*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 64750 ***

JÓKAI MÓR ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

LXXXI. KÖTET

FRÁTER GYÖRGY. I.

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1898

FRÁTER GYÖRGY

TÖRTÉNELMI REGÉNY

IRTA

JÓKAI MÓR

I. RÉSZ

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK TULAJDONA

1898




I. FEJEZET.  FÉNYES BUDA VÁRA!

Tizenkét lovas vitéz üget felfelé a zsidóvárosi úton Buda várába.
Nyomukban egy hosszú sor társzekér.

A lovasoknak a fegyverzetéről fel lehet ismerni, hogy Corvin János
herczegnek a katonái. Medvebőr süvegük van, sastollal, vitézkötéssel,
vállukon farkasbőr kaczagány, balfelől görbe kard, jobbfelől háromélű
pánczéltörő az oldalukon, hátul az övük mellé dugva egy kurta nyelű
fokos, s még a kengyelvashoz szorítva egy hosszú kopja, zászlóval a
végén, a zászlók czímere három koronázott fej. Ezek ilyen készülettel
mennek az ellenségre. Ha azt mind kipróbálják rajta? Egy káplár a
vezetőjük, fiatal, alig bajuszos suhancz, ez nem visel kopját, de a
kivont görbe kardot tartja a kezében; egy másik kard pedig keresztbe van
fektetve a nyergébe elől.

Az utánuk felvonuló társzekereket jármos ökrök vontatják, a béres a két
kézre való nagy ostorral az ökrök mellett gyalogol, nagyokat kongatva, a
kocsisülésben pedig két-két muskétás ül, karra vetett puskával. A
zsidók, a kik az ablakból nézik, számlálgatják, hány szekér jön? Nagy
kincs lehet rajta, mert ugyan őrzik! A szekerek azonban bivalybőrrel
vannak letakarva, a miket ólompecséttel lezárt szíjak csatolnak a szekér
oldalához.

A mint a várkapu elé ér a csapat, ott meg kell állni. A kapubolt egy
bástyatoronyba mélyed be, s kettős kapuval van ellátva. A külső kapu
nehéz tölgyfa-alkotmány, ki van tárva, hanem belül van egy vasrács, mely
le szokott eresztve lenni. E belső kapuboltozatra vannak felfüggesztve a
csodahős Toldi Miklós emlékei, a vasgolyók, mikkel áthajította a Dunát,
az ekevas, melyet kelevézével átlikasztott, aztán meg egy özönvízelőtti
óriásnak a lábszárcsontja. Egy mellékajtó nyitva van a gyalogosok
járáskelésére; de a ki szekérrel, vagy lóháton akar bejutni a várba,
annak elébb igazolni kell a vártán álló hadnagy előtt, hogy mi járatban
van. A rácson belül strázsál a silbak. Annak a kiáltására: «Ki vagy?
Megállj!» megfelel a káplár: «Corvin János herczeg katonái vagyunk!»
Erre előjön az őrmester s kéri az igazságot. A káplár előkeresi a
tarsolyából az iratokat, ráismer a pecsétről, hogy melyiket adja itt át,
azt az őrmester beviszi a hadnagyhoz.

Az alatt a hadfiak körülnéznek.

A várkapu előtt, a bástyafalba építve látszik egy nagy síremlék, veres
márványkőből két angyal, meg egy bibornoki kalapot viselő alak
domborművével. Alatta lapidár irás. Azt jó volna elolvasni, ha tudna
hozzá valaki.

– No Lója! Te tudsz a betükhöz! olvasd el, ki fekszik itt? mondá a
káplár.

A megszólított leszáll a lóról, odamegy az emlékhez s nagyot ráz a
fején.

– Bolond ákombákom ez! soha sem láttam én ilyet! A vitéz csak a szláv
betüket ismerte, azokból is csak a glagol jegyeket, a miket a bogumilok
használtak.

Ez alatt az őrmester visszajött a kapuhoz. A vasrács nagy csörömpöléssel
kezdett felhúzódni.

– Bátya! Micsoda czifra koloncz ez itt az útfélen? Kérdezé a lovasok
káplárja az őrmestertől.

– Hát nem tanultál olvasni, öcsécském? oda van ám írva a neve: «Márton,
esztergomi érsek, bibornok 1383».

– Ejnye bátya! Hát aztán hogy felejtették azt az érseket ide ki a kapu
mellé, mikor templom is van a várban?

Nevetett ezen az őrmester.

– Hát öcsém, majd megtudod, ha egyszer te is bibornok fogsz lenni, meg
érsek, aztán agyonütnek.

Ezen aztán mind a ketten nevettek.

– Mi a neved, öcsécském? Hadd rovom be.

– Martinuzzi Utyessenovics György.

– Hüh de czifra! Nem irnád fel magad ide a táblára?

– De bohó kend bátya! Hiszen ha olvasni nem tudok, irni hogy tudnék?

– No hát ballagj tovább!

A lovas csapat átvonult a kaputornyon, s ott egyszerre megnyilt előttük
az a fölséges látvány. Fényes Budavára! Egy hosszú utcza pompás
palotasorokból, Zsigmond király korabeli építmények, velenczei stylben.
Az utcza elején roppant keményfa tőkéken fekszik, öblével felfelé, két
óriási rézmozsár, a gyűrüs holló czímerével.

– Ezek lettek volna jók Nikápoly ostrománál! kiált vissza vitézeinek a
káplár.

Aztán jön egy nagy tér, háttérben pompás templommal, közepén a
sárkányölő szent György, márványból faragva. Azontúl csupa úri paloták,
miknek kapualját banderiális katonák őrzik. Az utczák mind nagy lapos
kövekkel kirakva, a piaczok négyszögű márványnyal. A gyalogjárókon úri
nép jár-kel, minden úrnak ott van a kiséretében a czifra hajduja, a
hölgyeknek a kisérő fraj, a főpapokat zsöllyeszékben viszik s az ország
zászlós urainak hintaja előtt kengyelfutó szalad, útat nyitva számukra a
sokaság között. Sok czifra katonai egyenruhát látni mindenfelé.
Szegénynek, koldusnak nem szabad az utczán szégyenkedni, azok ha
instantiával jönnek, a földalatti folyosón bocsáttatnak fel a várba.

A lovas csapat trombitaszó mellett haladt előre. A fiatal káplár
mutogatta a kardja hegyével a nyomába tóduló vitézeknek, hogy melyik ház
melyik uraságé. Ő már jártas volt Budavárában. Még mint gyermek,
hazulról szökött egyszer ide, s sorba zörgetett valamennyi ajtón,
szolgálatot keresve. Koplalt is Budavárában eleget.

Elérkeztek a királyi palota elé.

A szép, nagy tér nem volt kikövezve; hanem finom, fehér dunai kavicscsal
beterítve. Ez volt a nemesi banderiumok felállításának helye.

Itt a káplár a hármas üdvriadót elfuvatva, sorba állíttatá az ökrös
szekereket; a csapatját pedig elhelyezte a szökőkút elé.

Az is királyi emlék, Corvin Mátyás alkotása, fehér márványtalapzaton
rózsaszín márványmedencze, kagyló mintára kifaragva. A kagylónak annyi
gerezdje volt, a hány megyéje az országnak, s minden gerezdbe egy
megyeczímer domborműben vésve. A közepén pedig állt egy bronzból öntött
pogányisten, a ki korsójából önté a kristályvízsugárt, melyet
ólomcsövekkel vezettek ide a budai hegyekből.

Itt leszállítá a lóról a vitézeket a káplár s kiadta nekik a rendeletet.

– Ide, a kut medenczéje körül tüzzétek le a kopjákat egy lépésnyi
távolban egymástól.

Azzal maga is leszállt a nyeregből s elindult a királyi vár felé, a
nyeregbe tett kardot is magával vive.

Egy fekete kamukába öltözött hiuzprémes úri embert szemelt ki magának a
sokaság közül, a kit megszólítson.

– Én, János herczeg küldötte, a királyi várnagyot keresem, nemzetes
Szentelaki Szente Mihály uramat.

– No vitéz fiam, akkor csallóközi szerencséd van. Én vagyok a királyi
várnagy. Hát téged kinek hívnak?

– Az én nevem Martinuzzi Utyessenovics György.

– Ah! Tán csak épen a gróf Utyessenovics Gergelynek a fia?

– Azt mondja az anyám.

– Jól ismertem az apádat. Derék úr volt. Sokszor ültem az asztalánál.

– Akkor jobban ismerte kegyelmed, mint én; mert én sohasem ültem az
asztalánál.

– De hát a Martinuzzit hol kaptad?

– Azt meg a keresztapámtól, a scardonai püspöktől, a ki az anyám bátyja.

– Azt is ismerem. Annak a rezidentiájában is voltam egynehányszor; de az
sohasem ültetett le az asztalához.

– No azt hát egyformán ismerjük mind a ketten.

A várnagynak megtetszettek a fiatal vitéz kapóra jött mondásai. Vállára
ütött.

– Ember vagy a talpodon, fiam, hát honnan cseppentél ide?

– Egyenesen Törökországból jövök, Nikápoly alól. Odáig paskoltuk a
hitetlen pogányt, de ott bevette magát a borzlyukába s nem tudtuk belőle
kifüstölni, mert nem volt se öreg mozsarunk, se taraczkunk, se
csatakígyónk. Hát aztán csak visszatértünk a hadi zsákmánynyal. Abbul
küldi általam a szinét-javát kiválogatva az én uram, János herczeg, a
királynak meg a királynénak.

– No azzal nagy örömet fogsz csinálni, fiam, odafenn a palotában. Ritka
madár az, a ki azzal a szóval jön ide, hogy hozott valamit? S ez a
huszonnégy szekér mind hadizsákmánynyal van rakva?

– De még milyenfélével? Kérem kegyelmedet, küldje oda a király sáfárját,
hogy vagdalja le a szíjakról az odaforrasztott ólompecséteket s tegyen
róla tanuságot, hogy nem volt semmi megsértve, az én legényeim majd
aztán garmadába rakják a kincseket, hogy a mikor ő felségeik ott azon a
márvány eszterhajon megjelennek, láthassák az egész diadalmat. Egyik
csoportban lesznek az elfoglalt zászlók és lófarkak, másikban a
fegyverek, dobok, trombiták, azután a skófiummal, gyöngyökkel kivarrott
nyergek, zablák, aranyos csojtárok, no meg az ezüst paizsok, aranynyal
czifrára kiverve, olyan pánczélingek, a miknek a pikkelye mint a halhéj,
csupa ezüstből van. Aztán a sok drága kaftány, selyemből, kamukából,
nyusztprémmel, mándrucz kaczagánynyal. Egész határ lesz az arany, ezüst
edényekből, a kikről szegény ember azt se mondhatja meg, hogy ki mire
használatos? Megint vég számra a sok szövöttes, tarka-barka valamennyi.
Tudom, hogy a királyné mindjárt viganót szabat belőle magának. Prémek is
támadnak nagy sokasággal, a milyeneket keresztyén ember soha sem látott.
Húsz szekér tele van rakva ilyenekkel, tele tetéz halommal.

– Én huszonnégynek olvastam a szekereidet.

– Az utolsó négyre lesznek majd csak szépen megrökönyödve, ha annak a
béllését meglátják. Azokban levágott török fejek vannak.

– Hüh, fiam! Levágott fejek? kiálta fel Szente uram. Már ő meg volt
rőkönyödve. Azokat kár volt ide czepelni.

– Jajh! Nem olyan fejek ám ezek, mint más jótét-lélek feje szokott
lenni. Ezek a «delik» fejei. A mi annyit tesz, hogy «bolond». Ezek
mezítelen rohannak az ütközetbe, s nem adják meg magukat, a míg egyet
mozdulhatnak, két kard van a kezükben, így harczolnak. Azután a
sastollat nem a kalpagba, vagy a turbánba dugják, hanem két metszést
hasítanak a homlokukon, s abba tűzik bele a kerecsen tollat. Ilyen fej
az valamennyi.

– No már ilyen fejet csakugyan magam is szeretnék látni.

– Hát majd menten megláthatja kegyelmed, csak taszítson egyet azon a
sáfáron, hogy vegye számba a zsákmányt, mert az az én lelkemre van ám
bízva.

– Meglesz, fiam, ne tarts semmitől, még ma nem vész el semmi a
zsákmányból, a mit a királynak hoztál. De hogy holnap marad-e belőle
valami, azért már nem teszem tűzbe a kezemet. No gyere velem addig. Nézd
körül a királyi palotát kívül-belül. Bámuld ki szemedet szádat. Még úgy
sem mehetek a király elé, mert az a misén van, s ma sok «nagy marha» van
bejelentve nála, a kit előbb fogad el mint téged.

– Ezt a kardot pedig magának a királynak hoztam, magyarázá a vitéz.
Azért nem adom ki a kezemből. Nem csak a drágaságáért, csupa kárbunkulus
a markolatja, hanem az emlékezetéért. Ez ama híres kurd vezér Kara
Haszszán szablyája, a ki maga dicsekedett vele, hogy száz vitéz fejét
vágta le ezzel. A százegyedik én voltam.

– No, ezzel ugyan ő felsége kevés embernek fogja az életét kioltani,
jegyzé meg Szente uram.

Szente uram elől ment s hagyta a káplárt a háta mögött következni, a
hogy illik. A várnagy rangja egyenlő volt a kapitányéval.

Szente uram végig vezette a káplárt azon a kétszáz lépésnyi hosszú
folyosón, melynek az egyik oldalát veres márványba foglalt ablakok
képezték, a másik oldalán pedig hős magyar vitézek képei álltak
diófarámákban, elkezdve ős Bendegúztól. Innen egy széles márvány lépcső
vezetett fel egy nagy terembe, a melyről Szente uram azt állítá, hogy az
volt Beatrix királyné ágyasháza; a mostani királyné a férjéhez közelebb
választott lakást. A falakon freskó-festmények voltak, a miknek az
allegoriai értelmét a várnagy készséggel magyarázta a pártulfogoltjának,
«ez itt a Bátorság, amaz a Mértékletesség, Remény, Szeretet, Hit, Erő,
Vitézség, Bőség, Igazság. Közben pedig a Hunyadiak czímerei kifaragva».

Azután felnyitotta előtte a nagy köröndöt, a hol Mátyás király fényes
lakomát szokott adni külföldi vendégek tiszteletére. Fenn egy körülfutó
karzat, fából faragott remekben készült tizenkét szoborral. Az
aranyozott padmalyt óriási gyíkok alakjai támogatták.

Megint egy más teremnek a gerendázata csupa rózsákkal és egyéb
virágokkal volt ékesítve. Aztán jött egy kupolás terem, melynek
boltozata a firmamentumot ábrázolta, a csillagképleteket Mátyás
születése idejétől mutatva fel, köröskörül arany betükkel e distichon:

«Aspice Mathiæ micuit quo tempore Regis,

Natalis Cœli, qualis utraque fuit.»

Mindjárt e terem mellett volt aztán egy újabban épített kupolás terem,
az is épen így az égi sphærát ábrázolta, azt az áspektust örökítve meg,
a midőn II. Ulászló Magyarország koronáját viselgetni kezdte. Azon meg
ilyen körirat:

«Magnanimus princeps, diademate gaudet utroque.

Uladislaus, tollat ad Astra Caput.»

A két nagy királyi termet egymással összekötő márvány küszöbű ajtó egyik
párkányzatán:

«Mathias Corvinus, Rex Hungariæ.»

A másikon pedig:

«Uladislai hoc magnificum opus. MDVII.»

A várnagy azt szerette volna, hogyha a fiatal hadfi ennyi pompa láttára
szörnyüködött volna s nagyon bosszantá, hogy ez még annyit sem mond rá,
hogy «aujnye!»

– No hát láttál már ennél szebb palotát életedben, te lélek?

(A régi magyaroknál csak az a szó járta szidalmazásnak: «te lélek!»)

– Hát, nagy jó uram, czifra palotából annyi részem volt én nekem, hogy
akár megcsömörlöttem tőle. Tíz álló esztendeig laktam meg a felséges
Vajda-Hunyad várát; a hová az én uram és pártfogóm János herczeg
küldött. Ott éltem nagy ártatlanságban a kék darabantokkal együtt.
Láttam én ott faragott követ, festett falat annyit, hogy irtózok
rágondolni; olyan hideg volt benne, majd megfagytunk, s a denevérek mind
megrágták a kenyerünket. Áldottam a Jehovát, mikor onnan elvittek s a
rongyos sátor alatt hálhattam, a hol nem volt a fejem alatt kirakott
márványkép. Jobb szeretném én, ha valami mást mutatna meg kegyelmed
nekem.

– Tudom. A boros pinczét. De oda én téged, fiacskám, az audientia előtt
nem vihetlek, mert ha a királyné megérzi, hogy bort ittál, menten
kidobat a teremből. Hát majd csak azután jön a bor.

– Azt pedig szépen megköszönöm, mert azt sem tudom mi az?

– Nem ismered a bort?

– Hát hol vettem volna? Tíz esztendeig az oláhok között, kettőig a török
földön. Ott mind nem ismerik a bort. Azt hallom, hogy bolond lesz attól
az ember. Nem kérek én abból. – Hanem ha jót akar velem, nagy jó uram,
arra kérném, mutatná meg nekem azt a nagy csodáját a dicső Mátyás
királynak, a minek az egész világra elterjedt a híre: hogy is mondom
csak ki? a «bibliothékáját!»

– A bibliothékáját? Jajh fiam! A ki oda belép, még ha kanállal ette is a
tudományt, úgy megretten tőle, hogy könyörögni kezd: ereszszenek innen!
elveszek ebben az erdőben!

– Azt szeretném én látni.

– Ismersz valamiféle litterákat?

– Azt sem tudom, milyen fáról rázzák.

– No, akkor hát nem fogsz innen ellopni semmit. Hanem aztán tőlem ne
sokat kérdezősködjél, mert én Nagyszombatban csak a humaniorákig jártam.

Azzal előkereste a nagy kulcsos karikáról a legdíszesebben kiformált
czifra kulcsot, a minek a fogantyuja csupa sárarany volt s elvezetve
magával a káplárt ama hosszú keresztfolyosón végig, melynek doha jelzé,
hogy ennek az ajtaját ritkán szellőztetik, kinyitá előtte a rézzel
gazdagon kivert vasajtót.

György lekapta a süvegét a fejéről s térdre bocsátkozék, a mint a
könyvtárba belépett.

– Nem templom ez, öcsécském, mondá neki a várnagy.

– De olyan felséges, mint egy templom.

Mátyás király világhirű könyvesháza! A gazdag ornamentikájú
boltozatokkal, melyeknek összefutó gerinczei közét a tudományos világ
vezéralakjainak fresko-festményű képei tölték ki. A remek faragványú
szekrények és körülvonuló galeriák a sorba állított foliansokkal, mind
fényes bekötésben, pergamen, marokin, préselt bőr, szattyán borítékkal.
Irott mű a legtöbb. A nyomtatvány még ritkaság. Az ablakok előtt roppant
nagyságú földglobusz és csillagsphera. Szemben az ablakokkal egész falat
eltakaró térképek s középen egy remek faragványu feszület,
elefántcsontból, melyen az életnagyságú Megváltó alak oly élethű, hogy
szinte hallani a nyitott ajkáról a fájdalmas felkiáltást: «Eloi, Eloi!
Lámma abszatháni?» Átellenben a feszülettel egy nagyszerű óramű, mely a
nap és holdjárást is mutatta.

A templomi hangulatot növelték a magas ablakok üvegfestményei s a padok
és karszékek, angyalos faragványaikkal. Az ablakfülkék a lemásolók
számára voltak berendezve apró kartalan székekkel és asztalokkal. Az
öles vastagságú falban valódi czelláknak tüntek fel.

A fiatal katona egészen meg volt igézve a bámulattól. Egyre sohajtozott:
«Istenem! Én Istenem!»

– No úgy-e, ilyen nincsen Vajda-Hunyadon?

A várnagy, hogy teljessé tegye pártfogoltja gyönyörűségét, felnyitott
előtte egyet azokból a nagy márványasztalon heverő, aranyozott bőrbe
kötött könyvekből, a miket drágakövekkel kirakott kapcsok foglaltak
össze.

A felnyitott könyv épen Marcus híres krónikája volt a tizennegyedik
századból. Talán nem is véletlenül volt odatéve; hanem hogy a
bibliothecariusi hivatal ez idő szerint vákálván, a várnagy által
helyettesíttetett, s Szente uram ebben az egy opusban volt csupán
járatos, azt produkálta a látogatók előtt.

Épen a 38-ik lapra nyitotta a könyvet, hol egy pompás színekkel festett
kezdőképen szent István király harcza van ábrázolva a bolgárokkal. A
magyarok pánczélosan, dárdásan, a bolgárok hegyes süvegekkel, nyilazva.
A szent király maga, fehér lováról leszállva, melyet egy czímeres apród
tart kantárszáron, feje körül arany glóriával, mindkét lábával az
elesett bolgár vezér tetemére tapos, pallosát emelve.

A fiatal vitéznek az tetszett legjobban a képen, hogy ime egy olyan
derék szent, a ki nem hagyja magát levágni, inkább ő vágja le az
ellenséget.

– Ez szent István király! magyarázá neki a várnagy.

György még jobban elbámult azon a sok betűn a kép alatt.

– Hej, ha volna ember, a ki ezt el tudná olvasni.

– Vagyok olyan ember! mondá Szente uram. S azzal a bámuló katona
szemeláttára elő huzá az oldaltarsolyából a nagyító üvegét s azt az
irott betüknek szegezve, egymás után leszótagolta az irott mondatot,
csakhogy az latinul volt, György nem értett belőle semmit.

– De hát tudja kegyelmed, hogy mit tesz az mind?

– Minden bizonynyal.

Azzal elmagyarázta a textust Györgynek, hogy ime szent István király a
bolgár fejedelmet legyőzte, megölte, s megbecsülhetlen sokaságát a
kincseknek, aranyban, gyöngyökben és drágakövekben zsákmányolta rajta.

György a fejéhez kapkodott. Ha ezt szent István királyról ilyen drága
könyvben megirták, megfestették, akkor hasonlónak kell az utódokkal is
történni. Hisz ők is megverték, megölték a bolgárok vezérét s elhozták a
kincseit nagy halommal.

Szente uram pedig büszke volt a tudományára, s még azt is megmutatta a
bámuló katonának, hogy ugyanazzal a betűoldozó nagyító üveggel hogyan
lehet a bükkfataplót meggyujtani, a napsugarak összegyűjtése által.

– Sokszor jön ide ő felsége olvasni ugy-e bár? – kérdezé György.

– Dehogy jön! Nem olvas az egyebet, csak pénzt; – de azt is ritkán.
Legfeljebb akkor jön ide, ha egy idegen potentát vetődik Budavárába,
annak szokott a király egy-egy drága könyvet ajándékba adni. – Ez a
legolcsóbb adomány.

Még azután azt a szivességet is megtette a védenczével Szente uram, hogy
megmutatta neki Ulászló király arczképét, hogy majd mikor a kihallgatási
terembe kerül, ráismerjen a királyra, s valahogy a czímeres heroldnak ne
találjon kezet csókolni.

Azalatt eltelt az idő, az audientia óráját hirdette a csengetyű; az őrök
rivallása jelzé, hogy a király közeledik a templom felől.

Szente uram felvezette a katonáját a várakozási terembe.

Még akkor néhány instancziás özvegyasszonyon kívül csak az ajtóőrök, a
bekiáltó s a rovatos diák voltak jelen. Ezt úgy hívták, hogy Ambrus
mester.

Szente uram odavezette hozzá a katonáját s jól berekomendálta nála.

– Ezt a vitéz káplárt, a kinek becsületes neve: nemes Utyessenovics
Martinuzzi György, mindjárt a püspökök és zászlós urak után bocsássa be
kegyelmed a király elé: minden más egyebek előtt; mivelhogy ez János
herczegnek a követje, a ki a királynak és királynénak tetemes
zsákmány-kincseket hozott.

Ambrus mester rögtön felirta a káplár nevét a kezében tartott
palatáblára, s utasítá, hogy csak odaálljon a háta mögé; majd ha
rákerülend a sor, a könyökével taszítand rajta egyet.

György erősen belekapaszkodott a díszkardba mind a két kezével s
elfoglalta az ajtó melletti helyet.

– Aztán majd ha kijösz az audientiáról, odajöjj hozzám egy pohár
bakatorra, mondá Szente uram az ifjunak s nem lévén több dolga a
teremben, eltávozott.

Nemsokára aztán jöttek az előkelő uraságok. A bekiáltó egymás után
üvölté be az ajtón a neveiket és a rangjukat latin nyelven. Ambrus
mesternek a táblája rovancsolva volt már és számozva. Gyakorlatból
tudta, melyik név hanyadik szám alá tartozik? – Első az esztergomi
primás, második a nádorispán; azután az érsekek, megyés püspökök, főapát
urak, azután a zászlós urak, főispánok.

György magában mind utána mondta a hallott neveket. Sohasem felejtett el
közülök egyet is.

Az alakjaikat is mind elevenen benyomta az emlékezetébe.

Mennyi pompa! Milyen kérkedő fényüzés! A suhogó selyemtalárok, a
csengő-bongó arany lánczok; a gyémántoktól villogó keresztek! A fényes
fegyverzetek! (Milyen rongyosak ezeknek a jobbágyaik odahaza!)

Elébb az egész fényes társaságnak ott kell várakozni az előteremben, a
míg a királyi pár az elfogadási terembe megérkezik; az alatt senki sem
türtőzteti magát, fenhangon beszélnek, mintha lakozásban volnának; a
püspökök latinul, a főurak magyarul vitatkoznak; hallani dölyfös
kaczagást is, s közbe egy-egy egészséges, körmönfont mondást. E sok
büszke alak láttára igazolva látszik a királynénak az a mondása, hogy
«az én férjem valóban a királyok királya, mert alattvaló országnagyjai
mind megannyi kis királyok».

Tarka-barka világ volt az, jellemezte az egész kort. Törvényt,
tekintélyt nem ismertek; még a divat törvényét sem. Minden főúrnak a
viseletéről meg lehetett ismerni, hogy mely vidékről származik. A
felvidékiek a lengyeltől vették kölcsön a divatjukat, azokon duzzadt a
prém, ragyogott a boglár, bő volt a bugyogó, hosszúszárú a színes
szattyán saru; két vállukat verte a csigákba göndörített haj; a
délmagyaroszágiak ellenben hosszú, sarkig érő virágos szövetű selyem
kaftányokat viseltek, török izlés szerint, keskeny prémmel, széles övet,
szűk csizmát, telekes bocskorral; a hajuk rövidre volt nyírva, s csak a
homlok tetején meghagyva egy üstök. Az egyiknek hosszúra eresztett
szakálla volt, a másiknak simára borotvált arcza, lefelé csüggő
bajuszszal: a végvidékiek még egy arany golyócskát is akasztottak a
bajusz végére. A kezében az egyik tollas buzogányt, a másik szekerczét
viselt, aranyozott vert ezüstből. S az egyházi nagyokat is alig lehetett
a viseletük felül megkülönböztetni a világi főuraktól, a talár alig
különbözött a kaftánytól, bajuszt, szakállt mindenki viselt, még kardot
is az oldalán, háboru idején a püspök volt a dandárjának a vezetője. Az
egyetlen esztergomi primás, Bakács, vált ki a sokaság közül, a ki
bibornoki köntösben pompázott.

S ha a viseletükről nem, a beszélgetésükről ugyan épen nem lehetett őket
megkülönböztetni; olyan nyers, kiméletlen szavakkal beszélnek egymáshoz,
mindenkinek volt valami szemrehányása a másikhoz, a sok panasz, a keserű
zok-szó egymás tetejébe hágott. Az alantas közönségtől nem is
restelkedtek. Úgy lármáztak, mintha övék volna az egész királyi vár.

György az alatt az egy óra alatt mese-nagy dolgokat tanult a főurak és
főpapok dolgaiból, kivált mikor egyet-egyet közülök bebocsátott a
rovatoló diák az elfogadási terembe, annak azután a hátramaradtak igen
szépen elmondták a viselt dolgait.

Ambrus mesternek volt nagy klepsydrája, tekenősbéka tokkal, azt ő
folyvást a markában tartá s a mint öt percz letelt, ujabb főurat
szólított fel a király elé járulásra. Ez az intézkedés egyrészt jó volt,
másrészt nem volt jó, mert igaz ugyan, hogy öt percz untig elég egy
magyarnak a kivánságait elmondani a király előtt, a ki azoknak
teljesítését okvetlenül megigéri; azonban némelyiknek még sem elég, s ha
az ilyennek az utána nyomakodó a sarkantyújára tapos, az nem marad
visszatorlás nélkül. Ilyenformán a mely fokban apadt a szabadszájú
zsivaj a várakozó-teremben, azon fokban szaporodott az elfogadóteremben,
a bebocsátottak mindannyian odabenn maradván.

Egyszer a bekiáltó ismét egy új érkező nevét hirdeté.

«Comes Tomiczky, archidiakonus krakoviensis.»

Krakói főesperes! Ennek a megjelenésére csakugyan kiváncsi volt György
vitéz.

És igen nagy lőn a csalatkozása. A betoppanó alak nem volt valami papi
méltóság, hanem egy fényesen felcziczomázott dalia, festői lengyel
öltözetben, hónaljáig felkötött karddal az oldalán, vidám, kihívó
tekintettel; a ki az első belépésnél úgy tett, mintha ez az egész
társaság csupa régi jó ismerőseiből állna; a legelsőnek, a kit
megkapott, megragadta a kezét, a tenyerébe csapott, aztán a keblére
ölelte s jobbról balról megcsókolta, a legérzékenyebben üdvözölve őt
lengyelül. Azzal, hogy értett-e az üdvözölt abból valamit, vagy sem,
épen nem törődött, folytatta az ismerkedést. Föl sem tehette, hogy
lehessen valaki ebben a palotában, a ki ne tudja azt, hogy ki az a «Pan
Tomiczky».

György azonban megeszelte, hogy Ambrus mester az ujon érkezettnek a
nevét épen nem rovatolja a magyar főurak kategoriájába, hanem egy sorral
alább jegyzi be az ő neve és czíme után. Ambrus mester pedig alaposan
ismeri az udvar körüli dörgést.

György értett lengyelül. A Corvin János hadai között sok lengyel
szolgált, azoktól ragadt rá. Körülbelül kivette Tomiczky bőbeszédű
ömlengéseiből idejövetele czélját. Zápolya János, a szepesi főispán
küldi őt ide, hogy számára a király leányát feleségül megkérje. – Az
urak azonban nem akartak lengyelül érteni.

Így aztán lassankint megritkult a várakozó-terem, a főrendek egyenkint
beszivárogtak a trónterembe, künn csak az instans plebs maradt még.
Tomiczky egyedül rekedt a fényesek közül hátra. – Boszús is volt e miatt
s nagy lépésekkel mérte végig diagonalis vonalban a várakozó-termet,
minden fordulásnál odakiáltva Ambrus mesterre: «hát én mikor jövök?»

– Azonnal, azonnal; válaszolt a diák.

György vitéz udvarias akart lenni, elmozdult a helyéről Ambrus mester
oldala mellől s odalépegetett az ablakhoz. Arról is értesülni óhajtott,
hogy vajjon a katonái végrehajtották-e pontosan a megbízását. Nagyon meg
lehetett velük elégedve. A téren fel voltak halmozva a zsákmányból
rakott trofeumok művészi összeállításban, a szökőkut körül pedig ki volt
tüzködve a huszonnégy dárda, mindegyiknek a hegyére odaszúrva egy-egy
levágott deli-fő, a homlokbőrébe szúrt kerecsentollal, a mint a szél
végig sepert a téren, azok a feltűzött koponyák olyan szépen integettek,
nagyokat bókolva a királyi vár felé.

György arra gondolt, hogy ezt csak bele fogják festeni még Marcus
krónikájába.

Szinte megrettent, a mint a nevét hallá kimondani.

Ambrus mester őt hívta fel a trónterembe lépésre, Tomiczkyt megelőzve, a
hogy a várnagy utasította.

György alig talált az ajtóra, pedig ugyancsak két alabárdos állt
kétfelől az ajtófélnél. Ambrus mesternek kellett rajta egyet taszítani,
hogy útba igazodjék.

Mikor aztán az ajtó kitárult előtte, csaknem elveszett a szeme fénye.

Előtte állt a roppant terem mélyén a pompás mennyezetes trón két
karszékkel, az egyikben ült a király, a másikban a királyné, s kettőjük
között állt egy kis leány, a királyleány. Az lehetett három esztendős.
Ezen akadt meg a szeme legjobban. – Hát ezt a kis gyermeket kérik
feleségül?

Ez a gondolat egészen megzavarta az agyát.

Egészen elkábítá az eléje táruló látvány. Magyarország főrendei egy
csoportban. Valóságos vásári kiállítása a prémnek és szakállnak. S ennyi
bozont között csak három sima arcz: a királyné, a király, meg a kis
királyleány. A király arcza olyan, mint egy becsületes jó matrónáé, a
fehérségig halovány, kissé puffadt, a mitől kövérnek látszik; de ez nem
az egészség duzzadása rajta, mert szemeit pöffedt, vörhenyes karikák
szorítják össze; szemöldökei alig látszanak, olyan világos szőkék, orra
buczkós. Fején valami, nagyon alacsony, gyöngygyel körülvett sapakot
visel, mely hasonlít a falusi asszonyok csepeszéhez; vállait hermelin
prémes palást nyomja, melynek nagyvirágú arany szövete egész termetét
takarja; csak a két szikár keze látszik ki belőle, a miknek egyikével a
trón karját fogja.

Szerencséje volt Györgynek, hogy a könyvtárban már látta a király
arczképét, kitalálhatta, hogy kihez intézze a megszólítását.

– No csak előre, vitéz! buzdíták, a kik közel voltak hozzá.

A katona szabályos léptekkel járult a trón elé s elmondá a hadnagya
által szájába rágott mondókát, nagy lélekzetet véve.

– Felséges király! Az én uram, Corvin János herczeg küldi felségednek
ezt a kardot, a mely Csendereli Mehemet beglerbég szablyája volt, ki a
nikápolyi csatában esett el.

S azzal átnyujtá a királynak a bolgár helytartó kardját.

Ulászló maga is mosolygott rajta, mikor azt a kardot a kezébe nyomták, a
szemeiben látszott a kérdés, hogy «hát már én aztán mit csináljak ezzel
a karddal?» S odanyujtá azt a királynénak. Azonban a királyné sem tudta
a drága ajándékot kellőleg appreciálni. Az meg odaadta azt a kis
királyleánynak. Az aztán nagyon megörült neki. Megfogta a két piczi
markával, s nagyot nevetett a kardmarkolatra faragott dæmonfő szemébe.

Ekkor eszébe jutott Györgynek a mondóka folytatása.

– Azonkívül sok drága zsákmányt küldött János herczeg felségednek
általam, aranyban, ezüstben és drága portékában.

– Zsákmány? Hol van? kiálta közbe egy hang s a hangadó fő előtolakodott
a sokaság közül.

Ennek a főnek a tulajdonosát e névvel hallotta György az ajtónálló által
bekiáltani: Pruisz Chrysostomus, episcopus Varadiensis, thesaurarius
regni.

De mielőtt válaszolhatott volna, valami zavar támadt a teremben.

Tomiczky, a lengyel, odakinn összeveszett Ambrus mesterrel, hogy minek
bocsátá be ő előtte a köztisztet? Utoljára erőszakosan berontott az
ajtón, mielőtt az öt percze betelt volna, s ott találva maga előtt a
katonát, azt erőszakosan félre lökte.

– Czo félre, paraszt!

S maga állt a helyébe a király elé.

«Czo félre, paraszt!»

Ez a szó egyszerre új lélek világát gyujtá meg a vitézben.

Hogy őtet parasztnak czimezik, s félretaszítják a király elől.

Más nemes embernek a vére tüzlánggá gyuladt volna fel erre a szóra: az ő
vére egyszerre lehiggadt, valami dæmoni kevélység fagyasztotta át. Úgy
érzé, mintha egyszerre a boltozatig nőne fel a fejével, s onnan nézne le
erre az egész társaságra.

Hát csak «paraszt?»

Nem volt már előtte chaosz. Szemügyre vette egyenkint az alakokat.
Egyszerre tíz alakot is meg tudott figyelni, s itéletet hozni felőlük. A
nevére valamennyinek emlékezett. Az ott a király mellett jobbrúl Bakács
Tamás, a primás. Innen rajta az a nagy fekete szakállú, Szathmáry
György, a pécsi püspök. Az a daliás alak, a ki a trón oszlopához
támaszkodik, s a királynénak nyájas szavakat suttog, Perényi Imre, az új
nádorispán. A királyné magas, nyulánk hölgy, fehérpiros arczczal, vékony
ajkakkal, nagy fekete szemekkel, mik fölött az egyenes szemöldök csak
nem összeérnek, az álla szívalakú és kétfelé osztott. Öltözete
granátszin bársony, gyöngyökkel himezve.

Tomiczky baljában a kardját, jobbjában a prémes kucsmáját tartva,
toppant a trón elé, s fél térdét meghajtá előbb a király, azután a
királyné előtt, akkor egy mazurka bókot csapva, összeüté a sarkantyúit,
s azután a balkezét a csipőjére nyomva, jobbjával a süvegét magasra
emelve, megkezdé az üdvözlő szónoklatát a királyhoz.

Lengyelül beszélt. Ez volt a királynak az anyanyelve.

Annálfogva György megértette az egész előadást. Jobban mint a magyar
urak, a kik közül csak a felvidékiek értettek valamit lengyelül.

Különös kivánsága volt a lengyel főurnak. Zápolya János, a szepesi gróf
számára kérte meg feleségül a király leányát: azt a kis három esztendős
czukorbabát.

Ulászló kényelmetlenül feszengett a helyén. Ha más nyelven beszéltek
volna hozzá, jó lett volna a dolga. Akkor a háta mögött álló tisztelendő
Hammel uramnak azt mondhatta volna, «quid dixit ipse?» Az megmagyarázta
volna neki, ő megtagadta volna rá a feleletet; azt Hammel újból
tolmácsolta volna: ez akkor úgy ment volna, mint mikor két ember egyik
árokpartról a másikra beszél át. Nem veszhetnek össze, mert nem érik el
egymást. De lengyelül kérdezve, lengyel választ kellett adni.

– Mit akarsz? kérlek, hiszen még csak három esztendős a leányom.

– Isten és a szent szűz oltalma alatt nagyra fog nőni.

– De még a szepesi gróf is gyermek, hogy adjunk annak egy királyleányt
feleségül?

– Ha lehetett tizennégy éves korában szepesi gróffá tenni.

– De hát mire való volna ez a házasság?

– Az ország nyugalma kivánja. Felséged beteges. Ha ne adj Isten,
trónváltozás történik, kell egy legitim örökösnek maradni, a ki a
zűrzavaroknak elejét vegye.

– De én nem vagyok beteg. Én nem fogok meghalni. Nekem még lehet fiam
is.

S e szónál olyan gyöngéden tekintett a király a viruló szépségű
királynéra, ki a lengyel társalgásból nem értett semmit. A király arczát
átfutotta a láng, annak a tűznek a lángja, mely ötven éves korában
gyulladt ki először szivében.

Most aztán a királynéhoz fordult a lengyel. Ő hozzá már francziául
beszélt.

A főurak nyughatatlankodtak a sok idegen nyelven folytatott beszéd
miatt. «Loquatur latine!» Kiabáltak közbe. Az ungvári unitus püspök, a
ki jól értett lengyelül, fennhangon magyarázta a körülállóknak a király
és Tomiczky szóváltásának tartalmát, a mi azokat nagy felgerjedésbe
hozta: «Hoc non pergit! Hoc non tolerabimus!» Zúgták haragosan némelyek.
Ellenben olyanok is voltak, a kik kedvteléssel sodorgatták a
bajuszaikat, a kiknek tetszett a dolog, s odasuttogtak a lengyelnek:
«nye bojsza!»

György mindent látott és hallott, de még nem értett semmit.

Egy kis leányt kérnek feleségül egy gyerek ember számára. Mit tartozik
ez az országtanácsra? Ez családi ügy. Mi köze ahhoz ennyi bölcs
honatyának? Végezzék a szülők magukban.

A mit francziául beszélt a lengyel a királynéhoz, abból már nem értett
semmit. De a királyné válaszát még is megértette. Annak az arcza is
beszélt. A versaillesi udvar légkörében növekedett, temperamentumteljes
nő arczában eleven kifejezést nyert minden indulat, mely szavait
diktálta, szeretete a gyermeke iránt, gyűlölete a kérő személye ellen,
büszkesége, mely magasabb czélt tűzött maga elé, elutasító heves
kézmozdulata. Meg lehetett azt érteni. Az anya is kikosarazza a kérőt.

Tomiczky ekkor a legvégső szinpadi fogáshoz folyamodott. Magához a
legközelebb érdekelt félhez fordult; térdre bocsátkozék a kis
királyleány elé, s annak mondá el a leánykérő ajánlatát, odakinálva neki
a jegygyűrűt, közepén egy ragyogó karbunkulussal.

A kis királyleány pedig, igazi franczia vér! pajkos mosolyra hajnalodó
arczczal, fogja a két markában tartott szablyát, s azzal megfenyegette a
tolakodó násznagyot. Lefesteni való jelenet volt. A gunnyasztó király, a
büszke királyné, a karddal fenyegető gyermek s a térdeplő követ, körül a
fényes főrendek.

Ekkor a főurak sorából kilépett az a fekete szakállú püspök, s
odatoppanva Tomiczkyhoz, azt kiáltá neki: «sed non facias sculptile!» s
azzal eléje állt, odaplántálva magát a királyleány és a lengyel közé.

Tomiczky erre dühösen pattant fel térdéről, s haragjában belemarkolt az
útját álló főpapnak a szakállába.

Erre aztán a püspök úgy ütötte fejbe az öklével, hogy a halászgyűrűjének
ott maradt a véres nyoma a homlokán.

Micsoda dulakodás ez a királyi pár szemeláttára!

Jó szerencse, hogy a nádor közbeveté magát: a ki athlétai erejű férfi
lévén, nagyhamar szétválasztá a viaskodókat. Tomiczkyba aztán
hárman-négyen belekapaszkodtak, s kihúzták tuszkolták az elfogadási
teremből, a ki aztán végig szitkozódva valamennyi országnagyon,
pattogott még az előteremben, míg nehány híve – Zápolya-pártiak – utána
nem ment és le nem csillapítá.

György ámult és tanakodott magában, miért kell ilyen haragnak támadni
egy gyermekleány miatt? Ez a terem is egy olyan nyitott könyv volt
előtte, melynek a betüit nem ismeri, csak az illusztráló képeket látja
benne.

Az egész hátramaradt társaság debacchált: a királyné felállt a helyéről
s nógatta a királyt, hogy vesse végét a kihallgatásnak.

Ulászló azonban nagy flegmával volt megáldva a természettől. Az ő
emlékezete megkapaszkodott egy szóban, a mitől nem tudott elszakadni.
Zsákmányról, arany, ezüst ajándékról beszéltek az imént előtte, a míg ez
az alkalmatlan közbe nem rontott a maga esetlenkedéseivel. A
zsákmányhozó még mindig itt áll. Ugyan senki sem törődik vele. De a
király egy perczig sem vette le róla a szemét.

A nagy hűhó közepett a király felemelé a kezét, s megfordított mutató
ujjával közelebb lépésre buzdítá a katonát, kegyes leereszkedéssel
intézve hozzá a kérdést:

– Quid tulisti?

(Azt már Szente uram elmondá Györgynek, hogy ez a királynak a rendes
kérdése a hozzájárulóhoz s ez azt jelenti, hogy «mit hoztál?»)

E gyakorlati értékű kérdés csillapítólag hatott a felháborodott
kedélyekre. György nógatást kapott, hogy beszéljen.

Ő aztán beszélt.

– Az én uram, János herczeg, szinét-javát kiválasztá a Bolgárországban
ejtett zsákmánynak, s felküldé azt általam Felségednek. Huszonnégy
szekér telt meg a zsákmánynyal. Van közte arany és ezüst marha szép
sokasággal, drága török selymek, kamukák és bársonyok, pompás
fegyverzetek és nyeregszerszámok, a milyeneket ez országban még sohasem
láttak.

Nagy érdeklődés támadt e szavakra.

– Hol van? hol van?

– Íme rendben halomra rakták a kincseket az én katonáim itt a vár
udvarán, hogy a felséges király úr és a felséges királyasszony azokat
innen a márvány eszterhajról könnyen megtekinthessék.

A király helyeslést bólinta, s egy kérdő tekintetet lopva a királyné
felé, annak a véleményét várta.

– Voyons donc. Monda a királyné, s kecsesen fölemelkedék a helyéből.

A főudvarnok intésére két apród félrehúzta a nehéz brokát függönyöket a
trónterem erkélyéhez vezető ajtó felől, a palotanagy jött az aranyozott
kulcscsal, az apródok kétfelé tárták az ajtószárnyakat, s arra a királyi
pár megindult a tróntól az erkély felé. A király jobbján vezette a
királynét. Candalei Anna egy fejjel magasabbnak látszott a férjénél, a
királyné kezén volt a kis leány.

Ők hárman léptek ki először az erkélyre.

A király kihajolt az erkélyen, s meglátva a kincsek garmadáit, azt
mondá, «dobzse, dobzse!»

Candalei Anna azonban előbb lehajolt a kis leányáért, hogy azt a karjára
emelje, ő is lelásson az udvarra.

Ámde a királyné figyelmét nem a zsákmány kapta meg első pillanatra,
hanem azok a dárdahegyre tűzött fejek.

Nagyot sikoltott, s a fejéről leomló fátyollal betakarta az ölében
tartott gyermek arczát.

– Ah! C’est infernal!

Azzal kirohant az erkélyről. Megpillantá Györgyöt. Akkor még egyszer
felsikoltott.

– Chassez le! C’est un démoniaque!

Azzal siró görcsök közt elrohant a teremből.

A király ott maradt az erkélyen, s gyönyörködött a zsákmányban.

György elbámult a királyné indulatkitörésén. Nem értette azt az Úr szine
változását. Csak állt ott, mint a sóbálvány.

A nádor azonban értette, a mit a királyné parancsolt: «Kergessétek el
innen ezt az ördöngöst!» S a vállára ütött Györgynek.

– Katona! Bolondot cselekedtél. A királynét halálra rémítetted azokkal a
dárdára tűzött fejekkel.

Györgynek ez is rejtély volt.

– Mi nálunk így szokás.

– No hát már most csak hordd el az irhát!

S azzal a nádor intésére két darabont kétfelül karonfogta a katonát, s
szépen kituszkolta a teremből, s addig meg sem állt vele, a míg a
lépcsőházig jutva, a grádicson le nem taszította.

Így bocsátották el a zsákmányhozót.

(A históriaíró feljegyzi, hogy a királyné soha sem ivott többet annak a
kútnak a vizéből.)

György vitéz az alatt, a míg a grádicsokon aláfelé lépegetett,
elgondolkodott mind azon, a mit látott és hallott.

Ő egy diadalmas hadjárat zsákmányait hozza fel a királyhoz, melyeket az
ő vitézkedése is öregbített, s a király azt se mondja neki, hogy
«köszönöm», a királyné haragosan kergeti el a szine elől, s a nádorispán
azt monda neki: «Hordd el az irhát!» Legalább az urának izenhettek volna
egy nyájas szót, a kinek a nevében beszélt, a ki a győztes hadjáratot az
ellenség tartományában befejezte: a királyi vérből származott
herczegnek, Corvin Jánosnak. Milyen nagy ellentét! Mátyás király fia,
meg Dobzse László között! Hanem hát ilyen király kell a magyar főuraknak
és egyházi fejedelmeknek! Micsoda urak, micsoda főpapok! Emlékezett rá,
hogy az urának, János herczegnek milyen véres harczai voltak a zárai
püspökkel, a ki az alatt, a míg ő a hitetlenek ellen harczolt, a várát
elfoglalta erővel, úgy kellett megostromolni, mint az ellenséget. A
hideg harag foglalta el egész lelkét. Utálatot érzett egyenkint és
egyetemesen mind azok iránt, a kiknek a nevét most hallá, az arczaikat
megfigyelte. Csak egy ember iránt érzett valami meleget, azon ifjú
iránt, a ki gyermek létére oda mer izenni a királynak, add nekem a
leányodat feleségül, mert te öreg vagy már, nyavalyás, ha kidülsz, hadd
ülök a helyedbe, a királyi trónra. Ebben az emberben van szív! Hogy is
mondták a nevét? Zápolya János! Az apjáról elég rosszat hallott!

A hidegvérű lények haragja még erősebb, mint a melegvérűeké. Még a féreg
szivében is van bosszú. S a tehetetlen féregnek kell sejtelemmel birni
arról, hogy ő belőle még repülő lény lesz: fegyverrel, ártó fulánkkal
ellátott, különben nem furná be magát a földbe, hogy ott bevárja,
bábalakban, a míg szárnyai kipattannak.

György nagy elbúsultában szinte beleüté a homlokát Szente uram
mentelánczába, a ki szembe jött fel a lépcsőn.

– No, fiam! hát mi történt veled? De hamar végeztél!

– Az történt, hogy kidobtak.

– Tán valami otromba dolgot beszéltél a király előtt?

– Nem én. Hanem a királyné haragudott meg reám.

– A királyné? Hát azzal mi ügyed-bajod volt?

– Egy csepp sem volt nekem, hanem a mint meglátta azokat a török
fejeket, a mik a kút körül dárdára voltak kitűzve, felsikoltott és
elszaladt.

– Török fejek! Dárdára tűzve? Hát ki cselekedte azt a bolondot?

– Én biz azt.

– «Ettetmeret a tyúk!» Káromkodék visszafelé fordítva a mondást Szente
uram. Meggárgyultál te fiú?

– Hiszen kegyelmed maga is azt mondá, hogy szeretne egy olyan deli-fejet
látni.

– Látni hát! De nem dárdára tűzve!

– Hát ezt mi nálunk odahaza így szokták.

– Jaj de nagy bolondot tettél! Most mindjárt szaladj, szedesd le a török
fejeket, s dobáltasd a Dunába. No képzelem, a királyné hogy halálra
rémült, mikor azt meglátta!

– De hiszen én abban a nagy ezüstkapcsos könyvben láttam egy képet, a
hol egy király, meg egy királyné ülnek az aranyos zsellye-székben, s
előttük egy garmada levágott fej, a hóhér készül a pallossal levagdalni
a többit.

– Hja az régen volt. Az a királyné Vak Béla felesége volt, a ki a férje
megvakítóit lenyakaztatá. De a mostani királyné egy finom érzésű dáma,
egy érzékeny asszony. Soha sem beszéltél te még asszonynyal?

– Soha.

(Igazat mondott. Még az anyjával sem beszélt, mert az csak olaszul
tudott, ő pedig gyermek-korában csak horvátul tanult a cselédektől,
Vajda-Hunyadon a várban nem fordult meg asszony, a hadjáratban pedig
elfutott előle valamennyi.)

– No te most, mondhatom, hogy szépen magad alá döntötted a forrót! Te
most itt nem maradhatsz Buda várában.

– Nem is maradnék, ha ezt a palotát nekem adnák sem. Megyek egyenest a
pajtásaimmal vissza az én uramhoz, János herczeghez, s elmondom neki,
hogy fogadták az ajándékait fényes Budavárában.

– Dehogy mégy ahoz fiam! Dehogy mondasz te annak egyet is, mást is!
Látod ezt ni?

Azzal a várnagy valami furcsát huzott elő a kaftánja alól. Egy fekete
pecsétes levelet, a mi egy hosszú nyelű két ágú villára volt feltűzve.

– Látod ezt ni?

– Látom. Paksaméta. De mi a kőnek van ez cserepcsikra tűzve, mint a
szalonna, a mit meg akarunk piritani tűznél?

– Hát hogy ezt is tüzön megfüstöljük. Ez a levél olyan vidékről jön, a
hol pestis pusztít. Ebben a levélben van megirva, hogy a te kedves urad,
János herczeg meghalt.

György halálsápadt lett erre a szóra.

– Meghalt? hebegé, s a falnak esett ijedtében.

– Jól járt szegény, mondá a várnagy. Mi is jól jártunk vele, hogy
elköltözött. Nem találta helyét a világban. Lágy ember volt, a ki hozzá
támaszkodott, eldült.

György csak összeroskadt ott a lépcsőház szegletében, s fejét két karja
közé temetve, elkezdett keservesen sírni.

Szép figura! Egy huszár a ki sír.

Hát valakinek csak kellett Mátyás király fiát megsiratni!

A feleségnek volt már, a ki vigasztalja!

– No fiacskám, te csak sird ki magadat ide lenn kedvedre. Mondá a
várnagy. Én sietek fel ezzel a villára szúrt levéllel a királyhoz. A
király, tudom, hogy a mint azt meglátja, s azt hallja, hogy «pestis»,
azonnal befogat s egész pereputtyostúl költözik Csehországba. Majd ha
visszajövök, akkor felszedlek a földről, aztán beszéljünk róla, hogy
hová dugjalak be.

Azzal csendesen ballagott fel a lépcsőkön Szente uram, jó messze
eltartva magától a sokszor felfüstölt gyászhirlő levelet.




II. FEJEZET.  MAGISTER KAMINARIUS.

Zord, nedves, érdes idő volt.

Ilyenkor a kihallgatási tróntermet is melegíteni szokták.

A szép, szobadíszül is szolgáló majolikakályhák még azon időben nem
divatosak Magyarországon, a kastélyokban kandallók voltak, a közrendűek
házában banyakemenczék, vagy kürtős tűzhelyek. A trónterembe pedig nem
lehetett kandallót beállítani. A helyett a háttérben volt alkalmazva egy
hordozható rézkatlan, török mintára, melyet megtöltöttek bükkfa
parázszsal, az sugárzotta ki a meleget; azonkívül a királynak az ülése
alá, a ki nagyon fázékony volt, bedugtak egy ezüst medenczét, mely
szintén parázszsal volt megtöltve. Később aztán, mikor nagy lett a
sokaság a teremben, a nélkül is elég meleg támadt.

Az erkélyajtók felnyitása által azonban ismét hideg jött be a terembe.
Ulászló köhécselve tért vissza az erkélyről, s midőn ismét elfoglalta a
helyét a trónszéken, egyedül, a királyné nélkül: az udvarnokával
előhuzatta a szék alul a parázsos medenczét s rárakta a lábait. – Aztán
következett volna, – az urak el levén látva – a közrendűek kihallgatása.

Elébb azonban belépett Szente uram a trónterembe, a hová neki, mint
várnagynak, mindenkor szabad bejárata vala. Kezében tartá a vasvillára
felnyársalt fekete pecsétes levelet.

A ki azt meglátta, rögtön kitalálta, hogy mi az? Levél a pestises
tartományból! A király felugrott a székéről, s legkisebb
gyülésfeloszlató trónbeszéd nélkül, két kézre kapva a palástját,
elsietett a terem hátulsó ajtaján.

A főrendek pedig ugyan eloldalogtak Szente uram közeléből, ki hasztalan
kinálfa fűnek-fának a paksamétáját: nem akadt annak elfogadója.

Utoljára Ambrus mestert szólították be a külső teremből, annak kellett
felbontani a gyászpecsétes levelet s felolvasni a rendek előtt a
tartalmát. János herczeg udvari káplánja tudatá ékes stylusban, hogy
Mátyás király fia az alólirt napon, a halotti szentségek felvétele után,
csendesen elszunnyadott az Úrban.

Mély csendesség támadt a gyülekezetben. Mintha egy adósokból álló
társaság lett volna, mely előtt azt a hírt olvassák fel, hogy a
hitelezőjük meghalt.

– Requiescat in pace… Dörmögé Szathmáry György püspök. S a többiek is
utána fohászkodtak.

Soha jobbkor nem halhatott volna meg.

Ambrus mester azt kérdé, hogy a levelet archivumba tegyék-e?

– Isten őrizz! Monda a püspök.

– El kell égetni! kiálták a főurak.

Ambrus mester maga is szeretett mentül hamarább megszabadulni a
veszedelmes papirostól s odasietett, a mit legközelebb látott, a trón
alatt levő parázsos medenczéhez.

Jó szerencse, hogy a mácsói bán elkapta a gallérjánál fogva.

– Abba ne dobja kegyelmed azt a levelet! Mert akkor a király soha le nem
ül ebbe a trónba többé, ha azt egy pestises levéllel felfüstölték.

Végül hát beledobták a levelet a hátul levő rézkatlanba, a hol az lobbot
vetett.

Az udvarmester ezután azt mondá Szente uramnak:

– Kegyelmed pedig, várnagy uram, serénykedjék abban, hogy a János
herczeg katonái, a kik a szekereket felkisérték, az uruk meghalván,
lovaikról leszállíttassanak, fegyvereiktől megkönnyebbíttessenek s aztán
Isten hirével szélnek eresztessenek: a vezetőjük pedig, otromba
magaviseletéért, melylyel a királynét megrémítette, egy napig árestomba
tétetvén.

Az utóbbi parancsot Szente uram aképen hajtotta végre, hogy György
vitézt bevitte magához s ott tartotta a saját szobájában egy huszonnégy
óráig, nem kenyéren és vizen, hanem jól megvendégelve, budai sajttal és
főtt musttal.

– Hát bizony, édes szolgám, itt most a sirás-rivás, buslakodás mind nem
használ semmit. Inkább az után kell látnunk, hogy téged valami neked
való biztos állásba bedugjunk. Én tudnék a számodra egyet.

– Ha csak meg tudok neki felelni. Hanem elébb azt szeretném tudni, hogy
ki lesz az, a ki nekem parancsol; mert minden bolondnak szót nem
fogadok.

– Szeretem, hogy válogatsz a gazdákban. Ez pedig olyan úr, a kit
elfogadhatsz; mert az a szepesi gróf: Zápolya János.

– Ah! Az a fiatal főúr.

– Még gyerekebb, mint te vagy. S az is épen olyan válogatós a
szolgákban, mint te az urakban. Kezemben a commissiója, a mit Tomiczky
által küldött. Egy olyan legényt keres, a ki fiatal, katona volt, talpig
becsületes, rá lehet bízni az egész házat; nemes származású, jó
indulatú, nem részeges, nem menyecskés, – és a mellett se irni, se
olvasni sem tud.

– No ez mind összetalál. Ilyen vagyok én.

– Magam is mindjárt rád gondoltam.

– S aztán mi volna ez a szolgálat?

– Ennek a czime «Magister kaminarius».

– Mi az ég csodája az?

– Majd megtudod, ha benne leszesz. Fizetés egy esztendőre negyven
oroszlános tallér. Szép pénz! A judliumnak sincs több.

– «Magister kaminarius!» – Zápolya Jánosnál!

– Ez az én jövendő uram király akar lenni, monda a vitéz.

A várnagy bámulva nézett rá.

– Hát te hol veszed ezt?

– A lengyel beszélte a király előtt, – az, a kit kidobtak.

– Tomiczky? S te értesz lengyelül? Akkor hát sokat megtudtál. No hát én
még többet tudatok veled. Bizonyára ez a Zápolya János akkor, midőn
Mátyás király meghalt, igen kicsiny volt még: az ország rendei hétfelé
kapkodtak, hogy kit tegyenek meg királynak! Zápolya István felkapta a
kis fiát karjánál fogva a levegőbe: «héj csak te ekkora volnál most:
akkor téged tennélek meg királynak». – János «ekkora» már, s nem
felejtette el, a mit az apja mondott.

– Szolgálatába állok.

– Úgy én megirom számodra a beajánló levelet a szepesi grófnak. Most
aztán meg kell válnod, fiam, a lovadtól, mert azt a hivatalt, a mi rád
néz, nem végzik lóháton.

– Majd búcsút veszek a «Ráró»-tól.

– Aztán a kardodat is le kell tenned.

– Már attól nehezen szakadok el. – Kedves jó kardom! Hányszor segítettél
ki nagy veszedelemből. Ha megszorítottak, azt mondtam: «nem vagyok
egyedül, ketten vagyunk: én, meg az én kardom!» Nézze meg az élét
kegyelmed: egy csorba sincs rajta. Mert soha sem gyaláztam meg a
kardomat azzal, hogy az ellenség csapását felfogjam vele, hanem én
vágtam elébb. – Tegye kegyelmed valahová a sutba. Visszajövök én még
egyszer valaha az én jó kardomért.

Azzal leoldotta az övéről a kardját s megcsókolta a pengéjét, aztán
átadta a várnagynak.

– Ne busulj fiacskám, biztatá a várnagy, majd kapsz e helyett más
oldalfegyvert az új gazdádnál.

Ez egy kissé megnyugtatta Györgyöt.

Szente uram aztán utasítást adott neki.

– Most aztán elmehetsz Tomiczkyhoz, a ki Zápolya Jánosnak a totumfacja s
vele együtt utazhatol kocsin Szepesváraljára, ha ugyan szeretsz a bakon
ülni.

– Bakon sem szeretek ülni, a lengyelt sem becsülöm semmire, mert hozzám
goromba volt, parasztnak nevezett, de meg főképen azért nem akarok az ő
kiséretében kocsin utazni, mert az nekem nagyon sokáig tart. Tudom én,
mi az a kocsival döczögés? Egy nap egyik toronytól a másikig. Ha én
gyalogsorban lábam alá kapom az ösvényt, három nappal hamarább
megérkezem Szepes-Váraljára, mint a lengyel a maga gebéivel és
tyúkteleltetőjével.

Szente uram helyeselte György szándékát s azonnal pennát faragott;
megirta Zápolya János tiszttartójának az ajánlólevelet; azt átadta
Györgynek, öt denár utiköltséggel, meg egy somfa suhogóval együtt s
azzal, letelvén a huszonnégy órai büntetés idő, útra bocsátá őt,
Istennek hirével.

Mikor kilépett György a királyi várból, megüté a somfabotjával a czifra
várkaput.

– Ki fogsz te még egyszer nyilni én előttem!

Lóháton jött fel Budavárába s gyalog jött ki belőle.

Igaza volt, így hamarább elért a Kárpátok alá, mint ha Tomiczky hintaján
döczögtette volna magát, a hol még az a mulatsága is meg lett volna,
hogy a hol dülős az út, le kellett volna szállnia és tartani a hintót, s
ha elesteledtek, a lámpást vinni a lovak előtt a sáros uton.

Szente uram levele a Zápolya tiszttartójának szólt, a ki megértvén a
benne foglaltakat, azonnal utasítá a sáfárt, hogy vigye magával a
legénykét és öltöztesse fel a Zápolya nemzetség udvari egyenruhájába, a
milyen megilleti a magister kaminariust.

Igen szép jelmez volt, sötétvörös dolmány, zsinór helyett ezüst
tölgyfalavelekkel, buzavirágszín nadrág, lengyelesen pötyögős szabású,
hosszúszárú sárga csizmával. György csinos ficzkó volt benne.

– No most még hegyébe jön ez a «melledző».

A melledző parasztviselet. Az úri-rend a nevét sem ismeri. Zord éghajlat
alatt hordják. Olyanforma, mint a mellvért, bőrből, csak elől fedi a
termetet, hátulja nincs.

– Mirevaló lehet ez? Kérdezé György a sáfártól.

– Hát hogy a tűz ki ne likaszsza a szép ruhát.

– Tűz? – Ebből azt itélte György, hogy ő rá valami olyan feladat vár, a
hol ellenséges tűzbe kell rohanni. Ámbátor ez a borjubőr melledző a
muskéta-golyót bajosan fogja fentartani.

Azután kapott még egy széles övet, mely a melledzőt szorosan a derekához
csatolta. Az övnek volt egy nyujtványa, a mi egy lyukas tokban
végződött. Ilyen van a bőröveken, a melybe az egyenes kardot, vagy a
vadászkést szokták dugni.

– Hát a fegyver, a mit beledugjak, hol légyen?

– A fegyver? Mondá a sáfár. A biz itt van. Itt a baltád.

– Balta? Hát minek nekem ez a balta?

– Hát, a mikor szükséges, a fát felaprózni vele.

– Fát felaprózni? Hát mi az én hivatalom?

– A te hivatalod? Komám. Hát nem megmondta a budai várnagy? «Magister
kaminarius».

– No igen, magister kaminarius. Hát mit jelent az?

– Azt jelenti, hogy a te dolgod a kastélyban a kandallókat befüteni s a
tüzet folyvást eleventen fentartani. «Kandalló-mester» vagy.

György odadobta a baltát a sáfár lábához nagy mérgesen.

– Vezessen kegyelmed a főispán elé!

Ez olyan hangon és olyan tekintettel volt mondva, hogy a sáfárnak a
szája is tátva maradt ijedtében.

– Meg ne egyél, vitéz katona! úgyis odavezetlek.

S átvitte Györgyöt a várkastélyba s vezette a míg sok szobán és folyosón
keresztül eljutottak a czimerterembe. Annak a nagy vörösmárvány
kandallójában lobogott a hasábokból megrakott tűz.

– Ez lesz az egyik kandallód. Mutatá a sáfár Györgynek.

A terem egyik szárnyajtójánál ácsorgott a janitor.

– Pokválem, janitor, üdvözlé a sáfár tótul az ajtónállót, odabenn van a
serenissime?

– Azt hiszem, hogy odabenn van, mladipán, mert most hallottam
prüszkölni.

– Mondtad rá, hogy «prosit?» No hát eredj be, jelentsd be, hogy itt van
az új magister kaminarius.

A janitor bement, meg kijött s mutatá a könyökével Györgynek, hogy
bemehet. A sáfár nem ment vele. Az ajtónál azt mondá neki, hogy «zbógom»
s azzal visszatért.

György két ajtón keresztül jutott be a szepesi gróf szobájába.

Komor, sötét szoba volt az, falai faragványos tölgyfatáblákkal borítva,
hosszú góth idomú ablak szines üvegkarikáin keresztül szürődött be a
világosság kívülről, nagyobb fényt támasztott benne a kandalló parázs
tüze; medvebőrrel terített kerevetek a fal mellett, az asztal körül
alacsony támtalan ülőkék, az ablakkal szemben sötét rámában egy hatalmas
pánczélos vitéz arczképe, egy szögletben egy szétnyitott triptika, remek
festményekkel a kandalló párkányán arany és ezüst billikomok és vedrek.
Egy egész falat elfoglaltak a mindennemű fegyverzetek.

Zápolya János ott állt a kandalló előtt, violaszin bársony zubbony volt
rajta, a tűzfény egyfelől, másfelől a szines ablak derengése világította
meg alakját. Szép szabályos, nemesvonású arcza volt, alig pelyhedző
bajuszszal büszkén fölvetett ajka fölött, annál sűrűbb szemöldei s
szokatlanul magas homloka, mely a szemöldök csontoknál erősen
kidudorodott. Haját elől üstökbe csavarintva, hátulról rövidre nyirva
viselte.

Kezében volt az a levél, melyet a budai várnagy intézett a
tiszttartóhoz. Annálfogva informálva volt már.

– Te vagy Utyessenovich Martinuzzi György, kérdezé az előtte álló
ifjutól.

– Nemes Utyessenovich Martinuzzi György, ismétlé kiegészítve az ifju.

– Igen. Nemes. Úgy kivántam. A kit a budai várnagy, mint magister
kaminariust rekomendált be hozzám.

– Kegyelmes úr, én elfogadtam e szolgálatot, ámbár a diák neve után nem
tudtam, hogy mi az? De kegyelmes uramnál bármely szolgálatot elvállaltam
volna, ha a kocsisi, vagy lovászi lett volna is. Nincs is semmi panaszom
az alacsony sors ellen, a mibe beálltam, csupán attól vagyok idegen,
hogy én az oldalamon ezentúl baltát viseljek. Én nemes vitéz vagyok, a
kinek a tomporát sohasem verte más, mint kard. A balta a parasztok
fegyvere, a pakulároké, én azt az övemben nem hordozom.

Zápolya meglepetve nézett az ifju arczába s aztán a vállára ütött.

– Ember vagy fiu! Az én emberem vagy! Ilyent kerestem én. Igazad van.

Azzal odament a fegyvergyűjteményhez, kikeresett belőle egy dákost,
elefántcsont markolattal, ezüstveretes tokkal, s azt oda nyujtá
Györgynek.

Györgynek az arcza lángvörös lett egyszerre. Ekkora kincs nem talált
volna rá soha. Csak úgy zihált a melle, mikor azt a dákost az öve
tokjába illeszté.

– Te katona voltál? kérdezé Zápolya.

– Igenis, kegyelmes úr, János herczeg huszárezredénél. Vele jártam a
bolgár hadjáratban; onnan szállítottam fel huszonnégy szekérrel a
zsákmány javából a király és királyné számára. Azok között volt
huszonnégy levágott deli harczosfej. Én azokat kitüzettem, tudatlan
észszel, a nagy szökőkút körül dárda hegyére, s ennek a láttára a
királyné úgy megrémült, hogy elfutott; engemet pedig kikergettetett a
palotából.

Zápolya ajka gúnymosolyra vonult.

– Azt elképzelem, – dörmögé halkan. – És hát azután mért nem tértél
vissza a te régi uradhoz, János herczeghez?

Az ifju felelni készült; de csak annyit tudott elmondani:

– Azért, mert… akkor a görcs az állkapczájába állt; a két szeme megtelt
könynyel; akárhogy szorította is össze az ökleit, nem birta
visszatartani, kitört melléből a fájdalom zokogása. – «János herczeg
meghalt!»

Zápolya arczán e szóra összevillámlott az a kettős világítás, a tűz és a
napfény, valami a rémületből, s valami az örömből.

– János herczeg meghalt!

Egy nagy hatalmas vetélytárs mult el a világból. A legjogosabb
trónkövetelő, mert Hunyady Mátyásnak fia és a mellett a mostani
báb-királynak leghívebb támasza!

– Pestisben halt meg, mondá György.

Zápolya úgy fel volt izgatva, hogy nyugtalanul járt végig a szobában,
míg felindulásának urává tudott lenni. Egyszer aztán oda állt György
elé.

– Nagy hírt hoztál vitéz, s ezért magáért nagy becsületben fogsz állni
nálam. De még inkább azokért a könyekért, a mik urad miatt fakadtak
előttem. Ne hidd, hogy alacsony szolgálat az, a mit kastélyomban
elvállaltál. A magister kaminarius én nálam nem cseléd; hanem belső
bizalmas ember. Zord éghajlatunk alatt a tüzet folyvást táplálni kell
kandallóinkban. A ki azt teljesíti, az minden órában bejáratos hozzám,
ha ébren vagyok, ha alszom, és az anyám és a hugom termeibe; az egész
ház rá van bízva, lát mindent, a mi történik, tud mindent, hogy kik
járnak hozzám az urak közül; meghallja, mit beszélünk, miről
tanácskozunk, mert a kandallóinkkal folyvást dolga van. Ezért követeltem
annyi virtust tőle, s azonfölül, hogy nemes vitéz legyen. És hogy
mindezek fölött irni és olvasni ne tudjon. Nehogy elárulhassa levélben
azt, a mit házunknál megtudott. Ez a hivatala a magister kamináriusnak.

– Hiven fogom azt teljesíteni, mondá György, bal kezével a dákos
markolatát szorítva, s ugyanakkor a jobbjával Zápolya Jánosé után nyúlt,
kezet akart neki csókolni. Úgy volt szokva a régi uránál.

Zápolya nem engedte azt. Erős kézszorításra merevíté meg a jobbját.

– Nemes emberek nem csókolnak egymásnak kezet! – Nekem senki sem. –
Fiatal vagyok arra. – Te meg épen egykorú vagy velem. Pajtásom lehetsz.

Ezzel a nehány szóval megvette örök áron Martinuzzi Györgyöt Zápolya
János. Jobban, mintha aranynyal vásárolta volna meg. Az egyik ifju bele
volt vonva a másiknak a varázskörébe. Ez a varázskör később tábort,
nemzetet hódított. A mindenkitől lenézett, a király elől kikergetett
ifju talált egy főúrra, egy olyan büszke főúrra, a ki a királynak azt
meri izenni: «add nekem a leányodat, mert utánad én akarok a trónra
ülni!» és ez a nagyravágyó főúr kezet szorít vele, a szolgájával! s azt
mondja neki: «te nemes ember vagy! Nem csókolsz kezet senkinek».

De Zápolya János gyors elméje is feltalálta első pillanatra az előtte
álló ifjuban azt a ritka tüneményt: egy hűséges szivet. Az a köny, mely
Corvin János halálhirének elmondásakor György szemeit elhomályosítá,
beszélt erről a szívről.

Még többet is tett vele Zápolya.

– Szeretnék felőled még többet is megtudni, mondá Györgynek, mint a
mennyit a budai várnagy leveléből megértek. Ülj le ide e székre.

– Hadd álljak, kegyelmes uram.

– Fogadd el a kinálást. Előttem a bocskoros nemes is olyan jó, mint a
biboros főúr. Csak te ülj le. A paraszt beszél állva.

S kezét vállára téve, kényszeríté őt leülni egy kartalan ülőkére. Maga a
kerevetre dült le.

– A te atyád, Utyessenovich Gergely, horvátországi gróf, Kamiezáč
várának ura; kinek többi fiai mint hadnagyok szolgálnak a király
seregeinél. Miért vagy te egyedül közülök szolgai sorsra kényszerítve,
sőt még az apád nevét sem viseled, hanem Martinuzzinak hivatod magadat?

– Kevés szóval elmondhatom, kegyelmes uram. Atyám Utyessenovich Gergely
horvátországi főispán, a mit úgy hinak, hogy «comes»; s ezt grófnak is
mondják, a hogy kegyelmességedet is «szepesi grófnak» hiják inkább, mint
főispánnak. Vára igenis van az Unna partján épen a török járás útjában.
De egyebe aztán nincsen is, csak a vára. A török martalócz seregek
falvait elpusztították, jobbágyait rabságra hajtották, gulyáit, nyájait
elrabolták, szántóföldei vetetlen maradtak. Én aratást nem láttam otthon
soha. Csak a harczos dandára maradt meg az apámnak.

Azzal ő és a felnőtt bátyáim viszont a törökök ellen jártak portyázó
kalandokra, s a mi martalékot így ejthettek, abból éltek. A bátyáim az
apám első feleségétől születtek. Hajlott korában másodszor is
megházasodott az öreg, elvett egy velenczei származású olasz leányt, a
Martinuzzi nemes családból. Annak a szülötte vagyok én. Bátyáim sanda
szemmel nézték az apám új nászát. Egyiknek felesége is volt, koros
hölgynek ismertem már, meddő volt. Ő parancsolt a háznál. Nálunk az a
szokás, hogy ha több asszony kerül össze a háznál, az ifjabbnak nyolcz
esztendeig nem szabad a szavát hallatni. Csak akkor, ha az idősebb
megszólítja. Az anyám még azonfelül nem is tudott más nyelven, csak
olaszul. Azt hiszem, hogy ángyom haragudott azért az anyámra, a miért
engem a világra hozott, mert neki gyermeke soha sem volt. Onnan
gondolom, hogy a mióta eszemet tudom, mindig üldözött, kergetett ki a
kastélyból, féltem is tőle s boszantottam, a hol tehettem. Egész
gyermekkoromat cselédek és parasztgyerekek között töltöttem. Úgy éltem,
mint a koldusgyerekek: erdei gyümölcsöt, gombát, madárfészket keresve. A
másét sem kiméltem. A néném azt is megtiltotta a cselédeknek, hogy az
apám nevén hijjanak, a minek szégyenére váltam s az anyám neve maradt
rajtam: «Martinuzzi».

– És ezért nem tanultál meg írni és olvasni?

– Más sem tanult azt az egész vidékünkön, hisz nem volt egy iskola az
egész vármegyében, az anyám sem tudott. Pedig nekem olyan kimondhatatlan
vágyam lett volna kikapaszkodni abból a sárból és szennyből, a miben
fetrengtem, valami jobbnak lenni, mint a játszó és verekedő pajtásaim.
Erősebb voltam valamennyinél, földhöz vágtam, a ki idősebb volt is s egy
fejjel nagyobb, mint én. De nekem valami volt, itt-itt, a homlokomban,
nem tudom mi az? Valami másra akartam jó lenni, mint verekedésre.
Szüntelen ösztönöztem az anyámat, hogy vigyen el magával Scardonába a
keresztapámhoz, a püspökhöz, az neki édes testvére. Nagy kamasz voltam
már, a mikor rászánta magát, hogy elvigyen oda. Gyalog mentünk odáig,
kocsin nem jár asszony, gyerek a mi vidékünkön. Mikor megérkeztünk a
szép tornyos városba, épen misére harangoztak. Anyám egyenesen odavitt
magával a templomba. Ott az oltár közelében, a hol a vasrács van,
letérdepeltetett maga mellé… Én egyre feszengtem a nagy bámulástól. De
sok oldalbaütést és fejbelegyintést kaptam a mellettem térdeplő
asszonyoktól azért a fenhangon való kérdezősködésért, a mit az anyámhoz
intéztem, «mért csinálják ezt? mért amazt?» Tetszett a czeremonia. Végre
az anyám azt sugta fülembe, hogy no már most fogjam be a számat, mert a
ki odalép az oltár elé, az az én nagybátyám és keresztapám, a püspök. De
ugyan a markával kellett befognia a számat, hogy el ne kiáltsam magamat:
«jó napot keresztapám!» A szertartás véget ért, csengettek, énekeltek, a
nép leborult, a mellét verte, aztán fölálltunk mind, s tódultunk kifelé.
Én iparkodtam könyökkel, ököllel utat furni kettőnknek a sokaság között,
a miért nagyon megszidtak. A templomból aztán egyenesen mentünk az
anyámmal a püspöki palotába. A czifra portás a mint az anyám nevét
meghallotta, azonnal bebocsátott. Felmentünk a márvány lépcsőkőn, azután
egyik szobából a másikba vezettek. Utoljára egy helyen sokáig
megvárakoztattak. Végre bebocsátottak a keresztapám elé. Azért kellet
várakoznunk, mert a keresztapám épen ebédelt. Egy nagy gömbölyű
asztalnál ült egyedül. Szép piros orczájú, domború termetű úr volt,
violaszín selyem kantus volt rajta. Előtte párolgott mindenféle ízletes
étek, a minőket én soha sem láttam. Csak a szaga csiklándozta az
orromat, arról gondoltam, hogy az valami jó lehet. Az anyám odavezetett
hozzá s intett, hogy csókoljak neki kezet. A püspök azonban haladékot
parancsolt s elébb kihúzva a zsebéből a violaszin selyemkeztyűt, azt
felhúzta a kezére. A keztyűnek az ujjairól gombok fityegtek alá. Úgy
nyujtá a kezét nekünk a kézcsókolásra. Azzal az anyámnak intett, hogy
üljön le egy zsámolyra, én pedig mellette álltam.

– Hát nem hívta meg az anyádat az asztalhoz? A testvérét?

– Nem tette azt. Folytatta nagy kényelemmel az étkezést egyedül, ivott
közbe-közbe, hol aranypohárból, hol üvegből mindenféle szinü borokat.
Azalatt az anyám alázatosan esedezve beszélt hozzá, a mire nyers hangon
adott válaszok jöttek. Én nem értettem a beszédjüket, mert olaszul volt,
de nagyon el voltam keseredve a miatt, hogy legalább egy ludczombot nem
ád a keresztapám, mikor olyan éhes vagyok. Végre mikor elkészült az
étkezéssel a keresztapám, kegyes volt engemet is megszólítani horvátul:
«No hát te rossz fiú, voltál a templomban? Hát mit láttál a templomban?»
Én erre a magam buta eszével az felelém, hogy «láttam bizony, hogy
kegyelmed keresztapám a templomban is egyedül ivott, idehaza is egyedül
iszik.»

– Hüh! Sziszent fel Zápolya, felegyenesedve fektéből. Hisz ez őrült
mondás volt. (Zápolya igen vallásos érzületü volt s nem tűrte szent
dolgokban a tréfát.)

– Tudom már, hogy az volt, megtanított rá a korbács. Kaptam aztán abból
annyit, hogy három ebédre elég volt.

– De hát nem voltál te azelőtt soha templomban?

– Soha. Vidékünkön minden templom le volt égetve. Egy rácz kápolna volt
csupán, az is fából, abba meg nekem nem volt szabad belépnem. Nagy néha
vetődött hozzánk egy kószáló barát valahonnan, a ki a tornáczban misét
mondott. Annak meg kellett gyónni az egész háznépnek. Én is meggyóntam
neki, s azalatt kicsentem a csuhája zsebéből a füstölt kalbászt, a mit
az ángyomtól kapott.

– No te rád, nemes vitéz, ugyan sok igazítás elfér.

– Tudom én azt magam is, csak azt tudnám, hol igazítanak meg?

– Hát nagybátyád, a püspök, nem tette meg?

– Az kikergetett a palotájából, hanem elébb jól megveretett. Én aztán
elbújdostam a világba. Találtam egy nagy erdőt, abba belebódorodtam,
napokig eltévelyegtem benne. Éltem málnával, mogyoróval, a mit az erdő
adott. Éjszaka odvas fákban háltam. Megkergetett a farkas, megkergetett
a kurta kigyó. A farkast elhajigáltam magamtól kövekkel, a kigyót
elvertem husánggal, hanem egyszer valami szörnyeteg nagy állatra
kukkantam a bozótban. Soha sem láttam még olyat. Szarva van, mint a
bikának, de maga sokkal nagyobb annál. Iszonyú nagy széles feje, vastag
nyaka egészen benőve sörénynyel, a két lapoczkája között egy nagy púp.

– Az egy bölény volt!

– Az ám. Megmondták később. Ott legelt két tehenével meg egy borjával. A
mint meglátott, dühösen rohant rám. Én felfutottam egy fára, akkor
elkezdte a nagy fát döngetni a kemény homlokával. Azt hittem, hogy
kidönti a helyéből. A szarvaival tépte a gyökereit s bömbölt iszonyú
módon. Én szépen beszéltem hozzá, könyörögtem neki, hogy ne bántson,
hisz én csak egy szegény gyerek vagyok, soha se ettem borjuhúst
életemben, nem vádol a lelkem, hogy valaha a familiájának vétettem
volna, de csak nem engesztelődött meg. Ott maradt a fa alatt egész nap.
Azt gondoltam, hogy éjszakára majd odább megy. De éjjel is ott maradt.
Akkor tudtam meg, hogy ökör, tehén nem alszik soha, ha lefekszik is
ébren marad. Reggel egy kis időre elment legelni, de minden neszre
figyelt, s a mint meghallotta, hogy én kezdek czihelődni a fáról,
egyszerre odarohant s ujra elkezdte a fát döngetni. Az éhségemet csak
elvertem a fáról szedett bükmakkal, de a szomjúság majd megölt, a
faleveleket rágtam. Egyszer csak este felé puskadurranás hangzott az
erdőben, erre a vadállat akkorát ugrott, hogy szöktében megfordult maga
körül, s arra aztán a hozzátartozóival együtt neki vágtatott a legsürűbb
bozótnak, csak úgy recsegett alatta a csalit. Én aztán nagy sietve
lemásztam a fáról s futottam abban az irányban, a honnan a puskalövést
hallottam. Ezalatt egészen rám esteledett. Sötét volt, a sok
szentjánosbogár csillogott körülöttem. Végre tüzet láttam felcsillámlani
a fák között. Arra felé futottam. Nagy tűzrakás volt. Mellette valami
harmincz ember guggolt és hasalt, ketten pedig egy fanyárson egész
dámvadat sütöttek, még a szarva is rajta volt a fején.

