):
(kérdőre vonva): ⎫
⎬
⎭ Lilla!

Lilla (mosolyogva néz rájuk).

A professzor (csendes, komoly, öreg úr): Lilla, hivatott?

A báró:
A direktor: ⎫
⎬
⎭ Lilla!

Lilla: Üljenek le!

A professzor (szótlanul leül).

A báró: Nem ülök. Ezekkel együtt? -9-

A direktor: Szép társaságba kerültem a maga révén, Lilla.

Lilla: Csend!… Holnap, ugy-e, együtt ebédelnek?

A három öreg úr (morogva): Igen.

Lilla: Este együtt vacsoráznak?

A három öreg úr: Igen.

Lilla: Két hét múlva együtt utaznak Pöstyénbe?

A három öreg úr: Igen.

Lilla: Hát akkor tűrjék el egymást itt is.

A báró (a másik kettőre halkan): Küldje el őket!

A direktor (gőgösen, monoklisan): Nem szeretem magát, Lilla, ezek között a léhűtők között látni.

A professzor (egy kicsit búsan, de nyugodtan odanyomult Lillához. Nagyon közel jutott hozzá. Megfogta a kezét).

A báró (észreveszi, felriad): Ah! Ha! Mi az? Mi az ott? Lilla, küldje el ezt az embert!

A direktor: Lilla, kérem, ami sok, az sok.

Lilla (elvonja a kezét a professzoréból, nagyon energikusan): Csend! Csitt! Üljenek le már! Lesz itt csend, igen, vagy nem?

A három öreg úr (megjuhászodik).

Lilla: Leülni. Maga ide, maga ide, maga ide. (A báróhoz, egészen más, csevegő, üzleti hangon:) A fiam holnap elmegy magához a várhelyi birtok ügyében. Helyes?

A báró (duzzogva): Helyes!

Lilla (a direktorhoz): Magát arra akartam kérni, hozza rendbe a hámosfalviak kölcsönének az ügyét. Megteszi?

A direktor (duzzogva): Tudja, hogy ha maga kéri… -10-

Lilla (a professzorhoz): Magának köszönöm, hogy ezt a Pál doktort szíves volt nekünk ajánlani. Nagyon kedves és nagyon buzgó fiatalembernek látszik.

A professzor (félhangon, duzzogva): Persze, már szerelmes magába. Miért kacérkodik vele?

Lilla (nem figyel a szemrehányásra, hátradől, mosolyogva végignéz rajtuk. Mindhárman duzzognak. Lilla bort önt nekik): No itt van. Édes bor. Öreg embereknek való. Koccintsanak velem. A maguk egészségére!

A három öreg úr (kényszeredetten koccint).

Lilla (az ajkához érinti a poharat. Leteszi. Mosolyogva néz körül rajtuk. Elfogódott. Nem tudja, hogyan fogjon a dologhoz).

A báró (heveskedve, mint mindig): És ezért csődített ide engem? Ezekkel együtt?

A direktor (odahajol Lillához): Minek hivatta ezeket is?

A professzor (halkan): Hogy ez a társaság mire való?

Lilla (határozottan): Magukat én ide azért gyüjtöttem, hogy elbúcsúzzam maguktól.

A báró (morog): Ahhoz elég lettem volna én is.

A direktor: Lehetne azt ezek nélkül is.

A professzor: Minek ahhoz ez a társaság?

Lilla (elnyomja a lázadást): Csitt! Mikor tanulják meg végre, hogy az én jelenlétemben is elviseljék egymást? Másképpen éjjel-nappal együtt vannak. Szerelmesek egymásba.

A báró (morog): Maga mellett nincs más szerelem, csak… -11-

A direktor: Nem szeretek maga mellett senkit se látni.

A professzor (morog): Nem helyeslem, hogy ezek maga körül vannak.

Lilla (melankólikusan): Mikor tanulják meg? Sok idejük már nincs rá!

A három öreg úr (morog).

Lilla: Csitt! Maguktól én most el fogok búcsúzni. (Habozva:) Nem azért, mert elutazom haza. Hiszen nyáron lejöhetnének. Nem azért, mert maguk nemsokára elutaznak. Hiszen nyár végén visszajönnek. Nem is azért, mert… (Gondolkozik, megakad.)

A direktor: Hát miért már a jó isten szerelmére?

Lilla (mosolyogva): Azért kedvesem, mert én nemsokára meghalok! (Nagy elhallgatás. Az urak megmerevednek. Csend. Csendesen mosolyogva.) És mert én soha többet nem látom magukat és mert maguk soha többet nem látnak engem. (Még egy kis szünet.)

A báró (tombolni kezd): Hahá! Nagyon jó. Ez aztán kitünő! És kitünően is mondta.

A direktor (segít neki a tombolásban): Hahá! Ezen nevetek. Ezen megpukkadok nevettemben. (Mind a ketten tombolnak, csapkodnak, igen nagy zajt csapnak.)

Lilla (nézi őket, elérkezettnek látja az idejét, hogy véget vessen a zajnak. Egyszerűen rámutat a professzorra): Ő nem nevet.

A professzor (valóban nem nevet. Mereven és sápadtan ül a helyén és most már hiába próbál úgy tenni, mintha ő is tombolni akarna): Ho-hoha… én azt mondom… én… én… -12-

Lilla (leinti): Hagyja; – ugy-e, maga nem nevet? (Kissé, de csak egy kissé elérzékenyülten a kezét nyújtja neki.)

A professzor (szótlanul ráhajlik a kicsi és még mindig meleg és gömbölyü kézre, a lehajlása és a kézcsókja igen hosszu és amikor kiegyenesedik, gyanúsan reszket a bajusza).

A másik két úr (erre lassan egy-egy nagyszemü kőszoborrá merevedik. Nem értik a dolgot. A halál emlegetése magában véve is kellemetlen).

Lilla (válik ismét a helyzet urává. Megint nyugodt és megint mosolyog): No nem lesz az azért holnap. De sok időm nincs. És holnap… holnapután már kezdek… nagyon csunya lenni. Összemenni, nyöszörögni. Elfakuló, elvakuló, elpusztuló, rútul haldokló öreg asszony lenni. És mert maguk azt adták nekem, ami az életükben kedvesség és szépség és jóság volt, én nem akarom, hogy végül is belőlem az jusson maguknak, ami rút és visszataszító. Az emlékükben, az emlékükben így maradjak meg. (Kiegyenesedik. Mosolyogva néz le rájuk.)

A báró (remegő hangon): Milyen szép!

A direktor (remegő hangon): Milyen szép!

A professzor (remegő hangon): Lilla!

Lilla (a meghatottságuk rá is átragad): Maguktól én hát elbúcsúzom, kedves barátaim! Hogy az életem kedves volt és szép volt, abban maguknak nagy részük van. Hogy az élet magukat én nekem adta, én azt neki nagyon köszönöm. Hogy maguk én hozzám… sok évig… sok esztendeig… sok tíz esztendeig… nem is tudom már meddig, olyan jók voltak, azt most, azt -13- hiszem először, de bizonyosan utoljára – nagyon, nagyon-nagyon köszönöm. (Az egyik kezét a bárónak, a másik kezét a direktornak nyújtja, a professzorra, aki vele szemben ül, a könnyei között átmosolyog. Nagy hallgatás. Néhány gyanus nesz; azt mondaná az ember: gyereksírás, ha nem csupa öreg ember volna jelen.)

Lilla (hősiesen küzd az elérzékenyülésével, azután kifakad): Ejnye, aki adta, sok hős férfia! Rájuk nézett a kakas. Mi történt velük, hogy egyszerre így fölveszik a dolgot? Lesz itt mindjárt csend!

A báró: Lilla, maga nem tudja…

A direktor: Lilla, ha maga tudná…

Lilla: Nem tudom, tudnám, mindent tudok. Ejnye teremtette, hát azt hiszik, hogy nekem könnyen esik? Készültem ám én is rá, három hétig, négy hétig; de ha egyszer meg kell lenni…

A báró (tüzesen): Meg kell? No, majd azt meglátjuk, minek kell meglennie. Hát azt hiszi, engem eltilthat attól…

Lilla: Csitt. Azt. Eltiltom. Közelednie se szabad hozzám. Most nekünk el kell búcsúznunk, egyszerűen, szépen, tisztán. Mindenkorra. Nem is olyan nehéz. No, de nagy dolog is; már az unokám is asszony. Itt az ideje, hogy elmenjünk. Ami eddig volt, szép volt, az Istent káromolnám, ha panaszkodnám.

A direktor (panaszosan): És mink, Lilla?

Lilla: Maguk is éltek eddig, szépen éltek, jól éltek.

A báró: De ezentúl; maga nélkül…

Lilla (csendes, boldog nevetéssel): Óh én nélkülem, kellek is én már a maguk életében… -14-

A báró:
A direktor:
A professzor: ⎫
⎪
⎬
⎪
⎭ Lilla!

Lilla: Na hát akkor is csak meg lesznek nélkülem… ezentúl majd máshoz járnak látogatóba, ezentúl majd másnak beszélik el, mi történt magukkal, örömet, bánatot; mástól kérnek tanácsot és más veszekszik magukkal, ha nem vigyáznak magukra.

A báró: Más!

A direktor: Hát azt hiszi…

A professzor: Hiszen nem is hiszi, Lilla!

Lilla: No most elég volt, egy-kettő, véget vetni a búcsúzkodásnak. Ebből most már csak rossz dolog lehet, panaszkodás, nyafogás. Maguk most innen elmennek.

A professzor: Ne küldjön még el, Lilla. Inkább megigérjük, hogy nem leszünk terhére.

A báró:
A direktor: ⎫
⎬
⎭ Nem!

A professzor: De ne küldjön még el. Legalább ez az egy óra legyen még az enyém (kijavítja), a miénk. Hadd üljünk még itt csendesen magával és hadd élvezzük, hogy velünk van.

Lilla: Ez, ez már okosabb beszéd. Még ezt az órát kiélvezni… Nekem most nincs semmi fájdalmam. Nyugodtan ülök itt. Akik körülöttem vannak, szeretnek. Az unokám asszony lett. És ez itt édes bor. (Fölemeli poharát. Iszik, csend. Leteszi a poharát.) Csend van, nincs semmi bajom, boldog vagyok. (Rájuk mosolyog. Csend. Messziről hallatszik a zene.)

A báró (remegő kézzel bort tölt az üresen letett pohárba). -15-

Lilla: Boldog vagyok. És maguk miért nem szólnak?

A három öreg úr (hallgat).

Lilla (a báróhoz): Hát maga, nagy hős, örökké verekedő, maga miért nem szól?

A báró (elfordítja a fejét).

A direktor (lesüti a szemét).

A professzor (végre megszólal): Lilla, hát mégis, mégis jelentettem… jelentettünk mi magának valamit?

A másik két öreg úr (egyszerre figyelni kezd).

Lilla: Nagyon sokat jelentettek. Az életem hiányos lett volna maguk nélkül. Nem lettem volna boldog maguk nélkül.

A direktor: Igazán, igazán boldogtalan lett volna, ha elhagy… elhagyjuk?

Lilla: Az lettem volna.

A báró:
A direktor:
A professzor: ⎫
⎪
⎬
⎪
⎭ Sohase mondta!
Sohase akarta bevallani.
Mindig letagadta!

Lilla: Nem jó, ha a férfiak azt tudják.

A báró:
A direktor:
A professzor: ⎫
⎪
⎬
⎪
⎭ De letagadta!
Küldött. Fel is, le is út.
Mehetünk, ha tetszik.

Lilla (szeliden): De azért úgy-e mégis tudták. Úgy-e, hogy tudták?

A három öreg úr (dacosan és mogorván hümmög).

Lilla: Ne morogjanak már itt. Tudták, mindig tudták. Már harmincöt évvel azelőtt pontosan tudták.

A báró (felnéz, ránéz, elszörnyed): Harmincöt -16- évvel ezelőtt! És harmincöt éve vezet az orromnál fogva.

Lilla: Megbánta? (Hallgatás.) Nem érte meg?

A báró (mogorván): De megérte.

Lilla: Akkor hát…

A báró (izgatottan): Harmincöt éve szolgálom. Reménytelenül. És most, amikor… amikor a reménytelenséget megszoktam, most itt hagy…

Lilla (félig mosolyogva): Báró, mit vet a szememre? Hogy meghalok?

A báró (levegő után kapkod): Nem, nem, de, de én… én. (A könnyeivel harcol.) Micsoda rettentő sors ez! Hogy az az asszony, akit én szerettem és akin kívül soha én senkit se szerettem, már a más felesége volt. És a legtisztességesebb asszony volt. A legtisztább asszony volt, akit én hiába imádtam, és akinek én hiába könyörögtem. (A könnyeit nyeli.) Egy elvesztett életen, egy elpazarolt életen keresztül.

Lilla (szinte bocsánatot kérve): Kedves, kedves jó barátom!

A báró (tul akarja kiabálni a meghatottságát): És most köszöni a hűséges szolgálatot és most elmegy és most énnekem semmit, de semmit nem ad.

Lilla (ijedten): Mit adjak, kedves barátom?

A báró (a könnyei között kiabál): Mit tudom én? valamit… valamit…

Lilla: Kedves, kedves barátom, hogy szeretném megajándékozni magát, hogy szeretnék magának adni valamit, valami nagyon értékes értéket, valami feledhetetlen és becses emléket, valamit, ami… de mit adjak?

A báró: Mit tudom én? Egy jó szóval többet. Többet, -17- mint egy jó szót. Valamit, ami csak az enyém. Azt, hogy én, csak én jelentettem magának valamit, hogy én jelentettem a legtöbbet, többet, mint ezek itt.

A másik két öreg úr (féltékenyen megmozdul).

Lilla (nem veszi észre): Hogy tombol, hogy toporzékol. Hogy követelődzik. (Nyilvánvalóan kedve telik ebben a tombolásban.) Akárcsak harmincöt évvel ezelőtt.

A báró: Tombolok? Követelődzöm? Hányszor mondta. De én soha többet már. (Elfogyott az ereje.) Minek? Hiszen tudom. (Szomorúan.) Soha maga engem egy cseppet, de egy cseppet sem szeretett.

Lilla (a mély és őszinte szomorúság nagyon hat rá. Félig akaratlanul): Ki mondja azt?

A báró (felkapja a fejét): Hát szeretett? Vallja be, most vallja be végre, hogy szeretett. Bevallja? Igen?

Lilla (a megrohanás váratlan volt, még ingadozik egy másodpercig, azután csendesen bevallja): Igen.

A báró (ujjongva, szikrázó szemmel): Igen, szeretett, mindig tudtam. Engem szeretett. Mindig szeretett.

Lilla (megzavarodik, végigsimítja a homlokát, eltakarja egy másodpercre a homlokát, azután halkan korrigálja a büszke kiáltást): Nem mindig!

A báró (csalódottan): Nem? (Gyanakodva.) Nem akar becsapni? Igazat mond?

Lilla (egy pillantást vet a másik két öreg úrra, akik remegve, de feszesen ülnek a helyükön, és határozott hangon mondja): Igazat. (Tiszta pillantással néz a báró szemébe.)

A báró (lesüti a szemét, halkabban, mintha el -18- tudná érni, hogy a másik kettő ne hallja): Igazat! Hát nem mindig. Hát mikor? Mondja meg, mikor volt az? mikor volt úgy? Mikor szeretett engem?

Lilla (ő is halkan beszél): Három éve volt akkor, hogy hozzánk járt. Várjon… én huszonnyolc éves voltam…

A báró (elgondolkozva): Akkor?

Lilla: Akkor!

A báró (hirtelen eszébe jut valami): Abban az évben is… ezernyolcszáznyolcvannégyben, amikor egész nyáron együtt voltunk a Balatonnál?

Lilla (habozik): Abban az évben is.

A báró: Az ura heteket töltött Budapesten?

Lilla (nem akar felelni, el akar fordulni).

A báró (nem engedi, magánkívül): Várjon még. Erre az egyre még felelnie kell. (Remegve.) Kérem, könyörgök, feleljen még erre az egyre. (Nagyon halkan.) Ha én akkor sértődötten és elcsüggedten nem hagytam volna abba a dolgot… Ha én tovább is könyörögtem volna. Ha tovább is követelődztem volna. Ha… ha nem engedtem volna becsapni magamat azzal, hogy maga sértődést és haragot mutatott akkor… akkor (izgalomtól remegve), akkor meghallgatott volna?

Lilla (el akar fordulni).

A báró (nem engedi): Meghallgatott volna?

Lilla (halkan, szinte pirulva): Meg.

A báró (rábámul, előbb meg akarja fogni a kezét, de Lilla elvonja. Erre felugrik és mértéktelen izgalomban, büszkén rohan fel és alá): Hohaha! Hohohó! Hohohó!

Lilla (zavarodottan és szégyenkezve ül a helyén. -19- Lesüti a szemét. Zavarodottságában a poharát emeli fel és üríti ki. Még mindig lesütött szemmel): Istenem, hajnalodik, menni kell haza!

A direktor (izgatottan és halkan): Ő most büszke és boldog. De énnekem, énnekem semmit se mond.

Lilla (zavartan): Mit mondhatnék?

A direktor: Nekem az életből nem jutott semmi. Én sohase kaptam semmit. Én rám még csak nem is gondolt soha… úgy… másképpen. Szerelemmel.

Lilla (kínos zavarban): De kedves barátom.

A direktor: Én még azt a jutalmat se kaptam soha, hogy a… (elhallgat, mélységesen el van keseredve).

Lilla (legyőzi a szégyenkezését, felemeli a fejét. Elhatározza, hogy rendet csinál. Gyöngéden): Hogy a gondolataim? Hogy az álmaim?

A direktor (duzzogva): Igen.

Lilla: De kedves jó barátom, hiszen maga tudja…

A báró
A direktor: ⎫
⎬
⎭ (megáll és emésztő féltékenységgel figyel): ⎫
⎬
⎭ Mit?

Lilla: Mit? édes istenem, hát én mondjam meg? Maguké hármuké volt az életem, az életem szebbik része, a vágyódásaim, az álmaim. Én jó feleség voltam, nem lehetett nálam jobb. Az uramat szerettem is, kezdettől mostanig. De –.

A direktor: De?

Lilla: De maguknak, mindegyiküknek sorra eljött az ideje.

A direktor (mohón): Az én időm… Akkor volt úgy-e… maga… harminc éves volt?

Lilla (mosolyogva biccent igent).

A direktor: Mikor maguknál töltöttem a nyarat? -20-

Lilla (mosolyogva): Nem. (Szünet.) Utána következő nyáron a tenger mellett.

A direktor (elképedve): Oh, és én azt hittem, hogy akkor már vége mindennek. (Szemrehányón.) Maga akkor úgy tett, mintha vége volna minden érdeklődésének. Miért tett úgy velem?

Lilla (mosolyogva): Miért hitte el nekem?

A direktor (felindultan rázza az öklét): Oh, oh, oh, oh én. (A homlokát üti.)

Lilla (komolyan fordul a professzor felé).

A professzor (halkan és komolyan): És én…

Lilla: És maga… De édes, kedves barátom… évekig, évekig. Amikor a fiatal asszonyság véget ért és én hozzájutottam a maga komoly barátságához, harmincöt, harminchat, harminchét éves koromban. Csak akarnia kellett volna.

A professzor (elsápad): És én nem mertem. (Kétségbeesve gondolkozik.) De hiszen én azután megpróbálkoztam. Amikor mindennap itt voltam. Azon a télen, amikor a nagy betegségből felépült.

Lilla: Igen, de akkor már késő volt. Akkor már vége volt.

A professzor (az öklével üti a fejét): Oh, én átkozott barom!

Lilla (végignéz rajtuk, felcsillan a mosolygása): Midegyiküknek eljött az ideje. (Vonogatja a vállát. Nagyon halk, kacér mentegetődzéssel.) Én nem tehetek róla, hogy nem használták ki.

A három öreg úr (kiki a maga módja szerint toporzékol).

Lilla: És most igazán búcsúzni kell. Mindjárt jön az uram. (Szünet.) Talán búcsúzóul mégis tudtam -21- adni valamit maguknak. (Szünet.) Olyasmit mondtam el, amit más asszony elvisz a sírjába. Én azt itt, mielőtt elmennék meghalni… hogy megmutassam a szeretetemet és a hálámat – elmondtam. (Szünet.) Nem örülnek neki?

A báró: De igen, kedves Lilla.

A direktor: Édes Lilla!

A professzor: Drága Lilla, bűbájos Lilla!

A báró (felhorkan): Megálljunk csak! Igaz-e ám, amit elmondott? Egész életünkben az orrunknál fogva vezetett bennünket. (Ránéz a másik kettőre.)

A másik kettő (igent int).

A báró: Hátha most is? – Lilla, nem hazudott?

Lilla (elneveti magát, amint a gyanakvó arcokon körülnéz): Kedves barátom, ilyent egy asszony nem hazudik, még a halála előtt se, azért se, hogy az emléke kedves legyen. (Szünet.) Igazat mondtam. De… kedves lesz most majd az emlékem maguknak?

A három öreg úr (meghatva igyekszik a kezét megcsókolni. Őszinte meghatottság).

A báró (feldörmög): De… nem lett volna-e jobb, ha az őszinteséget harmincöt évvel azelőtt kezdte volna?

A direktor (helyesli): Harminckettővel ezelőtt.

A professzor: Harminccal! Harminccal!

Lilla (megrázza a fejét, szelíd melankóliával): Nem mindegy-e most, mi történt? Harmincöt évvel azelőtt? (Hallgatás.) Ugyan vallják be. Olyan mindegy: így volt-e, úgy volt-e?

Az öreg urak (dörmögnek, de nem tudnak ellentmondani s a dörmögésükből kihallatszik ez is): Bizony!

Lilla (most már ezzel se elégszik meg): Nem jobb-e, hogy így történt? Hogy magukat így megtarthattam? -22- Hogy maradt álomnak az, ami jobb, ha álom és illuzió marad!

Az öreg urak (halkan dörmögnek): Talán jobb.

Lilla: Igy nyugodtan, csendesen, békésen búcsúzhatom el mindhármuktól. Ha engem szerettek, csendesen megsirathatnak. Jön az uram. Az isten már most áldja meg magukat.

A báró: Lilla, Lilla! (Nem akarja elereszteni a kezét.)

Lilla: Menjen. Menjenek haza. Régen le kellett volna feküdniök. (A direktornak meg a professzornak nyujtja a kezét.)

A direktor: Lilla, Lilla!

Lilla: Menjenek haza, menjenek. És ma… még egyszer álmodjanak rólam. Isten áldja meg magukat!

(A Lilla férje megjelenik az ajtóban. A három öreg úr könnyes szemmel még egyszer meghajol, azután elmegy. A Lilla férjétől baráti, de futó intéssel búcsúznak el.)

A férje: Mi az? Mi ez itt? Mi volt ez itt? Mi van veled, Lilla?

Lilla: Elbúcsúztam tőlük. (Másról akar beszélni.) A fiatalok még mindig táncolnak?

A férje: Még mindig. (Nyugodtan.) De mi volt ez itt? Te… te meg vagy hatva és ennek mind a háromnak könnyes volt a szeme.

Lilla: Istenem, hát elbúcsúztam tőlük. A kocsit iderendelted? Kint egészen világos van már.

A férje: A kocsi lent áll. (Nyugodtan.) De mi volt ezzel a három emberrel? Mit akartak ezek itt? Mit akartál velük te? Miért nem mentek ezek már régen haza? Mit vágtak ezek ilyen arcokat? -23-

Lilla: Mi bajod van neked az én három öreg gavallérommal? A legjobb barátaid.

A férje: A te három öreg gavallérod. A legjobb barátaim. Három rideg betyár. Mit érzékenyülnek nekem ezek itt el?

Lilla: De ha mondom: elbúcsúztam tőlük.

Férj: És ez a három rideg betyár azt úgy a szivére vette?

Lilla (a vállát vonogatja).

A férje: A te három gavallérod? Hogy ezek mindig itt lábatlankodnak nálunk? Mit akartak itt? Az én szép szememért nem.

Lilla (a vállát vonogatja).

A férje: Soha nélkülük nem lehettél. (Nyugodtan.) Nekem fel kellett jönnöm Budapestre: már ott az egyik. Nyaralni mégy: ott a másik. Hazajövök délután: itt a harmadik. Húsz éve, huszonöt éve, harminc éve. Mit akartak ezek itt?

Lilla (elmosolyodva vonogatja a vállát).

A férje: Miért nem szólsz, kérlek? És voltaképpen miért nem házasodtak ezek meg? Miért nem szólsz, kérlek? És mit akartak ezek itt örökké te körülötted? Miért nem szólsz, kérlek? Miért nevetsz? Miért nem szólsz, kérlek?

Lilla: Öregem, öregem, most kezdesz féltékeny lenni? Soha eszedbe nem jutott, soha rá nem gondoltál! Most? Most? Most?

A férje (meghatva): Lilla, bocsáss meg, – nekem mindig reszketve kellett volna féltenem téged.

Lilla: Sohase kellett féltened engem. Soha egy percre se, öregem. És most? Jó Isten… -24-

A férje: Lilla, én úgy szeretlek téged; én úgy bíztam benned, Lilla!

Lilla: És én meg is érdemeltem, öregem. Nem hiszed, hogy én megérdemeltem?

A férje (meghatva): De hiszem, Lilla! Te voltál a legtisztább feleség és a legnemesebb asszony. (Szünet.) Csak hogy miért érzékenyültek ezek úgy el?

Lilla: Én megmondom. Mert elbúcsúztam tőlük… Most már érted?

A férje: Hja úgy? úgy? Most már értem.

Lilla: Jó barátaink voltak. Jó barátaim voltak. De szeretni? Ah, menjünk haza.

A férje: Menjünk, Lilla. De mondani akartál valamit. Nem akartál még mondani valamit?

Lilla: De. Azt, hogy (elgondolkozik, a távolba nézve nagyon halkan elmosolyodik, aztán komolyan és őszintén:) szeretni én csak téged szerettelek egész életemben.

A férje: Édes Lillám!

Lilla: Csak téged, öregem, soha, soha senki mást. Menjünk haza!

(Függöny.)

-25-

Az Atlantik-hotel.

Sándor, kedves és okos barátom búcsúzni jött hozzám.

– Egy évig, – mondta – amíg a gyár és a vasút üzemben nincs, aligha jövök haza Budapestre.

– Majd meglátogatlak én, – mondtam. – Hol fogsz lakni?

– Még nem tudom. Három kis város között van választásom, mind a hármat érinti a vasútunk: Kékesd, Margitmező és Nádvár.

– Válaszd Nádvárt, – mondtam neki.

– Miért?

– Nem emlékszel rá? Félévvel ezelőtt nagyon szerepelt az ujságokban, – valami házasságtörési dráma volt benne – akkor azt írták a lapok, ott vannak Európa legszebb asszonyai.

Sándorral, kedves és elegáns barátommal fontosabb érvet, döntőbb okot nem közölhettem volna. Nádvárt választotta, ragyogó szemmel. Búcsúzott tőlem és jókedvűen elutazott. -26-

Három hónap múlva, nyár közepén lementem meglátogatni. A látogatásért hálás volt és vidáman mutatta meg nekem az egész girbe-görbe kis várost nevetségesen kis házaival és nevetségesen kis kertjeivel.

– Ebben a házban, – mondta azután egy nagyobb házra – ebben lakik a város legszebb asszonya. Porlakyné. A főjegyző felesége.

– Úgy? Igen.

Délután különböző látogatásokat tettünk és uzsonnatájra eljutottunk Porlakyékhoz. Nagy társaság volt náluk. Igen jól fogadtak. Porlakyné igazán nagyon szép asszony volt, és Sándor nyilvánvalóan nagyon érdeklődött iránta. Amikor estefelé hazamentünk, hosszu hallgatás után végre – minden nagy diszkréció és tapintat mellett is – ráterelődött a beszélgetés; és Sándor, kedves, okos és elegáns barátom ekkor legnagyobb bámulatomra elkezdett panaszkodni. Minek tagadja, – mondta – ő keservesen szerelmes ebbe az asszonyba. Eleinte természetesen csak időtöltésből foglalkozott vele; ahányszor ránézett pohos és sörszagu férjére, mindig bizonyosra vette, hogy rövid idő alatt boldogul vele; az asszony mutatott is eleinte hajlandóságot, sőt azt lehet mondani, határozott érdeklődést és vonzalmat iránta; de amint a dolog előrehaladt, egyszerre csak kezdett visszahúzódni, nem akart vele egyedül találkozni, most már csak nagy társaságban fogadja és a nagy társaság közepett is kikerüli… Kétségbeejtő.

A dolgot magam is figyelemreméltónak találtam. Az asszony szép volt és fiatal, a férje igazán nagyon pohos és nagyon sörszagu. Sándor pedig a legszebb, -27- legelegánsabb, legkedvesebb fiu, akit ismerek, az a fajta, amely az asszonyoknak első látásra szimpátikus és azután egyre kedvesebb: derült, erős, szép és bársonykezü férfi. – Érthetetlen.

Pár nap múlva ott kellett hagynom Sándort a bánatával és a tervrajzaival Nádvárott és haza kellett jönnöm Budapestre. Négy hónap telt el, amíg újra ellátogathattam hozzá. Nagyon örültünk egymásnak, azután elindultunk sétálni. A séta iránya most más volt, mint négy hónappal ezelőtt, de a kis házak között most is eljutottunk egy nagyobb házhoz.

– Ebben a házban lakik, – mondta Sándor – a város legszebb asszonya. Fischer Ottokárné, a gróf főbérlőjének a felesége.

Ránéztem, de ekkor már neki is eszébe jutott első nádvári látogatásom és elnevette magát. Elnevette magát, azután elszomorodva legyintett egyet.

– Majd bemutatlak neki, – mondta sóhajtva – majd meglátod, milyen szép asszony.

– De miért sóhajtozol? – kérdeztem nevetve.

Ekkor keserves sóhajtozások és őszinte keserüségü káromkodások között elmondta, hogy három hónappal ezelőtt bánatában végre el kezdett udvarolni ennek az asszonynak, abból az egyetlen okból, hogy a másikat féltékennyé tegye. Ezzel kezdte az udvarlást, de a rosszhiszemü udvarlásból hamarosan igen jóhiszemü udvarlás lett. Nagyon megtetszett neki ez az asszony. És eleinte nagyszerüen is ment minden. Úgy látszott, mit, úgy látszott? – úgy volt, hogy az asszony türelmetlenül várt rá, hogy vele foglalkozzék már. Nevetséges kimondani, pedig úgy van: ez az asszony szerelmes volt beléje. És a férje jóval idősebb -28- az asszonynál. És mégis ő csalja az asszonyt. És még hozzá kártyás és reggelig mulató.

– És?

Sándor keservesen káromkodott:

– És miután egyszer egy félórás egyedüllét után megcsókoltam, és miután ezt a hosszu csókot kábultan és bágyadtan visszaadta, – egyszerűen kitiltott a házából. A forma kedvéért elmehetek hozzá, ha még vagy egy tucat ember van nála, de egyedül nem lehetek vele, és tilos minden bizalmas szó.

– Szomoru…

Sándor fanyar arcot vágott és megcsappant kedvvel beszélt a városról, az asszonyairól, a saját üzleti ügyeiről, az egész világról. Délután Fischeréknél uzsonnáztunk; itt más társaság volt, mint a főjegyzőéknél, de a háziasszony valóban igen szép volt. A Sándor rosszkedvét nagyon érthetőnek találtam.

Amikor négy hónap múlva újra látogatást tettem nála Nádvárott, akkor nagy meglepetésemre még rosszabb kedvben találtam. Olyan rossz volt a kedve, hogy egy negyedóráig úgy éreztem, nem lát szívesen, és hogy még aznap vissza akartam jönni Budapestre. Hamarosan kiderült azonban, hogy félreértettem a rosszkedvét. Engem nagyon szívesen lát. Örül, hogy jöttem, igazán hálás érte, más itt a baj.

– Hát nézz meg engem, – mondta sápadtan és keserüen. – Hát mi történt velem? Hát ragyás lettem én? Vagy borszagu a leheletem? Megútál engem az, aki jobban megismer?

– Mi az? Mi történt?

