*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 62975 ***

Eötvös Károly Munkái

VI. KÖTET

EMLÉKEZÉSEK

Eötvös Károly Munkái

VI

EMLÉKEZÉSEK

MÁSODIK KIADÁS

BUDAPEST MDCCCCI

VIII., ÜLLŐI-ÚT 18. SZÁM.

RÉVAI TESTVÉREK

IRODALMI INTÉZET R.-T.

Eötvös Károly

EMLÉKEZÉSEK

MÁSODIK KIADÁS

BUDAPEST MDCCCCI

VIII., ÜLLŐI-ÚT 18. SZÁM.

RÉVAI TESTVÉREK

IRODALMI INTÉZET R.-T.

AZ ÖSSZES JOGOK FENTARTÁSÁVAL

Révai és Salamon könyvnyomdája, Budapest, VIII., Üllői-út 18.




RÉG ELMULT IDŐKBŐL.

Naplót soha sem vezettem. Rendszeres és összefüggő emlékiratot késziteni
nincs szándékom. Pedig talán érdemes volna. Az én emlékirataim talán
érdekesebbek s talán fontosabbak volnának, mint sok apróbb és nagyobb
ember emlékirata, a mely nálunk vagy másutt megjelent.

De bizony nem önmagam miatt. Hiszen nagy dolgot végezni kevés alkalmam
volt, a nemzet sorsát intézni nem engedték végzetem és vidám természetem
és erőmben való komoly kétségeim. Nagyra vágyódásom se volt elég erős és
elég kitartó.

Születésem, származásom, családom se elég ok arra, hogy emlékiratokat
tákolgassak össze. Az én családom egyike ama tíz ezer köznemesi magyar
családnak, melyből áll a magyar nemzet és a mely ha egykor elpusztulna:
kihalna vele az igazi, a történelmi magyar nemzet. Mind a tíz ezer
családnak külön-külön annyi joga van emlékiratot irni, mint nekem.

Hanem hát én mégis sokat láttam, sokat észleltem, sok dolgot és embert
nagyon megfigyeltem, sokat éreztem és sokat gondolkoztam. Három nemzedék
élt és él szemeim előtt. Az 1848 előtti kor, a nemes emberek küzdelmes
világa, Verbőczy nemzetének haldokló korszaka, melynek nagy és kis
alakjait én még szinről-szinre láttam. Ez az egyik nemzedék.

A másik a velem egyidejü és egykoru. A melylyel a tanintézetekben, a
vármegyében, az egyházban, a törvényhozásban s az irodalomban együtt
dolgoztam s gyakran keserü harczban is állottam.

A harmadik maradék, a mely mostanában serdül, a mely nyomunkban jár s a
mely joggal és erővel tolakodik utánunk s tol bennünket hol előre, hol
félre. S inkább félre mint előre.

Nagy munka s bizony érdemes munka megirni azt, a mit erősen figyelő
lélek e három nemzedék életéből szépet, dicsőt, tanulságost észre tudott
venni.

Ezt cselekszem én.

Egész irodalmi működésem nagy része abból áll, hogy különböző alakok,
tünetek és események czimén és alkalmán megfigyeléseimet rakom le a
papir betüibe. S a ki szemeivel minden soromat végigszántja: az megtudja
az én történetemet is, családom történetét is.

De megismeri a közelmult és múló nemzedékek életét is.

S ez a czélom.

Sok fenség és sok vidámság, nagy érzések és nagy ábrándok töltik meg a
magyar társadalom szellemét. Bűnök és gyöngeségek is, de én ezeket nem
értem, s mikor ezekre gondolok, makacs tollam mindig megtagadja az
engedelmességet.

Én csak arról irok, a miben magam is gyönyörüségem találom. Jobban
szeretem a napsugaras világot, mint a sötétséget.


A HÁZATLAN ZSÖLLÉR.


I.

A rókának van barlangja, az égi madárnak van fészke, de némely embernek
nincs háza. Még a fővárosban is akad ember, a kinek háza nincs.
Félszázad előtt, 1848 előtt, egész osztály volt az országban, melynek
nem volt háza. Ezt az osztályt házatlan zsöllérnek nevezték.

Hol lakott hát a házatlan zsöllér?

Az uraság házában. Rendesen volt az uraságnak olyan korhadt, régi,
félreeső, düledező háza, a melybe se cselédet, se lábas jószágot nem
lehetett elhelyezni, mert hátha leroskad s cselédet s lábas jószágot
agyoncsap? Az ilyen ház jó volt a házatlan zsöllérnek.

Apámnak nem volt ilyen háza, házatlan zsöllérje azonban volt. Az egyiket
Szombatinak hívták. Ezen úgy segített apám, hogy a gyümölcsös kert
végében adott neki egy kis gyöpöt s megengedte, hogy ott putrit
építhessen magának, feleségének s öt gyerekének. Ott lakott a Szombati.

A putri építése érdekes. Kissé ódon építészeti iskolához tartozik s
azért a műszaki egyetemeken nem is tanítják. De gyakorlatilag fontos és
nevezetes. Háború idején, télben, fagyban, esőben, zivatarban nagyon jól
esik a szegény katonának. Annyit nem ér ugyan, mint a laktanya, noha
ennél tisztább, de a sátornál és gunyhónál csakugyan többet ér. Csőszök,
halászok, nyájőrző emberek ma is használják országszerte.

Ásnak egy nagy gödröt. Három öl a hossza, két öl a szélessége, fél öl
vagy valamivel nagyobb a mélysége. Széleire födélfákat ültetnek, azok
hegyét fönt az ormozaton összecsiptetik, a tetőt nádból vagy szalmából,
vagy gyékénysásból megcsinálják; hátul falat, elől ajtót csinálnak hozzá
s kész a putri-palota.

Egy teremből áll az egész, mint az egyptomi piramisok belseje. Ez a
terem a konyha s egyuttal a műhely, a nappali és a hálószoba. Egyik
sarka a tűzhely, a rag alja az éléstár és a ruhatár. Tulipános láda, egy
pár fejős szék, egy föstetlen fenyőasztal az egész butorzat. Néhány
konyhaedény az ajtó mellett. Ágynak híre sincs. Jó széles, meleg, puha
szalmavaczok. Ezen fekszik a zsöllér, a felesége, meg öt gyereke. Azután
itt fekszik még a kutya is, meg két-három malacz is. A macska, a kakas
és néhány tyúk föltelepedik a tető sarkába a rag alá.

Sok előnye van a putri-palotának.

Szomszédja nincs. Nincs tehát kivel viszálykodni.

A villám nem üt bele s azért villámhárítóra nincs is szüksége.

Katonát ide be nem szállásolnak. Adót ettől fizetni nem kell.
Lakásbérlővel se kell negyedévenként vesződni. Ha elégne is, nem ég bele
semmi, mert hiszen nincsen benne semmi.

Ilyenforma putri-palotája volt a Szombati zsöllérnek is. Csakhogy kissé
különb a többinél. Ennek volt egy kis rakott fala is, volt ablakja is;
teteje pedig épen olyan tisztes volt, mint akármelyik telkes jobbágy
házának teteje. Apám se a fát, se a nádat, de még a meszet se sajnálta.
Szép fehérre ki volt mázolva a belseje. Csakhogy ezt kivülről
természetesen senki se látta.

Butorféle is több volt benne, mint a csőszök putrijában. Hiszen a mi
zsöllérünk, az öreg Szombati tanult, tapasztalt, világlátott ember volt
s ügyes kézműiparos. Neki tehát szerszámának is kellett lenni.

A putri-paloták közös kellemetlenségét azonban itt se lehetett
kikerülni. Ha az ajtó felől fújt a szél vagy az idő esőre állt: ebben a
putriban is akkora volt a tűzhely és pipa füstje, hogy úszni lehetett
benne, mint a tengerben s a benne lakónak olyan kisírt, piros szeme
támadt, mintha apját-anyját siratta volna egy hét óta. De már ezen
segíteni nem lehetett.

És én mint gyerek, mégis szerettem a putri körül ácsorogni s az öreg
Szombati mesélgetését áhitatos lélekkel hallgattam. Többet tudott, mint
a papunk.

Száz esztendős fűzfák szegték be a gyümölcsöst. A falubeliek csak úgy
hívták ezt a portánkat: »A fűzfák alja«. Óriás törzsökök s valamennyi
odvas. Minden oduba befért egy-két gyerek, csak hogy sokáig mulatni
benne nem volt tanácsos, mert tele voltak öreg hangyával s a hangya
kegyetlenül megmart bennünket. Néhány fűzfának csonka ágán egy-egy
gólyafészek is állt s a gólyával én is csak úgy voltam, mint Petőfi s
mint a hogy Petőfi megénekelte.

Óriás határunkon fának, hegynek, magasságnak semmi nyoma. Egy hatalmas
szilfa állt az udvaron s ezen kivül a természetnek fenségesebb alkotását
mint ezek a fűzfák, akkor még nem ismertem. Kint a határban a
legmagasabb fa apám egyik kaszálóján egy kökényfa volt. Magasba vágyik a
gyermeki lélek. A hol a felhő bujdosik. A hol a madár repül. A hol a fák
lombja susog. A hol esténként és hajnalonként a darvak és vadludak
vonulnak el. Hányszor néztem el órákig a fűzfák levelének örökös
mozgását. Millió falevél, valamennyi mozog, mind egyenlőn mozog. Miért
és mitől mozog? Ki magyarázza meg a természet titkait? Ki magyarázza meg
a mélységet és a magasságot? Felhőnek járását, madárnak repülését,
szelek támadását, menydörgésnek eredetét, néma villám esti villogását ki
magyarázza meg?

Megmagyarázta Szombati.

De minden magyarázat után megkért, hogy vigyek neki vagy egy kalapnyi
gyümölcsöt, vagy tíz-tizenöt cső tejes kukoriczát, vagy egy
szakasztó-kosárnyi burgonyát. Nekünk volt, neki nem volt s szivem
repesett örömében, ha vihettem neki. A sült burgonyából vagy főtt
kukoriczából nekem is mindig adott. Jól esett. Gyerekei körbe ültek, úgy
ették s én közibük álltam s velük együtt ettem.

Hogy ne esett volna jól szivemnek, ha vihettem nekik valami enni valót?
Hiszen vittem én orvul ennivalót a csikónak, borjunak, baromfinak s
galambnak is; – a házatlan zsöllér pedig csak úgy apám gazdaságához
tartozott, mint a csikó, borju, baromfi.

Az öreg Szombatinak három mestersége volt.

Volt ő saruvarga.

Volt ő pecsenyeforgató.

Volt ő gyalogpostás.

Ez a három mesterség ma már nincs meg, mind kiveszett a világból. E
három mesterséggel szolgálta le évenként zsöllérszolgálatát.

Sarut ma már senki nem visel. Czipő, csizma, papucs, opánka, bocskor van
már csak a világon, de saru nincs. Csak egy pár van még, az is rossz,
viselni már senki se tudja. Ez Szent István király saruja. Közel
kilenczszáz éves. Ott őrzik a szent korona mellett, a királyi palást
társaságában; minden embernek s minden alkalommal meg se lehet látni.
Mostani királyunk már föl se húzhatta lábára. Ferdinánd király még
viselte koronázáskor ez előtt hatvanöt évvel, de már akkor is olyan
rossz volt, hogy selyem madzaggal kötözték fel lába fejére és bokájára.

Gyerek koromban a béresek szegődségéhez tartozott még évenként egy pár
saru. Rövid volt a szára, fénytelen volt a bőre, a talpára kivülről volt
rá varrva a fejebőre, sámfa kellett hozzá, de forditófa nem kellett
hozzá. Remekes csizmadiamester szégyennek tartotta volna sarut
készíteni. A német varga se vesződött vele. Csak a saruvarga készítette.
Remekelni nem kellett vele, mert a saruvargák nálunk már czéhbe se
állhattak.

Az öreg Szombati csinálta a mi cselédeink szegődött saruit.

Ő volt a pecsenyeforgató is. Szüreten, névnapon, nagy ünnepen, a
nemesség gyülésein.

Pecsenyeforgatás sincs ma már. Vagy gép végzi, vagy senki se végzi. A
takaréktűzhelyek véget vetettek az igazi pecsenyének. Ma már csak párolt
hús van, nem pedig sütött pecsenye. Mártással készítik a legtöbb húst s
az emberek nagy része még csak nem is sejti, minő isteneknek való étel
volt egykor a nyárson sült pecsenye.

Nyitott konyhában volt a sütő kemencze. Kemencze tetején a nyitott
tűzhely. Tűzhelyen a vaskutya. Mellette a nyárs, a csipővas, a rostély,
a vaslábas, a tepsi, – mindegyik a maga helyén.

Az öreg Szombati a szabad ég alá szokta vinni a vaskutyát. Ott tüzelt
alatta. A nyárson sült pecsenye egy kissé füstös ízü szokott lenni.
Ízének csak finomsága gyarapodott ezzel. Ma egy kissé rothadt szagának
kell lenni a nagyuri pecsenyének.

Hizott kappan, hizott lúd, hizott pulyka, gyönge malacz, marha-vesés
fele, egész nyúl, őzczomb, őzderék egyaránt ott piroslott a nyárson. Ki
megtüzdelve szalonnával, ki a nélkül. A mi zsöllérünk volt a leghíresebb
pecsenyeforgató. Úgy tudta a vaskutyát állitani, a tüzet biztatni, a
parazsat halomba gyűjteni, a szelet irányozni, hogy piros lett, de
füstös nem lett a pecsenye. Híre volt annak messze vidéken. A
szilasbalhási és küngösi atyafiak, ha híres lakodalmat tartottak, ha
szép lányt adtak férjhez: mindig elkérték a zsöllérjét apámtól.

Még Festetich Antal is elkérte egyik déghi vadászatára, a ki még csak
köznemes volt, de volt jó negyven ezer hold földje s franczia szakácsa.
A franczia szakács kotyvalékához hozzá se nyúlt senki. Szombati
pecsenyéje után pedig az újjait is szopogatta maga az uraság is. Ki is
lépett nagy duzzogva a szakács azonnal a szolgálatból s úgy el-kiment az
országból, meg se állt Prágáig.

Legszebb mestersége volt azonban Szombatinak a gyalogposta. Ebben már
aztán csakugyan nem volt versenytársa a világon.


II.

Hajdan kevés posta járt a mi országunkban. Igaz, hogy a levélírás gyönge
oldala volt a nemes embernek. Esztendő is eltelt, míg egy levelet
megírt. Eljegyzés, esküvő, haláleset, keresztelő vagy ilyesmi ha
előfordult a családban: vagy maga ült kocsira hírt adni, vagy
üzenethordót küldött élő szóba foglalt üzenettel.

A királyi postát nem használta.

Először is meg kellett volna írni a levelet. Nehéz dolog az. Iródiáknak
való, nem nemes embernek.

Azután be kellett volna küldeni a postamesterhez, a ki gyakran az
ötödik-hatodik faluban lakott.

Azután a postamester ki nem hordatta a levelet senki fiának. Levélhordó
nem volt a világon. A kinek levele volt a postán, menjen utána, ha el
akarja olvasni. Az uraságok hetenként kétszer-háromszor csak küldtek
embert a postamesterhez: van-e levél? De közönséges nemes ember ezt nem
csinálta utánuk. Néhol annyit megtett a nemesség, hogy a családok
összebeszéltek s minden család hetenként egyszer a csőszt, vagy a
mindenest, vagy a belső cselédet lóra ültette s elküldte a
postamesterhez a levelekért. A mit ez hazavitt: azon aztán a családok
megosztoztak.

Kerkapoly Károly volt miniszter 1847-ben Berlinben lakott. Ott mindennap
megkapta a naponként megjelenő pesti ujságot. De a mikor haza jött
jurátusnak Zala vármegyébe az alispán mellé: itt hetenként csak egyszer
kapta meg napilapját. Kisfaludy Sándor a költő 1810-ben József nádor
kedves embere és főtisztje volt Budán; feleségének levele Sümeghről
sohase ért előbb hozzá kilencz napnál, rendesen azonban tizenöt nap
alatt ért Budára. Ma Amerikába is előbb odaér. Csakhogy ha a királyi
postamesternek mezei munkája, szüretje vagy jó vadászata akadt: vigye
manó a leveleket, nem törődött velük.

Egészen természetes volt tehát, hogy a nemes ember nem gyakorolta magát
a levélirásban.

Ha pedig messze földre mégis hírt kellett adni valamiről valakinek: ott
volt a gyalogposta.

Napkeleti országokban tatárnak nevezik a levélhordót. Ma is így nevezik
Orosz- és Törökországban. Nálunk a czigány volt a tatár. Csakhogy a
napkeleti országokban a tatár lóháton járt, nálunk a czigány gyalog.

Van kóbor czigány és megszállott czigány. A kóbor czigány csak tolvaj,
kolompáros vagy teknővájó, míg a megszállott czigány csak muzsikus,
vályogvető vagy gyalogposta. A czigány, ha akarja, olyan gyorsan jár,
mint a szél, de Szombati olyan gyorsan járt, mint a szélvész. Mellette
semmiféle czigány a levélhordásból és üzenethordásból meg nem élhetett.

Mert a czigány mezitláb járt, Szombati pedig papucsban s mikor sietős
volt az útja, papucsát tíz ölnyire előre rúgta s aztán utána ugrott,
hogy kezével elkaphassa. Mi a nyúlnak és agárnak gyorsasága ehhez
képest? Nyúl és agár csak perczekig tud gyorsan futni, a papucsot pedig
előre lehet rúgni egész nap.

Egykor a főszolgabiránk Hollóssy Fülöp László jó négy lovas kocsival
indult haza Budapestről, a hol valami pörében informálni járt. A mint
napköltekor a budai vámnál kihajt: csak eleibe ugrik Szombati s leveszi
kalapját.

– Szerencsés jó reggelt kivánok tekintetes uram. Én is megyek haza.

A főszolgabiró jó szivű ember volt s oda szólt hozzá:

– Ülj fel oda a bakra, ne fuss egész nap, mint a kutya.

– Csókolom a kezét tekintetes uram, nem ülhetek föl, mert sietős az
utam.

A főszolgabirónak négy jó lova, Szombatinak pedig csak két rongyos
papucsa. A főszolgabiró indulatba jön:

– No hát csak lógasd a nyelved egész nap.

Megy a kocsi, csak úgy porzik s megy utána Szombati.

Mikor a főszolgabiró Tétény körül a Libadöglő csárdához ér, Szombati már
ott üldögél a lóczán, akkorra ki is pihente magát. Oda ugrik a kocsi
mellé:

– Szerencsés jó napot kivánok a tekintetes urnak.

A főszolgabiró el se fogadja a köszöntést.

Üget a négy ló, porzik a kocsi, lépeget a Szombati.

A főszolgabirónak Baracskán meg kell állani, a lovakat meg kell etetni,
az atyafiakhoz egy órára be kell nézni. De azért a mint a lovak
ettek-ittak: nem mulat, nem késik, hajtat előre, estére otthon kell
lenni Mezőszentgyörgyön, ez pedig Budapesthez jó tizenkét mérföld, sőt
még föle is van.

Hát a mint Nyéken elkoczog a Balassa-kuria előtt: csak ugrik ám eléje
Szombati megint.

– Még egyszer szerencsés jó napot kivánok tekintetes uramnak.

A főszolgabiró megint nem fogadta el a köszöntést, hanem oda szólt
kocsisának.

– Hejh, ez a Szombati szemünk elé ne kerüljön ám ma még egyszer, mert
különben leszállasz a bakról!

Hajtott is a kocsis nyakló nélkül. Csakhogy Fehérváron megint meg
kellett etetni-itatni; a négy lónak nem volt kedve étlen-szomjan futni.
A ló másként van szoktatva, mint a papucs.

Nem is látták többé Szombatit sötét estélig. De a mikor haza értek s a
nagy kapun befordultak, hát csak oda ugrik ám megint a kocsi mellé
Szombati. Ott üldögélt már régen a kapu kerékvető kövén; ki is pihente,
ki is aludta már magát.

– Szerencsés jó estét kivánok tekintetes uram.

A főszolgabiró rá rivall:

– Megállj gazember, el ne menj innen, míg a kocsiról le nem szállok.

Nem tudta hamarjában, a deresre huzassa-e Szombatit, vagy egy jó ital
bort adjon neki, a miért az ő négy lovát így csúffá tette.

Természetes, hogy egy jó ital bort adott neki.

1848-ban békén ment át Szentgyörgyön Jellasich bán az ő duló seregével.
Se nem öltek, se nem raboltak, se nem gyújtogattak.

Este felé összejöttek házunknál a nemes atyafiak a nap eseményéről
beszélgetni. A beszélgetésből vacsora, a vacsorából poharazás lett. Ott
érte őket a reggel.

Anyám két kisebb öcsémmel a horvátok elől balatonfüredi szőlőnkbe
vonult, nem volt otthon. Azt mondja egyik rokon apámnak:

– Jó lenne a hugomasszonyt Füreden értesiteni, hogy mindnyájan élünk,
nincs semmi baj.

– Igaz a! Hol a Szombati?

Futok a putrihoz, hívom a Szombatit. Jön a Szombati, papucsa a lábán.

– Eredj Füredre, mondd meg a feleségemnek: nincs semmi baj, holnapután
megyek érte. De siess!

Sötét este volt már, de Szombati rögtön indult.

Reggel felé megy ki apám a konyha felé, ott látja Szombatit. Eszik mind
a farkas s iszik nagyokat.

– Hát te akasztófa, még most se indultál el?

– De bizony már meg is jöttem. Éjfélkor bezörgettem a nemzetes
asszonyomhoz s átadtam az izenetet.

Oda-vissza legalább ötven vagy hatvan kilométer s ezt az utat befutotta
egy őszi éjszakán.

A gyalogposta kezén biztos volt a levél. Se el nem késett, se el nem
tévedt, se a bécsi kormány kezébe nem került.

Maga Deák Ferencz is Kehidáról, ha csak lehetett, nem királyi postán
küldte leveleit Kossuth Lajoshoz, Wesselényi Miklóshoz, Beöthy Ödönhöz.
Ő ugyan gyalogpostát nem tartott, de volt vidékén két derék zsidó, a ki
leveleit Pestre hordta. Az egyik a szentgróti Steiner, a másik a
keszthelyi Baron. Az egyik elszegényedett, a másik milliomossá lett, de
Deák Ferencz levele biztosabb volt az ő kezükön, mint a királyi posta
kezén.

De mi lett Szombatiból, a mi jó házatlan zsöllérünkből?

Az lett belőle, hogy egy napon nagyon nyugtalan volt; hol lefeküdt, hol
fölkelt; tízszer is kifutott putrijából. Utóbb összehívta gyerekeit egy
csomóba s azt mondta nekik:

– Gyerekek, aligha nem hosszú útra megyek, talán a másvilágra. Van-e
valami üzenni valótok?

A gyerekek nevettek.

De az öreg belelépett papucsaiba s nagy gyorsan el-kiindult a fehérvári
országút felé.

Útjába esett apámnak egy kaszálója. Julius végén volt, a szénaboglyák
még ott feküdtek a réten. Jártában-keltében legkedvesebb pihenője volt
az öregnek a szénaboglya töve. Ha meleg volt: az árnyékában. Ha hideg
szél fújt: az enyhe oldalán. Kihúzott egy-két nyaláb szénát, ráfeküdt,
fejét a boglya tövének támasztotta, úgy nyugodta ki magát.

Most is úgy tett, pedig alig végzett néhány percznyi utat. Elnehezedett
s szokott módja szerint ledőlt a boglya tövébe. A délesti napsugár
odasütött öreg redős arczára. Egyszer csak homlokát megtörölte s szemeit
lehúnyta.

Lehúnyt szemeit nem is nyitotta fel többé. Körülötte szöcskék
ugrándoztak. Elszálló lelke ezekbe költözött. És én, ha ott járok, most
is jól látom őt a zöld pázsiton, ugráló szöcskében, ragyogó napfénynek
sugarában!


A MAGYAR ASSZONY.

Az én német barátom, a lipcsei egyetemi tanár, húsz év óta először
jutott eszembe. Egy napiglan való barátom ugyan, de mégis barátom.
Vasuti barátom ugyan, de jól esik rá emlékeznem. Most mégis csak azért
jutott eszembe, mert barátaim arra szólítottak, írjak valamit a magyar
családról.

Ennek története van.

Külföldön és vasuton utaztam. A vasuti kocsiban rajtam kívül egyetlen
utazó volt. Ez nem tett egyebet, csak olvasott szakadatlanul. Egy kopott
táblás, fakó papirosu könyvet le nem tett kezéből s szemét le nem vette
a lapokról. Falu jött, város jött, állomás jött: ő csak olvasott.
Rekkenő volt a hőség, izzadott erősen, az állomásokon hűs ivóvizet
kiabáltak: ő se látott, se hallott, csak olvasott.

Kiváncsi lettem rá is, könyvére is. Egy kissé irigykedtem is,
boszankodtam is. A cseh Érczhegyek legszebb szakadékain dübörgött át
vasutunk, ő ki sem nézett az ablakon. Vizesés harsogott le a szikláról,
mókus ugrált a faágon, sötét fenyves borult reánk: ő nem vett észre
semmit. Csak olvasott örökké, még pápaszemét se jutott eszébe
megtörülni.

Elvégre megszólítottam. Udvariasan könyvének tartalmát kérdeztem.

Előzékenyen, szivesen felelt s könyvét kezembe adta. A könyvnek czímére
biztosan nem emlékszem. Német könyv volt, Münchenben jelent meg 1844
körül. Körülbelül ez volt czíme is, tartalma is: »A német nép,
bölcsészeti szempontból megvilágítva.« Belepillantottam előbeszédébe s
ebben hégeli műszavakat láttam. Véletlenűl egyik lapjára nyitottam, ott
meg egy bajorországi parasztasszony szoknyaránczainak elrendezését
találtam a hegeli bölcsészet világánál megmagyarázva.

Némi szánalommal tekintettem a fiatal, alig harmincz éves utazóra. A
könyvet összecsuktam s visszaadtam neki. Azt kérdezé: mit szólok hozzá?

– Ostobaság ez a könyv egészen.

– Bocsánat, uram, – a német etnografiai irodalomban ez egyike a legjobb
műveknek.

– Sajnálom, hogy más véleményben kell lennem. Ön uram, úgy látszik,
Hegel iskolájának hive s én ön előtt is vállalkozni merek bebizonyítani,
hogy ez a könyv ostobaság.

– Kiváncsi vagyok rá.

Kértem, hogy véletlenűl nyissa föl a könyvet s én az ott talált legelső
mondatot fogom e czélból megvitatni.

A könyvet fölnyitotta s nekem átadta. A fejezet czíme volt: »A német
család.« A fejezet e mondattal kezdődött:

»A német család nem úgy épül meg, mint a román épület, tudniillik:
kivülről befelé, hanem úgy épül meg, mint a góth épület, tudniillik:
belülről kifelé.«

– No itt álljunk meg, – így szóltam. S erre elkezdtem neki magyarázni,
hogy az egészséges német család csak úgy a férfi és a nő vonzalmán
alapszik, mint minden más egészséges család. Gyermekei csak úgy
születnek s azokat csak úgy neveli föl a hazának, a jó erkölcsnek s a
kenyérkeresetnek czéljaira, mint a franczia, vagy a kirgiz, vagy a
kaffer. Sőt épen a hegeli spekulativ gondolkodás törvényei szerint a
német család csak ép oly naturalis intézmény, mint a fecskék és galambok
szerelmes párzása, amikor összeállnak, közös fészket raknak s
kicsinyjeiket kiköltik és fölnevelik.