– Bizonyosan orvvadászok voltak.

– Ha még orvvadászok lettek volna! Haramiák voltak, zbojnikok, a kiknek
a nevét már sokszor hallottam emlegetni, a «cserveni dolmán» czimborái.
Mingyárt rájuk ismertem a veres dolmányukról. A mint engem észrevettek,
egyszerre felugráltak, puskáikhoz, handzsáraikhoz kapkodtak, csak aztán
csillapodtak le, mikor látták, hogy csak egy fegyvertelen suhancz jön
eléjök. Azért mégis meg akartak ölni, hogy hátha kém vagyok. Hanem aztán
a harámbasájuk megszánt, «Ne bántsátok! Hátha hasznát vehetjük ennek a
ficzkónak?» Azzal oda állított a tűz mellé, hogy nagy fakanállal
öntözgessem a nyárson forgó pecsenyére az alatta levő teknyőben meggyült
forró zsirt, attól az porhanyóbb lesz. Az alatt kikérdezett, ki vagyok,
honnan jövök? Elmondtam neki mindent hegyiről-tövire. A zsiványoknak
nagyon megnyertem a tetszését. «Hisz ez nekünk való ficzkó!» A mint
aztán a bölénynyel való rémületemet elmondtam előttük, akkor meg nem
foghattam, hogy miért ordítanak fel olyan ujjongással, mintha valami
elásott kincsre bukkantak volna? A harámbasa odajött hozzám, s vállamra
ütött, pajtásnak nevezett s aztán maga vágott le a pecsenye megsült
részéből a számomra egy darabot, s a kezembe nyomta, a mit én nagy mohón
befaltam. Azután egy kulacsból innom adott valamit, a mi savanyú is
volt, édes is volt, s úgy égette a torkomat, mint a tűz. Akkor aztán azt
mondá a harámbasa, «jól van ficzkó, holnap szabadon elmehetsz innen,
elvezettetlek egész odáig, a hol meglátod Lepoglava várát.»

– Az volt Corvin János herczeg lakhelye.

– Megtudtam azt is. A harámbasa azt mondá, hogy a legelső embernek, a
kivel a várkapuban találkozom, csak annyit mondjak, hogy engem a bölény
megkergetett, akkor bizonyosan a herczeg eleibe fognak vezetni, s az
engem ezért jól meg fog jutalmazni.

– Értem. A bölény olyan ritka vad már az országban, hogy kevés vadász
tud egyet elejteni.

– Azután azt mondá, hogy majd én fogom a herczeget és vadászkiséretét
elkalauzolni arra a helyre, a hol a bölénynyel találkoztam, még azon
éjszaka. Akkor még egyszer adott innom a kulacsból. Én attól aztán úgy
elálmosodtam, hogy eldültem a földön s elaludtam a tűz mellett. Egyszer
azonban egy haramia jól oldalba rugott. Meg akarta tudni, hogy alszom-e
igazán? Én fölébredtem a rugásra, de mégis úgy tetszett, mintha alunnám.
Hallottam, hogy mit dödörögnek a zsiványok maguk közt. Hogy a
czimboráikat összecsődítik, vannak kétszázan, s mikor a herczeg a
vadászkiséretével lejön az erdőbe a bölényt keresni, egyszerre
körülfogják, foglyul ejtik s akkor aztán rémséges nagy váltságdijat
fizettetnek érte, azon megosztoznak. Azt is mondták, hogy nekem is adnak
belőle s aztán felvesznek a czimboraságba. Nem is nagyon bántam. Hisz
ezek vitéz czimborák, hátha még egyszer én lehetek a vezérük. Egész
életemben mindig azt hallottam, hogy rabolni vitézség.

– Hát aztán megtetted, a mit a haramiák rádbiztak?

– Meg biz én. Eljutottam Lepoglava alá s a mint ott egy hajdúval
találkozám, mondám neki, hogy láttam az erdőn a bölényt. De csak hogy a
tenyerén nem vitt a herczeg elé. Annak is elmondtam, a mit láttam és
tapasztalék. Nem kellett semmit hozzátennem, nem volt mese. A ki nem
látta a bölényt, az nem tudja elmondani, milyen a bölény. A herczeg
nagyon megörült a beszédemnek, s rögtön rendeletet adott a sáfárjának,
hogy engem öltöztessenek fel jó tiszta ruhába, olyan ágról szakadt is
voltam! Ez a jósága úgy meglágyította a szivemet. Valami nagy keserűség
fogta el a torkomat, sirva fakadtam. A herczeg azt kérdezte, miért
sirok? «Azért, mert olyan czudar gonosztevő vagyok. Én téged most
kelepczébe akarlak csalni, hogy majd mikor a bölényre mégy vadászni, a
haramiák elfogjanak, magukkal vigyenek, nagy váltságdijt fizettessenek
érted.»

– No az becsület volt tőled.

– Meg is lett a jutalma. János herczeg megdicsért s aztán leküldött a
csatlósaihoz, hogy tartsanak jól. Másnap pedig erős vadászkisérettel
elindult az erdőbe az én vezetésem mellett, de elébb éjszaka két csapat
muskétás lett két oldalra elbujtatva, a kik a rablókat körülfogják, a
míg azok a herczeget akarják kézrekeríteni. Egész csata lett abból, én
magam is részt vettem benne, puskával a kezemben. A rablók egy része
elesett, más része fogságba került, de a harámbasa egy csapattal kitört
a kelepczéből és elmenekült. A fogoly rablókkal röviden elbántak,
valamennyit felakasztották az erdő szélében az út mellé. Engemet aztán
pártul fogott a herczeg s rövid időn felvitt magával Buda várába, egy
időre maga is ott telepedett le. Ott bizony henye életet éltem a
cselédség között, egész nap lebzseltünk, egyéb dolgunk sem volt, mint a
lovakat, hintókat tisztogatni a sártól. Mikor aztán a herczeg megint
vissza akart térni Horvátországba, engem oda hivatott magához, s azt
mondá: «te édes szolgám, nem jösz velem Lepoglavára, mert ha ott a
rablók elkaphatnak, a minapi elárultatásukért majd nagy kegyetlenül
bánnak veled; hanem lemégy Erdélybe egy muskétás hadammal, az én
vajda-hunyadi váramba s ott vársz, a míg ismét érted nem küldök. Nem
fogok rólad elfelejtkezni.» Ott felejtettek biz engem öt esztendeig.

– No ott ugyan nem sok hasznos dolgot tanulhattál.

– De igenis tanultam, lóháton karddal, kopjával verekedni, aztán meg
magyarúl, lengyelül, oláhul beszélni.

– Az is szép tudomány.

– Egyszer aztán jött a parancsolat a vajda-hunyadi várőrséghez, hogy
gyors iramodásban siessen a Vas-Kapuhoz a herczeg hadaihoz csatlakozni.
Az én uram megkezdte a Dunán túl a törökök ellen dicsőséges hadjáratát.
Mindenütt ott voltam a testőrhuszárjai között s magamviseletével
kiérdemeltem, hogy zászlótartónak kinevezett. Hadnagygyá is megtesz
vala, ha írni és olvasni tudok. A nikápolyi csatában levágtam a török
szarácsiak vezérét páros viadalban. Ezért azzal jutalmazott meg a
herczegem, hogy én rám bizta a király és a királyné számára kiválogatott
hadi zsákmány felszállítását Buda várába. Hej, micsoda csába reménységek
között mentem oda! Azt hittem piros csizmát adnak, aztán azt kaptam,
hogy kilöktek a várból s még a lovam is elvették.

Ez emléknél összeszorítá a torkát a keserűség az ifjúnak. Egész
gyermekes panaszhangon mondá:

– De hát miért? De hát miért? Hát tehetek én arról, hogy a királynénak
olyan gyönge szive van, hogy nem tudja az ellenség levágott fejét utálat
nélkül meglátni? Hisz azért királyné, hogy ne legyen olyan gyönge, mint
más asszony.

Zápolyának tetszett ez a kifakadás.

– De hát nem soká fájt nekem az, hogy a királyi várból kitették a
szüröm, mert nyomba jött utána az a hír, hogy az én jó gazdám, a dicső
János herczeg meghalt. Ez a nagy fájdalom elnyomta azt a kisebbet.

– Derék fiú vagy, György.

– Most pedig meg vagyok vigasztalódva, hogy a jó uram helyett kaptam egy
másik jó urat. Olyan hiven fogom szolgálni kegyelmességedet, mint a hogy
szolgáltam a régit s ha Isten megsegít, talán még annál is jobban.

– El is várom tőled. És most azonnal bevezetlek a hivatalodba. Itt az én
szobámban csak egyszer kell a tüzet megraknod, délben, én nem szeretem a
meleget. Hanem a czímeres teremben már korán reggel kell tüzet szítanod
mind a két kandallóban, s azt időnkint élesztened, ott egész nap mindig
akad vendég úr, a ki a dőzsölő asztalnál ül s azoknak eddig az volt a
szokásuk, hogy koczkát vetettek egymás között, ki tegyen ismét
fahasábokat a tűzre? mert a pórt nem türik a teremben, itt pedig nemes
ember, a ki szolgálatot tegyen nem akad. Azután a herczegnő, az anyám
szobájában kell befűtened a kandallót, de mielőtt belépsz, háromszor
kell kopogtatnod az ajtón, s addig várnod, a míg egy sípszó nem felel
belülről. Akkor aztán jönni fog egy fraj, a ki felnyitja előtted az
ajtót. Mikor belépsz, semmi üdvözletet nem kell mondanod, se «jó
reggelt», se «dicsértessék»-et, csak a kandallóhoz menned, felszítanod a
tüzet s aztán csendesen eltávoznod.

– Azért vannak ezek a sarok nélküli saruk.

– Gyere utánam.

Zápolya néhány hideg szobán keresztül elvezette az új szolgát a nagy
czimerteremig.

Hosszu, komor, sötét terem volt az, ódon freskó festményű falakkal és
márvány oszlopokkal, melyeknek közeit családi czimerek, fegyverekből
összerakott trofeumok diszíték. Magas nehéz pohárszékek két oldalon,
ezüst és aranyozott billikomokkal és vedrekkel megrakva, többnyire
műremekei az olasz ötvösművészetnek. Két pánczélos vasember a két ajtó
mellett. A terem két végében roppant nagy kandallók, a mikben egész
máglyatűz égett. A terem közepét elfoglaló nagy tölgyfaasztal mellett
ült «már» valami tíz vendég úr, vagy talán «még». Lehet ám, hogy a
tegnapi vacsorától feledkeztek ottan.

Mikor Zápolya belépett a terembe, hangos üdvözlettel fogadták:

– Adjon Isten, a mi nincsen!

Ez az igazi magyar üdvözlet.

A válasz pedig az rá, hogy «vegye el, a mi van!»

Hát ezuttal mind a két kivánság beütött.

– Atyafiak! mondá Zápolya, itt a rég keresett magister kaminarius. De
nagy hírt hozok, meghalt János herczeg.

Hahó! Milyen örömriadal támadt erre. Az urak a billikom fenekével
ütötték az asztalt. «De már erre nagyot iszunk!»

De egy közülök mégis elszégyelte magát a jövevény előtt s magyarázatát
adta az örömnek.

– Már tudniillik annak az örömére, hogy van már magister kaminarius, nem
kell magunknak sors szerint fát rakni a kandallóba.

De Györgynek több esze volt ám, mint hogy azt elhigyje. Valamennyi
arczon olvasta az igazságot, irásból nem tudott, de szemekből tudott
olvasni, hogy nem az az oka ennek a diadalmas hálálkodásnak, hogy adott
Isten, a mi nem volt eddig, egy alkalmas kandallófűtőt, hanem hogy
elvette, a mi legjobban útban volt, az igazi törvényes és méltó
trónkövetelőjét a roskadozó magyar királyi széknek: Corvin János
fejedelmet, Zápolya versenytársát.

György hozzálátott gépies egykedvüséggel a hivatalos feladatához, rakta
az új hasábokat a lankadozó tűzre. Az urak folytathatták az eddigi
beszélgetést, a minek új elevenséget adott a most hallott nevezetes
halálhír.

Volt egy közöttük, a ki csitítá a többit: «halkabban urak! Zsindely van
a háztetőn». Ez Györgyre czélzott. Erre aztán Zápolya diákul mondogatott
valamit az uraknak, a miből nehány szó, az oláhhoz hasonló, megragadta
György figyelmét: principis vexillarius, nobilis, fidelis: (a herczeg
zászlótartója, nemes, hűséges) litterarum ignarus (írástudatlan): ő róla
beszélt. Az urak meg lettek nyugtatva s hangosabban folytatták a
beszélgetést.

– Most átmegyek az anyámhoz, e gyászhírt tudatni vele. Mondá Zápolya az
uraknak s aztán Györgyhöz fordúlt s megszólítá a czímén: «magister
kaminarius! jöjj velem: majd bevezetlek a herczegnőhöz».

Györgynek egészen melege lett attól a szótól. A herczegnőhöz! Hát
szinről-szinre fogja látni Zápolya István büszke özvegyét: a hajdan
hirhedett szépséget. Tán még most is az?

Csalódott azonban: a bevezetés alatt nem a herczegnő volt értve; hanem
csak annak az udvari frajja, a ki a kopogtatásra kinyitá az ajtót. A
leányasszony hamis szemű, szőke fehér személy volt, gödrös piros
orczával, fitos orrocskával, a ki előtt nem nagy respektusa lehetett
Zápolyának, mert be sem ereszté az ajtón: fogta a kilincset, úgy állta
el az útját, s azt kérdezé tőle: «mi lesz úrfi»?

– No Biri, hát be sem eresztesz? Fölkelt már az anyám?

– A herczegnő még nem kelt föl. Ott kinn tágasabb.

Szemtelen persona! Jegyzé meg magában György. Így beszélni az én
urammal! Miért nem üti pofon?

De nem ütötte bizony, hanem azt mondta: «no hát majd későbben jövök» s
hátralépett. Aztán előre tolta Györgyöt a leányasszony elé.

– Hanem ezt a legényt csak bocsássa be a szobába. Ez a magister
kaminarius. Budáról jött.

A kisasszony dévaj kedvvel csapta össze a kezeit s pajkos vidámsággal
monda:

– Ejnye, édes lelkem, más rózsája! Kend ugyan helyrelegény! Hát kend
lesz a kandallómester? No ha elalszik a tüze, csak szóljon nekem: adok
kölcsön.

No ez már épen szokatlan beszéd volt György előtt. A dalmatáknál
megköveznék azt a leányt, a ki így beszélne a legényhez.

Azzal a leányasszony igazságot tett a két kopogtató között: Zápolyát az
egyik kezével kitolta a két ajtó közül, Györgyöt pedig bevonta az ajtón
a másikkal. S azzal bezárta az ajtót kulcscsal.

S akkor is egész fenhangon fecsegett. Még ott csak az előszoba volt,
tulajdonképen a fraj lakása. Itt elébb megállítá Györgyöt.

– Hát hogy hívják kendet, galambom?

– Martinuzzi Utyessenovich…

– Jaj, ne azt a hosszút mondja, hanem a rövidet.

– György.

– Ah! Ez szép név! Ez az én bálványom! Gyuri, Gyuricza, Gyuszika!
Melyiket szereti kend legjobban?

– Én csak azt szeretem, hogy «György».

– Jaj akkor én nekem mindig «Gyöngyöm»-re fog menni a szám.

– Hát hol van az a kandalló? Ezzel a kérdéssel gondolta György, hogy
véget fog vetni a fecsegésnek.

– Az itt van a herczegnő szobájában; odamegyünk.

– Hát nekem szabad oda belépnem – «ilyenkor»?

– Kendnek mindenkor szabad belépni ebbe a szobába, a mikor csak a
kandallót meg akarja rakni.

– És a grófnak nem szabad az anyja szobájába lépni?

– Nem bizony, gyöngyömadta. Mert hát tudja, magának megsúghatom
bizodalmasan, tartsa ide a fülét. A herczegasszonynak az arcza most is
olyan gyönge és friss, mint húsz esztendős korában volt; s ezt azzal
szerzi meg, hogy éjszakára mindig két szelet vékony marhahúst tapaszt az
arczára, a mit rápólyáznak, s azt le nem veszi onnan, a míg csak föl nem
kel. Így nem mutathatja magát a grófnak.

Györgynek a körme hegyéig lövellt az ijedtség: azt hitte, hogy ennek a
titoknak a meghallása által maga is bűntársává lett valami szörnyű
összeesküvésnek. Megtudni, hogy a herczegnő nyers rostélyos szeleteket
borongat a szép arczára! Hisz a ki ezt kibeszéli, az méltó a fejvételre!

– No hát csak jőjjön kend utánam szaporán.

A fraj felnyitá az ajtót György előtt.

Rettegett! Ha megtalálja látni a herczegnőt, azzal a különös ábrázattal!

Megkönnyebbült aztán a lelke, mikor az ajtón belűl került. Nem láthatott
ő abból a szobából semmit. Az ajtótól kezdve egész a kandallóig egy
pompásan kifestett spanyolfal volt húzva. A kandallófűtőnek ezen belűl
volt a járása. A tűz már égett a kandallóban.

A fraj magyarázta neki a dolgot.

– Ez eddig a frajok bajlódása volt, ugyan jó, hogy kendet ide hozták; mi
mind összecserepesítettük a tűzrakással a fáin kezünket. Hát a kend keze
micsoda dologhoz szokott?

– Kardforgatáshoz.

– Kardforgatáshoz? Hát kend katona volt? Tán épen lovas katona? Jaj, ne
mondja! Mert mingyárt én is meggyuladok, mint az a gyertyánfa! Olyan
ember, a ki vág, lő, szurkál! Ez az én bálványom.

A hálószobából sipolás hangzott. Ez a frajnak szólt.

– Megyek már. A «sárkány» sipol. Aztán tudja kend, mikor ebédre
csöngetnek, az első csöngetés szól a cselédségnek, arra ne menjen kend
le a refektoriumba; mikor másodikat csengetnek, az az uraknak szól, arra
se hederítsen kend, mert kend nem szolgál fel az asztalnál; hanem mikor
harmadikat csengetnek, akkor tartson kend ide az én szobámba. Ekkor a
herczegasszony, meg a kisasszony ebédel, a maradék mi hozzánk kerül ki
frajokhoz. Kendet is beveszszük magunk közé. Meglássa, úgy élünk, hogy
Laczi király sem él jobban.

Ismét sipoltak a hálószobában.

– Megyek no! Hisz a gróffal kellett a dolgot végeznem. No!

György egészen furcsának találta az állapotját.

Katona korában sokszor meg kellett becsülnie a komiszkenyeret, a mi a
tarisznya fenekén ott maradt szárazon, de az is jobbízü volt, mint ez, a
mire most utalva van, lakoma-maradék herczegnői asztalról, megosztva az
udvari frajokkal, s aként megszolgálva.

– No hát ez is katonasors.

A harmadik csengetésre György csakugyan megjelent Biri leányasszony
szobájában. Az csak egyedül volt: a többi frajokat el tudta másfelé
dirigálni. Györgyöt nem épen a herczegi konyhamaradék csalogatta oda,
mint inkább az ösztön. Az urak ott a teremben egész fesztelenül
beszéltek előtte olyan dolgokról, a mikről ő többet tudott mint azok;
hanem az előzményeiket nem tudta a maga fejétől kitalálni. A
királyleány-kérés volt a beszéd tárgya. György az ő gyors lábaival
gyalogsorban jócskán megelőzte Tomiczkyt, a ki födeles hintójával nem
jöhetett olyan serényen. Ő megmondhatta volna már nekik, hogy mi lett a
leánykérés kimenetele, de hát a kandallófűtőnek nincs szava az urak
tanácsában.

– Jaj, lelkem katonám! sápítozott Biri leányasszony. Bizony Isten
elveszti az ember a lelkét ezzel a mi herczegasszonyunkkal. Mennyi kinom
volt ma vele. Semmi sem tetszett úgy neki, a hogy tették. Ha annyi arany
volna a tarsolyomban, a hány pofont ma az öltöztető frajok kaptak tőle,
ugyan gazdag volnék! Csak úgy repült a fejükhöz doboz, köcsög, a mi a
kezébe akadt. Nekem meg folyvást ott kellett ülnöm a rundellában, s a
mint egy hintó berobogott az udvarra, meglesnem, hogy ki érkezett.
«Tomiczky jött?» Mikor aztán más úrnak a nevét mondtam, akkor az lett a
nevem, hogy «ostoba szajkó!» mintha én tehetnék arról, hogy nem Tomiczky
szállt ki az ekhó alúl, hanem Ártándy. Akkor aztán kijárt egy pofon a
fésülő frajnak, hogy megrántotta a haját. Tudja kend, hogy ki az a
Tomiczky?

– Most jövök Törökországból.

– No hát én megmondom, hogy kicsoda? Ez a mi urunknak a követje, a ki
kérő násznagy képében ment fel Buda várába a király leányát megkérni.

– Hát van a királynak már olyan nagy eladó leánya?

– Oh, kend nagy buksi! Hisz a királyleányt nem azért veszik el, hogy
asszony legyen belőle. Azt majd itt a várban apáczák nevelik. Az csak
arravaló, hogy ha a vén király meghal, az urunkra maradjon a koronája.

– Most már értem.

– Jaj lelkem katonám, itt minálunk ilyen szellet van. Az urfi király
lesz, a kisasszony meg királyné. Azért sereglenek ide most olyan
csapatostul a vidéki urak, hogy a mint a várvavárt nagy örömhirrel
visszatér a Tomiczky, mind fölkerekednek s ezer lovassal indulnak meg
Buda várába a királyleányt elhozni. Az lesz ám a dáridó! Akkor mi is
lakodalmat tartunk! Kend én velem, én meg kenddel. Ugyebár kincsem
katonám?

– Jó lesz biz az. Majd ha az urunk a királyleányt hazahozza.

– Csapjon fel rá!

– Felcsaphatok.

– Eb, a ki megbánja.

Nagyon könnyű volt ez a felcsapás Györgynek: ő már tudta, hogy Tomiczky
küldetése megzápult.

Ezért aztán jól megtraktálta Biri leányasszony.

Azonban Györgynek sietnie kellett, mert nagyon megszaporodott a dolga.
Folyvást jött az uri vendégsereg, a várkastély minden kandallójában
tüzet kellett szítani.

Másnap még több előkelő uraság érkezett: az udvaron hemzsegett a sok
czifraruhás jövevény, cselédség, csatlós, huszár, hajdu, kocsis, vadász,
az előszobákban az apródok, íródeákok, s a ki ilyen alkalommal el nem
marad: a sok kápsáló barát.

György szóba sem állt velük. Dolga után látott.

Mikor a herczegnő szobája ajtaján bekopogtatott, hogy a kandallóban
tüzet rakjon, ismét Biri leányasszony nyitotta előtte az ajtót.

– No lelkem katonám, ma ugyancsak a körmünk közül fogunk falatozni, mint
a héja, a mit a konyhából felkaphatunk; mert ma a herczegasszony, a
kisasszonynyal meg az apáczával együtt az urak asztalánál ebédel. Nagy
lakozás lesz. Valamennyi szakács, szakácsné, kukta egész éjjel spékelte
a vadat, törte a mandulát, szegfüszeget. Ilyenkor, a mi az uri asztalról
lekerül, mind elkapkodja a sok pákosz léhűtő útközben.

– Hát aztán minek az örömére lesz az a nagy dinomdánom?

– Mondtam már. Az éjjel megérkezett Tomiczky fullajtárja lóháton. Itt
volna már, de a sárosi kaptatónál belerekedt az útba a hintója, a lovai
nem bírják felvontatni a tetőre, innen kellett bivalyokat küldeni eléje,
a kik kirántják. Délre várják bizonyosra. Lesz aztán hetedhét országra
szóló nagy dáridó.

György tudta már, hogy milyen dáridó lesz itt, ha Tomiczky megérkezik,
de nem közölte a tudományát a leányasszonynyal.

Midőn újból visszatért a herczegnő termébe a kandallóhoz, Biri
leányasszony azzal az örvendetes fordulattal vigasztalá meg, hogy ők
ketten mégis kivételesen szép rendben fognak megebédelhetni, mert a
herczegnő megváltoztatta a szándékát. Borbála kisasszonyt nem fogják a
nagy asztalhoz ültetni, az oda benn a szobájában egyedül étkezik, a
herczegnő csak az apácza kiséretében száll le a férfivendégek közé, a
kik borozás közben bizonyára olyan beszédeket ejtenek, minőket nem
szükséges egy serdülő grófkisasszonynak füleibe venni. És így annak az
ebédmaradékát szépen megoszthatják.

György olyas valamit érzett, mintha ő most mind ezen egybegyült zászlós
urak, főnemesek, potentátok gyülekezete fölött magasan fölemelkedve
lebegne. Ő már látta előre, a mi következni fog, a leforrázott
reményeket, a hasraesett dölyföt, a szájba szakadt nevetést, mely
egyszerre fogcsikorgatásra válik s olyan kivételes szellemnek érezte
magát, a ki mindezt előre tudja és senkivel nem közli.

Talán magának Zápolyának felfedezte volna azt, a mit tud, ha hozzá
juthatott volna, de ezen a napon a szepesi gróf úgy körül volt véve
udvarló vendégekkel, hogy egy bizalmas szót nem közölhetett vele. De
azonfelül is eszében tartotta, hogy egynehány fényes palotából már
kidobták azért, mert nem tudta a nyelvét kapiczányon tartani. Szegény
embernek ne járjon a szája, ha nem kérdik.

A várban eleven élet volt egész nap. Minden vendég felvette az ebédhez a
legpompásabb díszruháját, maga Zápolya is ujdonat bibor mentében jött
fel a terembe, midőn anyját Hedvig herczegnőt karján bevezeté.

Hedvig herczegnő a negyvenes években járt; de még mindig hódító szépség
volt. Arczbőre oly fehér, mint az alabástrom, haja szénfekete,
gyöngyfüzérekkel átfonva. Öltözete túlterhelve drágakövekkel és
aranycsipkékkel. Megjelenésére a cseh trombitások a terem karzatán
üdvriadót harsogtattak s a vendégek sorba kezet csókoltak neki, kiket
Zápolya egyenkint megnevezett.

György ott állt a kandalló előtt és hallotta a főurak neveit.

– Hát Tomiczky nem érkezett meg még? Kérdezé a herczegnő.

A fia felelt rá.

– A kengyelfutója már megérkezett. Ő maga leszállt a tiszttartói
kastélyban. Az utazásban olyan defektussá lett az öltözete, hogy más
gúnyát kell váltania, mielőtt a társaság elé jöhetne. Az eltart egy pár
óráig.

A herczegnő boszusan veté fel az ajkát.

– Még várat magára! Ilyen alkalommal. Adjanak jelt az étekfogóknak.
Tomiczky helyét fentartjuk. Itt balrul mellettem. A mikor jön, itt lesz.
Kezdjük az ebédet nála nélkül.

Azzal intett az uraknak, hogy foglaljanak helyet. Jobbrul maga mellé
ülteté a Clarissa apáczát, a kinek kiséretében jött.

Az urak nem is kináltatták magukat.

Jó jelnék vették, hogy Tomiczky gálába öltözik elébb. Ha valami rossz
hírt hozna, azt azon rongyosan, szurtosan is elmondhatná.

S csakugyan már a harmadik étekfogásnál járt az ebéd, (minden étekfogás
háromféle ételt jelent), a midőn nagy kardcsörtetve megérkezett a
várvavárt násznagy.

Általános «hozta Isten!» kiáltás fogadá a belépőt, ki egyenesen az
asztalfőhöz sietett, a hol a herczegnő ült.

Zápolya megelőzően lépett eléje, kezét nyujtva neki.

– Nos? Széna vagy szalma? Mi történt, Tomiczky?

A lengyel összeüté a sarkantyúit a herczegnő előtt, kezet csókolt neki,
meghajtá a fél térdét, a kezét a homlokához értette, s latinul mondá az
üdvözletet: «Benedicat Deus»!

– Halljuk a szép szót, Tomiczky! kiabáltak a vendégurak. Mi hír Budán?

– Hát az a hír, hogy engem megvertek és kidobtak, mondá a visszatért
násznagy. A grófnak hozom a kosarat.

Erre a szóra a herczegnő nagyot sikoltott és görcsöket kapott, a feje
hátrahanyatlott a zselleszék támlányára, a kezét a szívére szorítá s
hangos zokogás fogta el.

Az urak felugráltak az asztal mellől, de egyik sem tudta, mitévő legyen?
A régi magyar asszonyok nem ismerték az idegbajok rohamait.

A kisérőnő szintén nem segíthetett a herczegnőn, mert az is görcsöket
kapott azonnal, az ilyen baj példavonó. Férfikéznek pedig nem szabad
elájult nőhöz nyúlni.

– György! Kiálta Zápolya a magister kaminariusra. Szaladj a herczegnő
frajjához: hozza segítségül a szolgálókat.

György futott lélekszakadva Biri leányasszonyhoz, a kinek egyszerre
örömöt is, meg keserüséget is okozott a gonosz hirrel. A leányasszony
szokva volt már az ilyen rohamokhoz, tudta, miféle eszentiákat kell
hirtelen készletben tartani.

György vissza sem ment addig a czímeres terembe, a míg a szolgálók a
herczegnőt és az apáczát ki nem vitték onnan, borzadt ettől a látástól,
s azoktól a síró hangoktól. Csak időhaladtával került ismét belül, hogy
kötelességét végezze a kandallóknál.

Akkor már az urak ismét az asztalnál ültek s folytatták a poharazást. Az
össze-vissza kiabálásból kivehette, hogy Tomiczky elbeszélte már az uri
társaságnak, hogy mi történt vele a király tróntermében.

– De hát ki volt az, a ki megütött? Kérdezék egyszerre többen is, de
különösen Zápolya sürgölte, a ki szemközt ült Tomiczkyval.

Tomiczky nagyokat nyelt a tányérjába szedett ételből s még nagyobbakat
ivott utána, tele szájjal dörmögve.

– Hát tudom is én? Én nem ismerek senkit az udvarnál levő urakból. Nagy
szakálla volt. Mikor elém tolakodott, közém és a királyné közé,
belekaptam a szakállába s ki is tépem, ha egy levente oda nem ugrik s
szét nem választ bennünket.

– De szépen fejbe üthetett, mert most is ott a homlokodon a véres
foltja.

– Ketté hasítottam volna bizonynyal, de hárman-négyen odaugrottak hozzám
s lefogták a kezeimet, aztán kituszkoltak a teremből.

– Hát azok kik voltak? Főurak, vagy praelatusok?

– Mit tudom én? A ti püspökeitek épen olyan mentében járnak, mint a
főurak, pilist nem borotválnak a fejükön, hosszu hajat viselnek, nagy
szakállt, bajuszt, kard van az oldalukon. Keresztes aranylánczot pedig a
főispánok is hordanak.

Zápolya boszusan ugrott fel az asztal mellől.

– Akkor én magam megyek föl azonnal Budára, megtudni, hogy kik bántották
ilyen galádul az én násznagy követemet!

Erre a szóra György odalépett Zápolyához s halk hangon mondá neki:

– Kegyelmes uram! Én tudom, hogy ki ütötte meg a lengyel urat? Az volt
Georgius Szathmáry, episcopus Quinque ecclesiensis.

Az urak mind rá bámultak: «nézd, nézd, a kandalló fűtő beleszólal a
főurak társalgásába»! És mond olyan szót, a mit érdemes meghallani.

– Honnan tudod te ezt? kérdezé Zápolya.

– Ott voltam akkor én is.

Tomiczky az asztalra csapta a kést, villát.

– Szent Prokópra! Ez a ficzkó csakugyan ott lábatlankodott előttem
akkor, csakhogy más gúnyában.

– Tehát pap volt, a ki főbe ütött, mondá Zápolya Tomiczkynak. Bizonyítja
az a sebhely a homlokodon. A püspöki gyűrünek a pecséthelye tökéletesen.
A Locus Sigilli!

Aztán Györgyhöz fordult.

– Honnan tudod te a püspöknek a nevét és czímét?

– Ott vártam az előpitvarban, a mint az urak egymás után megérkezének,
az ajtónálló elkiáltá a neveiket, mikor beléptek.

– Hát talán azt is tudod, hogy ki volt az, a ki közbe lépett,
megakadályozva, hogy Tomiczky úr az ütést visszaadja.

– Annak a neve Emericus Perényi, regni palatinus.

– Szófia beszéd! kiálta erre közbe két-három úri vendég. Ez a ficzkó
részeg! Hisz a nádor Geréb Péter.

– Ennek az embernek igaza van, mondá Zápolya. Geréb Péter meghalt, s az
országgyülés Perényi Imrét választotta meg.

Iszonyú lárma támadt erre.

«Hiszen mi ott sem voltunk ezen az országgyülésen.»

– Hittak bennünket, de nem mentünk el. Majd fizetjük a markális
büntetést a meg nem jelenésért. Utyessenovichnak igaza van.

– Ki az az Utyessenovich? Hát van a szolgáknak vezetéknevük?

Zápolya tovább kérdezősködött.

– Hát annak a neve nem jut eszedbe, a ki a királyné mellett állt, s
annak a fülébe suttogott, a míg Tomiczky úr hozzá beszélt?

– Az volt: Thomasius Bakácsius, archiepiscopus Strigoniensis.

– És azután elmondta a neveiket azoknak az uraknak sorban, a kik a
dulakodás közben Tomiczkyt megragadták s a teremből kitaszigálták, a
latin czímeikkel.

– Hát tudsz te diákul? kérdezé Zápolya.

– Egy szót sem tudok; csak a mit az ajtónállótól hallottam, azt
tartottam meg.

S aztán elmondta azoknak az uraknak a neveit is, a kik a lengyel urat
titkos suttogásokkal biztatták. Zápolya biztos hiveire ismert bennük.

– Bámulatos emlékező tehetség! Monda Zápolya.

– Ennek az embernek egy kalendárium van a fejében, szörnyüködék
Tomiczky. Én most sem tudom egynek sem a nevét. S ez egy hallásra
megtanulta valamennyit.

«Ez táltos! ördöngős!» kiabáltak a vendég urak.

– De legnevezetesebb az, monda Zápolya, hogy a mi neveket az én hivem,
Utyessenovich György elszámlált: azokból a ki ellenségünk, az mind
egytől-egyig érsek püspök, prépost.

Általános volt a felháborodás a főpapság ellen a vendég urak részéről.
Felugráltak székeikről, odarohantak Zápolyához, haragjuk kifejezését a
fülébe ordítani; a ki távolabb esett, az hangosabban kiabált: egymásra
árvereztek. Egyik azt ordította, hogy haddal kell megrohanni a püspökök
rezidencziáit s kiforgatni őket a várkastélyaikból: a másik az uton
hazatérett akarta őket fogságra ejtetni. «Le kell foglalni a
dézmájukat!» volt a leghangosabb indítvány. «Áttérünk mind
lutheránussá!» harsogtatá a fiatalabb nemzedék. «Árulás van Budán!»
dörgött közbe egy neki pirult arczú dalia: «eladják az országot a
németnek!» Akadt egy bátor vitéz, a ki felugrott a székre, onnan
kiabálta, hogy össze kell szedni a bandériumokat, s egész sereggel
indulni azonnal Budára, majd az ilyen násznép előtt Lengyel László
engedelmesebb király lesz, s odaadja esze nélkül a leányát. Egy ősz
hazafi csítitotta volna a tüzeskedőket; de az ő indítványa valamennyien
túlment: «össze kell hívni az országgyülést s törvényt hozni a király és
királyné által tervezett országeladás ellen!»

Nem volt elég az urak lármája: a tornáczokból uraik hangját hallva, mind
betódultak az iródiákok, fegyverhordozók, azok is segítettek a lármát
szaporítani.

Csak egy ember ült nyugodtan az aztalnál. Tomiczky. Ki volt éhezve:
lakozott. Az embernek a szája kétféle czélra van rendeltetve: az egyik a
beszéd, a másik az evés, s azt mondja az írás, hogy «nem attól kárhozik
el az embernek fia, a mi a száján bemegy, hanem a mi a száján kijön».
Tomiczky tartotta magát az elsőhöz. A nagy lárma alatt sorba huzogatta
maga elé a tálakat, s alaposan elbánt velük; hasonlóan cselekedett a
kancsókkal is.

György ott állt az urának a háta mögött. Valami olyan érzése lehetett,
mint az ördögidézőé. Ezt a felháborodást az ő szavai idézték elő. Hogy
olyan jól emlékezett a püspökök neveire és czímeikre. Nézte, hogy
hullámzik az egész tengerszem attól az egy kőtől, a mit ő beledobott.

Azonban a legnagyobb lárma is el szokott mulni magától: a harag
megemészti maga magát. Utoljára csillapíttatlanul is elhallgattak az
urak s mindenki Tomiczkyra nézett, a ki nagy nyugodtan törögette a
diótörővel a mandulát, annak a jeléül, hogy már eleget ivott. Úgy tett,
mintha nem is tudna magyarul; pedig az imént magyarul beszélt.

– No hát, Tomiczky! Mi a te tanácsod? Szólítá fel Zápolya.

– Elmondanám, ha szóhoz juthatnék.

– Beszélj! Elhallgatunk.

– Hát legelőször is ezt a sok csürhenépet küldjétek ki a teremből. Ez
nem országgyülés. Ennyi fülnek nem kell meghallani a tanácskozásunkat.

Zápolya intésére a janitorok kituszkolták a nem oda való szájtátókat az
ajtón. György is menni készül velük; de Zápolya visszaparancsolá: «te
itt maradsz, rád szükség lehet.»

Igaz: fát kellett rakni a kandallókba.

– Hát legelső dolog az, hogy válasszunk magunknak egy előlülőt, a ki a
tanácskozás rendjét vezesse. Mondá a lengyel.

«Zápolya! Zápolya!» kiáltozák az urak.

– Én szépen megköszönöm, monda az ifjú szepesi gróf. De én itt vádló
vagyok, peres fél, biró nem lehetek. Üljön az asztalfőre Tomiczky.

Elfogadták. Tomiczky is egy szóra fölkelt a helyéből s elfoglalta a
karszéket, a melyet Hedvig herczegnő üresen hagyott.

– Hát mindenek előtt, urak, tartsunk rendet. Hárman-négyen egyszerre ne
beszéljünk. Sőt ha én nekem megengeditek, majd sorba veszem mind azokat
a tanácsokat, a melyet elmondtatok, névszerint megilletve azoknak
támasztóit; s majd azután hozzácsatolom a magam okoskodását.

Ez nagyon helyes methodus. Az előlülő fogalmazza a szónokok véleményeit.

Tomiczky lengyeles accentussal beszélt magyarul; de ahoz szokva vannak a
görbe felföldön.

– Legelébb is kegyelmednek a tanácsát veszem elő, Homonnai Drugeth
Ferencz uram.

(György figyelt: most ismertették meg vele név szerint is a nevezetessé
leendő főurakat.)

– Kegyelmed azt javasolja, hogy le kell foglalni a püspökök dézsmáit.
Jól van. Megbocsátnak tisztelt barátaim, az Ártándy testvérek, ha az ő
javaslatukat nem vizsgálom, a püspököknek haddal megrohonását. Ezt maguk
is visszaszivják, majd ha egyet aludtak rá. Tehát a püspökök javadalmait
lefoglalni jó lesz. De nem arra a czélra, hogy azt az urak egymás között
feloszszák; hanem hogy azt a gregárius papság, meg a szerzetes rendek
megjuhászítására fordítsák. Ha a falusi papokat, meg a barátokat a
püspökök ellen hadba tudjuk vinni, az lesz a legjobb stratagema.

Általános helyeslés fogadta az indítványt.

– Azokat az ascétai életet folytató barátokat pedig, a kik a világi
vagyonra nem tekintenek, a püspökök világi fényüzésének megutáltatásával
kell ezek ellen fordítani. A mezítlábos barát a legfélelmesebb ellenfele
a biboros főpapnak.

(Ez a mondás nagyon megragadt György lelkében.)

Tomiczky folytatá a rekapitulácziót.

– A mit Tornallyay Jakab uram mondott, hogy legyünk lutheránusokká: ez
olyan fegyver, a mi bizony mondom, majd magától is kiguvad a hüvelyéből;
de tartok tőle, hogy egyszer a markolatja a kezünkbe szakad, s a pengéje
ellenünk fordul.

– Azt én sem helyeslem, szólt közbe Zápolya. Én a vallásra nem alkuszom.

– A mit Athinay Deák Simon czimboránk tanácsolt, hogy szedjék össze az
urak a bandériumaikat, s aztán menjenek fel «cum gentibus» Budára leányt
kérni, azt sem tanácsolom. Bár úgy vettem észre, hogy Zápolya János
grófnak ennél a szónál nagyon szikráztak a szemei. A fegyvert hagyjuk a
végső esetre. Ulászló királyt nem kell bántani. Azzal az én királyom jó
akaratát változtatnók ellenkezőre. Nem kell a királyt megalázni. Nem az
embert kell tekinteni, hanem a koronát. Akármilyen alak üljön is ott az
ország első székében, annak hódolni kell, mert különben szétbomlik az
egész világi rend. Én részemről tisztelettel hódolnék meg a trón előtt,
még akkor is, ha ez a «fa-jankó» ülne benne.

Ezzel a szóval a Zápolya háta mögött álló magister kaminariusra
mutatott.

Rengeteg hahota zendült fel e tréfás mondatra. Az urak hanyatt dültek
karszékeikben s az asztalt verték ökleikkel, úgy nevettek e képtelen
furcsaságon.

György látta a hahotázó arczokat, s valamennyinek az a képe égette bele
magát a lelkébe.

Valami dæmoni akaraterő a jövendők fényét gyujtá fel előtte. Hátha
egyszer ti, hahotázó büszke nagy urak: Drugeth Ferencz, Homonnay Jakab,
Somlyai Báthory István, Czibak Imre, Kun Gothárd, Deák Simon és a két
Athinai és a többiek mind, lehajtott fővel állnátok előttem: szavaimat
várva és rettegve!

A hahota elpihent; a cselédre nem ügyeltek tovább. Elsápad az arcza?
vagy tűzlángba borul? ki törődik vele?

Tomiczky folytatá.

– Az országgyülés egybehivása volna a legjobb tanács. De ez csak a
király akaratával történhetik meg. Azt kellene megtudnunk, hogy kinek
van a gyöngelelkű királyra föltétlen befolyása, és a ki a mellett nekünk
is őszinte hivünk?

– De hát lehet ilyen ember a világon? szólt közbe Zápolya.

– Valósággal van. De hogy ki? azt nem tudom. Mikor a trónteremből
kituszkoltak, én a várpalota lépcsőtornáczán megálltam, bevárva, a míg a
csatlósaim előállítják a hintómat. A lépcsőtornácz fölött van egy kiálló
donjon. Egyszer csak egy összenyomogatott papirgöngy esett a lábamhoz.
Felnéztem a donjonra, annak az ablakai mind le voltak zárva redőnynyel.
Valakinek a redőnyök között kellett utánam leskelődni, s azt a czédulát
ledobni. Azt eldugtam a kalpagomba s csak a hintómba ülve bontottam ki;
nevezetes titok volt közölve benne. Ime itt van a czédula nálam «Ulászló
király és a királyné eljegyezték Anna királyleányt Maximilian
unokájának, Ferdinand herczegnek.»

Erre a szóra a harag és elszörnyedés zivatara tört ki újból.

– Itt van a pozsonyi titkos szerződés folytatása! kiálta Báthory István.

– Azt már besavanyította a rákosi országgyűlés, a hol ki lett mondva,
hogy idegen vérből származott királyt nem vállal többet az ország!
felelt meg rá Kun Gothárd.

– De a római király azt izente erre a magyaroknak, hogy az ő ereiben is
magyar vér buzog. Leány-ágon a Habsburg Árpád-ivadék, mondá Zápolya. S
ha Anna királyleányt Ferdinand herczeg kapja meg, bizony elkapta vele a
magyar koronát is.

– Ezért kellene az országgyülést újból összehívni a Rákoson, szólt
Tomiczky, hogy az kényszerítse a királyt leányának Zápolyával leendő
eljegyzésére. Az, a ki a királynak azt a titkát birja, okvetlenül
legbizalmasabb embere Ulászlónak; és hogy az a titkot közölte velem, az
csalhatlan bizonyítéka annak, hogy alattomban Zápolya hive. De hát ki
lehet az?

A czédulát kézről kézre adták; latinul volt irva. Egy sem ismert rá az
urak közül az írásra.

– No de hiszen itt van ez a hórihorgas! szólt Tomiczky. A ki mindenre
emlékezik. Nos! Magister kaminarius. Hát most nyisd fel a szádat. Ott
voltál; szemfüleskedtél. Jó spion lenne belőled. Hát ki volt az? milyen
alak volt, a ki azután, hogy engem elbucsuztattak, odasettenkedett a
donjonba? Neked azt látnod kellett.

Erre Martinuzzi György azt felelé:

– Fajankó csak kandallót tud fűteni.

S azzal megfordult a sarkán s ment hasábokat rakni a tűzre.

Zápolyának tetszett ez a letromfolás.

– Nemes legény ám a fiu, a kit nem lehet per tu szólongatni.

– A «fajankót» nem vette be a nyaka. Toldá a magyarázatot Athinai. Kutya
is haragszik az orráért.

György aztán el is hagyta a termet, s többet nem tért vissza.

Hanem este, midőn Zápolya szobájába tért lefeküdni, ott találta Györgyöt
a kandallóval foglalkozva.

Megszólítá.

– Hát most mondd meg nekem magamnak, láttál-e valakit a trónteremből a
donjonba lépni, midőn Tomiczkyt kituszkolták?

– Láttam.

– Milyen alak volt?

– Alacsony, szikár termet, sovány, sápadt arcz, símára borotválva,
mélyen bennülő szemekkel, sürü szemöldökkel; fekete selyem talárt
viselt, veres öv volt a derekán.

– Pap volt?

– Igen is. A király gyóntató papja Hammel Mihály.

Zápolya felugrott a fekhelyéről, a hol már neki vetkőzve végig
nyujtózott s újra elkezdett öltözködni.

– Ezt rögtön tudatnom kell Tomiczkyval. Miért nem mondtad ezt meg neki,
mikor kérdezett? Megharagudtál rá a gunyszóért?

– Nem, kegyelmes gróf. Én nem tudom mi a harag! Én még akkor sem vagyok
haragos, mikor karddal verekedem.

– Hát akkor mért tagadtad el, hogy tudod ezt?

– Azért, mert arra gondoltam, hogy mikor egy gyóntató pap elárulja az ő
urának, a királynak a legnagyobb titkát Tomiczkynak, ott én nekem ugyan
vigyáznom kell, hogy el ne áruljak valamit, a mi az én uramnak a titka,
ugyanazon Tomiczky előtt; mert ki tudja, mi közük van ezeknek egymáshoz?

– Helyes eszed van, György, monda Zápolya, elbámulva szolgájának
rendkivüli belátásán. S aztán ismét csak levetkőzött és lefeküdt. Tehát
ne közöljük ezt senkivel.

György ellenben másnap mindent megtudott, a mit az urak egymás közt
határozának. A magyaroknak az a szokásuk, hogy az összeesküvésüket ki
szokták trombitálni.

Egyelőre abban állapodának meg, hogy az Ulászlópárti főpapoknak
lefoglalják a dézmáját; a pátrizáló szerzeteseket megnyerik
propagandacsinálásra a megyékben, hogy az összehivandó országgyülésre
mentül több Zápolyapárti nemest toborzzanak; s az Ulászlópártiakat (az
asszonyok rábeszélését felhasználva) otthon maradásra birják.




III. FEJEZET.  «NEM FÉRFI, CSAK INAS!»

György lassankint beletörődött az állapotjába. Megszerette a kandallóit.
Jó barátjául fogadta mindennapi társát, az emésztő tüzet, a lángot, ezt
a hatalmas elemet, mely nem épít, nem teremt, nem tenyészt, csak
fogyaszt és pusztit, és még is ő a fentartó eleme mindennek, a mi él.
Órahosszant elbámult az izzó zsarátnakba, hallgatta a gyertyánfa-hasábok
pattogását, nézve, hogy támad a nyers fából a füst, hogy változik
lánggá; a láng felcsap magasra, elszakad, fellebben, még ott is láng
marad; ember nem tudja, mi az?

A Biri leányasszonyhoz nem járt többet ebédelni. Meghasonlott vele. A
fraj szemére vetette a csalfaságát: «parolát adott kend, hogy lakodalmat
tartunk, a mikor a grófunk elhozza a királykisasszonyt; de már akkor
tudta kend jól, hogy nem lesz abból semmi, mert ott volt, a mikor a
lengyelt kikosarazták. Hamis kendnek teste lelke!»

Azontúl együtt falatozott a kápsáló barátokkal. Azokból soha sem fogyott
ki a kastély.

A főurak szavuknak álltak. A püspökök, nagyprépostok dézsmáját és egyéb
világi javadalmait prédára bocsáták. A panasz egész a pápáig felhatolt;
II-ik Gyula pápa a királyhoz irt levelében szemrehányásokat tett e
szavakkal, hogy «Magyarország bárói és nemesei a tized megtagadása, az
egyházi tulajdon elrablása s a clerus ellen szórt durva fenyegetések
által azon törekesznek, hogy országodban az egyházi rend csorbulást
szenvedjen, vagy jobban mondva, végkép elnyomassék.» Annál nagyobb
beczézésben részesültek a szerzetesek.

A sokféle vándorló barát között különösen megszeretett György egy pálos
szerzetbeli frátert; a kit a köznép «fehér barát» czímen ismert. Frater
Antonius volt a neve. Két kerekű laptikával járt, a mely elé egy szamár
volt fogva, azzal gyüjté össze a kegyes adományokat: bort, buzát,
szalonnát. Egy noviczius is járt vele. Egész világi dicsőségük állt egy
fehér csuhából, annak a csuklyája volt nehéz időben a fejtakaró; a
lábukon egy szijjal felkötött fatalp.

Ezekkel szeretett György legjobban beszélgetni. Fráter Antonius írástudó
és világlátott férfiu volt; sok országot, sok népet ismert, s azokról
örömest beszélt, a hol szivesen hallgatták. A beszéde ugyan nem minden
paraszt fülnek való volt, mert szerette az allegoriákat, a képes
mondatokat, a miket nem kellett szó szerinti értelemben venni. De György
azonnal megértette a példabeszédes szójárást, s ez által kedvenczévé
lett a barátnak.

Egy este a kápsálásból csak egyedül tért meg a fráter Antonius a
laptikájával; a novicziusnak csak a csuháját hozta magával vissza. Azt
mondá, hogy útközben meglepte a pestis s meghalt a világnak. Megszokott
állapot volt ez akkor Magyarországon.

György azt kérdezte fráter Antoniustól, hogy nem fél-e a pestisben
elhalt fráter-csuháját magával hordani a talyigáján?

– A ki Isten nyomdokán jár, az nem fél az Isten angyalaitól. Felelé rá a
kegyes ember.

És aztán egész éjjel térden állva imádkozott, másnap is bőjtöt tartott;
ez volt az ő hathatós védelme a veszedelem ellen.

Reggel György ismét a rendes szolgálatát követte, óra szerinti
pontossággal. Mikor rákerült a sor, kopogtatott a herczegnő pitvarának
az ajtaján. A fraj bocsátotta be, s György ment egyenesen a kandallóhoz,
a tüzet felszítani.

Biri leányasszonyt boszantotta az, hogy a legény rá sem ügyel, utána
ment, ingerkedett vele.

– No! hát megvan még kend a kaminárius mundérjában? Azt gondoltam, már
felvette a barátcsuhát. Mindennap meggyónik kend annak a vén
bakszakállas barátnak? Ugyan mit tud kend neki meggyónni? Hiszen kend
egy olyan pipogya, nyühöge, kákompilli anyámasszony katonája, a kinek
elébb kölcsön kell valami bűnt kérni a komájától, ha meg akar gyónni. Se
iszik, se káromkodik, se nem legyeskedik. Hej valami nagy gonosznak kell
a kend szivében lakni, hogy olyan jámbornak mutatja magát.

György rá sem nézett, ott guggolt a kandalló előtt s fujtatta a tüzet.

A leány oda könyökölt a két vállára s úgy dudolt a fülébe:

  «Nem vagy legény, nem vagy:
    Nem mersz csókot kérni;
  Lássad, én lyány vagyok:
    Még sem tudok félni!

A mellékszobából hangzott a sipszó. Ismételve hangzott.

– Ejh nó! De rá ért valamelyik princzeszre a sipolás! Dörmögé durczásan
a fraj, s keresztül rontott a spanyolfalon, mérgében tárva, nyitva
hagyva annak a két szárnyát, mely a kandalló előtt össze szokott csukva
lenni.

György csak akkor vette észre, hogy a spanyolfal szét van tárva, mikor
már a tüzet lobogásra birta.

Az egész női szobán végig láthatott.

A mit látott, az csupa mysterium volt ő előtte.

A tizenhatodik század pompája az első magyar főur várában összegyüjtve.
Azok a csodaszép faragványú almáriumok, elefántcsont diszítéseikkel, a
damaszkozott aczél szekrények, arany és ezüst szobrocskáikkal; a nagy
velenczei tükrök, miknek rámáit művészalkotású nimfa alakok környezik; a
czímeres karszékek a legszeszélyesebb támlányokkal, a nyitott
pohárszékek megrakva arany és ezüst edényekkel, serlegekkel, a réz
állványokon nyugvó kandelaberek; a drágaköves mozaikkal kirakott
asztalok; a mennyezetes nyoszolya és az imazsámoly. – És azok a drága
szönyegek, melyeken egész mythoszi csoportok vannak szőve, festve, vagy
himezve. – És az agyagművészet remekei tarkán váltakozva az ötvös
remekekkel; az ezüst reliquiarium, drágaköves ereklyéivel,
zománczfestésű szent képével; és az a nagy álló óra, melynek csak
fölséges harangkongását hallotta eddig: most pedig látja, hogy mozdulnak
meg rajta az angyalalakok s kalapácsaikkal ütik az ezüst harangon az
órát; a tűzmadár pedig az alatt szárnyát terjengeti alattuk. – Aztán egy
sötét rámából kiemelkedő kép: Sámson, Delilával. Az a csábitó hölgy,
fedetlen bájaival, olyan, mintha csak eleven volna. – Egy karszékhez
támasztva egy hárfa. – S mindez a kápráztató pompa még rejtélyesebbé
téve az ablakok üvegfestményei által szivárványba törött napsugártól.

Györgynek minden érzéke szenvedett ettől a látványtól. Neki fájt ez az
érthetetlen pompa! Remegett ebben a tündérvilágban.

Egészen elfeledkezett magáról. Azt képzelte, hogy ő maga is ebbe a
fényes világba tartozik. Ura és rendelkező szelleme az ilyen fejedelmi
pompának. Mintha álmában látta volna már mindezt s egy ujabb álmában
ismét visszatalálna ide.

A hölgyteremnek láthatatlan szellemei is voltak: a zenélő gépek; melyek
az óraütésre egymás után megszólaltak. Az egyiknek fuvola hangja volt, a
másiké meg olyan, mint mikor vízcseppek hullanak a magasból az álló
vízbe. Egy arany szelenczéből egyszerre csak egy parányi madárka ugrott
elő; minden tolla zománczragyogásu; az is elkezdett énekelni, mint a
fülemüle, s a közben a tollait borzongatta a csőrével, a szárnyait
összeverte s a farkát pávamódra szétterjesztgeté.

Ugy gyönyörködött benne, mint egy gyermek.

Ő is ilyenekkel venné magát körül.

Nem is vette észre, mikor egy mellékajtó megnyilt. Onnan nem jött be
világosság, hanem valami bűbájos illat szállt végig a termen, mintha
virágeső hullott volna.

A puha szőnyegen nem hallatszottak a léptek.

György csak akkor rezzent fel elandalodásából, mikor a tünemény már
előtte állt.

Igazán tünemény volt.

Egy gyermeteg hajadon, karcsu és sugár, hosszan leeresztett aranysárga
hajjal. E tündérpaláston kivül még csak egy patyolat lepel fedezte a
termetét, olyan vékony és finom, hogy mindenütt oda tapadt az idomaihoz.
Most szállt ki a fürdőből.

Ez volt Zápolya Borbála herczegkisasszony.

Biri leányasszony kiséretében jött elő a szobából.

Györgynek legelső érzése az ijedtség volt.

Neki nem volna itt szabad látni.

De hát ő nem tehet róla, hogy a spanyolfal szét van tárva.

Zavarában jelt akart adni jelenlétéről. A kezében tartott tüzkotró
vasrudat zajosan fúrta a zsarátnok közé.

E neszre a fraj odatekintett, s elkiáltá magát.

– Herczegnő! Egy férfi van a kandallónál!

A hajadon hátrafordítá a fejét, nagy sötét pilláit alig emelte fel a
szeméről, parányi gömbölyü piros ajkait alig nyitotta fel, s aztán
hidegen mondá:

– «Nem férfi az; csak egy inas.»

S azzal lasankint lefejté termetéről a hozzátapadt patyolatot, először
csak csipőig, azután egészen lebocsátá sarkig, s még oda állt a földig
érő tükör elé, s ott egyszerre kettős alakban tündökölve, összecsavarta
dusgazdag aranyhaját, s azt háromszorosan a feje körül tekerte.

– Hát nem leszek-e szép királyné? kérdezé a frajtól.

– Bizony királyné kegyelmed most is. Hizelkedék a fehércseléd.

György, mint a megigézett, térdelt a kandalló előtt. A lelke külön volt
válva a testétől. A zsarátnak közé dugott vasrud megtüzesedett már és
sütötte a tenyerét, s az agyának nem volt annyi uralma az idegein, hogy
a tüzes vasat eldobassa vele.

Hogyan jutott ki a herczegnő szobájából, maga sem tudta.

Egész nap lázban volt, nem volt se étele, se itala. Mikor egyedül
lehetett, zokogott. Alig várta az éjjelt.

Minő álmai lehettek? minő látomásai? minő bűvkáprázatai?

A mint a hajnal pirkadt, a legelső kakasszóra felkelt és lement a szük
czellába, a hol a fehér barát éjszakázott.

Meggyónt neki mindent. Az ébren látottat és az álmában kisértőt.
Bevallotta szivének minden legtitkosabb gondolatját.

– Atyám! Én tegnap óta nem az az ember vagyok, a ki az előtt voltam. –
Mint a kit a vipera megcsipett; idegen méreg lángol minden eremben. –
Azt látom, a mi nincs, s nem látom, a mi előttem áll. – Nem tudok
megszabadulni a kisértettől, a ki a szivemet megszállta, a kiért vágyom,
és kit gyülölök. – Szeretném megölni, a vérét kiszivni, és aztán
összetépni. Rém gondolatok üldöztek egész éjszaka. – Azt gondoltam:
tüzzel játszom, tüzben dolgozok; tüz lesz a fegyverem. – Felgyujtom ezt
a várat, s aztán elragadom őt a fejem fölött égő gerendák közül. – Aztán
meg azt gondoltam, hogy elmegyek a Kárpátok közé, a hol a rettenetes
hajdemákok tanyáznak; felcsapok hozzájuk: leszek köztük első,
kegyetlenebb, vakmerőbb valamennyinél; tulteszek az istentelenségben
valamennyi harámbasán s mikor aztán fejedelme leszek valamennyi
haramiának, akkor érte jövök: «No ha királyné akartál lenni, itt vagyok
én, leszek királyod!» – Ezekkel küzködtem éjfélig; nézd, hogy
összeharapdáltam a karjaimat kinomban. – Azután megint megszállta a
lelkemet egy véghetetlen nagy fájdalom. – Pöröltem az Istennel! – Mért
adtál nekem lelket? Mért nem teremtettél kutyának? Mért adtál elmét, ha
nem tudok látni az elmémmel?

– Bizonyára ördög szállta meg a testedet.

– Nem egy ördög, hanem száz! Ha az egyik sirva fakaszt, a másik
kaczagásra csiklandoz. – Hallgass meg engemet, atyám. – Mindig ilyen
voltam, gyermekkorom óta: makacs, vakmerő, ellenszegülő. Ha azt mondták:
ne nézz a napba, mert megvakulsz! csak azért is belenéztem: meg akartam
tudni, mi van hát ott a napban? ha mingyárt megvakulok is utána. – Ah,
nem a láng fáj jobban, a mitől meggyulladtam, a miben égek; hanem az a
jég, a mitől megfagyok. – A mikor azt mondta: «hiszen nem férfi ez, csak
cseléd.» Ah! Ettől a tekintettől azt hittem, hogy kővé meredek. Nem
férfi, csak egy cseléd!

S azzal egyenesen, a hogy állt, végigveté magát a kőpadlaton, hogy a
homloka nagyot csattant, s elkezde hevesen zokogni.

A fehér barát felemelte őt a földről, s letörlé homlokáról a vért.

– Atyám! Rebegé György. Engem az Isten nem azzá teremtett, a mi vagyok.
– Szólj! Te szent ember! Van-e neked hatalmad, tudományod, belőlem uj
embert teremteni? Uj embert, a milyen én akarok lenni. Ha van rá
hatalmad, tégy velem a te bölcseséged szerint, mert ha nincs, én ezt a
nyomorult cserépedényt, a mibe az Isten emberi lelket küldött,
összetöröm darabokra. Nem ölök meg senkit, csak saját magamat!

– Legyen neked a te kivánságod szerint. Állj fel. Nyugodj meg. És aztán
jőjj velem, a merre én vezetlek. Én új embert csinálok belőled.

György megcsókolta a barát csuhájának szegélyét.

– Most eredj az akolba, itasd meg a szamarat és fogd be a kordéba.

György engedelmeskedett a parancsszónak.

Frater Antonius az alatt elvégezte a reggeli ájtatoskodását.

Akkor kiment az udvarra s felkereste a védenczét.

A szamár a kordé elé volt már fogva, a talyigán levő elemozsina
letakarva ponyvával.

A várbeli cselédség mind aludt még.

– Vezesd a szamarat, parancsolá Györgynek Frater Antonius.

György azt sem vette észre, hogy hajadonfőtt jár-kel. A darutollas
süveget odafenn felejtette a kastélyban. Sárga csizmája volt, az út
pedig sáros. Vezette a kordés szamarat kötőfékénél fogva. A talyiga
nyikorgó kerékkel döczögött ki a várból, végig a váralja utczáján. A
pitvarból utána kiabáltak a szolgálók: «gyere ide, te mendikás! Adok egy
garast, végy rajta hájat, kend meg a talyigád kerekét, ne nyikorogjon!»

Frater Autonius egy szót sem szólt a védenczéhez sok ideig. A nap jól
feljött már a hegyek mögül; az erdő megzendült a húros rigó
fütyülésétől. Mentek, mendegéltek. György nem kérdezte, hová?

Egyszer aztán egy hegyszakadékhoz értek, a melynek mélyében tombolva
zuhogott a megáradt hegyfolyam. A két meredek partot egy gerendákból
tákolt hid kötötte össze.

A hid innenső végén megállítá a kordét a fehér barát. Tul a hidon
meredek kaptató következett.

A barát összetette a kezét, imádkozott, s keresztet vetett magára.
György mindezt utána csinálta.

– Ez itt a válaszút, monda fráter Antonius: nézz hátra! ott van az a
világ, a mit elhagysz. Most gondold meg jól, hogy elhagyjad-e? A mi ott
van: az a dobzodó öröm, keverve gyötrő fájdalommal. Ott vannak a csábító
kisértetek: az ingerlő álomlátások; a túlsó parton csak a rideg
nyugalom, lemondás, szigorúság. Még most visszatérhetsz. Ha a test
gyönyörüségeit ohajtod inkább, amott megtalálod. A tulsó parton nincsen
semmi öröm. De ha a lelkedet akarod megmenteni, akkor levetkőzöd a régi
embert s követed az én utaimat.

– Követlek. Monda György.

– Akkor vetkőzzél le. Ez a czifra gunya, a szolgaság pompája nem illet
meg többé.

György lerakta az ezüst paszomántos öltönyöket a híd karfájára. Darabról
darabra, az utolsó kapczáig.

– És most övezd fel az «Úr» szolgáinak köntösét.

A barát előhuzta a kordé saraglyájából az elébbi novicziusnak a csuháját
s odanyujtá azt Györgynek.

Az ifjunak eszébe jutott, hogy az egy pestisben elhalt lázárnak a
gunyája. Az élteért reszkető test végig ludbőrzött ez érintésre. De a
lélek erősebb volt. Az ifju felölté a rettegett csuhát.

– Még ez a faczipő is hozzávaló. Monda fráter Antonius.

György pedig fogá a szijainál összekötött fatalpu bocskort, s felakasztá
azt a kordé lőcsére: – ne kopjon. – És aztán mezítláb tette meg az utat,
a nyikorgó kordét tolva, a hol meredek volt az út: egész a budavári
hegységig.

Lerakott öltönyeit bizonyosan megtalálták a hid karfáján, s aztán
találgatták, hogy mi vége lett a magister kaminariusnak.

Egy látástól megbolondult, szerelmes lett s elölte magát.




IV. FEJEZET.  FRÁTER GYÖRGY.

Gyalog tették meg az utat a Kárpátoktól a Dunáig a fráter és noviczius,
segítve tolni a szekeret a hegynek fölfelé, visszatartani völgyfelé,
soha sem ülve rajta. Az összekoldult alamizsnával be kellett számolni
pontosan a gvárdiánnak. Maguk száraz kenyérrel éltek s lakomáztak a
vadkörtefa alatt hullott gyümölcsből.

A pálosok kolostora ott állt a nagy kiterjedésű budai hegyvidék
rengetegében: egy körülzárt völgyben, melyből a külvilágra nem nyilt
semmi kilátás. A tömör épület még most is megvan, de nem szentelt hely
többé; majorlak lett belőle, a hajdani oltár helyén tűzhely van, a
refektoriumból lett pálinkafőző.

II. Ulászló idejében még az a kolostor egy főapátság székhelye volt,
melynek fennhatósága alá tartoztak a felső magyarországi és
lengyelországi alsóbb klastromok és kisebb apátságok. Hirhedett volt a
zárda tagjainak rendkivül szigoru életmódjáról, egyházi fegyelméről. A
pálosok asztalára soha hus és halféle étel nem kerűlt, még a
gabonanemüekből is azt válogatták, a melybe a zsizsik bele nem esik.
Maguk sajtot készitettek; de azt soha nem izlelték, mert abban is lehet
élő állat.

Idegen embernek a kolostor küszöbét nem szabad átlépni. Egyszer Hunyady
Mátyás király titokban lopózott be hozzájuk, úgy észlelte ki rendkívüli,
rideg szertartásaikat.

Fráter Antonius épen egy pénteki napon érkezett meg a kolostorba,
megrakott kordéjával, szamarával s az uj neofitával.

A gvárdián átvette az elemozsinát, rámondta, hogy «Deo gratias». Épen
vecsernyére harangoztak a kis toronyban.

A péntek nagy jejunium napja volt a klastromban; akkor még egy ital
vizzel sem volt szabad senkinek a torkát megenyhíteni.

Györgynek az volt a kötelessége, hogy a kápolna küszöbén letérdeljen és
a fehér barátoknak, kik előtte végig lépdeltek, kezet csókoljon.

A szamarat átvette tőle egy idősebb noviczius, az vezette az akolba. Ő
még arra sem volt érdemesítve.

Tizen voltak a barátok, tizenegyedik a gvárdián, tizenkettedik a perjel,
tizenharmadik a főapátur. Ez jött legutoljára. Énekeltek és imádkoztak.

A vecsernye végezte után ismét ugyanazon rendben hagyták el a kápolnát.

Akkor odajött hozzá fráter Antonius s azt mondá neki, hogy álljon fel és
kövesse.

Odavezette a főapát elé, ki maga egy falóczán ült, mellette a többi
barátok álltak.

– «Ecce homo novus», monda a barát. (Im az új ember.)

– Szólj, ki vagy? kérdé a főapát Györgytől.

– Bünös ember.

– Hogy jutottál a fehér csuhához?

– Viselője meghalt pestisben, s én felvettem utána ez öltönyt.

A barátok elszörnyedtek e szóra.

– Ki mondta ezt neked? kérdé szigoru arczczal a főapát.

György lesüté a szemeit s összeszorítá az ajkait.

– Mondj igazat. Biztatá frater Antonius.

– Frater Antonius mondta.

– Ugy van. Erősíté meg a pártfogó barát. Elődöd, a ki e szerzetes
ruhában velem jött, valóban a pestis által lőn meglepve. A leggonoszabb
bélpokol lepte meg: a test kivánsága. És valóban meghalt ő a világnak, a
midőn ez öltönyt levetve, megszökött, a világ hiábavalóságait keresve,
és lelkét kárhozatnak adta. A mit mondék, a szent irás értelmében volt
mondva.

– És az ifjú ember hitte azt, hogy egy dögvészben elhaltnak a köntösét
veszi fel magára? kérdé a főapát.

– Valóban hitte. És nem vonakodott tőle.

– Akkor méltó, hogy fölvétessék a mi szerzetünkbe.

György ott térdelt a főapát előtt.

Ezzel a főapát, felemelve a bünbocsánat-osztó fekete pálczát, odasujtott
vele Györgynek a fejére.

– «Eris servus servorum» (Szolgák szolgája fogsz lenni.)

Ezzel fel volt avatva novicziusnak.

De még egy próbát kellett kiállnia.

Fáradságos utnak a befejezésén, eltikkadva, kikoplalva érkezett meg a
kolostorba, a hol épen teljes bőjtnek a napja volt.

S ő neki a legelső kötelessége az volt, hogy noviczius társának segítsen
a teheneket megfejni. Csak ketten voltak az istállóban. A conscolaris
könnyű erkölcsű fiú volt: mikor tele volt párolgó tejjel a sajtár, ő
bizony nagyot húzott belőle s Györgyöt is biztatta: «hisz nem tudja meg
senki, hogy átléptük a tilalmat.»

– Elég, ha én magam tudom.

S elutasítá magától a csábítást. Lefeküdt étlen szomjan.

Hideg, szük odú volt a hálóhely, a mely a neofitának volt rendelve. Egy
szöglet-zug a lépcső alatt, egyenesen felállni sem lehetett benne, egy
vánkostalan fapad volt a fekvőhely. Ámde György ennél rosszabb álomhoz
is hozzá volt már szokva. Az ifjui erőtől duzzadó test, a mint fekmentes
állapotba került, rögtön átadta magát az álomnak. Gyermek volt még, a
kinek ha este későn, vacsora után nyafog, azt szokták mondani:
«álompecsenye kell már neked!» s aludni küldik.

De még sem volt már egészen gyermek: az álomvilágban szeszélyes a
korszámlálás. Egyik ember vén korában ifjunak álmodja magát, a másik
ifju fővel férfi korba csapong át. Györgynek kínzó látásai voltak.
Minduntalan azt a képet látta maga előtt: a királynénak szánt tündért a
tükör előtt. S magát álmodta melléje királynak. Tündér királynak,
lidércz fejedelemnek, dæmonok uralkodójának. Egyszer ő volt annak a
zsarnoka, másszor meg az volt az ő rabtartója. De mindig közéjük támadt
valami érthetetlen lény, valami angyalféle, a lángpallosával, a ki
egymástól elválasztotta. Örjöngött miatta. Fegyver után kapkodott.
Csakhogy álmában nincs az ember kezének ereje, nincs a fegyverének éle.
Nem egy tükör, de száz mutogatta előtte ugyanazt a csábító tüneményt, s
akármelyik után kapott, az a hideg üveglap volt, egy sem az igazi
melegsugárzó tündér maga.

A pokolédes álomból egyszerre felriasztá egy magasból jövő hang: a
kolostor-csengetyű szava szólt.

Felnyitá a szemét. Czellája ajtaján Antonius arcza tekinte be, mécses
volt a kezében.

– Surge puer. (Kelj fel fiú.) Dörmögé. Gyujtsd meg a mécsedet, s jöjj
fel a kápolnába.

Györgynek a lelkét még mindig elbüvölve tartá az a tündéri álom. Gépileg
gyujtá meg a mécsesét, s követte frater Antoniust.

A kolostor hosszú folyosóján mind megnyiltak a czellák ajtajai, s
előléptek belőle az éjféli alakok, fehér csuháikban, mécscsel a kezükben
s mindanyian a kápolna szentélye felé tartának.

Ott az előcsarnokban mind összegyültek s vártak, míg a gvardián
megérkezett. Az felnyitá a kápolna ajtót.

– Lépj be! Mondá Antonius Györgynek. Ma te vagy az első.

Első! Egész lelkének ez volt a vágya. Valaha elsőnek lenni.

Megtudta aztán nem sokára, hogy mit jelent az: a fehér barátok éjféli
vigiliáján elsőnek lenni?

A kápolnába lépve, a tizenkét barát s a két noviczius két oldalt az
oltár mellett helyet foglalának. Megzendült az ájtatos zsolozsma:
«miserere mei Domine». György még nem tudott énekelni; nem vehetett
részt a chorusban. Neki még most is az a túlvilági csábdal hangzott a
fülében, a mit a tündérek énekelnek földieket üdvezítő égi szerelemről,
földieket elkárhoztató pokoli szerelemről. Ha megtudná valaki, hogy ő
most miről ábrándozik?

A mint az ének elhallgatott, Antonius oda lépett hozzá s azt mondá neki:
«vesd le a csuhádat egész a kordáig.»

György engedelmeskedett s lemeztelenité a felső testét egész a
derékszorító kötélig.

– Borulj le az oltár zsámolyára.

Szót fogadott.

Akkor oda inté Antonius a másik novicziust s kezébe adott egy korbácsot.

– Feri! (üssed.)

Az első ütésnél felsziszszent György. Az jutott eszébe, hogy ez
igazságtalanság! Nem ő torkoskodott a bőjtöt megtörve a tejből, hanem a
pajtása, még is az korbácsolja meg őtet! Hanem aztán a későbbi
korbácsütések egészen magához téríték. A csábító álomképek eltüntek
előle. Eszébe jutott Antonius példálózása, a mit egész uton igyekezett
vele megértetni. A testet meg kell öldökölni, hogy a lélek
megelevenüljön. Az utolsó korbácsütésekben már valami földöntuli
gyönyörüség volt. A rossz álom el volt üzve.

– Surge! (kelj fel) monda neki a tizenkettedik ütés után Antonius, s
aztán maga segíté neki felölteni a csuháját.

György rájött arra a tudatra, hogy itt ezen a szent helyen még álomban
sem szabad vétkezni: mert azt is megbüntetik. Azt hitte, hogy az álmában
elkövetett gonoszságért kapta azt a flagellácziót.

Hanem aztán, a mint felkelt az oltár zsámolyáról, látta, hogy rögtön
elfoglalja helyét a másik noviczius, a ki már felszólítást sem vár, csak
veti le a válláról a csuháját, s tartja oda a meztelen hátát a korbács
elé.

Ennek frater Antonius szolgáltatta ki a tizenkét korbácsütéseket.
Kiállta jajszó nélkül.

– Na ez is megérdemelte, gondolá magában György, mert titokban meglopta
a tejet, megszegte a jejuniumot.

Csak az után lett nagy a bámulása, a mint frater Antonius maga is oda
tartá a vállait a korbácsütésnek, végig borulva az oltár lépcsőjén. Őt
viszont egy legközelebb álló szerzetes társa részesíté e fenyítésben.

Hát az a tisztes ősz férfiú mit vétett? Mi büne lehet, a miért így kell
vezekelnie?

És aztán következett a többi: egyik a másik után. A tizedik barátot a
gvárdián ostorozta meg.

Akkor a gvárdián jött a sorra. Az ostor a perjel kezében volt. A
gvárdián is tizenkét ütést kapott.

Györgynek egyre növekedett a bámulata, a midőn azt látta, hogy maga a
perjel is leveti kereszttel diszített köntösét s alázatosan hajtja le
fejét az oltár lépcsőjére. A korbács a főapát kezében suhogott, a ki
erőteljes, nehéz csapásokkal sujtott le az előtte fekvő testvérre.

Mikor a perjel is fölállt és felölté a csuháját: a főapátur így szólt az
egybegyültekhez:

– Mindez annak az emlékezetére történik, hogy a mi urunk, Megváltónk
eként ostoroztatott meg Pilátus parancsolatjára a poroszlók által.

És akkor maga a főapátur szintén leveté övig a szerzetesi jelmezét s a
korbácsot átadva a perjelnek, leborult az oltár lépcsőjére.

A perjel magasra emelte az ostort s megcsóválva azt a levegőben, teljes
erejével sujtott le azzal a főapát vállára. Csak egyet ütött: aztán
átadta az ostort a gvardiánnak. A második csapást annak kellett a főnök
testére mérni. És aztán sorba a többi tiznek. És megkivántatott, hogy az
ostor fütyüljön a levegőben és csattanjon a hová leüt.

Utoljára maradt a két noviczius.

Azoknak is meg kellett ütni a korbácscsal a főnököt.

György elszédült ettől a látványtól: a szent képek, a faragott
apostol-szobrok tánczot jártak körülötte. Mikor a noviczius társ kezébe
adta a korbácsot, hogy ő is sujtson oda arra az ostorcsapásoktól vérző
testre; hogy üsse meg azt a szent embert, az Istennek leghívebb
szolgáját, egyszerre elsötétült a szeme előtt a világ: összeroskadt
eszméletlenűl.

Másnap megkezdte az oktatást frater Antonius Györgygyel. Azzal a
csodával határos emlékezőtehetséggel csak úgy «égett a nyaka», (a hogy a
magyarok mondják) a tanítvány keze alatt. A mihez rendes embernek
hónapok kellenek, az ő neki ugyanannyi nap alatt sikerült. Mire az év
letelt, a legavultabb kéziratokat le tudta másolni, s latinul úgy
beszélt, mint akármelyik barát. A grammatikát és syntaxist, a mi mellett
más diák négy iskolapadba faragja bele a nevét: ő félesztendő alatt
csutkástól megette, s szent Ágostont tanulmányozá.

De nem csak a tudományokban tüntette ki rendkívüli elmetehetségeit;
hanem a gyakorlati élet feladataiban is. Kolostora egyike volt a
legszerényebbeknek. Ez nagyon természetes. A pálosok egész komolyan
vették a szerzetesi élet szigorát. Az ő tagjaik nem jártak a főurak
mulatságaira asztaltréfákat kiegészíteni, ő náluk nem kerestek menedéket
előkelő családok ivadékai, ők nem hajhásztak örökségeket vakbuzgó
vénasszonyoknál; nem szolgáltak a főuraknak. Egyedül a vallásnak éltek.
Ezért aztán kicsiny is volt a birtokuk, csekély a jövedelmük,
kápsálásból tartották fenn a kolostorukat és szigoru életrend
tartásával. Egy év alatt mind ez jobbra fordult. Györgynek volt egy jó
ötlete, a mi a kolostort egyszerre nagy jövedelemhez juttatá. Eddig is
készítettek a fehér barátok sajtot; de azt csak nagy olcsón adogatták el
a parasztoknak egész frissiben: György új módját hozta be a
sajtkészitésnek. Formába préselte, kehely és billikom alakba, ellátva
szent emblémákkal, aztán felfüstölte, a mi által a sajt évelő lett,
megfestette zöld és piros szinre s aztán eként bocsátotta áruba. A
sajtáruló kordék az által megszüntek koldustalyigák lenni. Ur és paraszt
kapva kapott az új alaku, rendkívüli ízü, soha el nem romló
«ostyepkákon.» A vándor barátok aztán a szentelt sajtokat becserélték
sáfrányért, szilvaízért, fűszerekért, nádmézért; azt megint Budára hozva
a főurak és papok konyháin értékesíték: a zugligeti kolostor ládájába
halommal gyűlt össze az arany és ezüst. Martinuzzi Györgynek az volt az
első próbatétele a pénzcsinálás tudományában, melylyel később annyi
csodáit szerezte az államférfiúi sikereknek.

A főapát igazlelkű ember volt. A rend gyarapodásában nagy része volt
Györgynek. Ezt azzal jutalmazá meg, hogy a mint a noviczius az exament
letette a theologiai tudományokból, azonnal felszentelé őt rendes
tagnak. A sáfár helye épen megürült a kolostorban. A volt sáfár meghalt.
A testvéreknek választani kellett helyette másikat. A főapát hármat
kandidált. Az egyik volt az ősz Antonius; igen derék ember, de a ki a
számokhoz épen semmit sem értett: az algebrával örökös
ellenségeskedésben élt. Ez csak a hármas szám kitöltése végett lett
kandidálva, de soha egy szavazatot sem nyert. A második volt fráter
Innocentius: a ki a Corvin könyvtárban mint kéziratok lemásolója volt
alkalmazva; a harmadiknak lett Martinuzzi György jelölve. Valamennyi
szavazat egy ellenében Györgyre esett.

És akkor György térdre borulva esedezett a főapát előtt, hogy engedjék
meg neki a cserét a confráterrel. Vegye az által a sáfári hivatalt, ő
pedig a könyvtári másolóét.

A sáfári hivatal uraság, a leiróé pedig nyomoruság.

Meglett neki adva, a mit kivánt, György lett felküldve Buda várába a
Corvin könyvtárban másolatokat körmölni. Igen szép irása volt, értett a
talik-betük rajzolásához is, sőt az initialék festését is nagy
ügyességgel gyakorolta.




V. FEJEZET.  DOBZSE LÁSZLÓ.

A csendes zugligeti kolostor körűl a százados tölgyfák kétszer is
lehullatták már a leveleiket, s kétszer kihajtottak újra. Ez alatt nagy
változások történtek odafenn a magasban.

A királynénak fia született. Ideje korán jött a világra, két hónappal a
természet törvénye által megszabott idő előtt. Azt a parányi kis életet,
a mit magával hozott, úgy tudták fentartani, hogy időről-időre egy-egy
sertést vágtak kétfelé, annak az életmeleg belsejébe dugták bele az
újszülöttet, míg végre annyira megerősödött, hogy levegőre lehetett
hozni. Hanem a királyné maga belehalt a szülésbe.

A mint aztán az újszülött, a kit (a franczia király iránti kegyeletből)
Lajosnak kereszteltek, a pólyából kiszabadúlhatott, siettek őt
megkoronázni. Egy siró csecsemőnek a feje fölé odatarták a koronát. Nagy
ünnepségek történtek ez alkalommal a budai várban.

A pálosok kolostorába is elhatott a híre mind ennek.

A requiemet a királynéért, a Domine Salvum fac Regem-et az új királyért
a fehér barátok is elénekelték.

Györgynek azon járt az esze, hogy nagy «dies iræ»-t énekelnek most a
Zápolyák várában. Porba esett minden reménység a magyar trón elnyerése
iránt. Van már törvényes örökös. Nincs szükség sem a rákosi
országgyűlésre, sem a német császárral kötött titkos szerződésre, hogy
az országnak új királyt adjon.

Idő közben megtörtént még az a kis hajczihő is, hogy az országgyűlés
erős határozatot hozott abban az értelemben, hogy soha idegen származású
király Magyarország trónját el ne foglalhassa. Ennek visszatorlásaúl az
osztrák fejedelem haderővel tört be a határszélen, s pusztítani kezdte a
dunántúli megyéket. A megrémült király felszólítá Zápolyát, (az egyik
ellenségét), hogy gyüjtse össze a hadakat, s verje ki az országból a
másik ellenségét (Ferdinandot). A táborok szembe álltak s bizony fegyver
élére volt állítva a kérdés. Hanem aztán véget vetett az egész fegyveres
vitának a férfi trónörökös születése, németnek, magyarnak szépen visza
kellett ballagni a maga hazájába. Szétválasztotta őket ez az üdvkiáltás:
«éljen II-ik Lajos király!»