Sándor elpanaszolta; és pedig most már nem tréfás fanyarsággal, hanem mély keserűséggel, dühvel és -29- megszégyenüléssel. Hogy, úgy látszik, ő olyan ember, aki már semmiféle asszonynak nem kell.

– Igen, – mondtam neki – hiszen azzal jöttem, hogy megkérdezem tőled, melyik most a legszebb nádvári asszony.

Rosszkedvűen rázta meg a fejét. Most mutathatna nekem már tíz házat is. Huszat is. Pontosan… várjunk csak… tizenkettőt. Mert mi történt? Azok a megszégyenülések és felsülések, amelyek érték volt, végre is dühbe hozták őt. Majd megmutatja ő. Azzal a lázzal, azzal a heroikus erőfeszítéssel, amely huszonhárom-huszonnégy éves korában fűtötte volt, el kezdett foglalkozni egyszerre egy tucat asszonnyal. Hadd lássuk, mit tudok!… És mit tudok? Semmit se tudok. Eleinte mindegyiknél nagyszerűen ment minden; már úgy látszott, hogy egy tucat helyen kap kárpótlást két kudarcért, amikor lassan kiderült, hogy minden reménység csaló volt. Amint bizalmasabbá lett egy-egy barátság, amint őt jobban megismerték, amint hevesebbre fordult az ostrom, – minden ház bezáródott előtte. Szívesen látják most is, de csak tanúk előtt. Amint egy asszony őt jobban megismeri, – megútálja.

– Ugyan, – mondtam. – Talán rosszul választottad ki azokat az asszonyokat, akiket…

– Rosszul?! – felelte keserűen. – Hiszen már valamennyivel megpróbálkoztam, aki csak számba jöhet. Ez a legnagyobb szégyenem: már olyanokhoz is leszálltam, akik… szóval, akiket voltaképpen útálok.

– És?

– És azok is kidobtak.

Az arca sápadt volt, a szeme beesett, az ajka keserü. -30- Őszintén sajnáltam, mert tudtam, hogy igazán szenved: eddig nagyon szerencsés volt minden asszonyi ügyben és az életet mindig tartalmatlannak és értelmetlennek érezte, ha valami szerelmi ügyecskéje nem volt. Próbáltam vígasztalni:

– Nézd, – mondtam – talán régibb igényekkel kerültél szembe?…

– Eh, – mondta boszúsan – dehogy. Rozoga és kellemetlen férjekkel csak. Ezek a kisvárosi gavallérok nem számítanak. És… és azokat a helyeket, ahol egy-egy ilyen parfümös legény (nem hinnéd: ezek parfümözik magukat!), ahol egy ilyen édes legény befészkelte magát, messze elkerültem. Még ez a vígasztalásom sem lehet meg.

Próbálkoztam még egy-két ellenvetéssel, de ő minden ellenvetést elhallgattatott. Nem, ne is beszéljek, itt nincs vígasztalás; – ő szomorúan megöregedett, vagy útálatossá vált, vagy tudja az ördög, hogy mi van… Tudja az ördög, amely régen elvihette volna ezt a nevetséges fészket. Ezt a nevetséges fészket, amelyet egy hónap múlva, hála Istennek, úgy itthagy, hogy vissza se néz. Ha az a vígasztalása nem volna, hogy egy hónap múlva Budapesten lesz, akkor búskomorrá kellene lennie.

Nádvári látogatásom ezúttal elég borús kedvben telt el. Tettünk ugyan egy csomó látogatást, de Sándor fáradt volt, sápadt, hallgatag és rosszkedvü. Amikor elbúcsúztam tőle, megölelt és azt mondta:

– Sírni tudnék, hogy nem ülhetek be veled a vonatba, hanem itt kell maradnom még egy hónapig ebben az átkozott fészekben. Viszontlátásra a drága Budapesten! -31-

Egy hónap múlva megérkezett és a harmadik napon már kiderült az arca és ragyogott a szeme. Valamelyik elhagyott asszony ismét átvette a szerepét az életében. Budapestet általában mohón és boldogan élvezte és még a körutak kormától és porától is el volt ragadtatva. Attól a tervétől is elállott, hogy lakást rendez be magának. Elhatározta, hogy ott marad állandóan az Atlantik-szállóban, ahová eredetileg csak egy-két hétre ment. Ebben is élvezni akarta a nagyvárost: a liftet, a telefont, a pontos kiszolgálást, a hallt, az étterem színház utáni életét.

Esténként az Atlantik-szálló halljában is találkoztunk. Itt határoztuk el mindennap, hogyan töltjük el az estét. Egy este, hét óra tájban, amikor a hallba bementem, egy nagyon ismerős külsejü, szép asszonnyal találkoztam az ajtóban. Egy másodpercnyi gondolkozás után ráismertem: a szép Fischerné volt Nádvárról – és még idejekorán köszöntem neki:

– Kezét csókolom, nagyságos asszonyom, alig ismertem meg, váratlanul ért, hogy itt láttam, de annál jobban örülök…

A szép fekete asszony kissé tartózkodóan válaszolt rohamos nyilatkozataimra.

– Igen, – mondta – annyi bevásárlásom van, már egy éve halasztgatom, most végre fel kellett jönnöm.

– Nagyszerü, – mondtam – tudja-e, hogy Sándor barátom véletlenül szintén itt lakik az Atlantikban.

Szép fekete szemöldökét felhúzta.

– Igazán? – kérdezte hidegen.

Még mondott néhány jéghideg szót, azután meglehetősen -32- kegytelenül elbocsátott. Éreztem, hogy valami nincs rendben és bizonytalan boszúság kínzott. Amikor Sándor jött, el akartam neki mondani.

– Képzeld, – mondtam – ki van itt: Fischerné Nádvárról.

Szép, szürke szeme elsiklott a távolba.

– Igazán? – kérdezte hidegen.

Nem folytattam, de most már bizonyosan tudtam, hogy rosszul érzem magamat. A vacsoránk nem is volt olyan jókedvü, mint rendesen. Sándor szórakozott volt. Én nem tudtam mit mondani. És féltíz tájban Sándor el is búcsúzott tőlem. Holnap, mondta, korán kell felkelnie; megy haza.

Hazament és a következő napokban nagyon el volt foglalva. Egy hét múlva azután megint szabadabb lett és ekkor folytattuk vidám és közös éjszakázó életünket. De ez az élet nem tartott sokáig. Vagy egy hét múlva az Atlantik halljában megint ismerős asszonnyal találkoztam. Ezúttal rögtön ráismertem: Porlakyné volt Nádvárról. Most óvatos voltam, nem akartam ráerőszakolni az örömömet és a társaságomat, és amikor ő nyújtott kezet, akkor sem kérdezősködtem. De ezúttal villámgyorsan pergő nyelvvel, kedvesen és elegánsan ő adott meg minden felvilágosítást:

– Feljöttem már egyszer, – mondta – meglátogatni szegény Boca nénémet. Tudja, az anyám unokatestvérét, ő is Nyéky-lány, a Nyéky Ábris lánya, aki margitmezei képviselő volt, mink mind margitmezeiek vagyunk, de Budapestre már megint alig lehet ráismerni.

Ragyogóan pirosló kis szája elragadóan kerepelt, és miután ő mindent elmondott, és miután én egyet-kettőt -33- hümmögtem, kegyes volt kegyesen elbocsátani. Sándornak a találkozásról semmit se szóltam; talán éjféltájban szóltam volna róla, de Sándor már tizenegy óra tájban hazament. Ekkortájt megint olyan rengeteg sok dolga volt.

Hónapok teltek el és a dolga csak egy-két napra kevesbedett meg. És az Atlantik-hotellel is különös dolog történt. Ezt a szép uj hotelt Nádvár valósággal felfedezte. Híre mehetett Nádvárott, milyen pompás berendezésü és mégis polgári áru szálló ez, mert a következő hónapokban a hotel csak egy-két napra volt nádvári vendég nélkül. A nádvári asszonyoknak sorra dolga akadt Budapesten; megtörtént, hogy egyszerre két nádvári asszony is szállott meg a hotelben. Sándor, elegáns és kedves barátom ekkor kezdte újra felvenni azt a régi tervét, hogy lakást rendez be. Mégis: állandó életnek nem való ez a hotel-élet. Egyelőre azonban maradt a hotelben és a hotel halljában én sorra találkoztam azokkal a kedves és csinos asszonyokkal, akikkel Nádvárott futó ismeretséget kötöttem. Egyik megismert, másik nem, de aki megismert és kegyes, futó beszélgetésre méltatott, azzal most már tudtam miről beszélgetni. Budapest helyett Nádvárról beszélgettünk. Hogy milyen kedves, de különös egy kis város ez. Milyen pletykás egy ilyen kis város, – szoktam például mondani. Kedves szemét ilyenkor mindegyik tágra nyitotta, naiv száját elcsucsorította és kövérkés kezét felemelte:

– Oh, nem is képzeli, – felelte meggyőződéssel. – U-tá-latos pletykafészek.

-34-

Móni.

… Ez a Móni életéről, szerelméről és haláláról szóló történet, amelyet Németországból hoztam magammal.

Én akkor második asszisztens voltam az élettani intézetben. Egy napon bejön az egyik szolga és legberlinibb dialektusában, kissé zavarodottan így szól a professzoromhoz:

– Herr Jeheimrat, – itt van a Móni.

– Kicsoda? – kérdezte meglepetten a professzor.

– Egy kövér fiatalember… azt mondta: csak mondjam, hogy itt van a Móni.

– Hozza be.

Móni bejött, ha ugyan a járását járásnak lehetett nevezni. Mert inkább gurulás volt. Két zsíros rövid lábán szaporán begurult; behízott két szeme vidáman és bizalmasan pislogott ránk, és szőkésvörös arcán megelégedett mosolygás ült.

– Én vagyok a Móni, – mondta mosolyogva. -35-

A professzor még mindig bizalmatlanul, ismeretlenül nézett rá. Móni erre latinul megmondta, hogy ő a kétszivü ember, és amikor ennek a kijelentésnek sikere volt, hősiesen, de könnyedén el kezdett dobálózni a szakkifejezésekkel. A professzor félbeszakította:

– Jó, jó, – mondta barátságosabban – de nem annyira hozzánk kellett volna jönnie…

– Kérem, – szakította félbe Móni könnyedén – a belgyógyászaton már voltam, de kötelességemnek tartottam, hogy a titkos tanácsos úrnál is jelentkezzem. Üdvözletet hoztam különböző intézetekből. Berlinben, kérem, két hónapig vizsgáltak… érdekes vérnyomási kísérletek…

A professzor félbeszakította. Hozzánk fordult:

– Ha az urak közül akarja valaki…

– Tartsuk itt, – mondta az első asszisztens, – volna egy-két demonstráció…

– Jó. Hát várjon pár percig.

A professzor befejezte a szemléjét a munkáinkon; Móni ezalatt szerényen, de otthonosan helyet foglalt; a professzor azután visszavonult a szobájába és az első asszisztens megállapodott Mónival arra nézve, mikor és meddig áll az intézet rendelkezésére.

– Igen, – mondta – és ami az ügy anyagi részét illeti…

– Kérem, – szólt Móni könnyedén – megállapított honoráriumom van. Itt van, kérem, a kis könyvem: belejegyezték a professzor urak Berlinben, Göttingenben, Halléban, Bonnban… igen meg voltak elégedve a szolgálatommal és… -36-

Odagyűltünk Móni köré és Móni hosszabb előadást tartott nekünk önmagáról.

– Én, – mondta – egyedül álló specialitás vagyok az egész világon. Az orvosi tudomány nem ismer ez idő szerint egyetlen hasonló esetet sem… Mert, kérem, az, hogy a szív a jobboldalra tévedt, az mindennapos és a tudomány szempontjából teljesen értéktelen eset…

Látnivaló volt, hogy Móni nagyon lenézi azokat, akiknek a szíve a jobboldalon van. Egy kollégánk közbeszólt:

– De tavaly Erlangenben bemutattak ám egy valódi kétszívűséget…

– Hogyne, – mondta Móni gúnyosan – tanulmányozhatja is a doktor úr… spirituszban. Hatnapos korában meghalt. De én, kérem, ezzel a két szívvel felnőttem, henteslegény lettem, sertést öltem, hurkákat tömtem…

Most már nagyon jól mulattunk rajta. Móni megkritizálta az intézetünk berendezését, – kopottnak és elavultnak találta – és elmondta, hogy most már egészen feladta a régi mesterségét. És hogy miből akar élni? A két szívéből. Miből lehetne megélni, ha nem ebből? Egyelőre még a német egyetemeket se járta végig. És hol van még Angolország. Hát még Amerika! Vannak ott milliárdosok, akik miniszteri fizetést fognak neki adni, hogy lekösse magát valamelyik egyetemhez, és vagyont fognak neki adni, hogy a halála után az odavaló patológiai intézetre hagyja a testét. Meg lehet ebből a két szívből élni. A legszebb élet ez a világon. Városról-városra, mint a méh virágról-virágra. És mindenütt ünneplik, ahová csak érkezik… -37-

Móni vidáman hencegett, amikor a nevető medikusok közül egyszerre előlépett és hosszu fehér köpönyegében előtte megállott egy feketehaju szép lány.

– És mondja, kérem, – szólt mosolyogva Móninak – ha szerelmes, akkor melyik szíve fáj?

Móni ránézett, ravaszul kacsintott egyik kis szemével és rövid gondolkodás után így válaszolt:

– Nem fáj nekem egyik se. Szerencsém van nekem a nőknél. Mihelyt meghallják, hogy két szívem van, már kíváncsiak rá, hogyan dobog együtt a kettő.

A Móni válaszán nevettek, de a feketehaju lány komolyan kérdezte tovább:

– És mondja, kérem, ha egyszer boldogtalanul lesz szerelmes, melyik szívébe fog belelőni?

Az első asszisztens rosszalólag mosolygott és halkan mondta:

– De Lidi!

Franciául folytatta:

– Maga ezzel is kacérkodik.

Lidi változatlanul komoly arccal nézett Mónira és várta a választ. Móni nem tudott válaszolni. Nézett a feketehaju lány szürkészöld szemébe; ravaszul akart hunyorogni és felsőbbségesen akart mosolyogni, de a dolog nem sikerült. Móni megzavarodott. Lidi makacsul és nyugodtan kérdezte:

– Melyik szívébe?

Móni nem tudott válaszolni. A hencegésének nyoma sem volt már.

– Mert – folytatta Lidi könyörtelenül – a tudomány számára önből semmi egyéb nem néz ki… a tudomány öntől ezt az egyetlen nagy szolgálatot várhatja… és az az egyetlen nagy kérdés, hogy ha baloldali -38- szíve úgy megsérül, hogy az másnál halált okozna, akkor jobboldali szíve elég komoly szerv, elég igazi szív-e arra, hogy egymagában is ellássa a két szív funkcióit. Máskülönben ugyanis ennek a külön szívnek semmi értéke sincs, nem is igazi szív, hanem valami korcs képződmény, amely megcsalta a hallgatózókat…

A medikusok nevettek, a Móni arca lángba borult.

– Ez nem igazi szív? – kiáltotta felindultan.

Le akarta vetni a kabátját, hogy a második szívét rögtön megvizsgáltassa, az első asszisztens azonban karonfogta a lányt és félrehúzta.

– Lidi, – mondta neki – maga tűrhetetlen. Ezzel is tudna kacérkodni!

– Miért ne, – felelte a lány nyugodtan – ez is férfi.

– Ezt is boldogtalanná tenné.

– Ez is férfi.

A Lidi ismert, és nagy nőgyülölő költőktől átvett álláspontja az volt, hogy nő és férfi halálos ellenség. Lidi egyelőre az aki bírja, marja állásponton volt szerelmi dolgokban és ezt a meggyőződését mindenütt érvényesítette, ahol lehetett. Mónival szemben is, aki most lángba borúlt arccal kínálta neki a második szívét megvizsgálásra.

Az első asszisztens azonban visszafordult hozzá, felvétette vele a kabátját és elég ridegen azt mondta neki, hogy elmehet és jelentkezzék majd a megszabott időben. Móni durcásan vette fel a kabátját, gyanakodva nézegetett rá és távozás előtt kétszer is kísérletet tett rá, hogy Lidihez jusson. -39-

– Hát csak parancsolja megnézni kisasszony – kezdte el a mondókáját.

Az első asszisztens mind a kétszer félbeszakította:

– Jól van, kérem. Most menjen.

Móni végre lassan és elszomorodva kigurult az ajtón. Harmadnapra volt rendelve, de már másnap megint jelentkezett az intézetben és azt a kisasszonyt kereste. Szerencsétlenségére az első asszisztenssel találkozott, aki kikergette. Móni ekkor már tisztában volt azzal, hogy itt féltékenységgel van dolga, amint azt nekem nyiltszívűen elmondta. Ekkor ugyanis engem keresett fel.

– A doktor úr, – mondta az első asszisztensről – elzárja előlem a kisasszonyt…

Hevesen hunyorgatott:

– Pedig én mégis meg fogom neki mutatni, hogy nem vagyok csaló.

A Lidi lakása címét kérte. Nem mondtam meg neki. A portást azonban készpénzének nagyobb felével megvesztegette, és amint másnap hallottam, csakugyan jelentkezett a Lidi lakásán. A feketehaju lány maga beszélte el.

– Becsületszavamra mondom, – beszélte mosolyogva – könnyes szemmel kért, vizsgáljam meg a második szívét.

– És maga?

– Megvizsgáltam.

– És ő?

– Kissé remegett… hihetetlen, hogy el van hízva.

– Tudja, Lidi, – mondtam neki – ami sok, az sok. Ha én a maga vőlegénye volnék, én sem volnék -40- elragadtatva tőle, hogy maga minden jelentkező kétszívü férfinak megvizsgálja a második szívét.

– Nekem nincs vőlegényem, – felelte dacosan és otthagyott.

Az első asszisztens a vőlegénye volt, de Lidi a menyasszonyságot szégyenlendő állapotnak tartotta és még azt is szívesebben vette, ha az első asszisztensről azt mondták, hogy a szeretője, mintha azt mondták, hogy a vőlegénye.

Móni ezen a napon, amint megrendeltetett, el is jött az intézetbe. Nem volt olyan vidám, mint amikor megérkezett volt; zavarodottan hunyorgatott és egyre forgatta a fejét, mert mindig Lidit kereste. Amikor Lidi végre megérkezett, minden módon beszélni akart vele, és Lidi hideg és nyugodt mosolygással szóba is állott vele. Az első asszisztens remegett a dühtől, de most már nem tehetett semmit, mert Lidire nézve most már a szabadság kérdése volt, hogy Mónival annyit beszéljen, amennyit akar, és mert közöttük szigoru megállapodás volt jelenre és jövőre egyformán, hogy mindegyikük azt teszi, amit akar.

Egy hét múlva, késő este – az első asszisztens éppen elment és én még ottmaradtam az intézetben dolgozni – halkan felnyílt az ajtó és olyan gyorsan és olyan lopva, hogy szinte megijesztett, besurrant rajta Móni.

– No, mi az, Móni, – mondottam boszankodva – ilyenkor tesz maga látogatásokat?

Lihegve intett kifelé, az első asszisztens után:

– Vártam, míg a doktor úr elmegy; az ő jelenlétében nem akartam…

– No jó, – hát mi az, Móni? -41-

Móni előbbre lépett. Vörös és duzzadt arca egy hét alatt megsápadt és megnyúlt egy kicsit; kis szeme felindultan csillogott:

– Arra akarom a doktor urat megkérni, – mondta igen alázatosan – hogy ha itt az intézetben valami mód volna rá, hogy én ittmaradhassak…

– Miféle mód?

– Ha valami állás… Szolga, vagy más efféle…

Felálltam.

– De Móni, – mondtam – ha volna is… sokat kell ám itt dolgozni, lótni, futni, nem magának való az, – hát nem a legszebb élet már a magáé… városról-városra, mint a méh virágról-virágra?…

Móni nagyot sóhajtott és lehajtotta a fejét… Megsajnáltam.

– Nézze, Móni, – mondtam – ne bolondozzon. Hiszen látom: maga szerelmes.

Bánatosan intett, hogy igen.

– No jó, – mondtam – mással is megtörtént már az, nem szégyen az; hanem ha az ember látja, hogy reménytelen a szerelme, akkor szedje össze magát és álljon tovább egy házzal, ha teheti.

A Móni széles arca vonaglott. Harcolt a szavakkal, amelyeket ki akart mondani, végül töredezve és dadogva kiáltotta:

– De… miért… volna reménytelen?…

– No, Móni, – mondtam.

De Móni félbeszakított.

– Miért volna, – kiáltotta magánkívül. – Kicsoda ő? – Egy olyan doktor, amilyen még sok van, – nem is elsőrangu fiziológus, – szellemes, de megbízhatatlan -42- kutató, – hanem olyan, mint én, nincs még egy a világon.

– Ezt Liditől hallotta, ugy-e?

– Igen, – felelte szégyenkezve.

– Hát Móni, – mondtam – ne vegye komolyan, amit az a lány mond. Maga nem érti azt a hangot, amelyen ő magával beszél…

Alaposan, a szükséges kegyetlenséggel és teljes részletességgel felvilágosítottam Mónit; végül azt tanácsoltam neki, keressen fel sietve egy másik egyetemi várost. Móni megtörten hallgatott; végül megrázta a fejét és felzokogott:

– De mikor úgy szeretem.

– Más is volt már szerelmes.

– De én mind a két szívemmel szeretem, – ordította Móni.

Megfordult és sírva szaladt el. Ezt is a lánytól hallotta, gondoltam; és őszintén sajnáltam Mónit és nagyon kíváncsi voltam rá, mi fog történni.

Az történt, hogy Móni a belgyógyászati klinikán csakugyan kapott valami alkalmazást és nem utazott el. Nem utazott el, ellenben az egészen szokatlan munkától, a nagy bánkódástól és az álmatlan éjszakáktól, amelyeket fantasztikus tervek kovácsolásával töltött, hihetetlenül lefogyott. Szinte lötyögött a bőrében; olyan volt, mint egy összelapuló, szürke zsák, siralom volt ránézni. A gyors fogyástól viszont valami szívbajt kapott, úgy hogy a két szíve a maga új zörejeivel ismét egészen érdekes jelenség kezdett lenni.

Móni azonban már nem volt olyan büszke a két szívére, mint azelőtt. Most már egyetlenegy gondolat foglalkoztatta: Lidi. A lány, akinek nagyon terhére -43- volt már, keservesen megbánta, hogy a Móni két szívét felébresztette, és megpróbált elzárkózni előle. Ebből kisebbfajtáju botrányok lettek; Móni éjjel-nappal őrt állt az utcán, szerelme lakása előtt – a belgyógyászati klinikán azért nem csapták el, mert most már igazán kíváncsiak voltak gyorsan fejlődő szívbajára – és egyszer éjjel be is próbált hatolni a lakásba. Lidi megsokalta a dolgot és elhatározta, hogy véget vet neki. Véget is vetett.

Az első asszisztensünk váratlanul megkapott egy rendkívüli tanárságot; amikor ezt Lidi meghallotta, így szólt hozzá:

– Ha meg tudja csinálni, hogy holnap esküdjünk, jó. Ha nem, én holnap elutazom, még pedig egyedül.

Az esküvőt nagynehezen nyélbe lehetett ütni huszonnégy óra alatt és így másnap együtt utaztak el. Az elutazás nem ment baj nélkül. Már az anyakönyvi hivatalba is csak a legravaszabb csellel lehetett elszökni az őrtálló Móni elől; amikor azután a vasúthoz mentek, akkor Móni üldözőbe vette őket. Rendőrrel kellett az állomásépületből kituszkoltatni, hogy beszállhassanak a vasúti kocsiba.

Móni tusakodott kint a rendőrrel, bent pedig elindult a vonat. Látni lehetett, amint felrobog a töltésre. Móni kitépte magát a rendőr kezéből és tébolyodottan kezdett a vonat után rohanni. A vonat gyorsabb volt; elhagyta őt és tízperces futás után Móni félig ájultan zuhant végig a földön, valahol a töltés mellett. Sokáig feküdt ott, azután kábultan felült és hol az egyik szívére, hol a másik szívére szorította a kezét; majd félig eszméletlenül bujdosott még pár óra -44- hosszat, de estefelé bejött a városba és régen előkészített revolverével szíven lőtte magát.

A rendes szívébe, a baloldaliba lőtt bele és szépen, szabályosan meghalt. A patológiai intézetben felboncolták, de a boncolás semmi különös tanulsággal nem járt. Mintha Móninak nem is lett volna még egy szíve, amely külön fájt, mióta megtanították rá, hogy a két szíve arra való, hogy mind a kettő fájjon.

-45-

Párbaj.

A négy Flower-nővér közül én Mabelnek tetszettem, de nekem Gwendolyne tetszett. Mabel afféle kedves kis polgári kurtizán volt, aki időközönként – úgyszólván minden városban, ahol hosszabb ideig énekel és táncol – enyhe lángocskával fellobog, gyorsan támadt szerelmét habozás nélkül tudtára adja annak, akit illet és kiválasztottjával azután – az engagement ideje alatt – mintegy szelid házasságban él. Egészen más volt Gwendolyne, aki természetesen egyik Flower-lánynak sem volt testvére, és akit tulajdonképpen Mary Richardsonnak hívtak. Gwendolyne tehát, akit ezentúl egyébként Marynek fogok nevezni, – Mary tehát szokatlan és rendkívüli jelenség volt. Mindenekelőtt: nem egyszerűen szőke angol szépség, mint a többiek; az ő szőkesége alatt feketeség lappangott; valami déli vér, amely ki tudja mikor keveredhetett bele gyarmatjáró őseinek a családfájába; mélytüzü fekete szem a szőke hajkorona alatt; összeérő sürü szemöldök; a tagjainak egy csodálatos lágysága és gömbölyűsége, -46- – valami maori fejedelem lányát vehette el az ötödik nagyapja, aki matróz gyanánt ment Ausztráliába és egy darabig császár volt talán a Csendes-óceán egyik szigetén.

Mary azonkívül hallgatag volt, jéghideg, rejtelmes és félelmetes. A kis Mabel korán felébredt féltékenysége már a második napon figyelmeztetett:

– Vigyázzon, vele veszedelmes dolog elkezdeni.

Természetes, hogy ez a figyelmeztetés csak arra volt jó, hogy még hevesebb vágyódással foglalkozzam Maryvel, akinek a kedvéért most már minden este ott ültem a nézőtéren, és akinek az énekét és a táncát és egész rejtelmes és tikkasztó lényét imádandónak találtam. A fáradozásom egyelőre úgyszólván semmi eredménnyel sem járt. Előadás után mindennap ott voltam a négy angol lány szűkebb társaságában, de Mary olyan közömbösséggel, olyan felséges lenézéssel bánt velem, hogy a helyzet eleinte egészen reménytelen volt. A változást egy tomboló és részeg éjszaka hozta meg. A négy angol lány közül a másik háromnak ezen az éjszakán különös jókedve volt. Sokat ittak, a rendesnél is többet, és féktelenül táncoltak az elég szűk különszobában, amelybe a társaság elvonult. A másik háromnak ekkorra már megvolt az időleges párja, még a búba borúlt Mabelnek is, aki italba és szerelembe fojtotta a bánatát, és aki csak néha-néha emlékeztetett engem egy szemrehányó pillantással arra, hogy mit mulasztottam el. Hajnal tájban, már szinte az oszladozás előtt, a tomboló mulatság hirtelen texasi, vagy ha úgy tetszik: bihari jelleget öltött. Az egyik lány – majdnem egészen részegen – elhatározta, hogy kidobja a szívéből egy régi szerelmét. Szimbólikus -47- cselekedet gyanánt kirántott tehát a blúza alól egy nagy medaillont és földhöz vágta. A medaillon nem törött el és a benne rejtőző arckép nem semmisült meg. A lány erre felkapta a medaillont, felakasztotta a falon egy szögre és magánkívül kiabálta:

– Adjatok egy revolvert, hadd öljem meg.

A férfiak zsebéből erre előkerültek a pisztolyok; a lány azonban túlságosan részeg volt arra, hogy fegyvert lehetett volna a kezébe adni; a medaillont tehát a lányok visítozása és a férfiak üvöltése közben mi négyen vettük egymásután célba. Negyediknek jöttem én, és – talán mert én voltam a legjózanabb – egy jól célzott lövéssel meg is öltem a medaillont.

Hisztérikus visítás. Vad diadalüvöltés. Mary odajön hozzám és halkan így szól:

– Kísérjen haza.

Hazakísértem. Az úton azt tette, amit eddig még soha: kérdezősködött rólam, a multamról, mit csináltam eddig, merre jártam a világban és a többi. Sok elmondanivalóm nem volt, de amit mondtam, annak nagy sikere lett. Hogy például volt több párbajom, az egyikben – pisztollyal – oldalba lőttem az ellenfelemet. – El volt ragadtatva. – És hogy csakugyan medvére is vadásztam már! – Megszorította a karomat. – És hogy bátor vagyok-e? – Igen. – De egészen bizonyosan nagyon bátor? – Azt hiszem, igen; amit úgy szoktak nevezni, hogy bátorság, az teljes mértékben megvan bennem. – Nem, ne így, ne fentartással. Bátor vagy-e? Mondd hangosan, hogy igen.

Hangosan azt mondtam, hogy igen és ott maradtam nála. – Mabel másnap karikás szemmel, bágyadtan ült a rendes társaságunkban és karikás, kék szemével -48- időről-időre szánakozva nézett végig rajtam. Boszantott ez a szánakozás és mindent megtettem, hogy Marynek megmutassam, milyen hálás vagyok azért, hogy nekem adta magát: különös, álmodozó, szinte szórakozott módon, de mámorosan és tüzesen. Mabel észrevette ezt a törekvésemet is, kövérkés arca elsötétedett, és egyszerre megszólalt:

– Mary, mikor jön meg a férjed?

Megdermedve néztem Maryre. Nemes arca azonban nyugodt maradt; csak a szeme nyílt fel álmodozóan nagyra. Elnézett a messzeségbe és halkan, de nyugodtan felelte:

– Nem tudom… de nemsokára bizonyosan itt lesz.

Tőle nem akartam kérdezősködni, a többiek pedig, mikor kérdeztem őket, nem adtak felvilágosítást. Megrázták a fejüket, vonogatták a vállukat és elfordultak. Végre Mabelt kértem meg. Mabel fájdalmasan és szemrehányóan nézett rám, előbb ő sem akart szólni, azután hirtelen ezt mondta:

– Szökjék el innen, ha kedves az élete.

Többet nem akart mondani. De én nagyon könyörögtem neki és erre – hozzám hajolva, izgatottan és a fülembe belesúgva – még ennyit mondott:

– Mary két éve keres már valakit, aki a férjét megölje.

Otthagyott. A Mary férjéről sikerült még annyit megtudnom, hogy szintén a variété-színpadon működik: céllövő, akrobata, és amit akartok, – valamikor angol katonatiszt volt; a mesterségében első ember, a feleségét imádja, féltékeny fenevad és általában félbolond. -49-

Szép. De én azért nem fogom megölni, ha Mary még úgy kívánja is. A félbolond férj távoli léte is elég kényelmetlen tudat volt, de azért minden eszembe jutott, csak az nem, hogy Maryt otthagyjam. Egyre jobban el voltam tőle ragadtatva. Az ő álmodozó, szórakozott, úgyszólván személytelen odaadásából is lassanként szerelem lett: boldog, hálás és az egész világon egyedül engem illető és rámvonatkozó szerelem. Boldog hetek teltek el gyorsan egymás után: két, három, négy hét.

A negyedik hét végén Mary megint álmodozó és szórakozott lett, majd töprengő és nyugtalan. Egy éjjel felriadt álmából, rémült szemmel körülnézett, azután átkarolta a nyakamat és halkan, rémülten mondta:

– Menj el innen. Szökj el innen.

– Miért?

Rám nézett, azután elnézett a messzeségbe és nem felelt. A nyugtalansága azonban egyre nőtt, szinte elviselhetetlenné lett, amíg egy este tizenegy óra tájban, amikor nála voltam, mind beleömlött egy rémült, reszkető, idegeket tépő sikoltásba. Felugrott, üveges szemmel nézett az ajtó felé és ájuldozva mondta:

– Az uram. Menekülj.