Láttam az én utazótársam arczán, hogy kezdetben bizonyos kicsinyléssel
figyelt az én parasztos eszem járására s azért, hogy jobb véleményre
bírjam, teletömtem beszédemet Hegel műszavaival, a logika és metafizika
frázisaival, az itéletek és következések szabályaival, a meghatározások
és kategóriák tömegével, az eszmének és a létnek a különbözések és
ellentétek talaján felnőtt tovafejlődésével s e fejlődés örök
törvényeivel, a valóság és lehetőség egységével, az ideálnak kezdetleges
és végzetleges alakzataival s több efféle katedrai haszontalansággal.

Ez aztán hatott. Komoly figyelemre egyesült arczának minden vonása s
amikor szavaimat befejeztem, zsebébe nyúlt, elővette tárczáját, két
ujjával kivett egy látogató jegyet, átadta s udvariasan bemutatta magát.
Heilbrunner Ottó lipcsei egyetemi magántanár a bölcsészeti szakban, de
reményli, hogy pár év mulva nyilvános rendes professzor: ha Lipcsében
meglátogatom, szivesen kalauzol a gyűjtemények megtekintésében. És hát
neki kihez van szerencséje?

Én is megmondtam nevemet s mely országból és miféle nemzetből való
származásomat.

– Örömmel sejtem, – úgymond, – hogy professzor kartárshoz van
szerencsém.

Ez örömét, fájdalom, el kellett oszlatnom s be kellett előtte vallanom,
hogy én bizony csak mezei gazda vagyok s ahhoz se értek sokat, mert
nincs hozzá elég pénzem.

Bizalom fejlődött ki köztünk. Csodálkozását adta ugyan tudtomra a
fölött, hogy a magyar gazda némileg Hegel bölcsészetével is foglalkozik,
de azt meg egészen természetesnek találta, hogy a magyar gazda Hegel
bölcsészetének magaslatára egészen még sem tud fölszállani s amikor ezt
én is egészen természetesnek találtam: ő visszatért az eredeti kérdésre.

– Lássa, tisztelt uram, – mondá, – ha ön e könyvet elolvasná, mégis
rájönne talán arra, hogy a német család és például a magyar család közt
mégis csak van valami különbség.

– Tisztelt uram, ön nem ismeri a magyar családot, én pedig nem ismerem a
német családot, tisztába tehát úgy se jönnénk a kérdéssel. Hanem Hegel
szerint tökéletesen igaz, hogy ha a német család különbözik a magyartól:
akkor a magyar család is különbözik a némettől. Hogy a két család közül
melyik a bazilika és melyik a gót templom: azt se én nem tudom, se az ön
könyve, se Hegel. Hanem azt mégis tudom, hogy az a család a
tökéletesebb, a melynek kebelén tisztább, bensőbb s magasztosabb a férfi
és nő boldogsága. És azt is tudom, hogy a családi boldogság annál a
népnél legfenségesebb, a mely a nőt legjobban tiszteli. De nem jobban és
nem magasabban mint a magyar. Nincs a kerek föld népei közt alkotmány és
jogrend, a mely a feleségnek annyi nemes és szép jogot biztosítana, mint
a magyar. S így van ez ezer esztendő óta. Pedig a magyar keletről jött,
ahol a nő nem családtag, hanem családi vagyon. S már keletről is magával
hozta a nő magas tiszteletét. S ha szilaj haragjában kitör s mosdatlan
szájára veszi a vallás jelszavait: még akkor is az Istent és a Krisztust
és a Jehovát káromolja, de soha szűz Máriát.

S utána tettem: Mit jelent mindez, professzor úr, Hegel bölcsészetének
világánál?

Azzal váltunk el, hogy én őt meg fogom látogatni Lipcsében, ő pedig
engem Mező-Szent-Györgyön. Ez is megeshetik még.


A KORTES.

Teher alatt nő a pálma – mondá egykor saját nyelvén valamelyik római
bölcs. Ha a pálma alatt a kortest értette: igaza volt. A kortes annál
vidámabb: minél több a dolga, minél nagyobb a feladata, minél sulyosabb
a terhe. Még ha nincs is reménye a győzelemhez: a valódi kortes annál
nagyobb önfeláldozással, annál rózsásabb kedélylyel végzi el a
mindennapi feladatot. Hoffmann Pál kortese sokkal szerencsésebb, mint
Deák Ferenczé. Ez csak egy helyen ül; sört iszik ha ébren van, és sört
ihatnék, mikor alszik. Unja magát, mint a szobaczicza, a mely nem mehet
ki egerészni, (valahogy a szobacziczust ne tessék érteni, a ki
rendszerint ki mehet egerészni.) De Hoffmann Pál kortese: az már egészen
más. Van annak dolga éjjel-nappal, reggeltől estig és estétől reggelig.
Keze, nyelve, két villogó szeme, két penegő sarkantyuja: mind-mind talál
foglalkozást szünet nélkül, fáradság nélkül, örökkön örökké. Minthogy
Hoffmann Pál nagy tudós, egyetemi tanár, tanult szónok, ennél fogva
mindig nehezen kap választókerületet.

Tiszta vérü jó magyar kortes részére még nem született meg az a
kalendáriomcsináló, a ki meg tudná mondani, mikor kel fel a nap és mikor
nyugszik. Ő csak ama folyadékok szine, szaga, mennyisége és minémüsége
után képes magát naprendszerünk különböző titkai iránt tájékozni,
melyeket időszakonkint önmagába vagy másokba töltöget. Van olyan
időszak, a mikor a jó szilvapálinka kerül elő valahonnan. Ez az időszak
kezdődik körülbelül akkor, a mikor a kondás kihajtja a csürhét és tart
addig, a mikor a menyecske tűz mellé teszi a leveses fazekat.
Csillagászok és világutazók meg tudnák mondani, mi minden történhetik
égen és földön ez időszak alatt. Ennek elteltével, ha melegek járnak,
rákerül a sor a jó kettős márcziusi sörre; ha pedig szilaj, hideg,
fergeteges időjárás köszönt be, a még sokkal jobb borlevesre tojással
vagy paprikával, langyosan vagy égetően. Aztán jön a papramorgó
appetitoriuma, aztán jönnek a borok, néha egy kis hűtő vízzel keverve,
néha fekete kávé, vagy thea által félbeszakitva, mint mikor a folyóvíz
néha elbuvik és ismét előtör. – Mint az eocén, miocén, pliocén, kréta,
jura, márgakorszak a földnek történetében: úgy következik a szilvorium,
sör, bor, fekete kávé és theakorszak a kortesnek választási
történetében. – És valamint a földnél is van pihenés, a mikor még a
Vezuv sem okádja a tüzet: azonképen a kortes is megpihen néha, a mikor
nem szórja a jelszót, a dalt, a programmot, a káromkodást. Ez rendesen
akkor szokott bekövetkezni, mikor a feleség megcsipi valahol, hogy
váltson egyszer már tiszta inget, vagy ha nyelvéről a szivar és pipa
vagy a bagó leszedi a bőrt. Ez utóbbi a legbiztosabb jel, mely a kortest
arra inti, hogy most már ideje egy kevéssé megpihenni.

Csodálatos életerő lakik a kortesben. A kortes örökké él, mint az isteni
irgalom vagy a deákkori adósság. És miként él! Ismer minden embert,
minden asszonyt és minden titkot. Jövendőt mond; tenyérből olvas; beteg
marhát gyógyít. Esküvő, keresztelő és disznótor nélküle meg nem esik.
Atyafiságban áll három vármegyével. Minden választásnál betörte
valakinek fejét s minden választásról hozott magával valami csatajelt.
Vagy az orrán, vagy a fogán, vagy a fokosán. Büszke, mint egy szolgabiró
s kezet szorit vele még a főispán is. Sógora és komája van annyi, mint
akármelyik terézvárosi képviselőnek. Mindig tudja: ki halt meg és ki
született s ki fog meghalni és mi fog születni, fiu-e vagy lány? A
huszárnak és kolduló barátnak minden erényét gyakorolja férfiak és nők
körül. Verekszik és hízelkedik, adakozik és kéreget. Öltözete mindig
egyforma, szava mindig más. Országos vásár és heti vásár, korcsma és
faluháza rendes tanyája. Birtoka kevés, adóssága sok, hitele semmi,
hitelezője mindenki, de neki is vannak adósai. A muzsikus czigányt
nagyon szereti, de a papot ki nem állja. Templomba azért eljár, ha az
üzlet azt hozza magával. Törvényt nem ismer, prókátornak nem adózik.
Isten nevét hiába föl nem veszi, mert nem imádkozik soha. Szíve jó,
szereti az embereket, a szép asszonyt és a disznóhuspecsenyét. Néha
megél atyafilátogatással. Dalol és toasztoz, mint akármelyik kálomista
pap. A múltakról szeret megemlékezni, de nem úgy, mint a katona, a ki
mindig csak azzal dicsekszik, hol mulatott jól; de nem is úgy, mint a
barát, ki mindig azt panaszolja föl, hol koplalt legtöbbet. Ő
jót-rosszat egyaránt elbeszél, mikor se követválasztás, se tisztujitás
nincs előtte. Ha van: akkor csak győzelmeit ismeri a világ.

Ez a kortes, tudniillik az öreg kortes. Az ő idejében még nem volt
választási törvény, hanem volt választási szokás. A szokást ő jobban
megtartotta, mint utódja a törvényt. És ez természetes. A törvényt
tudósok készítik, a szokást pedig ő csinálja. A tudósokat különben sem
nagyon tiszteli. Azt hiszi, tőlük ered minden veszedelem, ők hoznak
törvényt az etetés-itatás ellen, a mi sehogy se megy a fejébe. Ő csak
annyit tud, hogy a katona, ha éhes, elszalad az ellenség elől, ha pedig
jól van tartva, megveri azt. Étlen-szomjan becsületes tisztujitást vagy
követválasztást képzelni sem tud. Az idealisták és materialisták
küzdelmét ő nem ismeri.

Darwin, Liebig, Vogt és Tyndall ő előtte mit sem nyom. Ő materialista
szükségből, de idealista elvből, mint ez már bevett szokás a jó
hazafiaknál. Materialismusa mérsékelt. Szénát, zabot a lovának, jó
vacsorát önmagának: ez az egész kivánsága. Házat épiteni, jószágot
venni, örökséget hagyni ő nem akar. Nem igazi kortes az, a ki
kizsákmányolja a maga jelöltjét. Hanem koplalni és szomjuhozni: ez már
csakugyan nem az ő világa. Ha ezt meg kell érnie: megbetegszik, pipája
kialszik, agara világnak fut s ő maga kiballag a temetőbe. Czudar világ,
nem érdemli meg, hogy az ember beléköpjön.

Most már fenyegeti a kihalás veszedelme, mint az ó-világi bölényt. A
bölény helyett ma nyulakra vadásznak s a kortes helyét kezdik elfoglalni
a lótó-futó napszámosok, az élősdi kapczabetyárok. Sok konkurrense
akadt. Papok a szószékből, tisztviselők az irodából, zsidók a
korcsmából, nagy hazafiak az országházból, ujságok a postáról –
mind-mind az ő kenyerét akarják elenni. És eleszik. Neki nem marad egyéb
teendője, mint számba venni az embereket, lajstromba szedni alphabet
szerint a neveket s őrizni őket, mint a birkát. És a mi legszomorubb,
csak minden harmadik, negyedik esztendőben. Még verekednie sem szabad.
Katona útját állja, biró megárestálja, ujság kiprédikálja.

Elvet kell tartania, színt kell vallania. Jobboldal, baloldal,
középpárt, szélsőpárt – hogy veszett volna bölcsőjében valamennyi. Nincs
ő ahhoz szokva, hogy egy jászol mellé álljon, mint az ökör. Nem barát ő,
hogy fogadást tegyen és azt meg ne tartsa. Péter vagy Pál: ez az ő
jelszava. Vagy az egyik, vagy a másik s egyszer az egyik, másszor a
másik, a hogy illendőbb. Így marad meg a becsület mind a két félnél. De
a párthoz állani és annál megmaradni csak azért, mert az elv úgy hozza
magával: ki látta azt? És szidni az ellenfelet, noha becsületes ember és
szidni a papot, noha keresztkomája. Ezt ő nem szereti. Hajdanában is
voltak pártok, míg a választásra mentünk s azt be nem végeztük. Akkor is
voltak összeütközések, csak úgy hevert a bevert fő szerteszélylyel, de
csak addig tartott a háboruság, míg haza jöttünk. Akkor békesség lett és
jövő alkalommal másként szólt a nóta.

És aztán azok a követjelöltek – ha rájuk gondol, a háta is borsódzik
bele. Jön egy tudós, jön egy ujságiró s azt mondja, hogy őt küldte a
központ. (Központ – miféle központ? Bánja is ő, akármiféle központ.) Jön
vasuton, hajtat fogadott kocsin, beszáll más házába, hoz magával
nyomtatott levelet s még azt kivánja, hogy a választók adjanak neki
társas ebédet. A helyett, hogy befogatná jó négy lovát, bakra ültetné a
Pista huszárt, oldalára kötné a sáraranynyal kivert fringiát s azt
mondaná: »Atyafiak, holnap szivesen látlak benneteket barátságos
ebédre«, a helyett hoz magával esernyőt, papol órahosszant s elmondja:
hogy van, mint van angol, franczia, talián országban a világ sora.
Törődik is ő azzal. Úgyis az a baj, hogy angolt, francziát, németet
oltottak már belénk ötven esztendő óta.

Hejh nem így volt ez hajdanában. Ismerte követjelöltjét szopós korától
kezdve. Ismerte apját, anyját, egész uri familiáját. Szolgabirája volt,
viceispánja volt, nemes birtokostársa volt. Ha hazajött az
országgyülésről, akkor sem volt más, mint mikor oda küldték. De hiszen
próbálta volna csak megváltoztatni jó magyar erkölcsét, soha se lett
volna egyéb, mint világ csúfja. Ma már azt sem szégyenli a követjelölt
megvallani, hogy ő kormánypárti. Csak azt szeretné tudni, mi szükség van
odafönn Pesten kormánypárti követre? Meg van a kormány anélkül is s
legalább nem szükséges fejét törnie a fölött, mit csináljon saját
pártjával. Tud annak okozni elég bajt az is, a ki nem támogatja, minek
még oda támogató is? – Kormánypárti! Úgy beszél a kormányról, mintha
valami nagy becsület volna ahhoz közel állani! Csak legalább meg ne
vallaná. A követ lehet kormánypárti, de a kortes nem. Még mikor a
pénzügyminiszter mellett dolgozik is: akkor is a stemplit szidja meg a
finánczot. Ez már annak a rendje. Kortes gyomra utálja a
kormánypártiságot, mint a fürdővizet.

– Igazad van öreg barátom! Szomoru ez a világ most a fenekéig. A
választási törvény egész perrendtartás, a képviselő szegény ember, a
zsidó földes uraság, a kortes ütött-kopott öreg legény. Prókátor és
patika falura is kerül immár s a felköszöntést, szerelmes verset és
kortesnótát csak úgy árulják kinyomtatva, mint az álmoskönyvet, vagy
Zöld Marczi szomoru históriáját. Te vagy a lenyugvó múltnak utolsó
sugára, a politika költészetének utolsó lélekzetvétele. Hunyd be
szemeidet. A te világod nem e földről való. A hol te és a te apáid
vadruczára vadásztak: vöröshagymát nem tudsz te ott termeszteni. Pedig
ma már ebben rejlik az életnek bölcsesége. Nem a becsület adja a pénzt,
hanem a pénz adja a becsületet. Hunyd be szemeidet, mert bizony még meg
kell szoknod a vízivást is. Ezt pedig már csakugyan meg nem érdemletted.


MAGYAR RUHA, MAGYAR PAP.

Hogy a magyar katholikus papság, kiváltképen pedig az alsó papság,
mindig hazafias volt és most is az: erről beszélni egészen fölösleges,
mivel hogy ezt Magyarországon mindenki tudja. Sőt hogy a főpapok közt is
minden időben találkozott hol egy, hol több kiváló hazafi: erre is
megoktat bennünket a történelem. A mi pedig annyival inkább épületes
dolog, mert a magyar főpapnak a király adja a hivatalt és uraságot, még
pedig valóságos uraságot, tehát azt egészen emberi dolognak kellene
tartanunk, ha főpapjaink inkább járnának kedvében a bécsi udvarnak, mely
a királyt tanácsával vezeti, mint a nemzetnek, a mely bizony a bécsi
udvar előtt nagyon ritkán s akkor is nagyon rövid ideig állott
kedvességben.

Másfelől azonban az is egészen igaz, hogy kivált Kollonich óta a bécsi
udvarnak sem igen lehetett panasza úgy »nagyban és egészben« a magyar
főpapság ellen.

De hát végre is én nem a főpapokról vagy legalább főleg nem azokról
akarok most egyet és mást megjegyezni.

Hanem megjegyzem azt, hogy a katholikus alpapság a magyar ruhához mindig
hű maradt s hogy a magyar társadalom mívelt osztályai között egyedül a
katholikus alpapság az, mely soha egy pillanatig se vált meg a magyar
ruhától. Sem a nemzeti elszunnyadásnak a bécsi kongresszus utáni
idejében 48-ig, sem a vad abszolutizmusnak idejében 50-től 59-ig. Volt
idő, a mikor ügyvéd, tisztviselő, nemes urak, bérlők, birtokosok, mind
letették a zsinóros nadrágot s mind felvették a plundrát és pantallont,
csak a plébános, ispán és paraszt maradt meg az ősi öltöny mellett.

A plébános persze csak annyiban, a mennyiben az egyházi öltöny
megengedte a magyar ruha használatát.

A corpus juris és a tripartitum Könyves Kálmán királyunk óta
természetesen nem szól arról, hogy a papok minő ruhát viseljenek. És ez
talán szerencse. Ha e jó, régi törvények a magyar ruha viselését
parancsolnák: Bécsben bizonyosan gondoskodtak volna már arról, hogy e
törvények eltöröltessenek.

Az érsekek, püspökök és apáturak, ha emberek szemei elé kerülnek, ősi
idők óta szakadatlanúl a hosszú, bő papi reverendát viselik, hol
szineset, hol feketét, a hogy egyházi állásuk vagy izlésük hozza
magával. De a hosszú, bő öltöny alatt rendszerint ott volt régebben a
zsinóros magyar nadrág s a feszes csizma.

Kopácsy József esztergomi érsek s primás szenvedélyes gazda volt s ha
ideje engedte, szeretett a gazda ságnak utána nézni. Veszprémi püspök
korában egy tábla luczernavetést nagyon sokba kerített a tiszt s a
püspök saját szemeivel akart a következő évben meggyőződni, mennyit ér a
luczerna. Kiment a földre s a pantallonos kasznár az útról mutogatta,
mily szép a vetés.

– Nem ér az semmit, kasznár uram, tessék csak velem bejönni a közepébe,
ott kell azt megnézni.

Eső után volt, a luczerna harmatos volt s a kasznár féltette czipőjét és
új pantallonját.

– Kegyelmes uram, harmatos lesz a reverenda.

– Nem lesz az kasznár uram, csak jőjjön.

A püspök felhúzta a reverendát s alól olyan zsinóros nadrág és fényesre
mázolt magyar csizma volt, hogy magára vehette volna a csizmadia
czéh-mester is.

Kovács Zsigmond egykori veszprémi püspök se tette le a hosszú száru
czizmát és a magyar nadrágot. Ebben járt még az ostendei tenger partján
is, mikor ott fürdőzött.

Furcsán is járt e miatt egyszer.

Ugyanis sok orosz és lengyel zsidó is jár ott s ezek nagy része is
hosszú száru csizmában, noha nem magyar szabásúban. Tudni kell pedig,
hogy az ostendei nép épen nem szereti a zsidót s a rakonczátlan, siheder
kölykek gúnyolni, boszantani, kavicscsal dobálni szokták a zsidókat. A
zsidó bajuszt, szakált s gyakran halantékfürtöt is visel, a minek Kovács
Zsigmond püspök arczán nyoma se volt. A kölykek csak csizmáját nézték s
mert ez a zsidókéhoz hasonló volt, őt is megdobálták. A rendőrségnek
kellett beavatkozni. No hiszen lett ebből derűltség, a mikor otthon
egyházmegyéjében megtudták az esetet.

A kálvinista papok időnként jobban elhanyagolták a magyar öltönyt, mint
a plébánusok. És ez annál csodálatosabb, mert hiszen a kálvinista egyház
hívei képviselték szakadatlanúl a tős-gyökeres magyarságot s náluk volt
a nemzeti érzelem a leggondosabban kultiválva.

A protestáns egyház s annak mindkét nagy felekezete különösen József
császár idejében viseltetett Bécs és az udvar iránt nagy hódolattal.
József császár bocsátá ki a türelmi parancsot, a püspökök és katholikus
földes urak ellenében ő engedé meg protestáns templomok építését: a
protestánsok külsőleg is törekedtek egyben-másban hálájukat és
elismerésüket kifejezni.

Így jött sok protestáns s kivált kálvinista templom tornyára azon időben
a kétfejű sas. Ez azonban még hagyján, de némely kálvinista templomban
még belűl a falra is felfestették ama kétfejű madarat, a mi annál
furcsább, mert a kálvinistáknál a templomban még Jézus-Krisztus képének
festménye se foglalhat helyet, épen Kálvin szigorú tanai miatt.

A magyar ruha viselése országszerte a szolferinói csata után jött
divatba. Először Pesten s aztán az egész országban. Először a
jogászoknál s aztán mindenkinél.

Még a pinczéreknél is, a mi pedig nagy szó.

Ez év őszén Sopronban jártam iskolába az ágostai lyceumban. A
maturitásra készülendő nemes ifjúság kebelében akkor három párt állott
fenn. A magyarok pártja, kiknek zömét a kemenesaljiak és alföldiek
képezték a kálvinistákkal együtt. A németek pártja, kiknek sorai a vasi
és soproni Kraxelhuberekből ujonczoztattak, de a kik azóta elszánt
magyar emberekké alakultak át. És végre a tótok pártja holmi Sturok,
Hodsák és Balthazárok akkor, részben magyarok, részben panszlávok most.

Olvastuk az ujságban, hogy Pesten magyar ruhát viselnek.

Nagy szeget ütött ez a magyarok fejébe. El kezdtünk a fölött tanakodni:
milyen lehet az a magyar ruha?

Mert hogy az a pötyögős nadrág és kurta dolmány, melyet a rábavidéki és
hansági paraszt visel, nem valami különös szép s a maturitásra készülő
ifjú Magyarországhoz épen nem illendő, a fölött nem volt semmi kétség.

Különösen nagy gondot okozott az a kérdés, hogy a testhez simuló feszes
nadrág fekete posztóból vajjon miként állhat az ember fián s vajjon a
sétányon mit szólnának ehhez a soproni menyecskék!

Elhatároztatott, hogy ilyféle nadrág fölött szemlét kell tartani úgy, a
hogy az élő emberen szemlélhető.

De hát hol található ilyféle nadrág?

Hol másutt, mint a czenki plébánoson, a jó Tolnay Antalon, a ki a
legnagyobb magyarnak, gróf Széchenyi Istvánnak, a döblingi szenvedőnek
oly kedvencz papja?

Dictum-factum. Küldöttség ment Czenkre, hogy szemlét tartson a
plébánusnál a magyar nadrág fölött, hogy ennek mintájára új öltönybe
bujhasson a maturitásra készülő nemes fiatalság.

Szegény jó Tolnay Antal!

A czenki templom roskadozó állapotban volt akkor. Ép úgy, mint
patronusa, a legnagyobb magyar. Széchenyi ez után néhány napra, épen új
évre, írt egy levelet a czenkiekhez s e levelet Tolnayhoz küldé.

E levélben így szólitá a czenkieket, kiket 1848 óta nem látott s aztán
sem láthatott soha:

»Drága hazafiak, tisztelt magyar polgártársak, egykori hűn szeretett
jobbágyaim!«

E levélben arra hívta fel a czenkieket, hogy vele közös erővel építsenek
új templomot.

»Mi czenkiek – úgymond – édes és egykor oly boldog hazánk véghatárán
állunk. Czenk nyugot felé első hely, hol drága anyaföldünknek szívünk és
lelkünkbe belészőtt nyelvén dicsértetik a királyoknak királya, a nagy
Isten.«

»A nyomorultak szívrepedt fohászait meghallja ugyan Isten mindenünnen és
a lakosok erénye erdő közepett és a nyílt mezőn is oltárt képez, melynek
áldozata felhat az egekbe«…

Ez volt Széchenyinek a nagy pusztulás után első levele, melyet a bécsi
kormány kinyomatni nem engedett. Minő nyelven írtak és írnak az igazi
nagyok!

Tolnay oly buzgósággal látott a dolog után, hogy kegyura óhajtásának
eleget tehessen és pár hó múlva oly keserű zokogással temette el a
legnagyobb magyart!

– – De végre mi ifjabb nemzedék e plébánuson láttuk akkor a legelső
divatos magyar nadrágot. A világiaknál divatos, a papoknál százados
öltöny volt az.

Divatos!

Gonosz szó ez. Ez ölte meg a magyar ruhát. Ez és a fényüzés és a mi jó
fajunknak oly sokszor emlegetett szalmalángja.

Akkor azt hittük: örökké tart a magyar ruha és azt soha többé le nem
teszszük.

Midőn a hírlapok tudtul adták, hogy az attilát és feszes nadrágot
Bécsben is széltében viselik: midőn Eugenia császárné divatba hozta nők
számára a kis pörge kanászkalapot; midőn külföldi divatlapok, még a
Bazár is, zsinórral ékítették a női felöltönyöket: azt hittük, mi fogjuk
ezentúl Európára ráparancsolni a divatot.

Kemény Farkas is azt mondá, midőn Szebent bevette Bem: »Uj mappát
csinálunk Európának.«

Hajh azóta nagyot kopott, nagyot fogyott a magyarnak önbizalma. Alig van
belőle valami.

A magyar »divatnak« is vége van. Gróf Károlyi Ede akkor is váltig
integetett bennünket, ne csináljunk a magyar öltönyből divatot és
fényüzést, mert különben divat-divat s egyik a másikat kiszorítja.

Úgy lett.

Szegény gombkötőkre megint bekövetkeztek a rossz napok. A vitézkötésnek
nincs kelete ma.

Egy győri gombkötő mondá az 50-es években, ki nagyon szerette a bort:

– Ha egy kis jó bor, meg a tisztelendő urak nem volnának, a gombkötőnek
éhen kellene meghalni.

Most is elmondhatná.

Ám a tisztelendő urak csak tartsák meg a százados divatot s im a
katholikus lelkészeket kövessék, ha még nem követnék, a többi lelkészek
is.

Nagy Napoleon, mikor nagyon lenézte az olasz nemzetet, azt mondá róla:
»a pantallon-nemzet«. – Bizony a magyar is azzá lőn immár.


A NÉP DÜHE.

Borsód-Kápolnán hihetetlen kegyetlenséggel gyilkolta meg a felbőszült
néptömeg az adóvégrehajtót.

Borzalmat kelt bennünk az a látvány, melyet az emberi vérengzés elénk
tár. Az embert mutatja az fel előttünk, de nem azt, melynek feje az ég
felé áll, szelleme az istenséggel rokon, szive részvéttel és szeretettel
tölt, hanem azt az embert, melyről Darwin elmélkedik s mely százezer
évek előtt testvéreivel, a fenevadakkal együtt kóborlá be a mezőket és
rengetegeket, hogy megölje azt, a mi nála gyengébb s ha legyőzetik, még
halálvergődése közt is fogaival marczangolja szét legyőzőjét. Irtózatos
az emberi állat, mikor tömegben van és tömegben válik dühössé.