Ámde arra számított mind a kettő, hogy ez az idétlen szülött nem lesz
megélni való ember.

… A sáfárválasztás utáni napon, György felballagott Budavárába, átvenni
a confrátertől becserélt leiró helyet.

A várnagynak a szava elállt bámulatában, mikor prezentálta magát előtte.

– Micsoda? Te! Vitéz Martinuzzi Utyessenovich György! A török fejek
levagdalója! Te jösz ide vissza, mint fehér barát; csuhában, faczipőben?
Hát így követeled tőlem vissza az itt hagyott kardodat?

– Hadd pihenjen még. A kard nem kér enni. Ha kér, majd érte jövök.

– Hát mért jösz ide mostan?

– Folytatni a munkát, a mit a társam félbehagyott: a manuscriptumok
copiáit.

– Micsoda? Te copiákat irsz, ócska manuscriptumokról, a ki még néhány év
előtt azt sem tudtad, milyen szűrben jár az öreg «Á?»

A várnagy nem hitt addig, a míg a szemeivel nem látta, hogy György
csakugyan belemártja a kalamust a kalamárisba, s folytatja szép fraktur
betükkel a félbenhagyott copiát.

– Csodák történnek a világon! Hát csak irjad Fráter György, a mi a
pennád alá kerül. Aztán majd mikor délre harangoznak, verd ki a kalamust
az asztal lábához, s a szag után indulva, keresd fel a konyhát, a hol a
jusculumodat kiszolgáltatják.

– Deo gratias. A nappali órák nem vesztegetni valók. Én csak munka
végezte után pánizálok otthon a kolostorban.

– No erre én nem állnék kötélnek. Hát csak végezd a körmölést fráterkám.
Ne félj, itt nem háborgat senki, ha csak az egerek nem.

Azzal magára hagyta a Frátert.

Igaza volt a várnagynak. A Corvina könyvtár ajtaja akár
berozsdásodhatott a felől, hogy valaki nyikorgatná; hanem a könyvtárbujó
kollegák, azok szorgalmasan ott működtek körülötte: az egerek. A hogy az
ő tolla perczegett a beiratlan lapon, úgy perczegtek az ő fogaik a már
beirottakon.

Az okirat, melyet Györgynek le kellett másolni, a paulinusok
történetéhez tartozó valami doce volt.

A pálos barátok szerzete kiválóan magyar eredetü volt. Még 1215-ben
alapította a rendet Bertalan püspök. 1319-ben adományozta nekik
Szent-Ágoston szabályrendét XXII. János pápa, s 1390-ben ruházta fel
őket IX. Bonifácz pápa a karthausiak szigoru szabályaival.
Magyarországról lassankint szétterjedt a rend uralma lengyel, német és
svéd országokra; öt provincziájuk volt, s mindannyinak a feje volt a
budai Makkos Máriai főapátság.

Hunyady Mátyás király különösen nagy pártfogója volt e rendnek, mely nem
csak szigoru fegyelméről volt nevezetes, hanem arról is, hogy a nemzeti
művelődésnek hathatós előmozdítója volt, egész ellentéte a butaságot
terjesztő, csak a semmit nem tevést ápoló szerzeteknek. Épen Mátyás
király maga volt az, ki egy éjjel, a gvárdián által bebocsátva a
kolostorba, szemtanuja volt annak a szigoru flagellationak, melyet az
eredeti feljegyzés szerint előadtunk. Királyi jó akaratát az által
tanusítá Corvin Mátyás, hogy a pálosok budai apátságának adományozta a
borsodmegyei gazdag jövedelmü sajó-ládi apáturságot, mely az ideig a
kalandjaikról hirhedett veres barátok tulajdonához tartozott.

Corvin Mátyás halála után azonban, midőn a legelső apát, Pius kormányozá
a sajóládi kolostort, egy éjjel gonosz latrok felgyujták a zárdát, a
barátokat megölték az apáturral együtt; s e tüzvészben a donátios levél
is elhamvadt. Akkor aztán a veres barátok megint visszafoglalták a
kolostort s bitorolták a javadalmait.

A főapát hasztalan folyamodott a királyhoz és Bakácshoz. Sehol sem volt
grata persona. Mindenütt azt kérdezték tőle: «hol az irás?»

Az adománylevél eredeti példányának bizonyára ott kellett lenni valahol
Mátyás király levéltárában. Azonban Ulászló alatt a levéltárnoki
állásnak az volt a neve, hogy «vacat». Egy harmadik példánynak is
kellett valahol létezni a székesfehérvári káptalanban. De az meg épen el
volt zárva a pálosok előtt.

Ezért küldé a főapátur a Corvina-könyvtárba a lemásoló Frátert, hogy ha
rátudna akadni az eredeti királyi adománylevélre. Ez azonban igen szépen
tudott másolni; de annál magasabb tudománya nem volt. Talán ha ötven
esztendeig folytathatta volna a leiró munkát, végül majd csak rábukkant
volna. Igy azonban elkezdte kronologiai rendben szent Özsébnél s egy
évben egy lépést haladt.

Mikor Fráter György felváltá frater Innocentiust, neki is lelkére
kötötte a főapát, hogy folytassa a kutatást a királyi levéltárban,
Corvin Mátyás adománylevele után.

Fráter György aztán megfordított rendszert követett.

A királyi levéltár – ez idő szerint – a lehető legnagyobb
rendetlenségnek örvendett. Annak az okiratcsomagait az új király
uralkodása alatt az érdekelt zászlós urak és főpapok a saját érdekeiket
kutatva, úgy összevissza hányták, hogy azokon eligazodni nem lehetett.
Tárgymutató nem létezett sehol.

És mégis talált valakit Fráter György, a ki nyomra vezesse. A kis egérke
volt az.

Rájött, hogy az egér elsőbbséget ád az átlátszó pergamennek.

Az egér nagy inyencz. A pergamennek azt az átlátszóságot a tojás
fehérben és színmézben áztatás adja meg. Azért azt jobban szereti az
egér megrágcsálni, mint a más fajta bőrlapot.

S György megjegyzé, hogy az átlátszó pergamen mind Corvin Mátyásnak a
névaláirásait viseli.

Így talált nyomára a sajóládi eredeti donatiónak.

Mikor rátalált, nem kiabált heürékát, nem futott haza a kolostorba az
örvendetes hirrel; hanem nagy csendben maga elé tette a hosszú
terjedelmes adománylevelet, s elkezdte azt lemásolni egy üres
pergamentekercsre, mely halomszámra állt a thékában a leiró diákok
rendelkezésére. Senki sem vette azt rajta kívül igénybe. Mátyás király
halála óta egyszerre századokkal esett vissza a nemzet. A negyvenezer
tanulóra épített nagy egyetem falai betetőzetlen rom gyanánt álltak a
vár végén, s a királyi várban csodának mutogatták azt a diákot, a ki még
irással foglalkozik.

Egy reggel még is látogató került a Corvin-könyvtárba.

György ott dolgozott az okirat másolatán, (melyben minden betünek
hasonlítani kellett az eredetihez), a leiró hely ablakmélyedés volt,
mely az ölnyi szélességű falban egész czellához hasonlított. Észre sem
véve, hogy valaki bejött a könyvtárba, nesztelen léptekkel, posztótalpú
czipőben, csak akkor riadt fel, mikor a véletlen látogató már előtte
állt.

A király volt. Dobzse László.

Mennyire megváltozott azóta, hogy egykor előtte állt.

Akkor sem volt valami daliás, hódolatot parancsoló alak. Simára
borotvált arczával olyan volt, mint egy vén asszony. Most pedig
tökéletesen vén ember volt.

Szakála, bajusza hosszúra eresztve, a királyné halála óta nem
borotváltatta az arczát. Arczszíne fakósárgás, szemei ónszínű karikák
közé mélyedve, hosszú, kiálló fogai miatt az ajkai nem csukódtak össze,
öltözete fekete kantus volt, a mi tele volt pehelylyel: annak a jeléül,
hogy egész öltözötten szokott az ágyban heverni.

Fráter György azonnal ráismert a királyra s tisztelettudóan felállt
előtte, szerzetesi üdvözlés módján két kezét keresztbe téve a mellén s
fejét mélyen lehajtva.

A király azonban nem emlékezett ő rá. Egyébre sem igen emlékezett ő már.
Nem is láthatta a barát arczát, inkább a lehajtott fején a kiborotvált
pilist. Azon a véleményen volt a király, hogy valami astrologust lát
maga előtt. A ki a könyveket búvja, az nem lehet más, mint csillagjós.

Megszólítá a barátot. Latin nyelven beszélt. Ez volt a közvetítő tolmács
a király és a magyarok között.

– Mondd meg nekem bölcs férfiu: látják a megholtak, a mi itt a földön
történik?

Fráter György készen megfelelt a kérdésre.

– Szent Chrysostomus azt mondja a Homiliáiban, hogy az idvezültek lelkei
igen is látnak mindent, a mi holtuk után az ő kedveseikkel történik;
ellenben az elkárhozottak örök vakságra vannak vettetve.

– Az üdvözültek között van az én királyném?

– A királyné lelki üdveért tartott szent misék és requiemek után azt
kétségtelennek kell mondanom.

A király nagyot sóhajtott. Nehéz tehertől szabadult meg a lelke. A
hangja mindjárt biztosabb lett, a mint tovább kérdezősködött.

– Tehát a megboldogult királyné lát engemet, mikor egyedül vagyok s a
képe előtt állok? És hallja azt, a mit ő hozzá beszélek?

– Ez meg van adva az idvezülteknek.

A király suttogásra fogta a szót.

– Hát a két gyermekét látja-e a királyné?

– Bizonyára látja őket s őrködik fölöttük.

A király szemei felvillantak, sovány arczát valami ravasz mosolygás
huzta ránczokba.

– De hát hogy ismerheti a fiát a királyné? holott elébb meghalt, mint az
a világra jött?

(No most megfogta a csillagjóst!)

– Szent Ágoston szerint az égben levők látják nem csak a jelenlevőt, de
a jövendőt is.

– Az mind a csillagokban van megírva? Hát mondd meg nekem bölcs ember:
fog-e emberkort érni az én fiam?

– Bizonyára, az egész ország azért imádkozik.

– Lesz-e neki olyan ősz haja, mint nekem?

– Isten megadja, hogy legyen.

(Úgy is lett. Husz éves korában már ősz hajú volt II. Lajos.)

Dobzse László egyre jobban kezdte hinni, hogy astrologussal beszél. Még
többet kivánt tőle.

– Kérdezd meg a csillagoktól, bölcs ember, vajjon megboldogult Fülöp
herczeg várandós özvegyének posthumus szülötte fiu lesz-e, vagy leány?

Györgyöt nem vitte rá a lelke, hogy gúnyt üzzön az elmebeteg királylyal.
Kitérő feleletet adott.

– A mindenható gondoskodni fog róla, hogy Lajos királynak magához méltó
hitvestársa támadjon.

(Ulászlónak titkos szerződése volt Miksa királylyal, hogy a születendő
gyermekek egymással összeházasíttassanak, mielőtt egyik is, másik is
tudta volna, hogy mi lesz az újszülöttek neme: fi, vagy leány?)

Ezt tetszetős válasznak vette Dobzse László. Fráter Györgynek pedig arra
az esetre, ha az özvegy főherczegnő még is fiút találna szülni,
fenmaradt az a védelme, hogy hiszen Lajos király Fülöp herczeg nagyobbik
leányát is nőül veheti: az ara négy éves volt, a vőlegény kettő.

A királynak még egy nagy gondja volt. Kezét a barát vállára tevé s úgy
súgta a fülébe.

– Mit mondanak a csillagok: lesz-e Maximilian király római császár?

– Lesz és még sem lesz az. Volt György részéről az oraculum.

A király unszolta, hogy adja világosabb értelmét a szavainak, de György
nem adott több választ.

(A pálos barátok összeköttetései kiterjedtek Németországra: ezeknek az
előre vetett árnyékából tudhatá György, hogy Miksa király meg lesz ugyan
választva császárnak, de a római út és a császárkoronázás elmarad.)

Dobzse László e kérdések tétele után hosszasan és mereven bámult a
semmibe, néha órákig el szokott így mélázni, lelkének teljes
sötétségében, míg egy új ötlet ismét világot nem lobbantott az agyában.

Ilyen godolatszikra volt az, mely ezt a kérdést intézteté vele a
baráthoz:

– Kit fog az én Zsigmond öcsém maga mellé királynénak választani, ha
egyszer a lengyel trónra kerül? Hán? Szólnak erről a csillagok?

– Csak homályos útmutatást adnak. Zsigmond király nem fog királyi vérből
származott nőt hitvesévé tenni.

– Ezt mondják az aspektusok? Hát miféle nőt?

– E felől be van még zárva előttem az ég.

– Kutasd tovább, bölcs ember! Kérdezd meg újra a csillagokat!

– Megteszem, a mire véges elmém képes.

– És aztán nekem elmondod?

Megmondhatta volna már akkor Fráter György a királynak, hogy lengyel
Zsigmond Zápolya hugát szándékozik királynévá tenni, de jó oka volt rá,
hogy ezt a titkot ott hagyja még egy ideig a csillagok között.

A királynak az járt az eszében, hogy lekenyerezze a tudós embert.

– Megjutalmaználak, bölcs asztrologus, igen örömest, de lásd: üres a
tarsolyom. Egy dénárt sem láttam már Epiphanias óta. A míg szegény
megboldogult királyném élt, mindig volt arany pénz, ezüst tallér a
tarsolyomban, most nem tudom, hová lesz a pénz? Nem tudom.

S ennél az emléknél nagy könycseppek csordultak ki a szemeiből, végig az
arcz barázdáin, a kuszált szakáll közé. Aztán összetevé a kezeit a
mellén s némán mozgó ajkairól látszott, hogy egy paternostert mond el
magában. Fráter György együtt imádkozott vele némán, a végmondatot
egyszerre mondták el fenhangon mind a ketten: «sed libera nos a malo.
Amen.»

Percz mulva ismét mosoly derült a király arczán.

Eszébe jutott, hogy hiszen kincstár ez, a hol ő most van! S ennek a
tudós embernek semmi sem lehet oly nagybecsű ajándék, mintha egyikét az
asztalon levő Corvin-codexeknek adományozza neki. Rátette a száraz,
csontos kezét egy pompás maroquin-kötésű Attavantesre.

– Ime bölcs férfiu, ezt neked ajándékozom.

(Így szokta Ulászló – alamizsna gyanánt – szerteszét ajándékozgatni
Hunyady Mátyás kincseit boldognak boldogtalannak.)

Fráter Györgynek lelkében egyszerre fölébredt az alkalomfogó szellem. A
király kegyosztó kedvében van ma.

– Fölséges úr. Hálásan köszönöm meg ajándékodat. De az én szegény
kolostoromban ily pompás codexnek nem lenne méltó elhelyezése. De ha
szabad alázatos esedezéssel járulnom felséged elé, inkább kérném
adományoztatni ezt a pergamenlevelet, melyet épen most másolgatok,
kolostoromnak egykori adománylevelét.

Fráter György olyan kicsinynyé tudta összehuzni magát, a mikor ezt
kérte, mint a hogy egy macska össze tud görbedni, mikor a madarat el
akarja kapni, mint a hogy egy barát össze tud lapulni, mikor valami nagy
dolgot készül elragadni.

Dobzse László jó szivű király volt. Elgondolta, hogy ennek a szegény
barátnak mennyi tintát, czinóbert, miniomot és ultramarint el kell
fogyasztani, a míg ezeket a czifra betüket mind lemásolgatja, hadd essen
túl rajta; «habeat sibi!» (birja békével), mondá Fráter Györgynek,
elviheted azt az irka-firkát.

– Kegyeskedjék felséged ráirni az engedelmét, hogy a várnagy megengedje
a pergamen levelet magammal vinnem.

– Dobzse! dobzse! mondta rá Ulászló s reszkető betükkel odairta a
pergamen végére a «Mathias Rex» után: «affirmavit Vladislaus II.»




VI. FEJEZET.  A MI URUNK.

Épen a flagellatio napja volt, a midőn Fráter György ezt a nagyérdekű
okiratot a király kegyelméből megnyerte. Joga volt hozzá Isten és
emberek előtt, az ő szerzetének az eredeti adománylevele volt az. El
kellett azt dugnia csuhája rejtekében, nehogy a szigorú pœnitentia
rendjét egy örömhirrel megzavarja.

A kívül egyszerű barátcsuha belül el volt látva számos rejtekkel,
melyeknek a francziáktól átvett szokás szerint megannyi elnevezése volt.
«Galerie» volt a neve a derékon körül futó tüszőnek, iratok számára.
«Abime» a hónalatti zseb húsnemű adományok gyüjtésére. «Armenienne» a
pogácsáknak. «Precieuse» az olló és borotva megőrzésére. «Necessaire» a
gyógyító cseppes üvegeknek és csodatevő gyökereknek. «Proprette» a
zsebkendőnek, a könyökön «Devote» a kereszt, olvasó, agnus Dei számára,
«Discrete» a csuklyában a kiosztandó szent képecskéknek. Ha pénzt kapott
a barát, fogadalma tiltván annak viselését, azt a «Libertine»-be
csusztatta, mely a faczipő talpára volt alkalmazva. Ekként nem hordták
magukkal a barátok a pénzt, hanem rajta taposának.

Fráter György még az arczvonásain sem árulta el az örömöt, mely a
testvérek közös öröme volt. Ezen a napon is alávetette magát az éjféli
korbács-szertartásnak.

Csak másnap, a Rorate után, vette elő a drága ajándékot, a két királytól
megerősített adománylevelet, átnyujva azt a főapátnak.

– Gloria in excelso! rebegé a főapát, midőn felnyitá az összehajtott
pergament, s megölelte, megcsókolá az előtte térdeplő frátert, és
fölemelé őt magához és ismét megcsókolá az arczát.

Azzal Te Deum laudamusra hivatta össze a testvéreket s maga tartott
prédikácziót e textus fölött: «az elsők lesznek az utolsók s az utolsók
lesznek az elsők», a melynek értelmét mindenki szivébe vette.

Nyomban összeült a convent, a sajóládi apát megválasztása végett. Titkos
szavazás utján esett meg a választás. Valamennyi szavazat, egyen kívül,
mely Antoniusra esett, Fráter Györgyöt tisztelé meg e nagy
kitüntetéssel.

Valóban nagyra fölvitte Isten a dolgát! Néhány év előtt még Zápolya
herczegnő kandallófütője, tudatlan, bárdolatlan katona, és egyszerre
apátur! a király kedveltje! Csudák történnek a földön!

Az alantabb rangú szerzetesek egyenkint odajárultak Györgyhöz, kezet
csókoltak neki és üdvözölték: «salve sacerdos!»

«Salve Abbas!» végzé a főapát.

– Meghajlok a ti akaratotok előtt, monda György. Én megnyerém
szerzetesrendünk számára a királyi adománylevelet, s ti rám ruháztátok
az apátság czímét. De maga az apátság még nincs a kezünkben. Azt még a
templomosrend tartja elfoglalva. Majd ha egyszer magát a kolostort és
annak minden világi javadalmát valósággal visszaszereztem lészen, akkor
viseljem e fényes czímet, addig pedig hadd legyek, a ki valék eddig:
Fráter György.

S azzal leszállt az emelvényről, melyre a præconisatio alatt felállíták
és sorba járulva a társaihoz, visszaadta nekik a kézcsókot. Aztán a
főapáthoz fordult: «engedd meg, hogy visszatérjek a rendeltetésem
helyére, a királyi bibliothekába és folytassam a munkámat».

Mindenkinek megvette a szivét a lemondása által.

Fráter György ezentúl is minden reggel felgyalogolt a várba s most már a
lemásolások czélja el lévén érve, egészen a saját hajlamait követve,
tanulmányozhatá a Corvin-codexeket. Kitelt az időből.

A sajóládi kolostor visszaadásának az ügye ez alatt haladt, a hogy
akart, hol csigamódon előre, hol rákmódra hátrafelé. A templomosokkal
senki sem akart kikötni. Nádornak, országbirónak, primásnak mind másra
volt gondja, mint veszekedő barátok közt igazságot tenni.

A király sem jött el többet a Corvin-könyvtárba, hogy folyamodhatott
volna a kegyelméhez (a mivel úgy sem sokat nyert lészen). Ulászlót
megrémíté a pestis, mely Buda várában kitört. Elfutott előle a
gyermekeivel együtt elébb Nagyszombatba ment, azután Prágába. A gyermek
Lajost ott is megkoronázták cseh királynak. A külföldről aztán a királyt
alig lehetett hazakönyörögni. De akkor sem bátorkodott Budára térni,
hanem egyre változtatta a megpihenő helyét Visegrád, Esztergom, Tata
között. S minthogy a pestis mindenütt utána ment, elvégre Sziléziáig
futott.

Zápolya Jánossal sem találkozhatott Fráter György; mert az még
makacsabbul üldözte Dobzse Lászlót nyomról-nyomra a leánykérésével, s
minthogy lovas-dandárt hordott magával: a király ép úgy rettegett tőle,
mint a pestistől. És a király minden útjában magával hordozta elhunyt
neje arczképét, azzal beszélgetett, ha egyedül maradt. Ha valamire rá
akarták venni a tanácsosai, csak azt mondták neki, hogy álmukban a
megdicsőült királyné jelent meg előttük, az adta nekik ezt a tanácsot:
rögtön beleegyezett. Végre a tanácsos urak úgy szabadíták meg a királyt
a makacs leánykérőtől, hogy kineveztették vele Zápolya Jánost Erdély
vajdájává. Magasra emelték, a honnan nem lehetett neki oly könnyen
leszállni, mint az ország főkapitányságából.

E közben az a hír is eljutott Fráter Györgyhöz, hogy egyik nevezetes
jóslata beteljesült. Zápolya Borbála királyné lett. Az új lengyel
király, Zsigmond jött el érte s fényes menyegzőjét ülte meg vele
Krakkóban. («Szép királyné leszek!»)

Fráter György imádkozni kezdett a szép királyné boldog uralkodásáért, de
az imádsága elfult a nagy zokogásban. Nem is lett foganatja.

Vannak könyhullatások, a melyek egyenlő értelműek a bűnnel.

Hanem Tomiczkyt látta a budai várlakban megfordulni. Csak az ablakon át
látta, nem beszélt vele. Ekkor hizelegte ki Tomiczky Ulászlótól
beleegyezését testvére, Zsigmond király házasságához Zápolya Borbálával.

A királyi udvarban Szathmáry György püspök regnált korlátlanul. Ő szedte
le az ország jövedelmeinek tejfelét. A parasztból lett egyházfejedelem
minden világi és egyházi hatalmat a kezébe gyűjtött, s kénye-kedve
szerint bánt a nádorral, tárnokmesterrel. Fráter György mind ezt
megtudta régi jóakarója, a várnagy által.

A «dominicana lætare» napján Fráter György a Corvin-könyvtár ablakából
nézte azokat a jelképes játékokat, a melyeket ezen a böjtutó vasárnapján
szokott mivelni a köznép a budai utczákon és piaczokon. Egy fertelmes,
állatból és ördögből összetákolt és tarka színekkel befestett hét fejű
alakot huzgáltak végig két kerekű laptikán, melyet az ájtatos nép
kövekkel és rothadt almákkal hajigált meg. Ez volt a pokolbeli sátánnak
és a többi apróbb ördögöknek a képe, a kiket a régi pogány magyarok
hagyományai emlékéből hétféle néven nevezének: Guta, Mirigy, Döbröcz,
Manó, Ármány, Fene, Kelevény. Ezt a csodavázat aztán a Szentgyörgy-térre
jutva összetépték és szabdalták; rongyait a sárba taposták s ekként azt
hitték, hogy már most mind ettől a gonosztól megszabadulának erre az
esztendőre.

Ezt a vasárnapot pedig a római katholikusok az «arany rózsa
vasárnapjának» nevezik. Ezen a napon szokta a római pápa a megszentelt
arany rózsát a keresztyén fejedelmek, vagy királyi asszonyok
legkitünőbbjének ajándékba küldeni a maga nuntiusa által. Ezen szentelt
arany rózsa készül aranyból, pézsmából, és balzsamból, s jelezi képleg a
«Mi Urunkat, Jézust»; a ki a Sáronnak rózsája.

Ebben az évben a római pápa az arany rózsát a magyar királynak küldé
meg.

Jó Dobzse László se tudta elképzelni, hogy jutott ő az arany rózsához? –
Uj pápa volt, az küldte neki: X-ik Leo, kit még egy hónappal elébb
Medicis Lorenzónak híttak; ez még nem ismerte II. Ulászlót; az előde,
II. Julius pápa bizonyára nem küldte volna, mert az már ismerte.

Volt nagy processio az arany rózsa átadásakor a budai várban főpapok és
zászlós urak részéről, a hogy illett.

Bakács Tamás, esztergomi primás fundálta azt ki a maga nagyravágyó
eszével. Mivelhogy római pápává nem birta megválasztatni magát, ámbátor
erősen meglakta a szent várost s sok magyar pénzt elprédált benne, hát
azt eszelte ki, hogy a hitetlenek ellen megindítandó keresztes háborúnak
a vezérévé emeli fel magát.

Az alkalom kedvező vala rá. A török birodalomban nagy volt a belső
zür-zavar. Szelim az atyját letaszítá a trónról, a testvérét megölette,
országnagyjait lemészároltatta; azonfölül a persa shahhal is háborúba
keveredett: itt volt az ideje, hogy egy erős kézzel ledöntsék a félhold
uralmát Európában. Az érsek azt hitte, hogy az ő keze olyan erős.
Kapisztrán csak egy barát volt, mégis milyen csodákat mivelt a
harcztéren Hunyady János mellett.

Csak egy Hunyady Jánost kellett még találni.

Husvét vasárnapján ismét a Corvina-könyvtár ablakából nézte Fráter
György a nagy ünnepséget.

A pápai követ, biboros talárban, az arany feszületet vitetve maga előtt
jött fel a Szent-György-térre, aranyos mennyezet alatt. A király nevében
Szathmáry György püspök fogadta a biboros papot; kivel együtt aztán a
várlak templomába vonúlva, ott kihirdeté a követ a pápai bullát, mely
teljes bűnbocsánatot hirdet mindazoknak a föld népeinek, a kik a pogány
török elleni háborúban részt vesznek s anathemával sujtja azokat a
nemeseket, a kik netalán a jobbágyaikat e szent háborútól visszatartják.

Már erre a király annyit sem mondott, hogy «dobzse». Ő éppen akkor
kötött három évi fegyverszünetet a török szultánnal. Törődtek is azzal,
hogy a király mit kötöget?

Husvét vasárnapja után következett a «fehér hét», melynek minden napját
meg szokták ünnepelni, annak az emlékére, hogy az első században a
katekumenusok, kik megkeresztelkedének, fehérbe öltöztek, s egy hétig
fehér ruhában jártak.

E hétnek minden napján szakadatlanul tartott a keresztes pórcsapatok
felvonulása a budai vártérre, kik ott zászlókkal és szuró, vágó
fegyverekkel lettek ellátva.

Ezek ugyan nem igen voltak fehérbe öltözve, ellenben a mi szurtos szűr,
szőrös guba, zsiros ködmen, daróczkankó van az országban, az mind
megjelent velük együtt.

A hadnagyaiknak a pápai követ a fehér héten alkotott agnus Deit
osztogatott; mely egy zászlóvivő bárány viaszképében a Megváltót
ábrázolja s csodatevő erővel bír, a hogy azt V-ik Orbán pápa versekbe
foglalá, midőn az agnus Deit a görög császárnak megküldé:

  «Balsamus et munda cera, cum chrysmatis unda:
  Conficiunt Agnum: quod munus do tibi magnum.
  Peccatum frangit, ut Christi Sangvis et angit.
  Praegnans servatur, simul et partus liberatur.
  Dona defert dignis: virtutem destruit ignis,
  Portatus munde de fluctibus eripit undae.»

(Balzsamból, tiszta viaszból és szentelt olajból készül a bárány, mely
nagy ajándékot te neked adok. A bűnt megtöri, mint Krisztus vére; a
szülést könnyíti, a méltóknak jutalmat hoz, a tűz erejét elveszi. S a
vízbe esettet kiszabadítja.)

Fráter György hét nap alatt harminczezernyi hadat számlált meg, mely
egymást felváltá a vár-piaczon.

A várnagytól megtudta, hogy ezeket mind egy táborba gyűjtik a Rákos
mezején.

A nagy hadsereg tehát már megvolt. Csak egy Hunyady János hiányzott még
hozzá, a ki azt diadalra vezesse.

Bakács érsek azt is megtalálta.

Volt a nándorfehérvári őrségnél egy székely származásu lovas altiszt:
Dózsa György. – (Ez is György!) Ez egy portyázó török csapatnak az
agáját párharczban a nyilt csatatéren levágta. (Épen mint Martinuzzi
György!)

Ezért a hősi tetteért felhívták ős Buda várába. Egyszerre ünnepelt hős
lett belőle.

(Pedig ez nem is hozott szekér számra kincseket és levágott deli fejeket
magával.)

A király elhalmozta a hőst kegyosztásaival, a miket trombita szó mellett
hirdetett ki a herold a piaczon.

Dózsa Györgynek a király nemesi czimert adományozott, a mire oda volt
festve a lovas vitéz a dárdára szúrt török fejjel és hozzá negyven
telekből álló nemesi birtokot, kettős zsoldot, arany lánczot és arany
sarkantyút!

Fráter Györgynek eszébe jutott, hogy őt egy annál derekabb hőstettért
kidobták a királyi várból; neki, a nemesnek azt mondták: «czoki
paraszt!»

Hevesen vert a szive a fehér csuha alatt.

Dominica in albis napján, mely a fehér hétre következik, avatták fel
Dózsa Györgyöt a Szentgyörgy-téren a keresztes hadsereg fővezérévé.

Fráter György ott nézte végig az ablakból az egész ünnepélyes pompát.

Nagy ünnepség készült. Korán reggel ágyudörgés hirdeté a világnak, hogy
hetedhét országra szóló parádé lesz fényes Budavárban. Fráter György már
hajnali felmenetelében egész sereg néppel találkozott, mely a fehérvári
kapu felé tolakodott, csak úgy birt a királyi várig elhatolni, hogy
elkerűlt a földalatti, később ugynevezett jezsuita lépcsőre s onnan
bocsáttatá be magát a hátulsó kapun a kulcsár által. A királyi várnak is
minden ablaka meg volt rakva ünnepi úrnéppel. Kivételt csak a
Corvin-könyvtár képezett. Oda nem bocsátottak be mást, mint az irásfaló
barátot. Az ajtó fölé volt felirva arany betükkel: Procul este profani;
a piaczfelőli ablakok pedig le voltak zárva vastáblákkal, a melyeknek a
közepén csak egy lóher alaku rés volt hagyva a kitekintésre.

Fráter György mindeneknél elébb, a hogy szoká, az ajtót maga után
bezárva, letérdepelt a feszület elé, s elmondá az e napra szóló
imádságot, melynek czíme «a szent kenet vitele» annak az emlékére, hogy
a szent asszonyok a Krisztus testének megkenésére drága balzsamokat
vivének a szent sirhoz. Aztán megcsókolta az elefántcsontból faragott
remek Jézus-alaknak a lábát s azzal indult a pulpitusa felé, melyen
kiterjesztett könyve feküdt.

Azonban valami gonosz lélek ezúttal megbabonázta a betüket, hogy azok
tánczolni kezdtek a szeme előtt s mindenféle rendetlenségeket követtek
el, sőt a mit elolvasott, azt rögtön elfelejté.

Nem hagyta békével olvasni a nagy harangzugás a tornyokban, a nagy
éneklés, virginálás a piaczon.

Felállt a könyv mellől s odament az ablakhoz. Egy grádicsos zsámolyról
elérte a vastáblán levő nézőlyukat s azon keresztül letekinte a piaczra.

Elkábította a látvány pompája.

A tért négyszögben vette körűl a királyi dárdások vértes sorfala, melyen
túl nyüzsgött a bámészkodó nép. A tért képező paloták ablakai mind rakva
ünnepi ruhába öltözött hölgyekkel.

Maga a tér zöld fűvel és sárga tavaszi virággal volt behintve. A
szökőkút márványmedenczéje pedig jegenye ágakkal körültüzködve.

A kút előtt volt felállítva a biborral bevont emelvény, mennyezetéről
földig omló szőnyegekkel. Ezzel oldalvást volt egy karzat, az országok
czimereivel, a melyet a tollas sisaku kürtösök és sipfuvók foglaltak el.
A kút mögött egész erdeje lobogott a megyei zászlóknak.

Ujabb tizenkét ágyulövés után megindúlt a Zsigmond templomából a menet:
elől lovas trombitásokkal, a kiknek nyomában a pánczélos alabárdosok
jöttek, azok után száz ministrans fiú, veres kantusokban, fehér inggel a
kantus felett: ezek keservesen énekeltek; azok után ismét száz fehér
ruhába öltözött szűz, majdan következtek a czéhek zászlóikkal és a
tanácsurak nagy ezüstfejü pálczáikkal, számos zarándokok; a menet
közepén a primás Bakács Tamás, négy főur által emelt baldachin alatt,
kezében a szentségtartóval, utána a pápai követ, a kit kétkerekű aranyos
laptikában vontatott két fényes köntösű kanonikus. S ő utánuk jövének az
egyházi rendek perjelei és a gregarius papok.

Azoknak az elhaladtával tizenkét lovas dobos nyomában jött maga az
ünnepély hőse: Dózsa György.

Fehér paripán ült skarlát ruhában, mely gazdagon ki volt varrva
skófiummal, fején tollas sisak, válláról hosszan aláomló fehér palást,
baloldalán nagy veres kereszttel. Lovát kapiczányon vezette két csatlós.

Olyan büszkén hordta végig tekintetét a zengő sokaságon. Elbizott
dölyföt, durva erőszakot fejezett ki minden arczvonása. Semmi öröm, a
diadalérzetnek semmi mosolygása nem látszott meg rajta. Homloka,
szemöldökei csak fenyegetést tudtak kifejezni.

A primás és a pápai követ már ott ült, két egymás melletti
zsellyeszékben a mennyezet alatt, midőn Dózsa György oda került.

Már a lováról való leszállása sem volt valami diszes. Úgy szökött le
róla, a hogy a csikósok szoktak; holott úgy kellett volna neki
leszállni, hogy a lábát a csatlós térdére tegye.

Ezért az oldala mellett járuló pap, kinek egyik kezében egy vas
feszület, a másik kezében egy hatalmas furkós bot volt, fenhangon meg is
dorgálta. Ez volt a «Nagybotu Lőrincz», a czeglédi plébános.

Ennek az intésére ráadta a fejét Dózsa György, hogy mikor az ünnepi
emelvény felé járúl, a sisakot levegye a fejéről, s azt az ő kezében
hagyja: úgy menjen a papi fejedelmek elé.

Dózsa György félreérté a dolgát: azt hitte, neki is fel kell lépkedni a
három lépcsőfokon, harmadiknak a már ott ülő két alak közé. Azonban
fegyvertársa, Lőrincz pap, visszarántá a palástjánál fogva s eszére
adta, hogy neki le kell térdepelni ott az alsó lépcsőre s elvárni
veszteg, hogy mi történik vele.

Erre megzendült a trombitaszó, melybe szépen belevegyült a klerikusok
templomi karéneke, melynek végeztével Bakács érsek felállt a zselyéből,
s a diszes tokba rejtett királyi pergament levelet kibontva, felolvasá
belőle az összes nép előtt II. Ulászló rendeletét, melyben vitéz hivét
Dózsa Györgyöt kinevezi a hitetlenek leküzdésére felgyülekezett tábornak
teljhatalommal ellátott fővezérévé!

Az ágyúk dörgése viszhangzott a budai hegyekről.

… Fráter György onnan a vastáblás ablakból minden szót meghallott.

Teljhatalmu fővezére az egész keresztes tábornak.

Tegnap még egy fakó altiszt és ma már fővezér!

Valami incselkedő gonosz szellem, (tán maga a Belzebub) oda sugdosott a
fülébe: «lásd, ez te lehettél volna! Azon a helyen most neked kellene
állnod! Ez a dicsőség te neked volt szánva! – Mit cseréltél rajta?»

A primás után következett a pápai nuntius. Az is felállt a helyéről s
kezébe fogva a nagy fehér selyem zászlót, közepén veres kereszttel,
átnyújtá azt Dózsa Györgynek. Lőrincz pap magyarázta a népnek a biboros
pap szavait. A pápa küldi azt egyenesen Dózsa Györgynek, hogy e
megszentelt, megáldott zászlóval vezesse a hivők táborát a pogány
hitetlenek ellen győzelemre.

Midőn e szent jelvényt átnyujtá a vitéznek a biboros pap, Dózsa György
fölemelkedett a helyéről, a zászlót magasra lobogtatva; holott épen e
ceremonia alatt térden kellett volna maradnia, a hogy körülötte az egész
népség letérdelt, még a fegyveres vitézek is féltérdüket meggörbiték.

Lőrincz pap hasztalan rángatta, nyomta lefelé Dózsát, annak nem akart
meghajlani a térde. Bakács érsek arcza haragpirtól lángolt már.

A finom arczu olasz főpap ajkain mosoly vonúlt el. Őt nem hozta zavarba
a nyers barbar erőnek túlhabzása. Elővette a tarsolyából a kis
ollócskát, s a saját veres övéből kivágott vele egy keresztet. Azután
oda inte magához az emelvény mellett álló szűzek közül egyet s megbizta
vele, hogy tüzze fel ezt a kisebbik keresztet a fővezér mellére.

Ezért aztán mégis csak le kellett újból térdepelni Dózsa Györgynek.

Az a jelenet mindenkinek a szivét meghatotta: a midőn az a szőke hajú
szép szűz a durva hadfinak a mellére feltüzködte a biboros paptól
kivágott veres keresztet. Az egész nép térdre borúlt, mellét verte és
imádkozott. Végül a szép leány saját fejéről levéve a koszorút, azt
Dózsa György homlokára tette.

Fráter Györgynek elvette az eszét ez a látvány.

A sátán ott állt a háta mögött suttogva: «ez mind a tied volt! A zászló,
a kereszt és a szép leány koszoruja.»

Mikor az egész nép térdre borult s imádkozni kezdett, ő is imádkozni
akart: elfutott az ablaktól, oda borult a feszület elé és elkezdte az Úr
imáját. De csak odáig tudta mondani: «legyen meg a te akaratod». Az már
nem jött ki az ajkán. A sátán tele tölté szivét keserűséggel, úgy, hogy
túlömlött rajta.

Fellázadt az Isten ellen és pörbeszállt vele!

– Te! Te! Mindenható! Mindent tudó Isten! Ki teremtesz és
megsemmisítesz! Mért semmisítettél meg engem? A ki látod a jövendőt,
mért takartad azt el én előlem? Nekem adtad az erőt, a tehetséget s
másnak adtad a jutalmat, a dicsőséget. Én hágtam fel arra a magasra,
miért szólítál le róla? Nekem volt adva, hogy népek vezére, országok
felszabadítója legyek, a te kezed taszított vissza, hogy szolgák
szolgája legyek s viseljem az elfeledtetés darócz csuháját. Nem tudok
hozzád könyörögve fordulni többé! Ha hozzád szólok, csak a panasz
hangját tudom felkiáltani! – Ne énekeljétek azt a zsoltárimát! – Itt egy
elkárhozottnak az orditása tör azon keresztül.

S a mint a nép üdvrivallásának, a trombiták harsogásának, az
inclangoriumok csengésének, a harangok zugásának össze zajdult hangja
áttört a vastáblákon: az égre lázadó féktelen indulattól ájultan rogyott
le a márvány padlatra Fráter György.

Mikor nehéz aléltából felocsudott, már akkor a vas ablaktáblák
lóhernyilásain a leáldozó napvérveres sugárpászmái világították be a
sötétes könyvtárt.

Senki sem jött a segítségére. Az ajtó is be volt zárva. De a mai hires
napon kinek is jutott volna eszébe, hogy valahol valami könyvtárban
lézeng egy fehér barát, a ki nem jön elő a nagy petekre, ugyan mi baj
érte?

Kiosonhatott észrevétlenül. A várnagy szobájában is áldomást ittak, a
kulcsár már régen készen volt. A Corvina-könyvtár kulcsát felakasztotta
Fráter György a fogasra s kiment az utczára.

Minden utcza és piacz teritve volt sárba gázolt fűvel, virágokkal és
hímes tojások hajával. Az volt a szokás, hogy a husvéti piros tojásokat
minden ember a fehér vasárnapon fogyasztá el.

A várpalota ajtajától kezdve a bécsi kapuig minden lépten-nyomon ittas
csoportokra talált, a miktől alig birt megszabadúlni. Lefülelték,
noszogatták, hogy ő is vegye fel a veres keresztet: menjen velük a
hitetlenek ellen. – A vérmezőn pedig ökröt sütöttek s a körül nagy volt
a sokadalom. – Elkerült messze a Mátyás király vadaskertje felé, a hol a
mostani Zugliget és Normafa van, onnan tért vissza a pálosok szent
Lőrincz-kolostorába. Sötét volt már, csak a szentjános-bogarak
világítottak az erdei ösvényen.

A főapát mindjárt meglátta fráter György arczán a lelki változást.

– Pater peccavi! Lihegé György, arczra vetve magát a főnöke előtt.
(Atyám vétkeztem.)

És aztán elmondta előtte az egész látványt, a mit átszenvedett. Egész
odáig, a hol a feszület elé leborúlva, szájába szakadt az Ur imája.

– Nem tudom ezt a szót kimondani: «Legyen meg a Te akaratod!» Miért a
«Te» akaratod? Miért nem az «én» akaratom? Holott te oltottad az emberi
szivbe a «szabad akaratot»! Én akartam nagygyá, kitünővé, nemzet
vezérévé lenni! Annyi jogom volt hozzá, – két annyi, száz annyi, mint
annak a másnak! – És engem elzártál előle, odaadtad az érdemetlenebbnek.
Nem tudok imádkozni többé! Ha kimondom «Isten!» a második szó pörpatvar
az Isten ellen.

… Dominica in Albis volt: béke napja a kolostorban. A főapát még is
vigiliára harangoztatott, s összegyüjté a kápolnában a testvéreket.

Ott azután az egész gyülekezet előtt elmondá reszkető szóval, hogy a
sátán gonosz játékot űz a halandókkal: ime a szerzet legkedvesebb tagját
megszállta pokoli szelletével, hogy perbe szálljon az Istennel és
megtagadja az Ur imáját.

Mindenki elszörnyedt.

A kápolna közepén álló penitentiárius egy szót sem tudott a védelmére
felhozni.

Egyhangulag arra itélték, hogy a kolostor tömlöczébe bezárassék, s ott
legyen tartva nagy bőjtölés és vezeklés között, a míg az ördög ki nem
száll a szivéből.

Fráter György bezáratott a kolostor tömlöczébe, a hol semmi világosság
sem volt: csak egy csekély nyiláson át hatolt bele a külső fény egy
alacsony ablakon át, mely vasrácscsal volt elzárva.

Ezen az éjszakán pedig a budai várban annyi viaszgyertyákat gyujtának
meg, sőt a királyi vár előtt egész viaszoszlopokat, hogy az éjszaka
hasonlatos lőn a nappalhoz és Fráter György mind ebből semmit sem lát
vala; hanem beszélget a kigyókkal és patkányokkal, a kik mély odujában
lakótársai valának.

E mély földalatti oduban tölté Fráter György éjjeleit és nappalait, a
melyek egymástól alig különbözének; azt az alacsony ablakot, mely
boltozat alatt volt, sűrűn benőtte a folyondár iszalag, mely a
világosságot alig ereszti által. Egy fülemüle rakta meg ottan a fészkét,
a kinek az a szokása, hogy éjjel épen olyan szorgalmasan énekel, mint
nappal, s a mit éjjel-nappal énekel, az mind az Urnak dicsérete.

Ez is csak Györgynek a lelkét háborítá.

«Mit énekelsz, te oktalan szárnyas barom az Úrnak dicséretére? Volt te
neked valaha igérve, hogy sas lesz belőled? Lettél valaha arra
kárhoztatva, hogy a békák, a varangyok sorsát osszad, s velük együtt
kuruttyolj?»

Álmodott-e, vagy ébren volt, azt sem tudta.

A «kereszt feltalálásának» napján megjelent az ajtaja előtt a főapát,
felnyitva az ajtaján levő szűk rekeszt, melyen keresztül a kenyeret,
vizet be szokták a rabnak nyujtani.

– Fráter György! Megtanultál-e már az Úrhoz imádkozni? Kérdezé a főnök.

– Nem tanultam. Felelé a vezeklő. Folyvást álmokat látok, a melyek közém
és a Jehova közé állnak. Azt álmodom, hogy én vagyok Dózsa György.
Hivásomra fegyverbe áll az egész nemzet. Előre haladok a szentelt
zászlóval. Nyomban jönnek az ország nagyjai. A főpapok, zászlós urak,
zászlóaljaikkal. Báthory István, Bornemissza előttem hajtogatják
zászlóikat. Az egész nemzet urának nevez. Jöttömnek hirére a hitetlenek
tábora futva fut a vivott Knin alól. Elég a nevemet kimondani, hogy a
csata győzelemre forduljon. Ez az álmom. Mikor aztán fölébredek, a
varangyok mászkálnak a lábaimon. Hogy jönne ajkaimra itt az imádság.

A főapát azt mondá neki: «az ég adjon neked megjavulást!» s elhallgatá
előtte, hogy Dózsa György nem a hitetlenek ellen indítá meg a táborát,
hanem a magyar nemesség ellen, hogy Pest-Buda környékén elpusztított már
négyszáz nemesi udvart, lakóikat lemészárolta, öl, dúl, pusztít három
világsark irányában. A negyediken ma verték szélylyel egy seregét
Bornemissza nemesekből és polgárokból alakult hadai a Rákoson.

Hagyta őt álmodni tovább.

Pünkösd vasárnapján újból meglátogatta a vezeklőt börtöne ajtajánál a
főapát, a mely napot a keresztyének azzal ünnepelték meg, hogy térdet
nem hajtottak, hanem fennállva könyörögtek, s ismét megkérdezé:

– Tudsz-e már az Úrhoz imádkozni, Fráter György?

– Kevésbé, mint eddig. Álmaimban ott látom magamat, a mint Belgrádnál a
Dunán átkelve, szembe jön rám a hitetlenek derék tábora, a nagyvezérrel,
a próféta zöld selyem zászlójával. Hadseregeink egymásba omlanak.
Vérpatakok folynak, tetemhalmok emelkednek. Végre győz a keresztyének
tábora. A szent zászló a veres kereszttel az ellenség szekérsánczában
lobog. Én ott állok a zászlót emelve, s hallgatom a népek százezreinek
hozsánna kiáltását. Egy nyíl röpül a testembe. Éget. Odakapok. Nem nyíl
volt. Csak egy patkány, mely megharapott. Én nem Dózsa György vagyok,
hanem Fráter György! Fráter György nem tud imádkozni.

És a főapát elhallgatá előtte, hogy Dózsa György épen e héten vívta meg
a csanádi ütközetet, melyen a magyar nemesség táborát tönkre verte,
Báthory István temesi bánt sebekkel borítottan megfutamítá. A foglyul
esett csanádi püspököt, Csáky Miklóst, főpapi ornátusában karóba
huzatta, az elfogott nemeseket kegyetlenül kivégeztette.

– Isten adjon neked jobb szellemet.

Ismét magára hagyta a vezeklőt.

A gonosz szellem, mely Fráter Györgyöt megszállva tartá, olyan
megátalkodott makacs volt, hogy annak kiűzésére csak apostoli csodatétel
volt képes. Eleven képzelődése folyton viziókkal, halluczinácziókkal
kápráztatá. Csataképek és várostromok, vérontó ütközetek és
diadalünnepek váltogatták egymást látó lelke előtt. A felszabadított
rabnépek, bolgárok, görögök, ráczok, minden új diadal után seregestül
jöttek zászlóikkal az ő szent hadát szaporítani, mert ő volt annak a
fővezére, nem Dózsa György. Mind ezeket az álmait elmondá rendén a
látogatására jövő főapátnak, a ki nem akarta még e borút lelkéből
elűzni.

Egy napon azt a próbát tették vele, hogy odaküldték hozzá a sötét
odujába a volt noviczius társát, egy égő viaszgyertyával, hogy legyen
vigasztalására.

A noviczius elmondá neki, hogy holnap lészen Krisztus testének és
vérének ünnepnapja, mely napon a vezeklők börtöneikből kibocsáttatnak,
hogy a nagy proczesszióban, mely Budavárát körül kerüli, az erőt
vesztett ördögöket mimeljék. A trónuson emelt monstranczia után járul
Orsolya a szűz társnéival, szent György a sárkánynyal, óriás Kristóf a
gyermekkel, Katalin a karddal és kerékkel, Borbála a kenyérrel és
kehelylyel, Keresztelő János az Isten bárányával, a sok lámpáshordó és a
csengetyűsök. Fráter Györgynek is meg lesz engedve, hogy ez ünnepen
láthassa a napot, s a maga ördögét, kitől e napon megszabadul,
csufondárosan képviselhesse.

– Apage! kiálta rá Fráter György. Az én szellemem nem hagy el engem.
Mindennap Krisztus vérének napja én nálam, mert az én unicornisom
mindennap megökleli őt. Ne rontsd el az én sötétségemet, a melyben én
látok.

Azzal elfujta az égő gyertyát.

A noviczius rémülten futott ki az odúból e rettenetes beszéd után.

Így múlt el az egész szent Iván hava, nevezetes ünnepeivel, melyek
Keresztelő János, szent László király, Péter és Pál apostolok emlékének
voltak avatva. György odujából csak őrjöngő kaczaj felelt vissza, midőn
az ajtórésen bekiáltották hozzá a dicsőült nevét, kit a keresztyén világ
e napon ünnepelt. «Dózsa György a legfőbb szent a kerek földön!»

Saját magát állítá fel bálványnak Dózsa György alakjában és azt bámulá,
azt imádá.

Elkövetkezett a szent Jakab hava is. E napon a jó öreg fráter Antonius
jött oda Györgyhöz, s egy szent könyvből felolvasta előtte a hatalmas
apostol curriculum vitaejét, kit a Krisztus a «mennydörgés fiának»
nevezett, ki az ördögökkel czimboráló Hermagenes máguszt a saját dæmonai
által elragadtatá és megtéríté, kinek végül Herodes leütteté a fejét, s
aztán a tanítványai a holttestét egy üres bárkába helyezve, a tengerre
bocsáták, s ime a bárka kormányos nélkül eljutott a spanyol partokra,
Compostellába, a hol a szent apostolt ma is ereklyéül őrzik.

Fráter György dühösen ugrott a börtöne ajtajához, s elkezdte azt ököllel
döngetni.

– Elhallgatsz vén bolond, álomlátásaiddal. Meséld el azokat a vakoknak,
a kik soha tengert nem láttak! Én tudom, mi az a tenger? mert rajta
állok, s gályákról ostromlom Konstantinápoly kapuit.

Már ekkor Byzanczig hatolt el rémálmodozásaiban.

Apostolok oszlásának napján ismét odajött a börtön ajtajára a főapátúr,
s nevén szólítá.

– Fráter György!

– Mit háborgatsz? Mit ébreszgetsz! Most vívtam meg a döntő ostromot a
Romanus kapunál! Ott áll Dózsa György a Zsófia templom előtt, kezében a
keresztes lobogóval. Szelim szultánt halva hozzák elém. A Szerály
palotája megnyilik előttem. A boldogság kapuja, a melyen férfinak nem
volt szabad belépni. A kincstár, az arany trónus, karbunkulusoktól
ragyogó. Abba vezetik fel a főpapok Dózsa Györgyöt és megkoronázzák a
Komnénusok koronájával, és Kyrie eleizont énekelnek hozzá.

… Igenis, akkor ültették Dózsa Györgyöt a tüzes vas trónusba, s
megkoronázták a tüzes vas koronával Temesvárott, miután
keresztyénvérben, hazafivérben duló seregét az erdélyi vajda derék
ütközetben tönkre zúzta!

De erről nem szól a főapát Györgynek.

Szeliden beszélt hozzá, a hogy őrjöngő hagymázossal szükség beszélni.

– Igen jól van, fiam, tehát miután mindent elértél, a mit a te lelked
kivánt, jőjj elő a te vezeklésed odujából, s folytasd a te mindennapi
dolgaidat.

Azzal felnyitá előtte a börtönajtót, s leszállva hozzá a nyirkos
falépcsőkön, kézen fogva felvezeté őt a világosságra.

Fráter György a börtönajtóban megállt és visszafordítá arczát, nagyot
sóhajtva.

– A míg e sötét oduban voltam, Dózsa György vezér voltam, mostan pedig
vagyok Fráter György.

– Járjál békével. Monda a főapát. Eredj fel a várba, a
Corvin-könyvtárba, ülj le az asztalodhoz, s folytasd a copiákat.

Fráter György elindult. Mikor a kolostor ajtajánál a felfeszített
Krisztus szobra előtt elment, az arczát sem fordítá felé, se a
keresztjelet nem vetette magára. Nem tudott imádkozni.

Lassan elbandukolt az erdőkön keresztül, majd a népes utczákon végig,
melyeken csupa idegen katonákat látott csapatokban járni, s a hogy
szoká, a vár hátulsó ajtaján beosont a királyi lakba. Tudta már, melyik
szegen áll a könyvtár kulcsa, kérdezés nélkül eljuthatott a régi
fülkéig, a hol a könyve és kalamárisa kitárva állt. Egy pók hálót szőtt
a könyv és a tintatartó fölé.

Györgynek eszébe jutott a török monda, mely szerint a pók, mely hálóját
Mahomed rejteke elé szőtte egy éjszaka, menté meg a prófétát üldöző
ellenségeitől. Ez az emlék gondolkozóvá tette. Hátha neki is tiltva van
e pók hálóját letépni?

A könyvtár ablaktáblái a piacz felől most is zárva voltak. Künn a
piaczon pedig nagy népmoraj zsibongott, melybe később hangos dobverés és
trombitarecsegés vegyült.

Fráter Györgynek a lelkében ismét fölelevenült a legutolsó nap látványa.
Dózsa György felmagasztaltatása. Ma ez ismétlődik. Talán a harczdöntő
diadal hirét trombitálják ma ki a világnak.

«Eredj oda.» Suttogá neki egy láthatatlan szellem. De az már egy másik
szellem volt.

Odalopózott az ablakhoz, s kikémlelt a vastábla lyukán.

A piacz tele volt néppel. Idegen fegyverzetű katonaság képezett
négyszögöt sorfalakban.

A nagy szökőkút előtt volt felállítva egy magas bitófa. És annak a
horgára kifüggesztve egy emberi fő, egy felnégyelt törzs csonkjával,
melyről a jobb kar alácsüngött, a fő vaskoronába szorítva, fekete mind.

A bakó az utolsó kalapácsütést végezte egy fekete táblán, melyre veres
betűkkel volt felirva e név «Dózsa György».

S alant a vérveres posztóval bevont emelvényen állva, a királyi herold
kiáltá a népnek:

– Íme itt függ amaz istentelen szörnyeteg Dózsa György, ki az országot
lángba borítá, sok ezer keresztyéneket legyilkoltatott, városokat,
falvakat hamuvá égetett, püspököket és zászlós urakat kínok között
kivégeztetett, míg végre az erdélyi vajda, Zápolya János által Temesvár
alatt derék ütközetben tönkre veretett, és társaival együtt elfogatott,
tüzes vas trónba ültetve, tüzes koronával megkoronáztatott, éhes
czinkosai által összemarczangoltatott, s négy felé vágatott. Lássátok
népek és rettegjetek!

Fráter György arczra veté magát, s térdein csúszva vonaglott a Krisztus
alak elé, s átkarolva a feszületet, forró csókjaival halmozá el az
üdvözítő átszegezett lábainak sebeit.

«Miatyánk Isten! Legyen meg a te akaratod! Legyen meg a te akaratod!
Legyen meg a te akaratod!»




VII. FEJEZET.  PÁRA ÉS LÉLEK.

A pusztában eltévedtnek az édes víz forrása az, a mi a lelkében
eltévedtnek az imádkozás. – Fráter György nem győzött eleget inni e
forrásból – oly szörnyű szomjazás után.

A várnagy észrevette régi vendége jelenlétét a könyvtárban s bement
hozzá a főajtón keresztül. Megijedt, mikor meglátta. György sápadt és
szikár volt: a börtön lejárta.

– Hej, édes fráterem, de régen nem láttalak! Talán beteg voltál?

– Sulyos beteg voltam. De már meggyógyulék.

– Látszik az orczádon. A két halántékod majd beszakad s alig tudsz bőrt
húzni a fogaidra. Szólj, mit főzessek a feleségemmel a számodra valami
lábbadozónak valót? Lesz tárkonyos bárány.

– Köszönöm. Ma bőjt van.

– Dehogy van. Ma ünnep van.

– Nekem bőjt van.

– Pedig az egész város jubilál ma: annak az örömére, hogy ezt az
ördögökkel-egyidős Dózsa Györgyöt négyfelé vágták. Hallottál-e erről a
gyehennaemberről nagy betegségedben?

– Semmit sem hallottam.

– No hát majd én ide hozom neked a királyi iródeáknak a diáriumát, a
melyben fel vannak irva napról napra a szörnyű gonosztettek, a miket ez
a pokolpozdorjája elkövetett nyomorult hazánkon. Abból mindent megtudsz.

S odahozta Fráter Györgynek a rémséges krónikát.

Fráter György, mikor először végig olvasta a rémmeséknek azt a
sorozatát, egyszerre elfelejtette az egészet. – Mi történt vele? – Az a
bámulatos emlékező tehetség veszett volna el nála talán, a hosszú
börtönlakás alatt? Az álmait szokta az ember elfeledni, mikor fölébred.
– Mikor aztán másodszor is elolvasta Dózsa György történetét, akkor
elővette a sirás. Úgy zokogott, mintha mindezeket a rémdolgokat ő maga
követte volna el. A mint pedig harmadszor elolvasta a krónikát,
fölemelkedett a lelke és hinni kezdé, hogy ő valóban az Urnak
kiválasztott embere és mind az, a mi vele történt, Isten különös
rendeletére történt: vitézségének kudarczczal jutalmaztatása, szolgai
megaláztatása, börtönben senyvedése. A nagyravágyó léleknek, mit Isten
keblébe lehelt, Isten meg is határozta az utját. – Most már György
világosan látta ezt a meredek utat – az aljától a lonkájáig.

Este volt, midőn visszatért a Szent-Lőrincz zárdába.

A barátok mind kinn voltak a pagonyban: komlóvirág szedéssel voltak
elfoglalva. Sert készültek főzni, lakomához való sert.

A főapát messziről meglátta Györgyöt az erdei ösvényen közeledni. Már a
lépései elárulták a közeledőnek, hogy más ember tér vissza, mint a ki
eltávozott. A reggeli György lehorgasztá csuklyába dugott fejét, az
esteli szabadon emeli fel arczát az ég felé.

A megérkező «laudetur Jesus Christus» szóval, térdhajtással és
kézcsókkal üdvözlé a főapátot.

– In æternum amen.

– Atyám. Én megöltem a régi embert s feltámasztám az ujat; a hogy az
üdvözítő parancsolá.

– Meg volt ez nekünk jövendölve. Keresztül mentél a tisztító tüzön s
fényeskedve jöttél ki belőle. Gloria Deo! Ime testvéreid lakomával
készülnek boldog megtérésedet felszentelni.

– Miért ez örömünnep, atyám? Azért, hogy nem én követtem el mind ama
szörnytetteket, a miket bizonyára szintugy elkövettem volna, mint Dózsa
György; ha az Ur másfelé nem téríti utamat?

– A mai ünnepi lakoma annak örömére készítődik, hogy az Ur nem csak a te
sorsodat fordítá el; hanem rendünknek is meghozta a diadalt a
veszteségből. Ime az történt, hogy a templomosok, a kik a sajóládi
apátságot bitorolva elfoglalák, a zendülés alatt összeczimboráztak
Barabás pappal, Dózsa egyik alvezérével; de a nemes urak banderiumai
széllyelverték őket s a templomosokat levágva a sajóládi kolostort is
visszafoglalák tőlök. Ma jött meg a nádor izenete, hogy az apátság, a
király rendelete szerint, rendünknek visszaadatott, s várja a
megválasztott apátot. E megválasztott apát te vagy. A mai nap a te
beiktatásodnak az ünnepe.

A börtönből egyszerre fel a currulis székbe!

– Meghajtom fejemet: szólt Fráter György. Testvéreimnek és te neked
atyám legyen hát ez a mai nap a vigalomnak napja. Énekeljétek az öröm
zsolozsmáit. – Tartsatok libatiókat s gyujtsatok örömtüzeket. Tegyetek
koszorukat a szentek fejeire. Nekem azonban, mennél nagyobb dicsőség ért
e napon, annál inkább vezeklésnek és vigiliának napja ez. Engem
bocsássatok abba a sötét oduba vissza, a melyben hosszú időket tölték,
hadd legyek még ottan holnapra virradóig.

– Mért akarsz a carcerbe visszamenni?

– Hadd lássam most, midőn látó szemeim vannak, a Jehova Istennek
dicsőségét, a kit nem láttam, midőn vak valék, és hadd tanuljak azoktól,
a kik többet tudnak, mint én. Ime a pinczebolt lakója, a varangy, előjön
az ő földalatti lyukából, midőn az Ur zivatarát megérzi és vartyogni
kezd, pedig nem hallja a mennydörgést. A sötét szögletben gunnyasztó
pók, mikor megérzi, hogy derült idő jön, hálót sző mesterségesen, pedig
nem látja a napot. Hadd tanuljak a varangytól és a póktól bölcseséget. A
bozótban, mely börtönöm ablakát elsötétíté, egy fülemüle rakott fészket
a tavaszszal. Az énekelt ott éjszakánkint. Magamban szidalmaztam: minek
dicséri az Urat, holott én perben állok vele. Aztán elhallgatott. Most
másodszor újra megszólalt. Pedig ő nem tudja, hogy az égen csodák
következnek, hogy Szent Lőrincz tüzes könyei fognak nem sokára hullani
csillagok alakjában. Mégis énekre kel. Ime a párahordó teremtések tudják
azt, a mit én, a lelkes állat magamtól meg nem értek. Engedj engem az
éjszakára visszatérni abba az oduba: hadd tanuljon a párától a lélek.

… És Fráter György a jubilaeum éjszakáját ott tölté önkényt a földalatti
börtönczellában és végig járt lelkében mind azokon a fényes ábrándokon,
a miket e helyen álmodva teremtett magának és aztán azokon az ádáz
történeteken, a miket a rémkrónikából megtudott. A fülemüle az ablak
előtti bokorban meg-megszólalt, késői másodéneket csattogtatva s
tanította a «lelket» égfelé szállni a pára. S hogy a lélek földalatti
oduja ne legyen oly sötét, a nyitott ablakon át egy szentjános bogár
bemászott hozzá s pisla világot gyujtott börtönében. Még ez a féreg is
tudta, hogy ez a mai éjszaka jubilaeumnak és illuminatiónak az
éjszakája.




VIII. FEJEZET.  A MÁRVÁNY-ARA.

A sajó-ládi apátságot két nagy birtokú testvér földesúr, Ónodi Czudar
Péter és György alapította a Sajó mentén. Ők építtették az erős
bástyafalakkal környezett kolostort, s attól nem messze a «Hétfájdalmú
istenanya» tiszteletére szentelt kápolnát, melynek háromszögletű az
alakja: a hipotenusán az ajtó, a két kathetuszon az ablakok, azok is
mind háromszögbe menők; a tornya is háromszegletű, a csengetyüje is az
volt.

Mikor Fráter György átvette az apátságot, nagy rendetlenségben talált
minden gazdaságot. A bitorló templomosok csak a nép zsarolásához
értettek: a jobbágyság elszegényedett a kezük alatt.

Két év alatt csodákat mívelt az új apát. A nép és a tájék átváltozott a
keze alatt. Az eddig zabtermő földeken lenvetések virítottak. Olyan volt
az, mikor virágzott, mintha a kék ég tükröződnék vissza. Azt a lent maga
szőtte meg az osztovátához betanított jobbágyság s a finom fehér
gyolcsot messze földre hordták. Olajsajtu préselte ki a lenmagot s az is
szép hasznot csorgatott; a Sajó, mely eddig csak pusztítani tudott,
medrébe lett szorítva s tizenegy kerekű malom lett ráépítve, mely három
vármegye számára őrölte a lisztet. Pár év mulva olyan hire lett a
sajóládi apátságnak, hogy a földesurak odaküldték a tiszttartóikat
patvariára.

Látomás szerint, hallomás szerint Fráter György nem látszott törődni az
ország dolgával, de a mit kicsinyben megkisérlett, az volt az
alapeszméje jövendő nagyságának. Gazdaggá tenni a birtok urát, legyen az
egy apátság, vagy egy királyság; de úgy, hogy a jobbágy is gazdag legyen
mellette. A saját kis uradalmában sikerült ez neki.

Fráter György ez időben egész fiatal volt, a harminczas évek elején.
Szokatlan volt ilyen fiatal apáturt látni, a ki erőteljes fiatalsága
mellett ascétai életmódot folytat, de nem azt a testgyötrő Simeon
Stilites-féle önkínzást, imádságszaporítást, hanem férfihoz illő
munkálkodást; mindennap korán reggel bejárja az egész uradalmát. Sohasem
ül se lóra, sem szamárra; tűr éhséget, szomjuságot naphosszant és távol
tart magától minden asszonynéppel való hivalkodást. Az erkölcsöket is
megjavította, a mióta az apátságot elfoglalá. Nincs már lator,
félkézkalmár, angyalcsináló, czafrangos az egész vidéken. A
hamispénzverők is elvonultak más zugába az országnak.

Egy este a vendégjelentő kürtszóra lebocsátkozék a kolostor csapóhidja s
egy fedett hintó gördült be rajta. Semmi kiséret nem jött vele, még csak
egy hajdu sem kapaszkodott a hátuljába. Így szoktak a környékbeli
földesurak hébe-hóba a sajóládi apáthoz ellátogatni.

Azért Fráter György maga jött le a monostorából az érkező elfogadására,
tisztelve azt a regulát, melynél fogva «Sacerdos debet esse homo
hospitalis» (a pap tartozik vendégszerető ember lenni).

Visszadöbbent, midőn vendégét a kocsit fedő bőrleffentyük közül
leszállni látta.

– Nagyságos uram!

(Azon időben «nagyságos» czimmel csak a vajdákat illették.)

Zápolya János volt a vendég.

Egyszerre ráismertek egymásra, pedig nyolcz éve múlt, hogy legutoljára
látták egymást.

– Szent atyám. Viszonzá a megszólításra Zápolya.

– Valóban te vagy előttem? Erdély vajdája, a haza megszabadítója: Dózsa
György legyőzője?

– Most pedig üldözött saját hazámban. Futva jövök Budáról.

– Ezért minden kiséret nélkül.

– Hatszáz lovas vitéz kisért fel a Rákosra. Azokat hátra kellett
hagynom, nehogy rám ismerjenek róluk és lemészároljanak.

Fráter György felvezette a kolostorba nagyságos vendégét s gondoskodott
annak rangjához méltó ellátásáról.

– Hol maradt Tomiczky? kérdezé a vajdától, midőn magukra maradtak.

– Tomiczky áruló lett.

– Ezt az első nap megmondtam nagyságodnak, a mikor még kályhafütő
voltam.

– Hiba volt, hogy nem ügyeltem a mondásodra. Ulászló és Szathmáry püspök
a lengyelt betolták a przemysli püspökségbe, s most az minden eddigi
tndományát ellenem fordítja.

– Hát a királyné nem tudta ezt megakadályozni?

– A királyné? Borbála hugom? Majd beszélünk erről poharazás után. Ne
rontsuk el vele a vacsorát.

– Azt már hallottam, hogy Anna herczegnőt eljegyezték Ferdinánd
főherczegnek, s ha az el nem venné, nőül veszi maga Miksa császár.

– A császár hatvanhárom esztendős, a herczegnő pedig tizenkettő.

– Az eljegyzés meg is történt Bécsben, a Szent-István templomában, a
hová a magyar király és a lengyel király is felmentek; a magyar főurak
is ott voltak; öcséd György is. A nagy lóversenyen ő nyerte az első
pályadíjat.

– Én pedig nem voltam ott, de azért elvesztettem az első pályadíjat. No
de ez a kisebbik baj. Nagyobb annál, hogy ez alatt elvesztettem a
hadjáratot Zsarnó alatt, Bali bég ellen. Vert hadvezérnek ajtó mögött a
helye.

– Talán még sem. Perényi nádor, úgy tudom, hogy tiltakozott a bécsi
kötés ellen, melyben Magyarország a császár utódainak elszereztetett.
Pozsony utczáin a köszvényes főúr zsöllyeszékben hordoztatá magát körül
s úgy hirdeté ki a nemzete protestatióját.

– Megfordult már! A siklósi vár, meg a római birodalmi herczegi czím
megpuhítá a kemény hazafit. Ő is aláirta a szerződést. Most már mind azt
nem lehet visszaigazítani, mert Ulászló király meghalt.

– Meghalt a király? Hozzánk még nem érkezett el a hire.

– Szegény Dobzse László! Annyira fölösleges ember volt a világon, hogy
mikor bevégezte az életét, majd alig akadt ember, a kinek eszébe jusson,
hogy a holt királyt még el is kellene temetni. Azt meg épen senki sem
tartotta kötelességének, kogy még az országot is értesíteni kellene a
király haláláról. Hát törődött valaki az életével? Veszi valaki észre,
hogy nem ül már a trónon? Itt maradt utána a trónörökös: a megkoronázott
király. A kit úgy hinak az urak egymás között, hogy «kis öreg». Egy
megvénült gyermek. A Rákoson összegyült nemesi rendek azt követelték,
hogy az ország rendeljen mellé magyar kormányzót. Engemet kivántak. De a
fiatal királyt az én ellenségeim tartják hatalmukban. Tomory budai
várparancsnok az országgyülést ágyukkal szóratta szét. Én ott hagytam az
udvart és az országgyülést. Ellenségeim halálra keresnek. A magyar
főurak és főpapok a brandenburgi őrgrófot, Györgyöt kivánják az ország
kormányzójául.

– A ki Corvin özvegyét nőül vette.

– Már el is temette, a Hunyadiak nagy birtokaival együtt.

– S ez lesz most Magyarország és a magyar király kormányzója! De hát
különben daliás férfi?

– Én csak a félkotyót tanultam megismerni benne, a ki magából és
másokból példát csinál. Vagy hát nem példa az, mikor a király
trónfoglalásának ünnepélyére olyan hajczihőt csinálnak, a mi megjárja a
prágai vásáron, de nem az ősbudai királyi várlak udvarán. Övig
levetkőzött férfiak, uri hölgyek, nemes hajadonok szeme láttára, birokra
kelnek, egymást földhöz ütögetik; aztán előrobog, két rosz gebén ülve a
királyi kormányzó, a herczeg, vad embernek öltözve. Nem jól mondtam:
öltözve; nekivetkőzve. Az ellentársa, egy gróf Krabat, éppen semmi
öltözetben, hanem a helyett teleraggatva az egész teste fekete szőrrel,
fején sisak helyett két szarvú sapak, hogy valóságos ördög forma volt.
Azok mindenféle ferde ugrásokkal taszigálják egymást, míg végre a
vadember az ördögöt nyergéből lelöki. S ezen a pór sokaság üvölt,
tombol. Azután ugyanaz a brandenburgi herczeg előjön tizennyolcz
álarczostól kisérve, fején tollas sipka, vállán kurta köpeny, lábán
arasznyi hegyesorrú veres czipő. Azok közre fognak egy öreg, pupos hátú
manót, a kinek fehér lófark a szakálla, két bot a két kezében, faczipők
a lábain, s azzal együtt csinálnak olyan bakugrásokat, hogy az embernek
a gyomra felkeveredik bele. S ezt hozzák szokásba a mi méltóságos
fáklyatánczunk, palotásunk helyébe Budavárában!

– Hiszen Hunyady Mátyásnak is voltak bolondjai, Anjou Lajosnak is, sőt
Salamon királynak is.

– De azokat nem tették meg országkormányzóknak. Rosz idők járnak, kegyes
atyám. Az még hagyján, hogy Budán bolond tánczot járnak; de hogy
Boszniában egyik várat a másik után engedik elveszni, török kézre jutni,
ez már veszedelem. Ha Jajcza vár is megdől, a Száva nem lesz határ a
töröknek.

– Hát te nem állhatsz a sarkadra, vajda?

– A sarkamra ugyan állhatok, mert leszállítottak a lóról. Ha
megkaphatnak, bezárnak a csonkatoronyba.

– Hát sógorod, Zsigmond király?

– Csak volt az.

– Mit? Király?

– Nem. Sógor.

– Mit beszélsz? uram!

– Hát nem hallottad még? Jó nép lakhatik itt a te környékedben, a kin
nem szivárog keresztül a rosz hir. Hugomat, Borbálát a lengyel király
hazaküldte Szepesbe. Anyám belehalt e gyalázatba.

– Lehetetlent akarsz velem elhitetni, vajda! Borbála herczegnőt, azt a
bethuliai szépséget, a jó erkölcsök példáját, a király el tudta
taszítani magától. Ez szörnyű gyász!

– S a mi legszomorubb e gyászban, az, hogy a királynak igaza volt.

– Ne mondj hirtelenkedve itéletet!

– Meggondolva mondtam.

– Nem. Nem! Ez így nem végződhetik! Megengeded, vajda, hogy felmenjek
Krakkóba s megkisértsem kiengesztelni a királyt neje iránt.

– Későn érkeznél. A király már új menyasszonyt jegyzett el magának, a
szépséges Sforza Bonát.

– Kezemben az egyház hatalma, mely felbontja az ilyen törvénytelen
kötést.

– Mégis későn jönnél, jó Fráter György. Hugom, Borbála királyné halálán
van.

– Akkor megmérgezték.

– Az is meglehet. Talán valaki más. Talán a király. Talán saját maga.
Nekem nem mondja meg. Lassan ölő méreg pusztítja, a melynek írja
nincsen. Idejöttömnek a czélja az volt, hogy odahijalak haldokló
hugomhoz, a halotti szentségek feladása végett.

Fráter György megrettent.

– Mit kivánsz? vajda! Én menjek a te haldokló hugodhoz?

– A kinek látása miatt egykor házunktól elszöktél. A kire ő azt mondta:
«hisz ez nem ember, csak szolga!» És most azt fogja mondani: «több, mint
ember, ez Isten szolgája». Tedd meg én értem.

– De hát nem végezheti ezt más pap ott a közelben? ott a szepesi püspök,
a jászói prépost, nálamnál rangban előkelőbbek.

– Tudod, hogy én minden pappal ezen a vidéken villongásban élek.
Dézmáikat elkoboztam. Nincs a Szepességen se prælatus, se gregárius pap,
a ki egy Zápolyának absolutiót adjon. De ha volna is, hűséget,
barátságot én a szigorú kötelességen fölül egytől sem várhatok. Ez az, a
mit tőled és csak te tőled remélek.

– Hűséget a kötelességen fölül?

– Igen. A gyónás titka szent. Azt pap nem elárulhatja. Egy sem fogja
tenni azok közül, a kiket ismerek. Nekem pedig meg kell tudnom, ha az ég
fejemre szakad is, hogy ki okozta testvérem halálát? Mert bármennyire
óhajtsam is Magyarország koronáját, bármennyire utalva legyek is annak
elérhetésében Zsigmond király pártfogására, de ha ő volt az, a ki
hugomat halálos szerrel megölte: Isten úgy tartson; itt hagyom hazámat s
elmegyek Bogdánhoz, a moldvai vajdához, vagy Mengli Giraihoz, a tatárok
khánjához, annak a szolgálatába állok s tüzzel vassal látogatom meg
hugom meggyilkolóját. Ha ellenben szerencsétlen Borbálám önmaga volt az,
ki ily kegyetlen itéletet tartott maga fölött, akkor elnyelem
keserűségemet, s leszek, a ki lenni kivánok. Senki én nekem ebben
világot nem gyujthat, egyedül te, Fráter György. Te átveszed a haldokló
gyónástitkát. Papi esküdhöz hiven nem árulsz el belőle egy jottát sem,
egy gondolatot sem. Csupán annyit teszesz meg, hogy a midőn a halotti
szentségek feladása után tőlem elválsz: vagy a fejemre teszed a kezedet
áldást adva, vagy nem teszed. Ebből én megértem azt, hogy mi az én
sorsom? és te megtartottad az esküdet.

– Elmegyek hozzá.

Martinuzzinak az a ritka adománya volt, hogy egy pillanat alatt a
legszélesebb látóhatárt tudta áttekinteni.

Zápolya Jánost üldözték. Az udvari pártnak sikerült őt kegyvesztessé
tenni. Azt az érdemét, hogy a pórlázadást ő verte le, hogy magát a trónt
ő mentette meg, mert Dózsa György már a király nélküli uraságot hirdette
ki, mind elfelejtették. A főurak, főpapok csak a hihető trónörökös
vetélytársát látták benne. Már Budán el akarták fogni; de onnan hatszáz
nemes lovagjával a cseh testőrök közül kivágta magát. És most a testvéri
szeretet rábirja, hogy egyedül, fegyveres kiséret nélkül, haldokló
hugához siessen s annak a halálos ágyától ismét egyedül a sajóládi
apátságba vándoroljon. Ez nem maradhatott a budai tanácsurak előtt
titokban, kik Zápolyát mindenütt kémekkel vették körül. A vajdát, a míg
a Szepességbe visszatér, bizony elteszik láb alól.

– Uram, vajda, szólt Zápolyához. Én, papi hitemhez hiven az egyházi
segélyt senkitől meg nem tagadhatom. De én nekem, a szigorú rendhez
kötött szerzetesnek, hintóba ülnöm nem szabad. Engem csak gyalog,
mezítláb, faczipőben lát a nép megjelenni.

– Hát akkor együtt megyünk veled a váramig gyalog.

– Engemet pedig az egész uton egy ministráló szerzetesnek kell
istápolni, a ki előttem járul, egyik kezében a feszületet, másikban a
csengetyüt tartva, hogy a midőn az útban embereket talál, a csengetyűvel
figyelmeztesse őket, miszerint papot vezetnek haldoklóhoz.

– Leszek én az a kisérő szerzetes. Ajánlkozék Zápolya.

– Akkor induljunk azonnal. A halál türelmetlen látogató, nem tűri, hogy
várakoztassák.

Zápolya átöltözött pálos barátnak, fehér csuhába faczipővel, hogy Fráter
Györgynek ministrálhasson. A hatalmas erdélyi vajda!

És ez volt a szerencséje. Fráter György úgy ismerte már a hegyi
ösvényeket, hogy a Mátrán, a Bükkségen, a dargói veszedelmes szoroson
keresztül bizton elvezette a vajdát. A hol helységeken keresztül
zarándokoltak, a csengetyű szóra minden nép térdre esett előttük, s
utonálló fegyveres csapatok békén hagyták őket tovább vonulni.

Kassán találkoztak össze Zápolyának előrebocsátott hintajával. A kocsis
és a csatlós rémdolgokat tudtak beszélni. Minden erdőben megrohanták a
hintót fegyveres martalóczok, a kik mind a vajda után tudakozódtak. Nem
zsákmányoltak semmit; nekik csak a vajda személye kellett. Ekkor tudta
meg Zápolya, hogy micsoda halálveszélyből szabadította őt ki Fráter
György.

Kassa már a Zápolya pártján volt. Itt nem kellett Bakács és Szathmáry
György odium theologorumától tartani. Itt már fel lehetett ülni a
hintóba – még az apátúrnak is. A kassaiak megszokták már, hogy fehér
ruhás barátokat lássanak kocsin ülve. Közel volt a jászói apátság,
premontrei barátjaival, a kik igen víg kedvű világi emberek voltak.

E helyütt Fráter György, a vajda szerencsés megszabadulása hálaünnepére
misét akart szolgáltatni, de Zápolya lebeszélte róla. Zápolyának kín
volt a templombajárás. A nép úton-útfélen beszélte, hogy a vajdát a
Dózsa Györgyön elkövetett embertelen kegyetlenkedés miatt az az Isten
büntetése érte, hogy a midőn a pap a szent mise alatt a szentséget
felmutatja, őt egyszerre farkas-sötétje lepi meg; megvakul, nem lát
semmit. Ezért Zápolyának nem lehet templomba járni többé. Sietteté
Fráter Györgyöt a tovább utazásra.

Késő alkonyat volt, a midőn a hintóval megérkezének a Zápolyák várába s
Fráter Györgyöt azonnal felvezették a halállal vívódó királyné
szobájába.

Este volt, mikor bement hozzá, virradat volt, mikor kijött tőle.

Másnak szép piros hajnal, a királynénak örök reggel a túlvilágon.

Ott halt meg a szemei előtt.

Egész éjjel gyónt a királyné.

Minő éjszaka volt az Fráter Györgyre nézve!

Előtte az a nőalak, a kit testben-lélekben a világ remekének képzelt.
Most még szebb volt, mint mikor legelőször látta. Elitélve, hogy porrá
legyen.

Egy teljes virág, melyről minden vallomás után egy szirom hull le.

S midőn minden bünét bevallotta, akkor ismét olyan megdicsőült az arcza,
mint a hogy a teremtő kezéből előkerült.

Semmit sem szabad elhallgatnia, ha bűnbocsánatot akar nyerni.

És a titkok, a miket felfedez, jobban kinozzák azt, a ki azokat
meghallja, mint a ki elmondja.

A gyóntató pap előtt egy egész ismeretlen világ nyilott meg, teletömve a
gyönyör pokolbálványaival. Minő büvös elhárkozás! Minő
kimagyarázhatatlan tévedései a női szívnek! Hogy ezek ellen még a korona
sem védelmez meg! sem a szentelt chrysma, sem az ősi czímereket tartó
kherubimok!

A vétkeit szakadozott halk szavakban meggyónó királyné ott vált
lassanként márvány szoborrá előtte. S a szerzetes is épen úgy érezte a
saját keblét márványnyá hidegülni. Forró álmainak eszményképével együtt
ő is meghalt a világnak.

Zápolya János álmatlanul várt a szerzetes visszatérésére.

– Kiszenvedett! mondá Fráter György, midőn belépett hozzá.

Zápolya szemei keresték a kifejezést a barát arczán. Kemény volt az,
mint az ércz. De elérté a kérdő tekintetet.

– Áldását küldte általam számodra a haldokló.

S kezét Zápolya fejére tette.

Tehát megáldotta.

– Nem hagyott valamely kivánságot maga után?

– Hagyott. Azt kivánta, hogy holttestét szállítsam el Krakkóba, királyi
férjéhez, ott temessék el a Jagellók királyi sírboltjában.

– Megigérted neki?

– Meg is teszem. Zsigmond királyt fel nem mentené a pápa az új házasság
tilalma alól, ha én oda nem vinném első felesége holttestét, hogy
mindenki láthassa.

Tehát meg akarta nyerni a lengyel király jó indulatát. Ebből világosan
érthetett Zápolya.

A vár tornyában megszólalt a lélek-harang.

– Menjünk a megholt lelkeért imádkozni.