Ha kedvem lett volna menekülni, időm nem volt rá. A szoba ajtaja kinyílt és belépett rajta egy hatalmas legény: lelógó, elvadult bajusszal, borzas hajjal és kézikofferral a kezében. Inkább nevetséges volt, mint félelmes. Mary azonban halványan és dermedten bámult rá és egész szép testét rázta a hideg.

A hosszu és nevetséges legény lerakta a kézikofferjét, szótlanul kinyitotta és kivett belőle egy korbácsot -50- és egy pisztolyt. Szótlanul kivette őket, azután hozzám fordult:

– Melyiket választod? – kérdezte nyugodtan.

A dolog inkább mulattatott, mint aggasztott. Vállat vontam:

– Nem értem.

Rám nézett, és amint ekkor a szemébe néztem, megláttam ebben a hideg, kis szemben az őrület lángjának a lobogását. A hideg futott végig rajtam.

Ő nyugodtan válaszolt, de a hangja, a mozdulatai, a keze és a lába járása nem volt emberi. Gépszerü volt. Mintha nem az ő akaratából történnék mindaz, amit csinál, hanem mintha egy idegen akarat mozgatná kezét-lábát. Hosszu karja úgy járt, mintha valami gép mozgatta volna. Felemelte a korbácsot:

– Ha ezt választod, négykézláb állsz és kikorbácsollak innen.

Felemelte a pisztolyt:

– Ha ezt választod, megvívsz velem.

Nyugodtan válaszoltam:

– Megvívok veled.

A feje, mintha gép mozgatta volna, megbillent. Igen. Jó. Töltőtollat vett elő a zsebéből és átnyújtotta nekem. Bámulva néztem rá. Erre egy papirlapot vett elő a másik zsebéből, megmutatta a szöveget, amely rajta állott és így szólt:

– Írd ugyanezt.

A papirlapon az ő neve aláírásával az állott, hogy megúnta az életét, tehát öngyilkosságot követ el; ne boncolják fel.

– Írd! – mondta még egyszer. -51-

– Nem, – feleltem – ezt nem írom. Miért írnám?

Erre ordítani kezdett és keze-lába, mint egy megbomlott gép rúdjai, össze-visszahánykolódott.

– Kutya! – kiáltott rám. – Akkor egyszerűen lelőlek, mint egy kutyát.

– Párbajt kínáltál, – mondtam erre dühösen.

– De nem segédekkel. Nem odakint. Nem töltetlen pisztolyokkal. Hanem itt: ebben a szobában. Rögtön. Sötétségben. Csak a szivarod ég és csak a szivarom ég. És egyikünk itt marad, mert addig lövünk, míg egyikünk meg nem döglik.

– Nem, – feleltem erre határozottan – így én nem verekszem.

– Nem?

Ide-oda dobódtak a karjai; a pisztoly után nyúlt; felemelte; rámszegezte.

– Nem? – kérdezte fogcsikorgatva. – Hármat olvasok. – Egy. – Kettő. – Há…

– Igen! – sikoltott fel erre egy rémült kiáltás.

Mary szólalt meg, aki eddig félig ájultan ült egy széken. Most felállott:

– Igen, – mondta reszketve – csak nem engedi lelőni magát…

Reszketve bólintott a férje felé:

– Mert ő lelövi, – mondta halkan.

Egyikről a másikra néztem és a nyugalmam kezdett elhagyni. Mi lesz itt velem? Hová kerültem? Micsoda emberek közé?

A hosszu fickó újra leeresztette a pisztolyát és várt. Minthogy én nem szóltam, megszólalt ő:

– Akarod hát? – kérdezte recsegve. -52-

– Akarom, – feleltem akadozva és dobogó szívvel.

– Akkor írd!

Leültem és két sorban megírtam, hogy öngyilkosságot követtem el. Lassan írtam; remegett a kezem és az agyam kétségbeesetten dolgozott. Mit csináljak? Kirántsam a pisztolyomat és lelőjjem ezt a vadállatot? Egy ugrással repüljek ki az ajtón és fussak, amerre látok? A szemem rátévedt az ajtóra, de az őrült szeme követte a pillantásomat.

– Ha szökni akarsz, – mondta fenyegetően – megkorbácsollak.

Szédülve álltam fel. Ellenfelem most már egészen leleplezte igazi mivoltát: minden mozdulata, fátyolos nézése, egész részeg viselkedése az elmeháborodotté volt. Nem látott és nem hallott mást, csak azt, ami a párbajra vonatkozott.

A kezében szivart tartott.

– Végy elő egy szivart, – kommandirozta.

Elővettem; remegő kézzel.

– Gyújts rá!

Rágyújtottam. Ő is.

– Szídd, hogy tüzeljen.

Szíttam.

– Most, – mondta – el fogom oltani a lámpát és tizet számolok. A tizes után kezdődik a lövöldözés.

Indult a lámpa felé. Ekkor én bizonytalan mozdulatot tettem. Feldühödő szemmel nézett rám. Én bizonytalan mozdulatot tettem Mary felé.

– Ő, – mondtam – nem maradhat itt.

– Ereszd ki. Zárd be mögötte az ajtót.

Mary vánszorogva indult az ajtó felé. Halálsápadt -53- volt, és úgy tetszett, mindjárt összeroskad. Amint láttam őt így az ajtó felé vánszorogni, egyszerre még jobban megrohant a félelem. Hát csakugyan elmegy? Hát csakugyan itt maradok? Hát csakugyan mérkőznöm kell életre-halálra, őrült módon egy őrülttel?

Dideregve álltam az ajtó mellett és újra felvillant az agyamban az a gondolat, hogy menekülök. Az őrült azonban ott állott a szoba másik végén, a kezével a villamos lámpa csavarján, és a szeme mindig rajtam volt. – Eh, mégis menekülök. – A vánszorgó Mary azonban ekkor megállott előttem egy másodpercre, megtört pillantással felnézett rám, azután lehajtotta a fejét, és nagyon halkan, hogy alig lehetett hallani, de kimondhatatlan izgalommal és kétségbeesett sürgetéssel ezt lehelte:

– A kalaptü! A kalaptü!

A szót is alig értettem. Az értelmét egyáltalában nem. Bámulva néztem Maryre. Ő még egyszer kétségbeesve elsuttogta:

– A kalaptü!

De én ekkor sem értettem meg és ő kiment az ajtón. Becsukódott mögötte az ajtó, és rajtam ekkor a halálfélelem úgy erőt vett, hogy gyors mozdulattal nekifordultam az ajtónak: én kiszököm, akármi történik. Amint azonban az ajtónak nekifordultam, egy széken megláttam a Mary tollas, nagy kalapját és a nagy kalapban benne azt, amiről Mary egy másodperccel ezelőtt beszélt: a kalaptűt.

Erre megálltam. Csak egy másodpercnyi időm volt rá, hogy a kalapot és a kalaptűt szemügyre vegyem, -54- mert az őrült rögtön eloltotta a lámpát, de ez a másodperc elég volt.

A kalaptü! Óriási tü volt ez. A végén művészi mintájú aranygomb. De ami a legfontosabb: a hossza legalább huszonöt centiméter. Divatos, drága, óriási kalaptü.

Az őrült eloltotta a lámpát és recsegő hangja megszólalt a sötétben:

– Vedd elő a pisztolyodat. – Szídd a szivarodat.

Mohón szíttam a szivaromat, hogy a parazsa piros tüzesre felgyúljon és gyors lépéssel odaléptem a szék mellé. Az őrült károgva nevetett:

– Mozogsz? Nem segít.

Kétségbeesve szittam a szivaromat és gyorsan a kalaptű után nyúltam. Megsebezte a kezemet. Éreztem, hogy kicsordul a vérem, de a fájdalom boldoggá tett, mert attól féltem volt, hogy a sötétben nem találok rá a tűre. Dühösen szittam a szivaromat, a jobb kezemben volt a pisztolyom és a bal kezemmel kirántottam a kalapból a tűt.

– Most számolok – mondta az őrült. – Egy. – Kettő. – Három. – Négy.

Ekkor megparancsoltam magamnak, hogy nyugodt legyek. Összeszedtem minden erőmet.

Az őrült számolt.

– Öt. Hat. Hét.

Ekkor egy utolsót szíttam a szivaromon, azután a tűt felemeltem a szájam magasságáig; beleszúrtam a szivarba; és a tűt a rátűzött szivarral lassan eltoltam bal felé. Az őrült nevetett.

– Nyolc. Kilenc. Tíz. -55-

A szivar rajta volt a balkezemmel messze kinyújtott tűn, a balkezem mutatóujjától – amely a hüvelykkel együtt fogta – legalább huszonöt centiméterre. A másik szivar, amely felé most fordultam, tüzelve égett az őrült szájában. Semmit sem láttam, csak ezt a fénypontot. Megnéztem és lassan felemeltem a pisztolyomat.

De ekkor a sötétségben tűzsugár villant fel és lövés dördült el. Az őrült lőtt. Pompásan célzott. A tű megremegett a kezemben, de a szivar még ott égett a végén. Az őrült felordított, de a szájában ott parázslott a szivar. Ujra lőtt és a szivar szétforgácsolva repült le a kalaptűről, de ekkor azután én is lőttem már, a lövésemre egy halk feljajdulás felelt, és a fénypont, amelyre vakon céloztam, – a parázsló szivar lassan lehullott a földre.

Utána zuhanást hallottam. Azután csend lett. Dobogó szívvel állottam még a sötétségben egy ideig, azután meggyújtottam a lámpát. A földön ott feküdt az őrült. A golyó a homlokán ment át.

-56-

A millió.

… Ott történt az is, – beszélte a német báró – hogy ugyanannál a tűznél gyújtottunk pipára, amellyel éppen akkor egy kerek milliót hamvasztottunk volt el. De értsük meg: egy milliót dollárban, nem márkában vagy koronában. Márkában négy milliót. Koronában ötöt.

Hogy történt? Igy. – Az akkori elnök egészen szokatlanul alávaló csirkefogó volt. – Mert hogy a köztársaság elnöke lop, az rendben van. Hogy az országból elad egy-két darabot, – na, bele lehet nyugodni. Elég marad még az utódának is. De hogy olcsón adja el, azt nem lehet tűrni. Ha ostobán lop, azért meg kell büntetni.

No! – és ez egészen ostobán lopott. Az országot olyan odaadással árúsította, hogy a yankeek egészen vérszemet kaptak és már egészen hihetetlenül olcsó árakat kínáltak. Mink ezért végre nem haragudtunk volna; de a szamár egészen a yankeek zsoldjába adta magát, és mi hiába kináltunk többet: mindent a -57- yankee kapott meg. Egy szép juniusi napon megkapta az állami bányákat is. Valamennyit. Potom áron.

Ez végét szakította a türelmünknek. Gyorsan összeszövetkeztünk a nemzeti purifikáció pártjával és másnap kitört a forradalom! Én tábornok lettem, mert otthon tartalékos hadnagy voltam. Az elnök csapatainak egy nagy része rögtön átpártolt hozzánk, a másik részével három napig verekedtünk. Az ide-oda lövöldözés megölt vagy harminc katonát és vagy ötven kíváncsi fővárosi polgárt; erre a harmadik napon az elnök megmaradt csapatai is átpártoltak hozzánk és az elnök megadta magát. Főbe nem lehetett lőni, mert az Egyesült-Államok követe tiltakozott a főbelövés ellen, de harmadnapra ugy esett, hogy öt-hat híve megpróbálta megszöktetni a börtönből; ekkor lövöldözés támadt; és egy eltévedt golyó természetesen őt érte.

Igy helyreállván a nyugalom és győzedelmeskedvén a nemzeti purifikáció, mi természetesen rögtön megvásároltuk az új elnököt, és sikerült is vele a bányákra nézve egy igen tisztességes szerződést kötnünk. Annak, hogy a bányák birtokába jussunk, más akadálya nem is volt, csak az előbbi szerződés.

No, – a szerződés magában nem lett volna még akadály; az igazi baj az volt, hogy a yankee természetesen a követe oltalma alá helyezte a szerződését és hogy a követ az Egyesült-Államok hadihajóival fenyegetődzött, hogy ha a szerződés be nem tartatik. Világos volt, hogy a szerződést tehát megszegni nem lehet. Csak kijátszani.

Az elnök – meg kell mondani – nagyon tisztességes, -58- derék ember volt. Mindent megtett a szerződés kijátszására. Órák hosszat bujtuk együtt a szerződés szövevényes és csaló pontjait, és bár a csalás mindenütt a yankee javára szolgált, mégis egy csomó példás szekaturát találtunk ki. Kevésbbé szívós emberek régen megugrottak volna. De a yankee minden hájjal meg volt kenve és nagyon is jól tudta, miről van szó az ő számára. Állta a szekaturát, sőt kezdte az egész kicserélt hivatalnoki kar legfontosabb tagjait megvesztegetni. Erős volt a gyanunk, hogy a rendőrfőnök máris a zsoldjában van.

Az ügyünk így kezdett rosszul állni és a tisztességes, derék elnök szinte vigasztalhatatlan volt. Az ügyünket egészen kétségbeesett és elveszett ügynek látta, és én már nem mertem tőle nagy tevékenységet kívánni, mert attól tartottam, hogy inkább menti majd ami menthető és átpártol a yankeehez. Belenyugodtam abba, hogy utolsó kívánság gyanánt váratlanul azt közli a yankeevel, hogy az első milliós részletet, – amellyel a bányák birtokbavétele jár és amelynek nemfizetése természetesen megsemmisíti az egész szerződést – mondom, ennek az első milliónak a lefizetését váratlanul készpénzben fogja kívánni. Váltó nem fogadtatik el, csekk nem érvényes, átutalás nem gilt, – tessék készpénzben fizetni. Aranyban vagy aranyat érő bankjegyben.

Ezt a kívánságot, amelyre a szerződés jogot adott, természetes és nyájas hangú értesítésben julius huszonkilencedikén közölte tiszteletreméltó elnökünk a yankeevel. A lefizetés utolsó határideje pedig augusztus elsejének délutáni öt órája. Lehetetlen volt, hogy ekkorra itt legyen a pénz. -59-

Lehetetlennek tartották a yankeek is. A helyi piacon ennyi aranyat három hónap alatt sem lehetett felhajtani, nem hogy három nap alatt; az odavaló bankjegyek pedig inkább pléhértéküek voltak, mint aranyértékűek. Odaát a Columbia Trust Companynál tehát örvendetes tombolás támadt. – Hogy a kívánságról nem lehet eldönteni, gazságnak nagyobb-e, vagy ostobaságnak. – Hogy a világ ilyen szemtelen szamárságot még nem hallott, és hogy mit gondol az elnök, ők talán ülnek a pénzen, ahelyett hogy kamatoztatnák. – Végül a hadihajókkal fenyegetőztek. – Az elnök nyájas volt, de fenséges és rendületlen, mint egy római szenátor; mink pedig már-már leittuk magunkat örömünkben.

Jól tettük azonban, hogy ezzel a győzelmi torral még vártunk, mert a yankee minden hájjal meg volt kenve és még szolgált nekünk egy kis meglepetéssel. Mink láttuk, hogy a Trust emberei nagy sebbel-lobbal kieveznek a kis amerikai hajórajhoz, amely a kikötőben állomásozott, azt is láttuk, hogy hevesen tárgyalnak és buzgón whiskyznek az admirálissal, azt is láttuk, hogy a leggyorsabb cirkálójuk befüt és kigőzöl a tengerre, de ezen csak nevettünk. – Mire az Newyorkból visszajön!

Nevettünk rajta. Rosszul tettük. A yankee tudniillik azt csinálta, hogy hosszú táviratot küldött a milliójáért Newyorkba és a cirkálót elébe küldte a milliónak. Newyorkban a Trust még aznap este különvonatot füttetett a millió számára. A különvonat útjából félrerugdostak minden vonatot, – könnyen tehették, a vasút is az övék volt – és úgy vágtattak le vele a tengerhez, hogy rikordot teremtettek. Harmincadikán -60- este lent volt a millió a tengernél. Éjféltájban megérkezett érte a cirkáló; átvette; azután rögtön visszafordult és elsején hajnalban ott volt nálunk.

Mink elsején reggel már arra a hirre ébredtünk, hogy itt a millió. Az egész város tele volt ezzel a hirrel. A yankee természetesen parádézott a rikordjaival és hencegett az eszével és a hatalmával; és a város nem habozott teljes elismeréssel adózni neki. Ami igaz, az igaz. A yankee mégis csak kemény legény. A yankee délelőtt tíz órára olyan népszerü volt a városban, hogy amikor a milliót a hajóról áthozták a Columbia Trust Company boltjába, a kocsi és a fegyveresek, akik kísérték, minden sarkon éljeneket kaptak. Az éljenzésből heves tüntetés lett volna, ha néhány hazafi, akit mi gyorsan megbíztunk vele, nem kiabálja bele minden éljenzésbe:

– Le a korrupcióval! Éljen a nemzeti purifikáció! Vesszen a yankee-zsarnokság!

A tüntetés így elmaradt. A helyzetünk nélküle is elég sivár volt. Az emberek egyszerüen kinevettek bennünket, és az elnöki palotából is rossz hírek jöttek. Az elnök ingadozott. Ő jól ismerte az ő lelkes honfitársait; tudta, hogy a szívüket most egészen meghódította a yankee és tudta, hogy azok a hazafiak, akik a korrupció és a yankee-zsarnokság ellen tüntetnek, tőlük kapják a napidijakat. Ingadozott tehát és el lehettünk rá készülve, hogy az utolsó órában, ha már a becsület elveszett, megmenti legalább azt a pénzt, amelyet a yankeetől a teljes barátságért végre is minden percben kaphatott.

A yankee ezenközben nem sietett. Délután öt órakor kellett a milliót az állampénztárba befizetnie, a befizetéssel -61- tehát várt. Élvezte a diadalát. Élvezte; és hogy egészen kiélvezze és hogy a nemzeti purifikáció hiveit teljesen elhallgattassa, délelőtt tizenegy óra tájban eszébe jutott, hogy parádézni fog külön még a milliójával is. Volt nekik, amint mondtam, egy boltjuk az Amerigo Vespucci-utcán; egy kis bódé, egy álbank, amely arra szolgált, hogy időről-időre fedezze azt, ami fedezni valójuk volt. Ennek volt egy ablaka, ebbe az ablakba tizenegy óra tájban egyszerüen kirakták a milliót. Ezer darab ezer dolláros bankjegyet. Az ablak előtt erős, nagy vasrács volt, – mert azt a pár aranyat és néhány szegény bankót is jól kellett őrízni, amely rendesen ott aszalódott az ablakban – az ablak előtt ott volt tehát a vasrács, kiállítottak még egy féltucat fegyverest, bent készen álltak rá, hogy váratlan roham esetére rögtön bevegyék a milliót és elhelyezzék a páncélszekrényükbe, amelyet dinamittal sem lehetett volna felrobbantani, – de ezek mellett az elővigyázatossági intézkedések mellett nyugodtan, gőgösen, egyszerűen kirakták az ablakukba a milliót.

Nem csalódtak. Negyedóra mulva százezer ember tódult a millió megtekintésére. Az utcán minden közlekedés megakadt és a szemközt lévő ablakokat öt-öt percnyi időre – egy jó messzelátóval együtt – pénzért adták ki. És ami ennél még rosszabb volt: a tömeget a millió teljesen meghódította. Időről-időre lelkesen megéljenezték a milliót, és azokat a hazafiakat, akik a korrupció ellen akartak tüntetni, egyszerüen megverték azzal a kiáltással, hogy a mi zsoldunkban vannak.

Így érkezett el a dél és mink vérző orral ültünk együtt. – Teljesen tehetetlenek vagyunk. – És az idő -62- mulik. – Ezt a partiet egészen elvesztettük. Gyerünk haza, – mondtam – és szégyeljük magunkat otthon, mindenki külön-külön.

A többiek szomorúan bólogattak és elcsüggedten már-már indultunk, amikor egyszerre felugrott, mintha felrobbant volna, egy magyar mérnökünk:

– Megállj, – mondta – én talán tudok még valamit.

– Mi az? – kérdeztem reménytelenül.

– Várjatok itt rám, előbb kimegyek a bányába.

– A bányába? Te talán alagútat akarsz furni a Trusték alá.

Kinevettük, de ő makacsul ismételte, hogy várjuk meg, amíg visszajön. – Mondja meg legalább, mit akar csinálni. – Nem mondja meg.

Kiment, lóra ült és elvágtatott. Kedvetlenül vártunk rá. Egy óra mulva eszeveszett galoppal jött vissza. A lováról szakadt a tajték. Ő leugrott a remegő lábú lóról és felrohant hozzánk. A hóna alatt hurcolt valamit. Bent lihegve állott meg előttem.

– No, – mondtam neki kételkedve, – mit fogsz most csinálni?

– Most, – felelte lihegve – most… én… elégetem a milliójukat.

Elővette a hóna alól a csomagját és kibontotta. Két erős gyújtótükör volt benne. Egyszerre megértettünk mindent. Az egész társaság mozgásba jött, felzúdult, kiabált, hadonászott.

Nagynehezen lecsillapítottam őket, megállapodtunk a teendőkben és elindultunk a Vespucci-utca felé. Az utcába, amint vártuk is, nem lehetett bejutni. Ezuttal nagyon helyeseltük a dolgot: amíg ez a tömeg -63- itt van, addig helyén van a mi milliónk is. – Az a ház, amelybe be akartunk jutni, szemben volt a Trust bódéjával: Vespucci-utca 27., egy emelete van, lent a földszinten nagy cukorraktár, az emeleten a tulajdonos lakik. – Hátulról kerültünk be a házba és pedig úgy, hogy egy szomszéd ház első emeletéről rámásztunk a magas kőfalra, amely hátulról bekerítette a házat és onnan leugráltunk az udvarra.

Ugrálás közben megzavart bennünket egy magas, barna ember. Revolverrel a kezében rohant ki a házból:

– Fel a kézzel – ordította. – Ki innen. Az ablak nem kiadó.

– Száz dollár – mondtam én neki.

A mesztic leeresztette a revolverét és gondolkozni kezdett. Azután végignézett rajtunk, megismert bennünket, elmosolyodott és megrázta a fejét. Tudta, hogy többet is kaphat.

– Ötszáz dollár – mondtam.

Megrázta a fejét.

– Ezer.

Megrázta a fejét.

– Mennyiért eladó ez a viskó? – kérdeztem erre.

– Százezer dollár.

Haboztam. Már majdnem megadtam a százezret, amikor ránéztem egyik társamra, aki csendesen intett a fejével és egy szelid tekintettel a revolverére utalt.

– Ötvenezret adok érte, – mondtam – és jó lesz elfogadni, mert máskülönben olcsóbban szerezzük meg.

Ekkor már mindnyájunk kezében ott volt a revolver. A mesztic értelmes ember volt és egy-két másodpercnyi -64- habozás után eladta nekünk ötvenezer dollárért a házat.

– Ürítse ki a házat – kommandiroztuk neki.

Az üzletben nem volt senki; az emeletről egy perc mulva sietve jött le az egész család és ment ki a kinyitott hátsó ajtón. A mesztic könyörgött, hadd nézze végig, ami történni fog. De kirugtuk.

Felmentünk az első emeletre és kinéztünk az ablakon. Az utca még mindig úgy tele volt emberrel, hogy az ablakból csak emberre lehetett volna ugrani, kőre nem. A tömeg lassan mozgott előre a dühödt és tüzes napsütésben. Balról egyre áradt a tömeg, teleszítta magát a millió látványával, azután elcsurgott jobb felé.

A millió ott feküdt az ablakban; két csomóban; széles acél lapon, amelynek hátsó részét kissé felemelték, hogy a pénzt a tömeg jól láthassa. Két csomóban ott feküdt a millió; ötszáz darab ezer dolláros az egyik csomóban, ötszáz a másikban; nem volt rajta semmi különös és mögötte ott pöfékeltek a Trust emberei.

Megelégedéssel szemléltük őket. Valóban, mondtuk, érthető, hogy ki akarják élvezni ezt a látványt. Ami igaz, az igaz. Ügyesen dolgoztak.

Erre aztán mi is munkához láttunk. Sietnünk kellett, mert a nap készült lebujni a szemközt lévő házak mögé és mert éltünk a gyanuperrel, hogy a mesztic egyenesen a yankeehez siet.

Munkához láttunk tehát. Az egész dolog nagyon rövid ideig tartott. Két tükörrel dolgoztunk, hogy mind a két bankócsomóval végezhessünk, bár az egyik is elég lett volna. De mi tiszta munkát akartunk végezni. A két tükröt tehát két mérnökünk vezényszóra -65- beállította. A tükrök benyelték magukba az augusztusi nap egész dühösen égő tüzét és villogva, szinte süvöltve gyűjtötték össze egy gyújtópontba. A két vakító fényességü, lángolóan fehér kis gyújtópont ide-oda ingadozott egy-két másodpercig, azután mind a kettő megállapodott. A fiúk úgy céloztak, mintha fegyverből lőttek volna.

A két vakító fehér gyújtópont tehát ingadozott egy-két másodpercig, aztán mint egy-egy gyémántkarika rászállott a két bankócsomó közepére. A gyémántkarika újabb két másodpercig ott pihent a színes bankótömegen; a felséges nap összefogott tüze süvítve áradt rá a papirhalomra, és a harmadik másodpercben – százezer ember feje fölött, a yankee tulajdon szeme előtt – már fel is gyújtottuk a millióját. A tömeg még észre sem vette, hogy történik valami, csak a szemét bántotta a célját kereső gyújtópont nagy fényessége; a yankee csak arra ért rá, hogy gyanakodni kezdjen és nyugtalanul felugráljon, – a bankócsomó szintelen lánggal már fel is lobbant és, az erős napfényben szinte láthatatlanul, már el is égett. A tükröt még működésben hagytuk, – tíz másodperc mulva már csak hamu lesz odaát.

Ekkor nyugodtan odaléptünk a gyujtótükrök mellé, a fénysugáron meggyújtottuk a pipánkat, és csendesen elmentünk. Mire leértünk, már hangzott mögöttünk a dördülés, – néhány petárdával szeliden felrobbantottuk a szobát. Embernek? – nem, embernek semmi baja sem történt, mi csak a tükreinket akartuk elpusztítani és azt akartuk, hogy ha tárgyalásra kerül a sor, a következőket bizonyíthassuk: 1. a millió magától gyulladt meg, mert ostobán kitették a kirakatba, 2. -66- nem mink gyújtottuk fel, 3. nem is gyújthattuk fel, mert a szoba, amelyből a gyújtás állítólag történt, a meggyulladás előtt robbant fel.

Ezt bizonyítottuk volna, de tárgyalásra nem került a sor. A yanke teljesen le volt gázolva; a nemzeti purifikáció felülkerekedett s hallatlanul népszerüek voltunk, minthogy a yankeet ilyen kegyetlenül lefőztük; derék elnökünk férfias kitartással állt mellettünk; az állami bányákat mi kaptuk meg és a vizsgálatot beszüntették, mert a nyomozás semmi olyat nem eredményezett, amiből joggal lehetett volna arra következtetni, hogy bűncselekmény történt.

-67-

Betörés.

Az asszony sokáig bámul bele a könyvbe, amelyet olvasatlanul tart a kezében; azután ránéz az órára, látja, hogy éjfél felé jár az idő, sóhajt egyet és szomorúan vetkőzni kezd. Vetkőzés közben hirtelen megáll, mert furcsa zajt hall az ablak felől. Odafordul. A széles, nagy ablaktáblák reccsenve nyílnak szét és már a sötét függönyöket is szétnyitja az, aki az ablaktáblákat benyomta: egy harmincötéves, elszánt arcú, de mosolygó szemü férfi.

Az asszony (megdermedve bámul rá).

A férfi (nyugodtan hajtja be maga mögött az ablaktáblákat, nyugodtan húzza össze maga mögött a függönyt és kötekedő arccal lép előre néhányat).

Az asszony (felocsudott; halkan sikolt egyet és a csengő után nyul).

A férfi (villámgyorsan csap rá a kezére és akármennyire is iparkodik gyöngéd lenni, kénytelen keményen megmarkolni a csuklóját, hogy az izmos női kezet féken tartsa). -68-

Az asszony (fájdalomtól sziszegve): Eressze el a kezemet.

A férfi: Ha megigéri, hogy nem csenget. Ha csak annyit tesz meg, hogy elvonul a csengő és az ajtó közelségéből.

Az asszony (fogcsikorgatva): Nem!…

A férfi: Akkor kénytelen vagyok a kezét fogva tartani. Sőt bejelentem, hogy ha kiabálni akarna, kénytelen volnék… a száját betömni.

Az asszony (magánkívül): Aljasság.

A férfi: Az.

Az asszony: Becstelenség!

A férfi: Az. Becstelenség, gyávaság; hitványság.

Az asszony (dühtől kábultan mered rá).

A férfi (ismétli, megerősíti): Az. Az. Gyávaság, gazság!… De az egyetlen mód, amely célra vezet.

Az asszony (magánkívül): Nagyon téved, rendkivül ostobán téved, ha azt hiszi, hogv a célját így el fogja érni, hogy a célját egyáltalában valaha még eléri. (Önkéntelenül lassan kioldja a csuklóját a férfi szorításából és eltávolodik a csengő és az ajtó közeléből.)

A férfi (elégedetten): Távolabbi célokról egyelőre nincs szó. Egyelőre arról van szó, hogy ott, ahol most van, megmaradjon… (az asszony megmozdul) maradjon ott! (az asszony megáll)… és engem csendben meghallgasson.

Az asszony (dacos és megvető arccal jelzi, hogy ezentúl csak hallgatással fog válaszolni).

A férfi (egy halk, úgyszólván belső mosolygással veszi tudomásul ezt az elhatározást; leül és egy mozdulattal szeretetreméltóan invitálja kényelmes elhelyezkedésre -69- az asszonyt is): Igen… hm… egyelőre csak arról van szó, hogy ne dobasson ki. Mert az azután tulságosan nevetséges volna. „Pincér, – dobja ki innen a férjemet.“ – Nem, elég volt az, hogy eddig hiába jelentkeztem magánál kihallgatásra, és hogy amikor legutóbb tüntetően beüzentem: mondják meg a nagyságos asszonynak, hogy a férje van itt, – magának volt szíve akkor is elküldeni, úgy, hogy a pincér vigyorogva jött ki: „A nagyságos asszony a férjét sem fogadhatja“. – Ebből elég volt.

Az asszony (konokul hallgat).

A férfi: Hm… szóval ebből elég volt. (Gondol egyet és ő is elkezd – egy belső mosolygással – hallgatni.)

(Hosszú hallgatás.)

Az asszony (feléje fordítja hideg és megvető arcát).

A férfi (nyugodtan, kényelmesen hallgat).

Az asszony (idegesen, türelmetlenül néz rá).

A férfi (hallgat).

Az asszony (megbotránkozva): Hát mit akar tőlem voltaképpen?

A férfi (ragyogó, kötekedő jókedv villan át az arcán; az ajkán majdnem kipattan a felelete; de azután meggondolja a dolgot és ismét hallgat).

Az asszony (felháborodva): Hát mit akar tőlem voltaképpen? (Hallgatás. Megvetően, de szelidebben.) Hát kérem: mit akar tőlem voltaképpen?

A férfi (feláll; szembe néz vele; nagyon nyugodtan, lassan átmelegedő hangon): Én magát… drágaságom, kedvességem, életem egyetlen igazi, első és -70- utolsó szerelme… kétszer hozzám esketett, haragos és bánatos feleségem… én magát…

Az asszony (remegve áll lesben, mint egy haragos párduc): Maga engem?…

A férfi:… én magát… megint el akarom csábítani.

Az asszony (felszisszen. A párduc lecsapott): Hah!… Elbizakodott tökfilkó.

A férfi (nagyon filozófusan): Tökfilkó is… elbizakodott is… nézzük csak, nézzük csak… Valóban olyan mértéktelen elbizakodottság ez, mint amilyennek maga ebben a haragos másodpercben látja? Nézzük csak…

Az asszony (a nyugodt hang sérti, ingerli, felbőszíti): Ne nézzünk semmit. Én… magával együtt semmit többé nézni nem akarok. Menjen el.

A férfi (nyugodtan megrázza a fejét).

Az asszony (magánkívül): Takarodjék innen.

A férfi (rázza a fejét).

Az asszony (felindultan siet a csengő felé).

A férfi (megragadja a kezét).