A düh és a gyilkos harag az embernek sajátsága s nem a fajnak, nem a
nemzetnek. A magyar faj sem nem kegyetlenebb, sem nem lobbanékonyabb,
sem nem boszúálóbb, mint Európának bármely művelt vagy nem művelt
nemzete. Sőt én abban a véleményben vagyok, hogy minden európai
nemzetnél a mesterkélt kegyetlenkedés bűntettei aránylag nagyobb számban
jönnek elő, mint a magyarnál. Az angol, franczia, spanyol, olasz és
orosz népre nézve legalább ez teljességgel igaz. E népek bűnügyi
krónikái sokkal borzalmasabbak, mint a magyaré. De én szentül hiszem,
hogy a német se áll mögötte a mi jó nemzetünknek. Bécsnek, Berlinnek és
Hamburgnak esetei elég borzalmasak arra, hogy Pitaval szemében elnyerjék
előlünk az elsőség díját.

Forradalmi harczról, agrárius lázongásról nem akarok itt beszélni.

Fajunk a forradalmi harczokban nem szokott kegyetlenkedni. 1848-ban és
49-ben Lamberg meggyilkolásán kivül alig fordúlt elő akár tömeges, akár
orvtámadás. 48 után az abszolut hatalom gondoskodott jól fizetett, sőt
bérbe vett tollakról, melyek utálatos színben tüntették föl a magyar
függetlenségi harczot s rablónak és kegyetlenkedő gyilkosnak a honvédet.
De még a bérbe vett tollaknak sem sikerült ez. A mit a szerbek és
románok cselekedtek védtelen magyarokkal: a csecsemők meggyilkolása, az
élők megégetése, az elevenen való megnyúzások, az iszonyú
megcsonkítások, mindezt vagy ezekhez hasonlót a magyar fajra
rábizonyítani nem volt képes senki.

A franczia forradalom eseményei közt irtóztató részletekre akadunk.
Kegyetlenkedések jönnek elő ezer és ezer számra, melyeket vagy a
féktelen népdüh, vagy a hideg, számító ész követett el. Féktelen
népdühnek kitörése nálunk is fordúl elő igen gyakran, de hideg, számító
észszel elkövetett kegyetlenkedés, akár békében, akár forradalomban,
igen kevés. Ehhez – szerencsére – nem igen ért a mi fajunk s ez bizony
becsületére válik.

Gyilkosság sok fordúl elő minálunk is, de orgyilkosság, méregkeverés,
sőt rablógyilkosság is igen kevés. S ha fordúl is elő: annak legnagyobb
részét nem magyar, hanem idegen származásu egyén követi el. Az igazi
magyar rabló, mint rabló, ugyan semmivel se jobb a más fajta rablónál,
de ha ellent nem állanak neki, ha fel nem bőszítik: rendszerint nem
veszi el életét annak, kit vagyonától megfoszt. Ezt inkább olyan
gonosztevők teszik, kik nem hivatásszerű rablók, kik egy alkalommal
vállalkoznak csak bűntettre s kik ezután még tisztes helyet akarnak
elfoglalni a társadalomban. Hideg megfontolással oltani ki az
emberéletet: ez az, mire magyar ember igen ritkán vállalkozik.
Ritkábban, mint bármely más európai nemzetbeli.

Mégis sok emberéletet oltanak ki nálunk erőszakosan.

Düh, boszú, verekedési hajlam, versenygési viszketeg, vad és vakmerő
hetykeség, könnyelmű játék a halállal: ime ezek a magyar fajnál a
legtöbb emberölési és gyilkossági eset indokai. Csárdák, korcsmák,
búcsuk, vásárok, tisztújítások, követválasztások, szüretek, lakadalmak:
ime ezek szolgáltatják a legtöbb emberölésre és gyilkosságra kedvező
alkalmat.

Néha azonban rettenetesen tör ki a felbőszűlt nép dühe. Ily eset a
borsod-kápolnai vérengzés is.

Az ily eset hasonlítható legjobban az amerikai nép lynchelési
szokásához. Csakhogy míg a népboszú Amerikában rendszeres, addig nálunk
csak szórványosan szokott előfordúlni.

Leggyakoribb eset, midőn a gyújtogatót tűzbe dobják s megégetik.

Régebben s kivált 48 előtt ez gyakori eset volt. Ha egy faluban rövid
időközben több gyújtási eset fordúlt elő: a nép gyanúja rendesen
megjelölt valakit, férfit vagy nőt s igen sok esetben vén leányt vagy
urahagyott asszonyt, mint gyújtogatót. S ha aztán akkor, mikor az ily
gyanú már megerősödött, véletlenűl tűz ütött ki s a gyanús egyén kézbe
kerűlt: azt rendesen az égő házba vagy égő kazal tetejére szokták lökni
s ekként megégetni. Ily bűnpör száz meg száz van a 48 előtti, de sok van
a 48 utáni időből is. Ily esetekben a tűz által megriadt s vagyona
elvesztén kétségbeesett, a rég táplált gyanú által őrült dühre gerjedt
tetteseknek a gyilkosságot egész mértékben beszámítani nem lehet s nem
is szokták a biróságok.

Más dolog az, mikor a falu rosszát, de nem azt, ki a népszínműben
előjön, hanem az igazit, szokták elemészteni. Gyakori eset, hogy egy-egy
faluban akad valamely elzüllött, vakmerő, kétségbeesett egyéniség, ki
lop, erőszakoskodik, beleköt mindenkibe, fenyegeti az embereket minden
rosszal s ha kiszabadúl a börtönből: meg nem javul, hanem tovább
folytatja istentelenkedését. Ha a falu népe ezt már megúnja s ha látja,
hogy a vármegye nem képes e zenebona-embert megjavítani, vagy láb alól
eltenni: gyakan összebeszél s bármi kis ürügyre tömegesen ráront a falu
rosszára s agyonveri azt. Ez már tömegesen s meglehetős hideg vérrel
elkövetett kegyetlenkedés. Ez az amerikai módra való igazi lynchelés
vagy népboszú. A biróságok természetesen ez esetben elitélik a
tetteseket, de jelentékeny mérvben alkalmazzák az enyhítő körülmények
számbavételét.

Az igazi népdüh azonban nem ilyen. Hanem olyan, a minő kitört a kápolnai
adóvégrehajtó ellen. Ez typikus eset, melynek azonban sok párja van.

Egy községben például sok a közös birtok s rendezetlen a közös
haszonélvezet. A birtokosok egy része tagosítani akar, nagyobb része s
kivált a kisebb birtokosok tömege nem akar. Ha van egy valamennyinél
nagyobb földbirtokos s az akarja a tagosztályt: annak személye ellen nem
folyik a gyülölködés és az izgatás, de ha a birtokrendezés élére
valamely kisebb birtokos áll: annak személye ellen gyakran hihetetlen
mélységüvé válik a gyülölség. Férfiak, nők, örege, apraja féktelen
dühvel beszélnek róla s az emberek egymást gyakran annyira felizgatják a
legjobb, legbecsületesebb ember ellen is, hogy annak életét folytonosan
halálveszély fenyegeti.

Szomorú példát tudok arra, hova fejlődhetik az ily fokozott népdüh.

Volt egy barátom. Derék, kitünő, eszes ember, jó gazda, jó férj, nemes
gondolkozásu emberbarát, szegényeknek istápja, egyháznak, iskolának,
községnek támasza. 48-ban honvéd; – később az ötvenes évek végén s a
hatvanas évek elején egyik toborzó tisztje ama titkos forradalmi
hadseregnek, melyről Kossuth Iratainak III-ik kötetében van tüzetes
ismertetés. Magam is nála lettem mint ifjú beujonczozva e titkos
hadseregbe.

Gombás Lajosnak hívták, szentgáli birtokos volt s községének gyönyörű
negyven ezer holdas határát akarta tagosítani s a jó, becsületes
szentgáli nemességet ezzel az elpusztulástól megmenteni. Csak egyetlen
lépés volt még hátra, hogy a tagosítás visszatarthatatlanul
megkezdődjék. De ezt a lépést nem tudta megtenni, mert útját állotta a
népdüh, mely hetek és hónapok óta folyton izzott már ellene azok közt,
kik a tagosztályt meg akarták akadályozni.

Egy szép téli reggelen, 1865. január 7-én, épen barátaival s birtokos
társaival tanácskozott a községháznál; a nép oda tódúlt, őt meglátta,
egy-két bújtogató szó a düh kitörésére elég volt; a község tanácstermébe
betörtek, őt kihúzták s a templom előtt irtóztató kegyetlenséggel
agyonverték. Még rokonai közt is találkozott, ki élettelen hullájába
beleszúrta a vasvillát. S találkoztak nők és gyermekek, kik a tiszta
havon fekvő véres hullát örömükben körülujjongták és körültánczolták,
mint a hottentották a leölt áldozatot.

Ez az eset borzasztó hatást gyakorolt akkor rám.

Eliszonyodtam a néptől, a mely dühöng s fenevadakat láttam azokban, kik
így bánnak a becsületes emberrel s a jó hazafival. De aztán vérem
csillapultával megismerkedtem az egykori gyilkosokkal. Kissé nyers, de
nem megromlott, erkölcsileg nem elveteműlt embereknek találtam őket.
Ellenállhatlan düh uralma alatt, alig beszámítható állapotban,
tömegesen, egy pillanat folyamán követték el az iszonyú tényt, s bizony
tisztességes emberekké váltak azon perczben, a mikor az
igazságszolgáltatás keze szabadon ereszté őket. Szentül meg voltak arról
győződve, hogy maguk és családjuk jóléte és jövendője a tagosztály
megakadályozásától függ s hogy ezt megakadályozniok sikerül, ha ennek
bajnokát elteszik láb alól. Halálát el is határozták sokszor, de annak
hideg észszel elkövetésére sohase vállalkozott senki. Az
ellenállhatatlanul kitört dühnek egyetlen pillanata ragadta csak el őket
– a végzetes tett elkövetésére.

Egy másik eset hivatalos elintézés végett jutott kezembe.

Suur községben a lakosok az egyik politikai párton, a jegyző a másikon
volt. Lelketlen kortesek mélységes gyülöletet szitottak borozások közben
a jegyző személye ellen.

A választás előtti izgalmas napok egyikén a tömeg oda ment a jegyzői
lakhoz s a jegyzőt bántalmazá. Ő pisztolyt ragadott s önvédelme közben
meglőtt s megsebesített egy ifjút. Az ifjúnak halálhire terjedvén a
faluban, a nép összefutott, a menekülő jegyzőt elfogta s az utczán
agyonverte s hulláját, vagyis hullának vélt testét az iskolában
kinyujtóztatta. Az erős fiatal jegyző azonban magához jövén, az ablakon
át megkisérté a menekülést. Erre a düh újra fellángolt, újra elfogták,
az utczára újra kivonszolták s fél oldalára fektetve, fülébe fakarót
illesztettek s fejszéket hozván elő, a karónál fogva fülén keresztül
fejét a földhöz szegezték. Ez nemcsak kínos, hanem egyúttal
hosszadalmas, iszonyú kegyetlenséggel elkövetett gyilkosság volt. Ennek
tettesei iránt sohasem tudtam kiengesztelődni s ellenük a törvény
szigorát óhajtottam alkalmazni.

A nép, mely ezt tette, nem magyar, hanem tót eredetű.

Általában a magyar faj által elkövetett tömeges kegyetlenkedések nem is
hasonlíthatók borzalmasságban azokhoz, melyeket a 31-iki
kolera-lázadáskor a tótok, 48-ban az erdélyi móczok elkövettek.

A népdühnek kápolnai kitörése, bármily borzasztó is különben, egyúttal
sok enyhítő körülményt is tüntet fel. A nép nem egy helyütt nagyon el
van keseredve az adókezelés közegei ellen s az a szegény falusi
földműves, kinek marháját, vetőmagját, ágybelijét viszi el az
adóvégrehajtó, nem igen tud különbséget tenni az eszmékben,
intézményekben és emberekben s dühe az ellen lángol fel, kit közvetlenül
lát s kiről alig tudja, hogy az csak alárendelt tedd-ide tedd-oda közeg
s nem maga a végrehajtó hatalom, hanem annak csak vak eszköze. S aztán
nem lehetetlen ugyan, de nem is valószinü, hogy az első lövés és
emberhalál nélkül is agyonverték volna azt a szerencsétlen végrehajtót.

Az igazságszolgáltatásnak mindenesetre szomorú dolga lesz a kápolnai
esettel, de intézkedni kell annak tanulságai alapján a kormánynak s
törvényhozásnak is.

A népdüh, ha egyszer kitör, olyan mint a leütő villám. Okos gazda
megfogja a villámot, hogy kárt ne tegyen; – a népnek bölcs vezetői
meggátolják a dühnek és haragnak romboló kitörését.


A RÉGI MEGYEI FIZIKUSOK.

Hajdan nem volt annyiféle hivatalbeli orvos, mint mai napság a
vármegyében. Most a főfizikuson kívül a kórházi, pénzintézeti, uradalmi
és magánorvosokon kivül ott vannak a központi, a járási, a községi és
körorvosok, akik mind valamennyien hatósági orvosok. Most ennek mind
megvan az ő teljes joga és kötelessége a betegséget üldözni s az
egészséget költségessé tenni. Főképen pedig a halálesetekről,
betegségekről és veszedelmes balesetekről rovatos íveket kitölteni,
statisztikát készíteni.

Hanem azért voltak hajdanában is tudós doktorok és kirurgusok és
borbélymesterek, a kik egyformán gyógyítottak és nem gyógyitottak,
akiket a vármegye, ha szüksége volt az orvosi tudományra, egyformán
megkérdezett. A kit legközelebb ért, attól kért tanácsot. És pedig
felette rövid tanácsot. A kinek például beverték a fejét s abban halt
meg: annál a vármegye nem volt kiváncsi arra, hogy a tüdeje, mája, lépe
rendben volt-e?

Egyáltalán a bonczolások, látleletek, megfigyelések, vélemények és
felülvélemények, egyetemi s orvostanácsi szaknyilatkozatok szükségét
sokkal kevésbbé vette észre a régi vármegye, mint a mai divatos
igazságszolgáltatás. Miért tagadnám: a mai fölfogásnak igaza van. De
azért az orvosi vélemények sokszor ma is csak oly furcsák és tévetegek,
mint voltak hajdanában.

Azonban a kérdést nem vitatom. Se tudományt, se törvénykezést irni nincs
szándékomban. Csak egy pár esetet akarok fölidézni emlékeimből, miként
járt a régi vármegye a régi orvosokkal, a régi fizikusokkal.

* * *

A híres Sobri Jóska meghalt ezelőtt hatvanöt esztendővel. A lápafői
erdőszélben találkozott össze huszonnégy pandúrral, egy század ulánussal
s vagy százötven fegyveres hajtóval. Neki is volt hat legénye, köztük az
öreg Pap Andor s a fiatal Liliom Jancsi. A csata eredménye nem lehetett
kétséges.

Az uhlánusokat b. Beust kapitány vezette. Bátyja a későbbi b. Beust
közös miniszternek. Sobri és társai sokáig lövöldöztek az ellenségre a
fák mögül, mit Beust utóbb megunt s rohamot vezérelt. A híres
haramiavezér szép aranyveretű Hunkár-puskájával vette biztos czélba a
kapitányt, de mielőtt lőne, körülnézett. Látta, hogy Pap Andor és Liliom
menekülnek, négy más társa pedig összelőve-vágva. Eldobta a puskát,
kirántott egy pisztolyt s azzal magát agyonlőtte.

Ott volt közelben a járási kirurgus is. Valami Durcsány nevű jámbor
férfiú, ki menten odament a csata színhelyére, hogy a sebesült, de még
élő haramiákat keze alá vegye. Valami Szűcs nevű fiatal ember azt mondta
neki:

– Hozzám ne nyúljon az úr, meg tudok én dögleni doktor nélkül is.

Két golyó és három szurony járta keresztül s kardvágás is volt a fején
és mellén egy csomó. A kirurgus mérgesen szólt rá:

– De hiszen gazember, akasztófán kell neked meghalnod.

– Oda sem kell nekem doktor.

Lefogták erővel, úgy bírt vele csak a kirurgus.

– Hát ezzel mit csináljunk? – Kérdi egyik csendbiztos a járási
kirurgust, oda mutatva Sobri holttestére.

– El kell temetni.

Úgy lett. Eltemették bonczolatlanul. Reggelre kereszt is volt a sírján,
koszorú is a kereszten.

A vármegye megnyugodott a dolgon. Csak jó későre, miután a
helytartó-tanács kérdezősködött, hívta fel a vármegye a járási
kirurgust, hogy mit csinált Sobri holttestével, hol az obductionale
protocollum? A kirurgus azt felelte:

»Minek utána mind közönségesen meggyőződtünk arról, hogy az istentelen
duhaj rabló maga magát egy pisztolylyal agyonlőtte s ekként saját életét
kioltván, érdeme szerint való gyalázatos véget ért: ennélfogva
holttestének obdukálása szükségesnek nem találtatott.«

Szinte lehetett egy kis igaza.

* * *

A szentgáli kanásznak egy kanásztársa ketté vágta egyik karját
fejszével. Sokáig tartott a gyógyulás, sokára tarthattuk meg a
végtárgyalást.

– Mit kivánsz orvosi költségre? – Kérdi az alispán a sértett kanászt.

– Semmit! – volt a felet.

– Mit kivánsz fájdalom dijúl?

– Semmit!

– Mit kivánsz munkamulasztásért?

– Semmit!

Eléje tartják a kanásznak a főorvosi véleményt, mely három íven
keresztül fejtegetette, hogy minő nagy volt a seb, milyen életveszély
származhatott volna belőle mennyibe került az orvoslás. A kanász rá sem
hederitett, csak annyit mondott:

– Beszélhet a doktor, a mit akar, de azt ne mondhassa senki, hogy az én
bőrömet megfizette.

S nem fogadott el semmit.

* * *

1834-ben nagy késői fagy pusztította a túl a dunai gazdaságokat.
Vasvármegye elkezdett tünődni, mi az oka a kései fagynak s lehetne-e az
ellen mentőszert találni? Felhívták egyebek közt a vármegyei fizikust
is: adjon e tárgyban indokolt véleményt.

A fizikus véleménye az volt, hogy miután a kései fagy évenkint összeesik
a kökényfa virágzásával, tehát azt nem idézheti elő más, mint a
kökényfa. Ki kell tehát irtani a vármegye területéről minden kökényfát s
meg kell keresni az ország összes vármegyéit, de főképen a szomszéd
vármegyéket, hogy a kökényfát hasonlóképen irtsák ki mindenütt.

Zalavármegyében nem kisebb ember, mint Deák Ferencz szólalt fel az
inditvány elfogadása ellen.

Veszprémvármegyében is akadtak tüzes szónokok, kik Vasvármegye átiratát
pártolták. Végre felszólalt Kocsi Sebestyén Gábor tiszti ügyész, kinek
elméssége később az országgyüléseken országos hirűvé vált:

– Én pártolom, – úgymond – nemes Vasvármegye közönségének átiratát s
egyetértek a vármegyei fizikussal, de sőt még meg is toldom az
inditványt. Minekutána köztudomásu ugyanis, hogy nálunk nyáron felette
kevés eső szokott esni s az aszály sok kárt okoz s viszont azt is tudja
minden ember, hogy a tyúkszem két-három nappal rendesen előre megérzi az
eső bekövetkezését: ennélfogva a nemes vármegye szigorú büntetést
szabjon mind azon borbélyokra és kirurgusokra, nemkülönben
magánszemélyekre is, kik nyári időn a tyúkszemet kimetszik s ezáltal
aszályt idézvén elő, embertársaiknak sok nagy károkat okoznak.

A nemes vármegye elnevette magát s ekként Vasvármegye átirata el nem
fogadtatott.

* * *

Volt vármegyémben a Schmerling-rendszer alatt egy esküdt: Németh Imrének
hivták. Jámbor, szelid ember volt, de zene-bonás, ha ivott. Ugyanilyen
természete volt egy birtokos nemes társunknak is, kit Vámosi Saáry
Dénesnek hívtak, ki a Bach és Schmerling rendszernek természetesen nem
volt nagy barátja. Most már meghalt mindakettő, sőt a harmadik is, kiről
mindjárt szó lesz.

A két férfi találkozott Devecserben. A találkozásból feleselés, a
feleselésből pedig az következett, hogy Saáry Dénes kiütötte az
esküdtnek három fogát.

Nosza fut az esküdt a járási orvoshoz visum repertumért. A járási
orvosnak Puposs Károly volt a neve. Adott az visum repertumot.

A vizsgálat sokáig húzódott s végre tárgyalásra került az ügy. Az orvosi
látleletben ezt a furcsa mondatot találtam:

»Sértett előadása nyomán megvizsgálván a bántalmazott testrészeket, úgy
találtam, hogy három metszőfog kimozdulva látszott lenni.«

Nem értettem a dolgot. Nem tudtam a látleletből felvilágosodni, hogy a
három fog kiesett-e, vagy nem, valósággal kimozdult-e, vagy csak
kimozdulni látszott.

A végtárgyalásra megidéztem a fizikust is, ki a visum repertumot adta.
Hogy mondaná meg élőszóval, mi történt a három foggal.

Megjelent. Kérdeztük, faggattuk, belevesztünk, de nem mentünk semmire.
Nem tudott többet, mint a visum repertuma, az pedig nem tudott semmit.

Ott volt a sértett fél, az esküdt is. Bárgyú képpel hallgatta a vitát,
mintha nem is az ő fogáról volna a szó. Utóbb egy táblabiró mérgesen
rárivall, hogy mit bámészkodik, mért nem mondja meg: mi történt a
fogaival.

Erre fölkel, odajön a tanácskozó asztal mellé s kérdezi egész
tisztelettel, miről van szó?

– Az a kérdés, kiestek-e a fogai?

Az esküdt nem szól, hanem komoly képpel belenyúl a mellénye zsebjébe,
kivesz onnan egy maroknyi papircsomagot, kibontja a papirt, kivesz
belőle három fogat s leteszi a törvény asztalára. Csaknem akkora fogak,
mintha lófogak lettek volna.

A mérges táblabiró rákiált a fizikusra: Mit szól ehhez?

Erre az esküdt félrehárítja nagy bajuszait s kinyitja a száját. Nagy
szája volt, mint egy hippopotomusnak. Újjaival felső inyére mutat.
Nyilvánvaló lett, hogy három metszőfoga hiányzik.

A mérges táblabiró haragos arczczal kérdőleg ránéz a fizikusra:

– Kérem, – szólt a fizikus, – abból, hogy a fogak hiányzanak, én a
tudomány szabályai szerint meg nem állapíthatom, hogy miért s miképpen
hiányzanak.

A fizikust összeszidtuk s elkergettük. Az összes iratokat pedig
felküldtük az egyetemre orvosi legfelső vélemény végett. S az egyetem
orvosi tanácsa a fizikusnak adott igazat.

Ettől kezdve minél kevesebbet alkalmatlankodtunk az egyetemnél.

* * *

Néha felette jól estek az orvosi tudomány szabályai.

Apám, mint nemzetőri parancsnok, 1848-ban kisded csapatjával megtámadott
egy futár »különitményt« Jellasich bán hadseregéből s a csetepatéban a
horvát csapatnak mind a tizennyolcz embere elesett. Miután zivataros
idők jártak, a jövendőt biztosan tudni nem lehetett, apám óvatosságból a
holttesteket nem egy csomóban, nem egy helyre s nem nyilvánosan
temettette el, hanem bizalmas emberek által éjjel, több sírgödörbe s
félre eső helyekre.

1850-ben kijött a szigorú vizsgálat s keresték a holtakat és a
tetteseket. Nem találták egyiket sem. Akadt azonban a hosszú vizsgálat
alatt egy áruló, ki titkon feljelenté, hogy ő tudja, hol vannak a
horvátok tizennyolczan eltemetve.

Újra kijöttek a vizsgálatra, elmentek a megjelölt helyre, felásták a
földet és csakugyan találtak három csontvázat. Se fegyver, se
ruhamaradványok nem voltak a csontok körül. A csontokat megmosatta a
megyei fizikus. Úgy fehérlettek ott a nádi bozótban, mint Varrus
legionáriusainak csontjai a teutoburgi erdőben. Utasíttatott a fizikus,
adjon róluk visum repertumot.

A fizikus Röck János volt. Derék becsületes ember, alapos tudós, jó
hazafi. Adott visum repertumot és véleményt. Ennek döntő pontja ekképpen
hangzott:

»A föntebb előadott lelet adataiból az orvosi tudomány szabályainak s a
törvényes gyakorlatnak megfelelőleg megállapítható:

1. hogy a talált csontok teljes korukat elért férfi egyének csontjai;

2. hogy a talált csontokból se a halál neme, se a halál bekövetkezésének
ideje biztosan meg nem határozható és nincs kizárva annak lehetősége,
hogy a halál három év előtt, de harmincz év előtt is bekövetkezhetett;

3. hogy a talált csontok alakja és méretei semmi támpontot arra nézve,
hogy ezek valaha horvátok voltak, nem nyújtanak.«

E vélemény ellen Haynau zsandárjai semmi argumentumot felhozni nem
tudtak.

* * *

Volt egyszer egy rendkivül érdekes perem, melyben egy 1794-iki orvosi
vélemény helyessége is kérdésbe tétetett.

Azzal vádoltak egy csomó zsidót, hogy megöltek egy gyermeket, nyakát
felvágták s így vérét vették. De miután a gyermek holttestén s kivált
nyakán vágásnak nyoma nem volt, a sédria orvosi véleményhez folyamodott
s e véleményt így iktatta jegyzőkönyvbe.

»Azon cirkumstánciákra való nézve, melyeknél fogva a gyermek vérének
vétele alkalmatos tanúk által kétségen kivül való módon
megbizonyíttatott, noha torkán a sebnek helye nem látható, vármegyénk
hütös borbélya megkérdeztetvén, ugyanezen hütös borbély konkludálta,
hogy minek utána vérének vétele megbizonyosodott, másképen a dolog nem
történhetett, mint hogy a zsidók a vérontás után a sebet valamiféle
titkos írral bekenték és a bőrt összeforrasztották.«

Kérdeztem Mihalkovicsot, a nagy tudóst, mi a véleménye ez orvosi
látleletről?

– Ez csak olyan múlt századbeli borbélybeszéd!

Bizony úgy van az. De mit mondanak majd száz esztendő mulva a mai orvosi
véleményekről?


„GYANUJELEKRE EL NE ITÉLD FELEBARÁTODAT!“

_(Levél egy szerkesztőhöz.)_

_Budapest, jul. 27. 1889._

Tisztelt barátom!

Felhívtál és pedig különösen megtisztelő szivességgel, hogy írjak
valamit neked a nálunk divatos bűnvizsgálati módszer árnyoldaláról s
különösen arról, hogy e módszer mellett a személyes szabadság jogát
miként kimélik vagy nem kimélik részint a bűnügyi nyomozásnak, részint a
bűnvizsgálatnak közegei.

E felhivásnak most nem felelek meg. Hanem e helyett elmondok egy esetet,
mely velem történt köztisztviselői pályám kezdetén. Ez eset élénk
emlékezete kisért és kisér engem a közvádlói, a birói, az ügyvédi, sőt a
törvényhozói pályán is folytonosan. Többet tanultam belőle, mint a
mennyire Bentham, Beccaria, Carrara, Mittermayer s általában korunk
legnagyob büntetőjogi irói taníthattak. Mert a büntető
igazságszolgáltatás előkészitő intézményeinek egyikét oly világosan
feltárta ez eset előttem, a mint azt könyv és lángelme nem teheti.