Zápolya elment a szerzetessel a kápolnába, a hol Fráter György egy rövid
misét mondott.

Mikor a barát felemelte magasra a szentséget, Zápolya az arczára
tapasztá a tenyerét, két szemét eltakarva.

Igaz volna-e, hogy kegyetlenkedéseért azzal bünhődik, hogy a szentséget
nem látják meg a szemei, a hogy a legenda mondja? Aztán csendesen
leveszi a kezét a szeméről, s megkönnyebbülten felsóhajt. Látják a
szemei a szentséget. Tehát igaz a monda? A megtért haldoklónak az áldása
eltörlé a halálra kinzottnak az átkát.

Zápolya sietett vissza Erdélybe.

Fráter György Borbála holttestét elszállítá Krakkóba, Zsigmond
királyhoz. Kedves ajándék volt! E pillanattól fogva nagy kegyelemben
állott a pálos barát a lengyel király előtt.




IX. FEJEZET.  TÖBB FÉNY, TÖBB HOMÁLY.

Zápolya János a hosszú út alatt, melyet együtt tettek meg Fráter
Györgygyel, körülményesen beavatta a szerzetest az országos események
titkos részleteibe.

Abban az időben a nyilvánosságnak nem volt semmi hiradó eszköze: a mi a
magasban történt, azt csak kevesen tudták.

Annyit lehetett tudni, hogy az öreg király, köszvénytől összehuzott
tagjaival, a helyett, hogy azokat a jótékony budai sárosfürdőben áztatta
volna, felment mind udvarostól Pozsonyba. Aztán, hogy az öcscse Zsigmond
lejött Krakkóból ezerötszáz lovas kiséretében szintén Pozsonyba, ott egy
darab ideig vendégeskedtek, parádéztak, templomoztak; onnan aztán
magyarok, lengyelek felczihelődtek Bécsbe, a hová őket Miksa császár
felhivatta. Miksa Trautmansdorfig eléjök jött s a két királyt e
szavakkal üdvözlé: «Isten készítette nekünk e napot: örvendjünk,
vigadozzunk elragadtatásunkban!»

Az összejövetelnek pedig az volt a czélja, hogy Ulászló leányát, Annát,
a ki már akkor tizenhárom esztendős volt, eljegyezzék ünnepélyesen
Ferdinánddal, Ausztria főherczegével, Miksa unokájával. A vőlegény is
annyi idős lehetett, mint a menyasszony. Az eljegyzés egész
ünnepélyességgel lett megtartva a bécsi szent István templomban.
Ulászlónak úgy összezsugorodtak a ujjai a köszvénytől, hogy a tollat sem
birta fogni, mikor e nagy horderejű okmányt alá kellett írni; úgy
vezette a kezét a pergamenen Zsigmond, lengyel király.

A szerződésnek titkos pontja arról szólt, hogy ha a gyermek Lajos király
utódok nélkül talál meghalni, a magyar koronát. Anna királyleány, férje
Ferdinánd örökölje.

A pozsonyi rendek nevében a nádor, Perényi Imre, tiltakozott az alku
ellen; de aztán később ő is csak aláirta a szerződést.

Zápolya János ezáltal elesett attól a reménytől, hogy a király leányát ő
vehesse feleségül. Ez az út a trónhoz el lett zárva előle. Más utat
kellett keresnie. A nemességben most is hatalmas pártja volt; hanem az
udvari méltóságok jobbadán elpártoltak tőle. A legbefolyásosabbak eleve
ellenségei voltak.

Legerősebb támasza, Zsigmond lengyel király, egyszerre csak cserben
hagyta. Pedig sógora volt: Borbála férje. Zsigmond is Miksa tervét
segítette elő.

Bármilyen csodálatos volt is e megváltozás, könnyü volt kitalálni a
magyarázatát.

Azt tartja a magyar közmondás, hogy «megemlegeted a napot, melyen
bántottad a papot!»

Zápolya már a magyarországi főpapok között is sok ellenséget szerzett
magának, s ez által azokat mind Miksa császár pártjára terelte; de a
legnagyobb hibát követte el akkor, a midőn a lengyel papi dolgokba is
beleártotta magát.

A przemysli püspökség megürült, s abba Tomiczky vágyódott. Zápolya ennek
útjába akart állni. Lehet, hogy egyenes lélekből tette; nem tartotta a
ledér világfit egyházfejedelmi polczra valónak; mást ajánlott Zsigmond
királynak: Hammel Mihályt, Ulászló gyóntató udvari papját, a ki az ő
titkos hive volt. S a huga, Borbála királyné által igyezett Zsigmondra
hatni, hogy ezt az utóbbit nevezze ki püspökké. Ez Tomiczkynek
tudomására jutott; s ettől fogva az egykori benső megbizottból
legkeserübb ellensége vált Zápolyának. Ő elnyerte a püspökséget, s
Borbála veszté el a trónt. A trónt és a násznyoszolyát. Helyét egy olasz
szépség foglalta el: Sforza Bona. Zsigmond király udvarában már akkor az
olasz kalandorok játszották az első hegedüt.

Midőn Fráter György a királyné ólomkoporsóba zárt holttestével Krakkóba
megérkezett, az első tekintetre átlátta az egész dráma szövevényét, mely
itt lejátszódott. A tragédiának vége volt: kezdődhetett a komédia.

A király nem birta elrejteni örömét, midőn a barát hirül adá neki, hogy
elhozta holt nejét, Zápolya meghagyásából, Krakkóba. Ez volt a haldokló
végkivánsága.

Junóra! Legfőbb ideje volt, hogy a Jagellók sírboltjába kivánkozzék!

Még aznap este ünnepélyt rendezett a király, a melyre Fráter György is
meghívatott s nagy kitüntetésben részesült. Felesen voltak jelen lengyel
és olasz főurak és asszonyságok.

A menyasszony a király által kezén vezetve érkezett meg a terembe.

Sforza Bona magas termetű, sötétveres hajú szépség volt; halavány,
élvsóvár arczczal, nagy fekete szemekkel.

Fráter György észrevevé, hogy a mint az olasz hölgy helyet foglalt, a
lengyel mágnásnők egymásután felkeltek a székeikről s elhagyták a
termet.

Az akkori divat szerint a hölgyek hosszú halcsontos derekú ruhát
viseltek, mely olyan volt, mint a pánczél. Sforza Bona ruhadereka
elárulta, hogy miért hagyják el az asszonyok azt a termet, a melybe ő
belép. A himzések és csipkék nem voltak képesek elrejteni a titkot.

Zsigmond király már akkor lehetett ötven éves. Legveszedelmesebb kor a
szerelemben. Az ötven éves férfi szerelme sárkány.

A király megismerteté menyasszonyával Fráter Györgyöt. (A drága kincs
meghozóját.)

Az olasz hölgy legyezője mögül sugva szólt a baráthoz.

– Látogasson meg az ünnepély után.

Fráter György még csak a szemébe nézett a hölgynek s már kitalálta annak
a legtitkosabb gondolatját.

Éjfél tájon volt vége az ünnepélynek, a midőn a hölgyek mind
eltávozának, az urak ott maradtak még bratinázni és koczkázni. Táncz nem
volt, arra mégis a halott megérkezése napja nem lett volna alkalmatos.

Fráter György, ki a maga egyszerű fehér csuháját viselte, a fényes úri
tömkelegben összetalálkozott Tomiczkyval, ki aranyos selyem püspöki
szutánjában páváskodott. Tomiczky ráismert a hajdani magister
kaminariusra.

– Ah! Mi lett a fajankóból?

– Az, a mi volt: fajankó. Felelt Fráter György gunyoros alázattal.

– Hát már itt hagyjuk az ünnepélyt, kegyes anachoreta. S hová innen?

– Egy szép hölgy látogatására.

Azt tudta Fráter György, hogy a titkot legjobban megőrzi a diplomata, ha
igazat mond.

Sforza Bona rosszullét ürügye alatt korábban elhagyta az ünnepélyt.
Meglehet, hogy valósággal rosszul lett.

Midőn Fráter György a Wawel-palota főlépcsőjéhez érkezett, két álczázott
alak ugrott eléje, a kiknek egy harmadik álarczos e szókat mondá.

«Il Fra Bianco!»

Azok a szerzetest egy zárt gyalog hintóba betolták, s aztán gyorsan
loholtak vele odább. A hintó függönyei le voltak eresztve, nem láthatta
hová viszik. De abból, hogy egyszer hegynek fel czepelik a
zsellyehordók, azt eszelte ki, hogy ismét csak a Wawel-várba térnek vele
vissza.

Hogy sejtelmében nem csalódott, a felől egészen bizonyossá lett, a midőn
a zselleszéket felnyiták előtte, s egy függő lámpa által megvilágított
terembe vezették, s ott magára hagyták. A terem falain felismeré azokat
a festményeket, melyek Hedvig és Jagello találkozását ábrázolják. Hires
képek voltak, hű másolataikat látta a Corvin-könyvtár gyüjteményében. E
szerint Sforza Bona itt lakik már a királyi várban. A menyasszony a
vőlegénynyel egy födél alatt.

Nem soká kellett várnia. Egy oldalajtó megnyilt, s belépett rajta az
olasz hölgy.

A pompás granátszin brokát öltöny helyett, melyet az ünnepélyen viselt,
egyetlen, egész termetén végig omló fehér gyapjúszövet ümeg volt rajta.
Kezében egy égő viaszgyertyát hozott, s azt egy magas álló bronztartóba
beleilleszté.

– Miserere mei… suttogá, a szerzeteshez közelítve.

– Misericordia apud Deum…

– Te ismerted Borbála királynét? kérdezé a hölgy.

– Ismertem.

– Neked gyónt meg halála óráján?

– Nekem.

– Megadtad neki az abszolucziót?

– Megadtam.

– A teljes absolucziót?

– A hitformula szerintit.

– És így Borbála királyné a halotti szentségek, az utolsó kenet
fölvétele után halt meg?

– Istennek adta át lelkét.

A hölgy arczán oly élénken volt kifejezve a vágy, az epedés, megkérdezni
a szerzetestől, «mit beszélt ez utolsó gyónás alatt neked a haldokló
királyné?»

Fráter György elérté a néma arczkifejezést. Ő is egy néma kifejezéssel
felelt meg rá, arczát magasan, büszkén fölemelve. A meggyónt titkot az
Isten szolgája csak az ő Urának mondja el.

Erre a hölgy kétszer hallatott valami kimondhatlan fájdalom csikarta
keserves sóhajtást, s öklével a mellére dobbantott, s aztán csendesen
térdre bocsátkozék a barát előtt, könyörgő hangon szólva.

– Vedd füledbe az én gyónásomat most…

Fráter György visszarettent e gondolattól. Gyors elméje, mint a villám
világította meg egy percz alatt a sötét világot.

– Miért akarsz nekem meggyónni? Én nem vagyok a te gyóntatód.

A hölgy egy álomlátó elmeredő arczával, suttogá:

– Mert te már ismered az én bűnömet.

És a papnak nem volt szabad azt mondani, «nem! én nem vettem át a
haldoklótól a te bűneidnek titkát. Ő csak a saját bűneit gyónta meg
nekem. A te nevedet meg sem említette».

Sforza Bona megragadá a szerzetes köntösét, s görcsösen átölelte a
térdeit, úgy kényszeríté, hogy hallgassa meg a nehéz titkokat, a mik
lelkét terhelik.

Fráter Györgynek végig kellett azokat hallgatni.

Előbb a nő reszketett, fogai összevaczogtak, mikor gyónni kezdett. De
aztán a reszketés áthatott a gyóntatóra magára, szédült, a mint az
örvény egyre mélyebb és mélyebb lett előtte, visszás érzések
háborították fel nyugodt szivét. Azt a kínt érezte, a mit egy
kőszobornak kellene érezni, ha öntudattal volna felruházva.

Lehetséges-e az? Hogy két nő ily egymásnak ellenmondó vallomást tegyen,
mind kettő a hét-főbűnnel terhelve meg magát, a miket egyik a kettő
közül el nem követett! Mentől több sugár esik ebbe az örvénybe, annál
nagyobb a homály annak a fenekén. Őrültség-e ez? Lélektévedés?
Valamelyik csak képzelte mind azt a bűnt, a mit elmondott? csak a
csábult fantáziája teremté azt elő? Házasságtörés, kicsapongás,
förtelem, alacsony állati indulatok! Mind csak az ördög incselkedése
lett volna? Halluczináczió? Vagy nyugodtan kiszámított akarat? A martyr
meg akarta menteni a halálra kínzóját! Az öngyilkosság eltakarta a
gyilkosságot! Oh milyen nagy az asszonyszív szenvedélye! A milyen mély,
olyan magas! Le a poklokig, s fel a csillagokig ér.

A gyónó királyi menyasszony ott vonaglott a lábainál, hosszú veres
hajzatával az arczát eltakarva, és bűnbocsánatért esdekelve.

A lámpa kialudt már, a viaszgyertyának az utolsó kanócza lobogott a
tartóban, a szines ablakokon az első hajnalfény derengett át, azt a két
fehér alakot megvilágítva, a kik, mint két éjjeli kisértet, mint két
sirját elhagyott lélek, egymással küzdeni látszanak. Sir mind a kettő.

Pedig ennek az elkárhozott léleknek is van egy mentő fonala, a melybe
megfogózik. Az, hogy egy új életnek a bizományosa.

Ennek az ártatlan églakónak az üdvösségeért szövetkezett a pokollal.

Védelmezte magát a kétségbeesés minden eszközével.

Miért kellett ezt Györgynek megtudni?

Olyan jól el volt már temetve emlékében annak a szép tündérnek az
alakja. Egy bálványkép, a ki a milyen szép, olyan bűnös. A halál mindent
kibékit. Miért kellett ezt az alakot abból a biztos ólomkoporsóból ujra
feltámasztani, hogy világítson előtte egész életén keresztül, mint
elhihetetlen példája a hitvesi és testvéri szeretetnek?

Az a nő, a ki ott a koporsóban alszik, elvállalta a mások bűneit, s
meghalt, öngyilkosnak vallva magát, a midőn meggyilkoltatott! Azért,
hogy fel ne támadjon a harag a magyar és a lengyel között! Hogy Zápolya
János és Jagello Zsigmond egymást meg ne gyülöljék.

Fráter György leküzdé szive nehéz érzelmeit, visszafojtá a könnyeket.
Aztán a bűnbánó hölgy fejére tette a kezét.

– Nem te érted, hanem azért az ártatlan lélekért, a kit rád bizott az
ég! bocsássa meg neked a te bűneidet az Isten.

Sforza Bona a lábait csókolá a szerzetesnek. Azután megdicsőült arczát
felemelve, hogy a feljövő nap sugarai rávilágítottak, kebléhez szorítá a
szerzetes kezét.

– Hála neked, szent atyám. Végy oltalmadba ezután is engem, és az
enyéimet. Bizony szentül fogadom neked, hogy hű szolgálód leszek mind a
sirig, s a mi kivánságot kimondasz előttem, az nekem égből jött
parancsolat lesz.

– Ámen. És most halld meg a legelső kivánságomat. Ő kivánta azt, a
megholt királyné, hogy holtteste az Ulászló Ármin király templomában
temettessék el, királyi pompával, a Jagellok kápolnájában, az arany
kupola alatt.

– Esküszöm, hogy a kivánságod teljesülni fog.

– És azt senki meg ne akadályozza.

– Nec portæ inferi!




X. FEJEZET.  TÖRVÉNYSZÉK EGY HALOTT FÖLÖTT.

Még ez időben a jezsuitarend nem volt a világon. Loyola Ignácz még akkor
Don Inigo Lopez de Recalde nevet viselt, s mint vitéz lovag élte világát
Ferdinánd király udvaránál, harczolt mórok és francziák ellen, szerette
a czifra ruhát, a szép lovakat, meg a szép asszonyokat. Szívhölgye (a
hogy maga elbeszélte egy barátjának), nagyon magas rangú hölgy volt,
több egy herczegnőnél.

A hatalmas rend támadása előtt, valahány ház, annyi szokás volt a papi
rend közt. Némelyik rend nagyon szigorú fegyelmet tartott, a másik
egészen világias volt, főnemesekből lettek püspökök, s a püspökök
vezettek harczi dandárokat. A Cánonokat sem igen ismerték. A
tanácskozásokban is vegyesen vettek részt egyháziak és világiak.

Mikor Sforza Bona fogadást tett fráter György előtt, hogy Borbála
királynét a Jagellok kápolnájában fogja eltemettetni, nagy feladatot
vállalt magára.

A halottak fölött egy tribunál itélt, melynek az elnöke maga a király
volt. Ez a tribunál minden olyan esetnél összeült itéletet hozni, midőn
egy nevezetes halott követelt magának nyugvó helyet a waweli nagy
székesegyházban. Ezt a nagy tiszteletet csak úgy lehetett elérni, ha
valamennyi biró, egy ellenében, rászavazott. Egynek kellett lenni, a ki
ellenezze. Ez volt az «advocatus diaboli».

De a jelen esetben tizenegy volt ellene, és csak egy mellette. Maga a
király.

Borbála királyné, mint öngyilkos, jelent meg a tribunál előtt. S az
öngyilkosokra irgalmat nem ismerő törvények voltak hozva.

A wawelhegyi fényes bazilikának tizenhat kápolnája van, azoknak
egyikében tartották a halottak fölötti tribunált. A birák egy gömbölyű
asztal körül ültek, az előlülő király széke egy lépcsővel kimagaslott.
Az asztalon hétkarú tartóban viaszgyertyák égtek, melyek a fekete
posztóval bevont kápolna sötétjét nem birták elűzni. A gömbölyű terem
ajtaja nyitva volt, azon át tört be a halavány külfény, melyet a tornácz
a felső ablakon át kapott. Itt a külső tornáczban, az ajtó előtt
keresztbe téve, volt az ólom koporsó, melyben a meghalt királyné feküdt.
A koporsó födelén volt egy gömbölyű csiszolt kristálylap, melyen át a
halott arczát meg lehetett látni.

A vádlottnak az ajtón kívül kellett várni, a míg meghozzák fölötte az
itéletet. Künn, az elzárt szűk udvaron álltak egymás mellett az aranyos
halottvivő hintó, tetején koronával, és a bakó lángvörösre festett
szekere.

A kápolna hátterében volt két fülke, a fekete posztószőnyeg miatt
észrevehetetlen, azokban ült a vádló és a védő: Tomiczky és fráter
György.

Midőn a király is megérkezett, a templom belsejéből nyiló ajtónál a
tribunál syndikusa, a krakkói püspök, felszólítást intézett hozzájuk.

– Intrate, qui vocati estis.

Erre mind a ketten beléptek.

Felszentelt papi személy volt mind a kettő, a kiknek nem kell esküt
letenni. Csupán a feszület megcsókolására voltak bocsátva.

– Beszélj! Mondá a püspök fráter Györgynek.

A szerzetes röviden, kevés szóval elmondá, hogy ő Borbála királyné
nevében esedezik, ki bűneit keresztyénileg megbánva, a halotti
szentségeket fölvéve, örök nyugalmára szállni kivánkozik, rangjához illő
módon, a Jagellók sirboltjában eltemetve.

Utána beszélt Tomiczky.

Az ő szokott hányiveti világias modorában, mintha csak asztaltársaság
előtt adna elő emberszóló mendemondákat, darálta el a meghalt királyné
elleni vádbeszédet. Igen rossz konyhalatinsággal beszélt, útféli
mondatokkal borsozva a beszédét, úgy, hogy a király félrefordítá a
fejét.

Tomiczky pedig azt hitte, hogy a királynak, s különösen a leendő
királynénak, nagyon kedves szolgálatot tesz, a midőn a megholt királynét
olyan nagyon elrágalmazza.

Utoljára a krakkói püspök meg is sokalta már és közbeszólt:

– Quod multum, stultum. (A mi sok, az bolond.)

Erre aztán Tomiczky diadalmasan ragyogó arczczal fordult fráter György
felé, ki halálsápadtan, mozdulatlanul, mint egy sirszobor, állt a király
karszéke mellett balfelől.

– Ámde a legfőbb bűne a halottnak, mely őt a királyi sirboltban
nyugvásra méltatlanná teszi, az elkövetett öngyilkosság! mondá Tomiczky.

– Való-e ez? kérdezé a pater syndikus, fráter Györgyhöz fordulva.

– Való.

A király egy nagyot sóhajtott. Vajjon egy nagy tehertől szabadult-e meg
a lelke, vagy egy még nagyobb teher sulyosult reá?

Erre Tomiczky teljes diadalérzettel vonta elő a szutánja kebléből az
összegöngyölt pergament.

– Akkor én követelem az egyházi kánonok értelmében a vádlotton a
kiszabott büntetést végrehajtani.

S azzal felolvasá egyenkint a kánonokat, melyek «de sepultura»
(temetkezés) és «de suicidio» (öngyilkosság) s kiváltképen «de sepultura
asinina» (szamaras temetség) intézkednek.

«Canon 9–12» – «Canon 23 qu. 5» – «Canon 11–12 X».

Megannyi szent és megmásíthatatlan parancsolat.

S ezeknek értelmében követelte Borbála királyné holttestén a megtorló
bűntetést végrehajtani. Koporsója egyházi beszentelés nélkül éjjel,
népelnyugvás idején, a hóhér szekerén, szamár által vontatva, vitessék
ki a városon kívül, s a peczérek által a bitó alatt legyen elsirolva.

A király rémtekintettel nézett fráter György arczába: Tudsz-e itt
segíteni, ember?

Tomiczky büszke elégültséggel tette le a kánonok másolatát tartalmazó
tekercset a syndikus elé, s aztán gúnyos lenézéssel sandított félvállról
fráter Györgyre: «nos! magister kaminarius, hát van erre valami
diákságod? Fajankó!»

Ekkor aztán megszólalt fráter György. Igen szép, választékos latinsággal
beszélt. Elismerte a kánonok intézkedéseinek helyességét. Valóban
szükséges a szigor a keresztyének között. Ámde az egyházi atyák
kivételeket tesznek az általános szabályok alól. Szent Eusebius
megengedettnek tartja az öngyilkosságot azon esetben, ha egy tiszta
erényű hölgy, azért, hogy szüzességét megóvja, önkezével szerzi meg a
halált. Szent Chrysostomus mentséget nyujt az öngyilkosnak abban az
esetben, ha az tettét őrültségi rohamban követte el, a midőn nem tudta,
mit cselekszik, s bűne az incselkedő sátánra hárul. Ez esetben, ha nem
is a teljes egyházi pompát javasolja, de elengedi a meggyalázó temetést,
sőt megengedi a csendes misét az elhunytért, sőt annak templomi
sirboltban eltakarítását. Végül pedig Szent Hieronymus egyenesen
erénynek hirdeti az olyan öngyilkosságot, melyet valaki hazájának, vagy
a keresztyén egyháznak javára és üdvére követett el. Ily esetben az
önmagát megáldozó tette martyriumnak veendő, s annak a teljes egyházi
pompa és beszentelés megadandó.

Fráter György egyenkint szedte elő csuhája oldalzsebéből az apró vaskos
könyveket, s ráfordítva az idézett lapokra, odarakta azokat a birák elé.

A szerzetes tudákossága fölöttébb meglepte a tribunál tagjait, Tomiczky
sárga lett a düh és irigykedés miatt; ilyen replikát nem várt a lenézett
baráttól. Az idézett patresek pedig egészen ismeretlenek voltak előtte.
Korlátolteszű emberek szokása szerint a gorombaságban kereste a
felülkerekedés módját.

– Flocci! Nihili! Kiálta mérgesen. Mit imponál nekünk Hieronymus?
Hieronymus egy hitetlen eretnek volt, a ki a konstanczi zsinaton
megégettetett, istentagadás miatt, s hamvai a Rajnába szórattak. Az ő
doctrinái nem alterálják a kánonokat!

Most azután fráter György idején valónak találta, az ellenfelét
tökéletesen a sarka alá gázolni.

– Ime nézzétek szent atyák ezt az ignoráns stupidus embert, a ki
összetéveszti Hieronymus Faulfischt, Husz János czimboráját, a ki
szarvakat emelt a pápai hatalom ellen, szent Hieronymussal, az
antiochiai patriarchával, a szentirás magyarázójával, a szüzek
kolostorának és az asszonyi egyházi rendeknek megalapítójával, a
psalteriumok és homiliák tudós szerzőjével, a kinek csontjait
ereklyeként őrzik Rómában, a Vatikánban. És ilyen ember ül a szent
sanhedridban, bölcseségükről hirhedett lengyel prælatusok között, a
kinek leczkéket kellene venni a krakkói szeminárium legutolsó
novicziusától! És ilyen ember tart itéletet az asszonyok
legtökéletesebbje fölött, Jagello Zsigmond király felesége, Jadviga
fölött.

(Borbálának, a midőn lengyel királynévá lett, a nemzet kegyeletétől
őrzött Hedvig nevet kelle fölvenni = Jadviga.)

Erre a kegyetlen megtaposásra Tomiczky elnémult, szeme szája elmeredt,
egy szónak nem volt ura többé.

A syndikus még meg akarta menteni a mit lehetett, a lengyel püspöki kar
tekintélyéből az idegenhoni zserzetessel szemben, s azt a kérdést
intézte fráter Györgyhöz:

– És már most a három egyházi atya közül melyiknek az enuncziaczióját
idézed a klientélád védelmére? vajjon szent Eusebiusét-e, ki a szűzi
erény megóvásánál engedi meg az önkéz adta halált, vagy szent
Chrysostomusét, ki a biblia szavait idézve: «ne itéljetek, hogy ne
itéltessetek», megbocsát az öngyilkosnak, ha az gonosz szellemtől volt
megszállva, avagy pedig szent Hieronymusét, a ki azt mondja, hogy az
öngyilkosság erény, ha az a hazának és a keresztyénségnek javára
szolgált?

– Bizonyára szent Hieronymusét.

– S állíthatod, hogy Jadviga Borbála királyné öngyilkossága által
hazájára nézve üdvös cselekedetet vitt véghez?

– Valóban azt tette, még pedig mind a két hazájára, Magyarországra és
Lengyelországra nézve egyetemleg.

– Megerősíted ez állításodat papi hiteddel? kérdé a püspök.

– Lelkem rajta. Mondá fráter György, kezeit mellén keresztbe téve.

És lelkében igazat mondott. A szó szerinti értelemben nem. A haldokló
nem mondta azt neki. De ő túltette magát a holt betükön, s a kitalált
igazság értelmében beszélt. Borbála bizonynyal megáldozta magát azért,
hogy mind a két hazájáról nagy veszedelmeket elfordítson.

Lengyelország forrongott Zsigmond király késő őszi szerelme miatt. A
szerelem tárgya miatt is. Sforza Bona nem volt törvényes szülött. Ő
Gonzaga herczegnek balkézi leánya volt. S a lengyel nemesség büszke a
családfák tisztaságára. A szerelmes király botlását csak a házasság
takarhatta el, az is keservesen, s ez nem mehetett végbe, míg Borbála
meg nem hal. Hát Zápolya haragja? Bizonyára az a fehér arcz ott a
koporsófedél kristály lapja alatt, az választotta el a két nemzetet,
hogy fegyverrel ne rontson egymásra. S lengyelnek magyarnak ez idő
szerint szorosan össze kellett tartani.

Talán a bírák is megértették ezt a talányt.

Az itélet tizenegy szóval egy ellen, azt mondá ki, hogy Borbála királyné
érdemes a Jagellók sírboltjában egy fülkére, csupán azt köték ki, hogy
sírkövére egyedűl a «Jadviga» név legyen fölvésve.

Tomiczky még protestált, de a király szavába vágott:

– Hallgass! A királyné föl van oldozva a vádak terhe alól és én
meghagyom és megparancsolom az egyháznagyoknak és a világi
főméltóságoknak, hogy a megdicsőültet királyi felségéhez illő pompával
takarítsák el, ravatala a királyi vár czimertermében állíttassék fel,
körülvéve Lengyelország, Lithvánia, Brandenburg és a Pokuczföld
czimereivel, hét napig a nép tiszteletének ki legyen téve a koporsó s az
alatt a harangok felváltva szóljanak a város templomaiban. A
beszentelésre valamennyi püspökök és praelatusok felgyülekezzenek, a
temetés órájában a nemes testőrség sorfalat képezzen a Wawel-templomig a
posztóval bevont utczán. A Jagellók kápolnája a koporsó előtt
megnyittassék, melyet az ország főfő zászlósai vigyenek a sírboltig
vállaikon, a vár minden ágyui salvékat dörögjenek, a megboldogult
királyné emlékének megörökítésére emlékpénz veressék, s az a nép között
szétszórassék, e hét nap alatt az egész országban minden lakomázás,
tánczolás, játék és virginálás betiltassék. Végül a megholt leli üdvéért
száz engesztelő mise mondassék. Ez királyi óhajtásom és parancsolatom.

Tomiczky csak most kezdte észre venni, hogy a király kedélyében minő
változás történt. Felületes észjárásával nem birt annak az okára
rátalálni.

A király még azután azzal is kitüntette kegyes jó indulatát, hogy fráter
Györgyöt bizta meg a királyné requieme alkalmával tartandó egyházi
gyászbeszéddel. Fráter György lengyelül is olyan ékesen tudott beszélni,
mint latinul és magyarul.

Az itélet kimondása után maguk a főtisztelendő birák vevék vállaikra a
koporsót s a kápolnából az udvaron álló díszes hintóba emelték, úgy
szállíták azt a királyi várig. A király fedetlen fővel, a főpapok a kis
capuciummal a fejükön kisérték odáig a koporsót gyalog.

A gyászünnepség azon rendben történt meg, a hogy azt a király elrendelé.
Nagy volt a sokadalom mind a köznép, mind a slachcziczok részéről, a
főurak teljes gyászpompában jelentek meg a temetésre s minden szerzetes
rendnek ott volt a küldöttsége a requiemen.

Fráter György halotti beszéde mindenkit meghatott. Szép nyelv és igazán
érzett mondások tették kitünővé.

A gyászszertartásra azután következett a nagyszerű halotti tor, mely
késő éjszakáig foglalkoztatá az ünneplő gyülekezetet. Ez mind
Lengyelországban, mind Magyarországon így volt szokás.

A király félrevonult a torozó társaságból, a mint megbántás nélkül
tehette.

A várpalotából a templomba sietett. Ott a sekrestyéstől egy lámpát kért
s egyedül, senkitől nem kisérve, leszállt a Jagellók sírboltjába.

A sírboltban égett az örök lámpa.

A halvány fénynél egy fehér csuhás szerzetest látott a király, a
királyné koporsója előtt térdepelni és imádkozni. El volt rendelve, hogy
egy barát éjjel-nappal imádkozzék e helyen.

A király fellépdelt a márvány-lépcsőkön, melyek a koporsóhoz vezettek, s
lámpájával oda világítva a kristálylapon keresztül meglátszó halott
arczába, sokáig elmerengett rajta, közbe egy nehéz sóhaj tört ki
kebléből, mely közel volt a zokogás hangjához.

S ennek a hangnak viszhangja támadt, sóhaj és zokogás.

A király figyelmessé lett az imádkozó barátra. Oda világított az arczába
a kézi lámpával. Megdöbbent, a midőn ráismert.

– Fráter György! Te vagy itt?

Arra az is fölveté a fejét:

– Zsigmond király! Te vagy itt?




XI. FEJEZET.  FOKRÓL-FOKRA.

A király leszállt a koporsóhoz vezető lépcsőkön a baráthoz.

– Istenhez folyamodtam nagy szorongattatásomban és ő ime meghallgatott
engem. A megboldogult lélekhez fohászkodtam és ő meghallotta fohászomat.
Te vagy az, a ki segítségemre küldve lettél.

A két férfi azután hosszasan merengve nézett egymás szemébe. E néma
szembeszéd alatt azt tudakolá a barát a királytól, «mit siratsz te a
halott királynédon, a kinek a halálhire rád nézve csak örömhir?» A
király pedig azt kérdé a baráttól, «miért jösz te éjnek éjszakáján ide,
az én királyném fölött virasztani? Mi volt ő te neked?»

Megtalálták-e a választ egymás tekintetében?

Fráter György megtalálta s ki akart térni előle.

– Fölséges úr! Én csak az igazságot védelmeztem, s kötelességemet
teljesítettem.

– Az én lelkemet nagy nyugtalanságtól szabadítád meg vele. Én téged
kinevezlek a leendő királyné gyóntató atyjává.

S azzal saját melléről leöltve a nehéz arany lánczot, azt a szerzetes
vállára kapcsolá.

– Van szüksége az én fehér csuhámnak erre az arany lánczra?

– Ennek az arany láncznak van szüksége erre a fehér kámzsára.

– Hogy-hogy lehetnék én azonban a leendő királyné gyóntatója? holott
nekem vissza kell térnem az én hazámba, a hol zárdafőnök vagyok.

– Mától fogva több vagy, mint sajóládi apátur. A mai szent napon
szerzetes testvéreid, a czensztochovoi pálosok conventet tartának,
mindnyájan meg voltak hatva a királyné fölött tartott halotti beszéded
ékes és tudományos voltától s az apáturság vacantiában lévén náluk,
téged választának meg czensztochovói apáturrá, valamennyi szavazattal.

A czensztochovoi apáturság volt a pálos rend leggazdagabban
javadalmazott zárdája. Ezt még a Magyarországon székelő főapátur is
promotiónak tartá.

– Saját érdekemért elhagyjam-e a hazámat?

– Hazád érdekéért kell azt tenned. Te tudod azt jól, hogy Lengyelország
nyugalma Magyarországnak oltalma. Azért jöttél ide a királyné űgyét
védelmezni. Folytasd a munkádat. Láttad ma azt a pompát, a mit a lengyel
főrendek és főpapok összehalmoztak a sírba szálló királyné tiszteletére,
hallottad az utczákon a nép zsolozsmáinak égretörő hangjait: ez mind egy
protestatió volt az új királyné ellen. Ugyanezek a mágnások, nemesek és
parasztok átokkal és szitokkal fognak a királyi vártól a wawel-templomig
a díszhintó után rohanni, mely Sforza Bonát a menyegzői ünnepélyre
viendi, s a kik Jadviga királyné koporsóját virágokkal áraszták el, azok
szalmakoszorukat és az utczák szemetjét fogják az utána következő
királynéra szórni. És az összes lengyel főpapok között nem lesz egy sem,
a ki ez esküvőnél pontifikáljon és ráadja az áldást. Én ismerem az én
népemet. Te az ég által lettél küldve a mi megszabadításunkra. A
czensztochovoi kolostorban te, a főapátur egész csendben, minden világi
pompa nélkűl, elvégzed a szertartást. Mint nem e nemzet szülötte, nem
törődöl a lengyel nemesség indulatoskodásával. És megmented a trón
iránti tiszteletet.

Fráter György végig tekintett az egész helyzeten.

A király kénytelen bünös szerelmét törvényesíteni. Sürget az idő és a
természet. Nincs haladék a népharag lecsillapultát bevárni. S a
lengyelnél a nép érzülete alkotó és romboló erő. A szeretett királyért
százezernyi hadsereg tömörül össze, s megy vele minden poklokon
keresztül, legázol tatárt, muszkát, oláhot, de a megvetett királynak
nincsen tábora, egy szégyenfolt cseppenjen a biborpalástjára s a kész
százezernyi tábor szétrepül, mint egy ködkép.

– Elfogadom a testvérek választását.

Igy lett Fráter György a leggazdagabb, a legtekintélyesebb pálos-zárda
apáturává.

Nyolczadnapra Jadviga királyné temetése után végbement a királyi pár
esküvője a czensztochovoi monostor Szent-György templomában. Fráter
György volt a szertartást végző pap.

Egy hónapra ezután ismét ünnepélyes szertartást látott a pálosok
kolostora, keresztelőt. Ismét Fráter György volt az egyházi szertartást
végző pap, aki Zsigmond király és Sforza Bona királyné ujszülött leányát
a keresztségben «Izabella» névvel adományozá.

… Ez az Izabella volt a gondviselés által elküldve, hogy egykor Zápolya
János felesége s aztán Magyarország uralkodó királynéja legyen.

Jegyzet. 1715-ben jelent meg Párisban Bechet Augustintól, az useri
templom kanonokjától írva egy nevezetes monografia e czím alatt:
«Histoire du ministere, du cardinal Martinusius, archevêque de
Strigonie, Primat et Regent du Royaume de Hongrie etc. Dedie A. S. A. S.
Monsigneur le Prince Ragotski. Avec Approbation et Privilege du Roy».
Martinuzzi bibornok, esztergomi érsek, primás és Magyarország
kormányzójának története. Felajánlva ő fensége Rákóczy fejedelemnek. A
király helybenhagyásával és szabadalmával. A szabadalom 1715 márcziusban
kelt, tehát még XIV. Lajos által lett helybenhagyva, ki azon év őszén
halt meg. A mű kiadója Jean Geoffroy Nyon.

Ez a munka a leghitelesebb adatokból van összeállítva s rendkívül
érdekes részleteket tartalmaz Martinuzzi életéből, melyek több helyen
értelmes helyreigazítással szolgálnak. Különös, hogy nagy
történetírónknak, Horváth Mihálynak erről a nevezetes monografiáról nem
volt tudomása frater György monografiájának megirásakor. Ebben az
mondatik, hogy a budai pálos kolostor főnöke fráter Györgyöt
Lengyelországban a krakkói kerületben levő czensztochovoi zárda
főnökévé, priorává nevezte ki. Ellenben Bechet igy adja elő ez eseményt.

«Ses grands talents le firent considerer avec distinction dans son
Ordre, Sa reputation y devint si grande, que l’Abbé du fameux Monastere
de Censtoconiano en Pologne étant décédé, quoique dans un autre Royaume,
et une Province eloignèe, les Religieux sé’tant assemblez en Chapitre
general pour s’élire un autre Superieur, ils jetterent les yeux sur
George, et d’une voix le choisirent pour leur Abbé.»

(Nagy tehetségei megkülömböztető tekintélyt szereztek neki az egész
Rendnél, jó hire oly nagy lett, hogy miután a hirhedett czensztochovoi
kolostornak Lengyelországban meghalálozott az apátfőnöke, bárha más
országba való volt is, s oly távoleső tartományba, még is az általános
káptalani gyűlésen az új főnökválasztásra egybegyűlt szerzetesek
Györgyre vetették a szemeiket s egyhangulag őt választák meg apátjukká.)

Tehát a lengyel szerzetesek választották meg és pedig apáturrá, nem
pedig a budai zárda nevezte ki perjellé Czensztochovoba. Ez a hirhedett
s királyilag dotált kolostor nem is lehetett filiája a budakeszi szerény
zárdának, melynek épülete ma is fennáll, mint egy sváb tehenész
gazdasági tanyája.

S a mit Bechet ír továbbit Martinuzziról, az ismét ez adat hitelességét
erősíti meg.

«Cette election honorable flattoit son penchant, cependant il en apprit
la nouvelle sans aucune emotion, et toujours il montoie sang froid en
pareilles occasions. Il semble, que les dignités et les honneurs
venoient au devant de lui, jamais il ne fit paroitre d’empressement pour
les acquerir et les remplit toujours avec une grande dignité. Dès quil
eut pris possession de son Abbaie, il en règla les affaires temporelles
avec une prudence, et les spirituelles avec un zèle admirable. Comme il
avoit on discernemans singulier a connoitre le caractère des esprits, il
distribua les emplois selon la portée d’un chacun. Jamais il n’exigea de
devoirs, dons il ne donna l’exemple, toujours le premier et le dernier
aux exercises de la regularité.»

(Ez a megtisztelő választás hizelgett az ő hajlamainak, azonban ennek a
hirét minden felindulás nélkül fogadta. Mindenkor hidegvért mutatott
hasonló alkalmaknál. Úgy tetszik, hogy a kitüntetések helyébe jöttek,
soha sem mutatta, hogy azoknak elnyerésében serénykedik, s azokat mindig
nagy méltósággal töltötte be. A mint birtokába vette az apátságot, annak
a világi ügyét nagy eszességgel hozta rendbe, s a lelki ügyeit bámulatos
buzgósággal. Minthogy különös tehetséggel birt a szellemi karakterek
megkülömböztetésében, a hivatalos teendőket kinek-kinek a hivatásához
alkalmazva osztotta ki. Soha sem követelt oly kötelességeket, a mikre
maga ne adott volna példát. S a vallásos gyakorlatoknál mindig ő volt az
első és az utolsó.)




XII. FEJEZET.  VISSZA!

És mikor mindezen feladatait befejezte fráter György, akkor azt mondá a
lengyel királynak:

– És már most megyek az én hazámba vissza, mert ott több szükség van
rám, mint Lengyelországban.

S azzal otthagyta a gazdag, világhirü czensztochovoi apátságot, a fényes
krakkói királyi udvart s visszament Sajó-Ládra, a szegény, földhöz
ragadt parasztjai közé.




XIII. FEJEZET.  «ULTIMUS SURCULUS MASCULUS.»

(Az utolsó férfi-sarj.)

Martinuzzi, a mint ismét visszatért sajóládi apátságába, legfőbb
törekvését arra fordítá, hogy iskolát építtetett s abban a
szerzeteseivel ifjakat és véneket írni, olvasni tanittatott. Magáról
tudta, hogy milyen nagy szenvedés az a lelki vakság. Egyebet nem igen
tanítottak. A nyomtatott könyv még ritkaság volt, a mi volt, az diákul
volt.

Egy délután, midőn a mezei munkából térne haza fráter György (versenyt
szokott kaszálni a jobbágyaival, lássák, hogy a munka nem Istenátok),
vállán volt a kasza, az utcza végén a piacz felől nagy hujjahó támadt,
az iskolás gyerekek sivalkodtak: «Törökök jönnek! Medvét mutogatnak!»

Nem volt pedig semmi török, semmi medve, hanem két idegen utazó, egy
asszony, meg egy férfi lóháton. Igaz, hogy a férfinak a gubája, fejébe
nyomott süvege, bozonttal benőtt pofája adott némi okot az efféle
összetévesztésre, a nőalaknak is keleties köpenyege volt, s a feje
turbán forma bugyolával körültekerve, melynek patyolatvége még az állát
és száját is eltakarta, úgy, hogy csak a szeme, meg az orra volt látható
és aztán férfimódra ült a nyeregben, a mi ismét szokatlan volt ezen a
vidéken. Aztán olyan nyelven beszélt a néphez, a min mindenki nevetett.
«Szarkanyelven beszél!»

Fráter György ráismert ez idiomára. Valami keveréke volt az a
dalmatának, meg az olasznak. Emlékében volt még. Odament a lovagló nőhöz
s megszólítá üdvözölve.

– Dicsértessék a Jézus. Mit keres kelmed itt asszonyom?

A nő lóhátról beszélt hozzá.

– Mindörökké ámen! Hallod-e te barát, mondd meg nekem, hol van itt a
lakása a főtisztelendő és nagyságos Martinuzzi Utyessenovich György
apáturnak?

– Én vagyok az az apátur, jó asszony.

– Hallod-e te barát, ne tarts ám te engemet bolonddá! Tudom én, hogy
milyen egy apátur! Annak veres öv van a derekán, arany láncz a nyakában,
azon arany-kereszt fityeg, akkora karbunkulusok rajta, mint egy babszem,
ezüst nyelü görbe bot a kezében, nem kasza, mint a tiedben.

– Mégis csak én vagyok György apát, jó asszony.

– Hallod-e te barát! Ne gondold ám, hogy én valami jött-ment vagyok,
mert én nemes asszony vagyok. Láttam én már papot eleget. Egy bátyám
püspök volt Scardonában, palotában lakott, az engem mindig az asztalához
ültetett, valahányszor hozzá mentem.

– Anyám! Édes anyám! Kiálta fel fráter György s eldobva a kaszát a
kezéből, odarohant a nőhöz s a körül álló nép láttára, megcsókolta a
kezét.

– Ne mondd már! Te barát! Te volnál az én kis Gyuriczám? Ez a nagy
mahumedember?

– Én vagyok az a te Gyuriczád, a kit kivert a palotájából a scardonai
püspök, azért, mert megszégyenítettem, hogy téged nem ültetett az
asztalához.

– No erről ismerek rád! Most is olyan goromba ficzkó vagy, mindenkinek
szemébe mondod az igazat. Ennyi nép előtt! Minek hazudtolsz meg?

– Hiszen nem értik ezek, mit beszélünk.

– Mert buták! No hát te itt vagy, de hol van az apátúr?

– Mondom, hogy én vagyok az.

– Hát erre tifelétek csak ilyenek az apáturak? No de jó ez a
palóczoknak. No hát hol a lakásod, vezess oda. Tudsz-e helyet adni
nekem, meg a lovászomnak, lovastul?

– Külön házat adok lakásodul.

S azzal kötőféken fogva a mokány paripát, melyen az asszony ült, maga
vezeté őt fráter György a kolostor bástyafalán belül épült házig, mely
vendégek számára volt berendezve minden világi kényelemmel. Magának a
kolostornak a küszöbét idegennek nem volt szabad átlépni, nőnek
legkevésbbé, még egy anyának sem.

… Husz év óta nem látták egymást.

Az asszony bizony nagyon megvénült, arczán nagyon meglátszott a
viszontagság. Ostoba piktor az idő! Mentől tovább dolgozik az
arczképünkön, annál jobban elrontja azt.

A vendégház ajtajánál a csengésre előjött a kulcsár felesége. Az is
hajlottkorú nő volt és ment minden szépségtől. Fráter György
megparancsolá az asszonynak, hogy a vendégnőt lássa el mindennel, a mire
szüksége van. Ő maga nem követte a házba az anyját, ezt tiltotta a
zárdai regula.

Hanem a vacsoránál összejöttek. Ugyanazon épületben volt a refektorium.
A hosszú nagy terem közepén egy vas rácscsal volt kétfelé zárva, mely az
étkező asztalt is felosztá. A rács egyik oldalán étkeztek a barátok, a
másikon az idegen vendégek. Beszélhettek egymással, de nem
találkozhattak.

Utyessenovicsné asszonyom előre kiment a konyhába, megnézni, mit főznek?
s megkóstolá az ételeket. Kezdett jó véleménye lenni az apátság felől.

Mikor aztán a kókvia csengetyűje jelt adott a vacsorához, ő már ott ült
a tárkonyos bárány mellett a rácson innen, mikor a barátok a rácson túl
egyenkint belépkedtek az étkezőbe s kiki elfoglalta a maga székét.

Nagy megelégedésére szolgált azután, midőn látta, hogy a mint
legutolsónak belép az ő fia, egyszerre valamennyi barát mind feláll a
helyéről, sorba odajárul hozzá és kezet csókol neki.

Fráter György pedig, a helyett, hogy az első ülést elfoglalná, odamegy a
rácshoz, szerzetestársaihoz latinul szólva: «ime az én anyám» (egyike a
Krisztus emlékezetes végmondásainak), s a rácson át kezet csókol az
anyjának. És azután oda ül a legalsó helyre, hogy az anyjával
beszélhessen, maga helyett a guardiant ültetve az első helyre.

– Beszélhetsz anyám. A testvérek nem értenek olaszul.

– Majd ha végig ettük a vacsorát.

A derék asszonyság értesülést szerzett a konyhában, hogy az ő
megérkeztének örömére nagy vendégség készül. «Csak léféle hétféle lesz!»
a hogy a palócz dicséret jellemzi a jó lakomát.

S az ilyen jó vacsorát bizony kár volna elrontani a rossz hirekkel.

Csak azután, hogy az utolsó fogást is eltakarították az asztalról, a
birsalma liktáriumot, akkor kezdett el a jó asszonyság hozzá fogni a
keserves nagy zokogáshoz.

– Tudod-e azt, szívtől szakadt magzatom, Gyuriczám, mi hozott most engem
ide? A te szegény apád küldött engem ide. Halálán van szegény. Téged
akarna még egyszer látni. Halálán van biz az. Megsimította a guta. Se
kezét, se lábát nem birja, csak még épen hogy beszélni tud. Mindig engem
csufolt, hogy olyan sokat darálok, azt mondta, ha én egyszer meghalok, a
nyelvemet külön kell agyonverni, mert az még akkor is kerepelni fog. S
itt van ni, megbüntette az Isten, ő lett a példa, hogy ő maga meghalt,
csak a nyelve maradt élve. Oh szegény uram, de keservesen sirok miattad.

Fráter György nem szólt közbe. Engedte a neki eredt garatot lejárni.

– Hát bizony csak arra a hirre esett össze az én jó uram, hogy a
legkedvesebb fiát, azt a Mártont, a ki épen olyan fekete vaklincz volt,
mint az apja, a ki téged, mikor kicsi voltál, annyiszor megbubolt, a ki
engemet mindig «sztará opiczának» gunyolt, a ki a hadnagy volt a
muskétásoknál Belgrádban…

– Nos? Mi lett vele?

– Agyonlőtték a pogányok, a szarácsiak, meghalt. Isten legyen irgalmas
szegény lelkének.

A mostoha anya ájtatosan keresztet vetett magára.

– Szegény bátyám! S nekem azt még nem hozták hirül.

– Arra vártunk, hogy majd ünnepre eljön a kápsáló barát, annak adjuk át
az izenetet.

– Holnap requiemet tartunk az üdvéért.

– Ez volt ám az utolsó világra való fia az öregnek. A belgrádiak egy
kivájt fűzfaderékba fektették a holttestét, azt tele öntötték szurokkal,
úgy küldték haza az apjához Kamizácz várába. Az öreg rögtön ledobbant a
lábáról, két napig se étele, se itala nem volt, csak mindig a fia nevét
nyögte, «Mártonkám! Jó vitéz Mártonkám!» S azóta sem engedi
eltemettetni. Ott tartja a hálószobájában azt a szurokkal beöntött
fűzfaderekat, s egész nap hozzá beszél. «Nincs már több fiam. Nincs több
Utyessenovits sarjadék!» Egyszer aztán én megszólítottam. «Édes atyus!
Dehogy nincs több fiad! Hát a mi Györgyünk?» «Az a barát?» mordult rám
az öreg. Nem tudtunk ám mi még akkor felőled egyebet, mint hogy baráttá
lettél, olyanná, a ki koldulni jár leptikával.

– Hiszen én küldtem hozzátok izenetet, mikor apáturrá lettem, rövid idő
mulva.

– El is hozta a leveledet az ünnepi látogató barát, de az öreg fel sem
bontotta, nem tud ám már olvasni a szeme miatt, más ember meg nincsen
körülötte, a ki az iráshoz vagdalna, magam sem töröm a tollát.

– De én egyebet is küldtem nektek a levéllel együtt.

– Igen, egy ostyepkát. Hiszen az is szép volt tőled. Egy ünnepi
ostyepka, az apád neve, meg a czímere volt rá kiformálva.

– No hát mit csináltatok azzal a sajttal?

– Megbecsültük szépen, eltettük az almáriumba.

– S nem vágtátok fel?

– Az öreg nem engedte. Hogy ő a czimerét nem hagyja szétdarabolni.

– Abban a sajtban száz arany volt elrejtve.

Az anyóka összecsapta a kezeit s sirtában nevetett.

– Száz arany a mi házunknál! Szent atyám! A hol egy aranypénz meg nem
tudott melegedni, a hogy jött mingyárt elgurult. Ha én azt az öregnek
most a fülébe kiálthatnám, egyszeribe talpra ugrana s összeütné a
bokáját! Száz arany az ostyepkában! De hát a barát mért nem mondta?

– Neki sem volt tudtára adva. Azért zártam a sajtba, hogy útközben a
bojnyikok el ne tökítsék, de a levélben meg volt írva.

– Azt pedig olvasatlan hagyta az öreg. No de már most ő kivánja a
látásodat. Azt mondta, megbocsát.

– Más szót mondok, én viszem meg az ő számára a mennyei hatalom
bűnbocsánatát.

– Jaj! Nem akar ám úgy látni, mint papot. Azt akarja, hogy rád szálljon
az egész örökség, úgy a hogy van. Három fia volt, mind a három, egyik a
másik után a pogányokkal harczolt, úgy esett el. Azt akarja az öreg,
hogy állj helyükbe, te vagy az utolsó. Vedd fel a kardot. Neked adja a
legjobbik kardját, a kit már régen csak mankónak használ, még sem teszi
le a kezéből soha s éjszaka maga mellé fekteti hálótársnak. Te viseld
már ezután, te vágd vele a pogányt, mint a tököt. Azután neked adja a jó
hátas lovát, egész nyeregszámostól, a ki gyöngyházzal van kirakva. Te
rád hagyja a tornyos várát, a kolnáját, az istállóját. Tied lesz a hét
falu, a nagy erdő, meg a dülőben levő földek. Azután meg a négykerekü
patakmalom, meg a fürészmalom, meg a nagy szilva aszaló, meg a présház
és a pincze, no aztán a magtár!

György engedte az anyját beszélni, nem szólt közbe. Pedig tudta jól,
hogy azoknak a szépen hangzó neveknek nincs már igaz értékük a
valóságban, a kard rozsdás, a paripa inpókos, az akol üres, a szántóföld
parlag, a jobbágy koldus, a malom nem jár, a pincze kong, a magtárból az
egerek is rég elszöktek.

– Ezt mind átadja neked az én uram, a mint hazajösz az ősi várba. Azt
tehetsz vele, a mi neked tetszik. Te tartod fenn az Utyessenovics nevet.

György még erre sem szólt semmit, pedig az öreg asszony számított az
ellenmondásra.

– No úgy-e hogy fenntartod? folytatá, és aztán a nagy Utyessenovits
családnak nem fog magva szakadni soha.

Erre sem szólt semmit a pap.

Ekkor aztán az öreg asszony maga kezdett hozzá a czáfolgatáshoz.

– Én mondtam az öregnek, hogy hova gondol? Fiunk György már felszentelt
pap, annak nem lehet megházasodni, az nem hagyhat maga után ivadékot,
hanem az öreg letorkolt. «Mit tudsz te ahhoz? Hát az orosz kanonokoknak
nincs-e feleségük? pedig azok is pápisták. Hát az utolsó Thurzónak,
pedig már püspök volt, nem megengedte-e a pápa, hogy hires nevezetes
familiájának fentartása végett feleséget vegyen? s aztán lett hét
leánya! Hát az Utyessenovics család kedvéért nem teheti-e meg, a kik még
híresebbek a Thurzóknál? Aztán elkezdett az öreg csunyákat mondani, a
miket én szájamra nem vehetek. Azt mondta, mit neki valamennyi szerzet?
Naplopó, dologkerülő, éhenkórász valamennyi barát. Ő nem egyezett bele,
hogy az ő fia barát legyen. Csapja földhöz azt a csuhát, hagyja benőni a
pilist a fején hajjal s aztán danolja el azt a nótát, hogy:

  «Nem leszek én többé barát
  Levetem a barát csuhát
  Eldobom a könyvecskémet
  Ölelem a menyecskémet.»

Az öreg asszonyság el is danolta azt a tréfás ritmust a fia előtt.

Fráter György pedig mindezt hallgatta nagy lelki nyugalommal. Tisztában
volt már vele, hogy miért akar ő vele az apja beszélni, de az iránt is,
hogy mi az ő leghelyesebb tenni valója.

– Jól van édes anyám. Mondá a nemes hölgynek. Majd ellátogatok az
apámhoz.

– De hamar ám, mert az nem halogatja, mint a zsidó a halálát.

– Holnap mindjárt útra kelünk, csak elébb megtartjuk az elhunyt
bátyámért a requiemet.

A requiem másnap a legteljesebb pompával ment végbe. A barátok és
novicziusok khorusban énekeltek, a pontifikáló apátúr felvette ez
alkalomra azt a pompás fehér selyem palástját, melyre az ezüst sasokat
maga a lengyel királyné himezte.

A gyászszertartás után pedig befogatott a könnyű kocsiba s körülhordá az
öreg asszonyságot az egész gazdaságon, az apátsághoz tartozó falvakon,
megmutogatá neki a gulyákat, nyájakat, a jól mivelt földeket, jóllét és
tisztaság beszélt maga magáért. Ez nem kolduló barátok gazdasága többé.
Délben ismét bőséges lakoma következett, azután az úti fáradalmak
kipihenése, másnap kora hajnalban útra kelés.

Fráter György, a maga személyére, a legnagyobb egyszerűséget követte,
kocsin soha sem járt, lóra sem ült, hamarább járt gyalog, beutazta az
egész felvidéket és soha más öltönyt nem viselt, mint azt az egyetlen
fehér csuhát a testén. Ámde mikor a betöltött állásának tekintélyét
kellett kimutatni, akkor aztán tudott pompát kifejteni. És most alkalom
volt rá, midőn atyja várában látogatást tesz. Lássa meg Kamizácz vára,
hogy mi egy sajóládi apátúr?

Az útra befogatta azt a díszes, veres bőrrel bevont hintót, melyet a
hozzá való négy lengyel lóval együtt Zsigmond királytól kapott az
installátiója alkalmával, abban csak két ember számára volt ülés,
egymással szemben, a főpap mellett nem ülhet senki.

Mikor Anna asszony meglátta apátúr fiát, az arany lánczczal a nyakában,
s az azon függő drágaköves kereszttel, elszörnyedését anyai
figyelmeztetésben fejezé ki.

– Jaj, édes fiam, ha ezt az aranylánczot meglátják a nyakadban, megölnek
érte az erdőben a bojnyikok.

Lesz róluk gondoskodva. A sajóládi apáturnak kisérete is van.

Tizenkét darabant, hatan lóháton kopjával, hatan pedig gyalog, karddal,
muskétával, képezték a kiséretet. (Az apátúr törvény által volt
kötelezve fegyveres bandériumot tartani készen s azzal háború esetén a
nemesi sereghez csatlakozni.)

Akkor meg ettől a sokaságtól ijedt meg az anyja.

– Minden szentekre! Ki ád annyi embernek enni Kamizáczban?

– Annak is lesz módja.

Két társzekér, hat-hat jármos ökörrel, szállitotta a mindennemü konyhára
való eleséget a hintó után, még hordóval sert, bort is, és egy átalag
tokajit. A régi jó időkben bizony így készültek fel holmi hosszabb útra.
S Kamizácz vára nem macskaugrás Sajóládhoz. Tíz nap telt bele, a míg
hintóval, szekérrel odáig elvergődtek, szerencsésen, tengelytörés
nélkül.

A felvonuló apáturnak lassankint egész bucsújáró kisérete támadt az
ájtatos falusiakból. Olyan régen láttak már utazó főpapot ezen a
törökjárta vidéken. Fráter Györgynek sok helyen meg kellett állani és
áldást osztani, keresztelni. Mikor Kamizácz alá értek, már egész
népjárás vonult a hintó előtt, templomi zászlókkal, koszorúzott
feszületekkel, zsolozsmákat énekelve.

S ez mind Fráter György észjárásába illett.

Nem az elzüllött tékozló fiú tér haza az ő atyjának tanyájára, hanem az
áldást osztó főpap, a ki megszenteli a házat.

Az öreg nemes várának erkélyén ülve nézte fiának ünnepi proczessióval
bevonulását. Csatlósaival odavitette magát karszékestül. Látta őt
berobogni a felvonó hidon, a négy lovas veres hintóban. Sirt az öreg,
egyrészt az örömtől, másrészt a fájdalomtól. Az örömtől azért, hogy
Isten ilyen magasra felvitte a fiának a dolgát, a fájdalomtól meg azért,
mert érezte, hogy erről a magasról nehéz lesz azt már oda leszállítani,
a hová ő szeretné.

Leviteté magát eléje az udvarra, hogy ott fogadja el. Meg volt törve az
öregnek a büszkesége. Egész teste rom volt már, a lábai megbénultak, az
egyik keze érzéketlen holttetem volt, a másik meg reszketett, a fejét
egyre ingatta, mintha folyvást tagadna valamit. György a hintóból
leszállva, odasietett az atyjához, átölelte, megcsókolta két felől az
orczáját s áldást mondott a fejére.

– Fiam! Egyetlen egy fiam! zokogá az öreg. A bucsus asszonyok rebegék
egymásnak: «Nézd, a vén Gergely sir! Soha sem látta azt senki.»

Azután nem engedé György, hogy a csatlósok vigyék fel az atyját a
hordozószéken a várba, hanem maga vette őt fel a karjára, mintha csak
egy ölbevaló gyermek volna, így vitte fel a grádicsokon. És legelőször a
kápolnát nyittatá ki maga előtt, ott ülteté le az öreget a gyóntató
székbe és maga melléje ült.

Jól találta. Bizony ez volt az öregnek a legnagyobb terhe, hogy hosszú
idő óta nem tudta a bűneit meggyónni. Nem jött feléje pap. A püspök
ellensége volt, a barátok meg elkerülték, mert vastag tréfákat szokott
velük űzni. Most aztán megkönnyebbült a lelke, hogy megkaphatta az
absolutiót. Még az Úr testét is átadta neki az apátúr, (a hogy halál
előtt álló hivőknek szokás.) És aztán misét mondott az egybegyült nép
előtt.

Ez mind nagy hatással volt a guta-ütött öreg kedélyére.

És még ezután sem viteté György az atyját a rendes lakószobájába vissza.
Annak a búszos odunak a látása elkomorította volna az öreg lelkét. A
rozsdás fegyverek, a rablott harczi zsákmányok, a vadászdiadalok irhái,
a medvebőrös fekhely, aztán meg az a fűzfaderék a belezárt halottal a
csatában elesett hős fiával, az nem volt jó hely a találkozóra. Anyjával
kieszelte az uton, hogy mit kövessenek. Anna asszony lát a konyha után,
süt, főz az öreg kedvencz ételeiből, a miket olyan régen nem izlelt már,
töltött bárányt, haricska-puliszkát. Az öregnek a gyomra egészen ép volt
még, valamint a tüdeje is, csak a végtagjai mondták fel a szolgálatot.
Nagy étvágygyal látott az eléje rakott ételekhez, maga nem bírt hozzájuk
nyulni, a felesége rakta falatonkint a szájába. «Jó asszony vagy! Jó
étel volt! Hol vetted?»

Hát még mikor azt az átalagot felnyitották s abból töltött a fia az
apjának egy tele pohárral. Igazi tokaji aszubort. Ő tartotta az egyik
kezével a poharat, a másikkal az öregnek a fejét, a míg felhajtotta.
Hajh de jó volt.

– Ilyet csak a mennyországban isznak, ott is csak az apostolok!

– Itt pedig az apáturak. Mondá Anna asszony.

Ettől a pohár bortól egészen más szinben kezdte látni az öreg nemes az
egész világot.

Az összebeszélés szerint Anna asszony elővevé a pohárszékből azt a
bizonyos serleg alakú sajtot. (Eláll az tíz esztendeig is, s akkor is
olyan kemény, mint az első héten.)

– No de a mai szent nap örömére már ezt is felszeljük.

Hát a mint ketté vágta az ostyepkát, csak hullott ám ki belőle az
abroszra az áldás, a sok szűz Máriás arany.

Az öregnek az arcza nevetésre torzult.

– Látod atyus! Ezt küldte nekünk a mi fiunk s mi nem tudtunk róla! monda
az asszony s az aranyat felmarkolva, odatölté az öreg markába. De abból
a reszkető kézből mind kihullott az. Ekkor aztán az apa azt tette, hogy
a reszkető kezével fölemelé azt a béna karját s annak a tenyerébe
tölteté az aranyakat, ott tánczoltak a sárga körmöcziek azon a holt
kézen, úgy gyönyörködött bennük!

– Aranyak! Igazi aranyak. Arany csikócskák. Motyogta az öreg.

Aztán egyszerre csak elkomorodott, leszórta a holt tenyeréből az
asztalra az aranyakat s a feleségére mordult.

– No hát seperd össze, tedd el. Jó lesz neked majd móringra, ha én
meghalok. De keresztül ne lyukgasd őket a leányod számára nyakláncznak.

Aztán Györgyhöz fordult.

– Van ám az anyádnak egy leánya is. Azután lett, hogy te itt hagytad a
várat. Férjhez is ment már valami duhajhoz. A pofáját sem tolta ide a
bojnyik, nem ismerem. Kutyaházi! No elmehetsz már a konyhába anyjuk!

Az asszony sohasem ebédelt együtt a férjével az asztalnál, hanem a
konyhában.

– Nem akarsz atyuskám ledülni a szobádban az ágyadra, szunyókálni?
Gondoskodék Anna asszony.

– Nem megyek a szobámba, az elvesztett fiamhoz, itt maradok a megkerült
fiammal.

– Tudom, édes. Dörmögé az asszony, jelezve kézmozdulattal az öreg háta
mögött a maga véleményét, «bratinázni az aszúboros átalag mellett». Hát
az is igaz volt. Ugyis ma-holnap az élet. Kár itt hagyni ennyi jó bort!

– Takarodj dolgodra, hagyj a fiammal beszélni!

Mikor aztán egyedül maradtak, az öreg egészen elérzékenyült a
második-harmadik pohár bornál.

– Látod, édes fiam. A Márton bátyádat is megölték a pogányok. Úgy hozták
haza halottan. Nem hagytam eltemetni. Ott alszom egy szobában vele. Azt
akarom, hogy együtt temessenek el mind a kettőnket.

– Hagyd el ezt a szomoru gondolatot, apám; a napokat az Isten adja.

– Nekem már «lőttek!» Én nem érek több reggelt. Csak a te jöveteled volt
megigérve, aztán azt éneklik: «Gergely! Nyergelj!» A mult éjszaka mind a
három fiam megjelent előttem: fehérben voltak mind a hárman, egy fehér
lovat hoztak magukkal. Az a fehér ló én reám vár. Add ide a kezedet.

Az öreg megfogta azzal a reszkető kezével Györgynek a kezét, aztán el
sem ereszté.

– Látod, hová esett le a nagy Utyessenovics-familia! Az én apámnak még
hét fia volt. Hatan elestek a kenyérmezei ütközetben, a kik Báthory
István vajda hadnagyai voltak. Én, a legidősebb, a Szávánál harczoltam
Zülfikár bég ellen. Magam maradtam Kamizácz vár urának, a mihez
huszonkét falu tartozott, szép tornyos templomokkal. Én voltam a
patronus: az ispán. Harminczezer léleknek parancsoltam. Az első
feleségem grófleány volt. Három derék fiam volt. A negyedik te vagy – a
velenczei asszonytól. A másik három már elment. Kettő kivitte a nevét a
temetőbe: ott viselik a nagy kőkolonczokon. Ki áll vérbosszút mind a
háromért már? Ki engeszteli ki azoknak a lelkét várbástyába befalazott
török koponyákkal? Ki viszi át tovább az örök időknek a hős
Utyessenovicsok nevét? Te rád száll az mind nap-nap után, fiam. Te vagy
az utolsó fiam. Milyen dalia! Mekkora levente! Úgy kaptál fel a karodra,
mint Kinizsi a malomkövet. Ez a kéz, ez a kar; ha ez kardot forgatna!

– Még forgathat, apám.

– A haza védelmére?

– A haza védelmére.

– Törökök vesztére?

– A haza ellenségei vesztére.

A válasz kikerülte a kérdést.

Az öreg nagyot fohászkodott.

– Neked adom a jó ősi kardomat, a kit az apámtól kaptam.

– Meg fogom becsülni.

Az öreg egyre rázta a fejét.

– Neked adom a pecsétnyomó gyűrűmet, a nemesi czímerrel; húzd le az
ujjamról s tedd a magadéra.

György megfogadta az atyja parancsát.

Aztán csak rátért az öreg a fődologra.

– Aztán még a jegygyűrűmet is neked adom, a kit a boldogult első
feleségemtől kaptam.

– Azt csak tartsd meg, öreg, s vidd magaddal oda, a hol a kedveseiddel
találkozni fogsz.

– Te nem akarsz megházasodni?

– Én már az égnek vagyok eljegyezve.

Az öreg haragba jött.

– Tudom, barát vagy! Ne czifrázd a beszédet. Mikor barátnak álltál, még
három Utyessenovics volt kivüled, a negyedikért nem volt kár. De most
már te rád szállt az egész örökség. Te vagy Kamizácz várának az ura, a
vármegye örökös ispánja, a végvidék főkapitánya. Tied a kard, a
buzogány, az igazságtevő pallos. Ez nagyobb kötelesség, mint a te
szenteltvíz-szóródnak a forgatása, az olvasód pergetése. Az Isten hagyta
meg a tíz parancsolatban: «tiszteljed a te atyádat és anyádat!» Apád
vagyok én, anyád a haza. Gyáva vagy-e?

– Egybe foglalom mind a háromnak a szerelmét, apámét, hazámét és a
mennyországét; s hogy van-e bátorság a szivemben? arra majd megfelelnek
a nehéz idők.

– Ez nem beszéd. Megállj, fiam. Nem bocsátalak el. Fél kezem már a
koporsófödél alatt van, csak félkézzel ragadhatlak meg, még sem
bocsátalak el. A ki pap, az nem él. Az élet szeretet nélkül nem élet.
Bizony mondom neked, hogy a mi örömöket én az én asszonyomnál
föltaláltam, a mi gyönyörüségem én nekem kicsiny gyermekeim csevegésében
volt, aztán a felserdülők legénykedésében, azokat én még a
mennyországban sem fogom elfelejteni s az utolsó paraszt az ő lakodalma
napját nem cseréli el az érsek installátiójával. Isten alkotása az
asszonyi állat! Ha megismernéd, elismernéd. Vesd le ezt a fehér csuhát.
Ott van az én vőlegényi köntösöm, vedd azt fel: egészen rád illik.
Hiszen hányszor megtörtént már az az eset, hogy az utolsó
férfisarjadéknak megengedte a római szentszék, hogy kilépjen a papi
rendből és megházasodjék. S te vagy már az ultimus surculus masculus.

– De én már felismertem az asszonyt s azért nem akarom megismerni.

Ezzel a szóval aztán egészen elszomorította az öreget.

– Hát ide jutottál? Mi lesz akkor ebből a várból, ha te itten hagyod. Ez
a bolond asszony bizonyosan férjhez megy, a mint engem a föld alá
tesznek s aztán elfoglalja Kamizácz várát valami nyühöge ficsur, egy
bitang morlák s az Utyessenovics nevet kitörlik az ország krónikájából s
az Utyessenovics-czímert kapczának tépik szét.

Az öregnek az arcza sötétvörösre gyulladt ki, a szemei égtek és nem jött
köny az oltásukra; ajka tajtékzott a dühtől, nyomorék keze mint a
vaskapocs szorítá fiának a kezét, az egész életerő ebben az öt ujjban
tömörült össze.

Ekkor György odahajolt föléje s fejét keblére ölelve, mondá neki:

– Bizony mondom neked, atyám, hogy nem fog az Utyessenovics-név az
ország krónikájából soha kitörültetni; bizony fogadom neked Isten előtt,
hogy az Utyessenovics-nevet olyan dicsővé fogom tenni, hogy azt soha el
nem felejti semmi nemzedék, de a míg magyar és horvát él e haza földén,
örökké emlegetni fogják.

Ez a szó úgy ellágyítá az öreget, hogy egy pohár bort kívánt rá inni,
ettől azután egészen pihentes hangulatba ernyedt.

– Látod, látod? Milyen jó, hogy idejöttél. Láttalak: öledben hordoztál,
meggyóntattál, absolváltál, megtraktáltál – jól ettem, nagyot ittam
utoljára életemben. Bizony utoljára, édes fiam. Megnyugodtam már. Lesz
szép temetésem. A bátyádat is azért nem temettetém el, mert nem volt
hozzávaló módom. Most egy füst alatt megejtődik mind a kettő. Úgy-e,
megtartod az ősi szokásokat? A hogy egy várgrófot illik eltemetni?
Emeltetsz mind a kettőnknek ravatalt, csináltatsz koporsót, behuzatod
egy vég bakacsin-selyemmel? Hét napig ki leszünk téve? Meghivod a
temetésre Horvátország és Szlavonia nemes családjait? A sirató asszonyok
éjjel-nappal üvölteni fognak? Egy magyar hegedűs, meg egy rácz guszlár
felváltva fogja énekelni az Utyessenovicsok vitézi tetteit a halottas
tornál? Lesz ürmös bor elég? És a többi pompa?

– Minden meglesz, atyám.

– És aztán ott lesz a «tokos ló», az én harczi paripám, a kit kantáron
vezetnek, meg a pánczélos vitéz lóháton, a földig érő zászló ősi
czímeremmel? s mikor a sírba leeresztenek, háromszor belelövetsz a
sirunkba a te muskétásaiddal?

– Úgy lesz, atyám.

– És aztán, úgy-e megigéred, hogyha a temetés utáni torban a vendégek
birokra kelnek, mikor már jól ittak, botra, csákányra kapnak,
összeverekednek: nem választatod őket széjjel a darabantjaiddal, hagyod
kedvük szerint dulakodni? Ez is hozzá tartozik egy főnemes halotti
torához. Mentül több bevert fej.

György némán bólinta fejével.

– No hát adj még egy pohárral abból a fölséges borból.

Ez már az ötödik volt.

Erre az utolsó pohárra az öregnek az arcza elkezdett dicsőült mosolyra
torzulni, szemei valami túlvilágba látó fényben ragyogtak, ajkai
gyönyörre nyiltak fel, a ránczok elsimultak az orczáin, egy nagyot
sóhajtott s azzal hátraszegte a fejét s felnézett az égbe… Már akkor ott
ült azon a fehér paripán, a mit a fiai hoztak eléje s vágtatott velük
együtt oda, a hol azok már otthon vannak…

Hát ennél szebb halált egy igaz várnemes nem is kivánhat magának.




XIV. FEJEZET.  KISÉRTETEK ÉS KISÉRTÉSEK.

Minden ősi szokás meg lett tartva híven az utolsó kamizáczi gróf és hős
fia kettős végtisztességtételénél. A torony ormára felhúzott fekete
zászló, közepén a nemesi czímerrel, hirdeté messziről a nagy családi
gyászt, gyors futók hordták szét a megyékbe a fekete pecsétes leveleket,
a harangok napestig kongtak szakadatlan. Anna asszony gondja volt a
vendéglátás.

Fel is gyűlt a közeli, távoli rokonság, az ispánok, dullók, perestoldók
és hadnagyok; kápsáló barátokban, pátrizáló diákokban sem volt
fogyatkozás, elfértek mindannyian a nagy várban, mely egykor védő
csapatok befogadására volt építve. Kilencz bébillér ölte, apritotta a
mangaliczát a vendégek számára. (Sertésben nem volt hiány, azt nem
kívánták meg a törökök.) Italnak ser szolgált, ősi hagyomány szerint,
melyet az asszonyok készítettek.

A két nemes halott ravatala a nagy földszinti tornáczban volt
felállitva; Márton ugyanabban a fűzfaderékből készült koporsóban pihent,
a melyben Belgrádból elhozták. Minden nézőbe jött vendég hozott magával
egy vasszöget s azt kalapácscsal bele verte a fűzfaderékba. Mivelhogy az
elhunyt vitéz a csatában öletvén meg, a halotti szentségben nem
részesülhet, tehát, hogy éjfélenkint vissza ne térhessen az élőket
rémíteni, a sok szegek ebben megakadályozzák. Gergely koporsója ellenben
nyitva volt s annak minden látogató sugott valamit a feje lágyára:
izenetet egy kedves halotthoz, a mit az bizonyosan át fog adni a
túlvilágon. Hét sirató asszony felváltva jajgatott a koporsók előtt,
szétszórt haját tépve, könyeket ontva s az elhunytakat hivogatva vissza
az életre. Egy nagy kulacs, tele mézes pálinkával járt sorba a nézők
között.

A tornáczból nyíló nagy boltozatos pitvarban sistergett négy üstben a
vendégek számára készülő pecsenye, tüttüs, májos, a miből kiki
fatányérra szedett ki magának a hosszú kétágú villával s letelepedett
vele a tölgyfa-asztalhoz. Az asztal végén ültek a guszlárok, a kik
hosszúnyakú hegedűn muzsikáltak, görbe nyirettyűvel s hőskölteményeket
danoltak: különösen az elhunyt két Utyessenovicsról. Mikor azok
belefáradtak, akkor a magyar hegedős foglalta el a vendégasztal előtt
levő helyet, összeadván a tehetségét a lantos diákkal. A hegedős csak
muzsikált és bohóskodott, a lantos pedig egy öthúros gitárt pengetve
énekelt zsoltárszerű áriákra hevenyészett elegyes rigmusokat. A hegedős
öreg legény volt már, a lantos pedig még egész gyerekember. Amazt Kármán
Demeternek hitták, a kiről azt írja Tinódi Sebestyén: «Sok hegedős
vagyon itt Magyarországba, Kármán Demeternél jobb nincs a rácz módba.
Sokat Csélcsap Bégnek a Lippa várába. Azt állitja, azért esnék nagy
gazdaságba. Az ő hegedőjét főhajtván rángatja.» A fiatal lantos pedig
maga volt Tinódi Sebestyén. Akkor még csak kezdte. Ő magát «Lantos»-nak
nevezte, de biz a népajk más czimmel ruházta fel az akkori vándor
poétákat, gunyolódó, vastag tréfáikért úgy hítták őket, hogy «csuf»-ok.
A «csélcsap» szó is annyit jelent, mint dévánkodás. De ezért az
elnevezésért ők nagyon haragvának.

Fráter Györgynek az volt a hivatala, hogy minden vendég elé kimenjen, a
ki a várkapun kocsival érkezik és azt a halottas házig vezesse, ott a
hálálkodását átvegye és viszonozza, a ravataltól ismét az étkezőbe
kisérje s miután a nélkül senki sem utazik, hogy a kulacs az oldalára ne
legyen kötve, minden vendégével egy sor áldomást igyék a megboldogultak
emlékére. Az alatt a guszlár és a lantos elkészült az új vendég versbe
szedett magasztalásával a miért is kapott kiki egy oszporát.

Fráter György nem volt rendes borivó, a szerémségi ürmös borok pedig
nagyon erősek.

A vár mögött volt egy nagy vadaskert, mely leterjedt egész a
Karka-folyamig. Alkonyatkor, midőn már nagyon vígan voltak a gyászoló
vendégek, megszökött közülök s a hátulsó földalatti rejtek folyosón
lement a vizpartra. Két oldalt magas nyárfák szegték be a parti utat:
ősz volt, sárgultak a falevelek s hullottak magukban, az út maga is
terítve volt sárga levelekkel. A nap lement már, csak a veres alkonyég
világított a fasor végén.

Talán a bor lángja gyújtá fel lelkében a holt emlékeket. Hisz a mostani
zomotorról visszatérni a királynői temetésre, olyan egyenes a járás. A
fényes temetésre és a meghalásra. A meghalásról a gyónásra. És aztán az
első meglátásra.

Nem tudta elfelejteni. Akármire kényszeríté a gondolkozását, csak megint
visszatért hozzá.

Hogy a halottak olyan sokáig élnek!

Úgy járt ott abban az őszi világban, mint a hogy álmában jár az ember, a
mikor nem lépdel, hanem repül.

Mikor a fasor végére ért, megfordult s bandukolt visszafelé.

A vár bástyáin a magyar tárogatósok fujták az esteli takarodót, andalító
mélabús hangokkal.

Úgy rémlett neki, mintha a háta mögött siető lépteket hallana, valaki
utól akarja érni. Nem tekintett hátra. Már a közeledőnek az árnyéka is
eléje került, arra sem ügyelt.

Ekkor egy csengő női hang csattant meg, a nevét kiáltá:

«György!»

Erre hirtelen visszafordult. Összerezzent.

Az az álomkép állt előtte, a ki gondolatjait rabbá tette, a ki lelkébe
bele tudta olvasztani a maga lelkét, a meghalt, az eltemetett s mégis
mindig élő csábkép. Most itt áll megelevenülve. Feltámadt, égből esett
le, földből kelt elő? Itt van! Az alkonyfény teljessé teszi a csalódást.

Az előtte termett hölgyalak karcsú, telt idomú, arcza aranyzománczú
karmin, ajkai nevető pirosak, szemei szerelemragyogók, szemöldökei
öldöklők. A tünemény előbb letérdel eléje és megcsókolja a kezét; aztán
egész elragadtatással a keblére borul, elhalmozza arczát, szemeit,
ajkait csókjaival, közben lihegve: «György! Györgyöm! Édes Györgyöm!»

Fráter György érzi ajkain a forró, édes, kábító csókokat, érzi az ideges
karok ölelését, érzi a szivdobogó pihegést keblén, az egész
tündérvarázslatot, a mit egy női testnek az odatapadása előidéz. Szemei
bámulva kérdezik: «Ki vagy te? Hogy jösz ide? Nem szenteltem be a
koporsódat? Nem énekeltem requiemet érted? Hogy jöhetsz vissza a
dicsőültek paradicsomából?»

S a csábító alak elérti a kérdést s még meg is felel rá.

– Én vagyok Borbála! A te Borbálád!

A «te» Borbálád!

Hisz ez a pokol játéka.

Kiderűl aztán a talány egész egyszerűen. A tüneményes alak mögött
megérkezik egy elmaradt kisérő, egy férfi, rücskös, borvirágos pofa,
tagbaszakadt, bicze-bocza manó-alak, az is oda térdepel le György elé s
kezet csókol neki alázatosan s vigyori hizelgéssel mondja neki:

– Ez a te hugocskád! Az anyád leánya, Boriska, az én feleségem.

Azzal félretolva a hölgyalakot, maga borúl Györgynek a keblére s ő
csókolgatja össze maszatos szájával arczát, szemét, száját a – kedves
sógorkának.

Ezzel aztán el lett űzve a varázslat.

Hát ezek testvércsókok voltak. Két olyan testvéré, a ki soha sem látta
egymást.

Hát természetes, hogy a nővér is eljött az apa és fivér temetésére.

Az sem csodálni való, hogy e gyászalkalomnál elébb tört ki az öröme az
élő bátya látásán, mint a siralma a megholt apa és bátya fölött.

Észrevette azonban és helyreigazította a tökéletlenséget a vele jött
férj. Ő kezdett el a felesége helyett sírni, jajgatni.

– Jaj, ne ítéld meg azt a buta asszonyt, szent atyám, sógorom, hogy
elfelejtette, a mire otthon betanítottam, hogy a mint téged meglát,
rögtön síráson kezdje. Oh, drága jó egyetlen atyám! Oh, szeretett, vitéz
sógorom! Hogy nem válthattalak meg benneteket a véremmel. Hogy nem
láthattalak még egyszer az életben!

Györgynek eszébe jutott, hogy mi véleményt fejezett ki előtte az öreg úr
a veje felől.

Az ember ordított, mint egy præfica, a kinek az a hivatala.

– Jól van, jól, csitítá őt az asszony. Csak te eredj fel a várba és ott
nyivákolj tovább; megvigasztalódol a tütü mellett. Hagyj engem itt a
főtisztelendő apátúr bátyámurammal beszélni.

A ragyabunkó szót fogadt, s újból kezet csókolva az apát úrnak, nyakába
ölté az uti iszákot s felbaktatott a várba, otthagyta a feleségét.

– Védelmezd meg ezt a szegény elhagyatott árvát, szent atyám, kedves
sógor uram!

Borbála hagyta a sánta urát előre sietni s maga igen lassú léptekkel
haladt utána, kezében tartva a bátyja kezét. Ők is a vadaskert palánkja
melletti utat követték; a rövidebb alagutban sötét volt már.

Borbála az egész úton tartotta a bátyját panaszszal. Egy részt testvéri
bizalmaskodás, másrészt papnak tett gyónás volt az; mind a kettő titok,
a miből ha kiszivárog valami, az majd nem a György hibájából esik meg; ő
mind a két alakban megőrzi a szentséget.