Az asszony (kiáltani akar).

A férfi (válaszol a mozdulatára):… akkor kénytelen lennék… betömni a száját.

Az asszony (mélyen megbántva összecsuklik, tántorogva megy egy székhez, ráomlik és zokogni kezd).

A férfi (megáll mellette; nagyon gyöngéden, felsőbbséges megindultsággal néz le rá; előbb engedi, hogy bőségesen kizokogja azt a fájdalomhullámot, amely a szívét elöntötte; azután halkan beszélni kezd): Mindez: brutális. Fájó keménység. Irgalmatlanság. Komiszság. Nekem is fáj. – De szükség van rá. -71-

Az asszony (halkan sír): Miért?

A férfi: Azért drágaságom, hogy maga is belássa, amit én már beláttam: hogy maga tőlem el nem szakadhat, hogy maga – ha még olyan sértő módon hagy is ott, és ha még olyan megalázóan bánik is velem – az enyém, hogy nekem, igenis, lihegve kell maga után szaladnom, de hogy magának azután vissza kell hozzám térnie.

Az asszony (könnyek között): Most nem térek vissza.

A férfi (gyöngéden): Dehogy nem… nézze, szívem: háromszor tért vissza, miért ne térne vissza negyedszer?

Az asszony (szepegve, keserűen): Éppen azért, mert negyedszer is megcsalt.

A férfi (nem hallja meg az ellenvetést): Kétszer úgy hagyott ott, hogy haraggal, bántó és keserű szavakkal váltunk el egymástól, hogy hetekig tartott, amíg bennem feltámadt az a meggyőződés, hogy nemcsak szeretem magát, – azt mindig tudtam – hanem, hogy minden megaláztatást el kell tűrnöm azért, hogy visszahódítsam. Minden megalázást eltűrtem. Magának hetekig könyörögtem. Magát visszahódítottam.

Az asszony (a könnyeibe merül): Ostoba voltam.

A férfi (folytatja a kis előadását): Harmadszorra szó nélkül otthagyott és beadta ellenem a válókeresetet. Elváltunk. A vége azonban mi lett?…

Az asszony (kétségbeesve szorítja ökölbe a kezét).

A férfi: A vége az lett, hogy félév mulva láttam, hogy maga nélkül nem tudok élni. És minthogy maga is látta, hogy nélkülem nem tud élni…

Az asszony: Nem igaz. -72-

A férfi:… nem tud boldogan élni, és minthogy én ezt hetekig minden nap újra meg újra elmondtam magának, minthogy olyan forró szerelemmel udvaroltam magának, amilyenre ember csak képes, végül… egy gyönyörü és felejthetetlen éjszakán… elcsábítottam magát.

Az asszony (fel akar pattanni): Tapintatlanság, hogy…

A férfi (nem hallja meg ezt a szemrehányást; nagyon nyugodtan): Mit volt mit tenni: ezután újra megesküdtünk. Másodszor esküdött nekem hűséget. És másodszor is megszegte.

Az asszony (villogó szemmel ugrik fel): Oh, a maga vakmerősége igazán határtalan. Én szegtem meg a hűséget? Ki volt az, aki engem… nem másodszor: negyedszer csalt meg a legarcátlanabbul, a legvakmerőbben, nem is egyszer, többször, a legjobb barátnőmmel is, amíg végre… megint kinyilt a szemem és… (Hidegen.) Ötödször nem megyek vissza magához.

A férfi: De igen.

Az asszony: Nem! Nem! Nem!

A férfi (gyöngéden): De igen… igen… igen… Csak nem hitte, hogy én engedem ezt az életet élnie… bánatosan, egyedül, hitvány hotelszobákban…

Az asszony (fenyegetően): Nem leszek én sokáig egyedül.

A férfi: De igen. Mindig egyedül lesz. Ne hitegesse magát: soha maga mást nem fog szeretni. Amint nem tudta beváltani azt a fenyegetését, hogy… nevetséges!… hogy majd visszaadja nekem a kölcsönt, amint ezt a fenyegetését nem tudta beváltani, mert -73- nem tud csalni, mert drága, tiszta és becsületes asszony, – éppen úgy nem tud soha máshoz férjhez menni, mert… mert hűségre született. Engem szeret. És hűséges. Nem tehet róla.

Az asszony: És maga?

A férfi: Én nem vagyok… hűséges. Én sem tehetek róla. De magát szeretem, csak magát szeretem; és maga ezért visszajön hozzám.

Az asszony: Nem. Nem. (Keserűen.) Hogy egy év mulva megint jöjjön a fájdalom, a csalódás, a keserűség, a megalázottság? Nem.

A férfi: De igen. Mert gondolja meg, hogy előbb jön a szeretet, a szerelem, a mámor és az összeolvadás… jönnek azok a felejthetetlen napok, drága hetek és édes hónapok, amelyek a maga bocsánatát követik… (Mosolyogva.) Újra fiatal házaspár vagyunk: új nászúton, új mézeshetekben, egy fiatal házasság édes első hónapjaiban, – nem éri ez meg azt… akármit, ami utána jön?

Az asszony (bágyadtan): Nem.

A férfi: De igen. Ha az ilyen… megszakítások nem jönnének maguktól, akkor rendezni kellene őket. Ha a házastársaknak eszük volna, időről-időre megszakítanák egy-egy nagy haraggal a házaséletüket, hogy azután megint örülhessenek neki. A házasság csak így marad édes és friss. (Nagyon melegen.) Gondoljon arra, milyen jó lesz most együtt élni… milyen bizalmas, milyen meleg, milyen forró… (Megfogja a kezét.) Ne habozzék, édes, drága, egyetlen szerelmem… soha ilyen lángoló vágyódással nem vágyódtam maga után… soha ilyen végleges és örök odaadást -74- nem éreztem maga iránt… Menyasszonyom… (A dereka után nyul.)

Az asszony (bágyadtan): Azt igérje meg legalább, hogy nem csal meg többet.

A férfi (megölelte): Nem igérem. Semmit sem igérek. (Az ajkát keresi.)

Az asszony (fel akar lázadni; de a lázadása bágyadt): Akkor… takarodjék…

A férfi: Nem. Hiszen… nem is… engednél már… Nem is engednél… úgy-e nem?…

Az asszony (nem válaszol, de az ajkát átengedi egy hosszú, hosszú csóknak).

-75-

Elég!

(Éjjel. A hotel étterme lassan kiürül. A cigány ritkábban játszik. Egy kis asztalnál két frakkos úr ül. Két pezsgős veder áll mellettük, mert az egyik az édes pezsgőt szereti, a másik a savanyut. Az egyik szivarozik, a másik cigarettázik.)

A szivarozó: Hát öregem, én annyit mondhatok, hogy nekem elég volt. Én szeretem a feleségemet. De ha még megcsalom, hát az legfeljebb egynapos, – dehogy egynapos: egyórás ügy lesz. Jövök, megyek, fizetek. Pász.

A cigarettázó: Fuj, – mi lett belőled, ha már koncedálod, hogy a vásári árú is változatosságot jelent. Hiszen ma már csak az utolsó bugrisok nem tudják, hogy a vásárolható szerelemnél még a leglangyosabb hitvesi ölelés is többet ér.

A szivarozó: Hiszen… Igaz… Úgy van… De nekem elég volt. Én soha többé nem akarok komplikációkat, felelősséget, tusakodást, lelkifurdalást… Tudod: vagy én öregedtem meg, vagy a szerelem lett -76- átkozott módon komoly üggyé… én, barátom, soha többé… Hát különben elmondom az egészet. Hallgass csak ide.

A cigarettázó: Hallgatok.

A szivarozó: Hát, barátom… tavaly ősszel a feleségemnek el kellett mennie délvidékre, hogy a tüdőgyulladását egészen kiheverje. Elvittem Beaulieube; elhelyeztem; hazajöttem. Tudtam, hogy neki egész télen ott kell maradnia; tudtam, hogy nekem egész télen Budapesten kell maradnom, akkor volt, tudod, a nagy birtokrendezés, minden másodnap ott voltam az ügyvédemnél; de hidd el, nem gondoltam én a világon semmire, aminek szerelem a neve…

A cigarettázó: Hanem?

A szivarozó: Igen: hanem…

A cigarettázó: Egyszerre csak!

A szivarozó: Egyszerre csak észreveszem, hogy az én ügyvédem a külső irodájában tart egy kis lányt. Tizennyolc éves, nem is nagyon szép, de olyan melegszemü, hogy valami furcsa melegséget érzel, ha rádnéz… (Elbámul a levegőbe.) Ezt a melegséget még most is érzem, ha csak rá is gondolok…

A cigarettázó: No… és aztán egy napon…

A szivarozó: Igen… Hát egy napon persze elkezdek vele beszélgetni. Hát kedves, nagyon kedves. Persze, csak pár szót váltok vele… „itthon van-e az ügyvéd úr“, – nincs, – „mikor jön haza“, – egy félóra mulva – „megvárhatom-e?“ – tessék… Leülök. Nézem. Nem néz fel. Leveleket kopogtat a gépen. A feje, a nyaka, a kemény fiatal teste elragadó, tudod, valami egészen különös tiszta szépségü, valami rendkívüli üdeségü, lányos, lányos… -77-

A cigarettázó: Jó. És?

A szivarozó: Hát kérlek, én persze keresgéltem az alkalmat, hogy egyedül találjam. Beszélgettem vele. Megbarátkoztunk. Az apja pénzbeszedő; neki száz korona fizetése van, százötvenet vagy kétszázat is kapna, ha németül tudna, most tanulja a német gyorsírást, de nagyon nehéz…

A cigarettázó: Te rábeszélted, hogy ne fáradjon.

A szivarozó: Hát, öregem, nagyon tévedsz, ha azt hiszed, hogy én szédítettem azt a lányt. Tudom is én miért: talán mert olyan… lányos volt, megsajnáltam. Segíteni akartam rajta, de, hidd el, egészen önzetlenül. Inkább – hiszen mondom én: öregszem – inkább az apjának éreztem magamat, mint… (Szünet.)

A cigarettázó: Hanem azután mégis történt valami, ami…

A szivarozó: Nem, kérlek, nem történt semmi. Hanem esküszöm neked, én hozzá se nyúltam volna ahhoz a lányhoz, ha… ő nem akarta volna. Hidd el, hogy ő bátorított.

A cigarettázó (fanyarul): Ő bátorított?

A szivarozó: Nem, ne értsd félre; hiszen majd meglátod: milyen furcsa… milyen tiszta teremtés volt ez. Ő bátorított: de ezt úgy értsd, hogy… hogy amikor már szerelmes volt belém, akkor valami gyönyörü nyiltsággal megmutatta… és amellett mégis csodálatosan lányos maradt… soha én ilyet még nem láttam: egy ilyen csodálatos, szemérmes bátorságot, – hiába, te ezt nem értheted.

A cigarettázó: Mna… jó. Aztán?

A szivarozó: Aztán: amikor én aztán, hogy egyszer egyedül voltunk, megfogtam a kezét, szó nélkül -78- engedte; amikor megöleltem, szó nélkül engedte; amikor híttam, szó nélkül eljött hozzám.

A cigarettázó: No ha ez ilyen egyszerűen bonyolódik le…

A szivarozó: Várj csak. Ez a drága, kedves, egyetlen teremtés pontosan tudta, hogy én ki vagyok. Tudta, hogy feleségem van. Sőt tudta, hogy a feleségemet szeretem. De azonfelül: én lelkiismeretesen, gondosan és pontosan el is mondtam neki mindent. Megmondtam, mire számíthat és mi az, amire nem számíthat. Megmondtam, hogy pár hónapom van az ő számára és azt mondtam neki, hogy ha szeret, tekintse ezt a pár hónapot a sorstól való ajándéknak: legyen ez a pár hónap a boldogságnak, a gondtalanságnak, a vidám szerelemnek a pár hónapja, amely után jön… Istenem, majd jön valami, férjhez adom, tudom is én…

A cigarettázó: No… és?

A szivarozó: És a csodálatos az, hogy ő mindenbe jókedvvel, vidáman és boldogan belement. Az az öt hónap nekem olyan felejthetetlen lesz… hidd el, itt érzem a számon az ajka édességét… megborzadok a gyönyörüségtől, ha rágondolok… ha száz esztendeig élek még, akkor sem tudok felindulás… és megindulás nélkül rá emlékezni. Mert…

A cigarettázó: Jó. Tovább.

A szivarozó: Mert ez az édes, üde és tiszta lány minden odaadásával és egész mámoros asszonyvoltában olyan jó, egyszerü, hálás, nyugalmas, engedékeny és engedelmes volt, amilyennek én soha még a legszerelmesebb nőt sem láttam. Soha egy ellentmondás. Soha valami ingerlékenység. Soha valami szeszély, vagy türelmetlenség. Mindig: hála, boldogság, öröm, -79- mosolygó tiszta száj, amelyet megcsókolhatsz, ha kedved van rá és amely…

A cigarettázó: Jó. Mindent tudok. A végét.

A szivarozó: Itt a vége. A tél eltelt. Március végén a feleségem hazajövendő volt. Elébe akartam utazni. Vele – a kis lánnyal – megbeszéltem, hogyan gondoskodom a sorsáról; mindenbe belenyugodott; mosolygott; az édes, mosolygó ajkak…

A cigarettázó (türelmetlen mozdulatot tesz).

A szivarozó: Egy este el akartam búcsúzni tőle. Éjszakára azonban még ott tartottam magamnál. Maradt. Reggel elment. Egy utolsó csók! Isten veled, – Isten veled. Mosolygott. Délben megyek a vasúthoz. Megveszek egy déli ujságot. Olvasom benne, hogy szíven lőtte magát.

A cigarettázó (meghökkenve): Micsoda?

A szivarozó: Szíven lőtte magát. Tőlem hazament. Három sort írt. Megunta az életét, senki más okot ne keressen, semmi más oka nincs az öngyilkosságra. És szíven lőtte magát.

(Hosszú szünet.)

A cigarettázó: Meghalt?

A szivarozó: Rögtön. Én persze visszafordultam… láttam még… Olyan szép, fiatal halott volt… olyan szép… fiatal… (Nem tud tovább beszélni.)

A cigarettázó (nem szól; elgondolkozva szívja a harmincadik cigarettát).

A szivarozó (hirtelen feláll; a jegygyürüjével megkopogtatja a poharát; halkan): Hát, öregem… nekem, nekem elég volt. (Szünet. Türelmetlenül.) Fizetek.

A cigarettázó (is feláll).

(Fizetnek és szótlanul mennek hazafelé.)

-80-

Baradlay kapitány.

Budapest, 1913. tavaszán.

Baradlay kapitány hosszú, szomorú pillantással nézett a beteg után, aki mögött becsukódott az ajtó, azután odafordult az igazgatóhoz:

– Kérem, – mondta halkan – hagyják meg az uniformisát, ameddig lehet.

– Ameddig lehet, igen, – felelte az igazgató – de ha egyszer…

– Igen, igen… hiszen én éppen attól tartok, hogy rettenetesen hatna rá, ha elvennék azt a ruhát, amelyet úgy szeret… A leglelkesebb katona volt…

Hallgatott, azután fanyarul hozzátette:

– És a legtehetségesebb. Egy lángelme. Bátor. Erős. Acélos. És így kell végződnie…

Lefelé mentek a lépcsőn. Átmentek az udvaron. A vasrácsos kapu előtt megállott Baradlay kapitány és még egyszer megkérdezte:

– És semmi remény arra, hogy?…

Az igazgató vonogatta vállát. Baradlay kapitány lehajtott fejjel folytatta: -81-

– Én nem tudok elszakadni attól a reménységtől, hogy mégis… Mi egyelőre titokban tartjuk a dolgot, hátha…

– Hiszen lehet, lehet…

– Akkor Isten vele, igazgató úr…

A kezét nyujtotta, útnak indult, de hirtelen visszafordult:

– Hanem kérem, – mondta nyugtalanul – itt… ugyebár… tökéletes az őrizet… Lehetetlen, hogy… hogy… valami történjék…

– Hogy kiszabaduljon? Megszökjék?

Az igazgató intett a kezével.

– Lehetetlen, – mondta mosolyogva. – Abszolute lehetetlen.

Baradlay kapitány még egyszer köszönt, azután szomorúan indult hazafelé. Csendesen és fáradtan ment és az a vágya volt, bárcsak jól kisírhatná magát.

Harmadnap délelőtt sürgősen hivták a telefonhoz. Odament. Az igazgató akart vele beszélni.

– Tessék, – mondta Baradlay.

– Kapitány úr, nagy sajnálatomra be kell önnek jelentenem, hogy a beteg eltünt.

Baradlay felhördült.

– Hogyan? – kiáltotta haragtól dadogva a telefonba. – Hogy lehetséges ez? Hát nem megmondtam, hogy úgy őrizzék, mint a… Nem megmondtam, hogy?…

Az igazgató mentegetőzött:

– Uram, bocsásson meg, erre nem számíthattunk. Ez példátlan… A beteg vasrostélyokat tört ki puszta kézzel és két emelet magasságból ugrott le a földre. -82-

Baradlay elfojtotta a haragját és csendesen kérdezte:

– Jó, de hát megtettek most legalább mindent?… nyomában vannak legalább?

– Mindent megtettünk, – felelte zavarodottan az igazgató – de, sajnos, olyan nyomtalanul tünt el a sötétben…

Baradlay felordított:

– Hát mikor szökött meg?

– Tegnap este… én azért vártam az értesítéssel, mert reméltem…

Baradlay fékevesztetten ordított bele a telefonba:

– Tökfilkó… gazember… hát nem megmondtam… Ezer meg ezer ember halálos veszedelme… gyáva, szamár gazember…

Odavágta a kagylót az apparátushoz és hajadonfővel rohant le az udvarra. Az udvaron ott állott egy szolgálati automobil. Baradlay felugrott a chauffeur mellé:

– A telepre! – kiáltott az altiszt fülébe, aki a kormánykeréken tartotta a kezét.

– Jelentem alásan, az ezredes úr parancsa az…

– Új parancsot adok. Az én felelősségemre: indulni.

Az altiszt a sapkájához emelte a kezét és ismételte a parancsot:

– A kapitány úr parancsára…

A gép elindult és Baradlay fogcsikorgatva hajolt a sebességmérő felé:

– Gyorsabban! Gyorsabban!

A gép sziszegve repült végig az úton és nyolc perc alatt megtette a tizenöt kilométeres utat. A -83- chauffeur az országúton akart megállni, de a Baradlay parancsára be kellett kanyarodnia a dülőútra, amely a kőépületekhez vitt. A gép recsegve-ropogva dülöngött végig a rossz úton és Baradlay nem tudta megvárni, amíg megáll. Kiugrott a szaladó gépből és futva indult a szélső épülethez.

– Őrparancsnok! – kiáltotta messziről.

Az őrség parancsnoka sietett elébe.

– Járt itt valaki ma reggel? – kérdezte Baradlay lihegve.

– Igenis.

Baradlay sápadtan hallgatta az altiszt válaszát, még néhány kérdést intézett hozzá, azután lehajtotta a fejét és eltakarta a szemét.

– Járt a hetes számú raktárban is? – kérdezte azután halkan.

– Igenis, kapitány úr.

Baradlay beleharapott az ajkába, összevonta a homlokát, gondolkozott, azután indult fel az őrszobába. A telefonhoz ment, féltucat számot keresett ki a telefonkönyvből és idegesen diktálta be őket a központnak.

– Sürgősen, kérem, – mondta türelmetlenül. – Kérem, tessék tudomásul venni, hogy egy rettentő veszedelem meggátlásáról van szó.

Egy méltatlankodó női hang válaszolt neki:

– Mihelyt lehet… Ne tessék türelmetlenkedni.

Baradlay hevesen akart válaszolni, de kint automobilrobogás zaja hallatszott és az altiszt halkan jelentette neki:

– Az ezredes úr.

Baradlay otthagyta a telefont és kisietett. -84-

– Mi történt? – kérdezte tőle felindultan az ezredes.

– Rettenetes dolog, ezredes úr. A beteg megszökött.

Az ezredes meghökkenve nyult a bajuszához és idegesen csavargatta.

– Gondoltam, hogv nagy baj van, de ez mindennél rosszabb.

Egy pillanatig hallgattak.

– Ez borzasztó, – szólalt meg az ezredes – hát hogy lehetséges…

– Ah, azok a gazemberek ott… Megmondtam nekik… De ami legborzasztóbb: tegnap este szökött meg és csak most értesítettek… És mire kiértem…

– Csak nem? – kérdezte elsápadva az ezredes.

– De igen, – felelte halkan Baradlay – hajnalban itt járt, elvitte a gépet és… és a hetes számu raktárt majdnem teljesen kiürítette.

– Ez irtózatos.

Sápadtan néztek egymásra, azután Baradlay halkan mondta:

– Mindenekelőtt jelentést kell tenni a hadügyminiszteriumnak. Azután a bécsi, pozsonyi és budapesti rendőrségnek. Azután…

– Igen, igen – felelte szinte lihegve az ezredes. – A telefon…

– Már kértem.

Odaálltak a telefonkészülék elé, Baradlay levette a kagylót és a haragtól szinte őrjöngve sürgette meg az összeköttetéseket. Az ideges női hang epésen válaszolt és Baradlay ekkor a postafőnököt kérte a telefonhoz. -85- Annak megmagyarázta, miről van szó és ekkor végre megkapták az első összeköttetést.

– A borzasztó az, – sugta Baradlay gyorsan az ezredesnek – hogy a rendőrség teljesen tehetetlen lesz… Egész gyalogezredeknek kell kivonulniok és akkor is nagy kérdés, tudnak-e valamit elérni…

Az ezredes szótlanul intett igent, azután átvette a telefonkagylót és elkezdett a hadügyminisztériummal beszélni. Baradlay leült és lázasan jegyezgetett egy fehér ívpapirra, amelyet az őrségtől kért. Az ezredes be akarta fejezni a beszélgetést. Ekkor odaugrott melléje:

– Értesítsék ők – sugta neki – a rendőrségeket. Ők gyorsabban tehetik. Én azalatt elkészülök ezzel itt és öt perc mulva felolvasom nekik.

– Mi az?

Baradlay már visszaült az asztal mellé és sietve felelte:

– Ez egy… mozgósítási terv.

Az ezredes befejezte a beszélgetést, azután leült Baradlay mellé és izgatottan nézte, hogyan repül végig a ceruzája a papiron. Baradlay nem nézett fel a munkájából, de két perc mulva megszólalt:

– Most kérem újra a hadügyminisztériumot.

Az ezredes sietve ment a telefonhoz. Mire Baradlay felállott, már nyújtotta feléje a kagylót:

– Itt van.

Baradlay jobb kezébe vette a kagylót, bal kezébe a teleírt papirlapot. Jelentkezett:

– Itt Baradlay kapitány.

Azután folytatta:

– Minthogy a veszedelem rettentően nagy és minthogy sürgős intézkedésre van szükség, minthogy -86- továbbá mi jól ismerjük azokat a bosszúterveket, amelyek a beteget foglalkoztatták és minthogy végül a rendőrség egészen tehetetlen lesz a veszedelemmel szemben, mi egy tervet dolgoztunk ki, egy gyors javaslatot a legsürgősebb parancsokra nézve, amelyek véleményünk szerint kiadandók volnának. Alázattal engedelmet kérek rá excellenciádtól, hogy előadjam.

Várt egy másodpercig, azután folytatta:

– Mindenekelőtt, azt hisszük, alarmirozandó volna a bécsi helyőrség valamennyi gyalogezrede. A legénység éles töltéssel látandó el. Ezek a gyalogezredek kivezénylendők Bécs keleti határára, ahol sűrű vonalban állítandók fel. Egy teljes gyalogezred vissza volna tartandó: részben további rendelkezésre, részben… részben a Burg védelmére.

Megállt egy másodpercre, azután felelt arra az elszörnyedt kiáltásra, amelyet hallott:

– Igen… fájdalom, ettől is tartanunk kell… a beteg bosszútervei között ez is ott volt…

Megállt és visszafordult az ezredes felé.

– Mi az? – kérdezte az ezredes.

– Várnom kell. Ezt a parancsot rögtön kiadja. Nagyon helyes.

Újra beszélni kezdett:

– Igen. Itt vagyok. Az őrség megkapta a parancsot?… Igen, meg volna hagyandó, hogy az egész őrség lépjen fegyverbe; kordon vonandó az egész Burg köré és a – ha rákerül a sor – a vezénylő tisztek igyekezzenek sortüzet adni a hang irányában. A gép, sajnos, nappal csaknem teljesen láthatatlan. A motor zúgása az egyetlen áruló jel; csak félő, hogy a nagyvárosi -87- zaj ezt is elnyomja. Be kellene a közlekedést szüntetni.

Visszafordult az ezredes felé.

– Megtörténik – mondta halkan.

Aztán újra beszélni kezdett:

– Bécs városán kívül veszedelem fenyegeti a környék nyaralóhelyeit: elsősorban Vöslaut. Azután: Salzburgot, sőt Münchent is. Még inkább Pozsony és Budapestet. Egyszóval mindazokat a helyeket, amelyekhez a betegnek legfájdalmasabb emlékei füződnek.

Válaszolt egy kérdésre:

– Ezek azok a helyek, ahol a felesége… ahol a felesége megcsalta, illetőleg ahol a csalás felfedezése után a… a másik férfival élt… ahová előle menekült.

Ismét kérdésre kellett válaszolnia:

– Lehet hogy más helyek is veszedelemben vannak. A parancs tehát kiterjedhet a monarchia minden helyőrségére. De minthogy a beteg boszútervei csak ezekre a városokra irányultak, és minthogy részben a nagyvárosi romlottságnak tulajdonította felesége hűtlenségét, ezek a városok szorulnak elsősorban védelemre.

Várt egy másodpercig, azután folytatta:

– A bécs–budapesti vonalon, amennyire az idő rövidsége megengedi, a rendszeres mozgósításnak egy fajtája volna elrendelendő. Fel lehet tételezni, hogy a beteg azt az utat veszi, amelyet már többször megtett: Bécstől egyenes vonalban Pozsonyig, Pozsonytól a Duna felett Budapestig. A pozsonyi helyőrség el volna osztandó a nyugati dombokon és a Dunaparton. A -88- Győrben állomásozó gyalogezred azt a parancsot kapná, hogy…

Lassan olvasta le a papirlap egész szövegét, mert a telefondrót másik végén jegyezték az utasításokat. Mikor a szöveg végére ért, így szólt:

– Tartani lehet azonban tőle, hogy ha a beteget… nem sikerül idejekorán ártalmatlanná tenni, ha észreveszi, hogy valóságos mozgósítás történt ellene… hogy akkor óvatossá válik és menekül. Az üldözésére ebben az esetben mi vállalkoznánk. Ha excellenciád elrendelné, hogy az eseményekről értesítést kapjunk, akkor a telep tisztjei a rendelkezésünkre álló gépeken a beteg üldözésére indulnánk. És ha elérnők őt, – ami jó hírszolgálat segítségével lehetséges – akkor mi ártalmatlanná is tennők…

Egy utasításra felelt:

– Természetesen nem veszélyeztetnők felesleges módon az életünket, hanem lelőnők… igen, mint a veszett ebet… a beteget… szegény, boldogtalan barátunkat…

A hangja elhalkult és akadozott. Rövid igennel válaszolt még egy parancsra, azután letette a kagylót. Lassan visszafordúlt. Sápadtan törölte le a verítéket a homlokáról.

– Maradjon itt, Baradlay, – mondotta az ezredes. – Én kiadom a parancsot.

– Ezredes úr, – szólt halkan Baradlay – én a tizes számú gépet kérem.

– Nem, Baradlay, – felelte az ezredes. – Magának a másik láthatatlant adom. Magának jut majd a legveszedelmesebb feladat… -89-

– Éppen azért, – felelte halkan Baradlay. – Én azt akarom, hogy ő jól lásson…

– De én nem akarom. Nekem nagyon is drága maga. Ha őt elveszítettük, legalább magát…

Megindultan rázta meg a fejét és kiment. Baradlay magára maradt. Fáradtan nézett maga elé és keserű, gyerekes tehetetlenséggel húzta el újra meg újra egy síró mozdulattal a száját. Húsz percig ült így, amikor megszólalt a telefon. Felugrott. A kezébe vette a kagylót, kérdésekre válaszolt és parancsokat vett tudomásul. Bejött az ezredes. Baradlay letette a kagylót.

– Mi az? – kérdezte az ezredes.

– Irtózatos, – felelte Baradlay. – Vöslaura három bombát hajított…

– Hát csakugyan ott kezdte?

– Ott. Az a legfájóbb emléke. Azt a villát, ahol… Azt eltörölte a föld színéről. Most indul Bécs felé. A hadügyminisztérium azt parancsolja, hogy a telep minden gépe induljon Bécs felé… hátha el lehet érni. Akármelyik kivonult csapat megadja a felvilágosítást, ami még szükséges.

Az ezredes gondolkozott egy másodpercig.

– Mind indul, – mondotta azután – a maga kivételével. Magát itt tartom még, Baradlay.

Kisietett. Baradlay odament az őrszoba ablakába és nézte, mi történik. A nagy katonai telep minden repülőgépe kint volt már a mezőn. Egy részük készen állott; a többi körül dühös és siető munka folyt: a benzintartókat töltögették tele, a csavarokat próbálták ki; a szerelő katonák izzadtan dolgoztak, a tisztek a végső utasításokat kapták meg az ezredestől. Az ezredes -90- a sapkájához emelte a kezét; a tisztek szétrebbentek, de az ezredes még visszatartotta őket. Az egyik raktárból rövid karabélyokat hoztak ki.

A karabélyok átvevődtek; a tisztek felvetették magukat a gépeik nyergébe és az első gép suhanva, zúgva szárnyalt neki a mezőnek. Pár másodperc alatt fellibbent a levegőbe és néhány perc múlva kis folt volt a szemhatáron. Rögtön utána elindult a második, azután a harmadik és nemsokára az egész nagyszerü madársor felvetette magát a levegőbe a nagy vadászatra.

Az ezredes visszajött.

– Semmi hír?

– Semmi.

Leültek és hallgattak.

– Félek tőle, – mondta az ezredes – hogy magára is rákerül még a sor, Baradlay.

Baradlay bólintott. Azután megint hallgattak. A várakozás tűrhetetlen volt.

– Rettenetes, – mondta az ezredes.

Elővette az óráját.

– Hol lehet most?

Baradlay halkan és kétségbeesetten felelte:

– Oh… bizonyos, hogy már Bécs felett van.

A keze közé szorította a homlokát:

– A fél várost elpusztíthatja. Azok a rettenetes bombák, amelyeket együtt próbáltunk ki… Egyetleneggyel egy egész palotát!…

Felemelte a fejét:

– És hogy felrakodott… Mint aki egész városokat -91- akar kipusztítani… Azért haladt eddig olyan lassan előre.

Felugrott.

– Rossz tanácsot adtunk a hadügyminisztériumnak, – mondta. – Bécs utcáit és háztetőit kell katonasággal megrakni.

Az ezredes habozott egy másodpercig, azután a telefonhoz lépett. De ugyanekkor már meg is csendült a telefon. Az ezredes izgatottan kapott a kagyló után. Amikor letette a kagylót, reszkető ajakkal fordult Baradlayhoz:

– Bécs felett kering… Először a Burg fölé indult. Nem látták jól, bár elég alacsonyan repült, de húsz sortüzet adtak a hang irányában. Azt hiszik, megsebesült… de egy bombát mégis sikerült ledobnia. A Burg udvarára… Megölt tíz katonát, megsebesített egy egész századot, Bécs őrjöng a rémülettől… az utcán csak katonák vannak… a tüzérség is kivonult… természetesen csak kézi fegyverrel, természetes, hogy ágyúval nem lőhetnek rá…

– Természetes, mondta szórakozottan Baradlay.

Mind a ketten ennél a részletnél akadtak meg, mert az egész lelkük dermedten meredt a szörnyű vizióra, amelyet az üzenet felröppentett előttük. A Burg… amelyet ezer meg ezer szurony hiába vesz most körül… Az óriási város, amely felett szinte láthatatlanul, zúgva kering a halál… Mit lehetne tenni? Mit lehetne?