Rád bizom: közöld vagy ne közöld lapodban. Azt se bánom, most közlöd
vagy máskor. De ha közlöd, add e czímet neki:

„GYANUJELEKRE EL NE ITÉLD FELEBARÁTODAT!“

Az eset a következő:

Ezelőtt huszonöt évvel apámtól átvettem Balaton-Füreden egy kis szőlőt
pinczével s két kis hajlékkal együtt. A szőlőt kivágattam s 1866-ban
ujra elültettem. Az volt tervem, hogy saját asztalomon saját termésem,
saját borom legyen, míg élek. E tervemet az utolsó években összerombolta
a fillokszera. De ez nem tartozik ide.

Kis szőlőm szomszédságában van egy kis üres telek. Ezt nagyon szerettem
volna megvenni. A tulajdonos Vörös József füredi gazda ember. Értelmes
ember, jó szomszéd, gyerekkoromból ismerem magát is, derék feleségét is,
első szülött fiának én vagyok a keresztapja. A telek megér száz
forintot, igértem érte kétszázat, de háromra tartotta. Ezt sokaltam, de
később ezt is megajánlottam. Akkor meg négyszázra tartotta s utóbb is
kijelenté, hogy nem eladó. Egy kissé bosszantott a dolog, azután
megnyugodtam benne.

1867-ik évi áprilisban volt megyei tisztujitásunk. Engem tiszti
ügyésznek választottak.

Alig voltam két hetes közvádló, egyik nap délutánján, úgy két óra tájban
beáll hozzám Vörös József, a füredi szőlőszomszéd.

– Tekintetes komám uram, – úgymond, – ha délután négy óráig ad nekem
kölcsön vagy szerez számomra kétszáz forintot: én azt két hónap mulva
köszönettel visszafizetem, a kamatokat is megfizetem s azon kivül
ráadásul odaadom azt a kis szőlőtelket.

Erre az ajánlatra nagyot néztem.

Nagyon szerettem volna azt a szőlőtelket, de hogy azt ingyen adja oda
nekem füredi gazda ember: e fölött nagyon el kellett bámulnom. A dolog
nem volt természetes.

Kérdeztem: mire kell a pénz s miért oly hamarosan?

Azt nem mondhatja meg, ez volt felelete.

Figyelmeztettem, hogy az a pénz rendes úton nem hozhat neki két hónap
alatt száz perczentet.

Biztosított, hogy neki többet is hoz, ezereket is hoz.

Azt mondtam: ilyen üzletet nem csinálok vele, hanem a szőlőtelket
megveszem s árát kifizetem, de csak úgy, ha megmondja, mire kell a pénz.

Attól féltettem ugyanis, hogy a pénzt valamely kártyázó kompániának,
vagy szédelgő embernek akarja adni nagy igéretek fejében. Ettől akartam
megóvni.

Kereken kijelenté: nem mondja meg, mire kell a pénz.

A dolog gyanússá kezdett válni előttem. Kiváncsiságom, érdeklődésem
mindinkább fokozódott. Elkezdtem faggatni az embert.

Végre úgy öt óra tájban megvallotta, hogy két hamisbankó-csináló úr van
Füreden, gépük fel van állítva, a nyomás tökéletes, de papirosuk még
nincs alkalmas, ezt beszerezni kell a kétszáz forint.

Kérdeztem, hogy hívják azokat az urakat?

Az egyiknek neve Bezerédy, a másiké Balogh volt. Álneveknek véltem
akkor.

Kérdeztem: ő maga van-e az ügybe még belebonyolódva, vagy más valaki is?

Megvallotta, hogy rajta kivül még a vörös Berecz bodnár is részes, a két
úr is ennél van szállva.

Kérdeztem: hol van a gép felállítva?

Azt mondta, hogy az én szőlőbeli hajlékomat szemelték ki erre.

Rettentő haragba jöttem. Dühösen kérdeztem tőle: miként jöttek e vakmerő
gondolatra?

Elmondta őszintén, hogy azok az urak az ő pinczéjében (az én
szomszédságomban) mulattak s kérdezték: kié a szomszéd hajlék? – Mondták
nevemet. Erre azt kérdezték: ki és mi az az úr? – Mondták, hogy én
Veszprémvármegye tiszti ügyésze vagyok. Erre Bezerédy örömmel
felkiáltott:

– No ez jó lesz. Az ő hajlékában dolgozunk a géppel, ott nem fog ránk
gyanakodni senki.

Az izzadtság vert ki felindulásomban, míg e részleteket végig
hallgattam.

Elővettem az embert. Figyelmeztettem a bűnre s annak iszonyú
következményeire. Figyelmeztettem vagyonos helyzetére, derék feleségére,
kis gyermekeire, kiktől mind meg kell válnia, ha e bűntény kitudódik.

Az ember megtört. Megbánta – úgymond – a mit tett, szeretne
megszabadulni.

De miként lehetne az?

Tanácsom az volt: ő jelentse fel az esetet nekem s akkor büntetése
csekély vagy semmi leend.

Erre nem volt hajlandó. Inkább meghal – úgymond – mintsem társait, kik
benne bíztak, feladja, elárulja. Készebb velük szenvedni s velük
meghalni.

Tárczámból elővettem egy forintos bankjegyet. Az akkori jegy barna
nyomatos volt, később jött a piros, még később a zöld. Az akkori
bankjegyre apró betűkkel egy figyelmeztetés volt nyomva, mely így
kezdődött: »Die Nachahmung und Verfälschung dieser Noten stb. húsz évi
sőt életfogytiglani büntetéssel sujtatik.«

Ezt felolvastam az ember előtt s magyarul megmagyaráztam neki. Halálra
ijedt, könyezett, de a följelentésre nem volt hajlandó.

Végre esti tíz órakor megtört s hozzám intézett magánlevélben saját keze
irásával az esetet följelenté.

Elbocsátottam s megnyugtattam.

A mint eltávozott: rögtön megtettem a közvádlói előterjesztést a
vizsgálat, az emberek elfogatása s a gép és hamis bankjegyek elkobzása
iránt. Csak törvényszéki ülést kellett tartani.

Éjjel volt, tizenegy óra tájban volt az idő. Nehéznek látszott most
törvényszéket tartani.

Ha nem csalódom: május nyolczadika volt. Épen akkor megyei
állatkiállitás a gróf Zichy-Ferráris Bódog, most Todesco-féle telken.
Kimentem oda. Ott megtaláltam az egyik alispánt, Késmárky Józsefet.
Közöltem vele az ügyet. Rögtön fölkerestünk két táblabirót és egy
jegyzőt s pontban éjfélkor törvényszéket tartottunk.

Egy óra mulva a vármegye egyik lovas katonája vitte a stafétát
Zalavármegye balaton-füredi szolgabirájához.

A szolgabiró, Mórocza Kálmán jó barátom, eszes, erélyes és humánus
ember. Még az igazak álmát aludta, a mikor berobogott hozzá a
megyekatona. Rögtön fölkelt, befogatott s hajnali négy órakor a
bankjegygép egy csomó félig kész bankjegygyel s a két bűnös emberrel
kezében volt.

A vizsgálatot úgy vezette, hogy a két füredi ember: Vörös és Berecz,
büntetlen maradt, Bezerédyt és Baloghot sok évre elitélték.

* * *

Ez az eset.

Most már tisztelt barátom, te mint jogász, felelj nekem a gyanujelek
elméletének alapján erre:

én alkudtam Vörös Józseffel a szőlőtelek megvételére;

én elfogadtam (mert tehettem volna) a szőlőtelket;

én adtam a hamis bankjegy készítéséhez papírra kétszáz forintot;

az én szőlőhegyi hajlékomban állították fel a gépet s készítették a
hamis bankjegyet;

vajjon kell-e még több arra, hogy száz vizsgálóbiró közül
kilenczvenkilencz azonnal elvegye az ekként gyanusított ember
szabadságát s a nagy közönség kivétel nélkül elitélje az ekként fogságba
helyezett vádlottat?

Természetesen mindez nem történhetett meg túlzó óvatosságom miatt, de
bizony mondom: ma is komoly megilletődéssel gondolok e különös esetre.
Pedig közel negyedszázad múlt el azóta! Mily hajszálon függ gyakran az
ember jó hírneve és szabadsága!


A HÍRES BAKONY ÉS A HÍRES SOBRI JÓSKA.

A Bakony megint rossz hírbe jött. Megint azt hiszik országszerte, hogy a
Bakony tele van haramiával, emberirtó rablókkal, gyilkosokkal,
gyújtogatókkal. A lapok pár hét óta mindig tudnak valamit Renkó
bandájáról, utonálló czigányokról, szökevény foglyokról, kik mind a
Bakony rengetegeiben tanyáznak s nyúzzák a szegény utasokat.

Pedig hát a Bakonynak régen kiírtották rengetegeit, Luczenbacher
fejszései régen keresztűl-kasúl járnak rajta s a moóri völgytől
Zala-Egerszegig s a Balatontól Pannonhalmáig hiába keresne az ember
négy-öt ezer holdnyi szálas erdőt egy darabban. A gyönyörű bükkösöket és
tölgyeseket szántóföldek, nyíres legelők és fiatal vágások váltották
fel; tömérdek helyen nyilvános az erdőpusztítás s most már Veszprémtől
Pápáig, Zircztől Csesznekig, Nagy-Vázsonykőtől be Zalába sehol se
borítja sűrű lombok árnyéka a jól kavicsozott országútakat. A »szegény
legények« is megfogytak egészen, csak a »szegény emberek« szaporodtak el
rettentően.

Hanem az igaz, hogy a Bakonynak félelmes rossz híre van. Mikor
Windischgrätz ránk rontott 1848 deczemberben, táborának szélső szárnya
Pápán ment keresztűl: egy osztrák ezredes egész komolysággal mondá:

– Csak a Bakonyon tudjunk átmenni szerencsésen, azután már kardcsapás
nélkül foglaljuk el Magyarországot.

– S kitől félnek a Bakonyban? – kérdé Bezerédy prefektus.

– Hát itt vannak a csikósok, kanászok, pandurok, betyárok és a híres
Sobri vezér.

Bezerédy minden komolysága daczára is elnevette magát. A jó német
szentűl azt hitte, hogy csikós, kanász, pandur, betyár mind külön
fegyvernem és hadosztály, Sobri pedig valami híres generális.

Sobri akkor már tizenkét év óta porladozott a lápafői határ erdős
domboldalán.

De az igaz, hogy a Bakony félelmes hírét Sobri Jóska alapította meg.
Hiszen előtte is voltak már e századokban híres haramiák, még sokkal
veszélyesebbek mint ő. Zöld Marczi, Becskereki, Palatinszki, Angyal
Bandi; de ezekről még nem írtak akkor a lapok; miután lapok nem is
léteztek s különösen nem írtak az osztrák lapok. Sobri föllépése abban
az időben, a harminczas évek közepén történt, a mikor már volt bizonyos
hírlapirodalom nálunk is s a mikor a bécsi kormány és bécsi sajtó
mindent elkövetett, hogy nemzetünket rossz hírbe keverje a művelt világ
közvéleménye előtt. A legkisebb kihágásból is rablóhistóriát csinált és
Sobrit oly híressé tette, mint Rinaldo Rinaldinit.

Sobrinak egyébiránt itthon is nagy reklámot csináltak, noha ő arról alig
tudott valamit. Kezdetleges lapjaink sokat irtak róla, a népdalok
felkapták nevét, népszínműben is felhasználták nevét, alakját s
képzeletköltötte hőstetteit. Eredetének homályos volta s örökre
eltűnésének villámszerűsége is alkalmas volt arra, hogy nevéhez a népies
mesék és legendák egész sorát kössék.

A Duna-Tisza közén sokáig hitték és sokan hiszik ma is, hogy egyik Vay
gróf volt Sobri voltaképen. Túl a Dunán pedig szentűl meg voltak sokan
győződve, hogy Sobri senki se volt más, mint a becsehelyi Csúzy híres
vagyonos családnak egyik tagja, kinek nagy nemesi telkét ma is
Csúzy-háznak hívják Pápán. Betyáros modorú, délczeg, bátor, nagyúri alak
volt ez. Mint ifjú nem tűrte az apai ház fegyelmét, a huszas évek elején
eltűnt hazulról. Sok csavargás után – mint maga mondogatta – csikóssá
lett a Bácskában s tíz évi bújdosás után a negyvenes évek elején jelent
meg Pápán s élvezte s érvényesíté nemesi nevét, jogát és nagy birtokát.
S miután eltűnése Sobri szereplésével esett össze: jó barátai és
ellenségei egyaránt azt suttogták, hogy ő volt Sobri, senki se más. Vay
Józsi gróf pedig szándékosan tréfálta meg a világot azzal, mintha maga
is hinné a róla költött meséket, melyek épen azért határozott alakban
képződtek ki s maradtak fenn róla.

Sobri Jóska pedig nem volt se Vay, se Csúzy, hanem egyedűl csak Sobri,
sőt még ez sem voltaképen. És én most elbeszélem magának és bandájának
történetét híven és igazán, minden romantika, minden túlzás nélkül.
Elbeszélem azért, hogy a sok mesének véget vessek s hogy ifjabb
írótársaim ismerjék azokat a viszonyokat, melyek a Sobri-világot
szükségképen megteremtették s hasonló körülmények közt megteremtenék
most is.

Sobri Jóska egy endrédi vasmegyei kanásznak volt fia Baltavár mellett.
Apját s őt magát is igazán Pap Józsefnek hívták, Sobri neve csak álnév
volt, melyet a haramia-élethez választott. A század elején ez közönséges
szokás volt legalább túl a Dunán, sőt a juhászok, kanászok közt a
Bakonyban most is szokás. Sobri társai közt például ott voltak: Mógor,
Zsidó, Fűmag, Kalarábi, Franczli, Bódai, Virrasztó, Liliom, Csuha,
Görhes, Czifra. Ez egy se igazi családi név, ez mind haramia álnév.
Társai voltak például: Milfajt, Pap Andor, Király Jancsi, Pityerész
Istók. Ezeknek más neveit nem ismerem, de csaknem bizonyosnak tartom,
hogy ezek se az igazi nevek. Sok társát csak egyetlen keresztnév után
ismerte maga Sobri is. Ilyenek voltak: Ádám, Peti, Pista, eredetileg
mind szökött katonák, dezentorok, mint akkor mondották.

Sőt még Sobrinak nevét se tudta minden társa s ez igazán sajátságos.

A lápafői véres harcz után, melyről később szólok, elfogtak és
Szegzárdra bevittek egy haramiát. A neve volt Varga István. Összevágva,
lőve, zúzva, törve büszkén vallott a fiú mindent s bátran ment az
akasztófa alá. De mikor azt kérdezték tőle, hogy Sobri elesett-e
Lápafőnél, azt felelte:

– Nem tudom. Azt se tudom, melyik volt a Sobri. Mi csak úgy ismertük
egymást: Pista, Jóska, Ferkó. Én tőlem sem kérdezték a nevemet, én se
kérdeztem senkitől.

A megyei urak nem hittek neki, pedig igazat mondott. E titkolózásnak meg
volt a jó oka akkor is és később is.

Egyszer húsz év előtt volt a kezemen egy szegény legény. Ha jól
emlékszem, épen annak az Oroszlán Palinak bűntársa, a kit mint megyei
fiskus egykor én ítéltettem el s a ki most mint szökevény fogoly Renkó
Kálmánnal az úrkuti erdőben együtt találtatott. Annak a szegény
legénynek Hatlábú volt a neve s igaz nevét sehogyse akarta megvallani.
Zalamegyei juhász volt s hiába kutattam igaz neve után.

Egyszer bejött hozzám a szeretője s engedelmet kért, hogy tisztát és
ennivalót adhasson be Hatlábúnak s beszélhessen vele. De ő igaz néven
nevezte a betyárt, melyet már elfeledtem. Szeretője kérelmét teljesítém
s Hatlábút hivatalszobámba hozattam s ott szemrehányólag mondtam neki,
hogy íme tudom már igazi nevét ettől a leánytól.

Hatlábú megütközve s aztán mély szomorúsággal mondta a leánynak:

– Szerencsétlen, mennyi keserűséget okoztál te most szegény öreg
szüleimnek. És azután hogyan legyek én most becsületes ember valaha, ha
mindenki tudja a vidéken, hogy a vármegye kezébe jutottam.

Íme az álnév használatának valódi oka. Gyöngédség a szülék iránt s
számítás arra, hogy az ifjúság kitomboltával s a büntetés
kiszenvedésével valamikor becsületes emberek közé számíttassék még a
haramia is.

Sobri apja nagyon istenfélő, kegyes ember volt. Minden búcsura elment
Kis-Czellbe s minden vasárnap térdepelve látták imádkozni a baltavári
templomban. Ha mondták neki, hogy üthetett el tőle fia annyira, azt
felelé:

– Igaz, hogy rosz gyerek volt s nem is tudom, hol van, talán el is vette
már az Isten, de hogy a Sobri az én fiam volna, azt el nem hihetem.

Holta napjáig sohase hitte igazán, hogy az ő fia volna ama hires
haramia.

Sobri nagyon szép fiú volt, nagyon elkényeztették a falúbeli leányok és
menyecskék, szeretett szépen öltözködni s a kocsmán mulatni s hogy
pénzhez juthasson, disznót lopott.

Megcsípték, elítélték, kiállta a börtönt és botot, de mikor kiszabadúlt:
újra lopott. Újra a vármegye kezére került s ott, mint csinos, tiszta és
ügyes fiú, börtönbüntetésének vége felé a várnagy konyhájára került
pecsenyeforgatónak.

Innen megszökött s Fényes Istók nevü bajtársával szövetkezve, kirabolta
a kolomposi számadójuhászt. Társát elfogták, felakasztották, ő maga
megugrott.

Ez történt 1835 évi májusban. Ettől kezdve lett hajléktalan rabló, erdei
haramia.

Első társai: Milfajt, Mógor, Király Jancsi, Pap Andor és Franczli
valának.

Milfajt Ferkó volt Sobri bandájában a vezér után a legtekintélyesebb
legény. Legértelmesebb is volt, iskolába járt, írni, olvasni jól tudott
s ponyvairodalmú művekből egy kis kézi könyvgyűjteménye is volt, melyet
a bokodi erdőben ásott el, mikor megsebesűlt. Valamikor urasági inas
volt kanász korában és Sobri legbizalmasabb emberének őt tartották
társaik is, a hatóságok is. Közel másfél évig, 1836 őszéig Vas-, Sopron-
és Győrvármegyékben űzték portyázó rablásaikat, leginkább papok, zsidók,
birkások ellen. Abban az időben a bérlőket nevezték túl a Dunán
birkásoknak.

Mógor igaz neve Nagy Jancsi volt. Veszprémmegyében Nagy-Szőllősön
született, apja Zichy Manó gróf jobbágya volt. Katonafogdosás elől
ugrott meg s lett duhajjá és Sobri társává.

Király Jancsi szökött katona, Pap Andor kanász volt. Származását
egyiknek sem tudom. Pap Andor örökre eltünt és senki se tudja
bizonyosan, hova lett. Egyike a legérdekesebb mesés alakoknak.

Franczli igaz neve Kaufmann Ágoston volt. Ez két társával, úgymint
Babóthi Istókkal és Páli Józseffel, kit haramia néven Bodri Ferkónak
neveztek, 1831 évi áprilban szökött meg a fraknai sopronmegyei börtönből
és több évi bujdoklás és betyárélet után Sobrihoz csatlakozott. Mikor
Sobrit elérte végzete: ez a Franczli két szökött társával, azután
Virrasztóval, később Pap Andorral alkotott külön rablóbandát. Társai
lassankint részint elhagyták, részint elvesztek és ekkor ő 1838-ban Nagy
Jancsi vezérlete alá szegődött, de mikor ezt társai kivégezték, megint ő
lett haramiavezérré.

Sopronmegye 1836 nyarán megúnta már a rablásokat és Sobri ellen katonát
kért, mozgósítá egész pandurseregét és népfelkelést is rendezett,
kihajtván Sobri üldözésére, mint a megyei végzés mondja, »a föld népét.«
Tudniillik a jobbágyságot.

Sobri ekkor átvonúlt Veszprém- és Győrmegyékbe s végrehajtván a
tüskevári és tornai rablásokat, elhatározta, hogy nagy számra
felszaporodott seregét két részre osztja. Felének Milfajt vezetése alatt
átadja Veszprém-, Fehér- és Komárommegyéket, maga pedig megtartja Győrt,
Vast és Zalát. Mielőtt azonban e tervét megvalósította volna, még két
feltűnő rablást vitt véghez, melyek utóbbika volt végzetes sorsának
kezdete. E két rablás volt a kónyi és szolgagyőri.

Kónyban, Győrmegyében az uradalmi számtartót rohanta meg s a győri
káptalan pénztárát vette magához 1836 évi október 10-én. A pénztár nem
volt üres, mert a jobbágytized már eladva volt. A pénztáron kívül
elvitte a kasznár értékesebb ingóit is, fegyvereit, ezüstjét, ékszereit.

Mikor mindezt összeszedték, a kasznár neje sírásra fakadt. Sobri
kérdezte sírásának okát. A kasznárné azt mondta, hogy holnap jön ki
egyik kanonok Győrből a pénztár átvételére s miután Sobri minden
ezüstjét elvitte, tisztességesen asztalt se teríthet az uraságnak.

– Egyék a pap – mondá Sobri – fakanállal, Jézus se ezüstkanállal evett.

– Hát mi mivel eszünk? kérdi az asszony.

– Hányan vannak a familiában, kérdé Sobri.

– Heten.

Erre Sobri hét pár ezüst evőeszközt visszaadott a kasznárnénak.

Volt a háznál egy felnőtt fiatal csitri lányka is. Ez is sírt a rablási
művelet alatt.

– Hát maga lányasszony mit siránkozik itt a fülembe? kérdé Sobri.

– Hogyne siránkoznám, felelt a lányka, mikor két hete kaptam ujdonatúj
aranygyűrűmet és kendtek máris elviszik.

– No egy csókért visszaadom, felelte a haramia.

A lányka habozott.

– Ne viszologj tőlem babám, rivalt rá hetykén Sobri, ma még se lányt nem
csókoltam, se pálinkát nem ittam.

Erre a lányka oda ugrott, megfogta a haramia két fülét s hangosan
megcsókolta arczát. Aranygyűrűjét azonnal visszakapta.

Itt Sobri huszannyolczad magával volt. A fent említett öt társán kívül
még vele voltak Fekete Jóska, Ádám, Hobics Gyuri, Lakat Miska, Recze
Marczi, Csuha Anti, Laczi, Liliom, Babóthi, Virrasztó, Nagy Jancsi,
Pityerész Istók, Bucs Józsi, Cser Miska, Pista, Czifra Miska, Páli Józsi
s még egy pár.

A haramia csapat ezután Győr-, Veszprém- és Komárom megyék összeszögellő
határain mulatott s űzte apróbb rablásait hol együtt, hol különválva.

Ugyanez év deczember 6-án Milfajt a csapat másik felével Pápa-Teszéren
rabolta ki a bérlőt, ki a falun kívül lakott. Itt a haramiának jó kedve
kerekedett, a pinczéből hozatta fel a bort, a faluból dudást hozatott, a
cselédleányokat és menyecskéket berendelte s társaival együtt hajnalig
tánczolt. Jó kedvében a bérlőnek is visszaadta pénzének egy részét, sőt
hajnalban a bérlővel váltatott fel egy 25 frtos bankjegyet s minden
leánynak öt forintot adott ajándékba.

Pár nap mulva maga Sobri, legjobb legényeit véve magához, végrehajtotta
Veszprémmegye északi részén a szolgagyőri rablást. Ez deczember 8-án
este történt.

Szolgagyőr ura Hunkár Antal volt, a legvitézebb inzurgens ezredes az
1809-iki franczia beütés alkalmával. Nagy tekintélyű közbirtokos, több
országgyűlésen követ, hírneves liberális hazafi, 1848-ban a
Batthyány-miniszterium alatt veszprémi főispán, 49-ben Debreczenben
főrendiházi tag.

A kastély a század elején épűlt ódon épület, egyemeletes egy domb
tetején, körűlvéve gazdasági épületekkel. Sobri estennen lopózott oda
társaival, körülvette a kastélyt, minden cselédet rászegzett fegyverrel
beterelt és összehajtott egy pinczébe s aztán nehány társával bement a
kastélyba Hunkárhoz. Bátran beköszönt e szóval:

– Jó estét tekintetes uram, én volnék Sobri Jóska, a nevem után tudja
már, miért jöttem.

Hunkár felugrott, fegyverhez akart kapni.

– Sohase bántsa tekintetes uram azt a puskát – szólt Sobri – látja, hogy
hozzánk közelebb van a fegyver és aztán úgy se lenne annak semmi haszna.
Ha tetszik, megnézheti, hogy minden cselédje a pinczében van megkötözve.
Két legényem elkíséri.

Ekkor észrevette Sobri, hogy az úrnő nagyon meg van ijedve, láthatóan
reszket. Oda ment hozzá.

– Tőlem ne féljen a tekintetes asszony, Sobri Jóska kezén még nincsen
másnak vére, nem is lesz, de kérje meg a tekintetes urat, hogy gyorsan
végezzünk, mert nekem nincs sok időm.

Az úrnő magához tért s németül oda szólt férjének, hogy adjon oda
mindent.

Mást tenni úgy sem lehetett. Hunkár nem állott ellent, csak arra kérte a
haramiákat, hogy nejét ne bántsák.

– Egy hajszála se görbül meg, szólt Sobri.

Erre összenyaláboltak mindent. Pénzt, aranyat, ezüstöt, Hunkár
díszruháinak lánczait és ékszereit, ezüstsarkantyúit s minden
használható fegyverét, ezek közt egy aranynyal kivert damaszkcsövü
puskát is.

Végül Sobri az úrnő kezén gyürüket látván, kezdte lehúzni ezeket is.

Hunkár ingerülten szólt:

– Hát ez a becsület gyerekek? Nem megigértétek, hogy nőmet nem
bántjátok?

De Sobri nem tudta legyőzni rabló természetét.

– Nekünk is jó lesz ez tekintetes uram, nekem is van szeretőm, annak is
kell.

Hunkárt ez nagyon elkeseríté. Annál inkább, mert neje a nagy izgatottság
miatt sulyosan megbetegedett. E jelenetről Hunkár még aggkorában is nagy
keserüséggel nyilatkozott.

Elvégre a rablók értékes terhükkel eltávoztak, de előbb az uraságra
rázárták az ajtókat s keményen elzárták a pinczét is, melyben megkötözve
kinlódtak a cselédek. Csak 9-én reggel tudtak kiszabadulni. Sobri ekkor
már árkon-bokron túl volt.

De a szolgagyőri rablás aztán fordulópontot képez a Sobri világ
történetében. Eddig csak papok, zsidók, birkások, pásztorok voltak Sobri
áldozatai, de Hunkár nagybirtoku és tekintélyes nemes volt, tagja a
szent koronának s az ő esetét most már másként fogták fel a vármegyék és
kormányszékek.

Hunkár rögtön ment Budára a nádorispánhoz és Bácsbe a királyhoz.

Hunkár nem törődött téllel, rossz úttal, ott hagyta még a beteg
feleségét is és lóhalálában hajtott Bécsbe, hol a kanczelláriánál levő
barátai segélyével csakhamar kihallgatást nyert az uj királynál
Ferdinándnál. Miként terjeszté elé panaszát, azt ma már szórul-szóra
senki se tudná, de Hunkár maga nem egyszer beszélte, hogy a királynak
többi közt e szavakat is mondá:

– Én omló véremmel védelmeztem meg felséged trónját, családját és
birodalmát a franczia császár ellen és felséged nem tudná megvédelmezni
az én szegény falusi hajlékomat egy haramiabanda ellen?