A bizalmas beszélgetés mellett azonban nagy időhaladékkal értek fel a
várba, a hová Szeszvetics uram (a férj) jó eleve megérkezett.

Anna asszony már a várkapuban várt rájuk türelmetlenül.

A két hölgynek, a mint egymáshoz jutottak, az volt a dolga, hogy hangos
sírásra fakadva, egymásba ölelkezzenek s a néző közönséget fájdalmuknak
kifejezésével teljesen kielégitsék. E közben odaérkezett Boriskának a
férje is, a ki pártul fogván a feleségét, elvezeté a halottas tornáczba,
Anna asszony ellenben kinn maradt az ámbituson s a fiát visszatartá.

– No tudom, telepletykázta a füledet ez a beste lélek én ellenem. Egy
órával később értetek fel a várba, mint az ura. Tudom, hogy bekötötte
szépen a koszorúmat előtted! Elmondta, milyen rossz, kegyetlen anyja
voltam. Hogy idejekorán férjhez adtam. Még alig nőtt ki a
gyermekczipőkből. Az urára is panaszkodott, tudom, hogy részeges,
makutyi, himpellér, hogy én választottam ki a számára. Erővel tuszkoltam
el a háztól. De azt nem mondta el, úgy-e, hogy kénytelen voltam őt
férjhez adni, mert olyan macskatermészete volt, hogy valami szégyent ne
hozzon a házhoz; nem bírtam őrizni; örültem rajta, hogy akadt egy ember,
a kivel tisztességesen beköthettem a fejét. Hiszen derék nemes ember! Jó
familiából való. Aztán mikor kicsipte magát, egészen helyrelegény volt;
azóta verte meg a ripacs. Ha részeges lett belőle, annak is az asszony
az oka, mert buvában iszik a jámbor, annyi bánatot szerez neki ez a
gonosz teremtés.

S aztán következtek az adatok és bizonyítékok kifogyhatatlan
mennyiségben, mindaddig, a mig Borbála ismét elő nem került a halottas
házból; akkor aztán az anya és leánya ismét összeölelkezék s ujra kezdte
a sirást s azontul feltett szándékuk volt Györgyöt egyedül nem hagyni a
másik nővel, a mit azonban megzavart a kulcsárné, a ki azzal a kérdéssel
rohant az úrnőjéhez, hogy melyik ártányt kell holnapra leszurni? A miért
aztán Anna asszony erősen lehordta.

– Hát nem tudod, hogy holnap megérkezik főtisztelendő nagybátyám, a
scardonai püspök, a zárai kapitánynyal? Azokat nem lehet sertéshussal
traktálni.

– De hát mit vágjunk egyebet?

György elérté a példálózást.

– Jól van anyám. Vágass le egyet a tulkokból, a mik a társzekerekkel
jöttek; úgy is nektek hagyom azokat, vissza nem viszem.

– Óh drága, kedves jó fiam! Sivalkodék Anna asszony, György nyakába
borulva.

De Borbála asszonynak is gyors eszejárása volt.

– Abból a hat tulokból vágass le Anna, a melyik az én részem!
(Fenntartotta az osztályos jussát!)

A miért egy baziliszkus tekintet volt a jutalma Anna asszony részéről.

S aztán igy folyt szép egyetértéssel. A melyik a két nő közül egyedül
kaphatta Györgyöt, az telesuttogta a fülét vádakkal, panaszokkal,
követelésekkel. – Időközben pedig, ha egymással maradtak négy szemközt,
nagy nyelvelésnek mentek végére: osztoztak az edényeken, a butorokon, a
köntös darabokon; ha pedig idegenek elé kerültek, akkor sirtak és
egymást csókolták.

Azt a kölcsönös leszólásokból megtanulta György, hogy a szép Borbálánál
nagyon ki van fejlődve a heves temperamentum. – De hát Anna asszonynál
valjon visszafejlődött-e már?

Végre megérkezének a várva várt vendégek, Martinuzzi Vitellius a
scardonai püspök és a zárai kapitány, Peszeky Samu uram.

A püspök hordozó szekéren jött, mely két bivaly hátára volt kötve. Egyéb
szerszám meg nem birta volna. Azon husz esztendő óta, hogy Györgyöt
kikergette a palotájából, még jobban meg lett áldva a termete a kegyes
férfiunak. A szemei alig látszottak ki az arczából s a szája
összecsücsörödött miattuk, a hogy csecsemőknél látni; a tokájától nem
tudta a fejét forditani; a kezei is olyan kövérek voltak, hogy az ujjait
nem birta egymásba dugni imádkozás közben. Két ember támogatta kétfelül,
mikor járásnak indult. Azért is nagy tekintélye volt a nép előtt.

Sokkal mostohábban bánt a természet a kapitánynyal. Az meg olyan
ösztövér volt, hogy a két pofája majd beszakadt s a szemei kidülledtek a
soványságtól. Ez lóháton érkezett.

Fölöttébb kedélyes volt a viszontlátás a nagybátya és az unokaöcs
között. Jól emlékezett a püspök a hajdani lurkóra. Magának vindikálta az
első érdemet, hogy az öcscse ilyen nagyra vitte.

– Látod, ha én akkor a gorombaságodért meg nem kásztigállak: nem volnál
most apátur! Reménylem, hogy most már jobb véleményed van a papok felől?

Fráter György ugyan őrizte a nyelvét, hogy valamit feleljen rá.

Anna asszony ma különösen meg volt elégedve, annálfogva folyvást sirt.
Az uj gyászruhája is elkészült s egészen jól illett a termetére. A
tornyos főkötő is, fátyollal köröskörül lekötve, emelte a hatást. Ha
György magától észre nem vette volna, valószinű, hogy Borbála rávezette
volna a figyelmét, hogy Anna asszonynak az arczszine müvészi élénkitést
nyert ez ünnepélyes napok alatt. Szokás az ezen a vidéken. Az öreg
asszonyok is használják a pirosítót.

A temetési szertartásnak délután kellett végbemenni, annak bevett rendje
szerint; az ebéd a kitünőségek számára az emeleti czimerteremben lett
felterítve. Az asztalfőt foglalta el a püspök, mellette az apátur és a
zárai kapitány. Ide nem hitták fel a lantost, hegedüst, meg a guszlárt,
a miért azok eléggé orrolának: a püspök tiltakozott a virginálás ellen a
szent ceremonia előtt.

Ebéd előtt a két előkelő vendég fakgatni kezdte Fráter Györgyöt a
jövendő elhatározása iránt.

A püspök diákul beszélt hozzá, a mit a kapitány nem értett, a kapitány
pedig magyarul, a mit meg a püspök nem értett. A többi vendég urak
egyiket sem értették. Annálfogva igen kedélyes volt a beszélgetés.

– Hát bizony most te vagy az ultimus surculus masculus az Utyessenovics
familiából, Fráter György. Neked kell a familia fenntartásáról
gondoskodnod: mondá a püspök.

– Bizony szép méltóságra emelkedtél a magad eszétől, főtisztelendő
atyámfia. Mondá a kapitány. Te rád még nagy méltóság vár ezen a
magasztos dicső pályán.

Fráter György pedig tudta jól, hogy hová vergálnak ezek az urak?

– Én azt mondom neked Fráter György, szólt diákul Martinuzzi Vitellius:
hogy nagy bolondság lesz tőled, ha most le nem teszed azt a barátcsuhát
s bele nem ülsz az örökségedbe; mert ha te leveszed a kezedet Kamizácz
váráról, biz oly prédára jut ez az egész szép dominium, a hogy
elharácsoltatott a János herczeg fejedelmi birtoka az özvegy által.

Ellenben Peszeky Samu uram azt mondá magyarul:

– Ne aggódjál édes öcsém apátur a miatt, hogy mi lesz az őseid örökéből?
Az árváknak és özvegyeknek atyja majd gondoskodni fog azokról.

György csendesen várta, hogy mi lesz ebből?

– Látod Fráter György ezt az átellenedben ülő urat, – mondá a püspök. –
Bizony nem mondhatnám, hogy akár vitézsége, akár bölcsessége által
jutott volna ahhoz a méltósághoz, a mibe bele szottyant; hanem inkább
azért, mert izgága ember volt: olyan helyre küldték, a hol senki sem
bánja meg a tanácsát. – Látod, milyen czingár, milyen göthös? A
boszorkányok járják. A szájában hordja már a harangozó pénzt. Ezt
elviszi nem sokára az ördög. Szent, hogy utána tégedet fog a király
megtenni zárai kapitánynak! Nagy uraság az, hallod-e? Ki ne szalaszd a
kezedből! Mindjárt más világ lesz ezen a vidéken, ha te fogsz itt
parancsolni.

Azután meg a kapitány beszélt.

– Nézd el csak, főtisztelendő apátur öcsém, micsoda pöfeteg ez a te
nagybátyád: a nyelvét is alig tudja már mozgatni a szájában, ugy
elhizott. Maholnap megfullad a zsirjában. Minden bizonnyal te fogsz a
helyébe kerülni scardonai püspöknek.

S a két főur, ily szépen alkudozván egymásnak a halálára, kölcsönösen
ismeretlen nyelven, nem mulasztá el a közben egymásnak az egészségére
poharat koczintani.

«Szállok kendnek!» – «Conducat sanitati!»

Fráter György végét akarta szakitani ennek a kelletlen beszédnek s olyan
nyelven, melyet mind a két ur megértett, (horvátul) felelt nekik
egyszerre.

– Én, hitemhez hiven, visszatérek a zárdámba, a mint atyámnak és
bátyámnak a végtisztességet megadtam.

Vitellius odacsapott a kövér tenyerével az asztalra.

– Ilyenek a bolondok! Hát nem gondolod meg, hogy ha te itt hagyod
Kamizácz várát, a te anyád, meg a te hugád ugy össze fog veszni a
bitangba hagyott örökség fölött, hogy az ördög lesz a biró közöttük.

– A felől is tenni fogok. A hugámat itt hagyom az örökségben, átruházva
azt ő rá és az ő férjére; miután nekem, mint szerzetesnek, semmi világi
vagyont tulajdonomnak nevezni nem szabad. Szegény özvegy anyámat pedig
elviszem magammal az apátságomba, a hol ő neki hátra levő napjaira
nyugodalmas élete leend, s elég dolga akad a háztartásomra való
felügyeléssel.

Vitellius nagyot csettentett a nyelvével.

– Fráter György! Ez nem jó gustus. A vén anyókát vinni magaddal. Ugyebár
kapitány ur? Van sok szőlőd talán, a honnan a seregélyeket el kell
riogatni a kerepelővel? Ha már csakugyan vissza akarsz menni apáturnak a
kolostorodba: azt mondom, vidd el magaddal inkább Borbálát. Az jobban
beválik pap gazdasszonyának. Csinos, takaros menyecske és nem fajos.
Három esztendős asszony már és még se kicsiny, se nagy.

Fráter György arcza elárulta a belső felháborodást e szavak fölött:

– Borbála az én nővérem! vágott a szavába Vitelliusnak.

Vitellius nagyot nevetett erre.

– Jól van, jól. Hát hiszen nekünk is van hugánk. Azt jól rendelte a
bölcs gondviselés, hogy a kinek nincsen felesége, annak legyen hugája.
Mert jól esik a mi füleinknek egy asszonyi hangot hallani a háznál.
Ismered jól a magyar példabeszédet: «malo Cocam, quam Uri». Tudod az
értelmét. – No no! csak fel ne pattanj! – Félig meddig megnyugtathatlak,
a mi azt a testvéri rokonságot illeti. Ugy apai részről absolutiot
adhatsz magadnak a vérbeli rokonság közelsége miatt. Többet tudna neked
erről mondani a kapitány ur!

György felháborodva kelt fel az asztaltól, s azon ürügy alatt, hogy a
feje szédül az erős boroktól, elhagyta a torozó társaságot.

Kiment a halottas tornáczba, a hol a két ravatal volt egymás mellé
felállitva.

A halottak egyedül voltak. Se barát, se diák, se sirató asszony nem
törődött velük. Az mind a végtisztességtétellel volt elfoglalva a torozó
asztaloknál. Onnan áthangzott a zürzavaros zsivaj.

György odafektette a forró homlokát az atyja koporsójának a jéghideg
szélére. Attól kért enyhülést.

Oda sülyedjen-e, a hová a mindennapi emberek, a kik esznek, isznak,
vigadnak, vétkeznek, – aztán leimádkozzák, a mit vétkeztek, s megint
ujra kezdik?

Utolsó napja volt a zomotornak.

Egész sokadalom volt, a ki összesereglett a temetésre.

Tele volt velük minden terem, tornácz, pitvar, folyosó, istálló, és
udvar. Csak a halottas házba nem jutott ember. Az egészen üres volt.

A ravatal lábánál égett egy hosszu vederben a meggyujtott szurok,
melynek lomha füstjét kiszitta az oszlopközökön át a külső szellős
levegő; a veres láng rávilágított a koporsókra. Az egyikben az öreg
családfő feküdt, sárga arczczal, mellén összetett kezekkel. Süvege a
fejéhez téve; a másikban az utolsó hős legényfiu, a ráöntött szurok,
mint egy fekete álarcz, tünteté ki nemes vonásait. Mellettük térdelt az
utolsó fiu és testvér, fehér csuhában, mint egy sirőrző kisértet.

Mit sugdoshattak egymásnak?

A mellékteremben rákezdték már a danolást, virginálást; nem törődtek a
püspök tilalmával, lant, hegedü, guszla, csimpolya zengett-bongott,
férfi, asszony énekelt; ököllel verték hozzá a dobot. A barát egyedül
énekelte halkan a ravatal előtt:

«Requiem æternam dona ei Domine…»

Egyszer aztán ugy tetszék neki, mintha a ravatal tulsó oldalán
megszólalna rá az antiphona.

«Et lux perpetua luceat ei…»

Ki van ott? Felállt, oda nézett. Akkor az is felállt a térdéről.

– Nővére volt az: Borbála.

Hát azt is ide vonta vonta valami láthatatlan erő a vigadó gyászlakoma
asztalától?

De mi az a láthatatlan erő?

Ki az, ki tul lakik a csillagokon és benn lakik a szivekben, s itt és
ott megláthatatlan?

A mint Borbála meglátta Györgyöt, odaomlott arczczal a földre, a testvér
lábaihoz s átölelte annak a térdeit. És elkezdett szivszakadva zokogni.

– Vigy el engem innen magaddal! Légy nekem uram és királyom! Leszek
neked szolgálód, kutyád, énekes madarad. Csak itt ne hagyj, az átkoknak
és szörnyeknek a világában!

György fölemelte a nőt a földről; letörölte fehér ruhája ujjával piros
arczáról a könyszántotta szennybarázdát s aztán megvigasztalá szeliden.

– Légy nyugodt. Gondoskodom felőled. Nem hágy el az Isten!

– Ha te elhagysz, az Isten is elhagy!

A vártoronyban «készülőre» harangoztak.

A harangszóra megkezdődött a kászolódás a lakomázó termekben. A
tivornyazaj félbeszakadt, felváltotta a csendes ájtatos mormogás; az
emberek imádkozásnak eredtek; künn az udvaron a gyermekek énekkara
rákezdett egy népies psalmodiát, melybe közbe dörgött a várfalakon a
taraczkok dördülése. Hármat lőttek.

Erre aztán mindenünnen előrajzott a tisztességtevő sokaság, ünnepélyes
komolyság ránczaiba szedett arczokkal. A lépcsőkön alászállott az uri
rend, elől a püspökkel; a férfiak után az asszonyok. Az apátur
muskétásai és kopjásai sorfalat képeztek a tornácztól a várudvarig.
Fráter György a ravatal jobb oldalára állt, az asszonyok a baloldalra, a
hogy a rend kivánta.

A püspök beszentelé a halottakat s arra azokat betakarták a bakacsin
selyem szemfedővel, s egyenkint hat régi fegyvertárs vállaira emelé a
koporsókat és kivitte az udvarra. Ott külön Szentmihálylovára helyezék
mindegyiket. S arra az egész sokaság letelepedék az udvaron, ki hol
helyet kapott, a czeremonia további folyamatát bevárandó.

Ezután következett még a bucsuztató. Ez is az ősi szokások rendébe
tartozott: az elhunytakat az ittmaradóktól sorban elbucsuztatni, mielőtt
örök nyugodalmuk helyére bocsáttatnának.

Martinuzzi Vitelliusnak különös módja volt a prédikálásban. Szerette az
őszinte kifejezéseket. Hogy a halottakat nem kimélte a beszédében, hogy
azoknak minden hibáikat, büneiket és fogyatkozásaikat felsorolta, az még
hagyján, azok nem haragusznak már meg ezért; de nagyobb volt az annál,
hogy az élőket is mind rendre vevé s ugyan megmosdatá a fejét
valamennyinek, szappan nélkül.

A hallgatóságban ez nagy elevenséget pezsdített fel. A megczibált felek
szörnyüködtek, a többiek pedig vihogtak. Hovatovább haladt a halotti
bucsuztató, annál hangosabb lett a zsibongás: már-már alig lehetett
Martinuzzi Vitellius szavait hallani, ámbátor még most jött csak a java.

Egyszerre csak feltámadt az ellenhatás.

Egy hang felkiáltott a gyászoló tömeg közül.

– Hagy el már, te hájduda, a gyatra dohogásodat! Hadd szóljanak a
hegedüsök!

Erre fölzendült egyszerre a hegedü és a koboz, a prédikácziót
félbeszakítva, s Lantos Sebestyén elkezdé a maga rigmusát énekelni, lágy
mélabus hangján, a vitéz Utyessenovicsok viselt dolgairól.

A püspököt majd megütötte a guta dühében.

A vastag imádságos könyvet, a mit a kezében tartott, odavágta a
hegedüsnek a fejéhez, a mire az boszuból rákezdte azt a gunydalt huzni,
a minek a dallamára egy fertelmes papgunyoló nótát szoktak énekelni. A
közönség egy része nevetett a püspök és a joculator között kifejlett
derendóczián, a mitől a profánus énekesek még jobban vérszemre kaptak. A
népség ujongott rajta.

Fráter György azonban előrontott a koporsók mögül s utat tört magának a
sokaság között az énekesekig. S ott megragadva hatalmas öklével Tinódi
Sebestyénnek a vállát, reá rivallt.

– Ti «csufok!» Eltakarodjatok innen a fertelmes kornyikálástokkal! Te
pedig elhallgass a te fűzfa-verseiddel! Eltakarodjatok: a mig
korbácscsal nem veretlek ki a határból!

Tinódi a sértett poéta büszkeségével emelte föl a fejét az apátúr előtt.

Azt, hogy «csuf»-nak nevezte, azt, hogy korbácscsal fenyegette, még tán
elnyögte volna; de hogy az ő cancionáléit fűzfaverseknek nevezte: azt
egy költő nem bocsátja meg soha!

– Megállj barát! kiáltá vissza eltávoztában. Ezt megkeserülöd! Lesz még
rólad is egy versem; de az nem fűzfavers, hanem nyirfavers lesz.

Mint tudjuk, Tinódi irgalmatlanul beváltá ezt a fenyegetőzését. Ez
napságtól fogva engesztelhetlen ellensége lett Fráter Györgynek s később
kiadta rajta a mérgét két hosszu krónikás költeményében. A kik ő utána
ismerték meg Fráter Györgyöt: egy pokolbeli szörnyet láttak maguk előtt.

Nem felejti kigyó farka levágását: nem felejti költő verse ócsárlását!

Az énekesek eltávozása után igy-amugy befejezheté a püspök a mondókáját.

A temetkezési szertartás azután lefolyhatott a maga rendén. Elővezették
a tokos lovat, a pánczélos lovagot, meggyujtották a fáklyákat, vállon
vitték a koporsókat a temetőig, háromszor belelőttek a sirjaikba
muskétákkal, s a sirjaik fejéhez zászlós kopjákat tüzének s nagy halmot
takartak föléjük, kiki a sisakjában hordva hozzá a földet. A harangok
szóltak, a taraczkok durrogtak egész az utolsó Kyrie eleisonig.

Azután ismét visszatért az egész tiszteletreméltó gyászoló közönség a
várba s folytatta a tort, a holott elhagyá vala.

Este már csak maga volt Fráter György józan az egész várban.

A tisztelt hazafiak odalenn a tornáczban már elkezdtek dulakodni. Nagy
volt a harczi lárma.

Fenn az emeleten is heves vitatkozás folyt már. Különösen a zárai
kapitány, meg Szeszvetics uram, a Borbála férje voltak erősen
összeakadva. Bevert fejek lesznek itt még hajnalig!

Az asszonyok a szobáikba huzódtak a temetés után.

Fráter György ott hagyta a torozókat s felkereste Anna asszonyt.

– Kedves anyám, én még hajnal előtt utra fogok kelni. Egész szeretettel
hivlak meg magamhoz; szép gazdaságom van, légy te annak az intézője; éld
végig nálam csendes nyugalomban, a magad kedvére a te özvegységedet.

Az özvegy asszonyság azonban nagyon összefintoritá erre orrát, száját.

– Tudod, édes fiam, én már ideszoktam; itt akarok megmaradni ezen a
vidéken, ebben a házban.

– De hát hogy maradsz itt magadban egyedül, ebben a puszta várban?

– Hát hiszen, tudod mit, édes fiam? Nem vagyok még olyan igen vén. Még
akadhat szerencsém.

… Fráter György még abban az órában elutazott, senkitől bucsut nem véve.




XV. FEJEZET.  «HANYATLÓ SZÉP HAZÁM.»

Fráter György szívéből az utolsó gyöngéd érzelem is ki volt irtva. A nő,
mint eszménykép, mint királyné, mint anya, mint testvér: – fényvesztett
meteor valamennyi; a csillag, ha lehull a földre, fekete kődarab.
Azokkal a titkokkal, a mik lelkét megterhelék, lehet még szeretni az
asszonyi-állatot, de nem az asszonyt.

Mindent lerázott magáról, a mi embert emberhez köt, csak az egész nagy
élő óriást látta maga előtt, a nemzetet; azt jegyezte el magának, azt
akarta meghódítani s vele együtt egy uj ivadékot nemzeni, a mely jobb
legyen a mostaninál.

Ez a fenkölt nagyravágyás úgy felemelte a mindennapi világ színe fölé,
hogy az egész országot végig látta a magasból.

Szomoru képet látott. A bomlásnak, a feloszlásnak a jelenségei
mindenütt. A trónon egy gyermekkirály, idétlen szülött, idő előtt
vénült, jót, rosszat tenni egyaránt tehetetlen. A kiskoru király mellett
a kormányzatot vezető urak között egyenetlenség, versenygés, kapzsi
birtokvágy, s mig a főúr és a főpap asztala görnyed a dobzódó lakomák
terhétől, az országgyülésnek kell külön törvényt hozni, hogy a király
konyháját «is» lássák el a szükségessel. Törvény van elég, de azt senki
végre nem hajtja, mindenki keresztül gázol rajta, biró az erőszak; ha a
nádor összehíja az országgyülést Budára, ott a köznemesek összevesznek a
zászlós urakkal, külön válnak, elmennek vidékre Tolnára, Bácsba
országgyülést tartani s hoznak lelkes határozatokat, de azokat senki sem
szentesíti, senki sem fogadja meg.

Pedig arról van szó, hogy az ország végveszély elé csuszamlik alá, a
török a végvárakat vívja. Csak kétszáz harczost volna szükség Jajcza vár
védelmére küldeni. Az sincs. Se pénz, se katona.

A történetíró összegyűjt négy sorban annyi vádat, mely egy szédítő
örvényt tár elénk: «pártos urak, áruló udvariak, istentelen főpapok,
közerkölcstelenség, s a nemzet salakjait a felszínre toló lázas pezsgés,
s maga a jámboroknak lelketlensége, akadályozza a törvények
végrehajtását.»

A köznemességnél még van hazaszeretet, de nincs a ki vezesse, a ki élére
álljon.

A föld népe, a jobbágy, a Dózsa-lázadás óta, le van igázva, a röghöz
kötve; annak nem édes anyja többé a haza. Annak a népnek, mely Hunyadi
János és Kapisztrán barát vezetése alatt tönkre zuzta a szultán janicsár
hadait Nándorfehérvárnál, most tiltva van a fegyvertartás, ha egy puskát
találnak a parasztnál, jobb kezét levágják.

Magát az ország czímerét is darabolják már. Egyik hatalmas ember a
hármas halmot tartja magáénak, másik a négy folyót a mezőkkel, csak a
kereszt nem kell senkinek. A kereszt, a «crux» nem szentség, hanem
bélyeg már, a keresztes háborúval együtt a keresztyénség ügye is ki lett
tépve a szivekből. A papot akkor emlegetik, a mikor szidják.

Terjed az uj vallás. S leginkább a tősgyökeres magyarok közt terjed.
Inkább hallgatják a hegedűsöket, a lantos verselőket, a kik gúnydalokat
énekelnek a papokra, mint az egyház szolgáit, a kik ismeretlen nyelven
tartják a szertartásokat. Nem a harangszó, hanem a hegedűszó gyüjti fel
a híveket.

Még ekkor nem volt a szepesi «öt városos hitvallás», nem volt
törvényszabta külömbség téve kálvinisták, lutheránusok, anabaptisták,
sacramentariusok között, nem voltak főurak a vallásujítás élén, kik
városokat, vármegyéket térítsenek át a reformátióra, de a csiráit e
nagyra növendő pálmafáknak már látta fráter György elősarjadni. És a
mellett hideg itélő észszel megtudta becsülni, hogy ezek az új eszmék,
melyek neki, a római hitű papnak legerősebb ellenségei, a magyar
államférfinak leghatalmasabb támaszai lesznek.

És az volt fráter György egész nagy életpályájának irányeszméje: két
ellentétes erő segélyével mind a kettővel szemben előrehaladni.

Nem szeretett senkit, magát legkevésbé; de ezt a mindenkitől kizsarolt
hazát, ezt igazán szerette.

Talán nem is helyes dolog regényt írni az ilyen alakról? Nem volna
szabad egy költött vonást hozzá adni a jellemrajzához. Nincs is arra
szükség.

A mit eddig a költői képzelet e regénynek nevezett életíráshoz toldott,
az nem volt egyéb, mint kitöltése azon nagy hézagoknak, a miket a
történetírók üresen hagytak. Hogyan lett a főispáni sarjadékból Corvin
János herczeg katonája? hogy lett a vajdahunyadi közkatonából a Zápolya
család kályhafütője? hogy került ez a Szepességből a budakeszi
kolostorba barátnak? Hogy lett az írástudatlan ficzkóból tekintélytartó
tudós? apátúr? lengyel főpap? hogy lett a lengyel királynak bizalmas
barátja? Hogyan hagyta el apai örökét, mely családja kivesztével
egyenesen reá szállt? erről a történetírók mind nem adnak számot.
Röviden azt irják: «tiz, tizenöt esztendőről nem tudunk semmit».

A mi ezután következik, a midőn fráter György, mint egy hatalmas
vezetője Magyarország sorsának tünik fel, bámulatos eredményeivel, az
már mind feljegyzett, naplóba szedett tény. S e nagy tények
indokolásához nem kell egyéb, mint egy teljesen kiégett szív.

Ezentul Martinuzzi Györgyben csak egy hussá és vérré vált eszmével van
dolgunk. Fráter György egyénisége most már csak egy abstrakt eszme,
melyre a külvilágnak és a szív belvilágának egyiránt nincs semmi
befolyása. Tetteit egy messze levő czél vezeti, mely előtt minden
akadálynak le kell hullani. Külömbséget nem vet előtte se ellenség, se
szövetséges társ. Az egyiknek úgy, mint a másiknak el kell előtte mulni,
míg magában marad egyedül, egy ország sorsának vezetőjeül.

Egyetlen alak emelkedik ki mellette, a kit mindig maga fölé tolt, s aki
e kitüntetést megérdemelte, egykori ura és pártfogója, leendő ura és
pártfogoltja: Zápolya János. A főnemes, ki már suhancz korában követelte
a koronát s azóta soha le nem mondott arról. Igaz magyar jellem, fajának
minden erényével és hibájával felruházva. A pórlázadás győzelmes
letiprója, az erdélyi vajda, ki egy maga veszi komolyan a haza védelmét
s erős hadsereget tart vezénylete alatt; tartománya határát mindennemű
ellenségtől meg tudja védeni, s ilyen több is van: török, oláh, muszka.

S ezzel szemben azok a magyar főurak, főpapok, a kik már előre
számítanak az ország szétomlására s a magyar czímert elalkudták,
elkötötték, a maguk hatalmának öregbítésére.




XVI. FEJEZET.  SZENT PÁL FEJE.

Fráter György minden évben kétszer fellátogatott Budára: Szent György és
Szent Mihály napján, a midőn az apátságára kivetett hadi adót s a
főapátságnak köteles hűbért felhozta. Ilyenkor a kocsijával, lovaival
rendesen Szente uramhoz szálla meg, a kinek, mint várnagynak elég
istálló, kocsiszín állt rendelkezésére; de ő is hozott neki rendesen egy
átalag máslást. A várból aztán gyalog sétált le az apátsághoz: ott egy
misét tartott, s aztán ismét visszatért a várnagyhoz.

Az országban úgynevezett békesség volt ez idő szerint. Az uj török
szultánnal, Szolimánnal, három évre fegyverszünetet kötött a király. Azt
ugyan a török basák nem igen tarták tiszteletben s a fegyverszünet alatt
megostromolták Knin várát, s az annak felmentésére sietett horvát bán,
Beriszló püspök seregét csufosan megverték; magát a püspököt is levágták
s a várat elfoglalták; – de hát az ilyen aprólékosságok miatt senkinek
sem nőttek ősz hajszálak a fején az országban.

No a királynak, annak nőttek. Már tizenhat éves korában elkezdett a haja
őszülni. Erre aztán a gyámok, a kormányzótanács azt mondták ki, hogy a
király nagykorú már, mert a haja is őszül, itt az ideje, hogy maga
uralkodjék és megházasodjék. A menyasszonya, Ausztriai Mária még gyermek
korában el volt vele jegyezve, azt elhozták Bécsből s elébb
Székesfehérvárott karácson havában királynévá koronázták, azután pedig
vizkereszt után nyolczadnapra megtarták a menyegzőt.

Mivelhogy pedig II. Lajost Csehországban is királynak hítták, annálfogva
Prágába is elvitték a királynét és ott is megkoronázták nagy ünnepségek
mellett.

A cseh rendek nem szavaztak meg ez alkalommal hűbért a királynénak; (a
magyarok kétszeres hűbért szavaztak meg, igaz, hogy egyszer sem fizették
meg) hanem ahelyett megajándékozták a királyt Szent Pál koponyájával,
mely nagybecsű ereklye az ideig Prágában őriztetett, a Husszita tanok
elterjedése miatt azonban nagyon megcsökkent az ereklyék iránt való
tisztelet a csehek között. S miután megtudták, hogy a nagy apostol egyéb
csontmaradványai a budai pálosok kolostorában őriztetnek, annálfogva a
kiegészítő koponyát is odaajándékozták, a miért a király elengedte nekik
a felesége hűbérét.

Szent Pál feje megérkezésére azután nagy ünnepély rendeztetett a budai
pálosok kolostorában, mely e dicsőséges ereklye teljes birtoka után
valamennyi rendbeli kolostor központjává emeltetett. S ez ünnepélyre
fráter György is lejött Borsodból. A ceremoniák végezte után estenden
visszatért a várba Szente uramhoz egy «Szent János poharára» (Sancti
Johannis haustus).

– No ugyan jól tevé ő felsége, monda, poharazás közben feloldódván a
nyelve, Szente uram, hogy valahára egy szent fejet is hozott közénk,
mert a akiket eddigelé ide hozott, azoknak a fejeit mind el lehetne adni
darabonkint két oszporáért az ördögnek, s még akkor is az ördög volna
rászedve.

– Emberekről, keresztyénekről nem illik igy beszélni, várnagy uram.

– Hát emberek ezek? Keresztyének ezek? Farkasok, keselyük, vampirok! ők
duskálkodnak, lakmároznak, a királynak pedig hideg a konyhája, üres a
táskája.

– Hát hová lesz a király pénze? Az ország pénze?

– Hát először is a király pénze mikor érkezik, akkor teknősbéka hátára
van téve, mikor távozik, akkor pedig a nyúl farkához van kötve. Hogy
hová lesz a király pénze, meg az ország pénze? kérdezze meg
főtisztelendőséged azoktól az uj palotáktól, a miket a
Szent-György-téren lát, azoknak a kapui majd megfelelnek rá. Ott van
mindjárt a kincstartó, Szerencsés Imre uj palotája. Annak a kapuján
egyik reggel társzekérrel viszik be a sok vadat, drága pecsenyét,
zsákokat, füszerszámot, másik reggel meg hordozó szekéren szállítják ki
rajta az elázott vendégeket, a kik nem bírnak a maguk lábán hazamenni.
Ez a Fortunátus, ez a kikeresztelkedett zsidó a mi országunknak a
romlása. És ez még nem a nagyobbik gonosz. Ennek az a szójárása, hogy
«lopni és lopni hagyni!» De nagyobb gonoszok ennél a Fuggerek, a kiknek
a palotája szemközt van az övével. No nem látni annak a kapuját soha
kinyitva. Azok nem látnak vendéget. A mit rabolnak, mind külföldre
küldik. Ők bérlik a bányákat, ők veretik a pénzt. Az ezüstöt mind
kiküldik Németországba, nekünk pedig olyan pénzt veretnek, a ki csak
addig ezüst, a míg új; ha megkopik, maga elpirul szégyenletében rezes
volta miatt.

Bizonyítékul odadobott az asztalra Szente uram egy nehány ilyen
szemérmetes dénárt.

– Még Dobzse László alatt sem volt ilyen világ, folytatá a nemes
zugolódást a várnagy. A szegény jó király minden pénzét odaadja, a míg
van. Ha megszorul, küldi zálogba az ezüst tálait, billikomait. Én tudom
jól; mert én hordtam át az ezüst marháit a Fuggerekhez, a kik zálogra
adnak a királynak a saját pénzéből iszonyú uzsorára. Soha a király, amíg
meg nem házasodott, nem kapott ebédre többet egy tál ételnél, ha hagyott
belőle, az jó volt estebédre; ha nem hagyott, akkor csillagot nézhetett
vacsorára.

– Hát a főurak, főpapok el tudják ezt tűrni?

– Van is azoknak gondjuk a királyra! Az mind olyan szent, a kinek maga
felé hajlik a keze. Tavaly esztendőben, hogy a Bakács érsek meghalt,
Szathmáry Györgyöt ültették be a helyébe. Az istennyila bele csapott a
Bakács palotájába s a kifaragott czímert összetörte rajta. Most az új
primás czímerét teszik fel rá. Csak úgy ragyog az aranytól. Hanem a
nándorfehérvári bástyák tatarozására nincs pénze a pizetáriusnak.

– Hát az új nádor, Báthory miben mesterkedik?

– A «sánta» Báthory! No az is a vén bolond, azt gondolta, hogy azzal,
hogy új hivatalt kapott, maga is megujult, most házasodott meg. Azt
hiszi, hogy a köszvényes lábával fel tud kapaszkodni a nyoszolyára. De
mikor azt mondják, hogy «nosza lóra ülni, Belgrádra sietni!» akkor azt
nyögi, hogy «jaj a térdem, jaj a derekam!» Két hétig tartott a hét
vármegyére szóló dinom-dánom Pozsony városában. Nádorispán uram
mindennap háromszor kijózanodott. És az alatt a király konyhamestere,
Bosnyák Mátyás uram budai urak szakácsaihoz szaladgált egy darab sültet
koldulni a felséges urunk számára. – No de hát a királynak jó szíve van.
Nagyon is jó szívű. Nem azon agg a lelke, hogy ő maga éhezik, hanem hogy
a végvárak őrségei koplalnak.

– Hát nem küld nekik pénzt a kormány?

– Talán küld, de az mind a czigány-utczára szalad. A vajda duzzog, hogy
nem őt tették meg nádornak, még öröme telik a nagy zűrzavarban. Ő
hazament Erdélybe, lássák az urak, hogyan élnek meg nála nélkül. Most
már László király leánya is férjhez ment, azután sem esenghet. A kinek
legtöbb esze volna a többi között, Kelepeczi uram, a ki most már
Verbőczinek hivatja magát a predikátumáról, egész nap ott ül a könyvei
között s készíti a nagy törvénykönyvet, azzal pedig nem verjük meg a
törököt, de attól tartok, hogy még a magyart sem.

– Szomorú dolgok biz ezek, édes atyámfia.

– Csak még szomorúbbak ne következzenek. A minap itt járt a Soliman
szultán követe, Behram bég, hozta magával az athnámét, a kiben a «nagy
úr» ujabb fegyverszünetet ajánl fel a királynak, ha Magyarország tízezer
forintot fizet évenkint a szultánnak. Hiszen tízezer forint nem pénz
Magyarországnak, ha a békességét meg lehet rajta vásárolni; – de az a
megaláztatás, hogy a magyar király adófizetője legyen a török padisának!
még is csak rettentő gondolat! Mit tett volna ebben az állapotban
főtisztelendőséged?

– Hát én küldtem volna húszezer forintot – ajándékba – a szultán
nagyvezérének, hogy vetesse vissza a császárjával ezt a megalázó
követelést.

– Hej de kár, hogy főtisztelendőséged nem ül az ország tanácsában.
Csakugyan ez lett volna a legokosabb elbánás a törökkel. Hanem hát a
tanácsurak a tevők voltak, hogy a szultán követjét, a Behrám béget, a
kisérő bestiákkal és akancsákkal egyetemben megfogdostaták, s bilincsre
veretve bezáraták a csonka toronyba, a hol azoknak három napig étte-itta
nem volt, mert a keresztyén főztéhez ők hozzá nem falnak, hanem csak
egynehány tikmonyból élődének, s mikor már a szomjúság csaknem halálra
epeszté őket; akkor kibocsátották s gályára szállítva, a Dunán
hazaereszték valamennyit.

– Hát az nem volna igaz, hogy a török követet a tatai tóba fojtották, a
hogy a kósza hír beszéli?

– Bizony mondom, hogy soha sem látta a szinevilágát sem Tatának, sem a
tavának.

– Más hírszellő meg azt hordja, hogy Behrám bégnek levágatták a füleit,
úgy bocsáták vissza.

– Csácsog a buta nép ilyenkor mindent elegybelegy, az mind csupa szófia
beszéd. Én magam kisértem le a csauszt a gályához, hogy az utban
bántódása ne legyen s bizony mondhatom, hogy meg voltak a fülei
épségben, akár legyezhette magát velük; a két czimpájában, török szokás
szerint egy-egy gyöngy függő vala, akkora, mint egy mogyoró, még azt sem
bántotta senki; pedig már ha a fülétől megfosztották volna, a
fülönfüggőjét csak ott nem hagyták volna.

– Ez már szent igaz.

– Hanem azért elég háborúságot okozott a követ tömlöczbe vettetése is a
török szultánnal, s az most szörnyen köpi a markát, hogy jön nagy
seregestől, hogy megegyen bennünket kés, villa nélkül. Mi pedig azt
mondjuk, hogy csak hozza hát ide a tar fejét; agyon kopácsoljuk a gyáva
törököt a pecsétnyomó gyűrűinkkel. Hiszen ha mi magyarok elsőtől az
utolsóig felkelnénk, keresztűl dobnánk a nyomorult pogányt a Bosporuson.
Csak az az egy baj, hogy minden ember utolsó akar lenni, a kik pedig
elsők volnának a törvény szerint, azok egymást noszogatják. Pál azt
mondja: «ha Péter megy, én is megyek»; Péter pedig: «ha Pál ott lesz, én
is ott leszek.»

– Hát arra volna mód, hogy mind a kettő meginduljon, ha az, a ki első,
állna ki elsőnek.

– Már mint Lajos király? Nem mondom, hogy a bátorság nem volna meg
benne, ha egyszer haragba jönne. De hát most épen nincsenek rendén a
harag napjai. Sőt inkább az örömnek a mézes hetei vannak. A király el
van a menyecskéjével, meg a sok dévánkodó udvari czókmókkal. Egész nap
csélcsapnak, lantolnak, tánczolnak; teli van idegen léhűtővel a palota,
a kik egymást azzal szólítják meg, hogy «vas nyárs». (Was neues?) A
király is örül, hogy valahára bőven lakmározhat a felesége hozományából.
Ha valaki rosz hírt hoz, eléje sem eresztik. A múlt hóban harmadszor
jártak itt a királynaszádosok, a két év óta elmaradt zsoldjukat
sürgetni, s hogy senki sem hallgatott rájuk, kapták, odakötötték a
zászlóikat a szökőkúthoz s ott hagyták, csináljon velük az ország, a mit
akar, ők nem szolgálnak többet. A minap megint itt jártak a scardonai
követek a várkulcsokkal.

Ez a szó kétszeresen felkölté Fráter György figyelmét.

– Scardonai követek?

– Mivelhogy a török szultán nagyon megharaguvék a követe bezárásáért s
rögtön hozzáfogott a végvárakat töretni. Nagyhamar Scardonára került a
sor, a kinek erős szikla vára vagyon.

– Ismerem, ott kezdtem a pályafutásomat.

– A vítéz scardonaiak elébb levélben izengetének a királynak, a
nádorispánnak, a horvátországi bánnak, a primásnak, hogy küldjenek nekik
vagy védelmező harczos népet, vagy pedig pénzt, hogy zsoldos hadat
fogadhassanak, puskaport vehessenek. A leveleiket pedig mindenütt a
tükör háta mögé rakták s nem válaszoltak rájuk. Ekkor aztán a
scardonaiak kiválasztának három polgárt s azok által felküldték a
királynak a vár kulcsait, hogy ha nem tudja a várát megvédelmezni,
imhol, tegye el a kulcsait legalább. A nyitott ajtón át aztán szépen
el-besétált a pogány ellenség a várba s a szép nagy templom tornyáról
leütteté a keresztet s a félholdat tüzette ki helyébe.

– Hát a püspökkel mi történt? Az én nagybátyámmal.

– Mivelhogy a kapituláczió szerint hit alatt megfogadták a törökök, hogy
senkit a lakosságból meg nem fognak ölni, hát a jó püspöknek is még csak
a haja szálát sem görbítették meg, csupán azt tették vele, hogy rázárták
az ajtót s a szobájából ki nem engedték jönni. Attól fogva a püspöknek
étte-itta nincsen egyéb, mint naponkint egy tikmony. Azt mondja a
pogány, hogy ha Behrám bég három napig kiállta az éhkoppot, lássák, hát
a püspök hány napig állja ki?

– Tehát Scardona már elveszett?

– Biz annak a fölmentésére későn kerekedék fel Tomory Pál uram, a
kalocsai érsek.

Fráter György csodálkozva kérdé a várnagytól:

– Tomory Pál? kalocsai érsek? Hisz az még tavaly zászlós úr volt, java
korabeli levente, a ki jegyben járt a Mátyusföld legszebb hajadonával.

– A bizony, de már a második jegyese volt, a ki menyasszony fővel
meghalt, hirtelen gugavészben. S e miatt a főúr úgy elbusulta magát,
hogy lemondott a világról, s beállt szerzetesnek a Ferenczesek rendébe,
ott volt félesztendeig. Akkor meghalt az Úrban a sokféle emlékezetü
Bakács Tamás, esztergomi primás, annak a helyébe került a kalocsai
érsek, ennek az üres helyére pedig a király beülteté a kedves
lovagjátéki barátját, Tomory Pált, mivelhogy már egyházi személy vala.
Tomory vonakodott, hogy ő nem ért a liturgiához, de azt mondták neki,
hogy a kalocsai érseknek nem az a dolga, hogy sokat pontifikáljon,
hanem, hogy annál többet verekedjék a hadai élén a pogány törökökkel. Ez
az igaz magyar főpapnak a sora!

Fráter Györgynek volt mit elgondolnia erről az esetről. Milyen hamar
lesz egy dali lovagból kalocsai érsek! Két menyasszony meghalása, egy
évi kolostori élet s meg van a ranghoz való hágcsó.

Szente uram kitalálta a vendége elfanyalodott arczából, hogy annak min
jár az esze most.

– Hát hiszen az a legszebb ebben a mi dicső hitvallásunkban, hogy a
vitéz daliából is lehet egyszerre, ha a mennyei világosság éri,
egyházfejedelem. Nemde nem harczos levente volt-e maga Pál apostol is? a
kinek az ünnepét most szentelők meg, Saulus névvel ifjú korában. Ilyen
ugrást látunk és dicsérünk a mi Tomorynknál.

– Én szebbnek találom a mi katholikus vallásunkban azt, hogy a varga
fiából is lehet egyházfejedelem, a hogy Szalkán érsek és kanczellár
példája bizonyítja.

– Azért úgy is hiják azt a nemes urak a háta mögött, hogy «cseszkó».
Hanem hát ez is nagyon szép ebben a mi vallásunkban. Azért nagyon
kivánatos volt, hogy Verbőczy uram megirja azt a törvényt, hogy
«lutherani comburantur». No hát azt a Szent János poharát a hitetlen
törökök, meg a lutheranusok elpusztítására.

– Én csak emberek éltetésére emelek poharat, de nem emberek halálára.
Éljen soká a mi királyunk!




XVII. FEJEZET.  «LUTHERANI COMBURANTUR.»

Nem sok idő mulva ismét fel kellett jönnie Budára fráter Györgynek. A
herczegprimás, Szatmáry György körlevele idézte fel oda. Valamennyi
püspök és apátur mind hivatalos volt, úgy szintén a bánok, vajdák és
várkapitányok.

Nem abból a végből történt pedig ez a nagy congregatió, hogy az ország
végvárai miképen védelmeztessenek meg a nagy hatalommal közeledő török
szultán ellen, a hogy a bánok (várkapitányok) meghivatásából
következtetni lehetett volna, mint inkább a hit ellenségeinek a
legyőzése végett.

Mikor ugyanis Verbőczy törvénybe iktatá azt a czikket, mely a
lutheránusokat s azoknak pártolóit fejvesztésre kárhoztatja, azt hitték,
hogy a puszta ijesztés elég lesz e fenyegető veszedelem megszüntetésére.
Ellenkezőleg, az új tan egyre terjedt, s annak hirdetői annyira vitték a
bátorságukat, hogy ott benn a királyi várban, szemközt a Zsigmond
templomával, a piaczon árulták Luther és Wikléf új vallásának
katekizmusait. Nyilt sátor alatt, tőszomszédjában a szentelt
viaszgyertyák, agnus Deik és szimbolikus mézeskalácsok sátorának,
kinálgatá a könyvkufár a füzetkéket, elegyesen a papokat csufoló
versecskékkel. – Rüm György volt a neve a könyvkereskedőnek, a ki ezt a
törvénybe ütköző vakmerőséget elkövette.

Példát kellett szolgáltatni, melyből megtanulhassa minden jótét-lélek,
hogy a törvény nem csupán írott malaszt.

Ezért hivatott össze Budára a nagy országos itélőszék, törvényt tartani
a nagy bűnös felett.

Olyan nagy számban gyültek össze, hogy befogadásukra nem volt elég nagy
terem a várban, odalenn a vérmezőn kellett egy faépületet összetákolni,
holott a törvényszéket megtarthassák, melyben felesen vettek részt az
egyházi és világi főrendek. Az elnök maga volt Szathmáry György és
mellette Verbőczy István, királyi személynök, a törvényczikk
megalkotója, a vádló volt a fiscus, Artándy, az országban legkiválóbb
szószóló, a ki a vádat a maga egész rettenetességében előadta.

E váddal szemben a nyomorult bűnösnek, a ki lánczokkal megterhelten
állíttatott ki a vádpadra, semmi egyéb védelme nem vala, mint hogy ő
tökkelűtött fejü német lévén, nem tudhatá, hogy micsoda veszedelmes
tudományok foglaltattak légyen azokban a könyvekben, a melyeket ő a
sátorában árul, lévén azok magyar nyelven irva.

Ez a védelem azonban semmibe sem vétetett.

Az elkobbzott könyvek kézről-kézre adattak a biráknak, s azok a veressel
aláhúzott sorokból, a behajtott fülü lapokon menten megtalálhaták a
flagrans delictumot, mely a törvény pallosát maga ellen felhivja.

A replikák után a primás és a personalis felváltva rangfokozat szerint
szólíták fel az egyházi és a világi birákat a maguk itéletének
kimondására. Mindnyájan halálra szavaztak.

A vérveres posztóval bevont asztal végén ült a két legutolsó birósági
tag: fráter György és Török Bálint, a belgrádi bán.

Ez az utóbbi még nagyon fiatal volt, a huszonnégy évet sem ütötte meg. A
belgrádi bán hivatalát az atyjától, Imrétől örökölé, a mi igen
természetes dolog. Mivelhogy az ő apja, Imre, a saját pénzéből építteté
fel Belgrád új bástyáit, tehát azokat a fiának kellett örökölni. A
király kormánya ugyan Báthory Endrét nevezte ki új belgrádi bánnak, de
arra Török Bálint azt mondta, hogy elébb fizessék meg neki a bástyáknak
az árát, a mi az ő apja pénze, addig be nem ereszti az új bánt a kapun.
Az ország pénzén pedig rajta ült egyfelől Szathmáry György, másfelől
Szerencsés Imre, hát inkább meghagyták az apja fiát a nagy fontosságú
Belgrád bánjának.

Szathmáry György felszólítá Fráter Györgyöt is az ítéletadásra.

A fehér barát ritka ékesszólással adá elő a maga véleményét.
Kárhoztatását kemény szavakban fejezé ki az új hit tanai fölött,
lelkesülten, emelkedett szellemmel szólt a római egyház felséges
missziójáról s annak országalkotó fontosságáról. Azért ő is máglyán
megégetendőknek ítélte az eretnek tanokat hirdető könyveket, Luther és
Wikléf kathekismusait. Úgyszinte a pamfleteket is, melyek a papokat
gúnyolják, ámbár hozzátevé, hogy azoknak a megsemmisítésére
legsikeresebb módszer volna, ha a papok őrizkednének azoknak a hibáknak
az elkövetésétől, a melyeket ezen gonosz röpiratok ostoroznak. Nem
mondhat azonban halálítéletet a könyvek eladójára. Károsnak hiszi, ha
egy hitvallás követőiből martyrokat csinálnak. A megégetett vértanu
hamvait széthordja a szél, mint a ragályt s azoknak minden porszeméből
egy új proselita támad, a hogy látjuk azt Csehországban a husszitáknál.

– Elég volt! Hallgass el! Kiálta a szavába Szathmáry György. Jobb lett
volna neked ott maradnod, János gróf kandallója mellett tüzet raknod,
mint ide jöve tüzet oltogatnod. Eredj vissza menten a kolostorodba, s a
míg engemet élve tudsz, az apátságod határát el ne hagyd. Most pedig ülj
le és húzd le a fejed!

Fráter György leült s akkor Verbőczy felhivására felállt a fiatal Török
Bálint.

Nyalka legény volt, vidám, szabadszáju levente. Csak úgy komázott a
nagytekintélyü főurakkal. Teljesen ellenkező véleményen volt az előtte
nyilatkozott szomszédjával. Ő a könyvek elárusítóját, minthogy a világos
törvény ellen vétett, máglyára vettetni kivánja, ellenben azokat a
könyveket sajnálná elégettetni, mert azokban ő semmi rosszat nem talál,
sőt igen mulatságos dolgokat lehet azokban olvasni. Úgy, hogy ő
egynehányat azok közül el fog vinni Belgrád várába kedvszottyantás
végett.

– No hát nem fog kend visszatérni Belgrád várába! kiálta Szathmáry
György haragosan a szeleburdi ifjura, a kit az urak is lehuztak vontak a
székére, hogy hallgasson már el.

A két egymás mellett ülő szomszéd, a ki ily módon ellenkezett meg az
egész törvényszékkel, egymás szemébe nézett s mind a kettőnek egyszerre
támadt az a gondolatja: «ime ez az én emberem, a ki hozzám való, akár jó
barátnak, akár ellenségnek, vállvetve, hátat hátnak döntve, szembe
fordulva, egymáson keresztül esve. Ez az én emberem!»

… Másnap a vérmezőn felállíták a máglyát, s az összesereglett nép előtt
megégeték Rüm György könyvárus uramat, a tiltott könyveivel együtt.

S a mit Martinuzzi megjósolt, az beteljesült, a vértanu hamvait
széthordta a szél s minden porszeméből egy új követő támadt.




XVIII. FEJEZET.  A KIRÁLY HARAGJA.

A jó Lajos király vajmi keveset tudott az országa veszedelméről.

Volt neki három-négy nevelője is. Érsek, őrgróf, zászlós úr. Azok közül
Szathmáry György, az érsek, a bigott vallásos rajongást igyekezett a
fiatal király lelkében megerősíteni, a brandenburgi pedig, Luther titkos
követője, épen ennek az ellenkezőjét tanította a királynak, a harmadik
pedig, Bornemissza János tette a legokosabbat, mert az nem tanította a
királyt semmire.

Mikor Szathmáry György időzött Budán, akkor volt nagy búcsújárás,
vezeklés, napestig; ha pedig a brandenburgi kerűlt oda, akkor napirenden
volt a tivornyázás, komédiajáték, táncz, lovagtornázás; ha bécsi,
velenczei, római, vagy krakkói követ jött Budára, annak a kedvéért
megindult a parádé, dinomdánom, szórták a pénzt, ontották a bort, ha
odább ment a követ, egyszerre üres lett a királyi vár, üres a pénztár, a
királynak nem volt mit enni.

A király házasságával valami megállapodott rend állt az eddigi tétova
helyébe. Gondoskodva lett a királynak a mindennapi mulatságáról. Ifjú
nejének kiséretében egész falkája jött le Bécsből a mulattatóknak,
énekesek, bohóczok, szemfényvesztők, kalandor lovagok népesíték meg a
királyi lakot. Ezek nem engedték a királyt unatkozni. Ezek az idegenek
nem háborgaták az ifjú király mézes hónapjait Magyarország szomorú
állapotaival, maguk sem tudtak tán róla, s ha egy-egy fiatal főúr
vetődött is néha az udvarához, annak nagyobb gondja volt arra, hogy a
királyné udvarhölgyei mellett csélcsapjon, mint hogy a királyt rosz
hirek besugásával nyugtalanítsa.

Az ifju Török Bálint bán is odakerült az udvari mulatságokba.

Neki ugyan épen azon időben Nádorfehérváron kellett volna lenni, melyhez
Szolimán hadserege közelített, de védhette magát azzal, hogy épen azért
jött vala fel, gyámjával, Sulyokkal együtt Budára, hogy a fenyegetett
várnak pénzben, fegyverben és lőporban segélyt szerezzen. Volt is elég
futkosása a főméltóságokhoz. Ha a nádort ki tudta húzni a felesége
szobájából, az a primáshoz küldte, a primás az alkincstartóhoz
utasította, Szerencsés Imre pedig Bornemiszához, az végre elvitte a
királyhoz, a királylyal pedig nem lehetett komoly dologról beszélni,
mert az untalan körül volt véve udvari mulatóktól.

Egyszer aztán Török Bálint fogadást ajánlott a brandenburginak, hogy ő
előállít egy olyan magyar utczai énekest, a ki legyőzi a bécsi
cziterást, s a királynak még annál is nagyobb mulatságot fog szerezni.

Tartották a fogadást, s másnap a királyi vigadóterembe elhozá magával
Török Bálint az útféli lantost, Tinódi Sebestyén diákot.

A lantos rákezdte a mélabús dallamu melodiára szerzett költeményt.

  «Sirva vesziköl most szegin Magyarország,
  Mert tőle távozék hangosság, vigasság,
  Belőle kikele sok fénős gazdagság
  És fogságba esék egynehány uraság.»

  «Tudjátok, magyarok, hirösök valátok,
  Míg nagy szeretettel egymást hallgattátok,
  De mihelt köztetök ti meghasonlátok,
  Ottan országtokban im mint pusztulátok.»

A historiás ének szólt Szabács vára elvesztéséről, a legújabban történt
dicsőséges siralomról.

Török szultán boszújában Szabács várát ostrom alá veteté Ahmed basával.
Szabács várának az őrsége állt ötszáz lövészből és husz lovasból. Az
al-bánok, Logody Simon és Torma Endre, a mint a török táborsokaságot a
vár körül meglátták, maroknyi kis csapatjukat az Isten ege alatt az
ország zászlójára megesküdtették, hogy a várat utolsó csep vérük
hullásáig védelmezni fogják. S a mit esküvel fogadtak, azt meg is
állták. Tizenöt napig viaskodtak hősi elszántsággal a temérdek ostromló
sereg ellen. Hétszáz török holttestével tölték meg a vár árkait. De e
holt testeken át rájuk özönlött a többi ostromhad s elfoglalta a
sánczokat. A dicső kis csapat ekkor sem adta meg magát, hanem bevonult a
fellegvárba s annak a kapuit védte kétségbeesetten, míg az utolsó töltés
lőporuk is elfogyott. Ekkor már nem voltak többen hatvannál. Ennek a kis
csapatnak még kezében lett volna megmenekülni az alagúton át a
folyampartig, a hol a gályáik voltak, melyeken bizvást átevezhettek
volna a Száva tulsó partjára, az ellenségnek nem voltak hajói. De ők
hivek maradtak esküjökhöz s a vár piaczán bevárták a kapukon betóduló
ellenséget s ott hullottak el egytől-egyig harczolva, mint igaz vértanui
a magyar hazaszeretet szent vallásának.

A lantos buskomor dalának végső strófája elhangzott.

  «Tanácsot sokáig, kérlek, ne tartsatok,
  Ha ez két víz között ti lakni akartok.
  Mert ha csak hallgattok, szömben ti nem vívtok,
  Félek, hogy sokáig itt nem uralkodtok».

A király elsápadt.

– Mi volt ez? Költemény? kérdezé Török Bálinttól.

– Nem, fölséges uram, ez igaz történet.

Erre a király felugrott a lakomázó asztal mellől. Nem volt már sápadt az
arcza, de lángolt a haragtól!

– Hol a várnagy? kiálta. Jöjjön elém!

A várnagy ott volt a mellékszobában s a parancsra bejött.

– Lövesd ki az ágyukat a bástyán! Veresd félre a harangokat! Fuvasd meg
a vészkürtöket! Álljon fegyverbe rögtön az egész őrség!

– Felséges uram! Ki vezesse az őrséget? A kapitányok mind oda át vannak
Pesten.

– Nyergeltesd fel a paripámat! Majd vezeti maga a király!

A király felséges haragkitörése nagy felindulást keltett az uri
társaságban: jó Török Bálint (a ki kamasz korában meglehetősen könnyü
vérü uraság volt,) követelte a Brandenburgitól a fogadási tétel
kifizetését, melyet megnyertnek hitt, a Brandenburgi ellenben azt
állítá, hogy a fogadás arra szólt, hogy melyik énekes tudja a királyt
jobban mulattatni, de nem arra, hogy melyik tudja haragba hozni? A többi
udvaronczok, a kik nem értették a scythiai verseket, mind azt mondták:
«vasz-isz-ten-tasz?» míg Szerémy, a király káplánja meg nem németezte
nekik a Tinódy versét, s a királynak e miatt kiadott gyors
parancsolatját. Ez még jobban megrökönyíté az ifjú urakat. Soha sem
látták még ilyen lángra gyulladva a királyt. Nem tudták, mitévők
legyenek?

Csak az ifjú királyné találta fel magát. Odasugott valamit a várnagy
fülébe, a mire Szente uram azt felelte, hogy «úgy sem lehetne
ágyuztatnunk, felséges asszonyom, mert az ágyuk nincsenek megtöltve; a
puskaporos magazinnak a kulcsa meg a főpattantyus mesternél van, az
pedig ilyenkor a szeretőjénél hivalkodik s nem tudni, melyiknél?»

Erre aztán a királyné elkezdte csitítani a haragba jött királyt,
elmondta előtte okosan, hogy az éjszakai lárma, ágyulövés semmi jó
dologra sem fogna vezetni: az álmukból felriadt katonák, polgárok és
urasági hajduk azt hinnék, ellenség tört a várba s a sötétben egymást
kaszabolnák össze s utoljára is az lenne belőle, hogy a zsidóknak
esnének neki, s azokat kirabolnák. Ellenben ha a király elteszi a
haragját reggelre, addig össze lehet hivatni az országtanács tagjait s
azokkal együtt meglehet hányni-vetni pihent észszel a szükséges tenni
valókat; hiszen nincs még hátunkon a török.

Az erélyes Mária szavai lecsillapíták a változékony kedélyü Lajost,
visszavonta a várnagynak adott parancsát, s aztán meghallgatá még egy
kántilénáját Sebestyén diáknak «a részeg halakról», mely a királyt ismét
derült kedvbe hozá. És így Török Bálint még is megnyeré a fogadása
diját, mert ilyen nevetséget a német cziterások nem birtak serkenteni.

Szépen leirta ezt az udvari mulatozást a király káplánja, Szerémy
György, igen erős kifejezésekkel illetve az abban részt vett magyar ifjú
urakat is, névszerint Móré Lászlót és Rétházy Lukácsot.

Azt a czélt azonban elérte Török Bálint, hogy a király a másnap
összehivott országtanácsban személyesen elnökölt, s Báthory István nádor
által előterjeszteté a hadak állapotját, melynek megértése után sürgető
leveleket iratott a pápához, a német császárhoz, Zsigmond királyhoz,
hogy siessenek Magyarország megvédelmezésére – azután királyi leiratokat
a vármegyékhez és főpapokhoz, hogy zászlóaljaikat rögtön fegyverbe
öltöztessék s mindannyit Tolnára küldjék, a hová a király maga is
vezetni fogja a dandárát. Török Bálint is kapott egynehány száz lövészt,
pénzt is a várőrség zsoldjára és puskaport eleget, s elindult három
hajóval, melyeknek parancsnokául Báthory Endre lett kinevezve a Dunán
lefelé.

Még ekkor szépen bejuthatának Nándorfehérvárba, mert Szolimánnak nem
voltak hajói, csak a szárazról ostromolta a várat a szerb part felől.
Utközben esett pedig a csajkások kerülete, a hol a királynaszádosok
laktak, utódai azoknak a hősöknek, a kik Hunyady János alatt a szultán
hajóhadát derék ütközetben összetörték. Ha ez a két ezred hajóra kap,
soha át nem jön a Dunán a török armádia.

El is hozták a számukra a Budán hagyott zászlóikat. A csajkások azonban
azt kérdezték, hogy hát az elmaradt zsoldjukat elhozták-e? Azt bizony
elfelejtették. No akkor ők meg elfelejtették az evezést. Hédervárynál
volt pénz, de az a belgrádi őrség számára volt adva. – Futtattak fel a
királyhoz Tolnára, hogy küldjön pénzt, annak sem volt. A király
futtatott Esztergomba a primáshoz pénzért, az meg Szerencsés Imrére
hivatkozott, hogy az kezeli a hajósok pénztárát. Igy aztán elkallódott
az idő, hogy sem a bán, Török Bálint, sem az al-bánok, Héderváry és
Sulyok nem juthattak el Belgrádba, lőpor, lövészek és pénz mind
kinnrekedtek. Annyit tehetett meg Héderváry, hogy egy ügyes búvár által
becsempésztette a várba a pecsétes levelet, melyben maga helyett Móré
Mihályt nevezé ki Belgrád főparancsnokául.

Móré Mihály hirhedett lator volt, a kit mindenki gyülölt. Ellenben a két
alkapitányt, Oláh Balázst és Both Jánost, nagyra becsülték a katonáik és
a parasztok.

Az egész várban nem volt több hétszáz magyar vitéznél.

S ez a maroknyi had egy hónapig állt ellen Szolimán tömérdek seregének.

Ez alatt a nádor vezérsége alá gyült sereg tétlenül nézte az ostromot. A
boszniai basa elég volt Báthory Istvánnak, hogy a Dráván seregestől
visszaüzze. Ekkor a törökök Zimonyt vették ostrom alá. Ezt a várat
Skublics Markó védelmezte, háromszázötven derék szerb harczossal, három
kis taraczkágyuval, kilencz napig védték a sánczaikat csodavitézséggel,
az általános rohamnál mind az utolsó főig elhullottak. Magát Skublicsot
sebekkel tetézve fogták el, úgy vitték a szultán elé, a ki dühében, hogy
annyi katonájának okozta halálát, a harczi elefántjával tapostatta a
hőst össze.

Ezzel aztán minden oldalról körül lett zárva Nándorfehérvár. Ahmed basa
a szerb partról, Piri basa a szigetről kétszáz ágyuval lövette a
sánczokat. De hiába törték a bástyákon a rést, a hézagot betölté a védők
vitézsége. A törökök már tetemhalmokat emeltek az elesettek hulláiból.
Ötezer harczosuk adózott az életével.

Ekkor Szolimán egy tüzaknát ásatott a várost védő legmagasabb
bástyatorony alá s azt a levegőbe röpítteté. A torony helyén támadt
résen át azután omlott be az ostromló had a városba. Az a kis vitéz
csapat még azt a veszedelmet is homlokegyenest megállta. A törött rést
hatszáz töröknek a hullája tömte be, hajnaltól késő estig jött új meg új
pihent ezred a rohamra, mind vissza lett verve. A szultán serege
kudarczczal vonult vissza.

És ezt a hőskölteményt nézte, hallgatta a nádor péterváradi táborából s
nem sietett beleavatkozni. Lippánál meg ott állt Zápolya János az
erdélyi sereggel és nem mozdult. Nagyobb ellensége volt egyik magyar
vezér a másiknak, mint ketten együtt a töröknek.

Egyszer aztán Belgrád vizivárát betörte az ostromló had. Ezzel a város
maga tarthatlanná vált. A magyar őrség már ekkor lefogyott négyszáz
főre, ezek a szerb lakosság harczos részével bevonultak a fellegvárba.
Még ennek a falait is husz napig tudták védelmezni a tenger sokaság
ellen. Elfogyott már a lőporuk, nem lőhettek sem ágyuval, sem puskával,
csak kard, lándzsa volt még a kezükben. Még sem adták meg magukat.

A törökök betörték már a várkaput, egész a piaczig hatoltak. A magyarok
kétségbeesetten veték rájuk magukat, s karddal, buzogánynyal ujra
kiverték a diadalmas ellenséget s ujra eltorlaszolták a kaput.

S a két magyar sereg elnézte nadrághasítékba dugott kézzel ezt a
mesemondáshoz hasonló dicsőséges halálküzdelmet!

E piaczi csata végeztével már csak hetvenkettő volt életben a várvédő
magyarok közül. Szerb még volt több százra menő.

A király Tolnáról izengetett a vezéreinek, a primásnak, a kalocsai
érseknek, a soproniaknak, s várta a hirt, feleletet nem kapott sehonnan.

Egy nappal ez utolsó harcz előtt megszökött a várból Móré Mihály, a
Héderváry által kinevezett várparancsnok. Rabló volt, lator volt teljes
világi életében, megtetézte a bünei garmadáját a pribékséggel,
hazaárulással. Átszökött a törökhöz s felfedezte az ostromlók előtt a
várvédők elhagyatott voltát, hogy nincs már sem puskaporuk, sem
eleségük.

A visszavert ostrom után odasettenkedék Móré Mihály az elrekesztett
várkapuhoz s odahivatta Oláh Balázst, az albánt. Az is meg volt
sebesülve, valaminthogy az utolsó küzdelemben az életben maradt
hetvenkét magyar közül egy sem maradt sebzetlenül.

Szent Jehova Isten atyám! Micsoda hetvenkét magyar volt ez! Ezeket
kellett volna megtartani irmagnak az egész nemzet ujjáalkotására!
Ötvenkilencz napig verték a százezernyi ellenséget, vérüket pazarolták,
s még mindig volt elég vérük a hazáért feláldozni való! Micsoda nagy
ellenmondások ezek!

Móré Mihály, az áruló pribék, elmondá vezértársának, minő nagy
kitüntetésben részesült ő a törököknél, a miért átszökött hozzájuk,
mutogatá a himzett kaftányt, a mit a szultántól kapott, biztatta, hogy
hagyjon fel a további ellenmondással s adja meg magát hetvenkét
vitézével együtt.

De Oláh Balázs azt felelte vissza, hogy inkább e falak romjai közé
temetkezik, hős vitézeivel együtt, mint hogy zászlaját meghajtsa a
félhold előtt.

Ekkor aztán a ráczokhoz fordult Móré Mihály, azokat ösztökélte, ott
aztán engedelmesebb szivre talált. Azok elfogadták a Móré Mihály által
küldött kegyelemigéretet, melyben a szultán az egész várőrségnek szabad
elvonulást biztosít a várból.

Másnap megjött a kegylevél a szultán aláirásával s azzal együtt a
diszkaftányok és vont aranyos fosztányok (ujjatlan köntös) a két al-bán
és hadnagyaik részére, mire azok kinyiták a várkaput s kivonulván,
odavezettetének a hatalmas török szultán elé. A törökök pedig elfoglalák
a fellegvárat.

Oláh Balázs és hetvenkét vitéze nagy kitüntetésben részesült a török
szultán előtt. Mindnyájan gazdagon megajándékoztatának, s miután elébb
megkisérté a szultán, a mohamed hitére való áttérítésüket, a mit ők
állhatatosan megtagadának, a török tábor sátrainak árkán túl
kisértetének.

Ott azután megrohanták őket a török besliák, s egytől-egyig legvágták
őket. A sebesült Oláh Balázs ép kezével feltartá magasra a szultán
menlevelét, mely arany tintával volt irva, de biz őt összeapríták a
besliák a kegylevéllel és a díszkaftánynyal együtt irgalom nélkül. Ilyen
volt a török hűség!

Történt pedig ez kisasszony havának huszonkilenczedik napján, a mely
napon keresztelő szent Jánosnak feje vétetett, a mely napon csontjai
egybeszedettek s Julianus császár által megégettettek, a mely napon feje
megtaláltatott, a mely napon mutatóujja megtaláltatott, «ecce Agnus
Dei!» – Ezen a napon veszett el Magyarországnak és a keresztyénségnek
leghatalmasabb bástyája, Nándorfehérvár.

No legalább volt miről énekelni a hegedüsöknek jó darab ideig, Oláh
Balázs vitéz haláláról, Móré Mihály czudar árulásáról, ezek a lantosok
voltak ez időben a magyarok lábonjáró hirlapjai.

A királyt beteggé tette Belgrád elbukása. Vissza sem tudott térni Budára
a tolnai táborból, ott maradt Mohácson.

A kormányon levő főurakat is megriasztá egy kissé az az eset. Innen is,
onnan is elősunnyogtak s a királyhoz siettek. Igyekezett mindenki eléje
jutni, hogy magát kimentse. Minthogy a hiba közös volt mindnyájukkal,
annálfogva senki sem akart abban részes lenni. Egyik a másikra kente a
mulasztás vádját. A nádor az erdélyi vajda veszteglésével mentette ki
magát, a vajda a nádor határozatlan előre-hátra kóborlásával, mind a
ketten az élelmezés, fegyverkezés hiányával, nem volt sem kenyerük, sem
lőporuk. Ennek a hiánya megint a primást terhelte, a ki pisetarius
regni, az meg a zsidóra hárított mindent, Szerencsés Imrére, az nem
küldte el a pénzt, a kincstárnok ellenben bebizonyítá, hogy ő adott elég
pénzt Hédervárynak, de az, nem hogy a naszádosok zsoldját fizette volna
ki, a kik segíthettek volna Belgrád felmentésében, de a pénzt
megtartotta magának régibb követelések fejében, úgy, hogy utoljára
Héderváry, a belgrádi al-bán, a ki kinn rekedt, meg a gyámfia, Török
Bálint kerültek bele a csávába.

A király nagyon el volt keseredve, a lelki bajához hozzájárult még a
láza is. Kegyetlenül lehordta az urakat, valamennyit. Különösen kijutott
belőle a volt nevelőinek és tanácsosainak, Szathmáry primásnak és
Szalkán kanczellárnak, a miért hogy ő előtte az ország állapotját
eltitkolták, vele soha semmi komoly dologról nem beszéltek, hanem
engedték hivalkodni s a mellett védtelen hagyták az országot.

Unisono azzal mentették magukat az urak, hogy Héderváry a hibás.

A királyt ez még jobban boszantá. Azt veté oda a primásnak, hogy hiszen
az ő kormányzása mellett nevezték ki azt az embert belgrádi al-bánnak.

Szathmáry György erre egész hatalmaskodással vágta vissza, hogy ez nem
áll, mert Héderváryt még «Dobzse László» nevezte ki al-bánnak.

Ez a gúnynév «Dobzse László», a mi csupa megszokásból szaladhatott ki a
főpap száján, teljesen kihozta a sodrából a királyt, oly féktelen
haragra gerjedt, hogy elfelejtkezett mind a saját méltóságáról, mind a
vele szemközt állóéról, s ez önkivületi állapotban arczul vágta a
főpapot!

Szörnyű eset volt ez!…

… Arczul ütni a herczegprimást!… Magyarország egyházának fejét!… A
biboros főpapot!…

A primás az első pillanatban a kardjához kapott, a szemei szikráztak.
Azután csendesen lehajtá a fejét, két kezét keresztbe tette a mellén.

– A király adta… Isten rendelte így…

Azzal elhagyta a király szobáját. (Igy jegyzé fel ezt Szerémy György, a
király káplánja.)

Egy arczulütés a herczegprimás felkent fején! Még ha királyi kéztől jött
is az ütés!

Ha más országban történik ez, Német- vagy Frankhonban, arra a királyra
az egyház anathemája sujt vissza, annak mezítláb, szőrkötéllel a nyakán
kell bűnbocsánatért zarándokolni és addig bezáratnak a templomok, nem
szólalnak meg a harangok, temetetlen maradnak a halottak, kereszteletlen
az újszülöttek, bezáratnak az ég kapui, megtagadtatik a malaszt, a
vigasztalás az egész néptől.

A magyar herczegprimás pedig azt tette a királyi arczulcsapás után, hogy
hazament a székhelyére, meggyónt, felvette a halotti szentségeket,
hatvanezer arany volt a pénztárában, azt elküldte a királynak, hogy
szereltesse fel belőle a várait – azután lefeküdt az ágyába, kezébe
adatta a feszületet és meghalt.

Mi ölte meg? A lelki bánat-e? vagy gyorsan oltó méreg? Annak a titkát
boldog Isten birja!




XIX. FEJEZET.  SOK BESZÉD, SEMMI TETT.

Oh te édes szép magyar nyelvem! Te hangzatos, erőteljes dallama az
érzéseknek! – De sok kárt tettél te már ennek a mi nemzetünknek azzal,
hogy olyen szép vagy! – Szeretünk hangoztatni, gyönyörködünk benned,
beszélünk hosszan és szépen – s aztán azt hisszük, hogy tettünk valamit.
Sehol annyi kész szónok nem támad, mint a magyarok között.

Lám a töröknek nincsenek nagy szónokai, ott egy ember szól, a többi
hallgat és tesz.

Szolimán szultán Nándorfehérvár bevétele után megszakítá a Magyarország
elleni harczot s nagy hadserege zömével megfordulva, ellenkező irányba
ment, Rhodust ostromolni.

Nagyon jól ismerhette a magyarokat. Ha Belgrád eleste után rögtön betör
Magyarországba, midőn két hadserege volt a magyarnak, a nádor és a vajda
vezénylete alatt, midőn Belgrád dicső védelme és eleste minden nemest és
pórt elkeserített, midőn a király maga is táborba szállt, elhagyva
magától sybarita környezetét, bizonynyal az egész magyar nemzetet
találta volna magával szemben s a lelkesedés megduplázza a haderőt.

Magukra hagyta hát a magyarokat, tudta talán, ha a veszély elpihen,
csinálnak azok maguk között hadakozást. Megmutatták már Dózsa idejében,
milyen dühhel tudja a magyar a magyart rontani, akkor még csak a nemesek
és pórok közt támadt az ortály, de most a viszály magva az alsó nemesség
s a főurak és főpapok közt volt elvetve, hadd menjen kalászba, majd
learatják azt egyesült erővel.

A mint a vihar elvonult a határról, idebenn is kialudt a honfi
lelkesedés, visszabujt az áldozatkészség, felébredt helyette a
pártviszály, sikkasztóknak, csempészeknek, népsanyargatóknak állt a
világ.

A király is visszatért Budára s ott ismét folytak a léha, ledér
mulatságok, az esztelen pazarlás. A királyné könnyelmü volt és ideges és
a mellett uralkodni vágyó. A király csak a felesége szemeivel látott,
annak a füleivel hallott, s nem volt olyan kivánsága, a mit ne
teljesített volna. A kincstárnak a feneke kongott már, a
harminczadbérlőnek negyvenezer forintot kellett volna befizetni. Volt
azonban ennek az uraságnak egy szép papagály madara, melynek az a
virtusa volt, hogy a legyeket ügyesen el tudta kapkodni. A királynénak
nagyon megtetszett a madár, s a király cserébe a légykapó madárért
elengedte a bérlőnek a negyvenezer forintot.

Az éjszakákat végigtivornyázták, reggel feküdtek le, e miatt a király
csak délben kelt fel, s nagy álmosan fogadta az ország nagyjai
előterjesztéseit, s aztán iparkodott tőlük menekülni, hogy
lófuttatásokat rendezzen a Rákoson.

Egyszer aztán azt vette észre, hogy a Rákos mezején sátorokat kezdenek
leverni. Sok sátort, egész tábor számra.

Kérdezé, hogy micsoda mulatság készül itt.

Mondták neki, hogy országgyűlés lesz, a mit saját keze aláirásával
kegyeskedett összehivni.

Kiváncsi volt rá, hogy milyen lehet egy ilyen országgyűlés?

Eddig is volt ugyan az ő trónralépte óta több országgyűlés, de azokat a
nádor hivta össze, a királyi személynök vezette.

Kérdezte a vele volt hopmesterétől, Korlátkövy Péter uramtól, hogy
miféle alkalomra készül összegyülni ez a sokaság, az pedig megnyugtatá,
hogy semmi baj sincs, csak hogy épen a török most meg Szörény várát
kezdi vivni, ezért a rendek valami intézkedést kivánnak tétetni, azonban
ezúttal is csak megyék küldöttségei fognak egybeseregleni. – Nem arra
mutattak pedig a nagyszámú sátorok.

A lóverseny után a király visszatért a budai várba s ki lévén fáradva,
visszavonult a királyné lakosztályába.

Ezek voltak azok az emlékezetes szobák, melyeket még Corvin Mátyás
diszíttetett fel olasz művészek által remek mythologiai képekkel s
melyeknek enkausztikai festményű ablaktábláira már eddig három
boldogtalan emlékü királyné karczolta fel gyémánt gyűrűivel a nevét.
(Következett még a negyedik is!) Valami rosz igézetnek kellett ezekben a
termekben kisérteni.

A királyné igen derült kedélyben volt ez estén. Udvarhölgyeivel egy nagy
czifra bábut készíttetett Zsigmond lengyel király kis fiának névnapi
ajándékul. A fababát elnevezték Lenczinek, dévaj czélzásból a királyné
egyik apródjára, Héderváry Lőrinczre, a kit a király udvarához fogadott,
a midőn az apját, a volt belgrádi al-bánt, a vár elhanyagolása miatt
birtokaitól megfosztotta. Az apródnak kellett mintául állni a babához, a
míg azt az udvarhölgyek felöltöztették s viaszkból a Lencziéhez
lehetőleg hasonló arczot formáltak neki. Ez nagyon sok nevetségre adott
alkalmat. A magyarnak pedig az a természete, hogy nem szereti, ha az ő
rovására nevetnek. Inkább üssék-verjék.

A király akkor vette észre, hogy ez a most készülő országgyülés még sem
olyan lesz, mint az eddigiek voltak. Mikor a nemes urak át kezdtek
vonulni Budára, a menetnek az eleje már a Szent-János templom előtt
volt, mikor a vége még a hajóhidon vonult át. Azonfelül pedig mindnyájan
lóháton jöttek, karddal az oldalukon.

Szalkán érsek, ki Szathmári György halála után az esztergomi primásságot
is elnyerte s azonkívül a kanczellári hivatalt is megtartotta,
lelkendezve futott a királyhoz, hogy parancsoljon rá a nemesekre:
szálljanak le a lóról, s tegyék le a kardot, ha tanácskozni akarnak. A
király kiadta a parancsot Verbőczynek, a kinek az elnöklete alatt a
nemesek a Szent-János templomban az előtanácskozmányt tartották; de a
nemesség csak ezt a két szót felelte rá: «ma nem!»

Miután az előtanácskozmányban megállapitották az ügyek sorát, ismét
visszavonultak Pestre. A jó hangulatot előre lehetett sejteni abból a
zajos kiabálásból, a melyet az elrobogó lovasok a kanczellár, a nádor,
Szerencsés Imre, s Fuggerek és az országbiró palotái előtt hangoztattak.
A királyi várlak ablakaiból kikandikáló udvaronczoknak is jutott abból
egynémely szó.

Azon nap reggelén eltünt a királyné lakosztályából a Zsigmond király
fiának szánt czifra bábu, a nyalka huszár «Lenczi». Sehol sem találták,
mindent tüvé tettek érte. S a játékbábbal együtt eltünt a várpalotából
annak az eredeti mintaképe is: az apród Héderváry Lőrincz.

A szökevény apród lopta el a czifra babát. A Rákosra osont vele. A
felgyülekezett nemes urak között voltak megyebeli jó ismerősei: rá
találhatott a sátorukra, mert minden megyének a czimere ki volt tüzve a
sátorcsoport közepén magas pózna végére. Az atyafiaknak aztán beszélt
csodadolgokat, a mik az udvarnál történnek. Felmutatta az aranyos
bábkatonát, a mit a köpenyébe elrejtve elhozott.

– Nézzétek atyámfiai: ilyen katonákat szereznek a mi királyi
udvarunkban. Ilyenekre vesztegetik az ország pénzét. Ezekkel akarják
megvédelmezni a hazát!

A nevetséges a leggyilkolóbb méreg: ez az, a mi a vasedényt is keresztül
rágja. Az egybegyült nemességet az ország siralmas állapotja még csak
elbúsult töprengésbe hozta; hanem az a czifra baba egészen feldühité.
Kikapták a bábut az apród kezéből, feltüzték egy lándzsa hegyére s úgy
hordozták körül a sátorok utczáin, tajtékzó kaczagással kiabálva: «itt
van a királyné katonája! Ez veri meg a törököt!» Utoljára ünnepélyesen
felakasztatták egy rögtönzött bitóra czigányhóhérral a czifra bábut,
mint valami tetten kapott gonosztevőt. Igaz, hogy csak fabábu volt: de
kezdetnek ez is elég; vagy a hogy a magyarok mondják: «domitoriumnak», a
mi étvágyat csinál a lakomához.

A Hédervári gyerek pedig egyszerre nagy emberré lett a nemesség előtt;
azt minduntalan a vállaikra emelték, s szónoklatokat kellett neki
tartani, a míg csak be nem rekedt. Még Verbőczynek is bemutatták, a
kinek a sátora ott volt a nemesség sátorai között s szavát vették a
personálisnak, hogy az országgyülés kivánalmai közé fel fogja venni a
számüzött Héderváry Ferencz elkobzott birtokainak visszaadását. Az apa
bünét expiálta a fiu dicső tette.