Újra megszólalt a telefon. Az ezredes megrettenve ugrott fel és szinte vonakodva lépett a készülékhez, mint aki már nem akar több szörnyü hírt hallani. Dideregve fogta a kezébe a kagylót, felelt és kérdezett, -92- azután remegő lábbal lépett visszafelé egyet és fáradtan leült.

– Mi az? – kérdezte halkan Baradlay.

Az ezredes dadogva felelte:

– Bécs utcáin nincs élet… A villamoskocsik ott állnak… mindenki leugrált róluk… az emberek meg vannak őrülve a félelemtől… Előbb nem vették komolyan a dolgot… a sortüzeket sem… De a… a beteg a Ringen ledobott három bombát egy szállodára, amelyben a felesége… És most mindenki rohan a pincékbe. Az egész szálloda összeomlott…

Baradlay szótlanul hallgatta.

– Más nincs? – kérdezte azután.

– De igen. A tisztjeink lassanként megérkeznek… Körül akarják fogni.

Elhallgatott. Végtelen percek teltek el hosszu sorban, egymás után egy teljes óra hosszat. Akkor ismét megcsendült a telefon. Az ezredes meghallgatta az értesítést és a parancsot, azután letette a kagylót és visszafordult.

– Baradlay, – mondta röviden – indulnia kell.

Baradlay felugrott.

– Mi történt? – kérdezte kifelé menet.

– A tisztjeink körülfogták, de áttört közöttük. Lőttek rá. Visszalőtt. Pisztolya is van. Kettőt megsebesített. Nem súlyosan. Most indult kelet felé.

– Budapestnek megy, – kiáltotta Baradlay.

– Bizonyosan. Magának meg kell előznie. Meg kell előznie, Baradlay. -93-

Baradlay lehajtotta a fejét és halkan mondta:

– Budapesten van az anyám és a menyasszonyom.

Az ezredes nem felelt. Megálltak a gép előtt. Az ezredes figyelmesen megnézte a gépet, a hadsereg nagy kincsét és titkát, amelynek a fehér zománca most fényesen csillogott a napsugárban, és amely pár száz méter magasságban láthatatlanná lesz ettől a zománctól. Figyelmesen, megindultan nézte a gépet, megvizsgálta, megsimogatta, mint valami élőlényt, azután hirtelen odafordult Baradlayhoz:

– Menjen, Baradlay, – mondta rekedten – és… vigyázzon magára, édes fiam.

Baradlay felugrott a gépre; nem tudott szólni; könnyes szemmel intett az ezredesnek, megindította a motort és tíz másodperc múlva már fent úszott a levegőben. A megindultsága ekkor rögtön elmúlt; munkában volt; katona volt; harcba megy; ölnie kell. Összeszorította az ajkát, hidegen nézett maga elé és kemény elszántsággal mérlegelte, mit kell tennie.

Megelőzi: ez bizonyos. Megelőzi: – de hátha nem is jön Budapest felé? Mindegy. Ha nem jön Budapest felé, akkor üldözzék a többiek. Neki most Budapestet kell megvédenie.

Lenézett. Alatta ott volt a Duna csillogó szalagja; mindjárt itt van Komárom. Ebben a másodpercben eszébe jutott, hogy elfelejtettek valamit és a következő másodpercben már meg is győződött róla, milyen igaza volt, amikor boszankodott magára a feledékenysége miatt. Elfelejtették értesíteni az egész dunai vonalra kirendelt katonaságot, hogy elsőnek ő jön, és most ez a katonaság ő rá lő… Lent sortüzek ropogtak -94- gyors egymásutánban; a hangjuk elhalkulva jutott fel hozzá, de a golyótömegek fütyülését jól hallotta. Mit csináljon? Elkanyarodott a dunai vonaltól. Itt mindenütt golyózápor fogadná most már… semmiképpen sem lehet jeleznie, hogy ő nem üldözött, hanem üldöző.

Kerülnie kell a védelem vonalát. Kerülnie kell a lakott területet. De ugyanezt teszi majd a beteg is… Felujjongott erre a gondolatra. Hiszen akkor világos: Komáromot, Esztergomot, Vácot kikerüli, északnak csap és északról fordul délre; a Rákos tájékán kell rá várnia.

Eljutott a Rákosra és nyugodtan keringett a levegőben. Minden izgalma elmúlt. Kivette a pisztolyát és megpróbálta. Rendben volt. Most jöhet az összecsapás. Dél régen elmúlt és egyszerre elmosolyodva vette észre, hogy heves éhséget érez. Megnézte az óráját. Három óra.

Gondolkozóba esett: hátha mégsem erről jönne. Hátha a jobbparti hegyeket veszi és Buda felől repül a város fölé. Megdobbant a szíve. Fölfelé irányította a gépét, feljutott kétezer méter magasságba és kétségbeesve, kutatva nézett szét: nem látja-e meg valahol. Azután kétségbeesve ereszkedett ismét lejebb: a keresés úgy sem használ semmit. A gép már ezer méterről szinte teljesen láthatatlan; megtalálni nem lehet, csak véletlenül – csak kiszámítottan – találkozni lehet vele. Az idő múlt, ő fáradtan keringett fent a levegőben és egyre nyugodtabb lett. Gyötörte az éhség; a feje zúgott; a szeme előtt tüzes karikák táncoltak és remegő, kínzó agya egy fájdalmas vizióval gyötrődött: a beteg a másik oldalról rohanja meg a várost, -95- ő harcra kél vele és a katonák odalent nem a beteget teszik ártalmatlanná, hanem őt lövik le…

Félt. A lehetőségek, amelyek kínozták, a rettentő várakozás, a feszült figyelem, az izgatottság, az éhség, mindez elkábította. Didergett. Fázott és félt. És az az érzése volt, hogy elveszti a gépe felett való uralmát; a zuhanás ijedelme rohanta meg újra meg újra.

Előrehajolt a gép nyergében és a földre kezdett figyelni: foltokra, amelyeket a mezőn látott. Mik azok? Emberek? Mit csinálnak? Miért élnek? Ne éljenek. Voltak másodpercei, amikor nem tudta már, nem ő-e a beteg, aki elindult városokat elpusztítani. Az üldöző ő, vagy az üldözött? Két láthatatlan gép kering a magasban; az egyik hajszolja a másikat; nem őt hajszolják-e… Nem őt akarják-e megölni?

Nyugaton már piroslott a szemhatár; a napgolyó bágyadt, vörös felhők között készült lebukni. Baradlay elcsüggedve és kábultan várta az éjszakát, amikor egyszerre egy ismerős hangot hallott. Mi ez? Egy motor zúgása. Nem az ő motoráé? Nem. Áthallatszik az övének a zúgásán; ismerős az üteme; ezt a motort ők ketten építették bele egy csodálatos gépbe: ő, Baradlay, és az, aki most a gépen jön.

Megrázkódott és olyan lendülettel egyenesedett ki, hogy szinte megbillent a helyén. De ez után a veszedelmes mozdulat után biztosan és keményen fogta meg újra a kormányt. Tiszta volt a feje. Vége volt minden viaskodásnak: a teste gyengeségével, a lelke izgalmával, szenvedő agya fájó vizióival. Tiszta volt a feje és biztos volt a szeme.

Hol van az a gép? Tiszta és biztos szemmel kereste a motor zúgásának az irányában. Hol van? -96- Ah… a lenyugvó nap ferde sugarai megtörtek rajta egy másodpercre… egy másodpercre tisztán lehetett látni…

Ott van. Olyan gyorsan kanyarodott feléje, hogy a gépét szinte felbillentette. De nem érzett többé veszedelmet, nem félt többé semmitől… vigyázni csak azért vigyázott, mert neki kell győznie. A gyors kanyarulattal a közelébe jutott; még közelebb akart hozzá jutni; nem szabad többé elveszítenie a szeme elől egy percre sem, mert jöhet a sötétség és akkor…

A közelében volt, de ekkor a másik is észrevette őt. Észrevette és meg akart előle szökni. Baradlay kapitány most annyira volt tőle, hogy minden mozdulatát látta már: látta, hogyan nyúl a kormányhoz, látta, hogyan kanyarodik el előle, látta, hogyan indul felfelé, hogy lerázza magáról. A nyomában maradt. Tudta, hogy ha másképpen nem tud boldogulni, akkor inkább összetöreti mindkettejük gépét és elpusztítja vele együtt magát; de a város fölé nem szabad eljutnia…

A beteg azonban ezt akarta. Kitért és a város felé indult. Fölfelé és a város fölé. Baradlay kapitány elérte. A balkeze a kormányon volt; a jobbkezében a pisztolyát tartotta. Félperc múlva fedetlenül van előtte a beteg.

Ebben a félpercben egyszerre elöntötte a szánalom a szívét. A nagy testvéri szeretete felgyúlt a szívében és félig öntudatlanul, megindultan belekiáltotta a beteg nevét a levegőbe. A beteg feléje fordult és felemelte a pisztolyát. Olyan közel voltak egymáshoz, hogy a két gép ingott az összezúduló levegőáramlástól. A beteg felemelte a pisztolyát. Meg kellene előzni. -97- Baradlay hagyta. Az az érzése volt, hogy át kell engednie az első lövést. Hadd lőjjön ő először. A beteg felemelte a pisztolyát, de a pisztoly nem sült el. Minden tölténye ki volt lövöldözve. A beteg ekkor a bombái felé nyúlt.

Baradlay látta a mozdulatát, látta, hogy a vállából lassan folyik a vér, – ott már puskagolyó érte – tisztán látta a lehajtott fejét. A város első házai fölött repültek. Baradlay látta, amint kiegyenesedik; felemelte a pisztolyát, gondosan célzott és mély szánalommal a szívében, megindultan, de biztosan és pontosan szíven lőtte.

-98-

A Csornay-család.

A legfiatalabb Csornay-fiu, a kis Csornay József ötödik fiúnak született a Csornay Péter előkelő, híres és nevezetes családjában. Már a jötte úgyszólván kedves szüleinek akarata ellenére történt: Csornay Péterék ekkorra éppen megelégelték az ég áldását és úgy érezték, hogy a villámgyorsan növekedő, félelmetesen kamaszodó és kábító tevékenységű négy fiúval éppen elég dolguk lesz. Az ég azonban nem ügyelt az óhajtásaikra és a felserdülő négy fiu után ötödiknek beállított az elég kelletlenül fogadott kis Csornay József.

Amilyen vegyes érzelmekkel fogadták az érkezését, olyan vegyes érzelmekkel kísérte azután egész családja a növekedését és a kifejlődését is. A legkisebb Csornay-fiu ugyanis mindenféleképpen elütött négy bátyjától; sőt túlzás nélkül lehetett mondani, hogy ezer év óta, amióta a Csornayak Magyarországon vannak, ilyen sarjadéka még nem volt az ősi fának. A kis Csornay József mindenekelőtt egész életében kicsi maradt: alacsony, vékony, nyugtalan és ideges. Négy -99- bátyja egy-egy szálfa volt, egy-egy fiatal medve, félelmes talpu és félelmes körmű: ő se nagyra nem nőtt, se verekedővé nem lett, se mulatságaikban velük nem tartott. Azonkívül: már gyerekkorában a legfurcsább hajlamokat árulta el. Amíg a többiek édeskeveset törődtek vele, hogy édesapjuknak milyenek az anyagi viszonyai, a kis Csornay József már gyerekkorában azt firtatta, van-e még valami a Csornay-vagyonból, és meglepően korán azt állította, hogy a legfontosabb dolog sok pénzt, minél több pénzt, minden pénzt megszerezni. Hogy ezzel a türelmetlenségével sokáig egyedül állott a családjában, az kevéssé zsenirozta; hogy gyerekkori csereberéi és korán kifejlett üzérkedő hajlamai miatt közmegvetésben volt része, azon egy cseppet sem illetődött meg; és amikor a gimnáziumot elvégezte, akkor gyors elhatározással szakított a család tradicióival: nem ment a jogra és nem törekedett a vármegyéhez, hanem hirtelen elvégzett egy kereskedelmi tanfolyamot, – még pedig Hamburgban – azután hazajött és még hirtelenebbül beállott társnak egy igen szerény marosvári pénzváltó- és banküzletbe, amelybe a hozzáértésén kívül elsősorban a nevét és az összeköttetéseit hozta betét gyanánt. A családi lenézés ekkor teljessé lett iránta; elegáns és szép bátyjai Jusszufnak, jebuzeusnak, izmaelitának és még rosszabbnak nevezték, és amennyire lehetett, kerülték a vele való érintkezést. Így tartott ez két évig, amikor végre megjött a fordulat.

A fordulat ott kezdődött, hogy Csornay Péter, aki főszolgabíróból alispánná, majd alispánból főispánná lett, egy kedvezőtlen kormányválság után kicseppent a főispánságból és nagy bőségben lévő idejét -100- arra használta fel, hogy alapos szemlét tartson vagyoni helyzete felett. A szemle szívet busító eredménnyel járt; és ha kétségek még maradtak volna, ezeket a kétségeket végleg eloszlatta a hitelezőknek az a beláthatatlan serege, amely a nyugalmazott főispánnál nem volt hajlandó türelemmel várni mindarra, amire az aktiv főispánnál türelemmel várt. Az öregedő Csornay Péter így rájött arra, hogy sok pénzt, minél több pénzt, minden pénzt meg kell szerezni és a család megszokott lelkesedésével, lendületével és okosságával fogott neki a dolognak. Mindenekelőtt arra gondolt, hogy képviselővé választatja magát; de a választások még messze voltak, és arról, hogy az álmélkodva és nagy tisztelettel emlegetett budapesti nagy üzletek közvetlen közelébe férkőzzék, így egyelőre le kellett mondania. A szerencse azonban kedvezett neki és egy bizonyos összeköttetést a budapesti nagytőkével így hamarosan megteremthetett. A dolog úgy történt, hogy a hollódi gróf a kaszinóban azt mondta, hogy egész nagy hollódi birtokát el akarja adni. Az öreg Csornay Péter, akinek ekkor állandóan a budapesti nagy üzletek jártak az eszében, ajánlkozott rá, hogy ő nyélbe üti az eladást. („Jobb, ha úriemberre bízod magadat.“) A hollódi gróf hajlott a dologra, és az öreg Csornay Péternek két nap múlva kezében volt az opciós levél. A hollódi birtok féléven belül tíz millió koronáért neki eladatik. Az opciós levél az egész Csornay-családban nagy örömet keltett; nyilvánvaló volt, hogy a birtok többet ér tíz milliónál. („A mai időben, amikor a parasztot a nyavalya töri a földért.“) A kérdés csak az volt, mi a további teendő. A további teendőkre nézve a család gyorsan határozott: -101-

– Fel kell menni Árkay Jenőhöz.

A család egyhangúlag ezen a véleményen volt, csak a kis Csornay József tiltakozott kézzel-lábbal Árkay ellen. Nem kell hozzá menni. Erőszakos. Megbízhatatlan. Képes a legnagyobb aljasságra. A család lehurrogta az ellentmondást. Árkay a legnagyobb ember. Árkay csinál meg minden nagy üzletet. Az Árkay keze között ömlik át a nagy pénzfolyó.

– De megbízhatatlan, ha mondom.

– Hogyne! A te bájzlid a megbízható, és a Magyar Földhitelbank százmilliós alaptőkéje a megbízhatatlan.

– Minden aljasságra képes.

– Én velem szemben nem.

Elintézett dolog volt: az öreg Csornay Péter megy egyenesen Árkayhoz, akit a pártkörből úgyis ismer, aki a leggyorsabban csinál meg minden nagy üzletet, és akinek a révén egy megyebeli család már nehéz százezrekhez jutott. Az öreg Csornay Péter felment tehát Budapestre és elment Árkayhoz. Árkay – amint előrelátható volt – elragadtatással fogadta. Vele – amint előrelátható volt – félmillió korona közvetítési díjban megállapodott. És félév múlva – amint előrelátható volt – kegyetlenül becsapta.

Csak azt csinálta ugyanis, hogy az öreg Csornay Péter révén érintkezésbe lépett a hollódi gróffal; meggyőzte őt arról, hogy közvetítőre semmi szükség; a tárgyalásokat halasztgatta, az üzletet perfektuálta, ismét perfektuálta, hónapokig egyre perfektuálta, és amikor félév múlva az opció lejáróban volt, kifejezte a sajnálkozását. Az öreg Csornay Péter kapkodott fűhöz-fához, megpróbálta egy másik banktól huszonnégy -102- óra alatt megszerezni a tíz milliót, és amikor ez csodálatosképpen nem sikerült, hazautazott Marosvárra és összegyűlt fiai előtt sírva fakadt.

A sírásra volt is némi ok. Az elmúlt félév alatt a család nagyon is a zsebében érezte a félmilliót: úgy élt tehát, mint akinek megvan a félmilliója. A régi hitelezők mind erre a félmillióra utaltattak, sőt a félmillióra való hivatkozással újabb hitelezők is kreálódtak. De ami ennél még rosszabb volt, és ami valóban okot adott a sírásra: Csornay Péterben ez az ügy az erkölcsi világrendbe vetett hitet ingatta meg, felvilágosította arról, hogy ez a világ nem a lehető világok legjobbika és – úgy látszott – örökre visszariasztotta minden próbálkozástól, megtörvén minden energiáját.

Ekkor lépett akcióba a kis Csornay József. Síró apját nem tudta megvígasztalni, elbúsult szálfa-bátyjait azonban maga köré gyűjtötte és elmondta nekik, mi a teendő.

– Nagyon tévedtek, – felelte várakozó pillantásukra – kereskedelmi úton ezt a pénzt, amelyet tőletek elloptak, visszaszerezni már nem lehet. Hanem hiszen ti nem vagytok kereskedők, hanem urak. Urak vagyunk, mi?

A négy szálfa elbúsúltan intette, hogy igen.

– Hátha urak vagyunk, legyünk urak – mondta a kis Csornay József.

Közölte a teendőket négy bátyjával, és a négy közül a két fiatalabbal habozás nélkül felutazott Budapestre. A másik kettőnek meghagyta, hogy távirati hívására tartsák készen magukat. Budapesten a kis Csornay József bevezettette magát bátyjaival a kaszinóba, -103- amelynek ő nem volt tagja és megmutattatta magának Árkay Jenőt, aki igen nehezen lett tagjává a kaszinónak. Árkay Jenő középtermetü, mosolygó és elegáns úr volt és a kis Csornay József rögtön indult, hogy beszédbe ered vele, amikor értesült róla, hogy estére kaszinó-bál lesz, és hogy a bálon Árkay családostul lesz jelen. A beszélgetést erre elhalasztotta estére.

Az elhalasztott beszélgetés este azután megtörtént. A kis Csornay József bemutattatta magát Árkaynak és megkérte rá, adna neki egy rövid audienciát. Az audiencia megadatott. A kis Csornay József az audiencián egyszerűen, nyiltszívűen és szerényen arra kérte őméltóságát, hozza helyre azt a hibát, amelyet a bank – a bank – apjával szemben elkövetett. Jogilag, sőt koncedálja: kereskedelmileg is az elintézés rendben van. De csak formailag van rendben.

– Hja, – mondta Árkay Jenő lekötelező mosollyal – az üzletben a formák döntenek.

– De nemcsak üzletemberek vagyunk, – vélte udvariasan a kis Csornay – hanem emberek is, sőt úriemberek is.

– Igen, – felelte lekötelező mosollyal Árkay – itt igen. Itt úriemberek vagyunk, kint üzletemberek.

– No, ha csak itt úriemberek vagyunk!…

Árkay Jenő meghökkenve nézett rá, de a kis Csornay József udvariasan elbúcsúzott tőle és őszintén sajnálkozott, hogy a dolgot nem lehetett elintézni. Ő maga is üzletember és szerette volna a dolgot üzletemberek módján elintézni, így kénytelen ráhagyni az elintézést a fivéreire, akik persze semmit sem értenek -104- az üzlethez és úgyszólván nem is mások, csak éppen úriemberek. Ezzel ajánlotta magát.

Árkay visszament a bálterembe és visszament a kis Csornay József is. A legfiatalabb bátyjának, aki várt rá, nemet intett. A legfiatalabb bátyja – aki közigazgatási gyakornok volt a vármegyén – erre összeráncolta a homlokát és a maga részéről igent intett. A kis Csornay ennek következtében azután megállott egy sarokban és nyugodt érdeklődéssel várta a fejleményeket, a nagy Csornay pedig belefúrta magát a tömegbe. Lassan és nehezen haladt előre, mert a tömeg igen sűrü volt, de a haladása mégis biztos és egyirányu volt; mint egy szép frakkos árbóc, ingott a felé a tájék felé, ahol az Árkay Jenő mosolygó feje volt látható. Soká tartott, amíg ideért. Amikor azután ideért, akkor az események gyorsan követték egymást. Amennyire utólag meg lehetett állapítani, ez történt.

A frakkos árbóc kikötött annál a kis szigetnél, amelyen Árkay állott és jól irányított lépéssel rálépett az Árkay Jenő lakkcipőjére. Árkay Jenő felszisszent, mire az árbóc megkérdezte, mi tetszik. Árkay Jenő erre felsőbbséges, de kínos mosollyal megmondta a nevét, abban a jól megalapozott hitben, hogy a bemutatkozás elintézi a kis ügyet. Ehelyett az történt, hogy az árbóc megmozdult és kijelentette, hogy csirkefogókkal nem fog kezet, majd amikor Árkay Jenő sápadtan kikérte magának ezt a hangot, felemelte rettentő medvetenyerét és szeliden arcul legyintette a sápadt pénzfejedelmet. Az egész ügy villámgyorsan zajlott le; illendő csendességben; mindössze tíz-húsz ember látta és húsz-harminc hallotta; és hogy öt perc múlva ujjongó kárörömmel vett róla tudomást az -105- egész terem, arról a nagy Csornay nem tehetett. Ő a kaszinó egyik igazgatójától bocsánatot kérvén azért, hogy indulatain uralkodni nem tudott és néhány barátjának elmagyarázván indulatai okát, eltávozott a kaszinóból, mindössze azt a jogát tartván fenn, hogy a szintén távozó bankvezérrel három golyót váltson, és hogy az eredménytelen golyóváltások után átnyújtsa neki azt a minden parade-ot átvágó primvágást, amely a specialitása volt.

Árkay Jenő tehát megkapta ezt a szép primvágást és egy hétig boldog elégtétellel hurcolta vastag kötéssel ellátott fejét egész Budapesten át. Egy hét múlva azonban az öröme váratlanul elborult. Este történt, a pártkörben volt, miniszteri kézszorításokat fogadott, amikor egyszerre egy alacsony termetü, ideges és finom fejü fiatal urat vett észre, aki feléje tartott. Ez a fiatal úr a kis Csornay volt, aki bevezettette magát a klubba a számos marosmegyei képviselő közül az egyikkel, aki – természetesen – éppen úgy, mint a többi, atyjafia volt.

A kis Csornay József tehát udvarias mosolygással közeledett a hősies pénzfejedelem felé és összecsapta előtte a bokáját:

– Méltóságos uram, – mondta – csak a mély sajnálatomnak akarok kifejezést adni a felett, hogy a bátyám elragadtatta magát, és hogy az ügyet egyelőre ilyen módon kellett elintézni.

A hatalmas pénzember bekötött fejére utalt egy udvarias intéssel és ez intés jól esett volna a sebesültnek, ha egy kellemetlen szó meg nem ragadt volna a fülében:

– Egyelőre? Hogy érti ezt? -106-

A kis Csornay válasz helyett megszólított egy öreg urat:

– Andor bátyám, szabad kérnem.

Odafordult Árkay Jenőhöz:

– Bocsánat egy percre, méltóságos uram, üzleti ügyem van.

Az egy perc nagyon hosszu lett. Az öreg úrral hosszasan tárgyalt és a hosszas tárgyalás alatt Árkaynak elég ideje volt felfedezni a teremben egy ismeretlen fiatalembert, aki aggasztóan hasonlított ahhoz a frakkos árbochoz, amellyel neki olyan kellemetlen találkozása volt. Elszoruló szívvel várta tehát a hosszu tárgyalás végét, és amikor a kis Csornay József végre felkelt és elbúcsúzott az öreg úrtól, ő hatolt oda hozzá.

– Szabad kérnem, – mondta szeretetreméltóan.

A kis Csornay Józsefet karonfogta és karonfogva sétálgatott vele fel és alá a teremben.

– És hát hogy is értette azt, hogy egyelőre?

A kis Csornay nyíltszívűen nézett a szemébe:

– Úgy, kérem, hogy én szerettem volna a dolgot üzleti módon elintézni. Nem sikerült. Tehát a bátyáim veszik a kezükbe a dolgot. Ők pedig úgyszólván semmi egyebek, csak úriemberek; természetes tehát, hogy nincs meg bennük az üzletember higgadtsága. Most János bátyám próbálkozik majd…

Árkay Jenő aggódó tekintetet vetett az egyelőre csendben meghúzódó szálfára.

– Talán a kedves bátyja? – kérdezte megilletődve.

– Igen, – felelte a kis Csornay könnyedén – harmadik aljegyző Maros vármegyénél.

Árkay megilletődve és elgondolkozva nézett végig -107- a kétméteres aljegyzőn, habozott, azután gyorsan határozott. Előbb elmosolyodott és megkérdezte:

– És sok van még otthon ebből a fajtából?

– Oh, csak még két szolgabíró, – felelte a kis Csornay könnyedén.

Árkay Jenő azonban ekkor már bevonta egy sarokba:

– Tudja mit, beszélgessünk inkább mi arról a dologról. Üzletet üzletemberekkel szeretek lebonyolítani, nem úriemberekkel.

Ott a sarokban azután le is bonyolították az egész üzletet. A kis Csornay előnyös helyzetének tudatában irgalmatlannak és kérlelhetetlennek mutatkozott, miáltal teljes mértékben kivívta magának az Árkay Jenő elragadtatott elismerését; mikor a sarokból kijött, hogy a várakozó szálfának igent intsen, becses összeköttetése volt már a Földhitelbankkal, másnap vitte haza a családnak a pénzt, ezzel helyreállította a Csornay Péter hitét az erkölcsi világrendben és ez időtől fogva ő intézte a Csornay-család anyagi ügyeit, sőt úgyszólván egész földi sorsát.

-108-

Férjhezadás.

Krausz Klárika elvégezte a helybeli felsőbb leányiskola négy osztályát és ekkor rövid ideig úgy érezte, hogy pályát kell választania. A barátnői sokat beszéltek munkáról és szabadságról; egyikük-másikuk valóban tovább tanult; egy-két hónapig tehát Klárika is úgynevezett harcot vívott a szüleivel a végből, hogy küldjék fel őt Budapestre a gimnáziumba. Édesatyja, Krausz Farkas ecet- és élesztőgyáros azonban oly haraggal tiltakozott annak még csak a gondolata ellen is, hogy az ő lánya dolgozzék és ne menjen férjhez, – ami a számára egyet jelentett – hogy Klárika hamarosan feladta a harcot és megelégedett bizonyos kisebb eredményekkel: így azzal, hogy zongorát kap, ami eddig vétkes és nagyzoló pazarlásnak tekintetett, továbbá, hogy ezentul gyakrabban viszik el a városi színházba, ami eddig elérhetetlen vágy volt a számára, végül hogy jövő télen két-három hétre felmegy Juli néniékhez Budapestre.

Ezek az igéretek be is váltódtak, és Klárika nemsokára -109- megfeledkezett róla, hogy nemrégiben mindenáron munkát és szabadságot akart. Csendesen éldegélt a terjedelmes Krausz-házban, meghallgatta délben és este, amint az édesapja beszámolt az édesanyjának az üzletről, – amely hála Istennek állandóan pompásan ment – egy kicsit résztvett a háztartás vezetésében, egy kicsit főzögetett, sokat olvasott, egyszóval készült rá, hogy férjhez menjen. Ami a zongorát illeti, nemsokára kimaradt a városi zenedéből, megvette és szépen lejátszotta az új operetteket, sőt a kottás polcán volt egy Chopin-kötet és két Verdi-opera is, amelyeket időről-időre szintén levett. Olvasmányai között a legnagyobb helyet Jókai foglalta el, de szorgalmasan olvasta a napilapok tárca-novelláit is, és egy-két év mulva – mert anyja határozottan támogatta ezt a kérését – előfizettek egy irodalmi hetilapra is. Az anyjával néha elment az irodalmi kör felolvasásaira, de itt nem érezték jól magukat, mert a felolvasásoknak zsur-jellegük volt, és mert az ő társadalmi állásuk – az öreg Krausz Farkas igen alacsonyan kezdte – még azon a szűkebb körön belül is bizonytalan volt kissé, amely felekezeti korlátoktól megszabott szűkebb kör a számukra egyáltalában szóba jöhetett. Ezért nem jártak szivesen még az ő nőegyletük mulatságaira sem, és a kellemetlen és bizonytalan érzés akkor sem mult el, amikor a Klárika egyik bátyja már ügyvéd és a másik már mérnök volt, és amikor a két házasulandó fiatalember családi értéküket jelentékenyen emelte.

A Krausz Klárika élete így folydogált csendesen előre. Igen csinos, igen kedves és igen derék, csendes és egyszerű lány lett belőle, akinek a szívéből szinte -110- kicsordult a jóság, aki tele volt azzal a vággyal, hogy szeressen és hogy szeressék. Az idők folyamán rövid ideig szerelmes volt a városi szinház bonvivant-jába, de ez a szerelem véget ért, amikor a bonvivant-t egyszer színpadon kívül meglátta; azután szerelmes volt egy medikusba, aki távoli rokon volt, de akit szívében szintén elejtett, mikor híre jött, hogy a medikus Budapesten lumpéletet él, rossz nők társaságában tölti éjjeleit és költi a pénzt. Ettől kezdve a szerelmei inkább csak álmodozások voltak már: félévig álmodozott egy zongoraművészről, aki lejött Budapestről koncertet adni és akit, mint zeneértő, természetesen meghallgatott; majd egy évig álmodozott egy híres költőről, aki az irodalmi körben verseket olvasott fel; félév jutott a főispáni titkárnak, aki mindennap az ablakuk előtt ment el, félév egy híres tudósnak, akinek csak az arcképét látta egy képes ujságban, végül ezek az alakok mind összeolvadtak egyetlen ideális képben és elalvás előtt most már ez a kép jelent meg a Klárika lelki szeme előtt.

Az idő változatlan következetességgel folydogált, Krausz Klárika belelépett huszadik évébe, majd be is töltötte huszadik évét. Az a csendes, de egyre hevesebbé váló izgalom, amely az időnek események nélkül való folyását eddig a Krausz-házban kisérte, ekkor heves válságban tört ki. Nyilvánvalóvá lett, hogy az egész ház katasztrófának érzi, hogy Klárika eddig még nem ment férjhez, katasztrófának érzi titokban még a felvilágosult mérnök-fivér és ügyvéd-fivér is. Ha szemrehányásokat Klárikának éppen nem is tettek azért, hogy eddig férjhez nem ment, abban a módban, ahogyan siratták, volt némi szemrehányás; öreg -111- Krausz, aki általában magánkivül volt, mindenesetre kijelentette, hogy ime ide visz az a finomság, az a híres műveltség, zene és költészet.

Klárika megadással hallgatta a vihar zúgását, a család azonban lázas tevékenységbe fogott. Levél ment mindenekelőtt a mozgékony és kiterjedt ismeretségű Juli nénihez Budapestre, azután Dávid bácsihoz Marosvárra, továbbá Szőllősre, Aradra, Nagyváradra, mindenhová, ahol csak rokonok voltak. Nincs-e arrafelé egy jóravaló fiatalember? – Klárikát ismeritek; mennyit kap: tudjátok.

Mennyit kap: ez természetesen azt a pénzösszeget jelentette, amelyet a jóravaló fiatalember átvesz azon a napon, amelyen Klárikát, a kedves és szelíd szűzet asszonnyá teszi. A rokonok valóban tudták, hogy mekkora ez a tekintélyes összeg, és a szétrebbent levelekre, mint a sűrű zápor, úgy susogtak vissza a levelek. A Krausz-házban reggel és este nagy tanácskozások folytak, többnyire az ügyvéd-fivér és a mérnök-fivér bevonásával, de természetesen mindig Klárika kizárásával. Az élesztőgyár irodájában ott hevertek az asztalon a rokoni levelek és a tanácskozók mintegy sorra tapogatták a felvonuló jóravaló fiatalembereket. Egy különös asszentálás volt ez; a sorozó-bizottság nagy gonddal kereste ki a férjet Klárikának.