Szintén Hunkár beszélte, hogy a gyenge idegzetü új király szemmel
láthatólag megrezzent, sőt reszketett ez erőteljes hangon kiejtett
kemény szavakra s akadozva bár, de határozottan megigérte, hogy minden
rendelkezést megtétet Sobriék kipusztítására.

Hunkár innen a nádorhoz ment Budára. A nádor személyesen is jól ismerte
őt nemcsak az országgyülésekből, hanem a győri csatából is, melyben a
felkelő nemesi hadsereget maga a nádor vezette s melyben Hunkár
bámulatos vakmerő vitézséggel kűzdött és sok sebbel maradt a csatatéren
s csakis hű lovászának önfeláldozása mentette meg életét. A nádornak ezt
mondá:

– Én hű vitéze és igaz bajtársa voltam fenségednek, mikor hazánkat és
királyunkat együtt védtük és most nemesi hajlékom védelmét kérem
fenségedtől.

A nádor is megigért mindent.

A király és nádor igérete nem maradt puszta szó. Mind az udvari
kanczelláriától, mind a helytartótanácstól lovas sürgöny gyorsaságával
adatták ki a szigorú és megfelelő intézkedések a vármegyékhez s a budai
katonai parancsnoksághoz, Sobriéknak minden áron és haladéktalanul
üldözésére.

Sopron, Győr, Vas, Veszprém, Zala rögtön felállitotta a statariális
biróságot.

Ez öt vármegye ötszáz pandurt központosított a rablók bekeritésére.

Ezenkivül a szolgabirák közbenjöttével népfelkelés rendeztetett
mindenütt, hol a rablóknak nyomait vélték az ifjabb és erőteljesebb
jobbágyokból. A költségeket a vármegyék és uradalmak viselték.

Kalandszomjas nemesi ifjak is számosan akadtak, kik fegyvert ragadva, a
felkeléshez csatlakoztak.

Végre mozgósíttatott a katonaságtól egy csomó lovasság és gyalogság s a
szükséges helyekre vezényeltetett.

A Bakonyt csatárlánczokká alakitott tömegek vették körül és
nyomról-nyomra kerítették be és szorították össze Sobri csapatjait. Az
említett öt vármegyén kivül még Somogy, Tolna, Komárom és Fejér is
bevonatott a müködési tervbe s e kilencz vármegye állapota valóságos
hadjárat képében mutatkozott.

Mindez azonban abban a korban, a mikor vasútnak és távirdának még híre
sem volt s a téli zord időben pár nap alatt nem volt foganatosítható. De
mégis elég gyorsan következett be a siker.

A szolgagyőri rablás után ismét kétfelé osztá csapatját Sobri Jóska.
Milfajt a Vértes felé vonúlt, Sobri pedig a Balatonhoz és Tihanynál
átkelve, Somogynak és Tolnának tartott.

Milfajt Mogorral, Papp Andorral, Király Jancsival s még vagy
tizedmagával deczember 11-ikén a majki korcsmárost rabolta ki
Komárommegyében. S szokása szerint az éjjel ugyanabban a korcsmában
dőzsölt és mulatott.

Megjegyzem, hogy Milfajt és Pap Andor e vidékről való volt, mert
Milfajtnak itt élt neje és két kis leánya, Pap Andornak pedig a
közelfekvő Kéthely községben volt sógora, Gerhárd András nevű,
ugyanekkor törvénybiró.

Volt a majki korcsmában, a hol dőzsöltek, egy oroszláni tót is, ki egy
külön asztalnál csendesen iddogált önmagában. Előtte az asztalon egy
szál fagygyúgyertya égett.

Milfajt jó kedvében odament a tót asztalához s elvette előle a gyertyát
s a maga asztalára tette szó nélkül.

Az oroszláni tót, talán kissé ittas is volt, erre felhörkent s a
haramiát összeszidta. Milfajt rárívalt a tótra s puskáját félkézre kapta
s agyával nagyot ütött a tót vállára. A puska agya ketté törött.

Erre Milfajt rettentő dűhbe jött s puskája csövét két kézre kapva, a
tótot agyon akarta csapni. De a tót az ütés elől hirtelen az asztal alá
bukott, a puska az asztalhoz ütődött, elsült s egész töltése Milfajt bal
czombján ment keresztül. A töltés sörétből állott, csontot nem tört
ugyan, de Milfajt azért leesett lábáról. A seb és vérzés nagy volt.

Ez a puska is Hunkártól való volt s a néphit a nemezis kezét látta e
balesetben.

Hunkárnak nem volt gyermeke, de elhalt testvérjének volt két árvája:
Hunkár Miska és Sándor barátim, képviselők az utóbbi országgyüléseken,
de ekkor még gyermekek. A Milfajt-féle puska ezek tulajdona volt s mikor
a rablók ezt is el akarták vinni, Hunkár azt mondá nekik:

– Az enyémet vigyétek gyerekek, de azt a puskát ne bántsátok, mert az az
árvák tulajdona.

– Hejh uram, mi vagyunk az igazi árvák, szólt hetykén Milfajt s elvitte
a puskát.

– No Ferkó, szólt Hunkár, megjárod azzal a puskával, az árvák istene
számon kéri tőled!

És csakugyan a puska lett Milfajtnak veszedelme.

A megsebesült haramiát társai felnyalábolták s még ez éjjel a bokodi
erdőre vitték. Faágból, hóhányásból csináltak neki árnyékot s hóval
borogatták súlyos sebjét. Ez éjszaka s a következő napon itt maradtak.

Azonban orvosról és ápolásról kellett gondoskodni s azért a következő
éjszakán bevitték a sebesültet Kéthelyre, Pap Andor sógorához, a már
említettem Gerhárt András törvénybiróhoz. Ez egy öreg asszonyt rendelt a
beteg mellé ápolónak, ő maga pedig hírt adott az esetről a járási
főbirónak.

A gesztesi járás főszolgabirája Thaly Lajos volt, Thaly Kálmán édes
apja. Ő a hír vétele után haladéktalanul mozgósitá pandurjait s egyúttal
a komáromi várból katonát rekvirált. Az óvatosság indokoltnak látszott,
mert kis erővel szemben a haramiák bizonyára megvédelmezték volna
sebesült vezéröket.

Az elfogatás műveletét maga Thaly vezette esküdtjével, a még most is élő
öreg Milkovics Zsiga bátyánkkal, ki szintén több országgyülésen át volt
balközépi képviselő.

Én az elfogatás körülményeit egy Gangol Mihály nevű egykori német
őrmestertől hallottam, ki később falumban volt Matkovich Tivadar
ispánja. Ennek kellett katonáival a beteg haramia szobájába törni s őt
elfogni. S a jó német őszintén megvallotta, hogy mind ő, mind társai
reszkettek, mikor a szobába behatoltak, oly rémitő híre volt már akkor
Sobrinak és Milfajtnak a katonák közt is.

Pedig előttük egy fájdalmában nyöszörgő súlyos beteg feküdt. Igaz, hogy
ágya mellett egy széken két töltött pisztoly hevert, de mit használt az
már akkor?

A rablót Komáromba vitték s az esetről rögtön értesítették
Veszprémvármegyét. Milfajt kérte, hogy engedjék meg neki, hogy Kisbéren
lakó ártatlan feleségével és két kis lányával beszélhessen.
Természetesen megengedték. Szívrázó volt az utolsó találkozás.

Milfajtot 21-én vitték Veszprémbe. Az egész úton mindenütt, de különösen
Veszprémben összesereglett a nép, hogy Sobrinak főemberét a híres
Milfajtot láthassa.

Magas szélü kerek kalapot viselt. Kalapjának pereme ezüsttel volt
szegélyezve és fekete selyem nyakkendőjén is ezüst rojt volt.

– Szép nyakravalód van fiam, mondá neki Micsky Lajos képviselő barátom
édes apja, akkor megyei főszámvevő Komáromban.

– Szebbet ád majd nekem Veszprémmegye nemsokára, felelt nyugodtan a
haramia.

Testhez álló prémes dolmánya, gyönyörüen kivarrott bakonyi szűr, a hideg
tél daczára is egy szál gatya, ezüst sarkantyús kordován csizma s
derekán egy értékes színes salikendő, ebből állott Milfajt öltözete.

Egy Bucher Ferencz nevű veszprémi szentkép-festő le akarta arczképét
festeni. Milfajt ebbe csak oly feltétellel egyezett, hogy a képet
összetéphesse, ha neki nem tetszik.

Mikor a kép készen volt, sokáig komolyan nézegette a rabló.

– Meg van-e kend elégedve? – kérdezé a festő.

– Jól van no, – felelt a haramia – hanem már nekem szebb képeim is
voltak.

– Mifélék?

– Hát Zöld Marczié és Becskerekié, a kiket mindig magammal hordoztam, de
most nemrég elástam a bokodi erdőben. Minek legyen másé?

Deczember 22-én állították a »talponálló« biróság elé, mint a
statáriumot akkor nevezték és karácson előtti napon 24-én akasztották
fel. Hullája éveken át látható volt az akasztófán.

Ez után gyorsan következett Sobri társainak pusztulása.

Mógor és Király visszamentek a Bakonyba s nehéz bujdoklás után deczember
végére Nagy-Szőllősre jutottak a Somlyó alá, Király Jancsi szülőhelyére.
A vármegyének híres pandurőrmestere volt akkor Paál Dániel e vidéken. Ez
nyomról-nyomra üldözte a két rablót és 1837 évi január 1-én este Szőke
Péter nagy-szőllősi jobbágy házánál megnyomta és elfogta őket.

Kegyetlen szokás volt akkor az elfogottat nyomban mindaddig kinozni, míg
minden bűnét be nem vallja. Így történt itt is. A két haramia január
3-án állíttatott a biróság elé s 5-én akasztatott fel Milfajt mellé.
Ruhájáról mindkettő felismerte Milfajtot.

– No lásd, megint csak összekerülünk, szólt társához Mógor.

Mógorról azt hallottam még, hogy ez kegyetlen és ravasz ember volt,
gyakran női ruhában járt s szegény öreg asszonynak alakjában menekült.
Épen így menekült egyszer Thaly Lajos főbiró kocsiján is Nagy-Igmánd
körül.

Pap Andor és a majki kaland többi részese ismét egyesült nehéz bujdoklás
után és folytonos üldöztetés közben Sobrival, de Sobri csapatja teljes
számban többé sohase jött össze, mert oly nagy számú sereggel mind a
menekülés, mind az élelmezés nehéz lett volna vagy épen lehetetlen.
Egyesek, sőt egyes kisebb csapatok külön váltak s így kisérelték meg a
menekülést.

Megyei fiskus koromban volt kezem alatt egy szép, erőteljes betyár:
Görhes Jancsi. Máskor talán elbeszélem történetét. Ennek apja szintén
társa volt időnként Sobrinak Görhes név alatt, mely azonban csak fölvett
haramia álneve volt. Mellesleg megjegyzem, hogy fia már talán nem is
tudta igazi családnevét.

Az öreg Görhes látta, hogy a haramia életnek nemcsak rossz vége lesz,
hanem előreláthatólag hamar vége is lesz s miután vér nem nyomta
lelkiismeretét, nagy dolgot határozott el magában.

Bement egyenesen Bezerédy főbiróhoz, megmondta bizalmasan, hogy ő meg
akar javulni és kegyelmet kér a vármegyétől. Bezerédy azt mondá, hogy ő
szót emel mellette, ha Sobri társai közül legalább kettőt kézre ad élve.
Görhes meggondolta a dolgot.

– Élve nem tudom tekintetes uram, – úgy mond – de halva megpróbálom.

Görhes kanász volt s a baltavetéshez úgy értett, mint a kinai jongleurök
a késhajigáláshoz. Ötven lépés távolságról embernek vagy disznónak le
tudta biztosan vágni a fülét. Nem telt bele egy hét, a dabronyi
csárdában Sobri két bujdosó társát poharazás közben két fejszecsapással
agyon vágta. Az esetet maga jelenté be s a zsákmányolt fegyvereket maga
adta a kézhez.

A vármegye nem állította statárium elé, pár hónapot ült Veszprémben s
aztán megszabadult.

Sobrinak jelentékeny híres társa volt a vakmerő Fekete Jóska. Ez
sárvári, vasmegyei születésü s eredetileg kanász volt; Sobrinak egyik
legrégibb társa. Haramia neve egyszer Sipos Józsi, máskor Zsidó Józsi s
február 10-ike körül fogatott el a Dobos vidékén. Ez a Dobos a Bakonynak
egyik ága Zalában, a birtokviszonyok tekintetében egészen rendezetlen
roppant erdőség; – már akkor is, később az én megyei időmben is, sőt még
most is valóságos menedéke a »szegény legények«-nek.

Fekete Jóskát Sümegen állitották a statárium elé. Bevallotta, hogy
résztvett a kónyi, tüskevári, tornai és szolgagyőri rablásokban Sobri
vezetése alatt. Nála találták meg Hunkár egyik pisztolyát és egy ezüst
sarkantyúját. Nyalka gyerek volt, kordován csizmája piros szattyánnal
volt kivarrva s bakonyi szürének posztója alig látszott a rávarrt
virágtól.

Február 16-án akasztották fel. Mikor hámba öltöztetve, felhúzták már az
akasztófára, szép beszédet tartott a néphez, intvén különösen az
anyákat, hogy jól neveljék gyermekeiket, nehogy az ő szomorú sorsára
jussanak.

Ez a február 16-ika emlékezetes nap. Ekkor történt a lápafői
összeütközés is, melyben Sobri elesett.

Lápafő Tolnamegyében fekszik, de egészen a somogyi határon. Hullámos és
erdős vidék, kivált akkor nagyon erdős volt. Sobrit Tamási és Szakcs
felől szorították oda.

Körös-körül nyomában volt nyolczvan pandur, félszázad uhlánus lovasság,
a megyék által kirendelt népfelkelés s vagy huszonöt fiatal nemes gyerek
önkénytesen. Sobri az akkori hivatalos felfogás szerint heted magával
volt. Minden egyes emberére ötven üldöző esett legalább.

Hogy Sobri azonban nemcsak heted magával volt, az én előttem egészen
bizonyos. Hiszen négyen halva maradtak ott, Varga Pistát Szegszárdra
vitték be; az pedig bizonyos, hogy Pap Andor, Recze Marczi és Liliom
Peti innen is megmenekültek. Ez már összesen nyolcz s menekülhettek még
többen is. Azonban ha kétszer heten voltak is, ez még mindig eltünő
csekélység az üldőzők nagy számához képest.

Sobri és minden társa el volt szánva megát meg nem adni, hanem halálig
kűzdeni. Sobri nem egyszer mondá:

– Az én kezemen más vére soha nem szárad. Én csak egyszer fogok vért
ontani.

A magáét értette alatta.

Egy kis patak van ott a lápafői határban, a Magyarád-patakja, melynek
egyik oldalán letarolt ritka vágás, másik dombos oldalán ritkás szálas
erdő volt akkor. Havas és zúzmarás volt az erdő.

Pandurok és felkelők messze maradtak, de a lovasság és a lovas
csendbiztosok nyomon üldözték Sobrit. Ez a patak mögé a szálas erdők
szélére vonúlt társaival s bízva abban, hogy a lovasság a gyöngén
befagyott patakon talán nem tud áthatolni, ez állásból több mint egy
órán át folyton tüzelt a támadókra.

A támadók tömeges sortüzelése alatt egyik embere a másik után esett el
vagy sebesűlt meg. Végre közelegtek minden oldalról a pandurok is. Ezt
az ulánusok bátor kapitánya is észrevette, ő pedig nem szerette volna,
hogy a híres haramia vezért ne ő kerítse birtokába, hanem a pandurok.
Megsarkantyúzta tehát lovát s egy közlegény kezéből kikapott lándzsával
Sobri felé rugtatott s neki ment a pataknak.

Sobri ezt jól látta. Puskáját megvizsgálta s a legbiztosabb lőtávolban
arczához emelé, hogy a kapitányt lelője. Azonban egy pillantással
körülnézett üldözőik nagy seregén, villámgyorsaságú elhatározás lobbant
fel benne, arczhoz emelt puskáját leereszté maga mellett a földre s egy
pisztolyt rántván elő, magát szíven lőtte.

Egyetlen hang, egyetlen mozdulat nélkül rögtön meghalt. Piros vére
befesté a havat körülötte.

E jelenetet ugyanez a tiszt beszélte el apámnak s hozzátette:

– Nem adtam volna magamért egy rossz garast, mikor a ficzkó puskájának
csövét láttam. Hanem ez bátor gyerek volt – tette hozzá.

Sobri elestével társai megfutamodtak, a kik még épen valának. Négy meg
volt halva. Varga Pistát sebesűlten elfogták, Recze Marczi és Liliom
Peti gyorsan eltünt az üldözők látköréből. Pap Andort még sokáig látták,
a mint ment fölfelé a hegynek, s száznál több lövés ment utána
eredménytelenűl.

Ezzel be volt fejezve Sobri élete.

De be volt-e hát? Vajjon Sobri Jóska volt-e valóban az az elszánt
legény, a ki ott szíven lőtte magát? Ez a kérdés a túladunai körökben,
sőt országszerte is beszéd tárgya volt éveken át és nagyon sokan élnek,
a kik ma is hiszik, hogy nem Sobri volt az, a ki ott a lápafői erdőben
meghalt.

Nekem nincs semmi kétségem.

Igaz, hogy a holtat akkor nem agnoszkálták, nem bonczolták,
jegyzőkönyveket nem vettek fel róla, tanúkat nem hallgattak ki s
mindenféle hókusz-pókuszszal a hatóságokat nem zaklatták.

Hanem eltemették a holtat nyomban ott, a hol vére kiomlott. Hiszen ki is
lett volna ott Sobri tanúja. A kik ismerték volna, azok vagy bújdostak,
vagy meg voltak halva, vagy messze-messze vidéken laktak túl a Balatonon
és Bakonyon.

Finom varrású és kelméjű szorosan testhez álló prémes dolmány, igen
gazdag hímzésű szűr, csizma és gatya volt a hullán. A puska, melylyel
lövöldözött, Hunkárnak legszebb, legdrágább aranynyal kivert damaszk
fegyvere volt és a szűrkötőszíjat Hunkárnak zománczos és drágaköves
aranyláncza helyettesíté. Csak a haramia vezérnek lehetett osztályrésze
mindez a szolgagyőri zsákmányból.

Ez az egyik bizonyíték arra, hogy a halott nem volt más, mint Sobri.

A másik az, hogy ettől kezdve Sobri örökre eltünt és élve soha többé
senki nem látta.

A harmadik az, hogy Sobrit úgy ismerték, mint huszonnégy éves ifjút
mintaszerű szép arczczal és termettel s a halott ifjú csakugyan
mintaszerű szép alak volt.

A negyedik az, hogy Recze Marczi, midőn később elfogták, nyilván
megvallotta és halálos óráján is megerősítette, hogy az az ifjú, a ki
Lápafőnél agyonlőtte magát, Sobri volt. – Íme ez már egyenes és
közvetlen tanú.

De nekem Kiliti Mózsa Mihály és Basa Szente János, e korszak utolsó öreg
betyárjai és Sobrinak jó ismerősei határozottan állitották Sobri ottani
halálát s állitották oly körülmények közt, melyek nem engedik meg a
feltevést, hogy engem félre akartak volna vezetni. Kiliti Mózsa Mihályt,
mint a halál révén álló öreget kieresztettem a börtönből s ekkor önkényt
száz meg száz leleplezést közölt velem rég elfeledett rettenetes
bűntényekről s a betyárvilág ismert és ismeretlen alakjairól. A hány
esetben elrendeltem a vizsgálatot, az öreg mindenütt igazolva lett.
Miért nem mondott volna ez egyben igazat? Sőt hozzá tette:

– Én uram megnéztem Sobri sírját másnapon, sokan voltak ott csodájára.
Megnéztem egy hét múlva, akkor is sokan voltak ott. Aztán megnéztem két
hét mulva, akkor már senkit sem találtam ott, csináltam hát egy
keresztet erdei faágból s oda tettem sírja fölé. Pedig én kálvinista
ember vagyok, de a keresztet, ha sírhalomnál van, a kálvinista is
tiszteli. Azt gondoltam, legalább legyen a sírján egy kereszt, hiszen
nem akasztófán halt meg.

Az a hit egyébiránt, hogy Sobri nem halt meg Lápafőnél, legnagyobb tápot
nyert elfogott társának Varga Pistának vallomásából.

Ez 22–23 éves ifjú volt, erős, bátor és zord, mint a vas. Bement a
vásárra, hogy jegyesének ajándékot vegyen. Épen katonafogdosás ideje
volt, ráfogták, hogy kóbor gyerek, elfogták, megkötözték, besorozták egy
granátos ezredbe. Onnan megszökött és Vasmegyében csikósnak állt be.
Később itt is felfedezték, innen is megszökött és Sobrihoz állott.

A már nagyon is üldözött Sobrihoz épen négy nappal a lápafői
összeütközés előtt csatlakozott. Itt a fiu kapott a fejére két
kardvágást, oldalába egy lándsaszúrást, balkezének négy újját levágták,
jobb karját keresztűllőtték, így azután megnyomták, megkötözték s
bevitték Szegzárdra.

Az ütközetben úgy harczolt, mint az oroszlán s biráival szemben is oly
bátor volt, mint az oroszlán. – Hogy mit felelt a kérdésre: Sobri volt-e
az, a ki magát agyonlőtte, ezt már föntebb közöltem.

Feleletének őszinteségét nem hitték s egyik bírája azt mondá:

– Hazudsz te most is.

Varga Pista komor arczczal végig nézte a birót s így felelt:

– Én hazudok? Ezzel a testtel? Mikor holnap úgyis felakasztanak? Nem
szégyenli magát az ur?

S büszkén elfordult attól a ki a halálra menőt sérteni tudja.

Sobri halálával még korán se lett vége a Sobri láznak túl a Dunán. Az
életben maradt társak tovább bujdokoltak, a hajsza még tovább tartott,
sőt tüzesebb volt, mint eddig. Az emberek nem hitték s a hatóságok még
kevésbé hitték, hogy Sobri Jóska elveszett, keresték hát nyomát s
üldözték nevét és emlékezetét szünet nélkül. A hol egy-két szegény
legényt vagy bújdosó szökött katonát együtt láttak, mindenütt Sobrit
vélték ott lenni. Akadtak haramiák is, kik Sobri nevében garázdálkodtak.
S mert a bakonyi haramiavezér fejére és társaira nagy díjak voltak
kitűzve, feladó, sőt árulkodó is elég jelentkezett. Mindez közreműködött
arra, hogy Sobri társai oly gyorsan, legalább aránylag gyorsan
kiirtattak.

Veszprém-, Zala- és Vasvármegyék összeszögellése, Sümeg, Somlyó,
Devecser és Kis-Somlyó köze mindig buja tenyészetű telepe volt az erdei
betyároknak. Erdők, patakok, erdei legelők váltják fel itt egymást nagy
területekben. Sok a juhász, sok a kanász, kik egymással versenyezni
szoktak a tolvajlás ügyességében. A hogy túl a Dunáról minden lopott
lovat hajdan Kis- Kúnságba szoktak átterelni: úgy hét-nyolcz vármegyének
minden lopott juh- és disznófalkája e vidékbe szokott tereltetni. S az
üldözött szegény legénynek, a menekvő bujdosóknak e vidék juhászai és
kanászai lehetőleg segítséget, menedéket szoktak nyújtani.

Így volt ez az én megyei tisztviselősködésem idején is. Így volt ezelőtt
negyed századdal, mikor a Schmerling rendszer Patkóék és Illésék ellen a
katonai rögtönitélő biróságot állította föl. Így volt Sobriék korában
is.

A vármegyék sokat törték fejüket azon, miként lehetne e fészket
szétrobbantani. Zalamegye gyűlésén épen a Sobri-korban maga Deák Ferencz
is foglalkozott e kérdéssel s ő maga is pártolta a rendek ama
határozatát, hogy juhásznak, kanásznak ne legyen szabad se hátas, se
hámas lovat tartani. Deák Antal erélyesen ellenzé e törekvést, azt
mondván, hogy az állattartás s az ingó-jószág megszerzésének joga oly
föltétlen joga minden embernek, hogy e jogot elkobozni semmi indokból
nem szabad. S érdekes, hogy Deák Ferencz tekintélyénél e kérdésben
nagyobb nyomatéka volt Deák Antal tekintélyének. Hiába vetették ellene,
hogyha a pásztoroknak lovuk nem lehet: akkor gyorsan nem menekűlhetnek s
akkor jól fogják magukat viselni. Az emberi jognak és az alkotmánynak
szentsége mindenek fölött való: mondá Deák Antal. S győzött.

A szakadatlan üldözésben Sobri társai szétszóródtak és sokan Sümeg
biztos menedékű vidékére vonúltak. De épen ezért idejöttek a legügyesebb
csendbiztosok és pandurhadnagyok s ide vezényeltettek a legbátrabb
pandurok is.

Február 21-én ezek Sobri három társát lepték meg Rigácson, Sümeg
mellett. Ezek voltak: Holics Gyuri, Lakat Miska és egy Ádám nevű
katonaszökevény. Ádámot és Holics Gyurit sikerült elfogni, ezeket rögtön
a sümegi talponálló biróság elé állították és 28-án felakasztották.

Lakatos Miska elszánt ellenállás és folytonos lövöldözés után itt
megmenekűlt, de szakadatlan üldözésben hajszoltatott egész éjjel s a
következő egész napon. Február 22-én este bevette magát a rendeki erdőbe
s két napi harcz, éhség, szomjúság, futás és álmatlanság után
testben-lélekben kifáradva s télben hóban megdermedve, egy dőlt fára
leült s lehajtá fejét pihenni. Nehány percz mulva itt is nyomába értek a
pandurok. Nehány lövést még váltott velök s azután egy pisztolyt rántott
elő, felállt a dőlt fára s odakiáltott a pandurokhoz.

– No hát kutyák, egyetek meg!

E szavakkal szíven lőtte magát s holtan esett le a dőlt fáról a zúzmarás
harasztba.

Sümeg közelében van Prága, a veszprémi püspökségnek egy kis falucskája.
A prágai erdőben volt a veszprémi püspöknek egy nyári birka-akla. A zord
téli és tavaszelei napokban éjszakánként ez akol árnyékában húzta meg
magát Sobri nehány bujdosó társa.

Egyszer, márczius végén, a pandurok ötöt leptek meg ott úgy alkonyat
táján.

Az egyik volt Recze Marczi; haramia nevén hol Fűmagnak, hol Kalarábinak
nevezték.

A másik volt Csuha Anti.

A harmadik Laczi nevü dezentor, családnevét sohase tudta senki.

A negyedik volt Czifra Miska, haramia néven Peti.

Az ötödik volt Pista. Ennek családi neve is ismeretlen maradt.

E két utóbbi tornamegyei volt a Bodvavölgyből. Kassán fogták el őket,
mint állítólag kóbor gyerekeket katonának, hogy a város ezzel is
kevesebb ujonczot adjon a maga részéről a hadsereghez. A két fiú nem
volt kóbor gyerek, csak vásárolni ment be Kassára. Először könyörögtek,
sírtak s kérve-kérték a szabadonbocsátást. Ez nem használt. Azután
ellenálltak s daczoskodtak. Ekkor lehúzták őket a deresre. Azután nem
szóltak semmit, hanem a legelső alkalommal leütöttek egy káplárt s
elmentek világgá. Átjöttek túl a Dunára s beálltak Sobrihoz. Elszántabb
legénye alig volt Sobrinak, mint e két tornamegyei fiú.