A nemesség közt természetesen voltak a királynak őszinte hivei. Ott volt
Ártándy Pál, a legnépszerübb ékesszóló, a kit oly áhitattal szokott
hallgatni máskor a gyülekezet, mint a papot a katedrában. Ez megkisérté
egyet fordítani a dolgon. Hires «peres-patvaros ember» volt, a hogy a
kor történetirója nevezi a prókátort. Védelmébe vette a királynét és
annak a czifra bábuját s összeteremtettézte a tolvaj apródot, a ki a
királyné bábuját elsikkasztotta. De ugyan megjárta vele; a gyerek-ember,
az apród került a kert felől; fel volt már vágva a nyelve! De úgy a
nyakába keríté Ártándy uramnak a vizes pokróczot, hogy a hires népszónok
utóljára csákója vesztével eblábolt el a dühbe jött nemesség közül,
elégséges ütleget kapva a hátára s ki lett kiáltva hazaárulónak. Tegnap
még «kis isten» volt a neve, ma pedig lett «nagy kutya!»

Ártándy futott rögtön fel Budára: hirül vinni a szép eseményeket.

A főurakat ott találta együtt a királynál. Elmondta előttük őszintén,
hogy minő állapot van a nemesség között. Nagy az ő haragjuk; hármat
gyűlölnek nagyon: a zsidót, a németet, meg a papot. Negyediknek jönne a
török, de arra ráérnek; előbb azzal a hárommal akarnak végezni. A zsidó
alatt értették Fortunatus kincstárnokot, a német alatt Hardecket, a
császár követét, a pap alatt Szalkán primást.

Az országtanács azt határozta, hogy másnap az országgyülés megnyítására
menjen le a primás, Burgió pápai nuntius kiséretében s igyekezzék a
nemességet ájtatos hangulatra vezetni.

El is mentek; de a primásnak ugyan rosszul ütött ki a dolga. Alig
kezdett el beszélni, minden oldalról belekiabáltak a beszédébe; szidták,
csufolták minden gunynévvel; szemére lobbantották, hogy egész háremet
tart zsoldos leányokból, hogy ellensége a nemességnek, mert csizmadia
volt az apja; zsidó a legjobb barátja! Csak azért vette fel a papi
reverendát, mert gyáva a lelke, fél a fegyvertől. Utoljára is le kellett
neki ülni és elhallgatni. Utána Burgió beszélt, diákul a nemességhez.
Néhányan értették is a beszédét s mindnyájan szépen végig hallgatták s
mikor vége volt, vivátot kiáltottak neki.

A pápai követ latin beszédének az volt a tartalma, hogy szavazzák meg a
rendek a török elleni hadkészületre való rendkívüli adót, adjanak
katonát, ne kivánják az idegenek elbocsátását s a főpapok és főurak
iránt legyenek tisztelettel.

E nagy viváttal fogadott latin szónoklat hatása alatt aztán egyhangu
felkiáltással elfogadák a rendek a vezérszónokuk által előadott
határozatot, mely szerint sem adót, sem katonát nem adnak addig a
királynak, a míg a németeket el nem bocsátja az udvarából, a míg
Szerencsést tömlöczbe nem vetteti s a nádort meg a primást el nem
kergeti a hivatalaikból.

Ebből aztán nagy ide-oda izengetés lett. Először hatvan, azután százhusz
tagú deputatió vitte fel Budára a nemesség feliratát a királyhoz, ez
alatt kegyetlenül sütötte az ég alatt álló gyülekezet fejét a forró nap;
estére pedig rémséges nagy zivatar támadt, mely a nemesek sátrait mind
felforgatta s a szónoki félszert is összetörte, ellenben az istennyila a
primási palotába is újból lecsapott, a mit a nemesség jó előjelnek
számított be: «ime az égi hatalom is a mi részünkön van.»

De ha még csak a mennykő csapott volna bele a Szalkán érsek palotájába!
De a királyi várban még nagyobb zivatar eredt meg. Az új bán, Frangepán
Kristóf összeveszett Szalkánnal. Frangepánnak övig érő szakálla volt,
melyet velenczei fogságában eresztett meg s annak az emlékére tartott
meg. Szalkán a bánnak a szakállába kapott, a miért Frangepán Kristóf
kegyetlenül arczul üté ököllel; a főurak és főpapok alig tudták a két
dulakodó főméltóságot egymástól elválasztani. A király jelenlétében!

A főpapok követelték a bán példás megbüntetését a szent személyen
elkövetett brutális erőszakért. A király igazságot tett azonnal.

– Ha én magamra három napi szobaáristomot szabtam, a miért hasonló bünbe
estem, kapjon a bán négyet.

Őrült idők!

Az ország vezetői nem tudták már, kogy kitől féljenek jobban? a
töröktől-e, vagy a magyar nemességtől? amaz az ország kapuját döngette
már, emez Budaváráét.

Ekkor a király lelkében fellobbant az a hirtelen támadó bátorság, mely a
gyermekes kedélyeknek tulajdona. Az ellágyult lomhaságból, a vértelen
közönyből egyszer-egyszer, mikor rájött a jó órája, átcsapott a
legmerészebb hevületbe. Gyönge méla elméknek a szokása ez. Olyankor a
fehér arcza közepén egyszerre lángvörös rózsák gyulladtak ki.

Azt mondá Lajos király a tanácstalan tanácsosoknak:

– Ha ti mind féltek a magyar nemességtől, maradjatok távol; majd én
lemegyek közéjük – egyedül.

Azok megrettentek, az Istenre kérték a királyt, hogy tegyen le e vakmerő
raptusról; de Lajos szilárd maradt.

– Én jobban ismerem a magyar nemességet, mint ti: az tiszteli a királyt
és tiszteli a bátor embert.

A király példája a főurakat is felbuzditá, hát ők is vele mennek a
nemesek közé mindnyájan, Báthory nádor, Sárkány Ambrus országbiró, Tahy
János horvátországi bán, Thurzó Elek kincstárnok és a főpapok, kisérni
fogják a királyt a Rákosra. S ezt az elhatározást rögtön tudatták a
nemesség küldötteivel. Ezek azonban minden himezés-hámozás nélkül
kereken kimondák, hogy nekik nem kell a főurakból senki, mert azok rossz
tanácsosai a királynak: ők a királyt egy magában kivánják látni.

Ez ismét kihozta a sodrából az udvari főméltóságokat. Hogy a király
egyes egyedül lovagoljon át Budáról Rákosra, keresztül a hidon, végig a
zsidófertályon, a Rákos patak mentében, minden királyt megillető fényes
kiséret nélkül! Ez őrült kivánság.

– Eredj! Mondá a királyné a férjének. S ez a szó határozott.

S hogy a királyra nézve megalázóvá ne legyen az egyedül végig lovaglás a
két város utczáin: a királyné azzal az ötlettel segített, hogy menjen a
király hajóval át a Dunán. Ezt helyeselték.

Másnap egy az ország zászlóját árbóczfáján viselő hajó átvitte a királyt
a Rákosra. Ágyulövés hirdette az elindulását is, a megérkezését is. A
pesti parton a nemesség válogatott banderiuma várt a királyra, a kit
nagy vivátozás mellett vállaikon hoztak ki a hajóból s a pompásan
felszerelt fehér paripára ültették: úgy kisérték a gyülés helyéig, a hol
számára mennyezetes trón volt felállítva: abba, ismét vállaikon emelve,
leültették.

A mostani árnyékos városliget helyén még akkor puszta fenyér volt,
foltonkint nádasokkal, csincsésekkel tarkázva. Az volt az országgyülés
szinhelye: homokbuczkán az elnöki sátor. Egy terebélyes vén vadkörtefa
árnyékolta be a király trónusát.

A nemesség nevében a királyt Ártándy üdvözölte, a ki már kiheverte a
minapi elpáholtatását, s ismét «népszája» lett.

A hódolatteljes üdvözlés után elkezdé Ártándy a gravamenek felsorolását:
ki az oka annak, hogy Belgrád elveszett? hogy a hadak nem fizettetnek?
hogy a kincstár üres? hogy rosz, hamis pénzzel tele az ország? hogy a
végvárak nincsenek ellátva? Ki az oka mind ennek?

A király azt mondta rá:

«Én nem!»

S ezzel a két szóval itéletet mondott az országot vezető
kormányférfiakra.

Mikor egy koronásfő azt mondja: «én nem!» akkor minden kormányférfi a
vádlottak padján fekszik már! S azt a padot a régi időkben «deres»-nek
hitták.

Erre a két szavára a királynak azután Verbőczy felelt meg.

Hosszú, és lelkesült beszédet tartott. Leirta a végveszélyben forgó
nemzet sorsát, az ország pusztulását, kiméletlenül tárta fel az
országnagyok kapzsiságát, tékozlását s kérte a királyt, vegye ő maga a
kormányt a kezébe, legyen úr és király a nemzete fölött. A nemzet kész
minden áldozatra, minden teher elviselésére, hogy hazáját és királyát
megmentse; kész vagyonát és vérét odaadni, adót vállalni, és fegyverbe
öltözni. De hogy az áldozat kárba ne vesszen, mint eddig, a király
távolítsa el mind azokat a kormánytanácsból, a kik az ország veszedelmét
okozták; a nádor helyett, a ki tehetetlen vén iszákos borszivacs, bizza
az ország hadainak vezetését olyan hadvezérre, a ki tehetségét már
fényes tettekkel bebizonyítá s a ki egyedül hires a felől, hogy az
ország jövedelméből magának nem markolt soha. Az igazságtalan
részrehajló országbiró helyébe tegyen igazságtudó férfit. A primástól
vegye el a kanczellári pecsétnyomót. S Tahy János helyébe ültesse a báni
székbe Frangepán Kristófot. Aztán nevezzen ki egy «kisebb választmányt»
a nemességből, mely az ország bevételeit és kiadásait megvizsgálja és
ellenőrizze. Ugyanezen választmány dolga legyen a király és királyné
pénztárára is felügyelni, hogy az oktalan pazarlások és sikkasztások
miatt ki ne ürüljön, a hogy szokott. Ez eddigi lelketlen sáfárokat pedig
állítsa törvényszék elé: mind Thurzót a főkincstárnokot, mind
Szerencsést, a viczéjét.

Ez utóbbi névnél az egész nemesség nagy lármával riadt fel.

«Máglyára vele! A keresztelt zsidóval!»

Verbőczy csititva inte, hogy hallgassanak el, még több mondani valója is
van s folytatá aztán a nemesség kivánatait, hogy a király a német
udvaronczokat távolítsa el a királyné udvarából; a külföldi követek
közül csak a pápainak és a lengyelnek adjon helyet, hogy jobb pénzt
veressen. Azután pedig, hogy gyakoroljon kegyelmet, irgalmazzon meg a
számüzött Török Bálintnak és Hédervárynak s adja vissza az elkobzott
birtokait. Végezetül pedig, legyen igazságos a király és adja át a
meghalt Ujlaky herczeg birtokát Zápolya János vajdának, a kit azok a két
család közötti szerződés alapján megilletnek.

Mind ezen kivánságokat a nemesség zajos helyeslése kisérte.

S nehogy ő felsége emlékezetéből valami kihulljon, mind ezen szóval
előadott kivánságokat irásban is átnyujtá Verbőczy a királynak, a ki e
hosszadalmas előadásra bölcsen azt felelte, hogy mindezeket meg fogja
vizsgálni. S azzal királyi kegyelméről biztosítva a rendeket, azon
módon, a hogy idejött, ismét visszatért Budára. Ezuttal azonban a
nemesség választottai dereglyéken kisérték a hajóját a budai partig.

Mikor aztán a király a várlakba visszatérve, bemutatta a főuraknak és a
királynénak a Verbőczy által latinul fogalmazott kivánalmakat: akkor
tört ki azután csak a zimankós viheder. Egyik kaczagott, a másik
szitkozódott, a főpapok az egek haragját invokálták.

– Ez őrültség! mondá Burgio nuntius: kiutasítani a külhatalmak követeit!

– Letenni nádorispánt, országbirót, horvát bánt, pattogott a primás.

– S elvenni a primástól az ország pecsétjét! Szörnyüködék a nádor.

A királyné reszketett a haragtól, mikor a német udvaronczainak
elbocsátását elolvasták előtte. Az udvari káplán olvasta fel az iratot.
Mikor pedig arra került a sor, hogy a király és a királyné pénztára
fölött egy választmány ellenőrködjék, akkor haragra kelve kapta ki a
káplán kezéből az iratot a királyné s tollat fogva, saját kezével törlé
ki azt a passust az irásból, odairva mellé a margóra: «unus rex: unus
princeps!» (Egy a király, egy a fejedelem!)

Mikor aztán a végére került a sor, ott már általános hahotát költött a
felolvasott felirat.

– Most bujik ki a szeg a zsákból!

– Most látunk már át a szitán!

– Ha keresik, hogy ki az oka a sok szerencsétlenségnek, s mikor
megtalálták: kegyelmet kérnek számára. Török Bálint, Héderváry vesztette
el Belgrádot. De mind a kettő «nostras», hát azoknak kegyelem kell.
Bünbakot keresnek, s az én legyek, a nádorispán. Hanem a vajda, Zápolya
János, a ki nem jött a seregével a megsegítésemre: az kapjon jutalmat.
Vegye el a király a hiveitől az Ujlaky birtokokat, a kik közt már
kiosztotta, s adja oda Zápolyának, hogy annak még több tehetsége legyen
ellene cselt szőni. Hohó atyafiak! ez nagyon vékony takácsmunka!

– Zápolya kreaturája az egész rákosi gyülés! Mondá Szalkán.

– Itt van Budán a fondorkodó vajda, de nem mutatja magát, – bizonyítá
Thurzó. Még pénzt kérni sem jött elő, pedig egész vértes zászlóaljjal
szállt meg a Szentgellért alatt, az öcscsével együtt.

– Még hódolatát bemutatni sem jött fel hozzánk; szólt neheztelve a
királyné. Az öccsét küldte maga helyett. Betegséget szinlel.

– Ravaszkodás tőle! Azért bujik el, hogy ne keressék benne a zűrzavar
keverőjét.

– A királynak vissza kell utasítani e vakmerő kivánalmakat. Ezt a szót
már többen ismételték.

Csak a pápai követ tartotta meg józan igazságérzetét.

– Distingváljunk. A mi igazságos és teljesíthető a rendek kivánalmaiból,
azt meg kell nekik adni.

Elővették: sorba járták. Ezt nem lehet! Ez lehetetlen! Ez meg épenséggel
lehetetlen!

Valakit tömlöczbe kell csukatni a bevádolt főméltóságok közül.

De ki legyen ez az áldozat?

Fortunatus Imre ez egész patália alatt egy szegletében a teremnek
sakkozott a velenczei követtel, mint a kit épen nem érdekel az egész
dolog.

– Hallod-e? A te nevedet emlegetik! szólal meg egyszer az ellenese; az
olasz nem értett magyarul.

– Hallom. Arról beszélnek, hogy valakit a nemesség lecsillapítása végett
be kell csukatni a csonka toronyba. Én vagyok a legolcsóbb gonosztevő,
engem csukatnak be.

Sárkány országbiró odalépett hozzá s a vállára ütött.

– Jer velem valahová.

– Tudom. A csonka toronyba. Végzem a partiet. Sakk matt! Csak azt kérem,
hogy a szakácsomat is csukják be velem; mert Frangepánnal egy vályuból
nem eszem.

– Aztán ne tarts semmitől. Én leszek az itélő birád; ha arra kerül a
sor.

– Meg ha téged is addig agyon nem vernek.

Az alkincstárnok vidám czimbora volt; a mennyire gyülölte a nemesség és
a nép, annyira szerették az udvaronczok. Szerencsés Imrét a királyi
várlakból egész csapat fiatal széltoló kisérte a csonka toronyig, mely
előkelő foglyoknak börtönül szolgált. Ezt a bebörtönözést másnap tudatta
a király Verbőczyvel: megtoldva az igazságszolgáltatást még azzal a
kegyelmi ténynyel is, hogy a börtönbe került Szerencsés Imre helyett
Frangepán Kristófot kibocsáttatá a csonka toronyból; de azzal a
kötelezettséggel, hogy rögtön üljön lóra s vezesse a királyi
zászlóaljakat Boszniába, Jajcza fölmentésére. A derék dalmata főur végre
is hajtá dicsőségesen a rábizott feladatot, elverte a török ostromló
sereget Jajcza alól. A fődolog azonban az volt, hogy Zápolya
leghatalmasabb párthive el legyen jó messzire távolítva a királyi
udvartól.

A többi kivánságaira a nemességnek azonban azt izente a király, hogy
azokat elébb a nemes uraknak a főurakkal együtt kell jól meghányni
vetni.

A nemes urak visszaizenték: «no hát jőjjenek azok a főurak a közös
tanácskozásra».

A főurak erre megint átizentek, hogy ők csak a király kiséretében
hajlandók átmenni a Rákosra.

No hát jőjjön velük a király is. Izent vissza a nemesség.

Erre megint a király izent át, hogy mindjárt megy, mihelyt a nemes urak
megszavazzák a hadi költségeket.

Akkor a nemes urak kezdtek rájönni, hogy ő velük azok odafenn a magas
Budavárban tréfát üznek.

No hát ők is csináltak egy tréfát.

Megszavazták a hadi költségeket, de olyan módon, hogy az a főpapoknak
fizetett dézsmából teljen ki.

Ez a tréfa meg odafenn nem találtatott nevetni valónak.

Az érsekek, a nuntius, Campeggio kardinalis, mind tiltakoztak a papi
jövedelmek lefoglalása ellen.

S a sok ide-oda izengetés alatt eltelt a két hét, a mi az országgyülés
tartamára szokott rendelve lenni. A régi jó országgyüléseken a követ
urak nem kaptak diurnumot, se szálláspénzt; hanem a tarisznyából éltek,
sátor alatt háltak; mikor aztán kifogyott a tarisznyából az eleség, s
nagy ideje volt, hogy az ember tisztát váltson, akkor vége volt az
országgyülésnek, haza mentek.

Most is az következett be. A nemes urak megharagudtak, hogy a király nem
is hederít a kivánságaikra; az egy Szerencsés Imre, hogy becsukatott, az
csak annyi, mint «pokolban egy varga». Kapták magukat, összeczihelődtek,
lóhátról kimondták a határozatot, hogy majd egy hónap mulva «cum
gentibus» jönnek össze egész seregestől Hatvan alá, s megtartják az «ős
országgyülést».

Azzal szétoszlottak; százötven választott magyar nemest itt hagytak,
hogy vigye meg a hirét a budaiaknak, miszerint az országgyülés
feloszlott; de majd egy hónap mulva teljes sokasággal egybe fog
seregleni Hatvanban. Szivesen látják a királyt egész udvarával együtt.

Ebből aztán rémséges zűrzavar támadt a királyi udvarnál. A király
levelet bocsátott a szétfutott nemesek után, hogy meg ne próbálják a
hatvani országgyülésen seregestől megjelenni.

A királyné udvaronczai pedig a nemesség szétoszoltával azt tartották
első dolguknak, hogy a börtönre küldött Szerencsés Imrét nagy hűhóval
előhozták, visszavitték a palotájába, s ott azután a szerencsés
kiszabadulás örömére nagy dáridót csaptak; a kicsapongó tivornya zaja
kihangzott a fényes termekből az utczára.

A ficzánkolásnak sirás lett a vége. Még ott volt Budán az a százötven
nemes, a kiket az országgyülés felküldött deputáczióba. Azokat elfogta a
düh ez arczátlan ingerkedésre. A mint beesteledett, összeszedték maguk
mellé a főurak hajduit s megrohanták fegyveres kézzel Szerencsés Imre
palotáját; betörték a kapukat, leverték a fegyveres cselédséget, a
tivornyázó vendégek a házigazdával együtt a hátulsó ablakon át
menekültek meg az ostromlók dühe elől s kötélen ereszkedtek le a
bástyafalakról, úgy futottak át Pestre. A nemes deputátusok pedig miután
mindent összetörtek a fényüző alkincstárnok palotájában, felfeszíték a
kincstára vasajtaját s az ott talált hatvanezer aranyat elvitték
magukkal. Nincs rá adat, hogy valaha beszámoltak volna vele.

Szerencsés Imre palotája ott volt a Szent-György-téren, közel a királyi
várpalotához. A király az erkélyről nézte az egész patáliát, a mint az
udvaronczai az ablakon ugráltak ki, vállat vont rá, jól esik nekik.

A nemes urak után azonban következett a csőcselék. Arra a hirre, hogy
kirabolták a nemes urak a «zsidó» palotáját, felkavarodott a két város
minden Sisera-hada; s neki indult a zsidóváros megostromolásának.

S a szörnyeteg étvágya kielégíthetetlen. A zsidó után következik a főúr,
meg a főpap. A budai várlak ablakaiból, utczákat széltében ellepő
néptömegeket láttak minden oldalról előhömpölygeni. A főurak, midőn
hajduikat keresték a saját védelmükre, rémülve látták azoknak a
libériáit a lázadó csapat élén, az ő saját hajduik voltak a vezetők.

Mindenki a királyi várba futott, melynek védelmére talpra állt Szente
uram száz főre becsülhető királyi várőrségével.

A királyné és a megrémült udvarhölgyek most már egészen komolynak
találták a fordulatot. A fellázadt népsöpredék nem ismer semmi
tekintélyt, annak nincs félelme se az aranyos, se a biboros palást
előtt. A nádort pedig a saját hajdui szidták szemtől-szembe.

– Ez Zápolyának a műve! dühöngött Báthory. Rég el kellett volna azt az
embert fogatni és egy fejjel megkurtítani!

A legnagyobb szorongattatás pillanataiban trombitaharsogás hangzott a
fehérvári kapu felől s a meredek úton fölfelé vágtatva jött egy csapat
vértes lovas zárt hadsorban.

– Ezek Zápolya katonái!

«Miért jöttek most?» ez a kérdés.

Talán közös lázadást csinálni a király ellen támadt néppel? Azt most
megtehetik. Kezében van a vajdának a király, királyné, az egész
országtanács s ez mind ellensége.

A vértes lovagok azonban nem a király vesztére huzták ki a kardot, hanem
a megmentésére. Közé vágtak a lázadó tömegnek s egy lélekzet alatt
tisztára volt seperve a várlak előtti tér. Zápolya György hadnagya, Bodó
Ferencz vezette a lovasokat. A lázadókat szerteszéllyel üzték a vajda
katonái.

Maga a vajda pedig hordszéken hozatta magát a királyi lak kapujáig.

Ott kiszállt s kardját mankónak használva, ment fel a király elé. Arcán
látszott az átszenvedett forró láz nyoma; nagy magas homlokán egy sor
piros gyöngy vonult végig egyik halántéktól a másikig, a felrakott
nadályok vérszipolyzásának nyoma. Olyan volt az, mint egy diadéma.

– Halálos betegségem ágyából szálltam le; mondá a vajda a királynak,
hogy felségedet megmentsem a gonosz lázadóktól.

A király megölelte a vajdát s a királyné megcsókolta a homlokát (azt a
diadémos homlokát), szabadító angyalának nevezte.

És ezzel Báthory nádorispán meg volt bukva.

Zápolya és testvére lettek a nap hősei.

S miután Zápolya még az elbujt Szerencsés Imrét is fölkeresteté s
biztosítá felőle, hogy a nemességgel szemben pártját fogni kész s a
kincstárnoki állásra őt tartja a leghivatottabbnak, ez által az egész
udvar kegyét elhódítá.

Még hozzá, hogy a német udvaronczokat is biztosítá, hogy nem engedi őket
eltávolíttatni, ezzel épen minden szivet megnyert magának.

És aztán volt a kiséretében ezer pánczélos lovag, a kiket a testvére
vezénylete alatt felajánlott a királynak, személyes védelmére.

Zápolya egyszerre az udvar kegyenczévé emelkedett.

Minden jól volt már. Semmitől sem lehetett tartani többé.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

És ez alatt a török elfoglalta Szörény várát!




XX. FEJEZET.  AZ ŐS-ORSZÁGGYÜLÉS.

Zápolyának jó időben jött segélye nagy fordulatot idézett elő az
udvarnál. A király azonnal visszavonta a hatvani országgyülést betiltó
rendeletét; sőt azt a választ adá a százötven nemes küldöttnek, hogy
saját magas személyében fogja megnyitni az ős-országgyülést, a minőt
száz év óta nem látott az ország. Ezzel a nemesség szive meg lett véve
Zápolya számára. A királyné maga is rajongott a daliás vajdáért.

Színjátéknak remek volt ez. A tragœdia hőse egyúttal szerzője is annak.
Van ebben egy hatalmas hős, a kinek a jóslat koronát igért s a ki e
jóslat beteljesültét a saját kezére bízza. Akármerre tekint szerte az
országban, saját magánál nem talál trónra méltóbb alakot. Se szív, se
fő, mely arravaló, sehol. Egy országgyülésen már meghozatta azt a
törvényt, melyben kimondja a nemzet, hogy ha a trón megürül, többé mást,
mint magyart abba be nem ültet. Most még egy ős-országgyülésnek kell
létre jönni, mely a trón mellől mind azokat a főurakat elsöpörje, a kik
Ferdinándot akarják a magyar korona örökösévé tenni. II. Lajosról már
mindenki úgy beszél, mint veszendő emberről. Husz éves s már elérte az
emberi kor legvégső határát, haja ősz, arcza ránczos, összetöpörödött,
nullának hivják, árnyéka csak már a királynak. A királyné pedig fiatal,
ideges, temperamentumos, álmatag vágyaktól sóvárgó. Milyen világos
megoldása volna a gordiusi csomónak, ha ausztriai Mária ülne a trónon
együtt a nemzetválasztotta magyar királylyal!

A sczénázás ügyesen volt bogozva. Egy lármás országgyülés, melyben a hős
nem szerepel, súlyos betegségben fekszik; aztán egy zivataros
néplázadás, melynek tetőpontra emelkedésénél egyszerre megjelenik a hős
s a rettegő királynét megszabadítja. A lázadókat kardlappal verik szét.
Senki sem sérül meg. A nemes lázadók megkapják az alkincstárnok
hatvanezer aranyát s meg vannak vele elégedve. Ellenben a máglyára itélt
Szerencsés Imre az új országgyülés által hivatalába visszahelyeztetik s
kárpótlásul megkapja a réz- és arany-ezüstbányák bérletét, a miből eddig
a Fugger-ház duskálkodott. És így a német fizeti a birságot s annak
mindenki örül. A németek pártja pedig földig van verve. Most azután csak
egy kis türelem kell, a míg a fonnyadt, féregfurta gyümölcs lehull a
fáról.

És ha nem akar magától lehullani?

A király egész udvarával s a külföldi követekkel együtt indult el a
hatvani országgyülésre, a két Zápolya vértes lovassága volt az udvar
díszkisérete és oltalma.

Útközben meg kell hálni Besnyőn, a hol a király és udvara a kolostorban
lett elszállásolva.

Éjszaka a nemesség szószólói a Budáról jött főurakkal s a felsereglett
egyházi méltóságokkal értekezletet tartának a templomban, melyen Szalkán
érsekprimás elnökölt. Ez is Zápolya hive volt már. Derék államférfi
volt, mindig arra fordult, a merre a szél fútt.

Az értekezlet minden tagja megszólalt. Sorban valamennyien arról
okoskodtak, minő adókat kellene az országnak kivetni, minő hadseregeket
összehozni, hogy a fenyegető ellenséggel, a törökkel, győzelmesen
megmérkőzhessék a magyar nemzet.

Egy fehér csuhás barát maradt utoljára, valahol a hátulsó padban, a kire
nem is nagyon ügyelt senki. Mikor felállt beszélni, néhányan ráismertek
s sugdosták a szomszédaiknak: ez az a Fráter György, a kinek mindig
valami «extra» jön ki az agyából.

Most is azt tevé, a teljes czímű megszólítás után, melyben megadta a
rendeknek a «tisztelendő, méltóságos, tekintetes és vitéz» titulusokat,
tartott egy olyan beszédet, melyben egyenkint visszavette tőlük mind a
tiszteletet, mind a méltóságot, mind a tekintetet, mind a vitézséget.

– Ti fogtok nagyszerű törvényeket hozni, de azokat nem fogja megtartani
senki. Ti megszavazzátok a rengeteg adókat, de azokat nem fogja
megfizetni senki. Ti el fogjátok rendelni a táborhelyeket, de azokon
tábor nem fog összegyülni. Ti végig fogjátok hordoztatni a véres kardot
az országban, kikiáltatjátok, hogy «veszélyben az ország!» de attól az
alvók fel nem ébrednek. Azt kérdem tőletek, hogy ha nem tudunk háborút
csinálni, miért akarunk háborút csinálni? Elmélkedjünk róla, hát
múlhatatlanul kell mi nekünk a törökkel élethalálharczba keverednünk?
Ime a hatalmas Francziaország méltónak tartá szövetséget kötni a török
császárral. Hasonlót tett Velencze és Lengyelország. A mi nem volt
szégyen francziának, olasznak, lengyelnek, mért volna szégyen a
magyarnak? Szolimán szultán maga ajánlotta fel a békét nekünk, követét
küldé hozzánk. Mi a békét visszautasítottuk, a követet börtönbe
vetteténk. A hatalmas szultán már éreztette velünk a haragját. Szabács,
Zimony, Belgrád, Szörény vára füstölgő romjai intenek bennünket. Még nem
lépett át a határunkon a török, még mienk Magyarország, sőt Bosznia is a
mienk. Hát nem nagyobb hazafiság volna-e tőlünk, ha elismernők, hogy
igazságtalan dolgot követtünk el a török követtel s mi ajánlanók fel a
békekötést Szolimánnak, mint hogy megszakadásig rakjuk a terheket az
országra, s a fegyver élére bizzuk az eldöntést? Hát nem nagyobb
megalázkodás-e az a magyar nemzettől, hogy a határon levő várainkat
átengedtük megvédelmezésre az osztrák fejedelemnek, mint ha egy-egy jó
szóval eltávolítanánk azoktól a török hadsereget?

Tovább nem beszélhetett, lezúgták, elhallgattatták.

De Fráter György e zúgáson keresztül dörgő hangon kiáltá oda:

– Én így fogok szólni holnap a rendek előtt, s meglássuk, kinek ad a
nemesség igazat?

Az előljáró tanácskozmány után magához hivatá Zápolya Fráter Györgyöt.

– Hivem vagy-e még, a hogy eddig valál? kérdé a vajda a baráttól.

– Bizonyára, a míg a hazámat szeretni fogom, addig téged is szeretni
foglak.

– Tehát te meg vagy győződve a felől, hogy ha Magyarország békét köt
Törökországgal, akkor ez a mi hazánk megmenekül a veszedelemtől, bőség
és boldogság helyreáll ismét, nyugodt esztendőket élünk?

– Ez hitem és reménységem.

– Most egy másik kérdésemre felelj. Olyan nagyon kivánatosnak tartod-e
te Magyarországra nézve, hogy ez a nyomorék, a ki most Szent István és
Géza koronáját ingatja a fején, megöröködjön az ország királyi székén, s
tán még magához hasonló ivadékot adjon e nemzetnek, s osztrák Máriának
nyoszolyája idétlen bábokkal népesítse meg Budavárát?

Ez a kérdés megrettenté a barátot. Mintha egy vulkán tölcsérébe
tekintett volna alá, melynek lávái kitörésre készülnek. Ez a végzetes
kráter volt Zápolya lelke. Ez az ember inkább látja összetörni a
hazáját, csak hogy annak a romjain az uratlanná lett koronát feltehesse
a saját fejére. Megnémult, nem tudott felelni.

– Nos tehát! bölcs férfiu! Olvastad Aristoteles «Organon»-ját? Olvastad
Lully Rajmond «Ars magná»-ját? Tudod, hogy mi a logika?

Fráter György meghajtá a fejét.

– Vissza fogok menni a kolostoromba, s várok, a míg te jösz oda hozzám…

A logika Zápolyának ad igazat, a hazaszeretet Fráter Györgynek.

Fráter György eltávolítása után szépen lehetett folytatni a színjátékot.
Az egész rendezés a szerző lángeszére vall. A barát könnyen
összekuszálhatta volna, a ki nem találta meg benne a szerepét.

A kora hajnalban utrakelt királyt az eléje jött nemesi küldöttség
fogadta, Ártándyval az élén. Ez is hol itt volt, hol ott volt.

Tizennégyezer nemes, lóháton ülve, várt a királyra a hatvani síkon. Nem
azért ültek lóra, hogy harczoljanak, hanem hogy tanácskozzanak, törvényt
hozzanak.

Tizennégyezer ember, lovon ülve, hármas sorban, félkörben felállítva,
oly roppant tömeget képez, hogy nincs az az emberi hang, mely hallhatóvá
tegye magát e sokaság közepett.

S a lovassági félkört, ős szokás szerint, egy másik félkör határolja
meg, szekerekből összeállítva, melyeknek a rúdja kifelé áll. A
szekereket gyékény- vagy ponyvasátor takarja, melynek saraglyanyilásán a
nemes urakkal együtt jött asszonynép kandikál elő. Ez a karzat. Közbe
markotányos sátorok, laczikonyhák, melyekben czigánypecsenyét sütnek s
karczost, méhsert, töltögetnek a megéhezett és szomjazott nemesek
kivánságára.

A király és a vele jött főurak számára díszes sátor van felállítva, s
korláttal körülzárva, hogy a szájtátó pórnép oda ne lábatlankodjék.
Zápolya vértesei vannak fölállítva a korlát mögött.

Szemben a király sátorával gyülekezett össze az a kiválasztott része a
nemességnek, melynek már be lett tanítva a maga tennivalója.

Verbőczy fogadta az emelvénynél a királyt, a ki szorongva tekintett
végig a felállított fegyveres tömegen.

– Tanácskozásra nagyon sok, ellenségverésre nagyon kevés, monda a király
személynökének.

– Ez csak a negyedrésze az összes nemességnek, biztatá a királyt
Verbőczy. Felséged szavára a többi is mind táborba szálland.

És ekkor felállt a nagy törvénytudós a szónoki emelvényre s két álló
óráig le sem szállt róla. Sok volt a panasz, nagy volt a veszedelem,
tömérdek a vád, a mit el kellett mondani. Minden bajnak okozói az ország
tanácsadói. Megmenteni csak úgy lehet az országot, ha a király a hűtelen
és tehetetlen főhivatalnokokat eltávolítja s helyettük a hiveket és
tehetőseket hivja oda. De még az sem elég, az ország zászlósai mellé
szükséges egy országtanács, melynek nyolcz tagját a nemességből kell
kiválasztani, azok ügyeljenek pénzre, hadra, igazságszolgáltatásra és a
vallásra. (Ime a miniszteri rendszer.)

A közel álló nemesség, a ki egészen vagy fülhegygyel hallotta a lelkes
beszédet, a midőn annak a végeztével reá appellált a szónok, rárivallt,
hogy «mindnyájan azt kivánjuk!» s ez a kiáltás tovább terjedt a félkör
két végéig. A mi a centrumnak jó, az bizonyára a két szárnyra nézve is
csak jó lehet.

Verbőczy leszálltával, Szalkán érsekprimás lépegetett fel az emelvényre.
A mint ennek a bibornoki köntösét meglátták a félkör két végén álló
nemesek, a kik nem voltak informálva, rákezdték a kiabálást: «Nem kell a
varga fia! Le a cseszkóval! Nincs itt csizmadia műhely! Le a nemesség
ellenségével! Szállj le onnan csizmadia, csiszlik fia, üssön meg az
Istennyila!»

A két Zápolya nagy sietve belovagolta kétfelé az arczvonalt,
felvilágosítva a tekintetes rendeket, hogy a primás a «mi hivünk» már:
nem kell lehurrogatni. Erre aztán szóhoz hagyták jutni Szalkánt.

Szalkán nagy bölcsen rövidre fogta a beszédet, csak annyit mondott, hogy
ő magától is leköszönt már a korlátnokságról s ezennel leteszi ő felsége
kezébe az ország pecsétnyomóját.

Mikor leszállt, még egy gyönge vivátot is kapott az első sorokból.

Következett utána harmadik szónoknak a nádorispán.

Báthory Istvánnak nagy dolog volt a falépcsőkön felmászni köszvénytől
megmeredt térdeivel. A közel levő nemesek gunyolódva biztatták: «No
öreg! Hát nem olyan könnyű oda felmászni, mint a Mazoni herczegnő
nyoszolyájára?»

A nádorispán beszédében keverve volt az alázatosság a dölyffel, majd a
bukását érző államférfi, majd a dölyfös dynaszta került benne fölül. A
zokogásig elérzékenyült, majd meg a harag hangján követelte, hogy
állítsák törvényszék elé s ha bűnös, vágják le a fejét. Kaczagtak rajta.
Csupa szánalom volt, mikor megint lebotorkált a falépcsőkön potrohos
termetével.

S ez legyen fővezére a magyar hadseregnek!

Negyedik szónoknak következett az országbiró, Sárkány Ambrus, barna,
ragyás képű, köpczös, vállas alak. Ez szökve ugrott fel a szónoki
emelvényre s bizott a jó torkához, olyan hangja volt, mint a recsegő
tárogatónak. Elkezdte a nemességet leczkéztetni. Ököllel ütötte a mellét
és a pulpitus deszkáját, ugrott, dobbantott, a süvegéhez kapkodott. Azt
állítá «úgysegéljen»-nel, hogy nincs ő hozzá fogható hazafi hűségben,
áldozatkészségben három sem az egész országban.

Erre aztán megindult ellene a zivatar a középsátorban.

– Hazudsz! Áruló vagy!

– Gebedj meg a hamis szavaktól!

– Harminczadok bérlője vagy! Szegények nyuzója vagy!

– Korcsmáros vagy! Rossz bort méretsz a csapszékeidben.

– Lócsiszár vagy! Marhakupecz vagy! Lóbőr kereskedő!

– Vágjuk össze az áruló kutyát!

S már kezdtek kirepülni a kardok a hüvelyeikből, de a két Zápolya
közbeveté magát s azoknak az oltalma alatt az országbiró valahogy le
tudott menekülni a szószékről s elrejtőzhetett a királyi sátor kárpitja
közé.

Még azután a kincstárnok Thurzó Elek lett volna hátra, a kinek
szószékről igazolni kellett volna a sáfárkodását, de ez már okult az
előtte szólottak gyászos példáján s akárhogy kiabálták a nevét: «halljuk
Thurzót! Hol van Thurzó! Lássuk a képes felét! Mutassa a szép pofáját!»
hallatlanná és látatlanná tette magát, a képét sem mutatta meg.

Ez a rémséges nagy kiabálás idegessé tette a királyt. Felállt a
trónjáról, s kijelenté Verbőczynek, hogy ő visszavonul az
országgyülésből és a szállására megy Hatvanba. Maradjon ott helyette
Verbőczy, azért ő a király personalisa.

A királylyal együtt eltávozának az ősgyülésből a primás, a nádor, az
országbiró és a kincstárnok, meg a többi főméltóság, a ki valamiben
ludasnak érezte magát.

A tizennégyezer nemes azonban helyben maradt s a király eltávoztával
folytatta a tanácskozást, azzal a külömbséggel, hogy most már a
markotányosnék is közé keveredhettek a tekintetes rendeknek s
szolgálhattak a nyeregben ülőknek borral, serrel és cserepcsikra tüzött
czigánypecsenyével, a mi nagyban könnyítette a tanácskozást, mivel hogy
semmi sem hat olyan engesztelőleg a felizgatott kedélyekre, mint egy
kupa jó bor, meg egy darab bőrös pecsenye.

Hol is hagytuk el a tanácskozást? (Öt percznyi szünet után.)

Igen! A hazaáruló főméltóságok elkergetésén.

A visszatérő kiséret hadnagyai jelenték, hogy Sárkány Ambrus országbiró
rögtön szekérre kapott és megszökött.

«No ha megszökött, akkor ezzel «re vera» elismerte, hogy áruló.» A
birtokait rögtön konfiskálta az országgyűlés, s fel is osztotta brevi
manu az érdemes nemesek között. Egy dominiuma Dobó Ferencznek jutott:
Zápolya hadnagyának, a ki a budai lázadó csőcseléket szétverte.

Azután következett a sor a «nádorspán» elcsapására (a hogy az egykoru
krónikás a palatinus czimét összehuzta). Ez is egyhangulag lett
elhatározva. Azonnal vitte a küldöttség a királyhoz Hatvanba az
országgyülés határozatát. A király azt üzente vissza, hogy ehez nincs
joga az országgyülésnek, ez a korona pærogativája.

Erre kitört a zivatar. A nemesség hadrendje felbomlott, minden oldalról
odarugtattak a királyi sátor és szószék felé. Tizennégyezer torok
kiabált összevissza. Egy-egy szónok, a ki a szószékre felkaphatott,
ordított torkaszakadtából, de azt a sokaság nem értette meg: csak azt
látták, hogy a szája jár, s a karjai kalimpáznak a levegőben, a kocsikon
levő asszonynép visítása is belevegyült a zűrzavaros lármába, a miből
utoljára csak annyi kerekedett ki, hogy no hát ha nincs joga a
nemességnek a nádort letenni, de van joga darabokra felkonczolni, akkor
aztán rakja össze ő felsége, ha van hozzá prærogativája!

Azzal nagy tömegekben megindult a nemesség Hatvan felé, kivont karddal.

A tumultus hirére az udvaronczok azt a tanácsot adták a királynak, hogy
meneküljön vissza Budára, a mi végzetes veszedelem lett volna.
Szerencsére ott volt Zápolya János, a ki a zűrzavar kezdetén a vértes
lovasságával előre sietett az országgyűlés szinhelyéről, s elfoglalta a
király kastélyához vezető utczák bejáratait, s biztosítá a királyt, hogy
felséges személyét semmi veszély nem fenyegetheti. Hanem Báthory
Istvánnak tanácsos volt hintóra kapni, s elvágtatni, a míg a nemesség
meg nem érkezik. A lovas csapatok aztán egész éjjel nyargaláztak alá s
fel az utczákon, s keresték házról-házra az árulókat. Ha egyet-egyet
felismertek a hozzátartozandók közül, azt kegyetlenül elpáholták.

Másnap aztán folytatták ugyanezen rendben az országgyülést.

A mise idejét be kellett várni, melyet a szabad ég alatti sátorban
Várday Pál egri püspök tartott meg egész czeremoniával, addig a
laczikonyháknak nem volt szabad megnyitni a sátor ponyváikat. A ki ez
alatt zajongott, azt elzsákolták, azon jogczímen, hogy Thurzó híve, a ki
titkos lutheránus, s nem hallgatja a szent misét.

Következett volna, hogy a király izenetét kihirdessék, melyben az volt,
hogy a nádor állíttassék rendes törvényszék elé, s ha bűnös, birái által
itéltessék el. Valami háromszáz nemes, a ki a középen volt, s hallotta a
felolvasott üzenetet, azt mondta rá, hogy nagyon helyes, de a többi
tizenháromezer lekiabálta őket, s nem hagyott senkit szóhoz jutni. A
kipéczézett főurak neveit hangoztatta mindenki, csuf czímekkel megrakva.

Végre a királytól jött küldöttségnek sikerült szóhoz jutni. Várday
János, Kanizsay László, Drághfy János egyszerre jelentek meg a
szószéken, s kihirdették, hogy a király beleegyezett a főtanács urak
letételébe.

Arra a nemesség, minden tanakodás nélkül kikiáltotta azt a három urat az
elcsapottak helyébe kanczellárnak, kincstárnoknak, országbirónak!

Hát nádor ki legyen?

«Zápolya János! Zápolya János!» Kiabálta a nemesség.

A vajda ott állt az üres trón mellett, könyökét annak támlányára
nyugtatva. A trón mellett állt egy másik, alacsonyabb biboros szék, az
volt a nádor széke. A délczeg vitéz gúnyos mosolylyal fogadta a
megtisztelő lármát, mely nevét hangoztatá. Igen! három év előtt még az
lett volna a nagyravágyása, hogy ebbe a székbe üljön. De most az neki
nagyon alacsony volt. Félretaszítá maga elől a nádori széket, s a
királyi ballusztrád szélére lépett. A nemesség, látva, hogy a vajda
szólni akar, elcsendesült az egész karélyban, úgy hogy Zápolya érczhangú
mondását messze meg lehetett hallani.

– Nincs közöttünk méltóbb a nádori méltóságra, mint az, a ki esze és
ereje által a nemesség sorából a király személyének képviseletéig
emelkedett, Verbőczy István…

E név kimondására egyszerre az egész tizennégyezernyi had felrivallt:
«Vivat Verbőczy palatinus!» Az égrengető kiáltás elhatott a királyig
Hatvanba.

Verbőczy megrettent. Ezt ő nem így tervezte. Ő Zápolya Jánosnak szánta a
nádorispánságot. Ő egyenes lelkű, eszű ember volt. Az egész mozgalomban,
melyet megindított és vezetett eddig, nem volt más szándéka, mint hogy
az országnak erős kormányt adjon, mely azt végveszedelméből ki tudja
ragadni, de saját emelkedésére nem gondolt e mellett. Neki elég volt az
a dicsőség, a mit eddig szerzett, hogy első, talán egyetlen
törvénytudósa lett az országnak, hogy a törvényeket összegyüjté, az
igazságszolgáltatást rendbe hozta. De az ilyen hivatalhoz nem érzett
magában semmi erőt. Ez olyan teher volt, mely őt leroskasztá.

De már hasztalan volt minden szabadkozás. A nép szava, Isten szava! hát
még ha az a nép csupa nemes emberből áll!

Midőn végre a király ismét megérkezett a trónsátor alá, s a nemesség
szónoka, Ártándy szájából megérté, hogy Verbőczy lett kikiáltva új
nádorispánnak, nem tehetett egyebet, mint hogy a választást helyben
hagyja.

Verbőczy zokogva borult a király lábaihoz, úgy könyörgött.

– Ne tedd a vállamra azt a nehéz terhet, fölséges királyom. Ne add a
kezembe ezt a súlyos kardot, a melylyel nem birok. Én egyszerű
litteratus vagyok, könyvek között őszültem meg, hogy viseljem én az
ország főkapitányságát? hogy üljem meg a csatamént, mint a hadak
fővezére? szegény sorsu vagyok, hogy feleljek meg a fényes méltóságnak,
melyhez se lelkem, se vagyonom? Szabadíts meg tőle.

Háromszor ismételte e rimánkodását, mindannyiszor a nemesség
éljenrivallása nyomta el a szavát.

A király szomorú mosolylyal mutatott a tomboló tömegre.

– Te ébresztetted fel ezt az óriást, te hoztad össze az
ős-országgyülést. Ha te nem birsz vele, a nagy népvezér, hát én szegény
kicsi király, hogy tegyek ellene? Csak viseld te a magad terhét, én is
viselem a magamét.

Azzal inte a király a mögötte álló kanczellár püspöknek, hogy olvassa
fel az esküformát az új nádor előtt.

Az egész tábor levette a süveget fejéről, a legmélyebb csend lett, a míg
Verbőczy elmondá az eskű szavait az egri püspök után.

Akkor aztán újra kezdődött az üdvrivallás.

Ez örömzaj közepett aztán felolvasá Verbőczy az országgyülés
megállapodásait, melyeket a besnyői értekezlet elfogadott. A király
szentesíté őket. Az óriás tömeg helyeslést kiálta minden czikkre. Valami
háromszázan tudták talán, hogy mi volt az, a mit megéljeneztek, de
tizenháromezernek bizony álma sem volt arról, hogy minő sorát a nehéz
törvényeknek fogadta el a hatvani ősgyülés.

S mind ez nem tartott három napnál tovább.

Talán érdekes lesz egy részét e határozatoknak elsorolni, hadd lássa a
mai kor ivadéka, hogy mire volt képes hajdanában a honfi lelkesedés?

A legelső határozat az volt, hogy az 1521-iki budai országgyülés
határozatai a hadjárat és honvédelem költségeire szükséges adókra nézve
ujból megerősíttettek.

Voltak pedig ezek az adók a következők.

«Minden nemnemes lakosa az országnak, akár polgár, akár jobbágy,
kereskedő, vagy kézműves, fizet minden kémény után füstpénzül egy
aranyat.»

«Minden hordó bortól egy forintot, hordó sertől tíz denárt.»

«Minden igásmarhától öt denárt, juh-, kecske-, sertés és méhkaptár után
két denárt.»

«Minden kézműves, a füstpénzen kívül, a műhelyétől egy forintot.»

«Boltos kereskedők az árúk értékének egy huszadát.»

«Házalók minden lovuk után ötven denárt.»

«Molnárok minden kerék után, halászok minden háló után egy forintot.»

«A papok ezüstnemüiknek egy tizedét, a templomok kincseiknek egy
negyedét.»

«A zsidók apraja, nagyja, fia, leánya, fejenkint egy forintot.»

(Ennél tökéletesebb adóztatási rendszer soha sem «volt», nem is «lesz»
Magyarországon!)

De még önmagára is adót vetett ki a nemesség.

«A nagybirtoku nemesek és főpapok fizessék adóban összes jövedelmeiknek
fele részét az ország pénztárába, a kisebb birtoku nemesek pedig
adózzanak épen úgy, a hogy a jobbágyok, de még azon felyül fizessenek
egy kurta forintot.»

«A füstpénzből a király és a királyné kapjanak huszonöt denárt.»

S hogy ez a begyülendő tömérdek kincs, szokás szerint, «cape-rape» módon
szét ne ragadoztassék, annak a megőrzésére állítassék fel egy erős vár
az ország közepén, melynek kapuit két főúr és két nemes őrizze.

És ez mind általános felkiáltással lett elfogadva. Nem volt részletes
tárgyalás, nem módosítványok, nem névszerinti szavazás, semmi
közbekiáltások. Egy szellem, egy lelkesült eszme hatotta át az egész
országgyülést, «hisz úgy sem fizetjük meg!»

Azután meg lett alkotva az új államtanács, a nyolcz nemesi miniszterrel.

Elhatároztatott, hogy a király és királyné udvari tisztét magyarok
viseljék.

Katonák zsoldja meg lett állapítva, a huszároké havi négy forintban, a
puskásoké hatban.

A réz és ezüstbányák bérlete ki lett véve a Fuggerek kezéből, s
átbocsátva Szerencsés Imre kezelése alá, a ki csodaeredményeket igért.

És a nagy Ujlaky herczegi birtok át lett ruházva Zápolya Jánosra, a ki
ez által egyszerre az ország leggazdagabb főurává lett fölemelve.

(Ez volt tulajdonképen a legvalárdabb föladat, a sokat vitatott Ujlaky
örökséget a vajda kezére juttatni. Ezért kellett nádort, országbirót,
kincstárnokot megbuktatni.)

S hogy az országgyülés határozatai ne szűkölködjenek tréfás részletek
nélkül sem, az is határozatba ment, hogy azt a tömérdek hamis dénárt,
értéktelen ezüstpénzt, a mit Szerencsés Imre veretett, (miután már meg
van, és el nem emészthető) igyekezzék a király külföldi fizetéseknél
elhasználni, takarítsa ki Cseh- és Németországba, s aztán ne eressze be
többet a határon.

Ez mind és még a jövő évi országgyülésnek a kihirdetése nehány óra alatt
el lett határozva a hatvani sikon, s ezzel az országgyülés rengeteg
vivátot kiáltva a királyra, szép rendben eloszlott.

A király kiséretében járt német irástudó, Spervogel, mint szemtanuja a
hatvani országgyülésnek, feljegyezte róla azt a dicséretreméltó adatot,
miszerint a nemes urak az országgyülés közelében fekvő rozs- és
árpavetéseket a lovaikkal le nem tapostatták, sem az asszonyok ludaiban
és tyukjaiban kárt nem tevének, ellenben a husnak és pecsenyének, ludnak
és kappannak, gyümölcsnek és zabnak azt az árát adták, a mit az eladó
kofaasszonyok követeltek érte, a mi őseinknek jó hirnevére a legszebb
magasztalás.

Hogy mind ezeknek a nagyszabású határozatoknak mi lett az eredménye, az
már kevésbbé dicsekedésre méltó.

Nem elég az üdvösségre az, hogy legyen egy okos ember, a ki parancsol,
ahoz még egy bolond is kell, a ki engedelmeskedik. Fizetés dolgában
pedig régente is kevés volt a bolond ember.

Legkisebb számítás szerint öt millió aranynak kellett volna begyülni az
ország pénztárába. (A mi a mai pénzviszonyokhoz arányítva, egyértékű
volna ötven millió aranynyal.) Aztán összevissza nem gyült össze több
negyvenötezer forintnál. (Ezért ugyan kár lett volna várat építetni az
ország közepén, a pénz megőrzésére.) A nemes urak, meg a papok épen nem
fizettek, a paraszt elhajtotta a marháit erdőre, berekre, mikor az
adókivető jött, kivetni rá a dénárokat, s a kéményét lebontotta, hogy
füstpénzt ne fizessen. A bort inkább kiitták a hordóból, csakhogy adót
ne fizessenek tőle, nem lehetett mást megfogni, mint a városi polgárt,
meg a zsidót. Azok meg kialkudtak az adóbehajtókkal felében, harmadában.
Az adóbehajtó sadduceus pedig akkor sem tartozott az emberi társaság
első szinmézéhez, vagy a tokaji bornak az eszszencziájához. Azok a mi
pénzt hétköznap beszedtek, vasárnap mind eldorbézolták, s ha már
fennemlített Spervogelnek hitelt lehet adni, az adóban lefoglalt borokat
a kutyáikkal itatták meg.

Szerencsés Imre, természetesen, a mint a rézbányák bérletét a Fuggerek
kezéből kicsikarta, azon volt, hogy a saját hatvanezer aranyát helyre
pótolja belőlük, a mit a nemes urak annektáltak: ő tőle is építetlen
maradhatott az a torony, a miben az ország kincsét kellett volna
megőrizni a négy magyar nemesnek. Milyen optimismus! Négy úr egy
csomóban, a ki az ország pénzét megőrzi.

Minden úgy következett be, a hogy azt Fráter György előre megmondá
Zápolyának.

A hatvani ős-országgyülés után Lajos király hazatért a fővárosba.

A királyné eléje jött. Nagy volt az öröme, mikor meghallotta, hogy a
nemesség a füstpénz egy részét a királyné kincstára számára szavazta
meg, s látta, hogy a király épkézláb tért vissza az országgyülésből, s
hogy a magával vitt vén totyakos főurak helyett fiatal daliás
főméltóságokat hozott vissza. Meg is ülték ennek a lakodalmát Pesten, a
pompás királyi kertben. (Ott volt az a mostani operaház helyén.)

Éjszakára kivilágították a várost és Budavárát.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Talán ugyanezen a napon irta VII. Kelemen pápa Ferencz franczia
királyhoz azokat a baljóslatu sorokat, melyekben ez mondatik:

«Ki van már tűzve az óra, a melyben a szegény nyomorult Magyarország
eltemettetik».




XXI. FEJEZET.  A KALANDOSOK.

Minden úgy ment, a hogy Zápolya János tervezte. Az ország főméltóságaiba
az ő hívei lettek megválasztva, a megyei kapitányok, kik az ő pártjából
szemeltettek ki, elvették a hatalmat a főispánok kezéből, a nyolcz nemes
kezében volt a kormány, ő maga elnyerte a nagy kincsű Ujlaky örökséget,
úgy, hogy valósággal ő volt már a király az országban, csak a korona
hiányzott a fejéről.

Hanem egy nagy hiba történt a számításban. Elmaradt az országgyűlés
befejezése alkalmával a mindenkor szükséges és elmulaszthatatlan
szankczió.

Mi az a «szankczió?»

No hát a király jóváhagyó aláirása.

Dehogy is az!

Az ökörsütés a szankczió. Ez maradt el.

Hát látott már valaki nádor választást ökörsütés nélkül?

Báthory István uram nádorispánná megválasztatása alkalmából hét napig
tartott a dáridó: a nemes urak még mézes bábot is kaptak, a mit
hazavigyenek a tarsolyban a gyermekeiknek! a hatvani választásnál pedig
azt sem kérdezték az embertől, hogy «mit iszik kend koma?»

Zápolya bizonyosan azt tartotta, hogy nem az ő dolga a traktálás, hanem
a nádorspáné: Verbőczy pedig szegény ember volt, neki nem volt módja
tizennégyezer nemes urat ősi szokás szerint megvendégelni. Szép szóval,
ékes beszéddel jól tartotta ő a nemességet, de bizony kézzelfogható
táplálékkal nem szolgált a hiveinek.

Vége is lett a becsületének.

«Ilyen kamuti nádorispánt még nem látott az ország!»

De legnagyobb hiba volt az, hogy a nemesség főfőkolomposát, Ártándy
uramat is kinn a hűs levegőn felejtették. Minden híve Zápolyának kapott
valami donácziót, csak ő maradt puczéron. Még az a hadnagy is, a ki a
budai csőcseléket szétkardlapozta, megkapta a maga részét az országbiró
elkobzott jószágaiból. A Héderváry gyereknek, azért az érdemeért, hogy a
királyné czifra bábúját ellopta, visszaadták hazaáruló apja lefoglalt
birtokait, Ártándynak csak az akkor kapott ütlegek emléke maradt meg. És
a hatalmas Zápolya, a ki hires arról, hogy olyan tiszta kezű, hogy soha
ő rá azt a csunya vádat nem emelte senki, a sikkasztás, lopás vádját,
könnyű neki! A hol más csipeget, markolgat, ott ő nyalábol! Hanem arról
elfelejtkezik, hogy a nagy vagyonból másnak is juttasson, a ki
belesegítette. Ő csak a katonáira gondol, azokat fizeti rendesen, pedig
a ki nem katona, az is elvenné ám a zsoldot.

«Nemesek neheztelnek rá, hogy járkálói nem keresik fel hajlékaiban Isten
jó nappal, s egy marék új pénzzel» mondja a krónikás.

A ki nem elégített hivekből támad a legkeservesebb ellenség.

Zápolya János úgy járt-kelt már a fényes királyi várban, mint a ki
otthon van. Adta a rendeleteket, királyt és nádort mellőzve, s még a
királyné szemébe is nézegetett. És ezt az udvaronczok különösen siettek
a király fülébe besugni.

Komoly előkészületek történtek a közelgő háborúra. A király és Zápolya
János számára ujdonat pánczélok lettek megrendelve Bertholdnál, a hires
pánczélkovácsnál. Egyszerre készült el mind a kettő, egész családi ünnep
volt, mikor a két fényes fegyverzetet felpróbálták a viselőikre. A
királyné és udvarhölgyei mind jelen voltak a fegyverbe öltözésnél.

A király pánczélja fényes fehér aczélból volt, mesterségesen czifrára
vésve s a mellvért ezüsttel kiverve, a sisakja egészen vert ezüstből.

A vajda pánczélja pedig violásbarnára zománczolt aczélból, arany
kacskaringókkal gazdagon felékesítve.

A király a kardját nem övezte magára, azt a fegyverhordója viszi utána s
csak akkor adja kezébe, a mikor használatra kerül a sor. Jó hosszú
pallos az, a szűz Mária képe aranynyal beedzve rajta, a másik oldalon:
«in hoc signo vinces».

De a vajda általvető himzett övön hordja magával a kardját s ez az a
híres Castriota kard, görbe, és a vége felé szélesebb, arab ákombákom a
két lapján, nap, félhold és csillag.

Mind a két fegyverzet egymás mellett látható a bécsi muzeumban mai
napság. Szegény Lajos király! de kicsiny, de vézna volt a termeted ahoz
a nagy hős lélekhez, a kit magában rejtett, hogy ez a gyerekpánczél elég
volt hüvelyének!

Mikor a tükör előtt felcsatolták a karvasait, elcsüggedve nézte a
tükörből vékony karjait, a miken igyekezett az izmokat megfeszíteni s
szomorú volt a lelke, mikor összehasonlította magát a vajdával, ezzel az
életerőtől duzzadó daliával. Még azt is láthatta a tükörből, hogy a
királyné azt a daliás alakot gyönyörködve nézi, míg akkor, a midőn a
király felé téved a tekintete, az arcza egyszerre elkomorodik.

Az udvaronczok mégis siettek a királyt hizelkedve üdvözölni, milyen
pompásan illik rá az a fényes pánczél.

Annak pedig megsúgta a lelke, hogy ez lesz az ő halotti köntöse.

Azután jött a kardok kipróbálása.

Egy ormótlan nagy török fejet állítottak fel, dereka is volt a bábnak, a
fején szaraczén sisak kovácsolt aczélból.

A király két kezére fogta a pallosát. Vékony karjaiban a sok
testgyakorlástól volt még elég erő azt felemelni és lesujtani vele.

Meg is adta az árát a sulyos csapásnak a nyomorult török fej. Sisakja
behorpadt, meg is repedt tőle. Az udvaronczok tapsoltak e derék
fejedelmi csapásnak.

Akkor aztán Zápolya tette meg a kardpróbát. Ő csak úgy félkézzel húzta
ki azt a nehéz szablyát, nem is látszott rajta, hogy nagyon összeszedte
volna az erejét. A kard egyet süvöltött a légben, s pillanat után
kétfelé hullott a sisak fejestül, de még a dereka is a bábalaknak.

Nem tapsolt senki, nem brávoztak, de az általános elbámulás jelezte a
hatást, a mit a hősi erőmutatvány előidézett az udvari társaságban.

És a királyné nagyot sikoltott. Mi volt az?

A király a pallosára támaszkodott. Meg volt rendülve. Talán a törökfejet
szelő kardcsapástól? Vagy talán a királyné sikoltásától. Úgy fogta két
marokkal azt a pallost, hogy azt lehetett tőle várni, most mingyárt
szembe áll a vajdával: «no hát most próbáljuk ki egymáson a
kardjainkat!»

Az udvaronczai siettek lekapcsolni a királyról a pánczélzatát.

Lehet a királynak kard nélkül is csapásokat osztogatni.

Másnap a vajdának kiadta a király a parancsot, hogy siessen azonnal
Erdélybe. Szolimán ott készül betörni, Erdélyt megszállni. Ott próbálja
ki a kardját a török fejeken.

«Hát fusson a kerék!» monda Zápolya s engedelmeskedett a parancsnak.

Ezzel az egyetlen kipróbált hadvezérét veszté el a király a
legválságosabb időben.

A megbuktatott főurak pártja nem adta fel a játékot.

A hatvani országgyülés Zápolyát tette az ország valóságos urává.

Azt mondták rá, hogy ez erőszak volt. Tizennégyezer ember, lóháton,
karddal az oldalán nem határoz, hanem erőszakoskodik.

Tizennégyezer lovassal szemben nincs törvényes védelem, nincs meggyőző
okoskodás. Példa volt rá Báthory nádor, Sárkány országbiró esete, a
kiket letorkoltak. De volt egy a főurak közt, a ki a nagy lárma közepett
bölcsen hallgatott és nem jött elő a királyi sátorból. Ez volt Thurzó
Elek, a főkincstárnok. Hiába kiabálták a nevét, meg az ismertető
czímeit, «gyere elő te tizenhat feleségü lator! Te Mén-Marót! Te
asszonyok közt főkapitány!» Hallatlanná tette a meghivást.

A többi megbuktatott főúr mind arra biztatta a királyt, hogy kérje fel a
sógorát Ferdinánd fejedelmet, küldjön tizezernyi osztrák zsoldost Budára
a jövő országgyülés ránczbaszedésére. Thurzó mást tanácsolt. Ne tizezer
harczost küldjenek Budára, hanem csak tizezer aranyat. Ez többet fog
használni. Zápolya kimélte a pénzét, ezzel elrontotta a dolgát. Ugyanazt
a lóhátas országgyülést ellenkező irányba is lehet fordítani. A lónak a
feje arra fordul, a merre az abrakos vályut teszik.

A Fuggerek adtak pénzt e czélra. Ötvenezer aranyat. (Ez volt az első
korteskedés!) A Fuggercsalád a Thurzókkal sógorságban állott.

«A nemességet megfordítani». Ez volt a jelszó.

Legelőször is megnyerték a nagy népszónokot, Ártándy Pált, a ki minden
mozgalomnál előljárt, de a jutalomosztásnál mindig elmellőzték. Most a
jutalmon kezdték. Ártándy aztán megalakította nagy titokban az udvari
pártot, fiatal vállalkozó nemes urakból. A pártnak szépen hangzó nevet
is adott: «kalandosok» társasága. S hogy feltünő ne legyen a
pártalakulás, nem Budán volt az összejövetelük, hanem a szép alföldi
városban, Kecskeméten. Kétszázan voltak a kalandosok, jól felfegyverezve
és begyakorolva, titkos jelszavukról ismertek egymásra: «pro rege et
regina» ez volt a jelmondatuk. A kecskemétiek ugyan nem tartoztak a
nemesi osztályhoz, de jó lovasok voltak, nem jobbágykodtak, redemtusok
voltak. Szavazatuk ugyan nem lett volna az országgyülésen, de ha Tarczay
Miklós és kalandos társai vezették őket, ki kérhette elő az armálist
tőlük? Olyan egy ezer kecskeméti igaz magyarnak lóháton bevonulása egy
szép áprilisi napon az egész országgyülés arczulatát megváltoztatá.

Az új nádor, Verbőczy, tudós férfiú volt, csak azt nem tudta, a mi
körülötte történik.

A kalandosok gondoskodtak róla, hogy a válságos időkben épen
eltávolítsák a nádort Budáról. Thurzó (a titkos lutheranus) hevenyében
zajos mozgalmat támasztott a felső magyarországi újhit-követők közt.
Azok voltak a bányászok.

A lutheranus lázadás hírére Verbőczy hirtelen ott termett
Beszterczebányán, társul véve maga mellé a már Lutherkergető híréről
ismeretes Rajkay Gáspárt s ketten egyesült igyekezettel hozzáláttak a
hæresis kiirtásához. Az eretnekségen kivül még az a bűnük is volt a
bányászoknak, hogy magasabb munkabért követeltek, a mi még nagyobb bűn
az államférfiak kis kátéjában.

S mig az ország nádora tartotta a nagy inquisitiót, missionariusi
buzgalommal, az alatt a kalandosok a vármegyéken gyöngyen átgyurták a
nemességet, a maguk hiveit ellátták utiköltséggel, vezérekkel, a Zápolya
hiveit lebeszélték, elijesztgették, nem nemeseket is, a kiknek posztó
ruhájuk volt, lóra ültettek, a tiszántuli nemességet felbőszítették
Verbőczy ellen a hitüldözés miatt, ezek már nagyrészben kálomisták
voltak, s ezen a módon egy évvel a lázongó rákosi országgyülés után, s
csak tiz hónappal a hatalmaskodó hatvani ős «korultái» után, összehoztak
egy olyan szép engedelmes országgyülést, hogy abban még csak irmagja sem
volt a Zápolya-pártnak.

Midőn Verbőczy a nagy inquisitióból haza érkezett Budára, csak elbámult
rajta, hogy a királyi várlakban mind ott találta a megbuktatott
főurakat, Báthory, Sárkány, Thurzó, Tahy diadalmas orczával jött eléje s
még csak a keze intésével sem köszönté, Szalkán érsek pedig a mint
meglátta az egyik ajtón belépni, maga a másik ajtón kihúzódott. Lármás
fiatal leventék, a kiknek az arczát soha sem látta, félretaszigálták az
útból, az udvarhölgyek összesuttogtak s vihogtak, a királyné pedig
nagyon hidegen szólt hozzá s az egészségi állapotja felől tudakozódott
tőle.

Verbőczy vette észre, hogy neki itt letelt az esztendeje. Megfoghatatlan
volt előtte ez a nagy fordulat, de minden jel tanuskodott róla, hogy az
valóság. Felkereste azonnal a királyt. Elmondá, hogy az udvar
arczulatából azt olvassa ki, miszerint ő itt fölöslegessé vált, s kérte
a királyt, hogy fogadja el a lemondását a nádori méltóságról, melyet
ugyis szive ellenére erőltettek rá.

A király válasza fagyos volt a nádorispánhoz.

– Menjen haza s várja el a rendek határozatát.

Verbőczy hazament budai palotájába s mint aféle tudós ember könyvei
között kereste a megnyugtatást.

Reggel azonban a szolgái kizavarták azzal a rémhírrel, hogy az
országgyülésen a nemesség Verbőczy fejét kéri.

Csak annyi ideje volt, hogy a várbeli alagúton át elosonhatott s a
Dunához érve egy naszádon elmenekülhetett.

Egy órával később már ott voltak a palotája előtt Báthory hivei, a kik
darabokra akarták konczolni. Épen mint Hatvanban Báthory Istvánt a
Verbőczy hivei.

Nagy volt a haragjuk, hogy nem kaphatták meg. Boszújokban fel akarták
dulni Verbőczy palotáját, de a király leizent hozzájuk a várpalotájából,
hogy ezzel a szándékkal hagyjanak fel, Verbőczy házában nem találnak
mást, mint irásokat és boros hordókat, ha az elsőbbeket pusztítják el, a
közönségben tesznek kárt, ha pedig az utóbbiakat, akkor magukat verik
földhöz. Ebben megnyugodtak.

Az új országgyülésen aztán megsemmisítették a hatvani országgyülés
határozatait, Verbőczyt ipával együtt, mint hazaárulókat, számüzték,
Báthory Istvánt visszatették a nádori székbe, Sárkány Ambrust az
országbirói méltóságba, Thurzó ismét főkincstárnok lett, Tahy újból
horvát bán, a helyébe választott Frangepán Kristófot szintén elcsapták.
Az ki is vándorolt, külföldi szolgálatba állt s ezzel még egy másik
kipróbált hadvezére a magyar hadseregnek lett elvadítva az országból.

Mit szólt mindezekhez Zápolya János vajda?

De mit szólt Szolimán szultán?

A szultán épen az nap indult meg Sztambulból kétszázezer harczossal és
háromszáz ágyuval a Magyarország elleni hadjáratra.

«És a király, bárha a veszély nagyobb volt, mint valaha, mindezekre nem
indult meg, mintha kőből volna.»




XXII. FEJEZET.  MOHÁCSNÁL.

Magyarország nemessége egy emberöltő óta nem látott komoly háborut.
Hunyady Mátyás diadalmas hadjáratai óta harminczöt esztendő mult el. A
ki azóta férfi lett, nem próbálta ki a kardját soha ellenség pánczélján.
A Dózsa-lázadást Zápolya erdélyi rendes hadai verték le. Ott is magyar
magyar ellen harczolt, vértes lovagok, kaszás pórtömegek ellen.
Puskával, ágyuval lőni a nemes nem tanult. Ezt a tudományt a zsoldosokra
bizták. Azok védték a végvárakat s ott el is fogyának az ostromokban. A
nemes csak lóháton akart harczolni, gyalog vitézkedni paraszt dolog.
Rendes hadsereg nem volt, és így hadvezér sem volt, mit vezetett volna?
Egy tábor felütéséhez, egy csatarend felállításához nem értett senki.
Külön-külön minden vitéz egy emberszámot tett, de zászló alatt ezer
vitéz nem tett egy ezredet.

És az ellenség, a ki boszuálló hadjáratra megindítá tengersokaságú
seregeit, nagy ütközetekben kipróbált dandárokból állott, vértes lovas
spáhijai, puskás janicsárezredei diadalmas hadmüveletekben tanulták a
vérontás tudományát, háromszáz ágyujokkal a csatatéren tették le a
remeket, s hadvezéreik nevét az elsők közé sorozza a történetíró.

A magyaroknak csak két hadvezére volt, Zápolya János és Frangepán
Kristóf. Mind a kettőt messzire távolítá az udvari cselszövény. Nem
beszélt már senki Budavárában a haza veszedelméről, csak arról a nagy
diadalról, melyet a kalandosok kivívtak, midőn Zápolya pártját
megbuktatták.

A király lóversenyeket rendezett a Rákoson, a királyné tánczvigalmakat a
várban, a miken reggelig mulattak.

«Együnk, igyunk! Hisz úgy is meghalunk!» Ez volt a jelszó.

Ekkor két nemes ifjú vetődött Budára, a kik Szolimán táborából kerültek
elő, mint megszökött hadifoglyok. Ezek hozták hírül, hogy Szoliman
tömérdek hadserege már a Duna és a Száva előtt áll, maholnap idebenn
lesz.

Erre aztán felriadtak. Kezdődött a kétségbeesett kapkodás. Követeket
futtattak Ferdinánd fejedelemhez, Zsigmond királyhoz, a pápához, hogy
küldjenek segítséget. Egyedül a pápa hallá meg a könyörgésüket, ő
küldött pénzt, s az nem ment czigányútra, egyenesen a pápai követ kezébe
került, s az nem küldte azt a magyar kincstárba, hanem maga fogadott
rajta morva zsoldosokat, s vásároltatott Bécsben lőport, puskát.

Zápolya Jánosnak volt derék serege Erdélyben. De a vajdától jobban
féltek Budán, mint Szolimántól s a helyett, hogy ezt a rendezett
hadsereget Buda alá rendelték volna, azt a parancsot adta a király
Zápolyának, hogy egész haderejével törjön Szolimán hátába Havasalföldön
keresztül, Szolimán kétszáz ezernyi hadseregének a feltartóztatására
pedig leküldték Tomory Pál érseket, és Báthory István nádort. Tomorynak
volt ezerötszáz lovas katonája és háromszáz puskása, Báthorynak pedig
egy csoport kaszás parasztja és egy nagy köszvénye, se felülni a lovára,
se leszállni róla nem tudott magától.

Ekkor aztán a «véres kardot» meghordozták a kikiáltók a vármegyében
faluról-falura kihirdetve, hogy «veszélyben a haza, a király katonát
kér.» S hangzott aztán hegyen síkon a lelkesült dal: «Lajos király azt
izente, Hogy nincs elég regementje. Ha még egyszer azt izeni, Mindnyájan
elfogunk menni.» Régi nóta ez nagyon!

Pedig már negyedszer izente Lajos király, hogy állítsák ki a nemesek,
főurak és főpapok a zászlóaljaikat, de az lett a válasz, hogy majd ha a
király is menni fog a háboruba, akkor mi is megyünk.

A leggyermekesebb észjárás szerint az lett volna a feladata a magyar
nemességnek és főuraságnak, hogy az ország minden részéből Buda alá
gyülekezzenek. Itt volt az ország központja, erős, védelmezhető vár,
hegyektől, folyamtól védett jó táborhely. Ide kellett volna Zápolya
seregét is meghivni. A határ védelmezése már el volt mulasztva, egyik
végvár a másik után veszett el, de senki sem mozdult, azt mondták:
«menjen elébb a király!»

S a királynak volt mindössze háromezer fegyverese.

Ez alatt Szolimán bevette ostrommal az utolsó erős végvárat,
Péterváradot, a vitéz őrsereget, a kiket elfogott, kegyetlenül
lefejeztette.

Csak erre a rémületre fordult meg az udvar hangulatja. Most már azt
izenték Zápolya Jánosnak, hogy jőjjön az egész seregével Erdélyből
Magyarországba. A vajda rögtön megindítá szép rendezett táborát s
közeledett ép oly gyors napi járatokban, mint Szolimán.

A kik Zápolyát késedelmezéssel vádolják, vessenek egy tekintetet a
térképre s aztán ítéljék meg, hogy nem nagyobb útat tett-e meg Zápolya
Erdélytől Szegedig, mint Szolimán Eszéktől Mohácsig, ugyanegy időhaladék
alatt? A vajdának az lett parancsolva, hogy Tolnára siessen.

A király zsoldos hadát pedig fizetni kellett. A kincstár mindig apadóban
volt. Hirtelen elrendelték, hogy a templomi ezüst edényeknek, az arany
szentségtartóknak felét össze kell szedni s azokból pénzt veretni.
Huszonöt pénzverő sajtolta nyakrafőre a forintokat, denárokat. (Lehetett
pedig akkor venni egy ökröt 12 forinton, egy hízott sertést egy
forinton, egy zsák buzát egy negyedrész forinton.)

A főpapok nem akarták ide adni a templomi ezüst edényeket, s a
kincstárnokok azokból is, a miket erővel elvittek, a szebb billikomokat
eltették maguknak.

Egyre verték a gépek a pénzt, de zsoldra, puskaporra még sem volt pénz.

Addig pedig nem volt katona.

Tomory Pál azt izente, hogy tizenkétezer emberrel még meg lehetne
gátolni a törökök átkelését a Dunán. De hát ekkora hadsereget hol
vegyenek?

A véres kard azt hirdette, hogy minden nemes siessen Tolnára, a
főtáborhelyre. Paraszt, polgár, minden ötödik ember, gyalog és
puskájával megjelenjen. A kitüzött határnapon egyetlen ember sem volt
ott.

«Menjen előbb a király!»

Ekkor aztán Lajos király azt mondá: «no hát előlmegyek!»

Azzal elbúcsúzott a feleségétől, felült a lovára s leszállt a táborba
Drághfy János kiséretében, a ki a király zászlóját vitte, ősi szokás
szerint a sarkantyui leszedetvén a saruiról, mivelhogy a zászlótartónak
nem szabad elfutni a csatából.

Négyezer embere volt a királynak, mikor elindult Budáról Paks felé,
szembeszállni Szolimán kétszázezerével.

Hanem a királynak példája egyszerre lángot gyujtott.

Arra a hirre, hogy Lajos király nyeregbe ült, egyszerre lóra pattant a
nemesség s megszünt az átkozott lanyhaság. Csatáról, diadalról beszélt
már mindenki s indult a király után.

Csakhogy már későn volt.

Egy hónappal elébb megmentette volna Magyarországot a nemes lelkesedés,
most már csak vesztébe vitte.

A közeli megyékből még jókor érkezhettek a nemesi zászlóaljak, a felső
Magyarországiak is, szintén a horvátok; Morvából, Lengyelországból
megjöttek a segédcsapatok. Jött Zápolya testvére, György, lovas és
gyalogezredével, Hannibál a morva zsoldosokkal, Gnozenszky Lénárd
lengyel a magyar harczosokkal, kik mind a pápa pénzén lettek felfogadva,
a püspökök bandériumaikkal, Tomory Pál hatezerre felnőtt dandárával és
Szerecsen János kétezer ijászszal. (Szolimán tüzérei ellen ijászok!)
Összeverődött lassankint huszonhétezer harczos a király zászlója alatt.

És mindenki tudta jól, hogy az ellenség hadereje nyolczszorta nagyobb.

A király Báthory nádort küldte Szolimán ellen Eszék alá, hogy a törökök
átkelését a folyamon megakadályozza. A nádor utalva volt a főurak és
főpapok dandáraira. Ezek azonban vonakodtak a nádor parancsára táborba
szállni, nemesi privilegiumaik szerint ők csak a király személyes
vezetése alatt tartoznak harczolni, erre allegáltak.

Lajos királyt erre a hírre elhagyta eddig mutatott kőhideg
érzéketlensége. Haraggal fakadt ki e szavakra:

«Látom, hogy mindenki az én fejem mögött keresi a saját feje menedékét.
Én a magam fejét azért hoztam ide, hogy az ország javáért s a tietekért
minden veszélynek kitegyem. Senki se mentse a lelketlenségét azzal, hogy
az én drága fejemet őrzi. Én holnap indulok oda, a hová mások nálam
nélkül nem akarnak menni. Legyen vezérem az Isten!»

Brodarics püspök e szókra sírva borult a király lábaihoz; úgy könyörgött
előtte, hogy tegyen le ez elhatározásáról, még el lehet fordítani az
országról a végveszedelmet. Küldjön a király követséget Szolimánhoz,
igérjen neki pénzfizetést, elégtételadást a követein elkövetett
megbántatásért, kössön békét; s ha kell, szövetséget vele.

Késő volt már! A hatvani országgyülésen, midőn Fráter György kimondá a
békekötés eszméjét Zápolya előtt, alkalmas idő lett volna arra. Most már
fegyverrel a kézben csak győzni, vagy meghalni lehetett.

A király Boldogasszony napján hazaküldé Budára az egri püspököt, Várday
Pált a nejéhez, azzal az izenettel, hogy elindult a döntő ütközetbe,
gyűrűjét és a mellén viselt medaillont, a királyné arczképével,
balsorsát előre sejtve, a levelébe zárta.

S azzal indulót fuvatott s az egész táborral megindult Tolnából lefelé.

Még ekkor vezére sem volt a magyar hadseregnek.

Hadi tanácsot tartottak vezérválasztásra.

Báthory István senkinek sem kellett fővezérül. Magával is jótehetetlen
volt szegény.

Ki van hát még vezérnek való?

A kalocsai érsek? – Vagy pedig Zápolya György?

Mind a kettő tiltakozott e nehéz tiszt elvállalása ellen.

Tomory Pál könyörögve mondá a királynak, hogy inkább üttesse le a fejét,
mint hogy az egész magyar hadsereg vezényletét reá bizza. Nem pap kell
oda, hanem generális. Inkább Zápolya Györgyöt ajánlotta.

A derék ezredes kapitány még inkább szabadkozott. Ő soha egy ezrednél
többet hadban nem vezényelt: képzelete sincs felőle, hogy mit kell tenni
egy hadvezérnek, mikor csatatervről van szó? Elvállalja a vezetést, de
csak addig, a míg bátyja a vajda megérkezik az erdélyi sereggel, akkor
ruházza a király arra a fővezérséget.

A király erre is hajlandó volt. De annál jobban iszonyodtak ettől a
gondolattól a «kalandosok». A király egész környezete abban a hitben
élt, hogy ha Zápolya a seregével megérkezik és a királyéval egyesülten
kivívja a diadalt: ezáltal urrá teszi magát az egész ország fölött.

S bár siettették volna hát a fegyverek összemérközését. Még Szolimán túl
van a Dráván: hét nap kellett neki, a mig hidat veretett s nagy tömeg
hadával, kerekes ágyúival, tevéivel átköltözött a hidon. Ez átjövetelnél
kemény harczot lehetett volna vívni ellenében.

De ezt a hét napot elfecsérelték a dandárvezetők az egymásközötti
czivakodással. Mindenki más hadi tervet ajánlott s e fölött úgy
összevesztek, hogy a Tomory dandárvezérei azzal fenyegették a király
környezőit, hogy rajtuk rontanak s felkonczolják őket. A magyar sereg
abban az állapotban volt, hogy egymással ütközzék meg. Aztán duzzogva
vonta magát egyik erre, a másik arra, nagy hézagot hagyva egymás között.

«Kergesse el a király maga mellől a léha papokat! Mit nekünk a török, ha
még tizannyi is! Tizediknek sincs se kardja, se tegze!»

Egy felhőtakarta éjszakán érkezett sebes vágtatva a Dráva mellől
Podmaniczky Mihály a király szállására (sátora még nem jött meg
Budáról), meghozva a rémhírt, hogy Szolimán megkezdte az átkelést a
Dráván.

Erre következett az a végzetes tanácskozás, mely Magyarország sorsa
fölött határozott. A vezérek egyik táborból a másikba nyargaltak,
hadcsapataik izenetét hordva innen oda. Mert az a kis magyar hadsereg is
háromfelé volt szakadva. Az egyik Tomory és Perényi temesi gróf
vezénylete alatt a rögtöni megütközést sürgette; a másik, Szalkán
primással az élén, be akarta várni Zápolya János és Frangepán Kristóf
hadainak megérkezését; a harmadik, a hol a király és a kalandosok
voltak, visszavonulást ajánlott.

Tomory érseket magát is elragadta ezredeinek türelmetlen vitézkedési
kedve. Az éjjeli tanácsban azt javasolta a királynak, hogy rögtön meg
kell ütközni Szolimánnal.

– Mennyiből áll a mi haderőnk? kérdezé a király.

– Lehet huszonhétezer ember s abból huszezer derék lovas vitéz, a
gyalogság nálunk nem vet számot.

– S mennyi a szultán hadserege?

– Háromszázezerre mondják; de annak nagy része polyvahad. Harczoló
serege nem lesz több hetvenezernél.