Nagy gonddal kereste ki és hetek teltek el, amíg végre ráakadt. Kiben ez volt a hiba, kiben az; tucatszámra hullottak át a jóravaló fiatalemberek a rostán, míg végre egyikük fennakadt. Ez a megmaradó fiatalember ügyvéd volt Marosvárott; kezdő, de igen szorgalmas; nem hírneves, de maga is igen tehetős, vallásos ortodox családból való, nem lángelme, mint az -112- ügyvédfivér mondta, de rendes, takarékos, – egy kissé talán tulságosan is takarékos – olyan, aki együtt tartja a vagyont és jó férj lesz. Ez a fiatalember, névszerint Gabler Ede, szemeltetett ki arra, hogy a Klárika férje legyen.

Az előzetes lépések ekkor már megtörténtek volt. Dávid bácsi már szólt is egy szót Gabler Lipótnak, az Ede apjának, aki viszont a fiával beszélt, elannyira, hogy már csak egy egyszerű levélváltásra volt szükség és nem csupán az elvi megállapodás jött létre, hanem megállapodás történt – így mondta az ügyvéd-fivér – a modus procedendi-re nézve is. A megállapodás ez volt: Gabler Ede dr. ne jöjjön át ide hozzánk, mert ez olyan pletykás hely és itt rögtön tele van egy vendég hírével az egész város; sokkal egyszerűbb lesz, ha mi megyünk át Marosvárra, látogatóba Dávid bácsiékhoz, úgy se láttuk már egymást ides-tova hat éve, a Hermin esküvője óta, odaát azután feltünés nélkül meg lehet csinálni, hogy a fiatalok találkozzanak.

Így is történt. Egy szép tavaszi napon felkerekedett az anya, az ügyvéd-fivér és Klárika; vonatra ültek és átmentek Marosvárra. Öreg Krausz felindultan búcsúzott el tőlük és speciálisan Klárikát olyan meghatottan csókolta homlokon, mintha máris menyasszony volna. Az anya is izgatott volt, sőt emelkedett hangulatban volt az ügyvéd-fivér is. Maga az eset hősnője, a szelíd és kedves Klárika nyugodt volt, hallgatag volt és enyhén álmodozott. Az utazásról és az utazás céljáról csak előtte való nap értesült, de hetek óta tudta, hogy a lázas tevékenység, amelynek a nyomait látta, az ő érdekében folyik, és nem lehet mondani, -113- hogy a dolog kellemetlenül érintette volna. Ellenkezőleg: bizonyos kellemes nyugtalanságot szerzett neki ez az ő személye érdekében folyó heves tevékenység, és most, amikor végre vonatban ültek, hogy nevezetes események színtere felé haladjanak, kellemesen és langyul álmodozva nézte a zöld mezőket, amelyek mellettük elsiklottak.

Négy óra mulva megérkeztek Marosvárra, ahol Dávid bácsiék már az állomáson várták őket. Nagy csókolózás volt, azután bevonultak a városba, amelyet Klárika hat év óta nem látott és amely határozottan tetszett neki. Dél volt, az utcán sokan jártak, a Fő-utca korzója nagyon népes volt, Klárika és a mamája egy féltucat pompás tavaszi kosztümöt diagnosztizált a korzón. A város határozottan kellemesnek mutatkozott.

Hazaérve ebédhez ültek és ebédnél Klárika is értesült róla, hogy ebben a kellemes városban nem pazarolják az időt: délután van a nőegylet majálisa, erre a majálisra ők is elmennek. És a majálison természetesen különböző ismeretségeket fognak kötni.

Az idő kellemes beszélgetés közben gyorsan mulott és alig keltek fel az asztaltól, már itt volt az ideje az átöltözködésnek. Az anyja valami báliruhafélét akart Klárikára feladni, de Klárika a jóízlés nevében kivívta, hogy legelegánsabb ruháját, egy igen egyszerű, de neki kitünően álló lingerie-ruhát vehessen fel. A lingerie-ruha valóban pompásan állott neki; Klárika karcsú, finom és üde volt, kipirult arcú, várakozó szemű édes szűzlány.

Pontosan félhatkor ott voltak a majális színhelyén, a városi közkertben. Itt egy tisztáson már folyt -114- a tánc; egy másik tisztáson, a vendéglő előtt terített asztalok állottak. Klárikáék – az anya, az ügyvéd-fivér és a rokonság – ide telepedtek le egy asztal mellé, uzsonnát rendeltek és nézték az egyre növekedő forgalmat és az egyre jobban dagadó táncot. Klári káék tartózkodva szemlélődtek, a marosvári rokonok jobbra-balra köszöntek. Klárikának lassan már amugy is kezdett a torkába feldobogni a szíve, amikor a beszédes Dávid bácsinak egy hangos szavára ez az igen erősen igénybe vett szív egyszerre csak olyat dobbant, mintha ki akarna ugrani a helyéről. A beszédes Dávid bácsi ugyanis, aki eddig éppen a hangosságával mindent megtett, hogy az ismerősöket távol tartsa az asztaluktól, egyszerre így kiáltott fel:

– Jó estét, doktor úr…

Majd villámgyors egymásutánban a következő nem nagyon helyénvaló, de igen hathatós kedvességeket mondta:

– Hol jár erre, ahol a madár se jár? Nem ülne le hozzánk egy kicsit? Ugyan üljön le, ne vigye el az álmunkat.

A doktor úr közeledett, bemutatások következtek, a doktor úr leült, és Klárika, akinek a szíve az előbb akkorát dobbant, mintha ki akarna ugrani, most egyszerre úgy érezte, mintha a szíve meg akarna állni. A doktor urat melléje ültették, ő lesütötte a szemét és az az érzése volt, hogy mialatt a többiek tüntető tapintattal beszélgetnek, neki cseppekben folyik ki a szívéből a vér.

Mert az, ami történt, rettenetes volt: valaki kilépett a messzeség és az ismeretlenség homályából; -115- egy ismeretlen doktor úrból ismerős doktor úr lett; és míg az ismeretlen elviselhető, sőt kellemes volt, addig az ismerős türhetetlennek és kétségbeejtőnek bizonyult. A doktor úr leült Klárika mellé. És a szakálla ritkás barna volt. Az orra lapos. A szeme veres. A foga rossz. Alakja hosszú és görbe. A szája rút. És a hangja az orrán keresztül érkezett meg. Amit mondott, az nem volt kellemesebb a hangjánál. Előbb a többiekkel beszélgetett. Dávid bácsi ugyanis mondta neki, hogy kedves tőle, hogy ide jött. Erre ő felelte, hogy szívesen jött ide. Ide szívesen jött. Mert ő megválogatja, hová megy.

– Magamfajtáju embernek vigyáznia kell rá, hová ül. Mindjárt van egy-két mama, aki rossz néven veszi, hogy nem hozzájuk ültem.

Önérzete, az nyilvánvalóan volt neki. De kedves is tudott lenni. Nemsokára azután ugyanis Klárikához fordult:

– Nagysád, – mondta neki – bájos egyéniségét, remélem, hosszabb ideig üdvözöljük most itt.

Ekkor Klárika nem birta tovább. Első aléltságából lassan magához tért; és amint magához tért, olyan keserűség és olyan düh fogta el, amilyent eddig nem is ismert. Ezekben a percekben fájóan érzett reálitás lett számára a házasság, amely eddig bizonytalan és ködös álom volt. Most egyszerre érezte, mit jelent az, hogy valaki együtt él egy férfivel; egy lakásban lakik vele és egy szobában alszik vele. És az a gondolat, hogy neki ezzel kell együtt laknia, hogy őt ezzel akarják összecsukni egy életre, hogy ide hozták és felkinálták ennek itt, ez a gondolat úgy fellázította a vére minden cseppjét, a gyomrát és az epéjét, hogy -116- egész szelídsége és kedvessége haragra és elszántságra változott. Érezte, hogy valami hallatlan dolgot fog csinálni. Dühtől remegve oda is fordult a válaszra váró doktor úrhoz, két nagy lélegzetet vett, és azután a kegyetlen válasz helyett, amelyet adni akart, visszafojthatatlan, fájdalmas, elveszett zokogásba tört ki.

Az asztalnál kínos ijedelem támadt erre a váratlan zokogásra. A doktor úr konsternálva volt és már kezdte elhatározni, hogy fel fog háborodni, a többiek pedig mindent megtettek, hogy Klárikát lecsillapítsák és különösen a zokogását elhallgattassák. A fáradozás teljesen hiábavaló volt. Klárika, visszatarthatatlanul, az egész testével, hangosan zokogott és minthogy a szomszéd asztaloktól kezdtek oda fordulni, az ügyvéd-fivér gyorsan beszerzett információ után felkelt, karon fogta Klárikát, maga után intette az anyát, és a kis csapatot bevezényelte a vendéglőnek erre a célra kinyittatott különszobájába.

A különszobában azután intim, de heves harc zajlott le egyrészről Klárika, másrészről anyja és fivére között. Anya és fivér kértek és könyörögtek, igértek és fenyegetőztek, kapacitáltak és toporzékoltak, de mindez semmit se használt. Klárika magánkívül, újra meg újra és minden csitítás ellenére feltörő zokogással, testét és lelkét újra meg újra elöntő undorral kiáltotta:

– Utálom! Utálom!

És hogy sohase akarja többé látni. És a közelébe ne jöjjön. És igenis, ez az utálat megmarad, nem fog csökkenni, inkább nő. És ő ezt az embert nem szokja meg, ellenkezőleg egyre jobban utálja majd. És ő nem bánja, hogy szolíd és takarékos és akármicsoda; -117- és ha őt agyonverik, azt se bánja; és ha kinozzák, akár rögtön megy ki és beleugrik a Marosba.

Klárikára nem lehetett ráismerni, és a bátyja nemsokára fel is adta a küzdelmet. Klárikát otthagyta az anyja gondozására, ő pedig elbúsultan indult vissza Dávid bácsiékhoz, hogy a kellemetlen fordulatról informálja őket és a doktor úrnak hazudjék valamit. Útközben egy volt iskolatársa feltartotta; kelletlenül beszélgetett vele egy ideig; azután otthagyta. Mikor Dávid bácsiékhoz megérkezett, a hazugságra már nem volt szükség; a doktor úr időközben elhatározta volt, hogy felháborodik és valóban távozott is egy másik lányos asztalhoz. Így el lehetett mondani a teljes igazságot és zavartalanul lehetett boszankodni és elbúsúlni az ostoba lány miatt.

A társaság tehát búnak adta a fejét és szomorúan mélázott az élet alattomos cselszövényein, amikor Dávid bácsi búsan, odavetően megkérdezte az ügyvéd-fivért:

– Láttam, Schwartz Árpáddal beszéltél, mit mondott?

– Ah, – felelte boszúsan az ügyvéd-fivér – azt kérdezte, ki az a szép lány, akivel itt ültem. Klári nagyon tetszik neki.

Dávid bácsi erre egyszerre felélénkült.

– Te, – mondta megrendülve – tudod te, hogy ez a Schwartz Árpád nagyon jóravaló fiatalember?

– Koldus – felelte az ügyvéd-fivér megvetően. – Emlékszem rá az iskolából.

– Nagyon tévedsz, – felelte Dávid bácsi. – Az apja nagyon megszedte magát és ő most kétezerholdas bérleten gazdálkodik. -118-

A társaság erre felpezsdült, gyors tárgyalás indult meg és a dolog vége az lett, hogy mire Klárika vörösre kisirt szemmel visszajött, akkorra Schwartz Árpád ott ült már az asztalnál. Klárika, akinek visszajövetelük percéig harcolnia kellett az anyjával, nagyon megörült, amikor a doktor úr helyett őt találta itt. Schwartz Árpád gazdászkülsejű, kis hetykekalapos nagy darab legény volt, lesült arcú, hízásnak induló, barna kutyaszemű és nagy bajuszú. Klárika nagyon tetszett neki, amit hamarosan meg is mondott. Hallgatott ugyanis egy ideig, azután őszinte elismeréssel így szólt Klárikához:

– Az áldóját, de szép lány maga.

Majd:

– Volnék magáért két hétig juhászkutya.

Végül:

– Tudja, ilyen asszony kéne nekem a tanyára.

Klárika csodálkozva, megdöbbenve, majd nevetve fogadta ezeket a nyilatkozatokat; nem érezte magát olyan rosszul, mint a doktor úr mellett, de azt sem lehet mondani, hogy jól érezte volna magát. Ha arra gondolt, hogy ezzel a hetykekalapos, hangos, kövér fiúval kellene együtt laknia, nem érzett undort és nem érzett örömet, némi fáradságot és nagy csodálkozást érzett. Ezzel? Egy szobában? Egy életen át? Furcsa.

Árpád később inni akart, de a család ekkor felkerekedett és hazafelé indult. Árpád hazakisérte őket, de Klárika mellől útközben elvonta őt Dávid bácsi, aki behatóan tárgyalt vele. A tárgyalásnál Árpád is legénynek bizonyult a talpán; a részleteket elismételtette, a számokat háromszor is elmondatta, a fizetés feltételeire nézve pedáns kikötéseket tett. De a dolog így is -119- rendben volt, és Dávid bácsi Árpádot előre bocsátván Klárikához, már most az anyát és a fivért vonta hátra és őket informálta igen behatóan.

Az információ tudomásul vevődött; és miután Árpád elbúcsúzott és másnapra meghivatott és a család végre ismét a lakásban volt, a bátyja foghegyről és kissé szemrehányóan így szólt Klárikához:

– Hát ehhez elmennél?

Klárika gondolkozott egy kicsit, azután bágyadtan így felelt:

– El.

El is ment hozzá, és le is élt vele egy egész életet.

-120-

Velencei kaland.

Mikor a fiatal szász herceg – a szász választófejedelem fia, a későbbi lengyel király, háromszáz asszony erős szeretője – Velencébe érkezett, a velencei köztársaság szenátusa megengedte Velence asszonyainak, hogy amíg a fejedelmi vendég a város falai között marad, színes ruhákat és gyémántékszereket hordjanak. A szász herceg ekkorra elfelejtette már azt a fájdalmat, amelyet spanyolországi kalandja okozott neki és mohón és mámorosan vetette magát Velencének, tenger királynőjének kitárt karjai közé. Már első éjszakáján puha és illatos velencei karok között aludt el és velencei karok közül szabadította ki magát, amikor hetek mulva egy hűvös hajnalon örökre elhagyta Velencét.

A három nobile, akik a szenátus rendeletéből Velencében kalauzolták, előbb a nagy csatorna mentén álló palotákat mutatták meg neki, azután sorra felkeresték vele a város minden rejtett pompáját: eldugott palotákat, amelyek hallgatva nézték magukat egy-egy melléklaguna csendes vizében. -121-

– Egy bukott hadvezér palotája – szólt a második napon egyik kisérője.

A herceg kérdezősködött és kisérői elmondták neki, hogy a palotában egy kilencven éves aggastyán lakik, aki negyven éve nem mozdult ki a házából: fogva tartja a szégyen, hogy évtizedekkel ezelőtt elveszítette a köztársaság egy háboruját.

– A halálfejű grófné palotája – szólt azután a másik nobile.

A herceg ismét kérdezősködött és kisérői ekkor elmondták neki, hogy a palotában egy nő lakik, huszonhat-huszonnyolc éves lehet; Velence legnagyobb családjának utolsó ivadéka. De látni sohasem látta még senki, mert a grófnőnek halálfeje van.

– Hogyan? – kérdezte megütődve a herceg.

– A feje – magyarázta a nobile – olyan, mint egy temetői koponya. Hús és bőr van rajta, de a teremtő akaratából a feje még sem nyújt a szemnek és a szívnek kellemes látványt, hanem elriasztó, mint a halál lárvája. A nép tudja a történetét is ennek a csodának. Volt a szerencsétlen teremtésnek egy őse, aki…

A herceg azonban nem volt kíváncsi erre a történetre, borzongva fordult el a néma palotától és a gondola új utcába siklott velük.

– Ez a Trompertia háza…

A herceg ekkor már nem kérdezősködött. Trompertia nevét ismerte; kiváncsian és jókedvűen nézett fel a széles ablakokra és boldogan nevette el magát, amikor az egyik ablak mögött meglátta a Trompertia selyemruhás alakját és szőkefürtös fejét. Kivánságára -122- a társaság elhatározta, hogy az estét Trompertiánál, a nagy kurtizánnál töltik.

A herceg mámoros volt Velencétől és Velence szerelmes volt a hercegbe. A herceg szórta a pénzt és a velencei asszonyok szórták neki a csókjaikat; és egy napon egy gondolás alázatos hajlongással, de bizalmas mosollyal ismét egy asszonykéz írta levelet adott át a hercegnek. A herceg elolvasta a levelet és nevetve kérdezte:

– Ki küldi?

– Kegyelmes herceg, – felelte a gondolás – a Madonna szívére esküszöm, hogy most én sem tudom. Egy öreg asszony adta át: sohasem láttam eddig.

– Választ hová kell vinned?

– Sehová. Nem is várnak választ. „A herceget várjuk“ – mondta az öreg asszony.

A herceg gondolkozott egy másodpercig, azután megrántotta a vállát és nevetve mondta:

– Jó. Ott leszek.

A gondola éjjel féltizenkettőkor elvitte arra a helyre, amelyet a levél megjelölt. Amikor partra szállt, egy alacsony nő – öreg asszonynak látszott, a főkötőjétől nem lehetett az arcát látni – megfogta a herceg kezét és szótlanul menni kezdett. Sikátorokon, házakon, kapuk alatt mentek át, egy hídra kapaszkodtak fel és alattuk felcsillant a laguna sötét vize, a herceg már türelmetlenkedni kezdett, amikor az öreg asszony halkan megszólalt:

– Mindjárt ott vagyunk.

Ott voltak. Alacsony ajtón át márványlépcsőjű csarnokba jutottak; a márványlépcsőn ragyogó pompájú -123- terembe. A terem csilláraiban minden gyertya égett, mintha a palotát ünnepre világították volna ki; a terem tele volt fényességgel és ebben a fényességben hallgatag pompával álltak a drága brokáttal bevont, faragott nagy karosszékek. A herceg dobogó szívvel nézett körül és az öreg asszony pihenéssel kinálta meg. De a herceg nem akart pihenni. Az öreg asszony ekkor étellel vagy itallal kinálta meg. De a herceg sem enni, sem inni nem akart. Az öreg asszony ekkor átvezette egy szobasoron, amely végig ragyogóan világos volt, azután megállott egy magas, fehér ajtó előtt.

– Ide – mondta halkan – a hercegnek magának kell belépnie.

A herceg boldogan, elszántan, dobogó szívvel nyitott be az ajtón. Az ajtó rögtön bezárult mögötte és ő egy másodpercre szinte megingott a lábán, mert sűrű, mély sötétségben volt és mert sem előre, sem hátra nem mert lépni. A kardja után nyult, de megmozduló kezét elfogta egy puha és kicsi kéz.

– Itt egy szék, – szólt egy halk hang, – üljön le.

A herceg átengedte magát a puha és kicsi kéz kalauzolásának és boldogan, gyöngéden szorította rettentő erejü markába ezt a forró és reszkető kezet. A kéz szép; a reszkető hang, amelyet hallott, édes; a ruhák, amelyek itt mellette suhognak, drágák és az illat, amely belőlük árad, mámorító.

A herceg leült; a kis kéz vissza akart húzódni, de ő nem engedte; a láthatatlan asszony rövid, remegő erőlködés után tehát megadta magát ennek a fogságnak, ott maradt állva előtte, és halk, de zengő hangja ismét megszólalt: -124-

– Herceg, – mondta – ne ítéljen meg azért, amit tettem…

A herceg elmosolyodott a sötétségben.

– Mind így kezdik, – gondolta.

Megnyugtatta a láthatatlan asszonyt, hogy nem ítéli meg és a dereka után nyúlt. A karcsú derék azonban kisiklott a kezéből és a remegő hang ismét megszólalt:

– A boldogságos Szűz látja a lelkemet, hogy olthatatlan és ellenállhatatlan szerelemből tettem. Ha rákerül a sor, meg akarok és meg fogok bűnhődni érte; vezekelni fogok egy életen át; de most…

– Igen – szólt türelmetlenül a herceg.

A láthatatlan asszony még védekezett.

– Csak akkor, hercegem, – mondta reszketve – ha megigéri, lovagi szavára megfogadja, hogy mindenben engedelmeskedik nekem és hogy sohasem akar látni.

A herceg mindent megigért, forró vággyal ölelte meg a láthatatlan asszony karcsú derekát és mámorosan kereste meg az ajkát. A karcsú asszony elbágyadva adta át magát a csókjainak; de később védekezett még és a herceg álmélkodva és boldogan mondta magában, hogy lány volt az, aki neki ajándékozta magát.

– Szeretsz? – kérdezte a herceg.

– Halálosan.

– Mióta?

– Mióta itt vagy. Láttalak már az első napon; láttalak a doge esti ünnepén; láttalak a Santa Maria Formosában, ahol sokáig nézted – hitetlen! – a Barbara képét; – mióta itt vagy, körülötted vagyok. -125-

– Kit szerettél előttem?

– Soha senkit.

– Kit szeretsz, ha elmegyek?

– Soha senkit. Ha elmégy, vége az én életemnek.

– Zárdába kell menned?

– Ha elmégy, akkor vége az én életemnek.

Hajnalodott és a láthatatlan nő búcsúzott a hercegtől.

– Mikor látlak? – kérdezte a herceg.

– Soha.

– Mikor jöhetek?

– Amikor akarja, herceg.

– Holnap.

– Holnap.

A gondolás másnap ismét eljött a hercegért; az öreg asszony elvezette a palotába, de más úton vezette, mint előtte való éjjel. A palota ismét fényben úszott, a találkozás szobája ismét sötét volt és az éjszaka mámoros.

– Látni akarlak – mondta búcsúzáskor a herceg.

– Nem lehet.

A herceg könyörgött és a hangja végül egy lázas, türelmetlen és síró gyermeké volt. A láthatatlan asszony ekkor térdre esett előtte, átkulcsolta a lábát és zokogva mondta:

– Egyetlen, első és utolsó szerelmem, életem egyetlen és úgyis eltünő boldogsága: ne kívánd. Itt a nyakam, fojts meg, ha akarod; itt a kardod, szúrd át vele a szívemet; boldog vagyok, ha a kezedtől halok meg, – de ezt ne kivánd.

A herceg meghatva hajolt le hozzá, felemelte és megcsókolta puha, illatos és gömbölyű nyakát, amelyet -126- megfojtásra kinált neki. A napok azután gyorsan teltek és az éjszakát a herceg a láthatatlan nőnél töltötte. Soha ilyen mámoros szerelmen sem azelőtt, sem azután meg nem mámorosodott, soha ilyen őrjöngő, boldog és édes csókokat sem azelőtt, sem gazdag életében azután nem kapott. A kíváncsiság boszantotta és gyötörte néha, de velencei barátainál óvatosan kérdezősködhetett csak, mert a kérdezősködés tiltva volt és ő félt tőle, hogy elveszti ezt a páratlan és csodálatos szerelmet. A láthatatlan asszonynak egy-egy szavából, egy-egy célzásából azt következtette, hogy azok közül a nők közül való, akikkel nappal mosolyogva, vidáman és néha közömbösen beszélget; feszült figyelemmel nézegette néha sorban ezeket a nőket s egyszer felvillant a lelkében az a reménység, hogy láthatatlan szeretője az a szép és szellemes Mocenigo grófné talán, aki öt erkölcsösen és büszkén elutasította. Nyiltan elutasította talán és titokban…

A napok azonban multak és a hercegnek indulnia kellett. A rajnai hadjárat volt kezdődőben és a herceget hívták hazafelé. Az ismeretlen asszony fájdalmasan zokogott erre a hírre, de az ellentállását nem adta fel, úgy hogy a herceg Vitzthum grófnak keserűen és dühösen panaszkodott e miatt a konokság miatt. Fiatal barátja és apródja, mint rendesen, most is szolgált neki jó tanáccsal és a herceg megállapodott vele, hogy most, amikor úgyis örökre elhagyják Velencét, búcsúzóul elrabolják ismeretlen szeretőjének a titkát, amely az ő kezükben nem árthat senkinek és amelyet nevetséges dolog előlük őrizni.

Az utolsó éjszakán tehát így szólt szeretőjéhez a herceg: -127-

– Holnap indulok. De ha még holnap éjjel velem akarsz lenni, találkozzunk valahol a szárazföldön. Akkor innen délután elmegyek, de csak holnapután reggel indulok Padua felé.

Ismeretlen szeretője nyugtalanul sóhajtozott a herceg karjai között, azután megszólalt:

– Van ott egy kis nyárilakom. Eljösz oda?

– El.

A herceg másnap délután elutazott Velencéből és egész Velence sajnálta, hogy a kedves, szép és bőkezű herceg elhagyja őket. A herceg azonban áthajózott a szárazföldre, ahol várt rá a kisérete. A kiséret elhelyezkedett egy fogadóban és a herceg türelmetlenül várta az éjszakát. Az éjszaka végre eljött és vele az öreg asszony, aki a herceget kalauzolni szokta. Eljött és elvezette a herceget egy alacsony házhoz, amely nagy kert közepében állott; a házban egy kivilágított szobába és onnan egy sötét szoba becsukott ajtaja elé.

A herceg belépett az új szobába és soha láthatatlan szeretőjének a csókjai olyan féktelenek és olyan fájdalmasan forrók még egyszer sem voltak, mint ezen az éjszakán; soha láthatatlan szeretőjének kemény, lányos és mégis asszonyos melle olyan illatos, soha lágy karjának a szorítása olyan őrjöngő, soha a szerelmes fuldoklása, a meleg hangja olyan zokogó nem volt, mint ezen az éjszakán.

– Hadd lássam az arcodat – könyörgött a herceg.

– Nem, – sóhajtotta egy fájdalmas szívből kifakadó sóhajtással láthatatlan szeretője – nem… ezt vidd el magaddal… -128-

A csókját kínálta és a szeméből forró könnyek peregtek.

– Ezt vidd el magaddal; és az életemet vidd el, mert ha elmentél, vége az én életemnek…

A herceg mély megindulást érzett és már azon gondolkozott, ne adjon-e jelt Vitzthumnak, ne keljen-e fel és ne mondja-e meg neki, hogy nem kell a tervet végrehajtani. De szégyelte volna magát Vitzthum előtt; és mire eszébe jutott, hogy egyszerűen hazudhat neki valamit; akármit, akármilyen nevet, már későn volt. Kint lábdobogás hallatszott, ökölcsapások döngtek egy bezárt ajtón, recsegve dőlt be a beroppantott ajtó, egy izgalmat játszó hang kiáltotta: „mit tettetek a herceggel, hová tettétek?“ – egy rémülten sikoltozó öreg asszonyt lódítottak félre erős férfiöklök és a felrántott ajtóban ott állott Vitzthum magasra emelt fáklyával a kezében.

A fáklya lobogó vörös fénye beltöltötte a szobát és a herceg elsápadva és rémült irtózattal eresztette el szeretője meztelen karját, amelyet hatalmas kezével fogva tartott. Eleresztette; a lába reszketett a rémülettől és a homlokán az iszonyat verítéke ütődött ki. Az asszony, akinek a karját eleresztette, a halálfejű grófné volt.

A Vitzthum magasra tartott kezében is reszketett a fáklya és a herceg rémületét féktelen düh váltotta fel. A haragtól elvakulva kapta fel a kardját, de a térdelő asszony megelőzte. Ájuló, gyötrődő, fájdalmas szemében egy villanás villant fel, villámgyors mozdulattal a tőre után nyúlt, amely ott hevert egy kis asztalon és biztos mozdulattal markolatig beledöfte a szívébe. -129-

A szívéből kibuggyant a vér és karcsú teste vergődve hullott le a földre. A herceg ijedten állott kivont kardjával a kezében; haragja és iszonyata küzdött a részvétével; végre föléje akart hajolni, de a haldokló asszony elfordította tőle az arcát.

A herceg megrendülten indult ki a szobából; magával ragadta Vitzthumot és kiparancsolta az embereit a házból. Kint hajnalodott már; a herceg gyorsan lóra ült és dideregve és szótlanul lovagolt Padua felé.

-130-

Zsalud Sámuel.

A vicinális vonat megállott és Zsalud Sámuel szíve megdobbant a büszkeségtől. Egy második osztályu fülke ajtajában elegáns fiatal kisasszony jelent meg és ez a karcsu és finom úri leány az ő leánya volt: Zsalud Irénke, az angol kisasszonyok felsőbb lányiskolájának végzett növendéke, Egerből a szülői házba visszatérő úri hajadon, művelt és vagyonos eladó lány. Zsalud Sámuel lesegítette a lányát a magas lépcsőről, tartózkodóan megölelte, azután kísérte kifelé. Az állomás épülete előtt ott állott a kocsi; még nem hintó, mert ez még nem illette meg Zsalud Sámuelt, – hintón talán csak a lánya járhat majd a kúnszállási érzékenység sérelme nélkül – tehát nem hintó még, hanem azért már úri, könnyü, sárga kocsi, két lóval, kalapot billentő kocsissal a bakon. Zsaludék felültek, a kocsi elindult. Apa és lánya beszélgetett.

Zsalud Sámuel fekete kabátban volt. Ünnepi, fekete ruháját vette fel mindig, ha valahol dolga után járt és az állomáshoz való kirándulás különösen kötelezőnek -131- tüntette fel a fekete ruhát. Zsalud Irénke könnyü, nyári batisztruhát hordott, egy kicsit túlságosan dús díszítéssel.

– Kedves lányom, – mondta Zsalud Sámuel a jegenyesor elején – hazatérsz a szülői házba.

– Igen, apa. Milyen nagyszerü.

Ez a könnyed hang nem volt kedvére Zsalud Sámuelnek; a fekete ruhában kiegyenesedett a kocsin, elhallgatott és méltóságossá vált. Erre a lánya is hallgatott. Zsalud Sámuel azonban túlságosan tele volt büszkeséggel és túlságosan sok szeretettel foglalkozott egy gondolattal, semhogy sokáig hallgatni tudott volna. A jegenyesor végén megszólalt tehát:

– Ha életedet oda akarod fűzni egy szeretett férfi életéhez, válogathatsz a társadalom legjobb elemeiben.

Ez a közlés már érdekelte Zsalud Irénkét, aki felelevenedve kezdett kérdezősködni azután, Csányi Tóni itthon van-e már és a Koltai-fiút nem helyezte-e át a főispán. Zsalud Sámuel nagy elégedettséggel látta, hogy lányának érdeklődése a társadalom legjobb elemeit keresi fel és örömmel válaszolt minden kérdésre. A lelkes kérdezés azonban lassanként akadozni kezdett és valami közelgő veszedelem érzésétől elsötétedtek a derült válaszok is. Apa és lánya körül ott libegett és végül leszállt, lecsapott egy kikerülhetetlen, elháríthatatlan és kényelmetlen kérdés. Hosszabb hallgatás előzte meg és a kocsi bekanyarodott az utcába, már szinte ott volt a ház előtt, mikor Irénke suttogva, gyorsan, szégyenkezve kimondta:

– A műhely megvan még?

Zsalud Sámuel a fekete ruhában olyan méltóságosra -132- fújta fel magát, amint csak tudta, és fenséges volt a hangja, amikor válaszolt:

– Megvan. Mert jegyezd meg, lányom, az ipar a nemzeti vagyonosodás fondámentuma.

Irénke felhúzta az orrát, de a nézeteltérések tisztázására már nem került a sor, mert a kocsi megérkezett és behajtott az udvarra. Az udvart kis kerítés választotta két részre; az egyik rész egy széles gangu, úri ház kertes tiszta udvara volt, a másik rész a műhelyhez tartozott. A műhely előtt ott állott egy kopott eperfa; az eperfa alatt asztal, az asztal mellett négy legény, négy inas. Dél volt. Ebédeltek.

Irénke egy kelletlen pillantást vetett rájuk és alig biccentett a fejével, amikor köszöntek neki. Zsalud Sámuel egyáltalában nem fogadta a köszönésüket. Irénkével bement a házba, bent rögtön leült a terített asztalhoz és komoran várta Irénkét, aki gyorsan tett-vett, rakosgatott és rendezgetett még a lakásban. Zsalud Sámuelt komor és nehéz gondolatok gyötörték.