A prágai megrohanásnál Recze, Csuha és Laczi megugrott. Czifra Miska és
Pista menekűlhetett volna, de úgy látszik, ők már kifáradtak a folytonos
üldöztetésben. Megállták a harczot s meglövöldözték a pandurokat.

Este lett, besötétedett s a pandurok nem mertek az akolba behatolni. E
helyett felgyújtották az aklot s jó távolban körülállták, hogy senki ne
menekülhessen. De a két fiú nem is akart menekülni. Lőttek, míg lőhettek
s mikor a tető egyik fele égve lezuhant, ők az izzó zsarátnokba egymást
átölelve belefeküdtek.

A pandurok megvárták míg a csűr leégett, bevárták a reggelt és se
embert, se holttestet nem látva, tovább álltak. Recze Marczi vallotta
meg május közepén a biróság előtt, hogy két társuk ott égett s hogy ki
volt e két társuk. A hamut és pörnyét szétszórták s akkor találtak ott
két megszenesedett csontvázat. Még akkor is átölelve tartották egymást.

Rokonaik talán most is várják hazatérésüket!

Recze Marczi vagy másként Fűmag se élt ezen túl már sokáig. Őt Laczival
és Csuka Antival együtt május 17-én a padári vágásban szintén Sümeg
közelében lepték meg és kerítették be a biztosok. Heves ellenállás után
Laczi elmenekült, de Fűmag és Csuha kézre kerültek s május 29-én Sümegen
fölakasztattak. Fűmag részletesen bevallott mindent. Bevallotta, hogy a
lápafői összecsapásnál ő is jelen volt s határozottan állította, hogy
maga Sobri Jóska volt az, a ki ott szíven lőtte magát. Ő fedezte föl,
mint említém, a két tornamegyei fiúnak prágai katasztrófáját is. Egy
nagyon elterjedt hírt is megczáfolt. Általánosan azt beszélték ugyanis,
hogy mikor Sobri Veszprémből és Zalából kiszorítva Somogyba menekűlt, a
szántódi réven Tihanynál lakodalmas népnek öltözve, pandurok
társaságában hajózott át, a révésznek szép leánya kísérvén őt, mint
állítólagos mennyasszonya. Fűmag azt mondá: ebből egy szó se igaz, ők
Sobrival a Balaton jegén menekűltek át.

Hogy Laczi a padári meglepetés után hova lett: ez soha ki nem tudódott.
Többé neve elő nem fordul; híre, hamva elenyészett.

Emlitettem, hogy a lápafői vérengzésből megmenekült Liliom is. Ezt
keresztnéven hol Petinek, hol Jancsinak nevezték. Ez egy időre nyom
nélkül eltünt, 1838-ban azonban valamely kisebb bűntény miatt elfogatott
és a szegszárdi börtönbe vitetett. Innen szeptemberben megszökött s a
híres Pap Andorral együtt egy nyolcz főből álló bandát alakitott.
Leginkább Tolnában űzte a szegénylegénykedését s az erélyes üldözés elől
gyakran menekült a Dunán át Kis-Kunságba.

A túladunai betyárok gyalogszerrel szoktak járni. Ott az erdők,
szakadékok, hegyek, völgyek miatt a ló használhatlan. Sobri és társai
alig ültek lovon valaha. De Liliomnak a Kis-Kunságban lóhoz kellett
szokni.

Ő talán az öreg Petrovics korcsmájában is megfordult. Petőfi legalább
sokat hallhatott róla s híres lovas ügyességéről. Legalább úgy énekli
meg:

  Emberül megült ő minden
  Paripa hátán;
  Le nem vetette volna a
  Hétfejü sárkány.

  S a hol vele elvágtatott
  Gyors paripája.
  Majd megveszett a falusi
  Lyánság utána.

A költő azzal végzi költeményét, hogy Liliom Peti nyakravalója elvégre
is hóhér kötele lett. Ez ily értelemben nem felel meg a valóságnak.

Liliom Petit 1838. évi márczius 25-én a szabadszállási határban, a
városnak Balázsi nevü pusztáján egy tanyai házban szorították meg a
pusztázó hadnagyok. Liliom harmad magával volt s az ajtókat
eltorlaszolva, kétségbeesetten védte magát. Délutáni 3 órától 7-ig
tartott kölcsönösen a lövöldözés s ekkor a sötét este beállván, a
hadnagyok a tanyát rágyújtották. Két társa megadta magát rögtön, de ő
tovább is ellenállt.

Végre a ház feje fölött kezdett égni s füst és zsarátnok majd
megfojtották. Ekkor kinyitotta az ablakot s kikiáltott, hogy megadja
magát.

– Add ki előbb fegyvereidet, kiáltották vissza a hadnagyok.

Liliom kidobálta a puskáját s pisztolyát.

A hadnagyok ekkor kötelet vetettek be hozzá, hogy azzal kötözze meg
magát s azt kösse nyakára is. A kétségbeesett s egyébként is megsebesült
betyár megtette ezt is, hisz a tűz már égetni kezdte.

Mikor a hadnagyok meggyőződtek, hogy a kötél nyakán van, egyik oda szólt
hozzá:

– Szép szóra nem akartál kutya kijönni, hát most majd kijösz másként!

S a hadnagyok és legények megfogták a kötél végét s a nyomorult
sebesültet a kötélnél fogva vad erőszakkal az ablakon át vonszolták ki.
Mire kihúzták: csontjai összetörve, nyaka kificzamodva s maga halva
volt.

A hatóságok ezért valószinüleg megdicsérték a hadnagyokat. A lapok
minden megjegyzés nélkül közölték e hihetetlen kegyetlenséget. A
legvadabb haramiák se voltak akkor embertelenebbek, mint igen sokan a
társadalmi rend hivatalos őrei közül.

Sobri főbb emberei közül már csak Pap Andor és Franczli voltak életben.

Franczli több mint egy éven keresztül rejtőzött valahol társaival
együtt, vagy azoktól külön válva a nélkül, hogy nyomára jöttek volna. Ép
oly ügyesek és szerencsések voltak egyelőre társai is: Babóthi Istók,
Bodor Ferkó, Cser Miska, Bucs Józsi, Virrasztó, Pityerész, Nagy Jancsi
és a többiek, kiket Sobri maga mellől az 1837-ik év elején
elszélyesztett, hogy ő is, ezek is könnyebben menekülhessenek.

Az 1837-ik év vége felé egyébiránt már a vármegyék tevékenysége is
csillapodott. A statáriumokat abbahagyták, a katonaságot visszaküldték,
a pandurokat állomásaikra visszahelyezték s rendszeres haramia-banda
alakulástól nem tartottak.

Csalódtak. A következő évben Sobri szétugrasztott legényei ujra
veszélyes bandát alakitottak, melynek központja Franczli volt. Tagjait
fentebb elősoroltam.

Ezek közül Babóthi Istók nyomtalanúl eltünt. Maga emésztette-e el magát,
vagy agyonlőtték valahol, vagy visszatért a társadalom kebelébe: nem
tudom. Franczli és társai, mikor elfogták őket, nem adtak róla semmi
fölvilágosítást.

Pap Andor is örökre eltünt, mint már többször emlitém. Lápafőnél még
látták menekülni; Liliommal együtt volt, de ennek sorsát elkerülte;
utoljára Franczlival volt egy társaságban, de elhagyta ezt is idejében.
Kiliti Mózsa Mihály azt mondá nekem, hogy élemedett kort élt s úgy halt
meg, mint igaz ember. Annyi bizonyos, hogy egyike lőn a Sobri társaság
legmerészebb alakjainak.

Virrasztó is eltünt, legalább a vármegye kezére soha nem került. Ez
részt vett a lángi rablásban Fehérmegye területén, a gyulakeszi
rablásban Zalamegye területén és a dobronyi, sandorkai és peterdi
rablásokban Veszprémmegye területén. Azután önként elhagyta a haramia
társaságot és életet. Hol élt tovább és miként: nem tudom. Fia az én
időmben, mint juhász élt s egykor vádlottként állott hatóságom előtt.

Ezek eltüntével Nagy Jancsi lett a haramia-banda vezére s Franczli is
önkényt ennek vezetése alá húzódott. Ez a Nagy Jancsi nyers, vad,
kegyetlen s még társaihoz is igazságtalan ember volt. Eredetét s igaz
nevét nem ismerem. E banda tettei közt nevezetes a gyulakeszi rablás.

Gyula-Keszi Zalamegyében fekszik Csobáncz vára tövében. Az e vidéki
lakosság Csobáncz várát is csak gyulakeszi várnak nevezi. Az uradalom az
Eszterházy herczegeké s ez időben is bérben volt.

A sáskai gulyás a Dabas szélén ellensége volt valami ok miatt a bérlőnek
s azért Nagy Jancsi bandáját a bérlőre vezette.

A bérlő idejében észrevette a rablókat, az ajtókat eltorlaszolta előttük
s fegyverrel védte magát. Heves lövöldözés fejlődött ki közte s a
támadók közt.

A harcz éjszaka folyt s a lövöldözésre se mert senki a bérlő
megszabadítására sietni. Nejét a rablók agyonlőtték, ő maga Pityerész
Istókot lőtte mellbe. Végre a rablók behatolni nem tudván, sebesült
társukat magukkal vitték s a lakást a bérlőre rágyújtották.

A haramiák a Dobosba vonultak vissza s ott tanácsot tartottak a fölött,
hogy mit csináljanak Pityerész Istókkal. Hosszas tanácskozás után azt
határozták, hogy sebesült társukat kivégzik, nehogy betegen a hatóság
kezébe jutva, esetleg árulkodó vallomást tegyen. A kivégzés módjául a
lenyakazást választották s azért fejét fejszével levágták. E műveletet
egyik se akarta végrehajtani, míg végre a vezér Cser Miskának
parancsolta, agyonlövéssel fenyegetvén, ha parancsát végre nem hajtja.

Ezután Borbást, haramia néven Máté Miskát és Magyar Jancsit vették
magukhoz a bandába. Mindkettő zalai pásztorgyerek volt.

A gyulakeszi rablás után Zalamegye újra mozgósítá pandurerejét s a
rablókat csakhamar kiszorítá a megye területéről. Ezek most Veszprém
megyébe Zircz tájékára, a magas Bakonyba vonúltak. Néhány napon át nyári
időben a borzavári erdőn Zircztől nyugatra tanyáztak.

Ekkor már vezérük: Nagy Jancsi sokat vétett ellenük. A rablott zsákmány
fölosztásában igazságtalan s társaihoz minduntalan durva és kegyetlen
volt. Elhatározták hát, hogy törvényt látnak fölötte s ezt a borzavári
erdőn meg is tették.

Mindenekelőtt elvették fegyvereit s forma szerint tanácsot tartottak
fölötte. Halálra itélték egyhangúlag. A határozat szerint Bucs Józsi
lőtte agyon s aztán nyakát Cser Miska vágta el fejszével.

– Hadd lássa ő maga is, – mondá a haramia – mire tanitott ő engem a
Dobosban.

Ilyen vérengzés Sobri életében sohase történt se maguk közt, se védtelen
emberekkel szemben.

Innen a rablók Bakony-Bél és Pápa felé portyáztak, most már megint
Franczli vezetése alatt. Szeptember 11-én az iharkúti csárdában
mulattak, mikor 8 óra tájban a pandurok őket megtámadták.

A rablók bevonultak a csárdába s nagy elszántsággal védték magukat
éjfélig. Török Imre pandurt meglőtték, de közülők is agyonlövetett Cser
Miska meg Bodri Ferkó és Bucs Józsi súlyos lövési sebeket kapott. Ekkor
Franczli megadta magát. Őt és két sebesült társát másnap Veszprémbe
szállították, hol a talponálló biróság elitélte őket. A halálos itélet
szeptember 16-án hajtatott végre.

A banda legújabb két tagja Máté Miska és Magyar Jancsi is csakhamar
kézre került Bakony-Tamásiban. Ezekre nem bizonyult be, hogy rablásban
részt vettek volna, a statárium nem itélte el őket, hanem átadta a
rendes biróságnak. Pár évig raboskodtak s aztán megszabadultak.

Így végződött a Sobri-világ. Így vesztek el Sobri és társai. Ők tették
rosz hirűvé túl a Duna erdős vidékeit s különösen a Bakonyt, melynek
többnyire svábokból álló jámbor lakossága csakugyan nem szokott a
törvénynek ellene szegülni. A Bakony a Sobri-világnak mind előtte, mind
utána teljesen biztos volt mind személyre, mind vagyonra. Még a lókötés
se volt ott annyira divatban, mint például Fehér- és Tolnamegyében.
Juhász, kanász lopott és lop ugyan ma is egyik a másiktól, de az
orzásban a duhaj versenyzési vágy legalább is szerepel annyira, mint a
szegénység vagy kapzsiság. Ha egy számadótól ügyesen elterelhetnek
harmincz-negyven juhot, a fölött valamely búcsún vagy lakodalmon nagyot
nevetnek a társak. S a kárvallott bojtár ritkán megy panaszra,
önjószántából soha, hanem megkeresi juhait s azok nyomát meg is találja
föltétlen biztossággal. S egyéb nem kell neki. A ki juhait megvette,
vagy elvásárolta: attól előbb-utóbb duplán lopja vissza a magáét.
Egyik-másik rajt veszt s a törvény kezébe kerül, de a legtöb esetben
sohase nyernek értesülést a hatóságok.

A negyvenes és ötvenes években csendes volt a Bakony. Még a Patkó,
Illés, Kulicsbandák se az igazi Bakonyban, hanem Somogyban és Zalában
garázdálkodtak. Igaz, hogy a hatvanas években borzasztó katonai
rögtönitétő biróság működött túl a Dunán s vagy száz embert juttatott
kötélre, de legalább a veszprémi biróság működése nem bizonyít semmit,
mert itt a szónak pathologiai értelmében valóságos őrült hadbiró
dolgozott, kinek rögeszméje volt, hogy minden embert – kivált ha magyar
– fel akasztani s ki egy akkori főispánt is statárium elé akart állitani
s bizony nem rajta múlt, hogy meg nem tette.

Még egy megjegyzést.

Mívelt társadalom s rendes állami élet az oly alakokat, minők Sobri és
társai voltak, meg nem tűrheti kebelében s azokat minden alkalmas módon
kiírtani törekszik. S ezek akkori társadalmunkban mégis nagy
rokonszenvet keltettek föl maguk iránt s felfogásunk minden szigorúsága
daczára is a mi részvétünket is megszerezték. Ennek okát akkori
törvényeink és intézményeink borzasztóságában kell keresni.

Hihetetlenül vad és kegyetlen volt a börtönrendszer és testi bűntetés.
Ha a szabadsághoz szokott nyers, de egyeneslelkü pásztorfiú, valamely
bár kisebb botlásért a börtönbe került: a vas, a sötét penészes lyuk,
melyet börtönnek neveztek, a megszégyenitő közmunka, a börtönőrök hetyke
és durva bánásmódja, a rossz élelmezés s különösen a piacz közepén való
nyilvános botoztatás negyedévenkint – lelkét örökre elvadították. Ő
kutyájával és barmával se bánt így s ha elkeseredve, megszökhetett: alig
volt más menedéke, mint földönfutóvá, bujdosóvá s »szegény legény«-nyé
lenni.

Fennállott a jobbágyság. Az úrnak, sőt tisztjeinek, de még hajdunak is
jogukban állott a jobbágyot felelősség nélkül testileg fenyíteni. Ha nem
volt is ez törvény, de százados gyakorlat volt s a jobbágy
bántalmazásaért soha az úr vagy tisztje feleletre nem vonatott.

Az öreg jobbágy eltűrte rendszerint az oktalan kínzást is, de nem tűrte
el minden ifjú. Különösen nem tűrte, ha robotmunkán öreg apját, vagy
ifjú jegyesét a hajdú vagy ispán ártatlanul botozta – az ő szeme
láttára. Lehet-e csodálni, ha leütötte azt a hajdút vagy ispánt? Sőt ha
le nem ütötte, ha csak kezét megfogta is; a bűntetés ötven vagy száz bot
s egy-két évi börtön nyilvános botoztatással. Mi volt a menedék?
Megugrani és Sobrihoz állani, vagy a halál vagy a halálos börtön.

Képzeljük el a katona-fogdosást! A katonakötelezettség nem volt
általános s az ujonczok összefogdosása oly durván és igazságtalanul
hajtatott végre, melyből a mai kornak alig van fogalma. S a katonaság
egyértelmű volt a társadalomból örökre való kiszakitással. S a szegény
pásztorfiú, ha jegyesét vagy az ő két keze után élő agg anyját volt
kénytelen elhagyni, csodálható-e, ha néha elkeseredett, megvadult,
elszökött, erdőbe vette magát s bosszút esküdött a törvénynek és rendnek
és ezek őreinek?

Csak a 36-iki és 40-iki törvényhozás tudott ez állapotokon kissé
segíteni. De a Sobri-kor e törvényhozás előtt támadott. Sobri és társai
bizony megérdemelték a »szegény legény«-nevet. E két szóban benne volt
halálos végzetük, de egyuttal a jobb és igazságosabb kornak fájdalmas és
nemes részvéte is – sorsuk iránt.


REJTÉLYES ELTŰNÉS.


I.

Solymosi Eszter rejtélyes eltűnése eszembe juttat egy bűnvizsgálati
esetet, mely megyei tisztviselő koromban fordult elő Veszprém
vármegyében; mely földerítve sohasem lett s mely mind maig rejtély
előttem, s meglehet, az marad örökre. Ha magam nem vezettem volna a
vizsgálatot, ha ifjú embernek egész hevével, egész nagyravágyásával s
egész találékonyságával nem törekedtem volna világosságot deríteni oly
körülményekre, melyek – úgy látszik – örökre homályban maradnak: a
vizsgálat sikertelenségét hajlandó lettem volna a vizsgálati eljárás
lanyhaságának s talán az illetékes egyének gyöngeségének tulajdonítani.

A sajtó csak akkor szabadult fel igazán nálunk. Akkor még nem volt
annyira divatban, mint most, a büntető bíróságok titkait, a bűntények
érdekfeszítő részleteit, a vizsgálat előhaladását, a nyilvános
tárgyalások menetét napról-napra oly részletesen közzétenni mint most. A
sajtó tehát és a nagy közönség érdeklődése nem jöhetett segélyére a
vizsgáló bíróságnak, de annak működését nem is zavarhatta örökös
közbeszólásával. Legfölebb egy-egy vidéki levélben vagy rövid
ujdonságban vettek tudomást a lapok a büntetőjogilag legfontosabb,
legérdekesebb esetekről.

Az esetet elmondom azzal a részletességgel, a melyre emlékező tehetségem
tizenhat év multával képes. Sok apró mellékes körülmény talán nem jut
eszembe, de a lényeges dolgokat érinteni fogom.

1866-ban a karácsonyi ünnep keddre és szerdára esett. Karácsony előtt
való szombaton a csajági segédtanító átment a szomszéd faluba,
Balatonfő-Kajárra, állítólag az ottani tanító látogatására s többé nem
jött haza soha.

A segédtanító neve Szombathy János volt. Ismertem kis gyermek korától
kezdve, mert falumból származott. Szegény özvegy asszonynak, falusi
paraszt nőnek volt – úgy tudom – egyetlen fia, öröme, reménysége.
Erőteljes, szép fiú volt s eltűnésekor lehetett vagy tizenkilencz éves.
Több semmi esetre, de kevesebb sem.

Elmaradása nem tűnt fel Csajágon, mert ott a lelkész, a tanitó s a
lakosok azt hitték, hogy a szomszéd faluból a karácsonyi ünnepekre haza
ment édes anyjához. Édes anyjának sem tűnt fel, mert az meg azt hitte,
hogy fia Csajágon van, tanítói székhelyén. S végre Balatonfő-Kajáron sem
tűnt fel, mert onnan este későn eltávozott, különösen nem is érdeklődtek
utána, mert senkinek se jutott eszébe valamely rejtélyes eltűnésnek vagy
bűnös elsikkasztásnak lehetősége. Kemény hideg tél volt; tiszta, szép
napok, a földön csikorgó hó, a szent ünnepeket mindenki otthon tölté, a
három falu lakossága nem igen érintkezett egymással, a segédtanító után
tudakozódni senkinek se jutott eszébe hamarjában. Napok, sőt tán hetek
teltek el, míg végre a szerencsétlen ifjú után kérdezősködni kezdtek s a
járásbeli szolgabíróság az ügyet kezébe vette.

A hivatalos nyomozás megindult. Keresték vagy az élőt, vagy annak
holttestét. Több napig eredménytelenül. Az ifjú haza nem ment se
anyjához, se Csajágra: ez bizonyos volt. Kajárról eltávozott és pedig
kissé boros fővel késő este s azzal a szóval, hogy Csajágra megy s
tényleg a faluból ez irányban el is indult. Kajár és Csajág, a két
szomszéd falú nincs messze egymástól, gyalog szerrel se igen több jó
félórai útnál – tehát csak kis séta az egész. Farkasok meg nem ehették,
mert azon a vidéken nincsenek. El sem igen tévedhetett, meg sem
fagyhatott, erdőn nem vezetett keresztül az út s az ég is tiszta,
csillagos, holdvilágos volt. Hova lett hát?

A két falu közti út egyik oldalán gyenge emelkedésű hegy van, mely
régebben szőlőhegy volt, most már szántóföld. De néhány szőlőhegyi
hajlék s néhány elhagyott kert volt még akkor a dombon. A kutak kámva
nélkül, de afféle deszka kunyhó-féle tetőzettel ellátva, a minők mint
csőszkunyhók a budaelőfoki szőlőkben láthatók. Azért voltak, hogy a
barom a kútba be ne eshessék, de azért a kútból esetleg vizet lehessen
merítni.

Hosszas kutatás után végre a kutak egyikében meg találták a holttestet.
Az azonosság iránt semmi kétség se foroghatott fen. A hulla teljesen ép
állapotban volt, ruhája is megvolt sértetlenűl. Jegyzet-tárczája
oldalzsebjében, tollkése s egyéb apró tárgyai mellényének zsebében
valának.

Jegyzettárczájában egyik tiszta lapon irónnal a következő jegyzet
találtatott:

»Az utat eltévesztettem, e kútnál leültem pihenni, a kútba beleestem,
innen ki nem tudtam menekülni, erőm elfogyott, a kiáltozásban hangom
elveszett.«

»Négy napig éltem, akkor elaludtam. Senki se jött mentésemre, itt
meghaltam.«

»Édes jó anyám, adjon az isten a te szívednek vigasztalást, bocsáss meg
szerencsétlen fiadnak, az isten áldjon meg, örökre.«

»Örökre…« itt még vonások következtek, de azokat elolvasni már nem
lehetett.

Az írás kétségen kivül a szerencsétlen ifjú kezeírása volt. Legalább
látszólagos, felületes megtekintésre mindenki, ki írását jól ismerte, az
ő keze írásának tartotta azt. Nem volt okom ezen nekem sem kételkedni,
mikor később vizsgálat alá vettem a kéziratot.

A hulla felbonczoltatott. A bonczlelet és orvosi vélemény azt igazolta,
hogy az ifjú éhen halt meg. A gyomor és a belek üresek valának, a
beleken gyuladás jelenségei.

Ezeket az eredményeket mutatta fel a nyomozás és elővizsgálat. S miután
a jegyzet-tárczában talált szavak a véletlen kútba-esést s az onnan való
kimenekülés lehetetlenségét világosan igazolták; miután azon kútnak
környékén téli napokban, karácsonyi ünnepekben csakugyan nem szokott
járni senki, a ki a segélykiáltást meghallhatta volna; miután a kút a
két falú közti úttól akkora távolságra esik, hogy az úton járók a kútból
jövő segélykiáltás hangjait nem igen hallhatják meg; miután az eltévedés
és kútbaesés lehetősége ellen a helyszíni körülmények egyike sem
képezett semmi akadályt; miután az orvosi vélemény teljesen megerősíté a
tényállásnak mindezen esetlegességét s végre miután semmi más gyanus
körülmény az egész nyomozás alatt semmi irányban föl nem merült:
mindezen okoknál fogva a járásbeli szolgabíróság a további vizsgálatot
megszüntette s az összes iratokat a zsebekben talált tárgyakkal együtt a
vármegye törvényszékéhez fölterjesztette.

Ez idő alatt én fiskusi állást foglaltam el a közbejött tisztújitáskor a
vármegyénél. Az iratok kezembe kerültek; a vizsgálatban némi hézagokat
véltem fölfedezni; merültek fel előttem bizonyos körülmények, melyekre –
így hittem – a vizsgálat alkalmával kellő súlyt nem fektettek; a kézírás
szakértőileg még nem volt megvizsgálva; az éhhalálnak a hullán talált s
az orvosok által megállapított jelenségei én előttem nem egészen
kétségteleneknek tűntek fel s egyéb aggályaim is nagy számban merülvén
föl, én a további tüzetes vizsgálatot tartottam szükségesnek s az eset
rejtélyes volta s nem mindennapi természete arra indított, hogy annak
ellenőrzésére, sőt vezetésére magam menjek ki a hely szinére.

Erre indított ama mély részvét is, melyet bennem a szerencsétlen ifjú
anyjának határtalan fájdalma gerjesztett. Az anya eljött apám házához
hozzám s mindenre kért engem, ne hagyjam az ő szerencsétlenségét
megtorlatlanúl. Nem hiheti ő – úgymond – hogy a jó isten maga szerezte
volna egy szegény özvegy asszonynak ezt a nagy bánatot, rossz embernek
kellett az ő fiát elemészteni.

Haladéktalanul hozzáláttam az eset körülményeinek tanulmányozásához, s
megállapítottam magamnak ama feltevéseket, melyeknek kisebb vagy nagyobb
valószinűsége a vizsgálat eddigi adatai által igazolható volt.

Egyik feltevés az öngyilkosság lehetőségére irányult.

Ez volt legkevésbbé valószinű. Az ifjú tökéletesen egészséges és korához
képest tökéletesen szabályos termetű volt. Emlékeztem rá, hogy 12–13
éves korában egyszer Pápán a vízben úszkált mezitelenen s egyik
tanárommal, Vályi Ferenczczel, épen mellette a hídon menvén át, tanárom
figyelmeztetett, nézzem csak annak a fiúnak a termetét, ilyennek kell
lenni a tökéletes emberalkatnak. Azt is tudtam, hogy meglehetős jó
tornász volt. Édes anyja biztosított, hogy betegség soha se lepte meg
semmiféle alakban. Tanítófőnöke s ismerősei, kiket kihallgattattam,
biztosítottak, hogy kitünő jókedvű természete volt, semmiféle beteges
ábrándozásnak soha semmiféle jelét nem adta, regényeket nem olvasott,
nem búslakodott, soha semmi bajáról senkinek nem panaszkodott, a lelket
mélyen megrázó és szerencsétlen szerelmi viszonyáról senki se tudott
semmit, de az ily értelemben való mély elmerülés már koránál s
természeténél fogva sem volt valószinű, a szeszes italokat mértéken túl
nem itta, kitünő étvágya és alvása: az ily ember öngyilkos nem lehet,
kivált ha származásának s családjának társadalmi állásához képest
előnyös anyagi helyzetben van; már pedig szegény, vagyontalan,
tizenkilencz éves paraszt fiúnak jó községben a segédtanítói állomás
csakugyan nem kedvezőtlen állás.

Az öngyilkosság feltevését csakhamar elejtettem.

Másik feltevés volt a baleset, a kútba való véletlen bebukás s abban az
éhhalál, a mint saját keze irása, az orvosi vélemény s a helyszíni
körülmények valószinűnek tüntették föl.