– Az is háromszorta több a mienknél. S még nagyobb a külömbség a
pattantyusságunkban. Nekünk mindössze csak hatvan ágyunk van, a töröknek
háromszáz.

– Nem sok időt vesztegetünk mi az ágyúzással. A magyar hadi taktika a
gyors támadás rohamában fekszik s ennek a sikerére a fejemet teszem.
Keresztül törjük a török hadat s akkor az baromsokasága által jut
veszedelmébe. A török ágyúk miatt pedig ne aggódjunk; a hogy szökevények
által értesültem, a törökök ágyúit mind német és olasz pattantyusok
látják el, a kiket fogolyképen kényszerítenek a törökök hadiszolgálatra.
Ezek megizenték nekünk, hogy a mint meglátják a mi csapatainkat,
egyszerre a törökök ellen fordítják az ágyúikat.

S ezt a vezérek elhitték Tomorynak. A vele jött hadnagyok is éktelen
lármával követelték a királytól, hogy őket vigye ütközetbe: esküdtek,
hogy irmagot sem hagynak a törökből, a milyen veszett jó kedvükben
vannak!

A haditanács elhatározta az ütközetbe menést.

Nem várnak se Zápolya Jánosra, se Frangepán dalmatáira, se a
Brandenburgi őrgróf morváira, a kik mind sietve közelednek már. A diadal
babérait ők egyedül akarják letépni.

A tűz elterjedt valamennyi vitéz szívére. Mind hősnek érezte magát.

Csak a fiatal gavalléros nagyváradi püspök, Perényi Ferencz, tartá meg
tréfás kedélyét, azt mondva ez elhatározás után a királynak:

«Már most küldje el felséged Brodaricsot, ha megél, Rómába, kérje fel a
pápát, hogy azt a napot, a melyen megütközünk, Pál barát és a húszezer
magyar vértanú ünnepéül jegyeztesse fel a miséskönyvbe.»

Az a nap volt Szent János fővételének napja…

Fatális nap Magyarország történetében!

Három év előtt ugyanezen napon esett el Belgrád.

Ez még csak intés volt az Isten kezétől. Még volt idő az intést
átérteni: magába térni, felkészülni. Senki sem hallgatott rá.

Most aztán következett a második lesujtás, ugyanazon napon. Ugyanattól a
kéztől.

A magyarok Istene megharagudott ránk.

«Ez a nemzet éltet nem érdemel! – Egy új magyar nemzetet kell a helyébe
teremteni!»

Senki sem akarta már bevenni az okos szót.

Voltak idegenek a magyar táborban, a kik már forogtak nagy
hadjáratokban, Gnojenszky Lénárd, a lengyel dandár vezére, azután
Schlick István, a morva hadcsapatok ezredese. Gnojenszky azt javasolta,
hogy a táborral együtt járó kocsikból szekérsánczot kell alakítani, a
mely mögött a gyalog lövészek az ellenség oldaltámadását visszaverhetik.
Schlick azt a tanácsot adta, hogy a Mohácstól jobbra elnyúló magas
dombokat foglalja el a magyar derék sereg, a honnan ágyútelepeivel az
ellenség támadását könnyen visszaverheti. Nem fogadták meg a
tanácsaikat: a csatatért uraló dombokat őrizetlen hagyták. S azok mögött
gyülekezett Szolimán tábora.

Az ütközetet sürgette mindenki. Még pedig ott a sikon.

Mi történjék a királylyal?

Brodarits azt kivánta, hogy a királyt egy ezred válogatott lovassal
állítsák a tábor szélére, a honnan balsiker esetén elmenekülhet.

A vezérek nem engedték ezt. A királynak ott kell lenni a sereg közepén,
hogy mindenki láthassa s lelkesüljön a láttára.

A kalandosok közül a kis Héderváry Lőrincz ajánlkozott rá, hogy ő
fölveszi a király pánczélját, sisakját s a király helyett fog
szerepelni.

Ezt sem fogadták el. Ki talál sülni a kegyes csalás s ez nagy
elkeseredést fog támasztani. Végre azt határozták el, hogy ezer vértes
vitézt állítanak a király mellé, a kinek a személyét a legderekabb
vitézek, Ráskay Gáspár, Török Bálint, Kállay János fogják megvédelmezni.

S ezzel azután megállapították a csatarendet; a számra csekély magyar
sereget hosszú vonalban elnyujtva, hogy az ellenség túl ne
szárnyalhassa. A sereg két osztályra volt szakítva, középen egy
puskalövésnyi széles hézagot engedve. A homlokzaton voltak felállítva az
ágyúk egy tömegben. A két szárnyon levő lovasságnak semmi szüksége sem
volt ágyúkra.

A királyt az utószakaszban helyezték el, ott voltak az esztergomi
primáson kivül a zágrábi, nagyváradi, pécsi, szerémi, zárai, boszniai
püspökök is. Mintha valami nagy requiemre készülnének. A királyi udvar
mögött állt még Drágfy, az ország zászlójával, Ráskay vértes lovasai
közepett.

Gyönyörű, derült hajnallal kezdődött a nap, mely a magyar ezredeket
hadirendbe fölállítva látta.

Báthory István nádor a királyt körülhordozá a csapatok arczvonalai előtt
s beszédet tartott a nemesekhez:

«Ime a király itt van közöttünk. Minden veszélyt megoszt velünk, még a
halálra is kész a hazáért, a keresztény vallásért és a ti feleségeitek,
gyermekeitek megvédelmezéseért. Ti is küzdeni fogtok a királyért, úgy a
hogy férfiak, a hogy magyarok küzdeni szoktak. Az ellenség, a ki reánk
jön, ugyanaz, a kit apáink annyiszor összetiportak, magunk is sokszor
megvertünk. Ismerjük, nem rettegünk a nagy számától. Az a magyar jelszó,
hogy az ellenséget nem mérjük singgel, ha óriás; nem számláljuk, ha
sokaság; hanem előbb levágjuk, azután mérjük meg, azután számoljuk meg.»

Lelkesedést költött mind a beszéd, mind a király megjelenése.

A többi vezérek is ott nyargalásztak a hadsorok előtt s lelkesíték a
csapatokat.

Azonban az ellenség nem akart mutatkozni sehol.

Miért nem mentek hát ők eléje? Miért nem foglalták el a halmokat, melyek
köztük és Szolimán között elnyúltak? Megfoghatatlan ez! Ha oly
türelmetlenül kivánták a megütközést, mért nem kezdték meg ők a
támadást? Ha abban bíztak, hogy a magyar taktika a gyors rohamra van
számítva, minek vesztegeltek egy álló helyben hajnaltól délig? Miért nem
küldték előre legalább kémszemlére a rendetlen mezei lovasságukat,
Szerecsen ijászait?

Várták, hogy Szolimán támadjon.

A török vezéreknek aztán volt haditervük.

A mint délben Szolimán hadvezérei élén fellovagolt a Szentpéter
magaslatra, ott látta lenn a sikon a harczrendbe állított magyar tábort.
Megszámlálhatta az ezredeiket, végig tekinthette az egész csatatervüket.

Itt leszállt lováról s imádkozott Alláhhoz: «Alláh segíts! Nálad az erő
és hatalom; tőled jön oltalom és segítség! Allah vezesd diadalra
Mohammed hű népét!» Arczán könny csorgott végig az áhitattól. Vezérei és
harczosai szintén leszálltak a nyeregből s arczczal a földre veték
magukat a diadalért imádkozva.

Azzal ismét lovaikra szöktek a harczosok s megindíták a dandáraikat.

Az előhadat vezette Ibrahim nagyvezér a rumeliai ezredekkel, a
másodhadat Behram basa az anatoliakkal. Ezek mögött jött a szultán,
testőreitől s a puskás janicsároktól környezve. A janicsárok hada előtt
volt felállítva az ágyúk tömege, háromszáz ágyú egy vonalban, lánczokkal
egymáshoz kapcsolva.

A török hadsereg még mindig nem támadott. Kiszámított tervből tette. Egy
nagy lovas hadtest, Bali bég vezénylete alatt a várakozás óráiban
megkerűlte a magyar hadsereg állását a jobb szárnyon. A magyar sereg
abban a veszélyben forgott, hogy körülkerítik s elfogják ütközet nélkül.

Az égen vészterhes felhők emelkedtek a keleti láthatáron, a gomolygó
hófehér fellegekben czikázó villámok dörgése kezdett a távolban
hallatszani. Az égiek is beleszólnak a földiek harczába.

Délután három órakor a mohácsi völgyből előbukkanó spahik sisakjai
jelenték, hogy oldalt jobb felül jön erős támadás.

Jó lett volna most, ha a lengyel tanácsolta szekérsáncz fel lett volna
állítva. Abból vissza lehetett volna verni az oldaltámadást.

Tomory Pál rögtön észrevette a veszélyt s vágtatott a király
osztályához.

Tartalék seregről nem volt gondoskodva. Egyedül a király védelmére
rendelt vértesek, Ráskay alatt voltak a hadrend megbontása nélkül Bali
bég ellen küldhetők. A király parancsot adott Ráskaynak, hogy siessen az
ezredével a támadást visszaverni.

Ezer emberrel negyvenezeret!

«Most már csak a döntő roham segít! kiálta Tomory, s azzal a maga
táborába lovagolva, megfuvatta a tárogatókat a hadközépen, erre
megszólaltak Perényi Péter hadi kürtjei is a balszárnyon, s azzal
felzendült a hármas kiáltás az egész hadrendben.

«Jézus! Jézus! Jézus!»

Ekkor tették föl a király fejére az ezüst sisakot.

A szemtanú krónikás feljegyzé, hogy a király arcza halálsápadtra vált,
midőn a sisakot a fejére csatolták.

Az égzengést túldörögte a vágtató paripák robaja, az ádáz csatakiáltás.

Őrültség volt, a mit a magyar e napon tett; de a hősi szívnek dicsőséges
próbája. Tizszerte erősebb ellenségnek, halállal daczoló, sorssal nem
alkuvó szemben támadása.

Csak egyszer lőtték ki a magyarok ágyúikat: azontúl a kardjukra bizták a
harczi munkát.

A trombiták riadójára a magyar hadsereg balszárnya Perényi Péter
vezénylete alatt, a dereka Tomory Pállal az élén vágtató rohamban zudult
Ibrahim nagyvezér ruméliai hadseregére s az elszánt rohamban keresztül
törte annak arczvonalát s dühös kardviadallal megfutamítá a török
sereget, hanyatt homlok Behram basa anatoliai seregére vetve azt.

A kezdet szerencsés volt s Tomory hadvezéri tehetségének becsületére
válik. Ő egyenlő erővel támadta meg a török tábornak egyes hadosztályát
s azt letörte.

A törökök még nem használták roppant tömegü tüzérségüket. Az ő ágyúik a
lovas hadrend mögött voltak felállítva. A ruméliai hadsereg megbontása a
török hadderekat is veszélybe hozta.

Ekkor Báthory Endre oda vágtat a királyhoz.

– Mienk a győzelem! Velünk az Isten!

A villámok már ott nyilaztak az elborult égen.

Ekkor a király is megfuvatja a trombitákat s a második hadosztálylyal
megrohanja a szultán anatoliai hadseregét.

A kronikaírónak káprázott a szeme, a mikor e válságos perczek történetét
maga előtt látta. Azt mondja, hogy az anatoliai hadsereg a király
hadosztályának rohama előtt hirtelen kétfelé kanyarodott, eltakarodva a
háromszáz ágyú elől. Ez lehetetlenség. Hadászatilag épen úgy
lehetetlenség, mint lélektanilag. Hadi szempontból esztelenség az
ágyútelepeket fedezet nélkül hagyni; lélektanilag is lehetetlen, mert a
támadó ellenség rohama előtti félrevonulás okvetlenül futássá fajul el s
akkor a támadó fél ezt a futó ellenséget fogja aprítani, a ki a hátát
mutatja előtte.

De megczáfolja ezt az egész harcz lefolyása.

A király az első sorban vágtatott, testőreitől és a kalandosok
csapatjától környezve. Fel van róla jegyezve, hogy vitézül harczolt s
harczközben sebet kapott. Tehát ellenséges csapatnak kellett előtte
lenni, oly tömegben, hogy ő rá is jusson egy ellenfél, a kivel férfi
férfi ellen össze csapjon. Itt kapta a sebet. De ellenfele meghalt.

Czettrisz Ulrik, udvari tiszt, hogy a király sebet kapott, megragadta
lovának a zabláját s erővel tartá őt vissza a tovább rohanástól.

De a kalandosok vértes csapatja tovább tört előre, maga előtt hajtva az
ágyúk felé a megfordított ellenséget.

E válságos pillanatban adá a parancsot Behram basa a tüzéreknek, hogy
süssék ki egyszerre az ágyúikat, nem törődve vele, hogy kit ér a golyó:
törököt-e, vagy magyart?

A háromszáz ágyú bömbölése: a pokolbeli tűzláng lobbanása eldönté a
harcz sorsát. Vonagló testhalmok, ló, ember, összekeverve, jelölték a
csatatért. A hátúl jövő csapatok megriadtak.

De a kalandosok csapatja még az ágyúk során is keresztül tört: leaprítva
a pattantyusokat s egyenesen a szultán felé rohant.

Még a szultán testőr lovasságával is viadalba eredtek. Csoda harcz volt
az! A nemes vitézségnek felséges költeménye.

Még harminczhárman voltak, a mikor a szultán testőrcsapatján keresztül
törtek. Maga Szolimán is kénytelen volt kardot rántani feje védelmére.

Ekkor a gyalog jancsárok veték magukat a hős ifjak elé s széles
pallosaikkal elvagdalták a paripák lábainak inait: a lovagok földre
buktak s ott elnyomatva, összeapríttattak.

Egy másik csapat a török hadrenden áttörve, egész a tevék táboráig
hatolt előre, azt pedig Bali bég ezredei fogták hátba és lemészárolták.

Bali bég oldaltámadása fejezte be a katasztrófát.

A török ágyúk, s a janicsárok puskái még egyszer dördültek el a
felbomlott magyar hadseregre. Ekkor az «Úr» közbeszólott. Az égi
tűzsugár odacsapott le a harczolók közé, túlharsogva az ágyúdörgést s a
szakadó zápor kioltá a tüzérek kanóczait. Az égből aláomló felhőszakadás
eltakart törököt, magyart egyaránt, a dühöngő vihar kicsavarta a
kezekből a zászlókat. Futott, a ki még futhatott, a villámlobbanásnál
keresve az utat, s út helyett záporpatakokat talált mindenütt. A tomboló
zivatarban a győztes török had felhagyott az üldözéssel.

Kit is üldözött volna még?

Huszezer magyar holtteste fedte a mohácsi síkot. Elhullottak a
fővezérek, Tomory Pál, Zápolya György, Szalkán László, a primás, s vele
együtt öt főpap, köztük a tréfálkozó jós, Perényi Ferencz és ötszáz
főnemes. A magyar nemzet színe, virága le volt aratva.

A menekülők közt volt a király is.

Udvarnoka Czettricz Ulrik vezette a futását.

A budai útra törekedtek kijutni.

Útjokban volt a Csele patak. Egy hitvány csermely rendes időben, most a
felhőszakadástól megdagadt rohanó ár.

Czettricz Ulrik neki vágtatott az árnak, (a hidat elszakitotta már a
víz) s ő maga szerencsésen kikaptatott a tulsó partra.

A királynak a paripája azonban elhibázta az ugrást s a meredek partról
hanyatt vágódott vissza, maga alá temetve a királyt, a ki nehéz
fegyverzetében nem tudott a lova alól kiszabadulni, ott veszett a rohanó
árban.




XXIII. FEJEZET.  KÉT KIRÁLY EGY ORSZÁGBAN.

A vészhír gyorsan repül.

A mohácsi vesztett ütközet híre már másnap éjfélben eljutott Budára. A
hirnök csak annyit mondhatott, hogy a magyar hadsereg le van gázolva, a
török seregnek semmi haderő nem áll útjában. Hogy a király elesett-e,
vagy elfogatott? azt még nem tudta senki.

A királyné kora hajnalban elhagyta Budavárát s a körülötte levő
főurakkal együtt Pozsonyba menekült.

A csatából elfutott harczosok széthordták az országban a nagy romlás
jajveszékelését.

Elfutott a nádor is, váltott paripákon, s nemcsak a saját jóltáplált
termetét mentette meg, hanem még az útban talált pécsi káptalant is
kifosztotta, melynek tagjai a székesegyház kincseit vitték magukkal.

Midőn Zápolya meghallá a magyar hadsereg pusztulását, keserves sirásra
fakadt.

Hát könnyekkel gyászol a magyar? Sirás-e a dolga a trónkövetelőnek?

Egész életének a törekvése, lelkének minden vágya az volt, hogy ide
jutni lássa az országot. Személyes ellenségeit megsemmisítve, a trónt
üresen hagyva, az egész országot az ő védelmére bizva.

Mért nem ragadta akkor a kezébe az ország zászlaját? Neki akkor egy jól
rendezett hadserege volt, s mögötte volt még egész Felső-Magyarország
gyülekező hada, a török hadsereg a diadal után szétbomlott pusztító
dandárokká, azokat Zápolya egyenkint felmorzsolhatta volna, a hogy tette
a horvát vidéken a derék Frangepán Kristóf, az ő legjobb fegyvertársa. S
akkor az egész nemzet hálája tette volna fejére a koronát. Ha Zápolya
könyhullatás helyett vérontást követel, a honszeretet, a nemes harag, az
elkeseredés vezette volna a hadseregét.

De egy síró hadvezérnek a hadserege szalad.

A mint Zápolyát kétségbeesni látta a serege, szétmállott, a nélkül, hogy
valaki űzte volna. Visszavonult s alig maradt egy dandár körülötte.

Szolimán hadai dúlhatták az országot megtorlatlanul.

A «Basaharcz» alatti kétségbeesett védelem, Dobozy és neje hős
balladája, a szabadkai szekérsáncz ostroma nagyszerű emlékeit örökíték
meg a magyar vitézség fellángolásának, csak Zápolya fegyvere pihent.

A szultán elfoglalta Budavárát, ott ülte meg diadalünnepét s éjente
kivilágitást rendezett felgyujtott palotákból, míg romhalommá tette az
egész várost. Akkor aztán hajókra czepeltette Hunyady Mátyás világhírű
könyvtárát, remek broncz szobrait s leküldte zsákmányul Sztambulba.

Hogy mit lehetett e zűrzavaros rablóhadjáratban tenni egy bátor
hadvezérnek, azt megmutatta Frangepán Kristóf, a ki egy dandárral
keresztül vágott a duló török csapatokon Horvátországból egész
Székesfehérvárig, úgy hogy a megrémült budai törökök, jöttének rémhírére
olyan hanyatthomlok rohantak a hajóhidra, hogy az leszakadt alattuk s
ezrével vesztek a Dunába.

A török szultán aztán boszuját kitöltve követe megsértéseért, visszatért
seregével együtt Sztambulba, mint a zivatar, mely vérzáporral öntözte
végig az országot. Kétszázezer halott és rabul elvitt fogoly bánta meg a
nagy úr haragját.

A romok között aztán megjelent Zápolya. Kereste közöttük a királyi
széket.

Akadálytalanul bejöhetett Budavárába, nyitva volt minden kapu, még a
királyi váré is.

Jó hive, Verbőczy keserű tréfával mondá, midőn a királyi várba beléptek:
«no ide most ugyan akadály nélkül bejöhettünk».

Bejönni lehetett, de megmaradni nem, az üszökfedte romok között
temetetlen heverő hullák büze miatt.

A királyi trón üresen állt, de már annak a hátára fel volt ragasztva
Ferdinánd manifestuma, melyben a királyok között kikoholt szerződés
alapján jogát követeli a magyar koronához.

Abban állt a joga, hogy feleségül vette Ulászló leányát, Annát.

Ifjú korában Zápolya is gondolt erre a jogra.

Ennek ellenében azt a tervet veté, hogy ő meg Máriát veszi nőül, Lajos
király özvegyét.

Hiszen már hat hete, hogy özvegy! Lehet az új nászra gondolni.

A nádor a királynéhoz menekült, vele volt több főúr, Batthyányi,
Nádasdy; Zápolya mellett még többen: Perényi Péter, a mohácsi csata
hőse, Török Bálint, Podmaniczky püspök, még Ártándy is. A nádor
Komáromba hirdetett országgyülést Ferdinánd nevében. Verbőczy
Székesfehérvárra a vajda nevében. A nemesség válogathatott, hogy a két
nádor hivása közül melyikre hallgasson.

Zápolya ez alatt a visegrádi várban megtalálta a koronát.

Ennek a szent jelvénynek a birtoka egy új jogot adott a kezébe.

De ő annál erősebbnek hitte Mária királyné jegygyűrűjét.

Emlékében tartá, hogy néhanapján az ifjú királyné szemei milyen
kedvteléssel keresték az ő daliás alakját. Eszébe jutott az a
pánczélfelpróbálás, a kardmegkisérlés. A hol fellobbanó, hol elcsüggedő
tekintet a királyné arczán. El merte hozzá küldeni először a diákját,
azután ujból a kincstárnokát, a királyné kezét megkérni, nagy
magabiztában.

Csakhogy azóta fordult a sors. A délczeg termetű hős, mikor igazi török
fejeket kellett volna hasogatni, hüvelyében hagyta azt a jeles kardját,
az a kicsiny, vézna alakú király pedig odacsapott a maga kardjával az
ellenség közé, vérét is hullatta, éltét föláldozá az ő hazájáért. Most
már a királyné szemei akkor villannak fel, ha hős férjére gondol s
lezáródnak, ha Zápolya nevét említik előtte.

A királyné azt válaszolta a kérésre, hogy még azt sem tudja, méltón
viseli-e az özvegyi fályolt? Hiszen Lajos király holttestét még senki
sem látta.

Ah, hát még mindig útban van ez a kicsiny király.

Elindultak a holttestét keresni.

A mohácsi sík most egy nagy temető volt.

A kik a szörnyű ütközet után temetetlen ott maradtak, azoknak hulláit
egy nagylelkű asszony, Kanizsay Dóra, saját költségén mind elsiroltatá.
Azok között megtalálták a hid közelében a partba elásva II. Lajos
királynak holttestét. Hogy a pánczélja, sisakja e sirtól távol, az
iszaptól eltemetve találtatott meg, azt engedi sejteni, hogy a király a
vízbe zuhanva, annyi lélekjelenléttel birt, hogy pánczélját le tudta
dobni s aztán kapott sebében vérzett el, mert az megfoghatatlan, hogy a
sirásók az ezüst sisakot, drága vértezetet ott hagyták volna az
iszapban, ha rajta találják.

S ez is vigasztalás! Hogy a magyarok királya nem szánalmas kimulással,
hanem dicsőséges halállal végezte történetét.

Meg volt hát a királyi holttest, keresztül lehetett lépni rajta.

Szent Tódor napja volt (Mindszent havában), midőn II. Lajos király
holttetemét Székesfehérvárott, atyja II. Ulászló mellé eltemették. Dávid
János, udvari káplán tartá a halotti beszédet, János vajda és a
hozzászító nemesek jelenlétében.

Beszélt sokat szent Tódor életéről, ki martyrhalált szenvedett, s holta
után tűzbe vettetett, de teste meg nem égett, azt is elmondá, hogy ez a
nap szenteltetett «Krisztus képe szenvedésének» ünnepéül, a mely fából
faragott kép Beritusban a zsidók által dárdával keresztül üttetett, s e
sebből végtelen sok vér patakzott. Azt a képet faragta Nikodémus, a ki
hagyta Gamálielnek, ő pedig adta Zakeusnak. Magáról a meghalt királyról,
hogy a hazájáért és vallásáért mit szenvedett? milyen halált lelt?
mentől kevesebbet beszélt az udvari káplán.

Másnap megtartották, ugyanazon sirbolt felett a székesegyházban az
országgyülést, melyben a főnemes urak Zápolya Jánost királylyá
kikiáltották. A köznemesség kinn a mezőn táborozott. Verbőczy István,
Zápolya hű pártfogója kilovagolt a nemesi táborba, a lándzsára tűzött
1505-iki országgyülés pecsétes határozatát vitetvén maga előtt, mely
kimondja, hogy jövendőben Magyarország csak magyar nemzetbeli királyt
emel a trónra. Verbőczy lelkesítő szavaira a köznemesség is kikiáltá
Zápolya Jánost királynak.

Ugyanazon országgyülésen törvények is hozattak, melyek között önálló
czikket képez az, hogy a zsidók az országból el-kiűzessenek.

Nándor követei ellenmondottak, de azokat a nemesek letájcsolták,
örültek, hogy szárazon elvihették az irhát.

Az erre következő napon, szent Márton napján végbement a koronázási
szertartás a székesfehérvári szentegyházban. Podmaniczky István, nyitrai
püspök, mint legidősebb a főpapok között, tevé Zápolya János fejére a
koronát, miután Verbőczy István felszólítására: akarjátok a Zápolya
Jánost királyotokul, felhangzott az «akarjuk».

Móré László és Török Bálint a templom egyik oszlopához támaszkodva
kaczagott e jeleneten.

– Soha több fát, mint az erdőn! Hát már aztán Jankó pajtást úgy fogjuk
híni, hogy «fölséges uram!»

Három napig föl nem hagytak a főurak a kaczagással. Mindegyik tartotta
magát olyan legénynek, mint János vajda.

Mikor a koronázás után felültették János királyt a fehér lóra s
elvezették a koronázási dombig, a korona nem akart megmaradni a fején,
mind le akart esni róla.

– Nézzétek! mondták a vele volt főurak, a korona nem akar megmaradni a
fején, mert kegyetlen volt a parasztokhoz. Isten büntetése rajta, hogy
Dózsa Györgyöt tüzes koronával avatta fel!

– Nem biz az! mondták mások, hanem a korona igen nagy s a feje igen
kicsi hozzá.

Az atletai alaknak aránylag igen kis feje volt.

Nem is mentek előtte a főurak, a hogy koronázásnál szokás a jelvényeket
jártatva, csak az egy szerb Bakics vitte előtte az ország zászlaját s
Török Bálint amugy suttyomban a palástja alatt az ország almáját. S
mikor a koronázási dombon az új király a szent István pallosával a négy
vágást megtette a világ négy sarka tájában, mindenki megjegyzé, hogy nem
szokás szerint felülről lefelé, hanem alulról fölfelé tette meg a
vágásokat, ezt mindenki rosz jelnek véve, arra magyarázta, hogy nem
megvédelmezni fogja az országot a négy égsark felől jövő minden veszély
ellen, de behozza a veszélyt az országra mindenfelől.

Dávid János udvari káplán pedig mondott tartós prédikácziót,
megemlékezvén a mai nap szentjéről, szent Mártonról, a ki vasvármegyei
szombathelyi születésű hazánkfia lévén, mint katona igen jó ekzekutor
volt s azért is rendelték erre a napra az adóbehajtás ünnepét, szent
Márton nyavalyájának pedig nevezték a «katona virtust», tudniillik a
részegséget. Hanem János királyról meg az ő virtusairól mentől
kevesebbet prédikált Dávid János udvari káplán.

Egy hónappal később a Pozsonyban összegyült rendek, Báthory István nádor
ajánlatára megválasztották magyar királynak Ferdinánd ausztriai
főherczeget és Csehország királyát.

Magyarországnak volt «két» megválasztott királya.

Mind a kettő kész lett volna a trón birtokáért fegyverrel s
megverekedni, ha lett volna hozzá pénze.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ekkor támadt még egy harmadik király is, a «fekete ember».

«Cserni Jován» volt a neve, eredetére nézve egy szerémségi rácz
kecskepásztornak a fia, testalkatára egy óriás, a kit rendkívüli ereje a
köznép bálványául emelt.

A krónika «homo niger»-nek nevezi (fekete ember) arról a fekete
anyajegyről, mely mint egy sáv vonult végig a halántékától a sarkáig.

Harczi hirét a török dulás alatt szerezte, a midőn rácz atyafiai élén
több martalócz sereget vitézül megkergetett s a Bácskát megtisztította
tőlük.

Ez ugyan Török Bálintnak lett volna a kötelessége, a ki Bácska
főkapitánya volt, de ő magára hagyta a népet. A fekete ember aztán beült
Török Bálintnak a várába s mikor az visszatért, elkergette a vár alól
egész seregével.

Ekkor Cserni János fölajánlotta a fegyveres szolgálatát Zápolya
Jánosnak. Az új király kapott rajta, hogy egy hatalmas segédsereget kap,
a melyet nem kell fizetni, s kinevezte a fekete embert a temesi bánság
és Bánát vajdájának.

A rácz vezér aztán tudta miből fizetni a hadseregét, végig pusztította
azokat a megyéket, a melyeket még a török elpusztítatlan hagyott, ekkor
dúlta fel a hűséges Hoberdanácz várát is.

Mikor aztán jól felcseperedett, eldobta a vajda czímet s kikiáltotta
magát «fekete czár»-nak. Udvart tartott, nádort, tárnokot, zászlósokat
nevezett ki. Zápolya azon vette észre magát, hogy még egy harmadik
király is van az országban, nem is király már, hanem császár.

Ezen nevethettek már aztán a magyar urak!

De meg kellett az új czárnak bocsátani a rablást is, a czímbitorlást is,
mert szövetséges volt, a ki nem került semmibe.

Egyszer aztán Nándor királynak támadt az a jó gondolata, hogy ő veszi
meg a fekete czárt, ha eladó; küldött neki egy vég veres posztót,
tizenkét ezüst serleget, foglalóba, ha ezentúl az ő zászlója alá
szegődik.

Hogy állhatott volna ellen a fekete czár ily fényes ajándéknak? Rögtön
kitűzte Ferdinánd zászlóit s annak a nevében dúlt és fosztogatott.

Ezt már aztán János király nem szívelé el. Haragjában kiküldé az
elpártolt helytartó ellen erdélyi helytartóját Perényi Pétert,
hadsereggel.

A fekete czár azonban olyan készülettel fogadta Perényit, hogy ez a
nagyszőllősi ütközetből, hadainak felét ott veszítve, csak gyors
paripájának köszönheté, hogy élve megmenekült.

Ekkor aztán a fekete czár diadalmámoros hadával betört a védtelen
Erdélybe s azt végig pusztítá. És János királynak nem volt ellene
védelme. Az a Zápolya János, a ki rövid idő előtt egy Szolimán
hadseregével megmérközni volt hivatva, most odajutott, hogy egy rácz
kalandor elől meg kellett futnia.

Szegény Magyarország! Nem volt elég, hogy Mohácsnál az oroszlán
széttépte, még azt is meg kellett érnie, hogy a farkasok egyék meg.

És akkor, a midőn a két király nem tudta az országról elhárítani a mind
a kettőjüktől fölidézett veszedelmet, előállt egy egyszerű nemes ember,
a nagyváradi káptalan tiszttartója, Czibak Imre, összegyűjté a bihari
nemességet és a hajduságot s e hirtelen szedett haddal rajta ütött a
fekete czáron, mikor az jött vissza a Maros mentén zsákmánynyal
megrakodva s úgy szétverte annak a győzelemittas hadait, hogy alig
maradt belőlük valami.

A fekete czár agya-fejetörötten menekült Szegedre. A hátán össze volt
tépve a szép skárlátszín császári palást, a mit Ferdinánd királytól
kapott. Futó hada ki volt éhezve, fáradva halálig.

A szegedi polgárok pedig igen rossz kedvükben voltak. A futó czár
közeledtére félreverték a harangokat, s fegyvert ragadva összegyültek a
nagy piacz közepén levő Szilágyi-kastélyba.

Cserni Jován a megmenekült csapatjának élelmezésére gondolt, s
legegyszerűbbnek találta e végből feltöretni Zákány István uramnak, a
gazdag buzakereskedőnek a magtárát. Hívei neki álltak a kapu
betörésének, faltörő kos gyanánt használva egy kutágasról leemelt
gémgerendát.

Annak a magtárnak azonban volt egy sáfára, név szerint Vida Sebestyén.
Annak volt egy jó öblös puskája, megtöltve vagdalt ólommal. Fiatal levén
a legény, nem sokat tanakodott magában, fogta a puskáját s úgy hasba
lőtte vele a fekete czárt, hogy az lefordult a lováról. Bajtársai
felvették a földről, de úgy meg voltak már rémülve, hogy nem is
gondoltak a boszúállásra, beburkolták a biborpalástjába, s a szegedi
polgárok által üldöztetve, elrohantak vele a szomszéd faluba, Horgasra.

A félelmes fekete czár megsebesültének hirére aztán Török Bálint is
vérszemet kapott, rajta ütött annak a vert hadain s azokat
szétrobbantva, a már haldokló Cserni Jovánt lenyakaztatá. Levágott fejét
elküldé Budára János királyhoz.

S erre tartottak nagy Te Deum Laudamust!

Még a krakkói franczia követ is, a ki Zápolya Jánosnak erősen jó barátja
volt, ágyulövésekkel és viaszgyertyák sokaságának meggyujtatásával
ünneplé meg a fekete czár legyőzetésének örömhirét.

Idebenn az országban örömtüzek gyujtattak szerte a hegytetőkön.

Annak a dicsőségére, hogy a delibácsi kecskepásztor fiát, a fekete czárt
legyőzte a nagyváradi püspök tiszttartója, meg egy szegedi
kereskedőlegény.

Hová jutott Magyarország!




XXIV. FEJEZET.  A SAJÓLÁDI REMETE.

Mindezen sulyos, válságos események alatt neszét sem lehetett venni
Fráter Györgynek.

A mióta a hatvani országgyűlésből, jó tanácsának elvetése után, Zápolya
János haza küldé a kolostorába, azóta a barát elő sem jött onnan. Csak
ott a zárda rideg falai közt jegyezgeté fel a naplójába a napok
tapasztalatait, a mikben semmi örvendetes nem volt.

Mint a szép gyümölcsben, melyet a féreg meglepett, látta terjedni a
rohadást az egész nemzetben. Tán az almának a férge is azt hiszi
magáról, hogy ő annak az almának a fejedelme?

Őt nem hitták elő a kolostorából, hogy dandárvezetést bizzanak rá, pedig
több hadvezéri tehetsége volt, mint Tomorynak és egyéb püspököknek.
Fráter György a maga hadi iskoláját a hős Corvin János alatt végezte.
Azt már elfeledték.

Mikor Zápolya János Székesfehérvárott királylyá koronáztatta magát,
akkor sem jutott eszébe a régi patronusának, hogy az egyetlen egy igaz
hű emberét magához hivassa.

Pedig Fráter György meg tudta volna mondani Zápolyának előre, hogy kiben
bízzék, kitől féljen.

Főurak, főpapok majd az egyik, majd a másik király pártjára állottak, ki
többet igért nekik. Megadni egyik sem sietett. Egymásnak a birtokait
bitangul adományoztatták maguknak s árulkodtak egymásra, hogy azokat
elkoboztassák. A honfierény fehér holló volt már.

Minden levél, a mit a két királyhoz irtak, azon kezdődött, hogy «uram
adj pénzt». S minden válasz, a mit a két király adott rájuk, azon
végződött, hogy «nincs pénz».

Hadserege egyiknek sem volt számbavehető, s a mi volt, azt nem fizették.
Zsoldba csak az idegen állt, nagynéha a paraszt, a nemesre nem lehetett
számítani, mert az, ha megneheztelt, ha a tél következett hazament,
elpárolgott.

Adót senki sem fizetett.

Templomba nem jártak, a papot nem becsülték, az új vallás terjedt
rohamosan.

A török dúlás elől menekült bujdosókkal volt tele az ország.

Mikor János király végre rájött, hogy azt az egyetlen hű és eszes
emberét felkeresse a sajóládi remeteségben, már akkor az ügye ez első
fejezetében a királysága történetének menthetlenül el volt veszve.

Az Ausztriából betörő Ferdinánd király hadserege előtt mindenütt
visszavonult János király serege. Egyenkint feladta Győrt, Tatát,
Komáromot, Esztergomot, Visegrádot, utoljára magát Budavárát. Mikor
Zápolya a maga seregével tábort ütött Sajólád alatt, s Fráter György
végig járta a táborát, azt a tanácsot adta neki, hogy ezzel a sereggel
ne álljon csatát Ferdinánd hadaival szemben, mert ebben nincs
egyetértés, összefüggés, hadi rend.

Mégis elfogadta az ütközetet, meg is verték. Tokaj alól alig tudott
elmenekülni a Tiszán át Salm, Ferdinándpárti fövezér elől, s Erdélyig
meg sem állt. A rácz ezredek, vezérükkel együtt átpártoltak tőle
Ferdinándhoz. De átmentek a magyarok jelesei is, kik eddig János király
támaszai voltak, köztük Török Bálint és Perényi Péter a korona őre. Ez
még a koronát is átvitte Ferdinándhoz.

És akkor ugyanezzel a koronával, ugyanabban a székesfehérvári
főegyházban, ugyanaz a Podmaniczky István püspök koronázta meg
Ferdinándot, a ki egy évvel elébb Zápolya Jánost kente fel királynak,
ugyanaz a Bakics vitte előtte az ország zászlóját a koronázási dombig a
négy kardvágáshoz.

Zápolya János még egyszer megkisérté a hadi szerencsét, Erdélyben új
hadakat gyüjtött s azokkal egész Mezőkeresztesig hatolt. Két hű, derék
hadvezére volt még, az egyik Bodó Ferencz, a budai néplázadás győztes
leverője.

Zápolya egy éjjel ismét megjelent a sajóládi kolostorban.

– Futásban vagyok! Mondá Fráter Györgynek. Nincs már se országom, se
hadseregem, se koronám. Magam futok, a merre szabad még az ut. Te rád
bizom, hogy rejtsd el a kolostorod pinczéiben a kincseimet.

Zápolya nagy társzekerekkel vitette maga után hirhedett kincstárát.

– Nem úgy uram, mondá Fráter György. A kincseket nem rejtjük el, hanem
haszonra fordítjuk. Nem futsz egyedül a hazából, én is veled megyek. S
lesz még országod, hadsereged, koronád. Hanem most már én cselekszem!

S e naptól fogva kezdődik Utyessenovich Martinuzzi Györgynek fényes
élettörténete.

E naptól fogva ő volt Magyarországnak a vezére, a többi mind csak eszköz
a kezében. Maga a király is.




XXV. FEJEZET.  HOGY CSINÁLJÁK AZ ELLENSÉGEKET.

Volt pedig már a magyarnak ellensége elég, de azért legnehezebb
ellensége volt saját maga magának, – ki tud a magyar békülni mindennel,
de magával nem.

Az alatt a rövid pár év alatt, hogy a két ellenkirály huzakodott a szent
István palástján, ugyanazokat a főurakat hol a Ferdinánd, hol a János
udvarában látjuk. «Ki ád többet?» Az a jelszó. Pénzt, a míg van, ha az
elfogyott, magas méltóságokat, gazdag bérletet, hivatalt. Az egyik
király elkobozza a másik király hiveinek az uradalmait, várait s
kiosztja a saját pártosainak, arra a másik király hasonlót tesz az ő
hiveivel, mikor aztán a főúr visszapártol, követeli vissza az
elajándékozott birtokát, akkor meg az ajándékot nyert lesz hűtlen, az
pártol át az ellenfélhez. Sóbánya, rézbánya, harminczadbérlete a kivánt
jutalom, ha számadást követelnek, ok a megharagudásra. A hadsereg
élelmezése, várak ellátása biztos koncz. Hadserege nem kap élelmet, vár
nem láttatik el, pénz a nagy hazafi zsebében marad. Ha szemére vetik,
fut az ellenfélhez. Ha nincs más eladni való hivatal, van püspökség,
kanonokság, azt osztogatják. Éretlen suhancznak, a ki soha pap nem volt,
a credot sem tudja elmondani, püspökséget adnak. A ki sok katonát hoz
magával, az természetesen generális rangot kap. – S még a kik ugyanazon
asztalnál ülnek s a királylyal együtt koczintanak, azok is fejenkint
mind ellenségei egymásnak s az a törekvésük, hogy mi módon vegyenek el
valamit az átellenesük tányérjából?

A szegény nép pedig ellenségnek nézi valamennyit. Mikor már látja a
toronyból, hogy katonaság közelít, nem nézi, milyen zászlót hoz? tudja,
hogy rabolni, gyilkolni jön, s azzal fut az erdőbe, a nádasba, hajtja
előle a lábas jószágát, akár török, akár német, akár magyar, akár rácz,
mind egy ördög. – Még a lengyel is, a ki segíteni jött, csak azt nézi,
mit szedjen fel a nyergébe s ha úgy felzsákmányolta magát, hogy nem bir
el többet a lova, akkor hazamegy a táborból.

S a miben aztán a versengő fejedelmek fényesen igyekeznek egymást
felülmulni, azok a nagy igéretek. Boldogság, dicsőség, örök béke, három
világrész meghódoltatása, soha adó nem fizetés, hivatal minden embernek,
a ki a nyakravalóját fel tudja kötni, földosztás, aranyeső, örök
üdvösség, paradicsom itt a földön és a másvilágon s végül a zsidók
kiűzetése, – ez mind a két pártnak a programmja.

Egymást pedig kölcsönösen szidalmazzák, ocsárolják, gúnyczímekkel
emlegetik.

Nincs már magyar! Egy fia sincs! Irmagja sincs több! A János pártiak úgy
hiják a Ferdinánd pártiakat, hogy «német», amazok meg «törököknek»
csufolják a testvéreiket.

Kivételt csak János király képez. Az «tót». Minthogy szepesi főúr. Még
pedig nem is tót király, hanem – «slavus pes non mordet». (Tót kutya nem
harap.)

Ferdinánd király komoly ember, nagyon is sötét kedélyű, hitbuzgó és
szerfölött józan, nem talál bele a «sirva vigadó» magyar életmódjába.
Nem ül le velük kvaterkázni, bratinázni, nem issza ki egy hajtásra a
«widerkom»-ot. Magyarul sem tud. Annál jobban megteszi János király a
példát, mulatozása a dévajságig, az izetlenségig megy. Sok embert, a ki
a zöld asztalnál híve lett, a fehér asztalnál vadított el magától.

Igy volt Török Bálinttal és Czibak Imrével.

Mikor Czibak szétverte Cserni Jován hadát, s Török Bálint a sebesült
fekete czárt lenyakaztatá, a levágott főt, diadaljelül felvitték Budára
János királyhoz.

Zápolya nagy lakomát rendezett ennek az örömére s az asztalra épen
magával szemben odahelyezteté egy ezüst tálra a levágott főt. S aztán
valahányszor egy áldomást ivott, egy pálczával ráütött a halott fejre.

Török Bálint kicsufolta érte. (A hogy érdemlé.)

– Akkor ütögetted volna azt a fejet, Jankó komám, a mikor még eleven
volt!

– Bizony te is csak akkor vágattad le, a mikor már más lelőtte.

Czibak Imrének felkeveredett a gyomra ettől a látványtól s ott hagyta a
király asztalát.

Ha még csak a terített asztalát hagyta volna ott! De ott hagyta a
terített csataterét Tokajnál s elvitte a dandárát az ütközetből s e
miatt veszté el a király a csatát.

Szintén ilyen végzetes lakomája volt János királynak az, a melyet
Várday, az esztergomi primás tiszteletére adott.

Neve napjára hítta meg a király Budára az egyházfejedelmet, mire az
rangjához illő pompával le is jött Esztergomból. Győr, Tata, Komárom,
Esztergom erős várai még ekkor Zápolyát uralták.

A király előtt ismeretes volt a primásnak az a gyöngéje, hogy nem
szereti a sertéshust. Érzékeny gyomra volt. Kénytelen volt diétát
tartani.

A pompásan felterített lakoma-asztalt főpapok, főurak ülték végesvégig,
legfelül a király, jobbján az érsekprimás.

A legelső étekfogás volt a czifrán feldiszített vadkanfej.

A primás ehez hozzá sem nyult.

Azután hozták a bocskoros levest, összevagdalt disznóvesével, tüdővel,
májával, jól megborsolva.

A primás ennek a szagát sem állhatta. Hiába dicsérték előtte, milyen jó.

Akkor következett a töltött káposzta kalbászszal, sertésfarkakkal.

A primás azt is elutasította.

Azután hozták a sült malaczot.

Ez sem neki való volt.

Következett a «lengyel nyelv» mézes, mandulás, mazsolaszőlős lével. Ebbe
sem mártotta bele a kanalát a primás.

A «bundás zsemlyéhez» sem nyult hozzá, mert az meg disznóvelővel volt
töltve.

Majd meg «rácz pitét» hoztak, de azon is megérzé a sertéshús vagdalékot
s érintetlen hagyta.

És így a vendégül hivott egyházfejedelem a király asztalánál egészen
éhen maradt. Ha igazi királyi szellem sugallta volna Zápolyát, hát akkor
azt kellett volna tennie, hogy a tréfa meglevén, hozassa elő a jó drága
becsináltakat és gyönge gyomornak való kókokat a primás számára s aként
békítse ki. De ezt elmulasztotta a király s nagyon jól mulatott az egész
asztaltársasággal a fölött, hogy a primás éhen maradt.

Nagy hiba volt János királytól. Ha már a buzgó pápista nem tisztelte az
egyházfejedelmét, tisztelte volna a magyar házigazda a meghivott
vendégét.

Ez a tréfa nagyon sokba került Zápolyának. Elveszté vele a primás és az
egész papság barátságát.

Hítta aztán ismét ebédre magához a primást, jóvá akarta tenni a rosz
tréfát, de a főpap azt felelte neki:

«Köszönöm, van nekem itthon tulkom, borjum, tyukom elég, hogy
tisztességes ebédet főzessek magamnak. Disznótorra nem járok.»

Erre Zápolya azt a dölyfös észrevételt küldé a primásnak:

«No már látom, hogy kegyelmed is csakugyan török már, mert azok irtóznak
a sertéshustól».

A mire a primás még gorombább levelet küldött Zápolyának.

«Én pedig azt látom, hogy te csakugyan tót vagy, mert az szereti úgy a
malaczot!»

Igy csinálják az ellenségeket.




XXVI. FEJEZET.  AZ «EGY» MAGYAR.

A keresztesi ütközetben, a hol a hű vitéz Bodó Ferencz, Zápolya legjobb
alvezére megkisérté a hadi szerencsét megfordítani János király javára,
a Zápolya elleni harag lett a győztes.

Bodó arra számított, hogy Török Bálint dandára, mely hozzá közel volt,
az ő szembetámadása alatt egyszerre oldalba fogja támadni Kacziáner (a
magyaroknál «Kóczány») Ferdinánd-párti vezér seregét.

Megfordítva esett le a koczka.

Török Bálint már akkor Ferdinánd király pártján volt. Az a magyar dandár
nem török volt már, hanem német.

Bodó Ferencz maga került két tűz közé.

Mikor nemrég még jó barátját, kenyeres pajtását, Török Bálintot látta
ellenségül a hátába nyomulni, hüvelyébe taszította a kardját s megadta
magát kényre kegyre.

A csatatérről aztán azzal a csapattal együtt, melynek élén előre
rugtatott, elvitték a német táborba. Nagyon szép társaságot talált ott
már együtt. Csupa magyarból állt a német. Ott volt már Pekri Lőrincz is,
a másik János párti dandárvezér, aztán meg a derék Bakics, a ki az
ország zászlóját vitte János király előtt a székesfehérvári koronázás
napján. Ez is elhozta a ráczait. Azokat ráczoknak hitták, akármelyik
táborhoz szegődtek. Meg is érdemelték!

– Hozott Isten, pajtás! Kiálta örvendező nevetéssel Pekri, mikor
meglátta, hogy Török Bálint hozza magával Bodót. «Csakhogy megint
összekerültünk!»

Bakics szaporítá a kaczagást.

– Kész a párti! Vagyunk négyen. Játszhatunk durnyit.

S mindjárt előhuzta a tarsolyából a német kártyát, a mit a magyarok
harminczkét leveles bibliának hinak. (A brandenburgi ismertette meg a
magyarokkal ezt a nemes élvezetet. Áldott legyen az emlékezete! Ne
ülnénk meg a négyszáz esztendős jubileumát, mikor ősapáink az első
«ferblinél» «blindre» «hozom»-oztak?! – Mingyárt a millénium utáni
esztendőben lesz!)

Bodó Ferencz azt mondá a kaczagva fogadó czimboráknak, hogy:

– Én hiszen durnyizni leülök veletek, s ha megkináltok egy kupa borral,
azt is megiszom az egészségetekre, – meg a magam kontentumára, – de
egyéb közös dolgot nem csinálok veletek, mert én már egyszer János
királynak tettem le a parolámat s én meg nem rágom a szijat.

Török Bálint kinevette ezzel a komolykodásával.

– Ugyan mi a csudát szeretsz rajta? Hát király a Jankó? A bizony csak
olyan «magagyütt» király, senki se hivta. «Elmehet kend, a hogy jött
kend.» – Nem drótozni való fazék a magyar korona! Mit kapkod hozzá?
Mindjárt «volt-nincs» lesz annak a predikátuma. Hagyd őt a töröknek.

– Tartom őt a magyarnak, s ha ti azt követelitek tőlem, hogy én is
kitérjek németnek, akkor inkább veressetek lánczra, zárjatok börtönbe,
mert én az adott hűséget, hitet, becsületszót meg nem szegem.

– No hát pajtás, lánczra sem verünk, tömlöczbe sem zárunk, meg se
keresztelünk, meghagyunk a magad pogány hitében. Mondá neki Török
Bálint. Hanem hát nekünk is add hitedet, vitézi paroládat, hogy közülünk
el nem szököl, magadat hadi fogolynak elismered. Akkor aztán a kardodat,
lovadat visszaadjuk. Járhatsz a táborunkban szabadon.

Bodó Ferencz ráállt az ajánlott kapituláczióra, s mind a három
kapitánynak a markába csapott, adott szavának megerősítéseül.

Akkor aztán bevitték a tanyájukra, bort hozattak. (Közel volt Eger.) Egy
nagy dobnak a fenekén kártyáztak éjfélig. Bodó volt a legkülömb legény
közöttük. Mind a hármat leitta, s elnyerte a pénzüket a durnyin. Az
egész tarsolyát megtöltötte vele. Mikor az utolsó is lefordult a tábori
székről, (a rácz Bakics volt az, a bácskai legtovább győzte, de Bodó meg
székely volt) odasettenkedik a sátorba az alvezér csatlósa.

– Kapitány uram! Mind olyan részeg az egész őrség, mint a tök. A lovaink
fel vannak nyergelve. Most már «illa berek! nádak, erek!» arra futhatunk
el, a merre akarunk.

Bodó Ferencznek magának is nehéz volt a feje, azt se tudta már, hogy
égen jár-e, vagy a földön? Engedé magát a szolgája által a nyeregbe
feltolatni, s aztán hagyta a lovát a kapiczányon vezettetni.

Észrevétlenül kijutottak a labancz táborból. A magyaroknak nem szokásuk
előőrsöket felállítani. Túzokoknak való az, a kik félnek a puskástól.

A síkra kiérve aztán belevágták a ló vékonyába a sarkantyút, neki
ereszték a kantárszárát s vágtattak csillagirányában a Tisza felé.

A csípős éjjeli szél ott a rónasíkon kifujta a vezér fejéből a mámort.
Csak egy kamuka dolmány volt rajta, a jó medvebőr kaczagányát leveté
mulatozás közben, az ott maradt a sátorban, a vágtató nyargalástól
megizzadt, s aztán annál jobban fázott, mikor lépésre fogták a járást. A
gyomra is követelte a jussát. A mulatságban nem eszik az ember, hanem
csak iszik s attól aztán még rebellisebb lesz a belső része.

– Jó volna most valami csendes tanyán valami meleget bevenni, mondá a
csatlósnak.

– Ahun látok valami világot! Tán valami tanya lesz ott.

Csakugyan egy magányos tanya volt, szántóföldek közepett. Nyitva kapu,
ajtó, be lehet bátran menni. Szegény ember lakja. Az istállóba is
beköthetik a lovaikat, üres az egészen.

A házba benyitva, csak egy öreg embert találtak a szobában, mely
egyúttal konyha is volt, az asztalon egy faggyumécses égett, az öreg a
mellett ült, előtte egy könyv, tán a «Szentek hegedűje».

Fel sem kelt, mikor a vitéz urak beléptek.

Pedig azok szépen köszöntötték, magyarul, ráczul, «adjon Istennel»,
«zbogommal».

– Van-e itt valami harapni való? kérdezé az alvezér.

– Van… Mordult az öreg, de hozzátett egy olyan szót, a mi sehogy sem
szép.

– De nem kivánjuk ingyen, fizetünk érte. Itt van egy arany.

– Akkor van posajtott káposzta.

– Hát szalonna nem volna hozzá? Ezért a másik aranyért.

– Akkor szalonna is lesz.

– Aztán ha tüzet rakna kend s megfőzné hevenyén a káposztát a
szalonnával, még egy harmadik arany is előugrana.

Arra aztán tüzet is rakott az öreg gazda a bogrács alá s megfőzte a
«korhelyleves»-t.

Mikor készen volt a meleg étel, kitöltötte az öreg egy nagy fatálba s
adott két nagy fakanalat a vendégeinek hozzá.

A szolga ugyan hozzálátott, de Bodó Ferencz csak úgy foghegyen
szürcsölgeté a káposztalevet, homlokát tenyerére támasztva nagy búsan.

– Min búslakodol, vitéz uram? szólítá meg az öreg gazda. Midet hagytad
el?

– Azon búslakodom, hogy elhagytam a becsületemet. Szavamat adtam az
ellenségemnek, hogy nem szököm el a táborából, hitemet adtam rá, ezért
meghagyta a lovamat, kardomat. S most van kardom, lovam, van szabadságom
is, de nincs becsületem.

– A bizony nagy veszteség.

– Mit mond kend erre öreg?

– Hát én azt mondom, hogy a ki magyar, megtartja a szavát, a kinek pedig
hite nincs, annak Istene sincs.

Bodó levette a süvegét s keresztet vetett magára.

– No kapitány uram, futhatunk már odább, mondá jól bepofázva a szalonnás
káposztából, a csatlós.

– Te futhatsz, mondá Bodó Ferencz, mert te paraszt vagy, de én nemes
vagyok, engem visszavisz az adott szavam, a honnan elszöktem.

Azzal kiment, paripájára ült s visszatért az ellenséghez.

Török Bálinték már akkor felszedték a sátorfát, bevonultak Keresztesbe.
Odáig kellett Bodó Ferencznek őket követni.

Délelőtt volt, mikor megérkezett. A piacz közepén nagy sokadalom volt.
Egy trombitás lóhátról hirdetett valamit a népnek. Bodó oda rugtatott a
közelébe.

«Ő kegyelme Török Bálint ezredes kapitány uram hirdeti a lakosságnak,
hogy a fogoly Bodó Ferencz, János király kapitánya megszegte az adott
szavát, megtörte a hitét, elfutott gyalázatosan…

– Hazug vagy beste lélek! ordítá közbe Bodó Ferencz, hazug a gazdád is,
beste lélek az is! Itt van Bodó Ferencz! Nem szökött sehova!

Azzal aztán odavezették őt a kapitányok elé.

– Veressetek rám békókat. Adjátok vissza a becsületszavamat. Ti
kötözzetek meg! Én nem kötöm meg magamat többé!

Úgy is tettek. Lánczraverték, elküldték a bécsujhelyi börtönbe.

Sokszor megkisérté Ferdinánd király ezt a vitézt a maga pártjához
édesgetni. Nem hajolt rá, mindannyiszor visszatért a börtönébe. Ott is
halt meg, nyolcz esztendő múlva.

Ez az egy ember megmaradt Isten csodájának, magyarnak, mikor már nem
volt több.




XXVII. FEJEZET.  A KIRÁLYHALÁL LEGENDÁJA.

Az elpártolt hivek nem csak éles karddal, de még annál élesebb nyelvvel
is harczoltak János király ellen.

Elnevezték őt egymás között «Katalin királynak». Azt jelezték vele, hogy
egészen elpuhult, elasszonyosodott, czifra öltözetekben hiu,
apróságokkal bibelődő; szürkülő haját ólomfésüvel feketíti s a fogait
kefével mossa, hogy fehérek legyenek, a körmeit tisztogatja s evés után
kiöblíti a száját. Szégyenleni való dolgok ezek! Egy férfinál! egy
hadvezérnél! egy királynál! Bezzeg nem használt fogkefét Kinizsi, mikor
a kenyérmezei diadal után foga közé ragadta a törököt s úgy tánczolt
vele egy kopogóst! Így szeretjük a hőst látni! Sáros lábbal, véres
kézzel, lőporfüsttől fekete orczával!

Mikor János király a szinai vesztett csata után kimenekült
Lengyelországba, egy legendát költöttek az elpártoltak, mely nagyon
alkalmas volt a Zápolyákat meggyűlöltetni az egész magyar nemzettel.

E mesemondás szerint az elvesztett mohácsi ütközet után nem veszett el
Lajos király a Csele patakba fulladva, sőt szerencsésen megmenekült az
apródjával, Czettricz Ulrikkal együtt s futott tovább Bátta felé.

A vert had többi része is arra felé igyekezett, csakhogy a nagy
felhőszakadásban egymást nem láthatták.

Mire a városhoz értek, a zivatar elvonult, az ég kitisztult s a
holdvilágnál láthatták, hogy igen nagy csapat lovas gyült már össze az
utczákon, a kiket egy vezér hadirendbe állítani törekszik.

Ebben a vezérben felismerték Tomory Pált. Tehát az érsek sem esett el a
török ágyugolyóktól, az is megmenekült. A magyarok egymás közt Tomory
érseket, a mióta a csuhát felvette, Cseri-basának nevezték széltében
furcsa törökös viselete miatt.

Nagy volt az érsek öröme, hogy a királyt meglátta. Ezüst sisakjának
koronás tarajáról messziről ráismert.

De kevés vártatva egy még nagyobb lovas csapat érkezett vágtatva a
faluhoz. Ennek a vezérében pedig Zápolya Györgyöt ismerték fel, a vajda
testvérét. Őt sem érte halálveszedelem a vérengző ütközetben.

Ekkor azt mondá Zápolya György a királynak:

– Uram. Tartsunk itt pihenőt. Magunk lovastul ki vagyunk fáradva,
megszakadunk a futásban. Neked is jól fog esni, ha egy kissé
megvacsorálsz.

A király ráhagyta magát beszélni, hogy betérjen a plébánoslakba, a hol a
szentatya gazdasszonya rögtön hozzáfogott a vacsorafőzéshez.

Tomory Pál elvállalta, hogy addig, a míg a király vacsorál, a hadi
rendbe állított csapatjával őrt állat a piaczon, nehogy az üldöző török
rajtuk üssön.

Zápolya György pedig arra ajánlkozott, hogy ő az alatt ott marad a
király mellett a plébániában.

A plébánus nem volt ott, mert annak egynehány halálos sebben menekült
vitézt kellett az utolsó szentségben részesíteni, a kik a templom
sekrestyéjében voltak sorba fektetve.

A király mellett ott volt még a két apródja, egyik Czettricz Ulrik, a
másiknak a nevét nem jegyzék fel.

A vacsora elkészülvén, Zápolya György azt ajánlá a királynak, hogy vesse
le a nehéz fegyverzetét, a mi alkalmatlan lenne az étkezésnél. A király
ráhagyta magát beszéltetni, s Czettricz Ulrik, meg a másik apród
lecsatolták róla a vértezetet, úgy, hogy a királyon nem maradt más, mint
az az aranyszövetű dolmány, melyre a királyné saját kezével himezte a
Jagellók czimerét.

Alig ült a király az asztalhoz, Zápolya György azt mondá a másik
apródnak:

– Eredj ki fiam a ház elé. Állj lesbe, hogy nem jön-e a török a
hátunkba? Ha lármariadót hallasz, rögtön jelentsd, hogy a királylyal
tovább futhassunk.

Csak Czettricz Ulrik maradt még a szobában.

De még hozzá sem kezdhetett a király a vacsoráláshoz, a midőn a vajda
öcscse gorombán rá támadt:

– Te! Nyálas király! Beste lélek! Te vesztetted el Magyarországot! Te
fosztottad meg az én családomat Lőrincz bátyám örökségétől! Most bizony
meghalsz!

Azzal kirántotta az oldalán függő háromélű cseh dákosát s a királyra
rohant vele.

Czettricz Ulrik, a helyett, hogy kardot rántott volna a király
védelmére, rémülten rohant az ajtónak, ott szemben találkozott a másik
apróddal, a ki meg befelé rohant, majd feltaszították egymást.

«Jön a török!» kiáltá az egyik.

«Odabenn gyilkolják a királyt!» ordítá a másik.

Azzal mind a ketten futottak Tomoryhoz a rémhirrel.

Erre a Cseri Basa leugrott a lováról, s azon pánczélosan kivont karddal
rohant a plébániára, berúgva az ajtót.

De már későn jött. Az ifju király ott vonaglott a földön három szúrástól
halálra sebesülve. Zápolya György ott állt fölötte, a véres tőrrel a
kezében.

Tomory Pál elszörnyedve kiálta: «vessz meg, te harapós haramia!» s egy
csapással ketté hasítá Zápolya György fejét.

Erre megint a Zápolya huszárjai rohantak a Cseri Basára s felkonczolták
kegyetlenül.

Ott feküdt a három halott, a király, a fővezér és az alvezér egymásra
hányva.

Tomoryt és Zápolya Györgyöt aztán a katonák egy közös sírba elhantolták,
a király holttetemét pedig elásták a partba.

Czettricz Ulrik, a ki e vértettnek szemmellátott tanuja volt, a
tusakodásban felkapott a lovára, s elébb Székesfehérvárra, azután Budára
futott. Ott megtudva, hogy a királyné Bécsbe menekült, odasietett hozzá,
s elmondta az egész történetet. De gonosz jutalma lett érte, mert a
királyné azon való haragjában, hogy az apród cserben hagyta a királyt s
nem tudta megvédelmezni, lánczra verette a hír hozóját, s a németek
csunya halállal végezték ki.

S ezt a mesét széltére beszélték az országban és hitték.

Mikor Zápolya felkeresteté a király holttestét s azt Székesfehérvárra
vitette, Mária királyné tiltakozott az ellen, hogy ott temessék el, azt
követelte, hogy adják át ő neki, hogy a krakkói sírboltba takaríttassa
el lengyel őseihez, de Zápolya nem hajtott a szavára.

A papok, kik a királyi hullát beszentelék, suttogva beszélték, hogy a
három szúrás helye látható az arany köntösön, a hogy a háromélű dákos
által lyukasztotta. De Zápolya nagy hamar bibor halotti köntöst huzatott
rá, s a fejére arany koronát tétetett. Aztán nagy sietve eltakaríták a
készen tartott márvány koporsóba. Minthogy ugyanis II. Lajos már
gyermekkora óta mindig nyavalyás volt, minden évben készítettek a
számára, a szerint, a hogy növekedett, egy új márványkoporsót, ha a
kisebből kinőtt, faragtak a számára nagyobbat. Ilyen szépen gondoskodtak
róla.

Mi igaz, mi nem igaz ebből a sok mendemondából? annak Isten a birája! De
hogy ezt mind kitalálták, följegyezték, tovább adták, azt bizonyítja,
hogy a régi magyarok is értették az ellenséges nagy emberek erkölcsi
megmérgezéséhez. Zápolya Jánosnak ez a hiresztelés többet ártott minden
vesztett ütközetnél.




XXVIII. FEJEZET.  A LENGYEL FEHÉR ASSZONY.

János király, országát elhagyva, Lengyelországba menekült. Tarnov
várában szíves fogadtatásra talált, régi barátjánál Tarnovszky
herczegnél, Halics főkapitányánál.

A határon túl már csak lengyelekből állt a hadkisérete, a magyar hadak a
Kárpátoknál mind visszafordultak és hazamentek. Csak a fegyveres
cselédsége volt magyar, kocsisai, hajdui, belső szolgái, azonkívül egy
csoport nemes ifju testőr, azután az udvari káplánja Szerémi György, a
ki mind azt a sok érdekes mendemondát följegyezte (gyönyörű scytha-latin
nyelven), a melyek a király körül történtek. Volt egy Fekete nevű diákja
is a fejedelemnek, a kinek a képe is fekete és aztán a «fehér barát»,
Fráter György, a kinek a neve, mely alatt egymás közt emlegették
«Csontfülű» volt. Mindenkinek volt valami gúnyneve a magyaroknál.

A kimenekülése után nyolcz hónapot tarisznyázott el János király Tarnov
várában.

Mulatni jól lehetett a lengyeleknél, ez tudva van. A király szekerei a
kincsein kívül jó tokaji borokat is hoztak ki Magyarországból, a melyek
nagyon izlettek a lengyeleknek. Csak azt panaszolták, hogy nagyon sok
komló van ebben a magyar «serben». Az ő italuk ser lévén, a bort is
sernek tartották s azt kifogásolták benne, hogy a míg a rendes
seritaltól az ember hátrafelé tántorog s estében a tarkóját üti meg, a
magyar italtól előre esik s az orrát töri be.

Hogy Zápolya János miért nem ment egyenesen Krakkóba, midőn
Lengyelországba menekült, annak kétféle oka is volt. Az egyik a saját
keserűsége Zsigmond király ellen, ki előbb a hugát nőül vette s aztán
hazaküldé. Borbálának a titokteljes halála mély árkot vont közöttük.

De még nyomatékosabb ok volt János királyra nézve Zsigmond királyt föl
nem keresni az, hogy ez is elzárkózott előle.

A lengyel király, a mint hirét vette, hogy Zápolyát tönkre verte Koczián
vezér Szina alatt s az fut Lengyelország felé, rögtön felkerekedett
egész udvarostúl, odahagyta Krakkót, bezárkózott Litva várába s az alatt
az ürügy alatt, hogy nagyon fél a pestistől, senkit a várba be nem
bocsáttatott, a ki Tarnov tájékáról jött levéllel vagy izenettel.

S erre a nagy óvatosságra egészen elfogadható oka volt a lengyel
királynak.

Fráter György egy tivornya alkalmával, melyben ő maga részt nem vett,
azt mondá a királynak:

– Engedd meg, uram, hogy egy lengyel legendát, a melyet most hallottam
jártomban-keltemben, elregéljek neked, a lengyel fehér asszonyról.

– Azt mondd meg, hogy szép-e? S nem fél-e a csóktól?

– Azt mondhatom, hogy szép s más féljen a ő csókjától. Tudva van, hogy
lengyelek fehér asszonynak híják az aféle özvegyet, a kinek az
uborkafáról esett le az ura s ott törte a nyakát, minthogy az eféle
menyecskéknek megkülömböztetés végett fehér kantusban és viganóban kell
járni. Történt egyszer, hogy az ifju kameniczi herczeg, Kazimir behivta
a fehér asszonyt a házába, a kinek fehér fátyol volt a fején. Azt
kérdezte tőle, szép vagy-e te fehér asszony? Arra az leveté a fátyolát.
Pirosfehér arcza, tűz szemei, fekete haja, mosolygó ajkai voltak. «Még
nem tudom, hogy szép vagy-e? mondá Kazimir, hanem vesd le előttem a
testi ruháidat». Erre a fehér asszony elkezdte levetni egyenkint a
köntösét, a míg semmi sem marad rajta s folyvást kérdezé, hogy «szép
vagyok-e? szép vagyok-e»? S mikor aztán mindent levetett magáról, még
akkor sem állt meg a vetkőzéssel, hanem tovább vetkőzött. Tudvalevő:
«hét bőre van az asszonynak». Egymásután levetette, míg utoljára csak a
csontváz maradt, a meztelen koponyával: «no hát elég szép vagyok-e már
herczegem?» S akkor átölelte a két csont karjával, s addig ölelte, a míg
a herczeg a lelkét kiadta. Eszetekbe jusson ez a mese, uraim, a mikor a
lengyel fehér asszonytól meg akarjátok kérdezni: «Szép vagy-e»?

Zápolyának hideg borzongás futott végig a hátán.

– Ejnye György barát, de átkozott rossz mesét tálaltál fel nekünk
mostan. Egészen lehűtötted vele a lángomat.

Szándékosan hozta elő ezt a mesét Fráter György. Messzelátó terve volt
azzal, hogy János király tiszta erkölcsét megőrizze épen itt
Lengyelországban. Otthon Magyarországban tehet a mit kiván. Ott van a
szép Kardosné asszonyom Debreczenben, a kinél legszebb idejét el szokta
tölteni, de Lengyelországban hagyja hátra jó hirét.

Azt is tudta, hogy Zápolya nagyon babonás, egy ily kisértetes história
megfekszi a lelkét, egy hamar nem fog asszony körül legyeskedni.

Kevésbbé hatott a szivére ez a legenda a király ifjú testőreinek.

Heten ez ifjak közül elkérezkedtek a királytól, hogy bocsássa el őket a
czensztochovai apátságba, a csodatevő Boldogságos Szűz képéhez
búcsújárásra. A király melléjük rendelé felvigyázónak a testőrhadnagyot,
Tornai Jakabot, meg az udvari káplánt.

Az ájtatoskodás után az ifjak betértek egy csárdába, s bőjtös nap lévén,
csukát főzettek maguknak tormás lével, magyarosan. A mellett erősen
fogyasztották a sört s dalolták a régi nótát: «Fürdik a kácsa Fekete
tóba, Készül anyjához Lengyelországba!»

A vidám éneklés hangjára odakerült a csárdába egy fehér ruhás asszony,
azt oda ültették maguk közé s belevonták a bratinázásba.

Az pedig nem is nagyon kérdeztette magától: Szép vagy-e? Inkább ő
magasztalá a magyar ifjakat: «nem adnék egy magyar legényt tiz
lengyelért!» A káplán hiába mondogatta nekik: «pomále! pomále!» azok
csak nem hallgattak rá. Csupán egy a hét közül tette meg, hogy felkelt
az asztaltól s félrevonult a tűzhely mellé a káplánnal. A többi hat ott
mulatott virradatig a fehér asszonynyal, a mikor az megint felvette a
fátyolát s odább ment.

A mint a nap besütött az ablakon, a káplán elijedve mondá:

– Mi lelt benneteket, ifju legénykék? Olyanok vagytok, mint a kiket
sírból huztak ki!

Mind a hatra elragadt a pestis a fehér asszony ölelésétől. Mire
visszaértek Tarnovba, egyszerre mind ágynak estek. S egynap egyik,
másnap másik, sorban meghalt mind a hat, György káplán temette el őket
egyenkint. Csak a hetedik maradt meg, a ki nem ölelte meg a fehér
asszonyt.

Ezt cselekvé a «wlcana» (a hogy Szerémi czímezi szlávdiákul a fehér
asszonyt, talán «farkasnőt» jelent.)

Ez a rémeset oly hatással volt János királyra, hogy ettől fogva
bezárkózott a szobájába, oda adatta be magának az ételét az ablakon át,
egész nap eczetben mosdott, kámforral füstölte a szobáját, s ha valami
követ jött hozzá, a kivel beszélni kellett, annak kívül kellett maradni
az ajtón, a küszöbre pedig odatettek egy medencze parazsat, arra
fenyőmagot hintettek s ennek a füstjén keresztül beszéltek egymással.

Ezzel a félelemmel aztán ő maga adott igazságot a lengyel királynak,
hogy viszont az is elzárkózzék ő előle és az általa küldött kengyelfutók
elől. De még a vidám bratankik is mind elszeleltek Tarnovból, a
házigazdával együtt a pestis hirére. Maga Zápolya is menekülni készült,
ha lett volna, hová?




XXIX. FEJEZET.  A TITKOS ELLENSÉG.

Ezt a kis bajt is hamar elfelejtették. A pestis megszünt. A házi gazda,
a vígczimborák visszatértek s velük együtt a jó kedv és tivornyázás.
Lassankint szállingóztak Zápolya után magyarországi hivek is.
Odavetődött Verbőczy István, a hajdani nádorispán. Ez ugyan unalmas egy
czimbora volt. Mindig lamentált, pityergett, egyre sírt a haza sorsán,
meg a saját magáén, hiába biztatta Zápolya, hogy ne vegye olyan igen
szivére ezt a mostani állapotot. «Lám én mennyit elvesztettem!
Koronámat, birtokaimat, még is nevetem az egész bolondságot.» Azért
Verbőczy csak sirdogált. Utoljára János király odarendelt melléje egy
apródot, hogy egy kendővel törülgesse a könyhullatásban telhetetlen
főúrnak a szemeit.

Majd meg Pozsonyból vetődött oda egy régi katonája, a Bodó Ferencz
harczosai közül. Attól kérdezé János király, hogy mit beszélnek a «német
magyarok» ő felőle.

– Megmondhatom, a mit magam fülével hallottam Báthory István szájából:
elment Zápolya Lengyelországba, beállt a krakkói kollégiumba diáknak,
hogy tanuljon valamit, megunta a magyar bort, egy kis lengyel sörre
vágyott.

– No hát ha visszamégy, mondd meg az uraknak, hogy igen is tanultam már
annyit a lengyel iskolában, hogy nem sokára visszatérek s leteszem az
egzámentet az ő hátukon, hogy jajgatnak bele, a lengyel sörből is eleget
ittam már, s majd a söprüjét ő alájuk öntöm.

De nagyon csalatkozott János király, a mikor azt hitte, hogy ő már
eleget tanult Lengyelországban! Még csak a kezdetén volt a studiumának.

Fráter György nógatására, hogy tenni is kellene már valamit s nem várni
poharazás közben, hogy mikor nyitja meg Zsigmond király Litva vár
ajtaját a «ci devant» sógor vendéglátására, rászánta magát Zápolya, hogy
tesz egy lépést országának visszafoglalása ügyében. Írt a szász
nagyfedelemnek, ki azon időben ellenséges lábon állt Ferdinánddal, kérve
tőle fegyveres segélyt és hadviselésre való pénzt. Ezzel a levéllel
útnak indította egy kengyelfutóját Szászországba.

Arra nem is gondolt János király, hogy valamennyi lengyel szolgája mind
titkos zsoldosa Bona királynénak.

S a lengyel királyné a legkegyetlenebb szivű ellensége volt Zápolyának.

Ha gondolkozott volna rajta, magától is rájöhetett volna, hogy mi okból
ungorkodik ellene Sforza Bona?

Fráter György tudta azt jól, de neki zár volt a száján.

A kengyelfutó, a kire János királynak a szász fejedelemhez irott levele
bizatott, elébb odavitte azt Litva várába a királynéhoz.

Bona királyné egy krakkói aranyművest hivatott magához s azzal egy
tökéletesen hasonló pecsétnyomót vésetett, a minőt Zápolya használt,
annak a czímerével és köriratával. Ezzel a praktikával fel lehetett
bontani János király levelét s ismét lepecsételni.

A levelet elolvasták s aztán utjára eresztették.

A rendes időben, a mi alatt oda, vissza lehet jönni, megérkezett e
kengyelfutó a szász fejedelem levelével, melyben ő felsége értesíti
felséges kollegáját, hogy nagyon örül, hogy szolgálhat neki. Rögtön küld
a segítségére tizenkétezer harczost s a hadviselés költségeire
negyvenezer aranyat.

Ez örömhír fölött nagy volt a jubiláté János király környezetében.

A futár ismét nyargalt oda vissza, azzal a magyar szóval, hogy «adjad
Uram Isten, de mindjárt!»

A visszatérő futár aztán még jobb hireket hozott.

A szász sereg meg is indult, még pedig Slézián keresztül. Minthogy pedig
a sziléziták, mint Ferdinánd király hivei nem akarták megengedni az
átkelést, fegyverrel törtek maguknak utat s ostrommal foglalták el
Olomoch városát (melyet bajos dolog megtalálni a térképen), s e városon
tizennyolczezer márkát vettek hadisarczban, azt is a többi pénzhez
csatolták s küldik János királynak. Itt van már a határon, csak érte
kell menni.

Ez a hír még nagyobb örömöt támasztott. János király rögtön
társzekereket fogadott, mert ennyi hordó pénznek az elszállítására az
kell; arra felültette Fráter Györgyöt, meg a káplánt, mint két
legbiztosabb hivét, hogy menjenek eléje a pénzthozó követeknek.

Azokkal szépen össze is találkozának, de egyebet, mint jajveszékelést,
nem találtak náluk. Útközben a gonosz hajdemákok, a veres inges haramiák
megrohanták őket, a pénzt mind elrabolták.

Ezzel a keserves hirrel tértek vissza János királyhoz.

Nagy volt a keserűsége és boszúsága e miatt Zápolyának, de hát látott ő
már ennél több kincset is elveszni néhanapján. Csak elnyögte a
veszteséget. Ellenben ismét levelet írt a szász fejedelemhez, sürgetően
kérve, hogy noha a küldött pénz sárba esett, de legalább a hadsereget
küldje gyorsan, hogy még idején betörhessen vele jó Magyarországba.

Ezt a levelét is elvitte a kengyelfutója elébb Litva várába.

Bona királyné aztán e sürgető levél helyett iratott egy másikat János
király nevében, a melyben ez arra kéri a szász fejedelmet, hogy őszre
fordulván az idő, ez évre már elkésett a hadmivelés. A magyar felkelő
hadak nem szeretnek télvizben táborozni. Azért jobb lesz, ha a szász
segélyhad nem jön be az idén.

Ezt a levelet vitte el a futár a szász fejedelemhez.

A szász fejedelem aztán erre a levélre megint egy keserű és fanyar
választ adott János királynak: «hogy ha te magad is félsz a téli
háborútól s előre fázol a vizben hóban czafolástól, akkor én is megyek
haza a téli szállásomra s várhatsz rám, a míg megmelegszem».

Zápolyát majd a guta ütötte meg haragjában, mikor azt a levelet olvasta!
Hisz ő épen az ellenkezőt irta a szövetségesének. Rögtön keresteté a
levélhozó fullajtárt, de már az akkorra úgy elszelelt, hogy nem lehetett
megtalálni.

Most már aztán Zápolya is versenyt lamentált Verbőczyvel.

Ki nem birta találni, hogy ki az, a ki ő vele azt a kegyetlen játékot
űzi.

Fráter György tudta azt jól.

– Én rablókkal és hamisítókkal vagyok itt körülvéve! zugolódott a király
s felkerekedett egész kiséretével, otthagyta Tarnov várát s megszállt
egy közeli kis városban. Ott pedig az első éjjel felgyujták a feje
fölött a házat, a melyben megszállt, a király utoljára is kénytelen volt
valamennyi szekerével együtt a körülkerített templom udvarán letelepedni
s maga ott hált a czinteremben.

S még most sem vette észre, hogy ez mind terv szerinti «hozott Isten!»

Ez mind Sforza Bona praktikája.

János király úgy tett, mint a szenvedélyes lutrijátékos, a ki a számait
minden lutriba berakja, a hol csak húznak, abban a hitben, hogy
valamelyiken csak kihúzzák. Elküldözte a követeit a franczia, angol,
portugál királyokhoz, a velenczei dózséhoz, segélyt esedezve, de bizony
a számai csak nem jöttek ki sehol.

A szász fejedelemmel való felsülése után néhány napra megérkezett
Francziaországból a követe László Jeromos, egy egész hosszú litaniáját
hozva magával I. Ferencz király szövetségi pontozatainak, melyekben
elmondatik, hogy mit tegyen János király I. Ferencz kedvére, Ferdinánd
és Károly császár kárára, hogyan verje meg őket, hogyan foglalja el s ha
meghal, kire hagyja az országot? s akkor aztán a franczia király fog
neki hadisegély fejében küldeni havonkint 20 ezer livert s egyszer
mindenkorra egy királykisasszonyt hitves társul. De mind ezt tartsa
titokban, mert Ferencz királynak fiai túszul vannak Károly császárnál, a
hova cserében kerültek a csatában elfogott atyjukért. Ezuttal azonban
pénzt nem küldött ő francziasága.

Tehát «nesze semmi, fogd meg jól! Ne szólj semmit, de még azt is lassan
mondd».

– Felséges uram! Mondá ekkor Fráter György Zápolyának, azt látom én,
hogy mink Verbőczy uram könyhullatásaival s a külső fejedelmek
biztatásaival soha sem foglaljuk el Magyarországot.

– Hát kire támaszkodjam?

– Én ismerek egy derék embert, a kinek minden meg van adva Istentől,
hogy Magyarországot meghódítsa, csak akarja.

– Hol van az az ember?

– Itt áll velem szemközt. Te vagy az magad János király.

– S hol vegyem a hadsereget?

– A magyaroknál. Saját hazádfiainál.

– S hol vegyem a hadiköltséget?

– Azt is magadnál találod. Szekereid vannak megterhelve arany, ezüst
marhával. Holt kincs, a minek nem veszed se hasznát, se dicsőségét.
Ezekre a kincseidre, ha zálogba tennéd, kaphatnál harmincz-negyvenezer
aranyat.

– Kinek van Lengyelországban negyvenezer aranya zálogra kölcsönadni
való?

– Zsigmond királynak van.

– Az igaz. De ki tud Zsigmond királyhoz férkőzni, hogy vele beszéljen?

– Beszélek én.

– Nem bocsát senkit magához, a ki tőlem visz követséget.

– Engem be fog bocsátani.

– Nagy fába vágod a fejszét, lelked rajta.

A barát utra kelt, minden kiséret nélkül, egyes egyedül.

Jól ismerte az emberi sziveket. A mint megérkezett Litva várába, csak a
nevét kellett kimondania a major domus előtt, azonnal megnyilt előtte
minden ajtó.

A czensztochovai apáturnak éjjel-nappal szabad bejárása van Zsigmond
király palotájába.




XXX. FEJEZET.  A VÉDŐ ANGYAL.

A király belső szobájában fogadta a barátot, a hová még udvarnagyai sem
voltak járatosak. Kezét nyujtá neki s magával szemközt leülteté.

A király mellett, egyenlő magas faragott támlájú karszékben ült Bona
királyné, a másik oldalán pedig a királyi csemete, Izabella. Karcsu,
nyulánk hajadonná nőtt fel a leány, kit tizenöt év előtt megkeresztelt a
fehér barát, midőn annak az egész országban nem akart senki a
keresztapja lenni. Nagy sötétkék szemei elárulták ábrándos lelki
világát, ajkai erős szenvedélyre vallottak, de még a szűzi ártatlanság
bimbójába zárva. Olyan volt, mint egy álomtünemény, karját apja térdére
nyugtatva s arczát kezére fektetve.

A barát nem várt a felhivásra, beszélt lelkének teljes hevével, egész
ékesszólásával. Elmondá sor szerint hazájának nagy szenvedéseit, hogy
folyott a magyar és lengyel vér Mohácsnál egy patakba, testvérré
egyesülve a halálban, testvérként várva a feltámadásra. Hogy dúlja azóta
ellen és pártviszály e siralomra érdemes országot.

És azután beszélt Zápolyáról, mint arról a kimagasló alakról, a ki
egyedül van Istentől küldve a romjaiban heverő országot újra fölépíteni.
Leirta daliás alakját, harczban rettenhetetlen bátorságát, önfeláldozó
hazaszeretetét, szívbeli jóságát, balsorstól megtörhetetlen vidám
lelkületét.

Addig festé lángszinekkel a védenczét, a míg az ifju királyleány szemei
megteltek könynyel. Felemelé az arczát a királyhoz s azt kérdé rebegő
szóval:

– Ő az én bátyám, úgy-e?

(Azt hallotta már a királyleány, hogy Zápolyának a huga volt az ő
atyjának az első felesége.)