– Az ipar a nemzeti vagyonosodás fondámentuma.

Zsalud Sámuel kora ifjúságában megtanulta és azóta sok százszor elmondta már ezt az igazságot; az iparos kör elnöki székében, magánbeszélgetésekben, sőt néhányszor az úri kaszinóban is, ahová két évvel ezelőtt felvették. Elmondta minden lehetséges alkalommal, – fekete ruhában, dülledt méltósággal – de a helyzet az volt, hogy a nagy igazságot, az egész fondámentumot lelkében már régen elárulta. Zsalud Sámuelnek volt egy féltve őrzött titka: szégyelte a mesterségét, útálta az egész cipészi ipart; nagy lelki tusákat vívott, ne adja-e fel egészen a mesterséget és -133- ket évvel ezelőtt, mikor az úri kaszinóba felvették, meg is ígérte Irénkének, hogy nemsokára bezárja a műhelyt. Kiderült azonban, hogy az úri kaszinóban éppen azért bántak jól vele, mert az iparosok vezérét látták benne, kiderült, hogy az iparos kör elnöki székét ott kellene hagynia, ha a műhelyt becsukná és Zsalud Sámuel így vérző szívvel volt kénytelen ragaszkodni hozzá, hogy –.

– Jegyezd meg, lányom, még egyszer: az ipar a nemzeti vagyonosodás fondámentuma.

Az asztalhoz ülő Irénkét rideg és fenséges kitanítás fogadta. Irénkének tudomásul kellett vennie, hogy apja egész vagyonának, – háznak, tanyának, szőlőnek – szintén az ipar volt a fondámentuma; meg kellett fogadnia, hogy nem nézi le a tisztes ipart; meg kellett fogadnia, hogy elmegy az iparoskör majálisára; meg kellett fogadnia, hogy büszke lesz, ha egy kérges tenyeret megszoríthat…

– … mert az ipar a nemzeti vagyonosodás fondámentuma.

Irénke szinte sírt az ebéd végén és bizonyosan sírt volna, ha Zsalud Sámuel abba nem hagyja előadását, hogy elinduljon tépett lélekkel az úri kaszinóba. Zsalud Sámuel vitte tragikus ellentmondásokkal teli, tépett lelkét az úri kaszinó felé, Irénke pedig felszabadultan kutatta át a házat és az udvart és eljutott egészen a műhelyig, ahol Bordás Bálint első legény egy csokor virágot nyújtott át neki. Irénke erre két köszönő szó után méltatlankodva visszavonult.

A kúnszállási nyári szezón igen mozgalmas volt. Előbb jött az iparoskör mulatsága, hol is Irénkének alkalma volt megmutatni, hogy nem veti meg a kérges -134- tenyereket; a mulatság elején nagy harcot vívott magával, mert a szóban lévő kérges tenyereket igen lenézte, amikor azonban minden ünneplés neki jutott ki, akkor elfelejtkezett érzelmeiről és mámorosan táncolt. Ez volt az első mulatság. Jött azután a tűzoltó-majális, azután a kaszinó tavaszi mulatsága, ezekre több kedvvel készült Irénke, mint az iparoskör mulatságára, de egyiken sem érezte olyan jól magát, mint éppen az iparoskörben. A társadalom legjobb elemei ugyanis itt kissé tartózkodóknak mutatkoztak; itt másoknak jutott ki az általános ünneplés; Csányi Tóni és a Koltai-fiu megelégedett egy-egy udvarias fordulóval; Irénke már a tűzoltó-majálison is űlt volna, ha az iparosifjúság nincs jelen, a kaszinóbálon pedig valóban ült is. Ült árván, anyátlanul és elhagyottan és Zsalud Sámuel – hosszu fekete kabátban – vérbe boruló szemmel és tehetetlenül nézte a terem túlsó végéről. Irénke a tűzoltó-majálison kelletlenül és szenvedve táncolt az iparosifjakkal; ide azonban fájó szívvel kívánta az iparosifjakat. Ugyanígy Zsalud Sámuel is, aki a terem végében – hol fekete ruhájában szenvedett – a következő beszélgetést hallgatta végig:

– No, táncolj vele… Csak egyet.

– Melyikkel?

– Azzal ott… a sovány szőkével.

– Óh, a suszterkisasszonnyal?

Egy nagy kékmáslis rendező kapacitált egy Ferenc József-kabátos fiatal urat. Zsalud Sámuel fel akart fortyanni, az járt az eszében, hogy kézen fogja a leányát és hazaviszi innen, a Ferenc József-kabátos fiatal úr azonban elszánta magát a táncra és Zsalud Sámuel maradt. Hajnaltájban meg is vigasztalódott -135- kissé, mert Csányi Tóni – a Sátory Panni távozása után – mégis csak el kezdett Irénkével foglalkozni.

Így telt el a hosszú kúnszállási nyár, megkezdődött a csendes kúnszállási ősz, jöttek az esők is, nagy sár volt az utcán és éjszaka fagyott már, amikor Irénke betegeskedni kezdett. Sápadozott és szédült, nem tudott enni és ebédnél egyszer elájult. Zsalud Sámuel szalajtatott Korn doktorért, azért érte, mert pár héttel ezelőtt megfordult a fejében, hogy doktor is lehetne a veje. (Az a kis valláskülönbség kiegyenlíthető; a huszadik században élünk.) Az öreg Schwartz doktor helyett a fiatal Korn doktort hivatta tehát.

A fiatal Korn megérkezett, de mert sürgős dolga volt, – nagybeteghez hívták Zsadányba – csak egy pillantást vetett a már eszméletre tért Irénkére, megállapította, hogy semmi komoly baj nincs, és megigérte, hogy másnap reggel eljön és alaposan megvizsgálja a kedves beteget. Zsalud Sámuel megmelegedő szívvel hallgatta az ígéretet. A kedves beteg… Igazán nincs semmi akadály. A huszadik században élünk.

Korn doktor másnap reggel eljött és alaposan megvizsgálta és alaposan kikérdezte Irénkét. Zsalud Sámuelnek a másik szobában kellett megvárnia a vizsgálat eredményét. Derült mosolygással várta a doktort, a doktor belépése azonban az arcára fagyasztotta a mosolygást. Ohó! Mi az? A diagnózis, amelyet ő várt, úgy hangzott valahogyan, hogy nincs itt semmi baj, nagy lány lett a kis lányból, itt az ideje, hogy férjhez adjuk. Erre egy barátságos mosolygás lett volna a válasz, és az a kérdés, nem tudna-e a doktor úr egy olyan derék házasulandó fiatalembert, mint -136- amilyen ő maga… Szó szót követett volna és – a huszadik században élünk. A doktor e helyett rágja az ajkát és zavarodottan csavargatja a bajuszát. Mi az? Mi a baj?

Semmi különös baj. Csakhogy Irénkét jó lesz hamarosan férjhez adni. Mert a baba így nagyon is korán fog megszületni. Igaz: vagy hat hónap még van, de hárommal bizony már elkésett az esküvő. No, nem kell ezt azért az embernek úgy a lelkére venni, Zsalud úr, a fontos az, hogy a fiatal anya egészséges lesz; és természetes, hogy a dolog köztünk marad; nem kell erről senkinek tudnia…

A doktor ajánlotta magát és Zsalud Sámuel lélektelenül bámult utána. Olyan szörnyü szégyenkezést, olyan megsemmisülést érzett, hogy előbb se szava, se gondolata nem volt. Halálsápadtan, remegő kézzel szorította meg a doktor kezét, azután ingadozva állott meg a szoba közepén, fekete ruhájában. Ingadozva állott és percekig tartott, amíg ki tudott gyúlni, fel tudott lobogni, egy harsány ordításban ki tudott törni féktelen haragja.

Elordította magát és berontott a másik szobába. A másik szobában sápadtan, megadással, halált váróan ott várt rá Irénke. Zsalud Sámuel felemelte a kezét, de a felemelt kéz reszketni kezdett és lassan lehanyatlott. Ezt a sápadt leányt? Inkább önmagát. Önmagát kellene megbüntetnie; ő nem vigyázott a leányára eléggé; ő vitte oda az úrfiak közé; ő örült, ha az úrfiak táncolnak vele; ő adta át az úrfiaknak…

Melyik volt? Most semmi mást nem akart tudni egyelőre. Hiszen elvenni most már aligha veszi el, -137- de legalább meglátjuk, mit lehet tenni. Tehát: melyik volt? Ki volt?

Irénke engedelmesen, reszketve súgta:

– Bálint.

Zsalud Sámuel elképedt. Nem emlékezett semmiféle Bálintra. A Csányi-fiu Tóni; a Koltai-gyerek Sándor. Miféle Bálint?

– Bordás Bálint.

Zsalud Sámuel felüvöltött. Ezt nem várta. Mindenre el volt készülve; még azt a riadtan felvillanó gondolatot is megforgatta rettegő elméje egyszer, hogy nem egy úrfival lesz dolga, hanem talán kettővel is; mindent lehetségesnek tartott, de ezt nem. Ettől megrendült és megtántorodott.

Irénke sírva hajtotta le a fejét ismét felemelkedő ökle elől, de a Zsalud Sámuel ökle most sem sújtott le rá. Más dolga lesz most az öklének.

Zsalud Sámuel megfordult és kirohant a szobából. Átszaladt az udvaron és kirúgta maga előtt a kis rácsos ajtót, amely a másik udvarba nyílott. A másik udvaron egy tőke állott, a tőkébe belevágva egy balta. Zsalud Sámuel kirántotta ezt a baltát és magasra emelte a levegőbe.

A legények bent dolgoztak a fűtött, belső műhely ben. A hűvös külső műhelyben egyedül dolgozott Bordás Bálint első legény. Zsalud Sámuel berúgta az ajtót és kemény dobbanással átlépte a küszöböt. A szeme véres volt; a torkán egy új ordítás tört hörögve kifelé; a keze görcsösen markolta a baltát.

Bordás Bálint ránézett és barna arcán egy kis sápadás suhant át. Egy másodpercnyi ideje volt arra, hogy elhatározza, mit tegyen. Védekezni vagy menekülni: -138- nincs más. Az egy másodperc azonban még nem telt el és Bordás Bálintnak más jutott eszébe. A Zsalud Sámuel ordítása még nem harsant ki a remegő torkon, a balta még nem suhant fel olyan magasra, hogy lecsaphasson, amikor Bordás Bálint tiszta barna szemével belenézve Zsalud Sámuel véres szemébe, emelt és csengő hangon megszólalt:

– Jó reggelt, édesapám!

Az ordítás, amely a Zsalud Sámuel torkán ki akart törni, hirtelen megakadt a vonagló torokban és hosszu hörgéssé vált, a felemelt balta a dühös lendület közepén táncolni kezdett és az ordítani és ölni készülő ember zavarodott szavakat hörögve, megtántorodva állott meg az ültéből nyugodtan rápillantó legény előtt. Az egész helyzetbe valami új elem került; két olyan szó, amelyet nagyratörő, de becsületes álmodozások súgtak a végső percben egy megrettent legénynek, ez a két szó új útat mutatott Zsalud Sámuelnek; sok lenézés és sok hiúság eljutott a nagy leszámoláshoz; Zsalud Sámuel visszatántorgott a küszöbre, ott nagy lélegzeteket vett, mint a fuldokló, akit kimentettek a vízből, azután végigsimogatta fekete ruháját, odafordult a sápadtan váró Bálinthoz és lesütött szemmel, de olyan hangon, mint amilyenen a nemzeti vagyonosodás fondamentumáról szokott beszélni, de ezúttal teljes meggyőződéssel, sőt őszinte örömmel, felszabadultan és már eljövendő nagyapai örömeit is élvezve egy kissé, hangosan mondta:

– Jó reggelt, édes fiam!

-139-

Dömötörék és Sebőkék.

I.

A gömölyű, barna Dömötör Borbála este kiállt a kiskapuba és várt. Az állásban elfáradt és leült a padra. Csendesen ült a padon és várt.

Sokáig várt és már nyugtalankodni kezdett, amikor a szomszéd ház elől átjött hozzá az öreg Sebőkné.

– Kire vársz, fiam?

Borbála zavarodottan hallgat.

– Csak nem Pistára?

Borbála sápadtan kezd hebegni.

– Mert arra ne várj, jó lány. Az elment az esti vonattal Budapestre… onnan Amerikába szándékszik… haza se jön már talán többet.

Borbála fehérre válik, meginog és lefordul a padról.

II.

Dömötör Mihály asztalosmester agyon akarja ütni a lányát. A lány – Borbála – a földön zokog, az anyja sikoltozva áll előtte: -140-

– Azt ütné inkább agyon… azt a gazembert, aki elszökött… ott égesse el a tűz a csontját, ahol van… ott sülyedjen el, ahol van… az szédítette, az hazudott neki, mit tudhatta ez a boldogtalan, hogy elszökik majd… de a boszorkány-anyjának is letépem a kontyát… az biztatta rá, hogy menjen el, hiszen Pista el akarta venni… az, meg az apja… volnék csak én férfi, tudom, rájuk gyujtanám a házat… Hát te, mamlasz, mit állsz itt… no csak eredj, vedd el most azt a gyenge virágszálat, azt a halottképü paszulykórót… a te testvéred nem volt jó a bátyjának, te csak járj utána, mint a bolond… más a bátyját ütné agyon, te még majd elveszed a hugát… eredj no…

Dömötör Péter asztaloslegény komoran áll a szoba ajtajában és nyugodtan, halkan, sötéten feleli:

– Rám kell bízni.

III.

Nyári éjfél. A Sebők-házból könnyű ruhában, mezítláb kilopózik Sebők Katalin és lesurran a kertbe, az orgonabokrok mögé, ahol várja Dömötör Péter.

Suttogás. Csókok. Támadás. Védekezés.

– Agyonüt apám.

– Elveszlek.

– Ne higyjem… azt mondta anyám.

– Elveszlek.

– Nem… nem… Megesküszöl rá?

– Megesküszöm.

… Nyári hajnal. Péter átugrik a kerítésen. A házban halkan felkölti az anyját. -141-

– Csak azt akarom… hogy nyugodtan alhatik már anyám.

IV.

Sebőkék mennek hazafelé. A szőke Katalin, az anyja, az apja. A Dömötör-ház előtt vár reájuk Dömötörné. Sebőkék elfordítják a fejüket, mikor odaérnek. De Dömötörné megszólítja őket.

– Szomszédasszony!…

Sebőkék csodálkozva fordulnak feléje.

– Csak azt akarom mondani, – mondja Dömötörné mézédesen, – hogy Péter reggel elutazott… megy Budapestre, onnan Amerikába… azt üzeni, hogy irjanak majd neki.

Sebőkné sápadozni kezd. Az öreg Sebők János – kovácsmester – gyanakodva kérdezi:

– Mit irnánk mink neki?

– Csak… hogy ha a gyereke megszületett… hogy fiú-e vagy leány.

Sebőkné végignéz a lányán és sikoltva esik neki Dömötörnének. Dömötörné is nekivág. A két asszony veri, tépi és karmolja egymást. Sebők János előbb a lányát akarja leütni, de azután a felesége segítségére siet. A Dömötör-házból is kiugrik Dömötör Mihály, ólmosbottal a kezében. Most a két férfi támad egymásnak és a két asszony már választaná szét őket. Dömötör Mihály azonban egy rettenetes és gyors ökölcsapást kapott az arca közepébe; az ütés bezúzza az orrcsontját; az arcát elönti a vér. Csak annyi ereje és annyi ideje van még, hogy az ólmosbottal rávág a Sebők -142- János fejére, a koponya koppanó, csattanó hangot ad az ütés alatt és Sebők János kovácsmester ledől az őszi sárba.

V.

Dömötör Péter munkát kap a szerszámgyárban. Este, mikor kijön, jönnek ki a kovácsok is a kovácsműhelyből. Nézi őket. Egyszerre nagyot dobban a szíve. Sötéten, kormosan, szikrázó szemmel megáll előtte Sebők István. Ő igyekszik vele szembe nézni.

– Hallod-e hé, – mondja lassan István – hazamegyek és agyonvágom az apádat.

– Vágod a…

– De agyonvágom. Még téged is hozzá.

Reszketni kezd az elfojtott nagy indulattól és egészen halkan, szinte suttogva mondja:

– Mit csináltál a testvéremmel, te…

– Csak azt, amit te az enyémmel.

A válasz hetyke és hangos. Sértő és kihívó. Sebők István már üt is. Dömötör Péternek egyszerre a kezében a bicska. Sebők István kalapács után kap, és a bicska csak sebez, de a kalapács leteríti a földre, a kit ért.

VI.

István kijön a fogházból és szédülve, borzongva és bizonytalanul néz körül a napos világban. Egy esztendő? Megérte. Csak az a kár, hogy a kalapács nem dolgozott elég jól. Nem jobban, mint az ólmosbot. Vagy talán jó is, hogy egyik se dolgozott elég jól? De nem -143- jó az. Az ólmosbot jó, hogy csak beszakította az apja fejét, de az már kár, hogy a kalapács se tudott többet annak a gazembernek a fején.

István egyelőre nem tudja, mihez fogjon s elindul a hugát megkeresni. Félévvel ezelőtt feljött Katalin Pestre. A gyerekét otthon hagyta, de ő maga nem bírta már ki otthon a csúfolódást. A címe… a címe?… Megvan a címe.

Benyit a hugához és elönti az arcát a vér. A lány lesütött szemmel áll előtte. István nézi a szobát, kínos düh lobog föl benne, de azután ő is lehajtja a fejét.

– Hát ez lett belőled? – mondja halkan.

A lány csendesen feleli:

– Ez. Nem tudok én cseléd lenni.

István sokáig hallgat, azután ránt egyet a fején, mintha azt mondaná: „nohát, ahogy van, úgy van, – Isten áldjon meg“, – és menni készül. A lány halkan utána szól:

– Boriska is itt van.

István megrettenve fordul vissza.

– Hol?

– Itt! – mondja a lány.

A mozdulata jelzi a várost, de jelzi az egész állapotot, az egész történetet is. István elzöldülve támaszkodik neki az ajtónak és kínjában nevetni kezd. A lány ijedten megy feléje. István kifakad:

– Hogy az Isten verje meg…

Nem mondja meg, kit. Erőt vesz magán. Lenyeli. Kifordul a szobából és kemény lépésekkel elmegy. -144-

VII.

Egy hónap múlva újra ott van a leánynál. Csüggedt és sápadt.

– Azért jöttem, – mondja, – hogy én nemsokára megyek Amerikába… nem jönnél-e te is?

A leány gondolkozik és nemet int a fejével.

– Miért?

– Mert… hogy tudjam itt hagyni… a gyereket?

István lehajtja a fejét és elgondolkozik. Hallgatnak. Végre István lehajtott fővel, halkan kérdezi:

– Láttad az enyémet?

– Láttam.

– Milyen?

– Szőke. Kövér. Az udvaron láttam… már mászkált…

István még mélyebbre hajtja a fejét. A lány előbb nem mer szólni, azután csendesen beszélni kezd:

– Mikor Boriskával először találkoztunk, ki akartuk kaparni az egymás szemét. De azután megjött az eszünk. Hát miért haragszunk mink egymásra? Hát mit vétettünk mink egymásnak? Nem mink vagyunk a bűnösök, hanem…

Elhallgat. Sokáig hallgat, azután hirtelen megszólal:

– Mindig rólad beszél. Azt mondja, hogy csak téged szeret még most is.

Megint elhallgat. István nem szól. A leány egészen halkan, nagyon gyáván megkérdezi:

– Áthíjjam?

A felelet sokáig késik és amikor megjön, akkor is -145- inkább nem, mint igen. Egy alig észrevehető fejbillentés. A lány azonban felugrik, kiszalad és egy perc múlva megáll az ajtóban a másik lánnyal. Borbála mosolyogni próbál, de sápadt. István feláll, ránéz, azután lesüti a szemét. Katalin beljebb tuszkolja a másik lányt. Mind a hárman állnak. Azután leülnek. Hallgatnak. Szép csendesen sírnak.

VIII.

Sebők István fölmegy Dömötör Borbálához.

– Ide hallgass, – mondja neki keményen. – Én szeretlek… akárhogy van is… így is… Megmondom most, hogy el is vettelek volna… így is. Vittelek volna Amerikába. De mert az a gazember bátyád soha, de még csak nem is gondolt az én testvéremre… meg a tőle való édes gyerekére… hát én is itt hagylak. Megyek Amerikába.

– De Pista, – mondja a leány hebegve.

– Ne beszélj nekem, megyek Amerikába.

– De…

– Én nekem ne beszélj…

A leány végre szóhoz jut.

– De Pista, – mondja felindultan – hiszen… hiszen Péter… majd mindennap itt van Katinál.

– Mi? – kérdezi István elámultan.

– Igen… csak neked nem mertük megmondani… Neki se mertük… azért költöztem át ide… hogy ne találkozzatok… azt hittük, haragszotok egymásra… -146-

IX.

István szemben áll Péterrel. Az első szót nagyon nehéz kimondani.

– Elveszed? – kérdezi végre István.

Péter kérdéssel felel:

– Hát te?

Az István válasza egyelőre egy föntartás:

– Ha te is, akkor én is.

Péter megszegi a nyakát:

– Hát én is akkor, ha te is.

– Hát akkor szervusz testvér.

– Szervusz testvér.

-147-

Bécsi interieur.

Bécs utcáin éles tavaszi szellők fújtak; a három Scholz-fiú – mind a három az udvari színház zenekarának a tagja – kijött a színházból, fölgyűrte a gallérját és rosszkedvűen indult hazafelé. Otthon alázatosan, megtörten és szürkén jött elébük az anyjuk, átvette a köpönyegeiket, azután sietve indult a konyhába, hogy hozza nekik a vacsorát.

A három Scholz-fiú kedvetlenül és lesütött szemmel ült az asztalnál.

– Apa még nem jött haza? – kérdezte a foga között Rudolf.

– Nem. Még nem jött haza, – felelte sietve és alázatosan az anyja.

Rudolf szótlanul enni kezdett. Az anyja várt még egy ideig, de mint rendesen, senki se szólt hozzá és így lassan, hangtalanul és alázatosan visszalopózott a konyhába. A három fiú kedvetlenül és szótlanul evett; Ferenc azután végigsimította hosszúfürtös haját és fölsóhajtott: -148-

– Én ezt ki nem bírom tovább.

Maximilian erre megrázta oroszlánsörényét és fájdalmasan zengő mély hangon így szólt:

– Én őket itthagyom.

– Tudok egy jó szobát, – szólt erre Rudolf, – a bástya mellett. Egy mézeskalácsosé a ház; szép lányai vannak.

– Oda elköltözünk, – mondta Maximilian.

Elgondolkozva ettek tovább. A vacsora a vége felé járt, amikor kint meghallották az apjuk hangját. Erre gyorsan befejezték a vacsorájukat, fölkerekedtek, átvonultak a maguk szobájába, pipára gyujtottak és ki-ki leheveredett a saját ágyára.

Az apjuk, Scholz nyugalmazott udvari ajtónálló, ezalatt lassan, de zajosan vonult be az ebédlőbe, A nyugalmazott udvari ajtónálló ezen az estén nagyon sokáig időzött barátai társaságában; barátai azt beszélték, hogy Párisban kitört a forradalom és mértéktelenül szidták Metternichet; ez szerfölött fölizgatta az egykori udvari ajtónállót, izgalmában még több boritalt fogyasztott, mint rendesen és mialatt az ebédlőasztalig eljutott, olyan csörömpölést vitt végbe, mint egy vértes-eskadron.

Mire az ebédlő-asztal mellett ült, a felesége már hozta a konyhából az ő számára is a vacsorát; a nyugalmazott udvari ajtónálló harsogva mégis így szólt:

– Azt szeretnéd te, ugy-e, Lizi, ha én éhen halnék. – De szeretnél te engem a föld alá tenni, te Lizi. – De hiába szeretnéd, Lizi, mert én teszlek téged a föld alá, mert meghalsz egyszer, ha addig élek is…

Az asszony reszketve és alázatosan rakta a vacsorát az asztalra. -149-

– Reszketsz? – kérdezte erre harsányan az egykori udvari ajtónálló, – reszketsz? Akkor reszkettél volna. – De akkor csak bűnös tested reszketett a kéjvágytól; és céda lelked nem reszketett.

Az asszony remegve húzódott vissza az asztaltól és ki akart surranni a konyhába.

– Megállj! – kiáltott rá a nyugalmazott udvari ajtónálló.

Az asszony megállott. A nyugalmazott udvari ajtónálló evett és ivott, és közben néha megszólalt:

– Úgy látom, – mondta, – hogy imádkozol. Hiába imádkozol. A túlvilágon égni fogsz. De mielőtt elküldenélek a túlvilágra, előbb itt kell bűnhődnöd azért, mert hites uradat megcsaltad, oltár előtt tett esküdet megszegted, a házasság szentségét bemocskoltad. – Itt állni! Meg nem mozdulni! Huszonkét éve tart a bűnhődés; tíz év múlva elküldelek legfőbb bírád elé; de addig én büntetlek. Az én kezembe tette le a gondviselés a büntetést és én…

A másik szobában a három fiú nyugtalanul forgolódott az ágyán.

– Megint megüti, – szólt halkan Rudolf.

Maximilián mogorván vállat vont:

– Még mindig nem nyugodtál bele?

Ferenc sötéten nézett maga elé.

– Az az asszony, – mondta komoran, – aki a hitvesi hűséget megszegi, az bűnhődjék érte.

Maximiliánnak vonaglott a szája.

– Huszonkét esztendeje! – mondta sötéten. – Nagy idő. Sokat szenvedett, de…

– Mióta élünk, ezt látjuk, – mondta keserűen Rudolf. -150-

– … de mi még tovább fogunk szenvedni a szégyentől, amelyet ránk hozott.

– Senki se tudja, – szólt dacosan Ferenc.

– Elég, ha mi tudjuk, – felelte komoran Maximilian.

Fölugrott az ágyról és háborgó indulattal járt ide-oda a szobában. Az ebédlőben a nyugalmazott udvari ajtónálló ezalatt befejezte a vacsoráját és nekikészült annak, hogy megveri a feleségét.

– Térdre előttem, – ordította, – térdre a megbántott férj előtt. Bevallod, hogy megcsaltál?

– Be, – lehelte reszketve az asszony.

– Hány emberrel csaltál meg?

– Eggyel. Esküszöm.

– Ki volt az az egy.

Az asszony halkan és ájuldozva megmondta. Maximilián remegve állott az ajtónál és egyszerre fölkapta oroszlánsörényes fejét. Sápadtan fordult oda fájdalmas, bosszús arcú testvéreihez:

– Hallottátok? – kérdezte lihegve, – milyen nevet mondott?

– Nem, – felelték a testvérei.

Maximilian sápadtan, gyorsan megmondta nekik. Rudolf és Ferenc fölugrott. Égő szemmel néztek össze és egy másodpercig mozdulatlanul, megrendülten állottak. Az ebédlőben lassan fölállott a nyugalmazott udvari ajtónálló és elégedetten és körülményesen készülődött neki a verésnek.

– No, ha ez volt az az egy, – ordította elégedetten, – akkor én téged most…

Fölemelte a karját. Az ajtó azonban ekkor fölvágódott és Maximilián rohant be rajta. A nyugalmazott -151- udvari ajtónálló fölemelt karját egy dühös marok ragadta meg.

– Ne bántsa, – szólt kurtán Maximilián. – Elég volt.

A nyugalmazott udvari ajtónálló fölháborodva ordította:

– Erre tanítottalak benneteket? – kiáltotta méltatlankodva.

– Nem erre tanított, – mondta Maximilián, – de most már elég volt.

A nyugalmazott udvari ajtónálló ki akarta szabadítani a kezét és ütni akart, de Maximilián keményen fogta.

– Tulajdon apád ellen emeled föl a kezedet? – ordította fölháborodva a nyugalmazott ajtónálló. – Isten átka van azon a kézen… amelyet gyermek a szülő ellen fölemel…

– Hát akkor maga se bántsa őt.

– Ő az oltár előtt tett esküjét szegte meg…

– Eleget bűnhődött már érte, – mondta Rudolf.

– Küldte volna el, – szólt Ferenc haragosan. – De ha itt tartotta, ne kínozza.

A nyugalmazott ajtónálló mindenáron büntetni akart. Három fia erre megfogta, belódította a harmadik szobába és rázárta az ajtót. A nyugalmazott ajtónálló odabent két gyors rohamot intézett az ajtó ellen, azután végigfeküdt az ágyon és elaludt.

Az ebédlő közepén csendesen, könnyes szemmel és alázatosan simította le szoknyáját az asszony. Három fia zavarodottan állott körülötte.

– Üljön le… anyám, – szólalt meg végre zavart, mély hangon Maximilián. -152-

– Üljön le közénk, – szólt Rudolf.

Ferenc elébetolta a széket. A főhelyre ültették az asztal mellé, azután ők is leültek. De egyelőre nem tudtak szólni. A három fiú anyja megvetésében nőtt föl; és most nehezen indultak meg a bizalmas és meleg szavak.

Az asszony szenvedő, ijedt szeme vizsgálódva járt egyik fiáról a másikra. A fiúk lesütötték a szemüket. Maximilián végre fölkapta oroszlánsörényes fejét és így szólt:

– Anyám… jól hallottam-e én, amit az elébb mondott…?

– Mit?

– Azt a nevet… Hogy ki volt az a férfi, akivel –? Ki volt?

Az asszony fáradt pillái ráereszkedtek könnyes szemére.

– Beethoven, – mondta halkan.

A három fiú megrendülve nézett össze.

– Melyik Beethoven? – kérdezte halkan, kiszáradó torokkal és elcsukló nyelvvel Maximilián.

Az asszony fölemelte hervadt szempilláit szenvedő szeméről és halkan felelte:

– Hiszen csak egy volt.

– Ludwig van Beethoven? – kérdezte Maximilián reszketve.

– Ludwig van Beethoven, – felelte az anyja. – Mikor egy házban laktunk… Hiszen azért neveltettelek fiam, benneteket zenére.

A szobában csend volt. A három fiú megrendülve hallgatott. Azután közelebb húzódtak az anyjukhoz, -153- óvatosan megsímogatták a ruháját és Rudolf meghatott és olvadó hangon így szólt:

– Anyám, beszélje el…!

– Beszéljen róla, – mondta Ferenc.

Maximilián összevont szemöldökkel, gyöngéden bólintott. Az asszony végignézett rajtuk; azután elnézett a messzeségbe és fáradt szeme lassan megmelegedett. Halkan beszélni kezdett és a három zenész visszafojtott lélekzettel, szomjasan, áhítattal és megindultan hallgatta.

-154-

Falusi levél.

… Itt nagyszerűen ragyog a tavasz és az óriási kert úgy tele van fénnyel, hogy az embernek be kell árnyékolnia a kezével a szemét, ha kilép a házból. Az akácerdő még leveletlenül áll és rozsdavörösen fénylik az alkonyati nap tüzében, de a mandula és a barack már ezüstösen virágzik, és dús aranyfürtök lógnak le a kőrisfáról.

Ha az ember kijön a házból, akkor először a barackfákat éri. Itt állnak hosszú sorban a ház előtt; a fákon lobognak a fehér virágok; az egész sor olyan, mint egy nyugtalan ezüstfolyó, mint egy fehéren izzó ezüstfolyó hófehér gőzei. Ha az ember odamegy a fa alá, hallhatja a forró folyó zúgását is: ezeknek a fáknak zenéjük van; minden virág zümmög; muzsikál a fehéren lobogó korona.