A kézírást szakértőileg is megvizsgáltattam; – de megmutattam egyik
testi-lelki jó barátjának is, ki az esetről még semmit nem tudott s ki
írását kis gyermek korától fogva ismerte. Barátja a kézíratot első
pillanatra valódinak nyilvánítá, valamint a szakértők is – kellő
indokolással.

A kézirat valódiságának volt más jelensége is. – A sorok ingadozva
következtek egymás után; egyik helyen az egyik sor majdnem tetejébe írva
a másiknak, másik helyen pedig a sorok nagy távolságban egymástól. Tehát
úgy írva, a hogy írni tudott, de később megvakult emberek szoktak, vagy
a hogy az ember teljes sötétségben szokott írni. Öt öl mély kút fenekén
pedig, melybe a nap be nem süthet, meglehetős sötétség van.

Íme az orvosi véleményen s a helyszíni körülményeken kívül ezek voltak a
véletlen baleset valószinűségét igazoló jelenségek. De a jelenségek,
melyek különös ügyességgel elkövetett s egyuttal elleplezett
gyilkosságra mutattak, talán még súlyosabbak valának.


II.

A véletlen balesetnek s kútba zuhanásnak némi igazolásául szolgált az
is, hogy a holttest mellényzsebjében talált tollkés tele volt sárral, mi
azt mutatá, hogy a szerencsétlen ifjú késével megkisérté a kővel ki nem
rakott kút oldalfalában lépcsőül szolgáló lyukakat vágni, melyek azonban
az agyagfal elázottsága miatt használhatlanok valának s midőn ő e
kisérlet sikertelenségéről meggyőződött: kését azon sárosan, földesen
tette vissza zsebjébe. Megjegyzendő, hogy a kútban a járásbeli
szolgabíró mérései szerint annyi víz volt, a mennyi az ifjúnak derékig
érhetett.

Én a helyszinén rögtön leküldendő emberekkel s lámpákkal a kút
oldalfalait megakartam vizsgáltatni, hogy vajjon vannak-e ott késsel
vájt lyukak vagy ilyenek jelei. Azonban mire én a helyszinére érhettem,
a kútat gazdája már betemetteté hetekkel előbb. Ezt a kisérletet tehát
meg nem tehettem, mert a kút ujra kiásása akként, hogy oldalfala meg ne
sértessék s az a betemetés előtti állapotban legyen, teljesen lehetetlen
volt.

A gyilkosságra – mint mondám – súlyos tünetek mutattak.

Mindenekelőtt feltünt nekem, hogy az orvosok úgy írták le a hullát, mint
a mely az élőt »jól táplált«-nak mutatá. A ki éhen hal: annak hullája
»jól táplált« alakot rendszerint nem mutat. Én ugyan éhen halt embernek
hulláját akkor még nem láttam, de a medica forensisre kezemnél levő
kitünő források szerint az éhen halt ember hullája nem kövér, hanem
teljesen lesoványodott, kiaszott alakot mutat, a mi természetes.
Másrészről azonban meg kellett engednem azt a lehetőséget, hogy télen,
kút fenekén, derékig vízben, fiatal, erőteljes ember előbb meghalhat
éhen s bizonyos más mellékes heveny betegségben is, mely az éhséghez
csatlakozhatik, mintsem teljes csontvázzá lesoványkodhatnék.

A másik aggályos tünet az volt, hogy a mely kútban a hullát egy bizonyos
napon horoggal megtalálták: ugyanazon kútat pár nappal előbb már
ugyanazon horoggal s ugyanolyan módon kikutatták a nélkül, hogy benne a
hullát felfedezhették volna. Ez fontos körülménynek látszott s arra
mutatott, hogy a gyilkosok a kútba akkor dobták a hullát, a mikor azt
egyszer már a hatóság gondosan kikutatta s egyáltalán nem számitottak
arra, hogy a hatóság annak az egész szőlőhegynek minden kútját és
pinczéjét még egyszer ismételve át fogja kutatni. Ezen föltevéssel
szemközt állott ama lehetőségnek megengedése, hátha az első izbeni
kutatás nem volt elég gondos s hátha a hulla már akkor is a kútban volt,
csakhogy nem akadtak rá a horoggal.

A harmadik aggályos tünet az volt, hogy az ifjú kézirata így szólt:
»Négy napig éltem, akkor elaludtam.« E szavak azt jelenték, hogy miután
szombat és vasárnap közti éjjel és pedig, mint egyéb adatokból kitünt,
legkorábban éjfél tájon eshetett a kútba: tehát szerdáig, esetleg szerda
estéig még ébren, vagy legalább eszméleténél volt. A medica forensis
mutat föl eseteket, a melyekben az éhség kínjai közt időnként elgyengül,
sőt el is vesz az eszmélet, de mutat föl és pedig tán nagyobb számban
olyanokat, a mikor az eszmélet, noha halaványan, de folytonosan megvan.
Az azonban kétségtelen, hogy az éhség és kimerülés kínjai közt is lehet
aludni, noha tökéletlenül.

Miután a jegyzettárczába írt szavak a tökéletes eszméletnek és
öntudatnak minden jelenségét bizonyiták, e szavak, ha valódiak, csak
szerdán irattak, tehát a kútba eséstől számított nyolczvan-kilenczven
óra mulva. A napokat a szerencsétlen ifjú kétségtelenűl biztosan
számíthatá addig – a meddig; – mert bár öt öl mély kút fenekén felülről
nézve mindig sötétség látszik lenni, de alulról nézve fölfelé, a nappal
és éjszaka teljes biztossággal sőt pontossággal is felismerhető.
Következtetni lehet, sőt kell is tehát, hogy ha a tárczába írt szavak
valódiak: akkor az ifjú a kútbaeséstől számított nyolczvan-kilenczven
óra múlva nemcsak élt, hanem teljes eszméleténél is volt.

Ámde a vizsgálat folyamán kiderült, hogy egy java idejebeli, komoly
természetű telekcsősz kedden reggel napkölte táján, tehát reggeli nyolcz
óra körül ment el a kút mellett közvetlenül, sőt a reggeli szél
lengedezése miatt pipára gyújtani nem tudván, a kútnak kunyhó-eresze alá
ment és épen a szerencsétlen ifjú feje fölött s gyufával ott gyújtott
pipára. Megjegyzendő, hogy vele volt kutyája is.

Ez történt a vélelmezett kútba eséstől számitott 56 óra mulva, tehát az
az éh-beteg, a ki még 80–90 óra múlva is teljes eszméleténél volt: 56
óra elteltével nagyon is észrevehette volna, a mi feje fölött öt ölnyire
történik. Tegyük föl, hogy a beteg szundikált – mert alvása mélynek nem
mondható. Ámde a fagyos csikorgó havon egész harsogást idéz elő a nehéz
ember lépése; a csősznek a kúteresz alá állása is zajjal járt, az
ellobbant gyufa lángja pedig szintén lelátszik a kút fenekére. Mind e
körülmény majdnem lehetetlennek tünteti fel, hogy az ifjú, ha szundikált
is, föl ne ébredt volna. Ha pedig fölébredt, annyi ereje még mindig
volt, hogy jelt adhatott magáról. Ha erős hangon kiáltani, mint
feltehető, nem tudott is, de a víznek tenyerével csapkodása s nyöszörgő
sóhajtásának hangja is elégséges lett volna arra, hogy azt vagy a csősz,
vagy kutyája észrevegye. De a csősz nem vett észre semmit.

Mindezekkel szemben csak egy ellenkező lehetőség van. Az, hogy épen a
csősz ottlétének ideje alatt a szerencsétlen ifjú vagy pillanatnyilag
eszméleten kivüli állapotban, vagy mély álomban volt. Vagy pedig élve
egyáltalán nem volt a kútban és csak hullája dobatott abba.

És ez utóbbi véleményt még egy másik igen fontos körülmény is
megerősité.

A hullán ugyanis, mikor a kútból kivették, szokott szűk magyar nadrág és
kordován csizma volt, szintén lehetőleg szűk szabású. Ámde a magyar
nadrág egyik szára szokott módon a lábszárra felhúzva, a másik szára
pedig fel nem húzva volt, de azért mindkét lábán rajt volt a szűk magyar
csizma, a nadrágon pedig semmi sértés, semmi repedés, valamint a
csizmákon se.

Itt egy talánynyal állottam szemközt.

Elgondoltam, hogy az ifjú, mint ügyes tornász, megkisérté a menekülést a
kút oldalain való felmászással. S elgondoltam, hogy ebben őt talán a
csizma is, de a szűk magyar nadrág minden esetre akadályozá s ezért
annak levetését határozta el.

Magyar nadrágot csak úgy lehet egészen levetni, feltéve, hogy
elszaggatni nem akarjuk, ha előbb a csizma lehuzatik. Fel kell tenni,
hogy oly kétes sikerű kisérletre, a minő az omló oldalú kút oldalán való
felmászás, csak akkor szánja rá magát az ember, a mikor egyéb
menekülésre lehetőség már nincsen. De minden esetre több percz, sőt több
idő kell ahhoz, míg a lezuhant, megijedt s ijedéséből felocsudó s tán a
szenvedett sérülésből is némileg felüdülő ember az ilynemű kisérletre s
midőn ebben ruhája akadályul szolgál, a ruha levetésére elhatározza
magát.

A kordován csizma néhány percz alatt is a vízben paczallá ázik. A
csizmát ily minőségben szűk helyen, kút fenekén, megfogyott erővel
lehúzni igen nehéz s ha igen szűk a csizma, segitség nélkül majdnem
lehetetlen. De ha az ifjú erre képes volt is, a mi elvégre megengedhető:
annyi bizonyosnak látszott előttem, hogy a paczallá ázott kordován
csizmát több óra mulva újra fel nem húzhatá.

Ő ugyanis – feltevés szerint – teljesen levetkőzvén, a felmászási
kisérleteket minden irányban megtette s midőn ezek eredménytelenségéről
meggyőződött: csakis akkor juthatott eszébe nadrágját és csizmáját újra
felhúzni. Igen, de akkor már a kisérletek előtt még megvolt izomerőinek
nagy része is elenyészett s ő az újra felöltözés erőfeszitésére
képtelenebbé vált.

De miért is kellett neki nadrágját és csizmáját újra felhúzni? Azt
felelhetjük: fázott, mert hiszen a kút fenekén 12 R. foknyi melegnél
nagyobb semmi esetre nem lehetett, sőt tán annyi sem volt. Ez igaz, de
az is igaz, hogy a víz legalább oly magas volt, a meddig nadrágja ért.
Vízben pedig semmiféle ruha sem ad, ha az tökéletesen átázik, több
meleget, mint a mennyit maga a test meztelenül a vízzel szemközt ki tud
fejteni.

Ez azonban hideg elmének okoskodása, melyre talán nem képes az, a ki
ifjú korában véletlenűl irtóztató éhhalál előtt áll. A szegény ifjú –
feltevés szerint – ösztönszerüleg újra fel akart öltözni, mert fázott a
vízben. Ámde, ha nadrágjának egyik szárát felhúzta: miért nem húzta fel
a másikat is? Ösztöne és homályosodó elméje egyaránt indíthatá mindkét
ruhadarab felvevésére. Hiszen mindkét csizmáját felhúzta s az a
halluczináczió, mely őt erre bírta, okvetlenűl mindkét nadrágszár
felhúzására is ösztönzé.

A dolog azonban valósággal úgy állt, hogy szűk kordován csizmát, mikor
az tökéletesen el van ázva s az ember lába is nedves, még teljes
erejében levő s erejét akadály nélkül kifejthető férfi sem képes
felhúzni lábára. Tettem én ezzel kisérletet. Elszakadt a csizma húzója,
összeszakadozott maga a bőr, de a csizma fel nem ment. A szerencsétlen
ifjú lábbelije pedig ép volt, valamint nadrágjának lábfejakasztója és
szövete is, a mi kizárta annak lehetőségét, hogy a nadrágot a csizma
levetése nélkül tépte volna le magáról.

Igaz, arra nézve nem tettem kisérletet, vajjon derékig vizben állva
miként lehet az ázott kordován csizmát fel- és lehuzni.

Gondos vizsgálatot teljesítettem arra nézve is, nem volt-e az ifjú azon
este, mikor utoljára látták, részeg. Nem volt. A mennyi szeszes italt
ivott, mert valamelyest ivott, az őt részeggé egyátalán nem tehette. Ha
pedig józan elmével volt: miért kellett volna neki a világosan látható s
általa igen jól ismert járt útról letévedni, miért kellett volna neki a
kút eresze alá menni s miként lehetett volna oly vigyázatlan, hogy a
kútba beleessék, holott jól tudta, hogy az ily ereszek alatt kútak
vannak?

Mind e sok körülmény arra utalt, hogy nem véletlen balesettel, hanem
gyilkossággal állok szemközt és pedig olyan gyilkossággal, mely óriási
leleményességgel követtetett el. S ez esetben maga a jegyzettárcza
kézirata sem valódi, hanem vagy teljesen hamis, vagy páratlan erkölcsi
nyomással kényszeríttetett arra az ifjú.

De ki hát a gyilkos?


III.

Gyilkosságot ok nélkül senki sem követ el. S mihelyt a szerencsétlen
ifjú esetében sem az öngyilkosság, sem a véletlen baleset hipothézise
teljesen biztosnak tekinthető nem volt, sőt mindkét hipothézis sok
tekintetben valószinűletlennek tűnt fel, s mihelyt én gondolataimban
tért engedtem a gyilkosság lehetőségének: természetesen ennek indokait
kellett kutatnom s a feltett indokok szerint a gyilkosság különböző
esélyeinek föltételes képét kellett kirajzolnom, hogy a vizsgálatra a
rendelkezésem alatt álló bírói és rendőri közegeknek útasítást és irányt
adhassak.

Az ifjút rablási vágyból ölték meg: ez volt egyik legközelebb álló
ötlet. Ha a gyilkosságnak ez volt indoka: akkor ezt az ifjúnak semmiféle
ismerőse el nem követhette, valamint a két falu lakosai közül se
követhette el senki. Hiszen szegény segédtanítónak nem szokott pénze
lenni, ruhájáért pedig nem tették el láb alól, mert minden ruhája
megvolt. Tanítókat különben sem szoktak kirabolni, ilyen esetről nem
volt tudomásom sem addig, sem azóta. Ha mégis rablás kisérlete forgott
fenn, azt más, mint ismeretlen csavargó vagy oláh czigányok el nem
követték. De még ez is valószinűtlennek tűnt fel, mert afféle emberek
legalább kalapját, kabátját vagy csizmáját elvitték volna, a mi pedig
nem történt. De éjjel, éjféltájban, csikorgó téli hidegben efféle nép
nem szokott az országuton járkálni vagy zsákmány után leskelődni. Végre
leggondosabb nyomozásaink daczára sem merült föl semmi jelenség, hogy az
eltűnés napjaiban e vidéken efféle emberek megfordultak volna.

A rablógyilkosság hipothézisét tehát föltétlenűl el kellett ejtenem.

A második föltevés a boszu s különösen a szerelmi boszu indokából
elkövetett gyilkosságra utalt.

Ez volt nézete a tiszti főorvosnak, egy nagy tapasztalatu s éles elméjü
tudós férfiúnak is, ki az éhhalál orvosi véleményét megállapítá. De ez
volt nézete az alispánnak is, ki szintén leleményes elméjü tapasztalt
férfiú volt, később képviselő, majd törvényszéki elnök. Ez a nézet
fogamzott meg bennem is. S a lehetőség képét úgy alkotám meg, hogy az
ifjút valaki nagyon kényes helyzetben feleségénél vagy szeretőjénél
lephette meg s aztán erőszakkal valamely elhagyatott földpinczébe vagy
használatból rég kiment szőlőhegyi ó verembe zárta s aztán a
bekövetkezett halál után a hullát a kútba dobta. Balatonfő-Kajár körül
ily pincze s ily verem elég van. Vagy pedig az ifjút valami szerelmi
vetélytársa csalta s lökte bele vagy az ó verembe, vagy az elhagyott
szőlőhegyi kutak valamelyikébe. A hullát ő is csak később vetheté az
illető kútba, miután a jegyzettárczába a közlött szavak bevezettettek.

Némi elmosódott, halvány nyom mindkét irányban szükségessé tette a
vizsgálat arra irányzását.

Kerestem, vajon az ifjúnak nem volt-e valami engesztelhetlen ellensége
bármely czímen. Ilyet nem találtam. Egy falusi segédtanító, egy
tizenkilencz éves jókedvű ifjú egyszerű kis magyar falúban kinek állana
útjában, kit gátolhatna a pénzszomj vagy a fékezhetlen dicsvágy
kielégítésében?

Egyedül szerelmi viszony s tán női cselszövény lehetősége juthatott
eszembe.

Rájöttem, hogy Balatonfő-Kajáron volt egy férjes nő, ki iránt némileg
érdeklődött, kihez gyakran és szivesen betért beszélgetni s kinek
férjével is – egyszerü paraszt emberrel – jó viszonyban volt. Ama
végzetes estén, melyet e faluban barátaival borozgatásban töltött,
szintén említé barátai előtt, hogy e nőnek ma még, ha későn lesz is, egy
izenetet kell átadnia. De midőn barátaitól kilencz és tiz óra közt este
elbucsuzott, e nőhöz nem tért be, hanem kiballagott a faluból egyenesen
Csajág felé. Föltettem, hogy talán később az éj folyamában visszatért.
Nő és férj egyaránt kijelenték, hogy nem tért vissza. Szomszédok se
vették észre semmi nyomát még kutyaugatásban sem, pedig a nő lakása
körül tömérdek kutya volt. Mind a nő, mind a férj oly őszinte, nyilt,
egyenes, alig csalható arczczal s a részvétnek oly kétségtelen jeleivel
nyilatkoztak, hogy őket egyszerű feltevésre mint vádlottakat faggatni
erkölcsi és jogi lehetetlenség volt. Falusi, egyszerű, mezei gazda nem
képes úgy szinlelni, mint fővárosok próbált gonosztevője. Aztán, ha a
férj – föltevés szerint – kényes helyzetben találta volna is nejével:
magyar földmives ember a pillanatnyi fellobbanás és harag uralma alatt
áll s oly kikeresett leleményességgel nem követ el gyilkosságot. Vagy ha
követ is: előbb egyet vagy kettőt mindenesetre üt a kilobbant
szenvedélynek boszuló hevében. A hullán pedig semmi ütésnek vagy egyéb
külső sértésnek nyoma nem találtatott.

Nagy nehezen rájöttem, hogy egy pár évvel nála idősebb ifjú emberrel,
lakatossegéddel volt ama végzetes estén utoljára. Ez is csajági lakos
volt. Ez is falujába akart haza menni amaz estén s a kajári falú végétől
együtt indultak hazafelé az országúton. Ez volt életének utolsó tanuja,
nála kellett a nyomra vezető fonál kezdő végét kézbe vennem.

Elrendeltem a lakatossegéd letartóztatását előlegesen s az épületet, hol
elzárva volt, a legmegbízhatóbb pandurokkal őriztettem, hogy senkivel
semmiképen ne érintkezhessék. S így kezdtem nyomozni: minő viszonyban
állhatott ő a szerencsétlen ifjúval.

Nyomozásaim eredménye az volt, hogy mindketten egy ifjú leánykának
udvaroltak, ki szülőinél ott lakott a faluban s hogy a szerencsétlen
ifjú egykor panaszkodott, hogy a leányka nagyobb figyelemben és
kitüntetésben részesiti vetélytársát, mint őt.

Megidéztettem a leánykát s apja jelenlétében kérdezém ki a viszony
felől.

A leányka teljesen kifejlett, szép magas és széles termetű hajadon volt.
Midőn évei felől kérdezém: tizennégy éves életkort vallott be.
Semmiképen se hittem el, hogy csak annyi éves legyen. De csalódtam.
Keresztelő levele s kifogástalan tanuk vallomása bebizonyítá
csalódásomat. A leányka vallomása különben semmi felvilágosítást nem
tartalmazott. Beismeré, hogy ő szivesen beszélgetett mindkét ifjúval, de
valami különösen nem tünteté ki egyiket sem. A két ifjú ő előtte
tréfásan sokat versenygett ugyan ő miatta, de versenygésük a jókedv
határait soha se lépte túl. Ugyanekként nyilatkoztak egyebek is.

Egy csajági templomszolga vagy egyházfi vagy harangozó azt vallotta,
hogy a végzetes estén ő elaludni nem tudott s este úgy tizenegy óra
tájban hallotta, a mint a téli éj csendjében a segédtanító és
lakatossegéd együtt énekelték azt a dalt: »Télen-nyáron pusztán az én
lakásom.« Megjegyezte, hogy a dalolók, mikor ezt dalolták, az
úgynevezett Röcsöge hegynél jöhettek. – Ez a Röcsöge nevü hegy, vagy
inkább dombocska a Kajár és Csajág közti úton Csajághoz mintegy kétezer
lépésnyire fekszik. A dal hangja onnan téli csöndes éjszakán a falu felé
lengedező széllel a templomhoz jól elhallatszik.

Kérdezém a tanútól, mi alapon tudja azt állítani, hogy a két daloló a
segédtanító és lakatossegéd volt? Azt felelé: jól ismeri mindkettőnek
hangját a templomból is, de ő is sokszor szokott velük együtt
dalolgatni; – a tanítónak vékony alt hangja volt, a lakatossegédnek
mélyebb, érczesebb, férfiasabb hangja.

Ekkor kérdeztem ki a lakatossegédet.

Feltünő szép ifjú volt, sugár erőteljes termettel, fehér arczbőrrel,
csinos fekete bajuszszal. Szinte nem csodálkoztam, hogy a leányka – ha
igaz volt – előnyben részesíté. Bátor, nyilt, őszinte arczczal állott
meg előttem; – látszott, hogy se nem fél, se hetvenkedni nem akar.
Komoly, önérzetes ifjú benyomását gyakorolta rám.

Nyiltan elmondá, hogy azon az estén hol és mikor találkoztak egymással,
miként jöttek haza felé, miről beszélgettek, hol és minő dalokat
daloltak el. Elmondá, hogy a Röcsöge aljáig jöttek együtt, de onnan a
tanító visszafordult azon szóval, hogy neki Kajáron egy nőnél még
üzenetet kell átadni, ő tehát visszamegy. Figyelmezteté – úgymond – hogy
Kajár messze van, az idő hideg és éjfélre jár, hajnal előtt nem jöhet
vissza Csajágra, baj érheti útban, de az ifjú minderre nem hallgatott,
hanem tényleg visszafordult s így váltak el egymástól örökre.

Kérdeztem: miről tudta, hogy már éjfélre jár az idő? Azt felelte, hogy
kakasszót hallott Csajágról, ennek az első kakasszónak kellett lenni,
tehát akkor már éjjeli tizenegy óra volt kétségtelenűl.

Kérdezém: minő dalt daloltak Röcsögén. Hamarjába nem jutott eszébe, de
aztán némi gondolkodás után elsorolván magában az elmondott dalokat,
egész biztossággal kijelenté, hogy a Röcsöge oldalán ezt a dalt: »Télen,
nyáron pusztán az én lakásom« énekelték.

Kérdezém: miként hagyhatta el barátját oly rideg körülmények között,
miért nem fordult vele vissza, ha már őt a hazatérésre nem bírhatá.
Egész megilletődéssel felelte: tudja ő, hogy ez a gyöngeség nem válik
becsületére, eleget búsult ő ezen, de most már nem tud rajta segíteni.

Mondám neki, hogy őt terheli a gyanú s azért, míg az egész szomoru
rejtély ki nem világosodik, ő le lesz tartóztatva.

Nem ütközött meg rajta. Egész komorsággal mondá: »Uram, szivesen várok,
pár nap alatt ki kell derülni az igazságnak, olyan biztos vagyok ebben,
hogy én addig se nem eszem, se nem iszom, míg ártatlanságom ki nem
derül.«

Nem tarthattam fenn ellene tovább a vádat, de még a gyanut sem. Szabadon
bocsátottam.

Hogy utolsó együttlétük alkalmával jókedvüleg dalolgattak együtt: ez
kétségtelen volt. Hogy ő éjfélre azon este haza ért: ez is be lett
bizonyítva. Hogy első kakasszótól, tehát tizenegy órától kezdve a
Röcsögétől vissza lehessen menni addig a kútig, melyben a hulla volt s
onnan ismét éjfélre Csajágra lehessen menni: ezt sebesen nyargaló ló is
alig teheti meg, gyalogló ember semmi esetre. Pedig ha ő dobta volna is
bele a kútba: ezt küzdésnek s a küzdést odacsalogatásnak kellett volna
megelőzni. Ez esetben reggeli 5–6 óra előtt haza nem érhetett volna. S
aztán lélektani lehetetlenség, hogy jókedvü dalolás közben jusson ifjú
embernek eszébe oly iszonyu bűnt elkövetni. Még ha el akarta volna is
követni: akkor teszi azt, a mikor az elhagyott kútak és vermek körül
jártak, azok pedig Kajár közelében s Röcsögétől messze vannak.

Ez az ifjú nem volt gyilkos: ez meggyőződésemmé vált.

De ki volt hát?

E kérdésre nem tudtam megfelelni. E kérdésnél szürke lett a világ
előttünk. Hiszen azt sem tudtuk igazán, az is csak feltevés volt, igaz,
hogy súlyos jelenségekkel támogatott föltevés, hogy egyáltalán
gyilkosság áldozata lőn a szerencsétlen ifjú.

Elfogyott előlem minden nyom, kialudt az elmének minden találgató fénye.
Tizenhat év telt el azóta és a rejtély ma is rejtély. Ma sem tudja
senki, hogy a szerencsétlen ifjú öngyilkos volt-e, véletlen baleset
folytán szenvedett-e éhhalált vagy iszonyu gyilkosságnak lőn áldozatává.

Rettentő talányok vannak a büntető igazságszolgáltatás mezején.
Szerencsés az a bíró, ki az esetlegességeknek s az emberi lélek
működésének megfejthetlen titkai közt kikerülheti azt, hogy ártatlan
ember szenvedjen az ő kemény itélete által kemény büntetést. De az az
igazság örökké igazság marad: inkább száz bűnös meneküljön meg, mint egy
ártatlan szenvedjen büntetést.


MEDDIG BORJU A BORJU?

Limitáczió volt a vármegye gyűlésén, meg kellett szabnunk a hús árát.
Régi eset. Akkor még a vármegye szabta meg: hány krajczár legyen egy
font marhahús ára, hány latot szabad csontból, májból, tüdőből
nyomtatéknak adni.

Báró Fiáth Ferencz volt a főispán, ő elnökölt. Elmondta pár szóval, hogy
a limitáczió jön napirendre. Felhívta a második alispánt: terjessze elő
a kérdést.

Mi volt a limitáczió?

Az volt, hogy disznóhúst, birkahúst, borjuhúst, vadat, halat, baromfit
szabad árban adhatott mindenki, a hogy vették, de a marhahús árát a
nemes vármegye szabta meg. Hogy pedig a marhának melyik húsa mennyit ér:
azzal a nemes vármegye nem törődött. Szegye, felsárja, rostélyosa,
bordaköze, vesés fele, nyelve, fartöve, veséje: mindegy volt. Csontot,
paczalt, májat nem vett hússzámba a nemes vármegye. Velőt se. Ezekből
csak nyomtaték lehetett. De azt azután keményen megszabta, hogy a
nyomtatéknak három-négy laton túlterjedni nem lehet.