A barát beszéde egyre hevesebb lett. Elmondá, hányféle ellenség dúlja
most Magyarországot. Egy a török, kettő a német, harmadik a rácz,
negyedik az új vallás, a reformáczió és ellenében a túlsoron a vakbuzgó
erkölcstelen főpapok, s a ki a legrosszabb ellenség, maga a két pártra
szakadt magyar: itt kurucz, ott labancz. Hét ellenség van most az
országban!

– S te neked van hited, hogy e hét ellenséget leküzdhetni? kérdé a
király.

– Hiszem.

– Ki által?

– Egyik ellenséget a másik által. Hol az egyikkel, hol a másikkal
szövetkezni össze, s mikor az megverte ellenesét, akkor a vert félnek
fogni pártját s azt keríteni a győztes fölé, kettőt a harmadik ellen
egyesíteni, egyikkel sem rontani el végképen a dolgot, s a közben a
hivek táborát összegyűjteni, míg elég erősek vagyunk, egyenkint
magunkban letörni mindent, a ki nem szövetségesünk. Csak két ezredem
volna, melylyel ezt a munkát megkezdhessem, s a hozzávaló költség,
megnőne az a sereg, mint a lavina, mire a sikra leér. Még van a magyar
vérben őserő, mely a nemzetet újjá teremti. S ha végig pusztította az
országot az ellenség, megmaradt alattunk az áldott föld s visszaadja az
elvesztett kincseket.

Zsigmond királynak kellett volna erre valamit mondani, de ő csak a
prémes kaftánjába huzta a nyakát és hallgatott. A királyné arcza
fagyasztó tilalommal fordult feléje, összehuzott szemöldökei, ajkai,
szemei parancsolák férjére a hallgatást. Ő maga felelt meg helyette.

– Igen sajnáljuk, tisztelendő szent atyám, hogy rokonunkon, János
királyon ez idő szerint nem segíthetünk. Tudva lesz előtted, hogy
Zsigmond király és Ferdinánd király között erős békekötés van. A király
esküje s Lengyelország érdekei köteleznek bennünket a béke megtartására.
Zsigmond király János királynak egy ezredet sem adhat a seregéből s egy
tallért sem az ország kincstárából.

– Hát adok én! kiáltá fel a királyleány, felszökve az ülőkéről atyja
lába mellől.

Olyan volt az alakja, mint egy mentő tündéré, a ki a fuldoklót kiemeli a
habokból.

– Te? szólt a királyné epés nevetéssel, hát hol veszed te a katonákat?

– Hát nincs-e nekem két ezredem? A vörös huszárok, meg a vértes
muskétások? Ez idén, születésem napján ajándékozta nekem az atyám. Én
hímeztem a zászlószalagjukat. Előttem vonultak el, engem üdvözöltek,
mint ezredtulajdonosukat. A mi az enyém, azzal csak rendelkezhetem.

Azzal hizelkedve simult a király keblére, gyönge tenyerével czirogatva
az orczáját.

– No ugy-e megengeded, hogy elküldjem a katonáimat az én János
bácsikámnak, szegénynek, a kinek nincs katonája, hogy visszaszerezze
vele az országát?

Úgy beszélt erről, mintha egy gyermek kinálná ajándékba, dobozostól, az
ólom katonáit.

– De leánykám! Ez nem tréfa dolog. Szabódék a király.

– Sőt nagyon komoly, szólt Izabella. Ha nem engeded meg, – akkor én
meghalok. – Majd meglátod, hogy meghalok. Akkor aztán lesz katonád; de
nem lesz kis leányod.

Az elkényeztetett gyermek ezzel a szóval szokta kierőszakolni a
szeszélyes kivánságait.

Fráter György tisztában volt már a helyzettel. A király uralkodik
Lengyelországon, a királyné mind a kettőn, s a királyleány mind a
hármon.

Zsigmond király ölébe vette a makranczos gyermeket, s okosan beszélt
hozzá:

– De látod leánykám, a katona zsoldot is kér. Nem elég, hogy János
bátyádnak oda ajándékozod a két regementedet. Ahhoz pénz kell, az pedig
a János bácsinak nincs.

– Hát van nekem! Pénzt is adok neki!

– No ugyan már mi pénzt adhatnál te neki?

– Hát negyvenezer aranyat.

A király elbámult.

– Te? Negyvenezer aranyat? Hát hol vetted te azt?

A leány lesüté a szempilláit, hogy senki se nézzen a szemébe, s a
hajszalagját rágva, kisüté:

– Anyámtól kaptam, nevem napjára, tűpénzül.

– Negyvenezer arany gombostű pénz? Bóna?

A királyné arcza elsárgult, szemei mereven néztek Fráter György arczába.

A barát apostoli büszkeséggel emelkedett föl helyéből, s karját a
királyné felé nyujtva, sugá:

– A szász fejedelem aranyai!

A királyné összerázkodott, s fátyolát az arcza elé huzta.

A király felháborodva kelt föl székéből, s reszkető hangon mondá:

– Azt vissza kell neki adni!

(Nem a hajdemákok tartóztatták le a Zápolyának küldött hadi költséget;
hanem Sforza Bona olasz condottieriei.)

A királyleány örömében tapsolva futott ki e szóra a szobából, s nem
sokára egy kerekes székre téve tolta be a négy hordócskát, a mikbe a
negyvenezer arany volt eltéve. A hordók pecsétjén a szász fejedelmi
czímer.

«Minő zűrzavar ez?» dörmögé bosszúsan a király nejéhez fordulva.

A «csontfülü» meghallotta azt, s sietett a támasztott galibát
elhárítani.

– Óh felséges uram. Én e pénzt nem úgy fogadom el a királyom részére,
mint ajándékot, csupán mint kölcsön adott összeget, a melyért zálogban
átadom János királynak összes kincseit, melyeket magával hozott.

– Fel van tisztelendőséged erre hatalmazva?

– Itt van nálam János király carta biancaja.

S azzal elővéve a csuklyájából a pergament, kigöngyölíté azt, minden
irószerszámot magával hordott, s megirta a záloglevelet a király
nevében.

– A hiteles pecsétről majd gondoskodni fog királyné ő felsége. Monda a
barát alázatos ironiával.

(– Ördög vagy, nem barát! Suga fülébe a királyné.)

(– Gyónás után megadom rá az absolucziót.)

A király nagyon megszerette a barátot.

– Hát már most elviheti kegyelmed magával a leányom «tűpénzét».

– Nem egészen, csak háromnegyedrészben. Egyikét a hordóknak, tízezer
aranynyal itt szeretném hagyni.

– Minő czímen?

– Mint jegypénzt. Mint Izabella herczegnő kelengyéjét. Én, János király
teljhatalmu megbizottja, ünnepélyesen megkérem királyom számára
hitvestársul Izabella királykisasszonyt.

A nyulánk gyermek lángoló arczát atyja palástjába temette e szavakra.

– Kegyelmed kifoszt bennünket! Kiálta fel a királyné. Mit gondol?
Izabella még gyermek.

– És János király még földönfutó! Mondá a király. Majd ha János király
Magyarország trónján fog ülni, akkor jöjjön vissza tisztelendőséged a
válaszunkért.

– Így gondoltam én is. Ez a pénz csak jegypénz. A jegygyűrűt csak a
koronával egy vánkoson fogom a felséges uram kezeibe letenni.

Fráter György két ezred válogatott lengyel katonával tért vissza
Zápolyához és három hordó aranynyal.

– Ime királyom, itt van az első csapatod, a melylyel Magyarországra
betörhetsz. Hogy felszaporodjék onnan hazulról, arról majd gondoskodom
én. Itt van a hadi költség is. Harminczezer arany, zálogkölcsönül a
családi kincseidre. Jó kézben lesznek, a királyéban. Negyvenezeret
kaptam, de tízezeret ott hagytam belőle, jegypénzül a királyleány
számára, a kit számodra megkértem feleségül. Odaigérték, de csak
akkorra, ha egyszer Magyarország trónján fogsz ülni. Most megtaláltad
azt az egy embert, a ki segít rajtad, saját magadat. Kövesd a lelkedet!

János király keblére ölelte a barátot, s megcsókolá az orczáit
jobról-balról kétszer.

– Te vagy az én egyetlenegy igaz hivem![1]




XXXI. FEJEZET.  «FLECTERE SI NEQUEO SUPEROS, ACHERONTA MOVEBO».

(Hát ha az égieket nem: a poklokat is megeresztem.)

Ezt a jelszót irják a krónikások János király czímere körül. Maga a
káplánja is ezt adja a király szájába, még erősebben kifejezve: «ha az
ördögöket hozhatom is fel a pokolból, bizony fel fogom hozni!»

János király az iródeákja, Fekete János által magához hivatta Mehemet
béget, a hitehagyott magyart, a kit mind ez ideig átallt elfogadni.

A pribék arra ösztökélte a Lengyelországba futott magyar urakat, hogy
folyamodjanak a török szultán kegyelméhez.

A két ellenkirályon kívül még egy harmadik ura is volt Magyarországnak.
Szolimán szultán.

«Mit czivakodtok a fölött, hogy melyiteké legyen Magyarország? Egyiteké
sem az. A nagy úr birtoka az. A korona nem tesz királylyá senkit, hanem
a szablya. A szultán elfoglalta Buda várát, meghált benne, sót, kenyeret
evett benne, annálfogva Budavár az övé. Csak az ő palástjának az árnyéka
alatt lehet valaki Magyarországon király, a ki a szultánnak hűséget
esküszik, s meghódolásul évi adót tesz le a lábaihoz».

Rettenetes volt az a gondolat is!

Magyarország, mint hűbéres állam! A magyar király kengyeltartója a
szultánnak! A szabad magyar nemzet adófizetője, hadkövető vazallja a
mohamedán népnek!

Nem lehet egy igaz magyarnak ezzel a gondolattal elaludni s ezzel
fölébredni.

És még is itt volt a vaskényszerüség, bele kellett törni a lelküket.

A török segítsége, beleegyezése nélkül nem lehetett a beteg országot
meggyógyítani.

Az akkori orvosi tudomány bizony megszokta a heroicus kurákat.

Hogy mit végeztek azon a titkos tanácskozmányon, melyet Sztrij várában
zárt ajtók mögött tartott Zápolya legbizalmasabb hiveivel, abból nem
szivároghatott ki semmi. Csak ketten voltak, Laszkó Jeromos, a lengyel
főnemes és Fráter György. Még Verbőczyvel sem közölték a végzést. Nagyon
lágy ember volt hozzá.

Még a király káplánja előtt is titokban tarták a dolgot. Pedig ez
valóban meggyónni való volt. Szövetséget kötni a keresztyénség hatalmas
ellenségével! Behivni az országba Szolimán szultánt, lófarkas
zászlóival!

És ezt a «hét főbünök» koronáját még a gyóntató papnak sem volt szabad
fülbesugni, még az apát úr sem szabadíthatta meg tőle lelkét. Hisz úgy
sem kaphatott volna erre absolutiót.

Ő is elfogadta ez eszmét.

Óh te rettenetes hazaszeretet! Hogy te még a valláson is uralkodol!

Mikor Fráter György a király belső szobájából kijött, meg kellett
látszani az arczán lelke küzdelmének, a káplán megszólítá.

– Mi lelt, Fráter György? Miért vagy oly szomorú.

A megszólításra egyszerre összeszedte magát a szerzetes.

– Hogy ne volnék szomoru? mikor elvesztettem ő felsége bizalmát. Úgy
látom, hogy kiestem a kegyéből.

– Csodálom, hogy eddig is részesültél benne. Ugyan mit tudott ő felsége
ilyen simplex fráterrel tanakodni, mint atyaságod?

– Visszatérek a hazámba. Mást nem tehetek.

– S ugyan mit fog ott kezdeni atyaságod?

– Felkeresem ujra a kolostoromat.

– De azt ugyan keresheted már. Valamennyi pálos monostort mind tőből
kiforgatott a török. A budai főapátságból istállót csináltak. A futaki,
ujlaki, attyai kolostorok szét vannak rombolva. Csak a romjaikat találod
már. Jobb lesz ha itt maradsz. Vesd le azt a csuhát. Tudjuk, hogy huszár
voltál valamikor, káplár voltál, most hadnagy lehet belőled. Szólok
melletted egy jó szót a királynak.

– No hát csak szólj.

Azzal beereszté a káplánt a királyhoz. Az pedig igen vig kedvében volt
épen, azzal mulatta magát, hogy kézbe vette Mehemet bég tegzét és
nyilait, s a törökkel és Laszkóval fogadásból czélba lövöldözött.

Nem is várta meg Fráter György a druszája visszatértét, hanem neki
indult gyalog, egy bottal a kezében, egy darab kenyérrel a tarsolyában,
meghódítani a magyar nemzet szivét János király számára.

A faczipős barát csuklyájában a királynak teljhatalmú megbizását vitte
magával.

Háromszor tette meg ezt az utat keresztül-kasul széles e hazában.

Egyszerű szerzetes öltönye minden gyanut távol tartott tőle. Gyalog
járt, senkinek sem tűnt fel. Kolduló barát volt, minden házhoz
bekopogtathatott, főpapok székházába, főurak palotájába, barátok
zárdáiba, katonák sátorába, polgárok lakásaiba egyaránt szabad járata
volt. Az első tapogató szónál megtudta, ki a jó barát, ki az ellenség,
emlékébe gyüjté a panaszokat, s abból volt elég, de ennél nem állt meg,
biztatta a hiveket, megerősítette az ingadozókat; felkölté az alvó
szenvedélyeket s egymagában, a nélkül, hogy valaki sejtené,
összeboronálta az egész összeesküvést János király javára; másodszori
utjában az egész hadjárati tervet elkészíté, megbizta a csapatok
vezetésével a kiszemelt főkapitányokat. És mikor harmadszor is vissza
jött Lengyelországból, akkor már magával hozta a felkelési riadót, János
király betörésének hirét. És a Ferdinánd-párti főurak és főpapok még
csak sejtelemmel sem birtak a felől, hogy egy mezitlábos barát jár itt
szerteszét az országban, a ki felfordítja alattuk a nyugadalmas földet,
elfoglalja a váraikat, üres tarsolylyal, egy bottal a kezében megveszi a
hadaikat, letöri a zászlóikat. Nem úgy, a hogy eddig szokták a betörők,
trombitásokat küldve maguk előtt, parádés szekéren ülve, zászlót vitetve
maguk előtt, szórva a pénzt tele marokkal, hanem titokban, senkitől
észre nem véve, egyedül a «szónak» a hatalmával.

Mikor János király a Kárpátok meredélyein lengyel ezredeivel
aláereszkedett, (Verbőczy volt vele) már akkor Fráter György egy kész
hadsereggel járt előtte, melyet Athinay Deák Simon és Kun Gothárd
vezényeltek.

Ferdinánd dandárai eléjük siettek, Serédy Gáspár, Révay István és
Lascano Tamás vezénylete alatt, s Sárospataknál utjokat állták. De e
helyütt János király hivei kifenték a csorbát, derék ütközetben
szétverték az ellenséget.

Fráter György e diadalhirrel tért vissza Zápolyához, s azzal az
örvendetes jelentéssel, hogy Ferdinánd fővezére Kócziány nem tud a nagy
sarak miatt Trencsén várából előre hatolni.

János király ellenállás nélkül vonulhatott végig a magyar Alföldön egész
Lippa váráig.

A török felé kellett neki tartania. Szolimán szultán már akkor
szövetségese volt János királynak, ő parancsolta neki, hogy igyekezzék
vele szembe találkozni, a ki egész haderejével megindult a segítségére.

A míg Fráter György a magyar hiveket nyerte meg János királynak, az
alatt Laszkó Jeromos megszerezte számára a hitetlenek barátságát.

(Már tudniillik, hogy a keresztyének a törököket nevezik hitetleneknek,
a törökök ellenben minket tisztelnek meg ezzel a czímmel.)

«Gyaur köpek!»

Laszkó Jeromos igen jól tudott törökül.

A török nyelv nagyon nehéz nyelv!

Mikor a gyaur odamegy Sztambulba a magas portához, valami instancziával,
nem azt kérdezi tőle a török, hogy:

«Mit kivánsz?»

Hanem azt, hogy:

«Mit hoztál?»

Attól függ, a mit hoztál, hogy mit kivánhatsz?

Ha eleget hoztál, akkor minden ajtó kinyilik előtted, a hol csak
kopogtatsz. Ha semmit sem hoztál, az is becsukódik mögötted, a melyiken
nem kopogtattál. Gyaur köpek vagy. Bedugnak a Jedikulába: ott is
felejtenek.

Laszkó Jeromos, mint tapasztalt országkupecz nagyon jól tudta már a
leczkéjét. Sztambulba megérkezve, soha sem kereste a hivatalos kapukat a
magas portához, hanem igyekezett a kis ajtón bejutni.

Felkereste legelőbb is a nagyvezér Ibrahim kegyenczét, Gritti Alajost,
az olasz renegátot.

Fényes eredetü volt a pribék. Törvénytelen szülötte a velenczei
dózsénak. Aranyműves, zsibárus, kerítő, alkusz a nagyvezér
szolgálatában.

A nagyvezér, Ibrahim magasan álló történelmi alak. Ő hozzá
vesztegetéssel közelíteni nem szabad. Arravaló a kegyencz titkárja,
Gritti Alajos. Az veszi át az ajándékokat. S aztán igazságosan
megosztozik a gazdájával.

Az ajándékokat meg felülmulják a fényes igéretek.

Laszkó Jeromos még azokban sem fukar.

Itt van előttünk most egy üres ország. Gazdag föld, arany, ezüstbányák,
sóbányák, munkás jobbágyok, teherviselésre szoktatott baromnép. Ebből
lehet kipréselni valamit.

Gritti Alajos jó lesz bele kormányzónak, időjártával majd királynak is.
Ez a Zápolya Jankó öreg legény már, kalugyer, nincs felesége, semmi
ijafija. Ha nagyon makacs az életben maradáshoz, egy kis olasz aqua
toffanával lehet rajta segíteni. A magyarnak aztán mindegy. Eltüri,
akárki legyen a királya. Csak magyar ne legyen, vagy német. Ezt a kettőt
nem türi maga fölött.

Ezzel a kecsegtetéssel megnyerte Laszkó Grittit, Gritti Ibrahimot, s
Ibrahim a szultánt.

Szolimán elfogadta ünnepélyes divánban János király követét, a ki
lábaihoz tette a magyar király hódolatát.

A szultán kegyesen fogadta a követet.

– Eddig az enyim volt Magyarország. Most átruházom azt a te királyodra.
Megvédelmezem őt minden ellensége ellen. Biztosan alhatik mind a két
fülére. Ezt fogadom kardomra és a prófétára! S ha az egész hatalmam
utána veszne is, megtartom őt az ő országában.

Ezzel bocsátá vissza Laszkót Zápolyához.

Azonban az ellenkirály sem volt rest. Ferdinánd megtudta a lengyel udvar
által, hogy Zápolya a szultán szövetségét keresi.

Legegyenesebb lett volna ugyan ekkor az ellenkirálynak a keresztyén
uralkodóknál szövetségest keresni a «hit» közös ellensége ellen. Hanem
hát az ősi hiba megvolt, mindent utána csinálni az ellenségnek.
Ferdinánd király oda futtattá a maga követét Sztambulba. Tudva volt
előtte, hogy Zápolyának nincs több harminczezer aranyánál. Ferdinánd
tehát a maga követének adott százezer aranyat. Ez aztán elég lesz a
visszavágásnál!

Csak az az egy hiba történt, hogy nem jól volt megválasztva a követnek a
személye Hobárdanácz kapitány uramban.

Ez a vitéz főúr már volt említve egyszer Fráter György történetében, s
még egyszer hallatni fog magáról.

Franczia történelmi kutforrásunkban (Bechetnél) találjuk felőle azt az
adatot, hogy boszniai kapitány volt, s nehéz harczokat vivott meg a
törökökkel. Azoknak egy hirhedett vitéz vezére volt Kászon basa, a kivel
sok csetepatéja volt Hobárdanácznak.

Egyszer aztán, ősi szokás szerint, a sok viszály eldöntése végett,
csatatéri párbajra hivta ki Hobárdanácz Kászon basát.

A két hadrendbe felállított hadcsapat előtt ment végbe a két dalia
küzdelme, karddal és háromszögletű tőrrel.

Négyszer rohantak egymásra, lóháton, a vezérek; mind a négyszer
Hobárdanácz kapott sebet a török basa szablyájától.

Ekkor ötödször is összecsaptak, s ez utolsó viadalban oly szerencsésen
csapott Hobárdanácz Kászon basa nyakához a pallosával, hogy annak a feje
lerepült a lova elé.

A szultán megsiratta Kászon basában legjobb vitézeinek példáját.

S ennek a győztes megölőjét küldte el követül Ferdinánd Szolimánhoz.

Már maga a követnek a személye is gyülöletes volt a szultán előtt.

Hát még az a mód, a mivel a szultán trónja elé lépett.

Nagy hóbortos volt! A helyett, hogy a százezer aranyat Ibrahim
nagyvezérnek adta volna, magát a szultánt akarta vele megvenni.

Azon kezdte, hogy a nagy summa pénzt felajánlva a szultánnak, követelte
tőle ennek fejében, Nándorfehérvár, Szabács, Zalánkemény, Pétervárad,
Ujlak, Szendrő és még tizenkét határvidéki várnak visszaadását.

A nagyvezér keserűn kiálta közbe:

– Ugyan csodálom, hogy magát Sztambult is nem követelitek magatoknak a
százezer aranyatok árában.

A szultán pedig legmagasabb haragra gerjedve felelé:

– Uratok még eddig nem érezte a szomszédságunkat, majd ezután érezni
fogja. Mondjátok meg neki, hogy majd személyesen jövök a látogatására,
teljes erőmmel és hatalmammal, s majd odaadom neki a kivánt várakat! De
jól elkészüljön a vendéglátásra, mert sokad magammal jövök!

Hobárdanácz erre is büszkén felelt meg: «ha mint jó barát jön a szultán,
úgy fogadjuk, mint vendéget, ha mint ellenség jön, úgy állunk elébe, a
hogy már ismeri a voltunkat».

S ezzel egészen elrontotta Ferdinándnak a dolgát a szultánnál. Szolimán
János király ügyét tette magáévá.

Szolimán arra utasítá Ferdinánd követeit, hogy várják meg, a míg a
levelét megirja az urukhoz. Négy hónapig kellett nekik a levélre várni,
s akkor kaptak egy olyan irást, a mit senki sem tudott Bécsben elolvasni
és lefordítani.

S ez alatt Zápolya megfészkelhette magát Magyarországon.




XXXII. FEJEZET.  A VILÁGOSVÁRI TRÉFA.

Télre fordult az idő. «Itten van már Simon Judás: Jaj te neked
inges-gatyás!» Azt tartja a magyar közmondás. János királynak a hadai
nagyon megcsappantak. Hóban, sárban nem szeretnek verekedni. Annyi
fegyveres népe volt csak, a mennyivel Lippa várát megvédelmezhette. A
lengyel segédcsapatok száma is leolvadt háromszázra. Mivelhogy a
lengyelek többnyire az asszonyaikat is magukkal hordták a hadjáratba:
ott ült az asszony az ura mögött hátul a nyeregben; asszony nélkül ők el
nem lehettek; tehát ha az asszony haza kivánkozott, annak a szava bizony
erősebb, mint a kapitányé: hát csak meg kellett fogadni.

Volt ugyan még egy dandára János királynak Nagyváradon, a hűségben
megmaradt Czibak Imre alatt. Czibak Imre hatalmas egy vezér volt, a
minek mértékét adja az a róla feljegyzett adat, hogy mikor a király
asztalára tizenhat sült kappant felhoztak, abból Czibak Imre maga
nyolczat meg tudott enni. Nem mindennapi ember volt!

Csak az volt a nagy baj, hogy Lippa és Nagyvárad között esett
Világosvár. Azt pedig Balika rácz vezér tartá megszállva. Ez viszont
Ferdinánd király híve volt. Ez által János király és Czibak Imre
egymástól el voltak zárva.

Bevenni az ellenséges várat, ostromló sereg kellett volna: meg ágyú.

Ágyút ugyan kapott Zápolya Lippa várában hat darabot, de azokkal senki
sem tudott bánni.

Hát a mit ágyúval, hadsereggel ki nem lehetett vívni, azt elvégezte
Fráter György papokkal és asszonyokkal.

Világosnak csak azt a várat nevezték, mely a meredek hegytetőn épült: a
hegy lábánál elterülő város neve volt «Siri».

A várat bevehetlenné tették a természetalkotta meredek sziklafalak; a
sziklába vágott alagút vezetett fel egész a kapujáig; a külső
tekervényes útat mély árok zárta el a kapunál s ahhoz egy felvonó híd
vezetett, a kapu bástya lőrései csatakigyókkal és szakállas puskákkal
voltak megrakva.

Mikor Czibak Imre a fekete czárt tönkre verte a Maros mellett, annak
egyik alvezére, Balika, ide menekült Világosvárba, a Cserni Jován által
összerabolt erdélyi kincsekkel együtt. A sok ezüst, arany marhán kivül,
még több száz szép fiatal özvegyasszonyt is hurczolt magával a fekete
czár, a kiknek a férjeit útközben leölette. Ezeket is oda vitte magával
Balika. Papot, urat megöletlen, templomot kifosztatlan nem hagyott
Balika, a meddig a keze elért. A Siri város templomában sem maradt meg
más, mint egy Péter nevű kántor. Ez énekelt, imádkozott a nép előtt; de
egyéb szertartásokat nem végezhetett. Pedig a jobbágynépnek nagy
óhajtása volt az egyházi malaszt után, mely nélkül ember nem élhet.

Balika nagy szolgaságban tartá a jobbágyakat. A mit termesztettek, annak
a javát elvette tőlük s felhordatta a várába; ott a buzát a száraz
malomban ő velük őröltette meg, s éjjel-nappal ötven jobbágynak kellett
hajtani a taposó-malmot, mely a száz ölnyi mély várkútból a vizet
felhajtotta; s azoknak is maguknak kellett a saját élelmükről
gondoskodni.

Fráter György, kitanulván ezeket az állapotokat, azt fundálta ki, hogy
János király által kineveztetett egy Mihály nevű papot az üresen levő
siri-i eklézsiába plébánosnak. Ezer forint lett igérve a papnak, meg a
gyulafehérvári prépostság, ha a tervet szerencsésen dülőre viszi.

Ez a Mihály pap legelőször is maga körül gyüjté a város presbitereit, s
elmondatá az ő sűrű panaszaikat a sok nyomorgatások felett, melyeket a
Balikától s az ő martalóczaitól el kell szenvedniök. Se marha, se szép
leány nincs biztosságban tőlük; de még az oltári szentség sincs.

– No látjátok: ennek mind a Báthory István az okozója, a ki Ferdinánd
királynak a nádorispánja, Világos várának pedig földesura. Ő küldte ide
a Balikát. Ha ti a János király hűségére térnétek át, akkor a Balikától
megszabadulnátok; jó kegyelmes várurat kapnátok.

A vének bevették a jó szót s hűséget esküdtek János királynak.

Ekkor Mihály pap meghuzatta a toronyban a harangokat, s felküldé a várba
Pétert, a kántort, izenettel Balikához.

A várbeliek elcsodálkoztak a szokatlan harangszón s kérdezék a
kántortól, hogy mit jelent az?

– Holnap Mária havának az ünnepe lesz; új pap jött a templomba. Misét
fog mondani s Úr vacsoráját oszt a hiveknek; azt jelenti az esteli
harangozás.

Erre a sok özvegyasszony odasereglett a Balikához, hogy őket bocsássa le
holnap a templomba, Siribe, hadd részesüljenek az Úr vacsorájában, a mit
már három év óta hasztalan áhítanak.

– Jól van, mondá a Balika. De nehogy aztán elszökjetek, majd mi is
veletek megyünk.

S azzal visszaküldé Mihály paphoz a Péter kántort, hogy csak a Balikáék
számára készítse el az Úr vacsoráját, mert ők áhítoznak utána.

Hát hiszen erre számítottak épen.

Másnap az első «készülő» harangszóra lejövének az asszonyok a várból
csapatostól; utánuk a Balika martalóczai vezérestől: állig
felfegyverkezve. A várban csak gyönge őrséget hagytak.

Szemben találkoztak az úton azzal az ötven jobbágygyal, a kik
hétről-hétre fel szokták váltani a várban robotolókat a malmoknál.
Mindegyiknek a vállán volt egy félig tölt zsák általvetve; a kezében meg
egy bot.

– Mit visztek abban a zsákban? kiálta rájuk Balika.

– Kölest viszünk a magunk élelmére.

– Minek nektek olyan sok köles egy hétre?

– Azt hallottuk, hogy jön János király a törökökkel, megszállja a várat,
hát hogy éhen ne veszszünk odafenn.

Balika ráhagyta.

A parasztoknak a zsákjában pedig a köles közé egy-egy jó éles fejsze
volt elrejtve. A mint azok a várba felérkezének, elővették a fejszéiket,
ráhúzták a botként hozott nyelekre; megrohanták az álmos várőrséget,
leverték valamennyit s elszedték a puskáikat. Akkor aztán ők voltak a
kerten belül.

De még titkot kellett tartaniok, hogy Mihály papot és az asszonyokat is
megszabadíthassák.

A mise és az úrvacsorája végeztével Balika harczosai megint
visszaterelték a fogoly asszonyaikat a várba. Azok ájtatos zsolozsmákat
énekelve bandukoltak az úton fölfelé; templomi zászlót vitetvén maguk
előtt. Közepettük járult Mihály pap, Péter kántorral. Mögöttük jött
Balika lóháton, nyomában a sok vitéz fegyveres.

Az asszonyok, a pappal és a kántorral szépen átsétáltak a felvonó hidon.
De midőn a Balika is rá akart léptetni a hidra, a lova egyszerre csak
megbokrosodott. S arra igen jó oka volt, mert a csapóhid elkezdett
fölemelkedni, s ment fel a lánczain vontatva a vezér orra előtt.

– Mit csináltok? gazemberek! ordítá dühösen a vezér. Ereszszétek le
tüstént a hidat!

A helyett pedig egészen felvontatták, míg teljesen elzárta a kapuboltot.

A toronyablakban pedig megjelent Mihály pap s kenetteljes hangon mondá:

– Menj el már békével, Balika, e helyről. Itt már eleget garázdálkodtál.

Ekkor vette észre Balika, hogy milyen pórul járt.

Dühös volt, fenyegetődzött: «No megállj, Miska pap! Ha megkaplak,
lehúzom rólad a reverendát, bőröstül együtt.»

A parasztok aztán nem szántak a fali puskákból oda lövöldözni közéjük.
Erre a martalóczok letakarodtak a hegyről, azzal a szándékkal, hogy
megszállják a várat s kiéheztetik belőle a parasztokat.

Csakhamar azonban előjött Fráter György a magyarádi hegyek mögül Czibak
Imre hajduival s kiverte Balika martalócz hadát még Siri városából is;
az elbujdosott az erdélyi havasok közé.

Ilyen szépen foglalta el Fráter György Báthory István erős várát
asszonyok és papok által.

A várban felhalmozott kincseket aztán szétosztá a nemeseknek,
polgároknak és templomoknak, a kiktől el lettek rabolva; a fogoly
asszonyokat is haza bocsátá a családaikhoz; a hű vitéz parasztokat
megjutalmazta, s az olcsón kivivott diadal hirével tért meg János
királyhoz.

És ez az egész diadal nem került egy halottjába sem a János király
seregének.




XXXIII. FEJEZET.  «TÖBB IS VESZETT MOHÁCSNÁL!»

Szegény János király! Bizony úgy volt Magyarország elfoglalásával, mint
az egér a csapdával. Benne van: de nem tud kijönni belőle.

Ott ült Lippa várában, várva a jó szerencsét. A háromszáz mazur lovasán
kivül, a kik úgy megterhelték a lovaikat zsákmánynyal két oldalt, hogy
alig tudtak mozogni, volt még valami hatszáz török szarácsija, a kik
naponkint ott produkálták magukat előtte a nyargalászásban és
dzsiridhajításban; egy csomó rácz martalócza is volt; de magyar katonája
mentül ritkább volt. Az is pelángyás volt. A főnemesek közül mentül
kevesebben nyikorogtatták az ajtaját. Azok felől ugyan a legszebb
petrezselyem kizöldülhetett a kvártélya előtt.

Ebben a szorongattatásában ért hozzá a rémhir, hogy Török Bálint (a
Valentinus Turkus) jön nagy sereggel, tán húszezer emberrel a
megtámadására. Már itt táboroz Debreczenben.

János király kétségbeestében futtatott Péter vajdához Moldovába, hogy
segítse meg Török Bálint ellen. A vajda már elébb parancsot vett a török
szultántól, hogy Zápolyát meg kell védelmezni Ferdinánd ellen. Péter
vajda rögtön felkerekedett s a «senki tartományán», Erdélyen keresztül,
eléje került Török Bálintnak s úgy szétverte annak a seregét, hogy még a
pora sem maradt. A krónikások tizenháromezerre teszik az elesett
magyarokat; bizonyosan két nullával megszaporították az igazit.

De azért János királynak volt oka Te Deum laudamust tartani Lippa
várában a lengyeleivel. S miután még háromszáz forintot ki is osztott
közöttük, ezzel úgy lekenyerezte őket, hogy elhatározták, még egy-két
hétig ott maradni mellette.

Ez időben érkezett meg hozzá egy kengyelfutó Nándorfehérvárról, pecsétes
levéllel, két török bombárdás kiséretében.

A levelet elolvasva, a király rögtön utasítást adott a két török
pattantyusnak, hogy azt a várfokon felállított hat ágyút egymás után
sütögessék ki.

A mi megtörténvén, a nélkül, hogy valamelyik ágyú szétrepedt s a
pattantyusokat agyonütötte volna, a király mellett levő főurak ugyan
kérdezgeték, hogy mire való volt ez a nagy puffogatás. Mire János király
nagy bizalmasan megsugdosá nekik, hogy ez annak az örömét fejezte ki,
miszerint a hatalmas Szolimán császár megérkezék Nándorfehérvárra, egész
armádiájával együtt az ő trónbaültetése végett.

Ez ugyan nagy öröm volt. – Jön a török!

János király egy kora reggel titokban kiosont Lippa várából; csak a
legbizalmasabb hivei kiséretében. Az ott maradókkal nem is tudatta
elmenetelét. Mise idejére már elért Aradra. Onnan ment Csanádba,
Csanádból Becsébe. Sehol meg nem pihent.

A míg a Bodroghoz nem értek, addig János király nem is szólt felőle a
kisérőinek, hogy hová igyekeznek. Csak az éjjeli szálláson, a hol sátort
ütének, mondá el a velejötteknek, hogy egyenesen a török szultánnal való
találkozásra sietnek, a ki Nándorfehérvárból izent neki, hogy Mohács
alatt akar találkozni vele. A szultán Belgrád felől jött.

Hej gyorsabban tudott most Zápolya megérkezni Mohács alá a találkozásra,
mint három év előtt!

A míg a révnél éjszakáztak, a beállott sötétben megszökött mellőle
valamennyi nemes kapitány úr. Nem maradt ott mellette más, mint Czibak
Imre, Verbőczy István, meg három pap: az udvari káplány, Ferencz barát,
meg Fráter György.

Mikor hajnalra kelve megérkezett a király sátorába Mehmet bég, a
magyar-török, elbámulva monda a királynak: «ej ha! Felséged kiséretében
három pap van s csak két katona.»

– Van katonám elég, felelt János király; de nem hisznek a törökben. Csak
a pap mer a martyrhalállal szembeszállni.

Volt pedig még János királynak fizetett cselédsége elég nagy számmal,
lovászai és hajdui és három négyesfogatu szekere.

Eközben megérkeztek a török szultán gályái az Iszter folyamon. (A Dunát
így nevezték a krónikások.) S azok átszállíták a tulsó partra János
királyt kiséretével együtt. Szolimán ott várt reá a mohácsi téren.

Ugyanazon a téren, a melyen négy év előtt a magyar nemzet szine-virágát
porba gázolta.

A király egyedül jött.

Mondhatta-e: «ha Isten velem, ki van ellenem?»

Nem vádolta-e minden ingó nádszál, minden nyiló virág ezen a nagy rónán:
«te vagy az oka, hogy bennünket magyar vér öntözött! Ha akkor nem
jöttél, most minek jösz ide? – Koronát koldulni! Trónusért könyörögni?»

Mikor olyan közel jutottak Mohács városához, hogy a város alatt felütött
török tábor sátrait megláthatták, egy kocsi jött rájuk szembe.

Arról a kocsiról leszállt egy serdülő ifju, szép, mint Absolon, tarka
selyem köntösbe öltözve; fején biborszinű süveg, lábain sárga szattyán
csizma; süvegéről hosszu fátyol csüggött alá; kezében arany tálat hozott
s azon egy drágaköves kösöntyűt (vagy násfát), melyet a királynak
felajánlott.

Ez az ifju volt Szolimán kegyencze.

Itt leszállt a király a szekeréről s felült a lovára, melyet két kulák
vezetett kantárszáron tovább. Egyéb kisérői gyalog követték nyomban.

Egy mérföldnyi távolságra két sorban felállított gyalog janicsár had
között ment végbe a felvonulás; az út végtőlvégig tarka és piros
szőnyegekkel volt beterítve.

Ilyen tisztességet adott a török szultán a magyar királynak.

A török tábor közepéből, mint egy tündérpalota ragyogott elő a szultán
sátora, bibor szőnyegekből összeállítva, aranygombos rudakkal, felül az
arany félholddal.

De még elébb következett Ajász basa sátora, a szultán kincstartójáé s
azután a nagyvezéré, Ibrahim basa sátora; mindkettő keleti pompával
feldiszítve.

Ajász basa sátora előtt lesegíté János királyt a lováról a szultán
kegyencze s bevezeté őt a basához.

Itt a basa parancsára, leölték a királyról a magán hozott mentét,
dolmányt s felöltöztették himzett török bársony fosztányba, derekára
becses indus övet kötöttek, úgy ültették fel ismét a lovára. Régi
öltönyeit az udvarnokára bizták.

A nagyvezér sátoránál ismét leszállíták a nyeregből, bevezették Ibrahim
basához.

Az üdvözlés után itt ismét lehúzták róla az Ajász basától kapott
díszruhákat s még drágább aranyszövetű kaftányt öltöttek rá; drága
prémmel szegélyzettet, boglárokkal végig rakottat s amazt odaadták a
királyt kisérő Bozza Dömötör nevű csatlósnak.

Itt ismét lóra ültették Zápolyát s úgy vezették a szultán sátora felé,
előtte egy csapat zulák járult, aranyos buzogányokkal kezében rendet
tartva a bámuló besliák között.

Az egész térség a szultán sátora előtt be volt terítve drága keleti
kárpitokkal.

A szultán ott ült, szétnyitott sátorának mennyezete alatt, szinaranyból
készült trónusán; gyöngyöktől és drágakövektől ragyogó öltözetében.

Itt leszállt János király lováról s a szultán kegyencze által neki
felajánlott kösöntyűt karjára kapcsolva, viszont a saját kezéről, a
növendék ujjáról levont egy rendkivüli ragyogású gyémántgyűrűt s azt
tevé az arany tálra, melylyel az ifjucska menten a szultán sátorába
futott s azt térden állva átnyújtá a szultánnak.

Szolimán is felhúzta János király gyűrűjét az ujjára.

János király a pribék Mehemet kiséretében sietett a szultán sátora felé.

Szolimán, a mint a király leszállt a lováról, fölkelt a trónról s gyors
léptekkel jött eléje s mind a ketten, messziről kitárva karjaikat,
egymást átölelték s kétszer megcsókolták. («Miként Judás Krisztust»,
irja a kisérő pap.) De az nem igaz, hogy a magyar király kezet csókolt
volna a szultánnak; ezt csak a török krónikások hazudták hozzá.

Ekkor János király magyar nyelven üdvözlé a szultánt, kivánva neki
hosszú életet, szerencsét, jó egészséget, fegyvereinek diadalmat;
megköszönte neki, hogy nagy szorongattatásában segitségére jött hatalmas
hadseregével.

A pribék tolmácsolá török nyelven a király üdvözletét a szultánnak, mire
Szolimán törökül felelt vissza, jobb kezét kardmarkolatára, balját
mellére téve, melyet hosszú ragyogó szakálla takart.

A tolmács szerint ez volt a szultán mondása:

«Ugy tartson meg engem Allah, a legmagasabb Isten, a milyen
kétségtelenül én tégedet visszahelyezlek királyi váradba, Budára és a te
országodba, valamint a szerémségi szigetbe és annak a váraiba,
Nándorfehérvár és Szabács kivételével. És a mig engem Allah életben
tart, megvédelmezlek minden ellenségeiddel szemben, a mig csak egy
szablya marad egy töröknek a kezében. Tehát én bennem bizzál!»

Ezzel megfogta a király kezét, balfelől bocsátva őt maga mellett, a mi
török szokás szerint megtisztelés, s ugy vezette be a sátorába.

A király kisérőinek is szabad volt belépni a «nagyúr» sátorába. Ezek
voltak, a három pap, Fráter György, Frangepán Ferencz és Szerémi György;
a három főúr volt Verbőczy, Pöstényi és Czibak. A szultán mellett voltak
Ibrahim nagyvezér, Ajász basa és Gritti Alajos a «mindenes».

A szultán maga mellé ülteté János királyt a széles trónra. Az
országnagyok állva maradtak; a trón mögött kuporgott maga alá szedett
lábakkal a török krónikás, kinek életfeladata volt, minden szavát a
szultánnak pergamenen megörökíteni.

A magyar urak bámulták a pompát, mely a szultán sátorának belsejét
diszíté. A kárpitok arany virágokkal áttört nehéz selyemből valának, a
szőnyegek drága persa szövöttesek; a trón előtt kiterítve egy roppant
királytigrisnek a bőre; szines strucztollakból volt a trón baldakinja.
Maga a trón tiszta szinaranyból, kirakva virágmódra szines
drágakövekkel; a füstölők és öles gyertyatartók mind aranyból; a függő
lámpa hegykristály csészéjéről rubint és smaragdcsapok csüngtek alá; a
kárpitokat tartó zsinórokat keleti gyöngyfüzérek képezték. Nehogy a
nedves föld a drága szőnyegeket föláztassa, a sátor alá padlózat volt
rakva, gyöngyház csigákból és zöld és veres arany ragyogásu kinai
tengeri fülekből (halyotys).

A király nem titkolhatá el bámulatát ez elbüvölő pompa fölött, s azt
szavakban is kifejezé. A szultánnak tetszett e magasztalás.

De ő is tudta azt viszonozni.

– Valamennyi drágaköveknél, a miket itt szemlélsz, becsesebb az, a
melyet te ajándékoztál nekem a gyürűdben. Már rég kivántam egy ilyen
szép gyémántot bírni; de hasonlót nem tudtam találni. Ugyan mondd meg,
atyámfia, hogyan jutottál ehez a drágakőhöz?

A mire János király ezt felelte:

– Ez a kő Mátyás királyé volt: a Hunyadyé. Annak pedig az én apám volt a
kincstartója. Mátyás király halála után csak ott hagyatott ez a drágakő
az apámnál.

(Szerzési jog! – De hát koronát lehetett venni rajta.)

Ekkor a török szultán azt kérdezte a magyar királytól:

– Vajjon mennyit érhet, mire becsülöd, ez a drágakő?

Felelé a király:

– Minálunk megér ötvenezer márkát.

– No, minálunk megérne százötvenezer márkát.

Ilyen hiábavaló beszélgetéssel tölté a két koronás fő azt a drága időt,
melynek minden perczre fordulót képezett egy ország történetében.

Fráter György nem állhatott ellent a szivének. Megszólalt. A királynak
szólt: halkan, de elhatározottan.

– Király! Beszélj a császárral az ország dolgairól.

Az elszörnyedés felhördülése tört ki minden ajkról.

Hogy egy halandó – egy rabszolga – egy pap meg mer szólalni kérdezetlen
a nagyúr szine előtt. Egy kutya el meri ugatni magát a szentek
szentjében! A török vezérek handzsáraikhoz kaptak, a magyar urak halálra
ijedtek, maga János király is elsápadt.

A szultán büszkén fölemelte fejét.

– Mit mondott az a barát? Kérdezé a tolmácstól.

A tolmács megérteté a szót.

– A barátnak igaza van.

A magyar urak föllélekzettek.

– Mi a neve annak a barátnak? Kérdezé a nagyúr.

– «Fráter György.»

– Nem fog nálam feledékenységbe menni.

A magyar urak irigykedve néztek Fráter Györgyre.

Azzal a szultán inte a környezőinek, hogy hagyják el a sátort
valamennyien. Mind kimentek s a sátornyilás nehéz függönyeit is
leereszték. És azután teljes egy óráig maradt a bezárt sátorban János
király a szultánnal. Hogy ott mit végezének, az titok maradt mindenki
előtt.

A szultán jelt adott a sátor függönyeinek széthuzására s arra a királyt,
annak jobbját mind két kezében tartva, kivezeté a sátorából s búcsut
vett tőle.

Mikor János király felült a paripájára, a szultán azt mondá neki:

– Ejnye atyámfia: de szép lovad van! Hogy hiják?

– «Kopott»-nak.

Az a ló «szepe» ló volt (szürke veres szeplőkkel).

– Hol tudtad ezt szerezni? Nekem nincs ilyen szép paripám.

János király rögtön leszállt a lováról s felajánlotta azt a szultánnak,
a mi annak nagy örömet okozott.

(Még a szultánt is meg lehet vesztegetni.)

– De már most nézd meg te az én lovaimat; monda a szultán, s a hogy
magyar földesurak szokták tenni a vendégeikkel, karöltve vezeté el a
királyt az istállóiba s az ajándékba elfogadott paripájáért kiválasztott
a számára hármat viszonajándékul. De a magyar urak azt mondák, szakértők
lévén, hogy bizony nincsenek a török szultánnak olyan derék lovai, mint
János királynak.

A kisérők is meg lettek ajándékozva egy-egy török paripával; a szultán
bámulatát fejezte ki a fölött, hogy a barátok milyen biztosan ülik meg a
nyerget; mire a pribék felvilágosította, hogy az a két szakállas pap
valamikor lovas katona volt, vitéz harczos. A min fölöttébb bámult a
szultán; a kinek egyszer kard volt az oldalán, hogy tudott az attól
megválni?

A királyt azután elvezették a számára felütött sátorba, s a kisérő
uraknak is külön sátorokat adtak s diszőrséget rendeltek melléjük.

Ettől fogva egész Budáig a magyar király a török szultánnak utitársa
volt: – vendége: – foglya.




XXXIV. FEJEZET.  A TRÓNFOGLALÁS.

A török müezzimek a déli szurát énekelték, mi alatt a szultán
imaszőnyegére leborulva végezte ájtatosságát. János is csendes misét
tartatott a sátorában Szerémi Györgygyel.

Történt pedig ez a hétországra szóló találkozás «Sarlós
Boldogasszonynak» az ő napján, mely napot száz év előtt Orbán pápa az
ünnepek közé emelt annak a fogadásául, hogy a törökök Európából
kiűzessenek. Valamint ugyanezen napot a régi rómaiak is ünnepül avatták
fel annak az emlékére, hogy e napon fordította el Coriolánnak az anyja
társnőivel együtt azt a veszedelmet Rómáról, hogy saját fia, az örök
ellenség hadait vezetve, a hét halom városát elpusztítsa. A quiritesek e
dicső tett emlékére építették fel a «templum fortunæ muliebris»-t
(asszonyi szerencse templomát), melynek oltárán a római matronák
szerencséjét képviselő rézszobor felavatásakor megszólalt: «rite me
matronæ dedicastis!» – «Jól szenteltetek engem az asszonynak.» Hajh hogy
János királynak nem élt anyja! – A magyarok Coriolánjának nem volt
Volumniája!… A magyarok királyának arczán meglátszott a szomorúság,
midőn hiveinek sátorait körüljárta. Maga a káplánja «taborunculának»
nevezi azt. Ezen a táborocskán túl, mely maroknyi hű társain kivül csak
zsoldosaiból és cselédjeiből állt, bárhová tekintett, egy roppant
néptömeget látott maga előtt, melynek arcza, beszédje, viselete idegen,
vallási szertartásai pedig annyival megdöbbentőbbek, hogy a muzulmán
fegyveres a szent neveket mindig emlegeti ugyan, de olyankor arczra
borul és nem fenyegetőzik az öklével az ég felé, a hogy a mi magyarjaink
teszik.

Mikor igy egy dombon állva, szomorkodni látta őt Fráter György, odament
hozzá és megszólítá.

– Uram király. Te most azon elmélkedel magadban bizonynyal, hogy ime itt
volnál már az országod közepén és még senki sincs itt a hiveid közül, a
kik hiva-hivtak, a kik a lengyel határon riadva üdvözöltek; a kik
fegyveres kézzel utat törtek a számodra, a kik az ellenkirály seregét
megüzték.

– Valóban kitaláltad a gondolataim járását, monda János király. Hol van
Athinay Simon? Hol az Artándyak? Hol Homonnay, a Drugethek, hol a
legközelebbi atyámfia jó Petrovich Péter? És az ő vitézlő dandáraik?
Senki sem jön hozzám.

– Ide hiába is várod őket. Hogy remélhetnéd azt, hogy a magyar urak ide
gyülekezzenek fel hozzád; meg a nemes vitézek, százával, ezrével, a hol
elvesznek a félelmes török had tengerében. Hisz azok rettegnek a
töröktől, az ős ellenségtől. S bár arról bizonyos vagyok, hogy a mit a
szultán te neked fogadott kardmarkolatjára, szakállára tett kézzel, azt
ő te irántad meg is fogja tartani: de ki áll jót arról a
baromsokaságról, mely martalócz módra kalandoz a tábor szélein, a sok
gyülevészről, a ki nem ismer se Istent, se embert, hogy az fel nem
konczolja az ide vetődő magyar zászlóaljakat? A magyar nép inkább előled
fut, mint hogy eléd jőne.

– Igazad van. Hát mi tanácsot adsz?

– Szólj a nagyvezérrel, hogy szállíttasson át bennünket, csekély, néhány
százból álló fegyveres csapattal a Duna pesti partjára. A mig a szultán
roppant tábora a budai oldalon vonul fölfelé, mi a balparton tartunk
vele egyenlő járást. Akkor azután utunkba eső magyar helységekben
magunkhoz vonhatjuk a hiveinket: nem fognak félni a török sokaságtól.

Jó tanács volt. A király megfogadta. A negyvezér átszállíttatá a királyt
és kiséretét a Duna balpartjára s eként a Dunát közbehagyva, vonult
Zápolya táborkája a szultánéval együtt fölfelé. Ilyenformán egy-egy
csapat magyar csakugyan összeverődött János király körül; de még mind
hadnagyok nélkül; fiatal emberek, kalandor leventék csatlakoztak hozzá;
azok közül, a kinek jobb lova, fegyverzete volt, azt mindjárt kinevezték
hadnagynak. Fővezér is támadt közöttük, Szokoli Bencze személyében.
Elébb Czibak Imrét kinálták meg vele; de ő csekélylette ezt a
tisztességet.

Pedig idő ugyan lett volna a megmozdulásra. Sarlós Boldogasszony
napjától Lőrincz vértanu napjáig tartott a török tábor és vele együtt
János király felvonulása az apostagi révig. Itt a révnél egy karaván
kalmárral találkozék össze a király dandára, a kik Kecskemét tájékáról
élelmi szereket szállítának, jó nyereség reményében.

A pihenő napon a szabad ég alatt isteni tiszteletet tartatott a király a
káplánjával, sátorban rögtönzött oltár előtt s azon kalmárok is
megjelentek, térden állva ájtatoskodni.

A káplán beszéli, hogy a tulsó parton volt felállítva a szultán
nagyszerü sátora, félholdragyogtató aranyos kupolájával.

Forró déli napsütéssel rendkivüli tünemény támadt az égen: a mit a
természettudósok manapság «álnapnak» («halo») neveznek.

Megdöbbentő annak valóban a látása; életemben én is csak egyszer láttam
azt: 1849-ben, azt is Lőrincz nap tájékán. Az igazi nap elhomályosodik,
olyan halavány lesz, mind a hold, körülötte egy nagy fényudvar támad,
mely a fél eget nyalábolja; s a fényes szérü tetején és alján egy-egy
álnap támad, egészen hasonló az igazi naphoz, mig a két oldalán kisebb
félnapok pilácsolnak. És aztán a három egymás fölött álló napkisértetet
egy fénykorong köti össze. Az egész ég maga sápadt és szintelen.

Ezt a fénytüneményt a magyarok bámulták az apostagi pusztáról.

Az egész ott látszott függeni a törökök tábora fölött, melynek közepén
kimagaslott a szultán sátora.

A kalmárok fürmendere, egy kegyes férfiu, névszerint Kalomán Detrik, azt
kérdezé a király udvari papjától, a ki a misét végezte:

– Mit jelentsen ez a csoda odafenn az égen, uram?

Szerémy György serény volt és tudós a dologban, hogy azt mindenkinek
megmagyarázza.

– Ez az égi csoda azt jelenti, hogy nem jól fog sétálni törökök
császárja ezen a mostani bécsi utján.

(Azt már elmondta a hiveinek Zápolya, hogy a szultán Bécset akarja
elfoglalni.)

– Hogyhogy tudod te ezt György atya?

– Hát nézzétek ezt az égi látmányt. Ottan áll egy király a nap fölött,
fején az angyali korona (Szent Istváné), két kezében tart két fényes
kardot, melyek hegyeikkel összeérnek; a lábai alatt, fejjel lefelé
fordulva egy másik koronás király. Ez a jel a török szultán sátora
felett függ s bizony azt jelenti, hogy a keresztyének királya a pogányok
fejedelmét ezuttal a lába alá fogja gázolni.

Most már mindenki megérté a természeti tüneményt s ugy látta, a hogy azt
a káplán megmagyarázá.

– Hej, hej! Monda a kalmár, nem is tudom én se felfogni, se kitalálni,
hogy bizhatik János király a törökök császárjában.

Mire az udvari pap azt mondá, idézve a szentirás szavait:

– Valóban «átkozott az, a ki a királyokban bizik, az emberek fiaiban.»

Szép világosságot vet ez a szó arra a lélekhangulatra, mely János király
legközelebbi környezetében uralkodott.

Mikor Ráczkevi alá érkezett a király, itt jött eléje a legelső hódoló
küldöttség. Ezek voltak a szigetlakó ráczok. Ajándékot hoztak s szépen
könyörögtek, hogy csak attól a kegyetlen Török Bálinttól védelmezze meg
őket. János király aztán megvigasztalta a ráczokat: ne féljenek semmit.
Török Bálint seregét szétverte már Péter vajda.

Itt egy csausz érkezett át a Dunán dereglyével, a szultán parancsát
hozva a királyhoz, hogy most már gyorsított menetben siessen Pest felé:
a török tábor indul Buda alá.

Mikor a gubacsi pusztára elérkezett János király s ott éjszakai
állomásra felütteté a sátorait, jelenték a felállított őrök, hogy a
Dunán négy evezős bárkával közelít a part mentében egy magyar öltözetü
főúr.

Sisak volt a fején, pánczéling a dolmánya fölött; másodmagával jött
lóháton. A másik lovas egy fehér zászlót vitt előtte, s trombitaszóval
adott jelt. Mind a zászló, mind a trombitajel ellenség táborából érkező
követet hirdetett.

Nagy volt a bámulása a királynak, mikor a sátorába belépő követben magát
Nádasdy Tamást ismeré fel: Budavár főparancsnokát.

Első indulata a harag volt.

Nádasdy Tamás a legválságosabb időben hagyta el János királyt,
átpártolva Ferdinándhoz. Ő volt az ellenkirály legeszesebb tanácsadója.

Nádasdy mellén keresztbe tett kézzel közelített János király felé; de
Zápolya tiltó mozdulattal tartá vissza, rákiáltva: «hogy mersz elém
kerülni, áruló?»

Mire a főúr, fejét mélyen meghajtva, rebegé:

«Királyom! Megbocsáss!»

Zápolya érzékeny szivü volt, lágy ember; könnyen állt nála a
kiengesztelés, csufolták is érte: «a tótnak vaczkor a fügéje».

Nádasdy a leggyöngébb oldaláról kerülte meg János királyt: az
ellenkirályra panaszkodott, annak a hibáit halmozta egymásra. Mert az is
kedves ugyan a híres nagy emberek előtt, ha őket hizelegve dicsérik,
magasztalják, de még sokszorta kedvesebb, ha a vetélytársukat
ócsárolják.

«Ferdinánd király sokat igért, semmit sem váltott be: az országot is itt
hagyta, feléje sem jött többet; az országgyülést nem hivta össze,
hadainak nem fizeti a zsoldot, azok is rablásból élnek, a helyett, hogy
a török ellen készülne, a protestáns fejedelmekkel küzködik: a király
helyett Budán a nádor, Báthory István kormányozott volna, ha tudott
volna hozzá. De az is, a mint hirét vette, hogy Szolimán jön Buda felé,
ugy elszaladt, hogy azt sem mondta meg hova bujik? Budavár védelmét
Nádasdyra bizta. De annak nincs védelemhez több ereje kétezer német
katonánál s huszonnégy ágyunál. Besserer uram, a katonai főparancsnok, a
mint a török Tolnáig jött, maga is kereket oldott: itt hagyta a várat,
seregestül. S a nagy zürzavar hegyébe még Ferdinánd király egy
fennhéjázó levelet bocsátott ki, a minek kópiáját a várkapura
kiszegezték, a melyben ugyancsak nyálazza a markát, hogy igy meg amugy
kikergeti a törököt Magyarországból; de sőt még Jeruzsálemet is elveszi
tőle. Nem elég, hogy megsiratnak, még ki is nevetnek bennünket.»

Mind ezt nagy kedvére vált hallani Zápolyának. A Ferdinánd-párti
magyarok panasza volt az ő legerősebb védelme. Két rosz közül az öregebb
jóvá teszi a kisebbet.

Hanem azért még sem fogadta el Nádasdynak a kapituláczióját. Pedig az a
süvegében hozta eléje, úgy kinálta Budavárát. Jöjjön minél előbb János
király a maga magyar csapataival s nyilt kapukat talál.

– Tudod, Tamás, nem lehet az, hogy én most Budavárát egy ágyúlövés
nélkül elfoglaljam, mert azzal megsérteném a hatalmas török szultán
büszkeségét, a ki a diadalai sorába kivánja iktatni Budavárának
ostrommal elfoglalását, s ha abban én őt megelőzném, én rám bizonynyal
megharagudnék. Azért csak eredj te vissza Budára és várd el, a míg a
szultán megszállja a várat; engedj a bástyáid oldalába egy pár rést
lövetni s akkor tűzd ki a fehér zászlót s aztán kösd meg a szultánnal a
kapitulácziót. A szultán nagylelkü: a mit megfogad, azt meg is tartja.

Ezzel a jó utasitással visszabocsátá János király az ellenséges
várparancsnokot Budára.

Mikor Nádasdy eltávozott, a király mellett levő magyar urak
sopánkodának, hogy még is kár volt a felajánlott kapitulácziót el nem
fogadni s a nyitott kapun be nem sétálni a várba.

A király bölcsen megnyugtatá őket.

– Bemenni könnyű Buda várába, de kijönni nehéz. Ha mi, kétszáz magyarok
most bevonulunk a várba, az a kétezer német, a ki benn van, minket
könnyen elfoghat. Hátha a ravasz Nádasdynak csak az a praktikája, hogy
engem és titeket becsaljon az egérfogóba? Akkor egy pallos csapással
ugyan hamar véget vethetne az én királyságomnak.

Ezt az okot mindenki helyesnek találta. És e szerint János királyból
ezuttal a félelem nagy diplomatát csinált.

E közben a budai oldalon előnyomult a török derék sereg. A szultán a
Kelenföldén ütteté fel a sátorát, s parancsot adott az ostrom
megkezdésére. A Dunán felszállított ágyuit felállíttatá a várral
szemben. A várvédők egy ágyulövéssel sem háboríták az előkészületet.

Az első lövésekre nagy rés törött az István tornyon, a második a
középbástyát rongálta meg, a harmadikat nem várta be Nádasdy; de gyorsan
kitüzette a fehér zászlót.

A mint meghallotta a szultán, hogy Budavára feladta magát, azonnal
sietett, azt saját személyében átvenni.

S minthogy a lövések által a kapu bejárata betemetődött, lóháton nem
mehetvén fel a várba, a szultán leszállt a nyeregből, s a fedett lépcsőn
gyalog ment fel, nem sajnálva az «arany csizmáit».

Mikor ezt látták odafenn a várban, hogy a szultán gyalog jön fel, arany
csizmákban, nagy lett a polgárság között a felindulás. Az utczákon sár
volt. A német polgármester, Wolfgang, posztónyiró volt. Nagyhamar
kiteríté a posztóit az utczák mentében, s minthogy mind az nem volt
elég, a házakból a vánkosokat és párnákat hajigálták le az utczára, hogy
a szultán be ne sározza az arany csizmáit.

Nádasdy azonban nem várta be a szultánt, hanem a mint az a keleti fedett
lépcsőn felfelé lépegetett, ő az alatt a rejtett lépcsőn Pest felé
leballagott, s csónakon átkelt János király kisjenői táborába.

A szultánt a királyi várban csak Szente uram fogadta, az öreg várnagy, a
ki minden viszontagságban hiven megmaradt a helyén. Másodizben is végig
járta a török császár Hunyady Mátyás pompás vártermeit, s azzal
parancsot adott a jancsár agának, hogy rögtön siessen egy zászló
janicsárral és tíz zulákkal a pesti oldalon táborozó János királyhoz, s
azt minden magyar kiséretével együtt hozza ide, s bánjon el vele
utasítása szerint.

Azután a polgármestert és a notáriust hivatta maga elé, s tolmács által
tudatta velük rendeletét, mely szerint mindenkinek, a ki Budavárában és
városában lakik, életét, vagyonát és szabadságát biztosítja, s az összes
török katonáknak, halálbüntetés alatt megtiltja a legcsekélyebb kihágást
is a lakosság és a kapitulált katonaság ellenében.

S az ilyen rendeleteknél a szultán szigorusága ismeretes volt. Egyszer
egy zászlóalj spáhit megtizedeltetett, azért, hogy parancsa ellenére a
buzavetéseket legázoltatták.

Azzal a szultán ugyanazon az uton, a melyen jött, visszatért Kelenföldi
táborába. Még az éjszakát sem tölté Buda várában. Az a magyar királynak
volt átengedve egészen.

A jancsárok és zulákok jöttek nagy sietve a pesti oldalról Buda várába.
Hozták magukkal a magyar királyt és fegyveres kiséretét. Olyan sietve
hajszolták őket, hogy a legtöbben azt hitték, hogy most veszteni viszik.
A fehérvári kapun át hozták fel a királyt a várba, egyenesen a királyi
palotába.

Ott a hajdani trónteremben felállították a trónt, mely egészen török
mintára készült, pompás baldakinnal és kerevettel, rendkivül becses és
drága trón volt!

Ekkor a csausz-vajda azt kérdé a királytól:

– János király, látod-e ezt a széket?

– Látom.

– Ülj bele a székbe, a hogy az én uram, a szultán megparancsolá, hogy
veled cselekedjünk.

S azzal a vajda egy intésére négy csausz megkapta a királyt, kettő
könyökénél, kettő a térdeinél fogva, s a levegőbe fölemelve beleültették
a trónba. Aztán ismét, meg ismét fölemelték, háromszor behelyezék a
kerevetbe. Ez volt a trón elfoglalás czeremoniája török szokás szerint.

Ez megtörténvén, a csausz-vajda következő beiktatási beszédet tartá
János királyhoz, még pedig, hogy az ünnepség tökéletes legyen, tót
nyelven («Slavonica lingua», valószinüleg bolgárul).

«A legmagasabb Isten megadta neked a szerencsét és hatalmat, hogy a te
Magyarországodon uralkodjál, és más tartományokat is meghódíthass. Élj a
te hatalmaddal.»

Erre valamennyi csausz, zulák és janicsár három izben arczra borult a
király előtt, ezen kiáltással:

«A legmagasabb Isten engedje, hogy mindnyájan meghalhassunk a te
lovadnak a lábai alatt.»

Erre ismét felugrának, s hangosan üvölték háromszor:

«Allah! Allah! Allah! Hői!»

S erre valamennyien felkerekedének s gyors iramodással futottak ki a
királyi palotából, onnan végig az utczán, ki a várkapun, se jobbra, se
balra nem néztek, a hogy nekik meg volt parancsolva.

Nehány percz mulva nem volt egy török sem Buda várában. Zápolya és hivei
egyedül voltak Mátyás király dicsőséges palotájában.

Így ment végbe János király trónfoglalása.




XXXV. FEJEZET.  IGAZSÁG-E, VAGY MESE?

Zápolya elérte hát, a miről annyit álmodott, s a mit Fráter György
Lengyelországban megjósolt neki, hogy ott fog ülni fényes Buda várában,
a királyi székben.

Hajh mennyire más volt ez a Buda vára, miként a hajdani, melyet Lajos
király idejében látott!

Azt a régit még Szolimán első hadjárata alatt leégették a törökök. A
nádor, primás, kincstartó palotái, a Fuggerek hatalmas házai
elpusztultak, az utczákon nem robogtak a hajdani fényes hintók, a
hordozó zsellyéket nem követte a hajdusereg, semmi kengyelfutó, apród,
alabárdos. A leégett palotákat megvásárolták potom áron a szomszédból
betelepült német iparosok, a nemesi czimerek fölé ki volt függesztve az
olló, a csizma, a perecz, a posztónyiró, a kulcs, a patkó. A hajdani
magas, mázolt cserepes tetőket helyettesíté a deszkázott eszterhaj.
Szekeret sem lehetett látni a piaczon, a szamár volt az egyedüli
teherhordó állat.

Milyen nagy volt még hat év előtt a lárma a miatt, hogy Buda várában egy
csoport német rontja a levegőt, a magyar nemesség törvényt hozott, hogy
azok mind eltávolíttassanak, most pedig német volt minden, a viselet, a
beszéd, az erkölcs. S János királynak az volt a nagyobb gondja, hogy
ezeket a németeket rábirja szép szóval, maradjanak itten, mert külömben
üres marad Buda vára. Nagy része a lakosságnak meg is nyugodott a
biztatásban. Nekik János király is olyan jó volt, mint Ferdinánd.

Élelmi szer elég volt felhalmozva a várban. Nádasdy huszezer emberre
számított s féléves ostromra, ahoz mérte az előkészületeit. Aztán kapott
kétezer embert, s tartott a várostrom fél óráig. Így aztán annyi liszt,
szalonna, bor megmaradt, hogy abból a lakosság között is lehetett
szétosztani.

A király magával hordta a szakácsát, az elkészíté az ebédet az udvariak
számára (még akkor főméltóságok nem voltak, csak jó czimborák) a várost
körülsétálván az urak asztalhoz ülének s hozzáláttak az étkezéshez.

A hosszu asztal nagy sávolyos abroszszal volt leterítve egész az asztal
hidjáig. Mikor a király elhelyezkedék az asztalfőn: észrevevé, hogy a
kinyujtott lába valami kemény tárgyba beleütődik. Az étekfogónak
megparancsolá, hogy nézze meg, mi az? és távolítsa el onnan.

Az étekfogó bebujt az asztal alá, s mikor ismét előhuzta a fejét az
abrosz alul, sápadt volt az arcza, egész halálfia lett ijedtében.

– Jézus Mária! Fölséges uram!

– No, mit láttál?

– Nem merem megmondani.

– Mondd meg bátran!

– Egy koporsó van itt az asztal alatt.

Erre a szóra az urak felugráltak a székeikről, csak a király maradt
ülve. Ellenben Nádasdy Tamás elkezdett hangos hahotával kaczagni.

– Ne ijedjetek meg urak! Monda a volt várkormányzó. Tréfa van ebben a
castrumdolorisban. Ezt a koporsót a derék Besserer generális csináltatá
magának, a kit Ferdinánd király Budavára fővezéréül ide küldött.
Megesküvék, hogy a várat az utolsó csepp véreig védelmezni fogja, s csak
ebben a koporsóban fekve engedi magát kivitetni a várból! Aztán ő volt a
legelső, a ki megszökött, mikor a török Eszéknél átlépett a vizen. Én
aztán megtartottam a butordarabot, igen alkalmas volt a boros átalagokat
elrejteni benne.

Azzal nagy nevetés között előhuzták a csodálatos bortartó ládát az
asztal alól. Szép gyantáros koporsó volt, a tetején kiverve ezüst
szegekkel «Besserer Szigfrid» neve, a felemelt teteje alatt pedig a
boros átalagok.

Ez a koporsó volt az első nevetni való tárgy János király trónfoglalási
utjában.

Az ebédre következett délután azonban egészen lerontá a vidám
hangulatot.

A várban levő kapituláns német helyőrségből valami négyszázan, s velük
együtt mintegy negyven iparos polgár, felgyülekezék a királyi vár elé s
ott sorakozva, követeik által tudatták a királylyal, hogy ők nem
maradnak tovább itten, hanem hazamennek Bécsbe.

Mind a király, mind a kisérő urak váltig biztatták és rémítgették őket,
hogy ne menjenek ki a várból. Itt biztos helyen vannak. Ha egyszer innen
kivonulnak, senki sem felel az életükért. De azok megbikacsolták
magukat, hogy ők mennek. Sőt még a városbiró, Wolfgang posztónyiró is
velük akart menni, a gazdagabb polgárokkal együtt.

A királynak nem volt hatalma őket visszatartani. Nádasdynak pedig nem
engedelmeskedtek, nekik nem vezérük többé! Tehát elkellett őket
bocsátani.

Az elvonuló német csapatok azután kibontott zászlókkal, teljes katonai
pompával, dobverés mellett vonultak ki a bécsi várkapun át a vörösvári
út felé. A mint azonban a logodi mezőre értek, egyszerre előrohantak az
erdőből a lesben álló janicsárok és lovas szarácsiak s a körülfogott
csapatot elnyomták baromsokaságukkal. Egy sem menekült meg a német
katonák közül.

A várban maradottak onnan nézték a bástyafokról a kétségbeesett
küzdelmet, mely alig tartott egy óráig.

A ruháiktól megfosztott holttestek ott hevertek a török tábor másnapi
elvonultáig. A janicsárok a zsidóvárosban vásárt ütöttek a lemészárolt
katonák és polgárok öltözeteiből. János király csak az otthagyott
hullákat eltemettetni jöhetett elő a várból. Ez volt uralkodásának
bevezető lapja.

… Így adja elő a napok történetét a legközelebbről látott szemtanu,
Szerémi György káplán.

Mást énekelnek azonban a magyar hegedüsök, s megint mást a török
krónikások.

Ezek szerint úgy történt Buda vára megostromlása, hogy Nádasdy Tamás
végső lehelletéig védte Buda várát, s a török sereg első rohamát vitézül
visszaverte. De miután a törökök egy tüzakna felrobbantása által a
várfalon rést ütöttek, a fellázadt német katonák rárohantak a vezérükre,
megkötözték s börtönbe zárták. Maguk aztán kapituláltak s átadták a
várost a töröknek.

A győzelmes basák ott találták Nádasdyt a börtönben meglánczolva. Menten
a szultán elé czepelték, a ki elmondatta magának a magyar vezérrel a
várvédelem történetét. E fölött a szultán haragba jött s azt parancsolá,
hogy Nádasdyt foglyul kell küldeni Sztambulba. Vitték rögtön a hajókhoz.
Mikor azonban a Dunaparton a csónakokhoz értek, Nádasdy kiszabadítá
magát az őrei kezéből s egy csónakba beleugorva, az egész török hajóhad
szeme láttára átevezett egyedül a Dunán, s János király táborába
menekült. Ekkor megint a németekre haragudott meg a szultán a vezérükön
elkövetett árulásért s mint áruló hitszegőket méltán és érdemük szerint
konczoltatá fel szeme láttára.

Hát így sokkal szebb a történet, s a magyar vezér vitézségének és a
török szultán nagylelkűségének öregbítésére szolgál. Magam is elismerem,
hogy mint költőnek, inkább ezt a mesét kellett volna igaz történetül
elfogadnom, mint az igazat elmesélnem. Mégis az utóbbit választottam,
mert magyar hegedűsök, török krónikások az ő uraik asztaláról
duskálkodtak, azoknak hizelkedtek, de a szegény káplán együtt koplalt a
királyával, s soha sem hizelkedett neki.




XXXVI. FEJEZET.  AZ ANGYALI KORONA.

Szolimán szultán másnap az egész táborával felkerekedett és megindult
Bécs felé.

Útközben Ajász basa meglepte Visegrádot, s minden nevezetesebb
ellenkezés nélkül elfoglalta. Várvívás nem volt czélja e hadjáratnak, de
Visegrádot a szultán kivánta elfoglaltatni, mert a futtában elfogott
Perényi Péter koronaőrtől megtudá, hogy ott van Magyarország angyali
koronája.

Ekkor aztán a fogoly koronaőrt, a koronával együtt felküldé Budára János
királyhoz.

Zápolya könnyen megbocsátá Perényinek a hűtlen elpártolást, a koronával
együtt való visszapártolásért s ezzel az egygyel is szaporodott a főurak
száma szomoru fényü udvarában. A két első híve fogolyként került hozzá,
Nádasdy és Perényi. Jó kezdet! Harmadiknak önkényt jelent meg Petrovich
Péter, rokona.

Szent-Ferencz hittérítő napján kapott János király Bécs alól egy a
szultán által diktált levelet, ilyen tartalommal.

«Tiszteletreméltó barátom! Örüljön felséged, mivel a te ellenségeidet
Bécsben körülszorítottam, hogy az Iszter folyóból vizet nem meríthetnek,
sem nyilást nem találnak, melyen át városukból kimenekülhessenek, mert
az én népeim körül fogták aztat; annálfogva rövid időn mindjárt azonnal
el lesz foglalva Bécsnek városa».

A Szent-Ferencz napjára egy hétre következő Szent-Lukács napján azonban
olyan goromba idő állt be, a mely derék télnek is bevált volna.
Kegyetlen északi széllel jött a hóförmeteg, s ez ellen nem volt Allahnál
segítség. A törökök szakálla nem volt szokva a zuzmarához, kopasz
tarkója a hóeséshez. Semmi parancsszó nem volt képes ott marasztalni a
török hadsereget. Mind felszedték a sátraikat s takarodtak sebesen Bécs
alól.

Szolimán gyors szekereken előre küldé az ácsait, hogy készítsenek Buda
és Pest között hidat. Takarodót fuvatott. Azon az uton, a melyen jött, a
Dunán tul, visszamennie nem volt tanácsos, mert annak a környékét már
jövet kiélte a török sereg, a Dunán innen még volt élet.

Negyednapra készen állt a hid a két város között. Jó, erős hajókon épült
hid: olyan széles, hogy három teve elmehetett rajta egymás mellett. Ezen
a hidon kellett átvonulni az egész török hadseregnek. A basák, agák a
hid mentében csónakokon követték az ezredeiket, s buzogányokkal ütötték
a rendetlenkedőket. Éjjel is tartott az átvonulás, a mikor nagy üstökben
égő szurok világosítá meg a hidat.

A mint János király értesült róla, hogy Szolimán megérkezett Ó-Budára,
eléje sietett egynehány erősszivü barátjával; mindössze a két barát
(Ferencz és György), Verbőczy és Petrovich. A többi félve hátramaradt.
Azok között volt a nem rég érkezett Várday, esztergomi primás és Perényi
Péter, a kik János királynak meghódoltak.

A szultán sátorában ismét magányosan tanácskozott a két uralkodó,
Mehemet tolmácsolása mellett s Szolimán megigérte Jánosnak, hogy jövő
évre újból megindítja a Bécs elleni hadjáratot.

Nyolcz álló napig tartott a török sereg átvonulása a pesti oldalra.

Végre elérkezett Szent-Dömötör napja, a ki is a magyaroknak különösen
tisztelt szentje vala: úgy hogy a juhászok, gulyások, csikósok ennek a
napjától számították az esztendőt, a nagy alföldi városban Szögedében
külön temploma volt, ékesen faragott szobrával, kinek is minden neve
napján új subát tettek a vállára. Midőn Hunyady Mátyás király Szegeden
országgyülést tartott, meglátva, hogy Szent Demeter vállán igen
disztelen suba volna, levétette azt onnan, s saját drága bársonyos,
prémes és bogláros mentéjét akasztá a nyakába, a hogy ez a szentek
történetében olvasható.

Ezen a napon költözött át a Dunán Szolimán fényes parádével.

A Budán talált huszonnégy ágyuból tizenkettőt elvitt magával,
diadaljelül, a hátrahagyott tizenkettőből János király üdvlövéseket
durrogattatott a szultán tiszteletére: olyan jó sikerrel, hogy négy
«szakállas» szétrepedt. A mellett a trombitások és siposok igen szépen
hangicsáltak.

A szultán sátorát a gubacsi pusztán állíták fel, s pihenő napot
tartottak.

Ez alatt Szolimán felizent Budára János királyhoz, hogy szeretné
meglátni az «angyali koronát».

Zápolyának nem lehetett ingadozni az ösztön ellen. Az a korona bizony a
szultán kegyéből jutott az ő kezébe vissza. Még is saját személyében
vitte azt át, lovon ülve, a szultánhoz, a Rákos mezejére, a kivel most
már harmadszor találkozott.

A szultán pompás aranyozott háromlábura helyezteté el a koronát s azután
karonfogva János királyt ismét elvezeté őt az istállójába, s
megajándékozá egy fehér arab ménnel és azzal a fekete paripával, melyen
saját maga lovagolt a hidon keresztül. Azonfelül ingyen ajándékba
átengedé a királynak a nagy derék hidat, melyet a két város között
veretett s az összes keresztyén foglyokat, a kiket a janicsárok
rabszijra fűzve magukkal hurczolának.

Ezen való örömében János király egészen megfeledkezett a koronáról.

Csak midőn Budára visszakerült, a szultán ajándékainak jó hirével s a
primás kérdésbe tevé előtte, «hát a szent korona hol van?» akkor jutott
eszébe, hogy azt bizony ott felejtette a szultán sátorában.

«Vissza pedig nem mehetek érte, mert én már a szultántól bucsut vettem,
összeölelkeztünk, csókolóztunk: nem lehetek olyan goromba, hogy most
megint visszamenjek hozzá a koronáért».

«Azt pedig vissza kell hozni!» Kiálták minden oldalról a hivei. «Menjen
hát érte más!»

A primás és Perényi szánták rá az életüket, hogy elmenjenek a félelmes
oroszlán barlangjába, visszakövetelni tőle Magyarország legszentebb
kincsét, az angyali koronát.

A szultán kegyesen fogadta mind az egyházfejedelmet, mind a bánt.
Megértve a tolmácsa által azoknak a rangbeli méltóságát, előttük is
ismétlé a királynak tett fogadását, hogy Magyarországot, a Szerémségét,
s Boszniának azt a részét, melyet Ulászló birt, átengedi János királynak
a váraival együtt; és követelte a két főúrtól, hogy esküdjenek előtte
hűséget János királynak, a mit azok teljesítettek is.

Ez alatt megpillantá Várday Pál érsek az állványra tett koronát.

– Mit keres a magyarok koronája e helyütt? Kérdezé a szultántól.

A nagyúr dölyfösen felelt.

– Ha volt, volt a magyaroké, most pedig a törököké. Csak azért akartam
meglátni ezt a koronát, mert azt beszélik róla, hogy az angyalok hozták,
s mi törökök nagyon tiszteljük az angyalokat. Akartam látni, hogy hát
milyen drága köveik vannak az angyaloknak? De bizony mondhatom, hogy
nagyon közönséges drágakövek, nem sokat érnek».

A primás és a bán készen volt a feleletre. Előszedték a saját
drágaköveiket, melyeket kincstárukból hoztak el s felajánlák azokat a
szultánnak, váltságul a koronáért.

A gyémántok, rubintok, zafirok nagyon megnyerték a szultán tetszését.

– No hát vigyétek vissza a koronátokat a királynak, viselje egészséggel.

Előbb azonban a szultán felpróbálta a fejére a koronát, s utána a jelen
volt basák, Ibrahim, Ajász, Mehemet, mind játékot űzve a szent
ereklyéből, sorba feltevék azt kopasz tarkóikra: úgy adták át végül a
primásnak.

A két főúr vágtatva sietett vissza Budára a koronával.

Midőn a primás elmondá a király és az udvariak előtt a történteket s a
midőn odaért, hogy azt az angyali ereklyét hogy illeszték egymás után a
fejeikre a török vezérek, kicsordult a könny a főpap szeméből s mint a
zápor hullott a kezében tartott, a kebléhez szorított koronára s ez a
könybaptisma lemosta a foltot a szent ereklyéről.

A többi is mind sirt, a ki csak jelen volt, maga a király is úgy sirt
mint egy gyermek. Csak egy ember volt, a ki visszafojtotta a
könyhullatását, Fráter György. Összefont karokkal ott állt és
hallgatott. Magában gondolá: «Az arany rozsdáját, a korona foltját,
csupán csak forró vér moshatja tisztára».




Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Georgius Sirmiensis, a király káplánja, kinek adataira
támaszkodtam, abban a téves felfogásban, miszerint Izabella Zsigmond
király első nejének, Zápolya Borbálának a leánya, folyvást Zápolya
hugának nevezi a királyleányt, következetesen «ancillá»-nak czímezve a
király «leányát». (Szolgáló.) J. M.]




TARTALOM.

ELSŐ KÖTET.

  I.  Fényes Buda vára!  1
  II.  Magister kaminarius  27
  III.  «Nem férfi, csak inas!»  64
  IV.  Fráter György  72
  V.  Dobzse László  80
  VI.  «A mi Urunk.»  90
  VII.  Pára és lélek  109
  VIII.  A márvány-ara  112
  IX.  Több fény, több homály  123
  X.  Törvényszék egy halott fölött  130
  XI.  Fokról-fokra  138
  XII.  Vissza!  142
  XIII.  «Ultimus surculus masculus»  143
  XIV.  Kisértetek és kisértések  158
  XV.  «Hanyatló szép hazám»  174
  XVI.  Szent Pál feje  177
  XVII.  «Lutherani comburantur»  185
  XVIII.  A király haragja  188
  XIX.  Sok beszéd, semmi tett  199
  XX.  Az ős-országgyülés  215
  XXI.  A kalandosok  230
  XXII.  Mohácsnál  237
  XXIII.  Két király egy országban  251
  XXIV.  A sajóládi remete  260
  XXV.  Hogy csinálják az ellenségeket  262
  XXVI.  Az «egy» magyar  266
  XXVII.  A királyhalál legendája  271
  XXVIII.  A lengyel fehér asszony  275
  XXIX.  A titkos ellenség  279
  XXX.  A védő angyal  284
  XXXI.  «Flectere si nequeo superos, Acheronta movebo»  290
  XXXII.  A világosvári tréfa  297
  XXXIII.  «Több is veszett Mohácsnál!»  301
  XXXIV.  A trónfoglalás  309
  XXXV.  Igazság-e vagy mese?  318
  XXXVI.  Az angyali korona  322

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.


[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

29 |tudní |tudni

52 |míntha |mintha

93 |Corvin-könytár |Corvin-könyvtár

168 |nyngodalmas |nyugodalmas

179 |Ottt van |Ott van

208 |egész nemssség |egész nemesség

234 |kíabálták |kiabálták

245 |teremteni! |teremteni!»

265 |Esz-gomból |Esztergomból

301 |együtt. |együtt.»

325 |hát a szent |«hát a szent]

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 64750 ***