A virágzó barackfát megrohanták a szomjas méhek, azoknak a részeg zenéje ez; minden fehér virágkehelybe barna buvárok buknak alá; az egész fehér -155- korona barna nyüzsgéssé lesz innen közelről, az egész fa él, reszket, zümmög és bujálkodik; a fehér koronasort mámoros zugás fonja eggyé; a mámoros zugásnak ez az élő szalagja túlterjed a fákon, összefonja a fákkal és a méhekkel a frissen szántott barna földet, az egész világot, az egész nagy mindenséget, amelyben benne vagyok én is: beleolvadtam és vele eggyé váltam…

… A barackfák alól a felszántott földhöz ér az ember; az innenső sarokban ott áll még a csillogó eke; a barna föld tiszta, meleg és bársonyos hullámu. A meleg földtől elmegyek az erdőbe, amely még hallgat, és az erdőből felmegyek a hideg udvarra. Itt két kutya van megkötve: az egyik fekete, a másik fehér. A fekete kutya a Bundás, a fehér kutya a Fidél. Meg vannak kötve, mert veszett kutya garázdálkodott nemrégen a faluban és mert a Fidél csakugyan gyanus is volt…

Nehezen viselik a fogságot: mihelyt meglátnak valakit, hevesen ugatnak és fájdalmasan nyöszörögnek. Könyörögnek. Előbb felkeresem Fidélt, a fehér kutyát. Ez voltaképpen nem házőrző; ajándékba hozták és szobai kutya volt. Kölyökkorában nagyon kedvelték is itt nálunk és bent tartották a szobákban, de amint kinőtt spitz lett belőle, lassanként terhére vált mindenkinek, díszgráciába esett és kicsapták ide az udvarba. Egy-két hete valami baja is történt, a jobb hátsó lába egyre rángatózik, véres a szeme, nehezen lélegzik, nem akar enni és nem tud jól a lábára állni. Mi baja lehet? Amikor bemegyek hozzá a magtárba, ahol a könyörületesség vackot csinált neki, felnéz rám és hevesen, szinte magánkívül csóválja a farkát. Soha -156- az alázatos odaadásnak ilyen paroxizmusát még nem láttam, soha ilyen reszkető, reménykedő, kolduló könyörgést. Mit akar tőlem? Mit kér? Mit remél? Hogy szabadon eresztem? Hogy meggyógyítom?

Elgondolkozva nézem egy ideig, azután kimegyek a másik kutyához. Ez Bundás, a fekete kutya; közönséges házőrző. Tegnap megkölykezett. Kilenc kölyke volt, csúszó-mászó, nagy halomban nyüzsgő vak állatkák. Odamegyek a házához. A kölykei eltüntek. Nem, – nem tüntek el; csakhogy kilenc helyett kettő van. És a többi hét? Megkérdezem. A többi hetet a kocsis ma hajnalban elásta. Hja persze… mit is csináltunk volna itt kilenc kutyával. – A kocsis hajnalban kivitte őket a hideg erdőbe és elásta őket.

Nézem Bundást a megmaradt két kölykével. Már elfelejtette a többi hetet; nyugodt és barátságos; csillog a szeme és csóválja a farkát. Szeretne szabadulni a láncról.

Nem oldhatom el, otthagyom tehát és bemegyek a házba. Előveszem a könyveimet. Idekint olyan könyveket olvasok, amilyenekre az embernek a városban nincs ideje: óriási történelmeket, testes kozmogóniai munkákat; el lehet gondolkozni felettük sorsról, vérről, emberekről, örökkévalóságról és végtelenségről, erősítheti rajtuk az ember a szíve nyugalmát és a szíve szeretetét, – de most nem tudom őket olvasni. Kimegyek a verandára a beszélgetők közé; lenézek innen még egy negyedóráig a kertre. Most már itt az alkonyat, a nappal utolsó negyedórája ez. A tavaszi nap fénye most vörös lángolásban zúdul rá a kertre, biborban izzanak az akácfák és kis bibor lángok libbennek fel a barackfák fehér ragyogásából, a világ nem bir -157- el ennyi fényt, mindjárt kiömlik a tűz, mindjárt kigyullad a föld és végigsustorog rajta egy óriási tűzvész…

De eljön a fekete, csendes és hűvös este, és mi bevonulunk a házba. A veranda üvegajtaját betesszük, mert hűvös van odakint. Idebent jó a meleg. A jó melegben jó a kedv és egyik negyedóra telik a másik után. Három negyedóra telt már el, amikor a veranda üvegajtaja megzörren. Odanézünk és nevetni kezdünk. Az üvegajtón egy macskafej jelenik meg: egy fehér macskának a fehér és rózsaszínű feje, amint kiváncsian benéz a szobába. Nevetünk. Ez furcsa látvány és szokatlan dolog: egy macska, amely felágaskodik és benéz a szobába. A mi macskánk ez? – Nem. A mienk tarka. – Hát kié? – Valahonnan a szomszédságból kóborolt ide. Holnap rálövünk; nem bántjuk; de jó lesz ráijeszteni, mit szokjon ide…

De mit keresett itt? Nem sokat törődünk vele, mit keresett itt és tovább beszélgetnénk már, amikor valaki felkiált:

– A kanári kint maradt a verandán.

Csakugyan. A kanárimadár kalitkástul kint maradt a verandán, amikor a hüvös este elől sietve bejöttünk a szobába. Szegényke, megfeledkeztünk róla; hogy didereghetett… De talán több is történt vele, mint hogy didergett. Valaki kiszalad a kalitkáért és hozza be: – a kalitka ajtaja ki van nyitva, a kis üvegvályú, amely az ajtót eltorlaszolta, le van taszítva, a kis sárga madár nincs sehol.

Még megpróbáljuk keresni; hátha csak kirepült; akkor visszajön; – de hamarosan nyilvánvaló, hogy -158- sohase jön vissza. Valaki megpróbálja tréfával elintézni a dolgot. „Neki már jó“ – mondja tréfás megindultsággal. Ezen csakugyan nevetni kell. De nem nevethet rajta állandóan és jó ízzel az ember. Mert azalatt, amíg mi itt ültünk és beszélgettünk, azalatt eltünt közülünk valami, ami közénk tartozott. Valami, amit megszoktunk, valami, amit szerettünk. Valami, ami színes volt, valami, ami dalos volt…

Valami, ami élt. Itt ültünk a világos szobában és öt lépésre tőlünk a sötét verandán egy irtózatos cselekedet történt. A verandán sziszegett és támadott a vér szomjusága és védekezett, repdesett és halálfélelemben csipogott egy fenyegetett kis élet; és mi nem láttuk a támadást és nem hallottuk a segítségkérést; csak a kegyetlen és jóllakott hóhér furcsa fejét láttuk; ez a fej fehér volt; és mi nevettünk rajta.

Nevettünk rajta; és újabb félóra múlva megint nevetünk más dolgokon. – Vacsorához ültünk, sok mindenféléről beszélgettünk, vacsora után ki szivarra gyujtott, ki cigarettára, az idő telt és lassankint elálmosodtunk. Kint halkan zugott a csendes éjszaka és készültünk lefeküdni. Kintről ekkor behallatszott a Fidél panaszos, nyöszörgő ugatása. „Türhetetlen ez a kutya“ – mondta valaki – „egész éjjel vonít, nem lehet tőle aludni.“ Megállapítottuk, hogy az északnak fekvő szobákban csakugyan egész éjjel zavaróan hat a Fidél panaszkodása. „Különben is beteg; lehet, hogy veszett; vagy állatorvost kell tehát hozzá híni, vagy agyon kell lőni.“

Rövid és bágyadt vita támadt róla, mi történjék Fidéllel. Az állatorvost olyan bajos áthozni; a harmadik faluban lakik. És azután biztosan nem is tudná -159- megállapítani, mi a baja a kutyának és a kutyát mindenesetre hetekig láncon kellene még tartani. Legjobb lesz agyonlőni.

Lefekvés előtt kiadódott még a rendelet, hogy Fidélt hajnalban agyon kell lőni, azután mentünk lefeküdni és csendesen aludni a békés éjszaka nagy csendességében.

-160-

Bábi.

Bábi bekötött fejjel poroszkált a lakáson keresztül, zakatolva takarított és csak akkor emelkedett lábujjhegyre, mikor a dolgozószobán kellett átmennie. A dolgozószoba mellett volt a hálószoba, a hálószobában aludt a nagyságos úr, és mindennél a világon fontosabb, hogy a nagyságos úr álmát semmi meg ne zavarja. Bábi lábujjhegyre emelkedett a dolgozószobában; hű szeme elmélyedve és fontosan meredt a messzeségbe és piros száját összecsucsorította, mintha még emelnie és fokoznia kellene az alvást őrző csendet. Bábi egész életének, egész földi létének egyetlenegy célja volt ebben a percben: hogy a nagyságos úr álma zavartalan legyen.

Lábujjhegyen ment át a dolgozószobán, inkább suhant, mint ment; és egyszerre megtorpant. Mi az? Nem akart hinni a fülének. Mintha hívták volna… Lehetetlen. Az még sohasem történt meg, hogy a nagyságos úr tizenegy óra előtt fel akart volna kelni. Az megtörtént már, hogy délután hatkor kelt fel, az is -161- megtörtént, – nagyon gyakran megtörtént – hogy a hálószobából egy női hang csipogása is kihallatszott, de az még sohase történt meg, hogy a nagyságos úr őt reggeli félnyolckor hívta volna.

Állt. Várt. A hívás ismétlődött. Bábi megrendült. Mi történhetik? Mi lesz ebből? A világrend megingott, az élet törvényei felborultak: itt valami hallatlan dolog készül. Bábi úgy megrendült, hogy még mindig nem tudott elmozdulni a helyéről. A hívás harmadszor, negyedszer és ötödször is ismétlődött, és mire Bábi riadtan futott az ajtóhoz és benyitott a sötét hálószobába, türelmetlen, elkeseredett, pattogó szavak zápora zúdult a fejére.

– Bábi, a keserves mindenségét ennek a cudarul berendezett világnak, hát te is elhagysz már… Bábi, egy bivalytehén is a segítségemre jött volna már azóta… Bábi, ha meghalok, a halálom a te lelkeden szárad…

Bábi reszkető kézzel húzta fel a rollót és sápadtan és rémülten tipegett a nagy ágy körül. Nem merte megkérdezni, mi a baj. A nagyságos úr azonban, aki csapzott hajjal és kipattogzott szájjal feküdt a rendetlen ágyban, úgyis elmondta:

– Bábikám, – szólt kissé megszelidülten – azt hiszem, most visz el engem az ördög. Kutya rosszul vagyok… a torkom úgy fáj, mintha tüzes vassal sütögetnék; lázam van… Telefonozz Bábikám a doktorért.

Bábi rohant a telefonhoz. A doktor álmosan igérte, hogy majd felnéz a délelőtt folyamán, Bábi azonban erre úgy rákiáltott és a hangja olyan rémült és parancsoló volt, hogy a délelőtt folyama helyett a doktor egy félórán belülre igérte a látogatását.

Bábi visszament a hálószobába. -162-

– Jól van, Bábikám, – mondta neki a nagyságos úr, – olyan voltál, mint egy anyatigris.

Bábi nem értette meg egészen a dicséretet, de a nagyságos úr hangja jóindulatu volt, úgy, hogy Bábi még mindig ijedten, de már felderülten kezdett szorgoskodni az ágy körül. A párnákat megcsapkodta, a vizet kicserélte, kendőt mártott be borogatásra, a beteg homlokát végigsimogatta, a hőmérőt hozta, az ágy környékét a szanaszét dobált holmitól tisztára takarította, friss hálóinget készített, az elkészített reggelinek alája gyújtott, nesztelenül, puha talpon, puha kézzel tett-vett, rendet, tisztaságot, nyugalmat teremtett. Megnyugtató volt Bábi. A nagyságos úrnak vissza is tért a nyugalma és a jókedve, és csak akkor kezdett el káromkodni, mikor a gyorsan lehajtott tea után nem ízlett neki a szivar. Marta a torkát.

Bábi ekkor ismét megdöbbent és a megdöbbenése csak akkor mult el, amikor a doktor megérkezett és a beteg alapos megvizsgálása után legyintett egyet.

– Kevesebbet kellene fetrengened – mondta a doktor – a nyirkos és piszkos éjszakában. Most meghültél… szerencsére kis torokgyulladás az egész… de vigyáznod kell, hogy nagyobb ne legyen belőle. Egy hétig ágyban maradsz.

A nagyságos úr tiltakozott. Nem akart egy hétig ágyban maradni. Bábi ekkor rémült arccal lépett előre az ajtótól, ahol a beszélgetést hallgatta.

– Kiunatkozom a belemet – mondta a nagyságos úr.

A doktor ránézett Bábira.

– Bábi majd mulattat – felelte. – Bábi, vigyázzon a nagyságos úrra. -163-

Bábi hevesen intette, hogy igen, vigyázni fog. A doktor azután elment és Bábi egyedül maradt a nagyságos úrral.

Az első nap elég jól telt el. A nagyságos úr lázas volt és szinte egész nap aludt, és éjjel is csak az történt, hogy Bábinak a szomszéd szobából, ahol ágyat vetett magának, tízszer, húszszor be kellett szaladnia, mert a nagyságos úr kívánt valamit. A második nap már rosszabb volt. A nap már rosszul is indult, mert a nagyságos úr reggel fel akart kelni és el akart menni. Életében nem aludta ki ilyen jól magát, – mondta, – most tehát megnézi, milyen a reggel. Bábinak a legnagyobb erőfeszítésébe került, míg otthon tarthatta; sírva kellett fakadnia, hogy a nagyságos úr legalább addig otthon maradjon, míg a doktor jön.

Ekkorra szerencsére jelentkezett a nagyságos úr láza is, úgy, hogy a doktor és Bábi együttes erőfeszítése mégis otthon tudta tartani. A nap így egészen jól telt el; az nem számított, hogy Bábi ismét átvirrasztott egy éjszakát. Bábi azután még három éjjel virrasztott.

Az ötödik napon már leszállt valamennyire a láz és a nagyságos úr délután kegyetlenül kezdett unatkozni. A délelőttöt olvasással töltötte, ebéd után aludt, de öt óra tájban – a nap még szépen sütött be az ablakon – beszólította Bábit.

– Bábi, – mondta neki mosolyogva – mulattass engem.

Bábi állott az ajtó mellett, hű szemmel nézett a nagyságos úrra, meghatottan mosolygott és boldog volt, hogy a nagyságos úr ilyen tréfás kedvében van. A nagyságos úr nézte Bábit és egészen furcsának találta. -164- A Bábi hű szeme és meghatott mosolygása egyszerre olyannak tünt előtte, mintha még sohasem látta volna.

– Te Bábi, – mondta elgondolkozva, – voltaképpen hány éves vagy te?

– Harminc – felelte Bábi meghatottan.

A nagyságos úr felült az ágyon meglepetésében. Ezt nem várta. Az ötven nem lepte volna meg, a negyvenet természetesnek találta volna… De harminc?

Megnézte Bábit. Harminc? Harminc?… Hát persze, hogy harminc. Hogy is lehetett másnak nézni.

– Te Bábi, – mondta – hiszen te engem megcsaltál.

Bábi megrettenve nézett rá.

– Becsaptál, – mondta a nagyságos úr, – mert elhitetted velem, hogy túl vagy azon a koron, amelyben én rám nézve számba jönnek a nők. Maszkot hordtál, nevetséges álarcot, torz lárvát…

Bábi nem értette jól, mit mond a nagyságos úr. Zavarodottan mosolygott. A nagyságos úr előrehajolt.

– Te Bábi, – kiáltotta méltatlankodva, – hiszen te nagyon csinos vagy. No várj csak!

Bábi zavarodottan állott egyik lábáról a másikra és nem tudta, mit mondjon. A nagyságos úr azonban megparancsolta, hogy fogjon egy széket, üljön le az ágy mellé és beszélgessen vele. Bábi elsápadva vette a széket, a szélének a szélére ült, megmerevedve szegte fel a fejét és nem tudott szólni. A nagyságos úr azonban jókedvüen kérdezősködött, Bábi lassanként rácsúszott a székre, kényelmesen ült és jókedvüen – bár a kérdésektől megzavarodva – felelgetett. A kérdések többnyire a Bábi leányságára és asszonyi életére vonatkoztak. -165- Hogy volt az, amikor még Földváron vasárnaponként a templomba járt délelőtt és a korcsmaudvaron táncolt délután; hogy vette el az ura; az ura, Pipás-Nagy János, aki szolga a minisztériumban, itt lakik vele, de akinek Bábi nem engedi meg, hogy a konyhából, vagy a cselédszobából csak be is jöjjön a szobákba. Paraszt ember még járni se tud idebent…

A nagyságos úr egyre nagyobb figyelemmel hallgatta Bábit és végre csodálkozva fakadt ki:

– De hogy az Isten csodájába neveztelek el én téged Bábinak? Miért engedted?

Bábi mosolyogva vonogatta a vállát.

– Tudod miért – felelte önmagának a nagyságos úr, – azért, mert ilyen mocskos kendőkkel kötöd be a fejedet és mert ilyen városi rongyokban jársz. Teszed le mindjárt azt a kendőt.

Bábi zavarodottan szedte le fejéről a kendőt és a kendő alul kibujt dús, barna baja. Egészen más asszony lett.

– Nyulj oda a hajadhoz, – mondta jókedvüen a nagyságos úr – borzold fel egy kicsit. Rettenetes, hogy lenyaljátok a hajatokat… Eh, ne ügyetlenkedj, – gyere ide, majd én megmutatom, hogy kell.

Bábi reszketve hajolt oda és a nagyságos úr hozzáértő, gyors és ügyes kézzel egyszerü frizurát rakott dús, barna hajából. Azután mosolyogva, fellelkesülve nézte.

– Nagyszerü, – mondta, – lehullt a torz lárva… Nézz a tükörbe.

Bábi rettenetesen szégyenkezve állott előtte és úgy érezte, mintha a feje nem volna az övé. A tükörbe -166- nézett, de elhomályosuló szeme nem látott semmit, a fejét úgy tartotta, mintha idegen fej lett volna.

– Gyere közelébb, – mondta a nagyságos úr.

Bábi mereven és engedelmesen közelebb lépett. A nagyságos úr előrehajolt.

– Fürödj meg, – mondta halkan.

Bábi ránézett, mintha nem értette volna, amit mondott.

– Itt az én fürdőszobámban, – szólt a nagyságos úr.

Bábi mereven fordult a fürdőszoba felé.

– Megállj, – szólt gondolkozva a nagyságos úr.

Bábi megállott.

– Van-e még otthoni ruhád? – kérdezte a nagyságos úr. – Földvári ruhád, – tette hozzá magyarázó hangon. – Eh, hát paraszt-ruhád, lánykori ruhád! – egészítette ki türelmetlenül.

– Van…

– Ha megfürödtél, vedd azt fel. Le ezzel a városi ronggyal. A fürdővízbe pedig önts otkolonyt… És ne sajnáld. És siess.

Bábi elment. Lassan bealkonyodott és a nagyságos úr türelmetlenül várta Bábit. Félóra múlva jött.

– Csavard fel a lámpát, – szólt a nagyságos úr.

Bábi felcsavarta a lámpát és a nagyságos úr felszisszent ámulatában. A lompos vénasszony helyett, akit ismert, egy kicsattanó szépségű, duzzadó erejű, virágzó parasztmenyecske állott előtte. A menyecskének tüzelt az arca; lesütötte a szemét; a remegő keze zavartan babrálta a szoknyája ráncait.

A nagyságos úr megzavarodott.

– Gyere közelebb, – mondta halkan. -167-

A friss parasztasszony megmozdult. Ringott a teste és suhogott a ruhája; fiatal volt, meleg, szép és illatos. A nagyságos úr megfogta a karját, azután megfogta a derekát. Végigsiklott az ujja az acélos tapintású, ruganyos testen; azután elvonta a kezét, mély lélekzetet vett és kissé rekedten mondta:

– Milyen szép, fehér bőröd van…

Az asszony lesütött szemmel, mozdulatlanul állott.

– Vesd le a pruszlikodat, – mondta a nagyságos úr.

Az asszony remegve engedelmeskedett. A nagyságos úr felnézett a szoba falára, ahol klasszikus képek reprodukciói lógtak.

– Diána szégyelni fogja magát, – mondta a foga között – hogy szebb vagy nála, szolgalánya te…

Az asszony dideregve várta a további parancsokat, de ekkor élesen és kellemetlenül megszólalt a szomszéd szobában a telefon.

– Hagyd, – mondta a nagyságos úr. – Ne törődj vele.

A telefon azonban makacsul és élesen csengett és Bábi nem tudta tétlenül hallgatni. A kötelesség érzése ébredt fel benne, mindenáron be akart menni a telefonhoz.

– Majd én, – szólt erre a nagyságos úr. – Maradj itt.

Bement a telefonhoz. A telefonba egy kellemes szoprán sietve suttogta bele, hogy most feljöhetne egy gyors félórára, – „már egy hete nem láttuk egymást“ – jöjjön-e? A nagyságos úr két másodpercig habozott, azután igennel válaszolt.

Letette a kagylót és visszament a hálószobába. -168- Bábi elsápadva és kipirulva, remegve, szégyenkezve és engedelmesen ott állott, ahol hagyta. A nagyságos úr ránézett és habozni kezdett. Rágta az ajkát; elfordult, aztán visszafordult hozzá, azután megint elfordult. Végre megrázta magát, ráveregetett kétszer a Bábi vállára és fanyarul mondta:

– Jól van, Bábi… köszönöm… most kimehetsz…

Bábi gyorsan összekapta a ruháját és kiment. Negyedóra múlva ajtót nyitott a szőke nagyságának, aki minden héten legalább egyszer feljött, és azután, – mint ilyenkor kötelessége volt – visszavonult a konyhába. A nagyságos úrnak ezen a napon nem is igen volt többé szüksége a szolgálataira; másnap pedig déltájban – a doktor látogatása után – felkelt a nagyságos úr és elment hazulról.

Folytatta a rendes életét: hajnaltájban jött haza és déltájban ment el otthonról. Bábit ritkán látta, és ha látta, keveset beszélt vele. Bábi hallgatva és hűségesen végezte el a belső szolgálatot és hordta ismét a lompos városi ruháját. Két hónap múlva azonban egy napon megállott előtte a nagyságos úr.

– Te, Bábi, – mondta – mi bajod van neked?

– Semmi, nagyságos úr.

– Olyan sápadt vagy, mint a halál.

– Nincs énnekem semmi bajom.

A nagyságos úr belenyugodott a dologba. Bábi azonban egyre sápadtabb lett. Lefogyott, a szeme mély volt és beesett, és néha mintha ki is lett volna sírva. A nagyságos úr egy napon találkozott Pipás-Nagy Jánossal. -169-

– Hallja-e János, – mondta neki – mi baja van ennek az asszonynak?

János gonddal terhelten csóválta meg a fejét.

– Azt csak a jó Isten tudhatja odafent, – felelte komolyan. – Én nem tudom kitalálni. Kérdezem, faggatom, – azt mondja semmi baja. De nem izlik neki se étel, se ital, se álom, se ébrenlét. Nem kell neki már az élet se. Nem kellek neki már én se.

János nyilvánvalóan ezt tartotta a legfontosabb és legszomorúbb tünetnek és felette el is búsulta magát rajta. A nagyságos úr próbálta vigasztalni, de a vigasztalásnak alig volt sikere. János elbúsultan rázta a fejét.

– Hiszen nem mintha olyan nagyon szép asszony volna, – mondta filozófusan – nem földi gyönyörűség; de hát a feleségem; és asszony csak kell az embernek.

A nagyságos úr azon habozott, ne vágja-e orron Jánost, azután egy percig azon gondolkozott, ne tépje-e le még egyszer azt a torz lárvát, amelyet ez a tökfilkó rakott rá az asszonyra és amelyet ő egyszer már letépett; de asszonyi dolgokkal nagyon el volt foglalva, Bábi nem érdekelte igazán, úgy hogy vállat vont és otthagyta Jánost.

Bábi azonban egyre sápadtabb, szomorúbb és elfogyóbb lett és amikor a nagyságos úr még azt is meghallotta, hogy nagyon sokáig szokott a negyedik emeletről lebámulni az utcára és hogy egyszer-kétszer veszedelmesen áthajolt a korláton, akkor élénk lelkifurdalása támadt és elhivatta hozzá az orvosát. Az orvos gondosan megvizsgálta Bábit, azután vállvonogatva számolt be a vizsgálatról a nagyságos úrnak. -170-

– Semmi baja, – mondta – de az bizonyos, hogy beteg. Beteg, de az esete nem belgyógyászati eset. Küldd idegorvoshoz, az mondhat talán valamit… Ha ugyan ki tud belőle venni valamit. Amit én nem hiszek.

A nagyságos úr ekkortájt tele volt emberbaráti szeretettel és nagyon érzékenynek érezte a lelkiismeretét. Elment tehát a professzorhoz, bejelentette neki, hogy elküldi hozzá Bábit, és nagyon megkérte, foglalkozzék jóakarattal vele. Bábira pedig otthon – közölvén vele a helyet és az időt, ahol és amikor meg kell jelennie – rárivallt:

– Pontosan ott leszel, értetted. És a tanár úrnak minden kérdésére válaszolsz. És mindent megmondasz neki, amit kérdez.

Bábi sápadtan próbált védekezni, de a nagyságos úr haragosan kiabált, úgy hogy Bábi végül reszketve igérte meg, hogy elmegy a tanár úrhoz és minden kérdésére felel.

Igy került Bábi másnap a professzor előszobájába. A ruháját remegő kézzel simogatta és dideregve várta, míg rákerül a sor. Mikor rákerült a sor, ingadozó léptekkel ment be a tanár szobájába és a szemén látszott, hogy elájul, ha rákiáltanak. De nem kiáltottak rá. A professzor leültette, halkan és jóindulattal beszélt hozzá, előbb egészen közömbös dolgokról beszélgetett vele, és a Bábi hű szeme lassanként felüdült és tiszta csillogással fordult a professzor szeme felé. Bábi sírni tudott volna: úgy elérzékenyítette, hogy nem kiáltottak rá.

A professzor kérdései azután egyre szűkebb köröket vontak Bábi köré. Finom és diszkrét ujjak siklottak -171- a Bábi szívéhez és tapogatták meg óvatosan a Bábi sebzett és szenvedő lelkét. Bábi meg-megriadt, fel akart lázadni és menekülni akart. De minden megriadását lecsillapította néhány közömbös új kérdés, és minden lázadását leszerelte egy nagy jóság, amely feléje áradt. Bábi nem tudott ellentállni; lassan megadta magát; és lassan, előbb nagyon lassan, azután gyorsabban, azután forrva és zuhogva áradt belőle az őszinteség.

Előbb: ő nem beteg. Azután: de igen, mégis beteg, mert sem enni, sem inni nem tud. Hát aludni? Aludni sem. De ha mégis alszik, mit szokott álmodni? Ha mégis alszik, akkor… akkor…

Bábi nem akarta megmondani. Zavaros álmai vannak… Azelőtt keveset álmodott, de most… De most? Most… most mindig a nagyságos úrral álmodik.

Úgy? A nagyságos úrral? Hát mit álmodik a nagyságos úrral? – Azt álmodja, hogy a nagyságos úr beteg. – Úgy? Hát volt már beteg a nagyságos úr? – Volt, oh igen, volt… A Bábi szeme felragyog; Bábi elárulta magát; a két finom kéz, amely a lelkét tapogatja, nyomon van már. A kérdések vezetik, viszik, röpítik Bábit; és dadogva, reszketve, sírva itt a vallomás. Bábi mindig szerette a hites urát, most nem tudja szívelni. Bábi – ő meg se tudja mondani, de most már világos – kétségbeesetten, halált hozóan szerelmes a nagyságos úrba.

Megvan. Itt van. A Bábi remegő, sebzett lelkét gyöngéden fogja két finom kéz és keresi a számára a megnyugvást, a gyógyszert. Nehéz feladat. A Bábi lelke! – nagyon is egyszerű, nagyon is egyanyagú lélek -172- ez; ha egy érzés beléje fészkelte magát, akkor azé az egy érzésé az egész lélek. Mi volt azelőtt Bábi? Hű. Semmi más, csak hű. Mi most Bábi? Szerelmes. Semmi más, csak szerelmes. Hol van ennek a léleknek még egy lehetősége? Hol van ennek az életnek még egy útja? A finom ujjak gyöngéden siklanak végig a Bábi lelkén.

Mivel tölti Bábi a napjait? Mivel töltené: dolgozik. Mást nem csinál? Nem. Könyvet nem olvas? Persze, hogy nem. Szinházba persze nem jár, korcsmába nem jár, szórakozása nincs; azt se tudja, mi az a szórakozás. Más férfira rá se néz, soha rá se is nézett, egészen addig, amíg –.

Hát azelőtt? Otthon? Földváron? A mikor még Török Erzsébetnek hítták? Oh igen, ott vasárnap délutánonként táncolt a korcsmaudvaron. Hát vasárnap délelőtt? Akkor templomba ment. Úgy? Hm! Templomba ment. Nézzük csak… szokott-e most is templomba járni? Igen, szokott vasárnaponként most is. Úgy? – Kitünő. Hát gyónni szokott-e? Szokott… de… de most már régen nem gyónt. Miért? Azért… mert… mert…

Bábi sírva fakad. A professzor sürgeti a választ. Bábi zokogva mondja:

– Mert nem tudom én ezt elmondani a tisztelendő úrnak.

Ohó, dehogynem; miért ne tudná. Lám: itt van a gyógyszer. Így kell könnyítenie magán; hiszen így is szokta, úgy-e?… menjen csak el és gyónjon meg szépen mindent, rójja le a penitenciát, érdemelje meg a bűnbocsánatot, majd megkönnyebbül akkor. Nem érzi-e, hogy meg fog könnyebbülni. -173-

De igen. Érzi. De nem mehet el. – Miért? – Bábi nem akar válaszolni. Vagy nem tud. A két kezébe fogja a fejét és keserűen zokog. Meg kell őneki halni… bűnös az ő teste-lelke… elpusztul ő nemsokára… maga oltja ki ezt a boldogtalan, bűnös életét.

A professzor nem ereszti ki a kezéből a fonalat. Ha a gyónás megkönnyítené, menjen gyónni. Miért nem akar? Miért ne menne? Erre feleljen.

Bábi zokogva és kétségbeesetten feleli:

– Mert nem tudom én azt elmondani a főtisztelendő úrnak…

– Mit?

– Azt…

Bábi nem tudja tovább mondani. Ilyenkor belenéz a lelkébe, szembekerül a vágyaival és elretten tőlük. Nem tudja ő azt elmondani; hogy lehetne azt kimondani?!

Ah!… A professzor megértette Bábit. Hogy hogyan lehetne azt elmondani, hogy hogyan lehetne azt kimondani?… Gondolkozik. Ő is keresgél az emlékeiben.

– Hát úgy-e… hogy mit mondjon?

Igen. Bábi zokogva igenli a dolgot. Persze: hogy mit mondjon. Az az, amit nem tud.

– Hát mondja egyszerűen azt…

Bábi felemeli a könnyes arcát.

– Mondja egyszerűen azt, – folytatja a professzor – hogy bűnös gerjedelmet érez.

Bábi megremeg. Egy másodpercig mozdulatlanul bámul a professzorra, azután felszökik. Feláll. Kiegyenesedik. Az arcán még ott csillognak a könnyek, -174- de az arcára már leszállóban van a nyugalom és a tiszta elhatározás.

– Ezt?… Ezt?…

– Igen, ezt.

Bábi felsóhajt és boldog nagy megkönnyebbülés ömlik el az arcán. Ez volt az. Ez volt az, ami hiányzott. Most itt van, ami után tehetetlen vergődésben epedezett. Itt a szó; itt az út; itt az egyetlen lehetőség; itt a gyógyulás.

Bábi most már tud mindent. A professzor is. Bábi gyorsan összeszedi magát, két mozdulattal rendbe hozza a gyűrött ruháját és a feldult arcát; alig búcsuzik; köszönni rá sem ér; sietve, elszántan, készen, bátran megy kifelé. A professzor mosolyogva néz utána, Bábi pedig a megtalált gyógyszerrel, a hiába keresett kinccsel, az elfelejtett és eszébe juttatott igével, a szóval siet vallani, bűnbánatot tartani, bűnbocsánatot kapni. Bábi viszi a drága, egyszerű, együgyü lelkét gyógyulni.

-175-

TARTALOM.

• Lilla 5
• Az Atlantik-hotel 25
• Móni 34
• Párbaj 45
• A millió 56
• Betörés 67
• Elég! 75
• Baradlay kapitány 80
• A Csornay-család 98
• Férjhezadás 108
• Velencei kaland 120
• Zsalud Sámuel 130
• Dömötörék és Sebőkék 139
• Bécsi interieur 147
• Falusi levél 154
• Bábi 160