Az alispán, Késmárky József, nem volt bőbeszédű ember. De azért röviden
mégis megjegyezte, hogy a közegészségügynek és a magyar embernek javára
válik, ha minél több húst eszünk. Ettől nől a gyerek és a virtus. Ha
pedig a hús drága: akkor elég húshoz nem juthat, a kinek pénze nincs.
Minthogy pedig a szarvasmarha ára leszállt: ennélfogva a nemes vármegye
bölcs megfontolása elé terjeszti javaslatát, a mely szerint egy font
húsnak az árát húsz krajczárban kell meghatározni. Egyébiránt fölkéri a
vármegye tiszti főügyészét: terjeszsze elő hivatalos véleményét.

Kenessey Károly volt a tiszti főügyész. Becsületes és nagyon szigoru
ember. Szerette a nagy szakált és az ékesszólást. Nagy szakálát végig
simitotta s aztán ékes szóval előadta, hogy minő nagy volt őseinknek
bölcsesége, mikor a hús árának megszabását a nemes vármegyékre bízták s
ekként a marhahús élvezését a mészárosok haszonlesésének és
nyerészkedési vágyának, e minden közjólétet fenyegető ártalmas
szenvedélyeknek veszedelmes karmaiból kiszabadították. És így tovább.
Nagyon szép beszéd volt. Vagy tizenöt piros-pozsgás mészárosmester
hallgatta a karok és rendek háta mögött. Valamennyi szerette volna egy
kissé megmarkolni a tiszti főügyész szép szürkülő, hosszú szakálát. A
tiszti főügyész egyébként átadta a szót a főszámvevőnek.

A főszámvevő bódéi Bóday József hatalmas termet, piros arczu, igazi ősi
mészáros-mesterhez s legalább is atyamesterhez hasonló derék alak. Ettől
már jót vártak a mészárosok. Nem is csalódtak.

Elmondta ő okos irásokból a próbavágás eredményét; negyvenhét forint
volt a próbatehén, – feje, szarva, bőre, patája nyomott egy mázsát, –
bele, gyomra, tüdeje, szive, mája, paczalja nyomott szintén egy mázsát,
maradt tehát húsra, csontra kétszáznegyvenhét font, ha tehát egy fontra
19 74/100 krajczárt számítunk: megvan a tehén ára, elég a mészárosnak az
esedékhaszon minden font után 26/100-rész krajczár. Egyébként a nemes
vármegye bölcseségére bizza az elhatározást.

Most már megindult a vita s folyt szent hévvel és nemes hazafiúi
lelkesedéssel órákon át.

Egyszer csak szóhoz jut Gombás Lőrincz szentgáli birtokos nemes
atyánkfia s ellenségriasztó harsány hangon el kezd beszélni:

– Mivelhogy a mészárosoknak a borjuhús árát szabad árban lehetséges
árulni, ennélfogva nálunk minden húst borjuhús gyanánt mérnek ki, pedig
olyan öreg már az a marha, mint a bábaasszony. Hiába határozza el tehát
a nemes vármegye, hogy mi legyen a húsnak ára, tessék egyúttal azt is
elhatározni, meddig borju a borju?

Úgy emlékszem, 1647-ben épült a vármegyeház. Falai két öles vastagok,
ágyú ellen várfalnak készültek. Ez volt a szerencse, mert különben
nyomban összeomlottak volna arra a harsogó nevetésre, a mi a Gombás
Lőrincz szavaira kitört. Elvégre csillapult ugyan a kaczagás, de akkor
meg egyhangu lett a felkiáltás: Halljuk a tiszti főügyészt!

A tiszti főügyész megőrizte hivatalos komolyságát. Elmondta, hogy ő a
felvetett kérdést érdemes kérdésnek tartja s annak bölcs megoldását a
hazai közérdekek szempontjából szükségesnek látja, minthogy azonban erre
nézve se a corpus juris, se a tripartitum nem határoz, ellenben pedig
itt a fizika, fiziologia, kémia és higiénia, valamint a megyei és
községi adminisztráczió szempontjából fontos szakkérdések forognak fenn:
erre nézve szakértői vélemény beszerzését javasolja s ilyennek adására a
megyei főfizikust és járási orvosokat, úgy a veszprémi és pápai
patikáriusokat kéri utasíttatni.

Hosszú és eleven vita után a tiszti főügyész véleménye fogadtatott el.

Nosza lőn erre nagy keveredés a szakértők közt. Mert hát csakugyan ki
tudná megmondani azt teljes biztossággal, hogy meddig borju a borju?

Tegyük fel, hogy addig borju, a mig szopik. Igen, de hát meddig szopik,
ha ő rá magára bizzák? Olyan öreg ember nem volt a vármegyében, a ki
látott volna olyan borjut, a melyik önkényt mondott le a szopásról. A
borjut erőszakkal szokták elválasztani. Vagy borjukötélre kötik, hogy
anyjához ne férhessen; – vagy pedig vasgerebent kötnek az orrára, hogy
anyja ne engedje magához közel se férni.

A szarvasmarha természetének törvénye szabhatja csak meg: meddig borju a
borju. Ámde az emberi akarat és erőszak, mely a borjut anyja emlőitől
elválasztja, a szarvasmarha természetét nem helyettesitheti. S azután
más természete van a szép fehér magyar marhának, s más a tarkaszőrü
nyugoti marhának. S azután tovább kell szopni a borjunak, ha abból
magmarhát akarnak nevelni, mintha azt eladjuk a mészárosnak. S száz
szónak is egy a vége, a borju még sokáig borju marad, a mikor már nem
szopik is.

A szakértők egyelőre azt javasolták, kérdezzük meg a magas kormányt.

Fölirtunk a belügyek miniszteréhez. A miniszter azt felelte, hogy a
kérdést a marhafajok, éghajlat, táplálkozás minősége és helyi szokás
figyelembe vételével oldja meg a nemes vármegye maga.

Megint a szakértők nyakába keritettük a dolgot. Szegény szakértők, mind
elpusztultak azóta, mindmáiglan be nem adták véleményüket. S azért ma se
tudjuk még hitelesen: meddig borju a borju?


A KÁLVINISTA KÉTFEJŰ SAS.

Egykor Kaas Ivor irótársamnak egy szép vezérczikke jelent meg a lapok
hasábjain, mely Hurbánról s pánszláv irányu ünnepeiről szól s melyben
mint furcsa dolog emlittetik, hogy Hurbánék egy most épitett és
fölszentelt lutheránus templom tornyára a kétfejü sast tették föl.

Biz ez furcsa dolog a mi napjainkban, noha hajdanában a legnyakasabb
tősgyökeres magyar kálvinisták is országszerte sok templomuk tornyára
oda illesztették az osztrák császári vagyis inkább habsburgi kétfejű
sast. S azt hiszem, ma is van még néhány kálvinista templom itt-ott,
melynek tornya csúcsán a csillag a kétfejü sas nyakára helyezett
lándzsahegyen csillog.

Az én szülőfalumnak, Mezőszentgyörgynek is szép sudaras kálvinista
tornya volt gyermekkoromban, de a kétfejü sas ezen is rajta volt.
1848-ban elhatározta az eklézsia, hogy azt leveteti onnan, de egy
fehérvári ácsmester háromszáz forintot kért a levételért. Ezt már mégis
sokalták érte s a nemes ifjak e helyett azt határozták, hogy puskával
lelövöldözik a torony csúcsáról. Vagy legalább is puskagolyóval úgy
kilövöldözik alakjából, hogy senki se ismer rá.

Persze nem lett belőle semmi. Néhány száz golyót rá lőttek, de a kétfejü
sas észre se vette. Magasan állott, erős kalapált vasból készült, a
puskagolyó semmit sem ártott neki. Utóbb is abban hagyták a mulatságot s
akkor szabadultunk meg tőle, mikor ezelőtt harminczhét esztendővel uj
tornyot csináltattunk.

Komárommegyében is csaknem így járt egyik kálvinista falu. Már nem jut
eszembe a neve, csakhogy ennek derék presbiterjei okosabbak voltak, mert
ők ágyúval akarták 1848 áprilisban a kétfejü sast lelőni. De sokkal
okosabbak még se voltak, mert valami gonosz csont tanácsára a
várkormányzótól kértek hozzá ágyut és tüzért. Természetesen huszonöt bot
lett a vége, oly gyorsan és sommásan kiszolgáltatva, mintha a parancsnok
valamikor makai kapitány lett volna.

A komáromiakról azt beszélik, hogy 1848-ban ágyukkal lövöldözték le
kálvinista tornyukról a kétfejü sast.

A győriek különösen megjárták a városi őstorony kétfejü sasával.
1848-ban és 1849-ben kétszer levették önkényt, midőn a magyar sereg itt
táborozott s az osztrák sereg kétszer tétette vissza erőszakos
fenyegetéssel.

Láttam egy kálvinista templomban fészkelt kétfejü sast is.

Egerallyán vagy Adorjánházán a Marczal mellett láttam ezt. A szép
fehérre meszelt templom falán és pedig a karzat falán volt fekete
színnel fölfestve egy nagy istenadta kétfejü sas. Magassága, szélessége
lehetett vagy fél öl. Ezen annyival inkább csodálkoztam, mert mint
mindenki tudja, a kálvinisták semmi faragott vagy festett képet nem
tűrnek szentegyházaikban. De a kétfejü sast megtűrték. 48-ban, 49-ben
elfeledték bemeszelni, az 50-es években pedig már nem lehetett tenniök.
Most azonban nem hiszem, hogy megvolna már.

Jól emlékszem, ez a sas még a régi alaku volt, a minőt Mária-Terézia és
József császár idejéből ismerünk. Az a kétfejü sas sokkal soványabb és
ritkább tollu, mint a mostani és sokkal jobban hasonlit a mai német
császári vagy porosz sashoz. Igaz, hogy a mult században az osztrák
császárság felállítása előtt körülbelül egy volt mindakettő.

Nem emlékszem, hogy a kétfejü sast túl a Tiszán vagy a Tisza mellékén
láttam volna kálvinista tornyokon. Igaz, hogy e vidéken 48 előtt nem
jártam. Kakast azonban láttam s különösen sokat láttam a felvidéken,
lutheránus templomok tornyain is. S bizonynyal a vén Hurbán, ha már úgy
beleszeretett a madárvilágba, jobban teszi, ha kétfejü sas helyett,
hitrokonainak ősi szokásához ragaszkodva, kakast tétet temploma
tornyára.

Egyébiránt valamikor ezelőtt száz évvel a tiszamelléki kálvinistáknál se
volt gyöngébb a Habsburgok iránti lojalitás, mint túl a Dunán.

József császár 1781. október 19-én adta ki hires rendeletét a vallás
szabadságáról, a »christiana tolerantia«-ról, mint az egykoruak
nevezték. Ez a rezoluczió deczember 26-án érkezett és publikáltatott
Debreczenben s a krónikairó megjegyzi, hogy »e napnál nem ért Debreczen
örvendetesebb István-napját«.

Ez évnek utolsó és a következő évnek első hónapjaiban az egész országban
felharsogott a protestánsok örömének vidám zaja. És az ünneplések,
lakomák, hálaadások és áldomások tömegesebbek valának, mint 1848-ban a
márcziusi törvények ünneplése.

És ez természetes volt.

A protestánsok, kálvinisták túlnyomó nagy része jobbágy volt, igaz, hogy
a köznemességé is.

1715-től kezdve is talán ezer protestáns templomot vettek el s az
iskolák százait zárták be. Még nagyobb városokban is folyt az okkupálás.
Veszprém 1716-ban, Pápa 1752-ben vesztette el kálvinista templomát és
iskoláját.

A kálvinistákat plébános anyakönyvezte; a protestánsok fizetni tartoztak
a katholikus papságot, ép úgy, vagy sokkal jobban, mint maguk a
katholikusok. Ezenkívül fenn kellett tartaniok saját egyházaikat,
papjaikat, iskoláikat.

Mária Terézia szabályozta az úrbért, József a vallásszabadságot.
Mindkettő tette mindezt a rendek, a nemesség, az országgyülés, a
vármegyék ellenére. Bizony természetes volt, hogy a protestáns nép, mely
szabadságát és anyagi érdekeit és vallásának gyakorlatát a Habsburgoktól
nyerte: ezek iránt túláradó hálát érzett szivében és demonstrált
külsőleg is, a hogy tudott.

Így kerültek a kétfejü sasok a kálvinista templomok csúcsára. – 1781-től
a század elejéig száz meg száz kálvinista templom épült s ezek nagy
részére hálából odafészkelt a kétfejü sas. Jókai egyik legszebb
regényében, az »Elátkozott család«-ban leirt templomépités és
templompusztitás is ez időre esik. Az eset Komáromban történt s a
komáromi kálvinistáknak is megvolt egykor a maguk kétfejü sasuk.

A »Gott erhalte«-nak hallása ma például rosszul esik fülünknek. 1849 óta
annyi keserü emlék támad fel lelkünkben, a mikor ezt halljuk. De 1848
előtt nem így volt ez egészen. S én még jól emlékszem kálvinista
népiskolai tankönyvekre, melyekből naponként tanultuk és énekeltük a
»Gott erhalte« szövegét és dalát magyarul e kezdettel:

»Isten tartsd meg Ferdinandot«.

Mennyit kellett vétkezniök az ország minisztereinek száz év óta, hogy e
hangulatot kiverjék a magyar kálvinista nép szivéből! És a kétfejü sast
a kálvinista tornyok tetejéről. Ezt ugyan kiverték alaposan.


AZ ÖREG GULYÁS.

Van egy képem a Képzőművészeti Társulat téli kiállításán. Ott van
valahol a tizenkettedik teremben. Nem is én festettem, nem is engem
ábrázol, meg se vettem, mégis az én képem.

Van egy ifjú, hajadon urnő, a ki még kis lány, de már nagy művésznő.
Ismerik nevét, a kik ismerik a mai magyar képzőművészetet.[1] Istenadta
lángelmével, sors- és születésadta független vagyonnal a színek
költészetének engedi át ábrándozó szellemét. Fölösleges játék serdülő
lányok részére.

Ez a művésznő valahol valamikor megpillantotta az én gömbölyü
tarfejemet. S jó műtárgyat talált benne. S le is festette volna nagy
kedvvel és türelemmel, ha én tudtam volna »ülni« nagy kedvvel és
türelemmel. De kárpótolta magát. Fogott Törtelen egy öreg gulyást,
beédesgette műtermébe, megtanította »ülni« s lefestette én helyettem. És
az én számomra. Ez az én képem. Azt gondolta a művésznő: mindegy az.
Öreg gulyás: öreg politikus. Mindegyik nyájakat terelget. Pedig mégse
mindegy. Mert az öreg gulyás nyája szót fogad, még ha bogárzik is.
Másként van az öreg politikusnál.

Ott gubbaszt az öreg gulyás aranyos rámában a falon. Napsütötte
fekete-barna arczán egygyel sincs több redő, mint a mennyi egy öreg
gulyást megillet. Szemeiben még eleven tűz villog, vastag bajusza még ki
van fenve keményen. Kalapját már nem vágja félre, de arczát még gondosan
borotválja s öreg korára még fogaiból is megtakarított annyit, a mennyi
a pörkölthöz szükséges.

– Hány éves kend, öreg gulyás?

– Találja el kegyelmed.

– Hatvan.

– Az is voltam valamikor.

– Hetven.

– Az is voltam már régen.

– Nyolczvan.

– Tavaly nyáron találkoztam vele künt a legelőn.

Tehát nyolczvanegy éves az öreg gulyás. Szép kor, szép idő, kivált ha
még keményen pödrött bajusz is jár vele.

Mosolyog az öreg. Mosolyában jólelküség s egyuttal egy kis ravaszság
leskelődik ránk. Bámulom a művészt, mikor az arcz szinein és vonalain
elém tud állítani egy egész lelket, egy egész jellemet a maga ezer
indulatával.

A hősnek, az elkeseredettnek, a dühöngőnek, a kaczagónak, az irigynek, a
lelkesülőnek, a haldoklónak, a részegnek, a nagy indulatok emberének
csak egy arcza van. Az arczvonások szövetének egyetlen változata elénk
állítja azt a jellemet a müvész színeinek segélyével. De mit csinál a
művész ott, a hol mindennapi egyszerű lelket egymásnak ellenmondó
határozott indulatokkal kell egy arcz keretében elénk állítania?

Az öreg gulyás arczán ravaszság van. Tehát lelkében is ravaszság van.
Nyolczvan éves életének egész jellemében ott kell lenni a ravaszságnak.
Ha ott nem volna: hol vette volna a művész?

Nem az a ravaszság, melyet Csemegi a büntető törvénybe beiktatott. Mely
az előtte állót, a vele beszélőt e gondolattal üdvözli: Mid van, a mit
elcsaljak tőled? Az öreg gulyás ravaszsága némán szól, de így szól:
Hátha nem is oly derék legény kegyelmed, a milyennek első pillanatra
látszik? Hátha én nem hiszek el mindjárt mindent, a mit kegyelmed állít?
Hátha én jól megnézem azt, a mit meg akarok látni? Hátha én nem azt
látom, a mit nézek s nem azt nézem, a mit látok? Hátha nekem nem lesz jó
a fapénz? Hátha én nem tartom addig a zsákot, míg meg nem nézem, mi van
felöntve a garatra? – Ne félj, meg nem csallak, de ne is bízd el magad,
hogy engemet megcsalsz.

Ime az öreg gulyás ravaszsága.

Harczban a születéssel, harczban az élettel, a nyomorusággal, a
betegséggel, harczban az asszony és gyerek éhes gyomrával és meztelen
testével, harczban nyolczvan éves korral s öregség súlyával: bizony a
vén gulyás régen elpusztult volna ravaszság nélkül. Nagy erő és nagy
erény van az ő ravaszságában.

Mert a ravaszság csúnya dolog, ha valakit megejteni készül, de szép
dolog, ha megvédi azt, a mit a sors és a rossz ember el akarnak
ragadozni. Okosság és kötelesség ilyenkor a neve.

S volt erre a vén gulyásnak alkalma a hosszú életen keresztül.

Ime, most vertek ki eléje egy nyolczhetes borjút. Nem legel az
istenadta. Csak áll, csak feltartja a fejét, csak elbődül
egyszer-másszor, csak néz arrafelé, a hova a legrövidebb úton
visszakivánkozik. Anyja tejéhez, melyet most vettek el tőle; kisebb
testvérjeihez, kikkel összeszokott; az udvarbeli csatangoláshoz és a
szérüskertbeli legelőhöz, mely jobban megfelelt ízlésének. Az öreg
gulyás első pillanatra észre veszi, hogy a borjú megugrani készül. Vagy
hazafut s ő kap ki miatta, vagy elbódorog s ő ad számot róla. Minő
körmönfont ravaszsággal kell a borju szándékát megelőzni s bojtárt, ebet
úgy állítani, hogy mire a borjú érett megfontolás után elkezdené a
futást: akkorra útját állják mindenfelől. Mert ha egyszer már megindúl:
paripa se vágtat jobban, mint ő kelme.

Pedig hát ez csak egy rugott borjú volna, a ki az ő elméjét próbára
teszi. Hát még a czeglédi, abonyi, nagy-kőrösi vásárban mennyi okos
emberrel kell megtilódnia, míg szűrét, kalapját, dolmányát, csizmáját,
minden gönczét beszerzi, tehénkéjét eladja, újat vesz helyette, borját
rávallja a mészárosra vagy a pesti zsidóra s asszonynak, gyereknek,
lánynak minden vásári dolgát eligazítja?

Asszony! Hejh, az asszony régen ott porlad már a törteli temetőben.
Sírhalmát is elegyengette már az idő, fejfája is régen elkorhadt, de az
öreg gulyás azért odatalálna még éjszaka is. Nagyon jól emlékszik még
örökös nyugvóhelyére, pedig bizony ritkán látja. Virágot se hord oda, a
pázsitot se öntözgeti, mindenszentek napján lámpát se gyújt az örök alvó
fejéhez, de öreg szíve még nem korhadt el egészen s benne még mindig
nyílik a halványuló emlékezetnek szerény kis kakukfű virága. Ezt a
virágot nagyon szerette a boldogult s ez nyílik a sírhalma körül is.
Tudja jól, mert ha mikor vásárra megy: ott vezet el az út a temető
mellett s ha egyszer nem, másszor csak betekint a temetőbe. Dolga ugyan
nincs ott, de mégis csak betekint, mintha nógatná valaki.

– Hát aztán jó asszony volt-e az Istenben boldogult?

– Minden vasárnap tisztát adott, gyereknek, házi jószágnak gondját
viselte, szomszédolni nem volt a kenyere, az ebédet meg pontosan kihozta
s míg fiatalok voltunk, el is időzött nálam egy-két óráig mindennap.
Most is élne szegény, ha a Berkiné komaasszony virrasztásánál át nem
fázott volna. Kolerás idő is járt, ágynak esett, nem is kelt fel többé.
Azóta is eszembe jutott egyszer-másszor, hogy az abonyi orvosnak mégis
meg kellett volna mutatni, de olyan gyorsan elgyalázta a betegség, hogy
nem lehetett kocsira tenni. Így volt biz az! Nyugodjék békével!

– De kegyelmed más menyecskét is meg-meg nézett hamis szemmel.

Az öreg gulyás komoly képet mutat erre a hiábavaló beszédre. Nem is
felel rá semmit. Az asszony halála után soha se jutott ilyesmi eszébe. A
mi pedig valamikor volt, az meg már nagyon régen volt. Még bojtár-gyerek
korában volt, mikor a kocséri Jenei Viczát megkedvelte. Szemre való lány
volt, csakhogy nagyon pajkos lány volt. Nem ijedt meg a csintalanságtól,
maga is csintalan jó kedvű volt. El is vette volna, ha isten úgy
rendelte volna. De egyszer az abonyi vásáron két forintos sali-kendőt
vásárolt. Idres-bodros széle csak úgy röpködött a karcsú derekán. Nyolcz
forint volt a bojtárnak esztendei bére: mit csináljon ő sali-kendős
lánynyal? Beszéltek is utóbb a szép Viczáról Kara-Jenőben, a hova
feleségül vitték. De az öreg gulyás azóta se látta, nem volt arra járója
se neki, se a gulyának.

Pedig hát akkor még volt a gulyának elég mezeje.

Törteltől Abony alá lehetett hajtani. De ez még semmi. A Gerje folyásán
három egész nap lehetett terelgetni a gulyát arra napnyugat felé. Híre
se volt a tilosnak. A nagy-kőrösiek pedig a város alól Tetétlenig
engedhették a juhot, ökröt, csikót legelni. Nem olyan világ volt akkor,
mint most. Most a tinó, ha bogárzik, se futhatja ki magát. Sánczba,
garádba, tilosba ütközik azonnal. Nem is hiszem, hogy nem én vagyok ezen
a vidéken az utolsó gulyás. Hiszen csak lesz még marha azután is, de
gulyás már nem lesz többé én utánam.

– Hát ehhez a föstött képhez mit szól kelmed?

– Nem tudom mire vélni ezt a dolgot. A mi jó kisasszonyunk aligha csúffá
nem akart engem tenni. Pedig akár a képre nézek, akár a tükörbe nézek,
mindegy az. Azt mondta, üljek le előtte, majd ő engem leföst. Gondoltam
magamban: engem ugyan nem. De szépen is beszélt, rám is parancsolt,
egy-egy pohár bor is járta: no hát Isten neki. Valami kenőcsöket addig
kevergetett ide-oda, míg utóbb magamat láttam a táblán. El nem tudtam
gondolni, miért tölti az idejét ilyen hiábavalósággal. Hiszen a kertben
sétálhatna, kávét is ihatnék ezalatt. Csak azt röstellem, hogy a kopott
kalapomban föstött le. Pedig van énnékem jobb kalapom is.

– De kiállítják ám kegyelmed képét Budapesten az urak előtt!

– Hallom. De hiszen én meg nem nézem. Még rám találna ismerni valaki!




A NAGY ÉV APRÓ EMLÉKEI.

Lesz-e még háború? Lesz-e még forradalom? Fölharsan-e még egyszer a
függetlenség szilaj szenvedélyének riadója az alföld síkjain, a Duna és
Tisza völgyén, Erdély bérczei közt s a Bakony rengetegeiben? Lesz-e még
hős a magyar egykoron? S elszenvedi-e még egyszer a csaták tüzét, hősei
bukását s üldöztetésének néma kínjait?

Nem tudom. Az én életemben már nem zúdulnak ránk többé a harcz viharai.
Több mint félszázad telt el az utolsó szabadságharcz óta. Én gyerek
észszel, de éber és kiváncsi szemekkel láttam az utolsót. Annak is csak
azt a kis részét, mely az én szülőföldemen folyt le s melyben az én
családom s az én véreim és ismerőseim vettek részt. Bizony kis rész volt
az. S nem is oly véres és nem is oly irtózatos, mint Erdélyben és a
Bácskában.

És ez is érdekes volt.

Nem külső eseményei miatt. Hiszen én elvégre se láttam mást, mint
Jellasich bevonulását, Roth és Filippovich táborának fegyverletételét s
apámnak egy csapat horváttal való csatározását. Mi ez a nagy csatákhoz
képest?

De az én családom mindazt átérezte, a mit minden jó magyar átérzett
akkor a haza egész területén.

A gyász és aggódás keserű napjait, a mikor fegyverünket a bukás
fenyegette. A diadal dicsőségének hajnalderűjét, mikor az ellenség
megfutamodott. A kétségbeesés sötétségét, mikor északnak számlálhatlan
csapatai ránk hömpölyögtek. – S aztán jöttek a szolgaságnak, ez
elnyomatásnak, az üldöztetésnek szomoru évei.

Az én kis köröm érzésének és gondolkodásának változatairól akarok néhány
kis korrajzban számot adni.

Alakjaim mintha most is előttem állanának.

A kálvinista pap, a ki perbe száll saját istenével is, ha az elhagyná
magyar népét.

A czigány, a ki sebesülten jön haza a piskii csatából s világgyőzelmek
hirét hozza messze földről.

A hős, a kit szegény öreg német jobbágyok mentenek meg a moóri
csatatéren.

A lázadó rácz, a ki megbánja fajának bűneit.

A börtönből hazatérő főur, a kit romba dőlt várában nem vár és nem fogad
senki, de a kihez leszáll a felhőből az erdei sas, hogy őt üdvözölje.

A kétségbeesett törvényhozó, a ki kioltja saját életét, de még akkor is
rágondol arra a virágra, melyet egykor győzelmes harcz után a csatatéren
gyöngéd női kéz nyujtott neki elismerésül.

És még sokan, a kik már nem élnek s a kik mind rokonaim vagy jó
ismerőseim és barátaim voltak.

Mindannyinak története nem e könyvben van együtt. De együtt van és
együtt lesz összes műveimben.

Bizonyosan akad ifjú lélek, a ki szent gyönyörűséget talál
visszaemlékezéseim tarlózatán.


EGY SZILVESZTER-ESTI TÁRSASÁG 1832-BEN.

Az 1832-ik évi országgyülés az év végére, deczember 16-ára hivatott
össze. Ősi szokás szerint az első három nap gyülekezésre volt szánva,
tehát csak 19-én lehetett tartani az első nyilvános ülést. Karácsony
ünnepe előtt még két ülés volt és azután a karácsonyi és uj évi ünnepek
czímén elnapoltatott az országgyülés 1833-ik évi január hó 10-ig.

Akkor még nem vasuton, nem is gőzhajón, hanem közönséges utazó kocsin
vagy forsponton jártak a megyei követ urak az országgyülésre. A
máramarosi, szatmári és temesi követeknek rossz úttal és rossz idővel jó
két hét kellett, mig felértek Pozsonyba. Arra tehát a távolabb lakó
követek nem is gondolhattak, hogy a húsz napra terjedő szünet alatt
egyet haza tekintsenek.

Egyébként se siettek haza. Kedélyes, vidám életet éltek Pozsonyban. Sok
követnek ott volt felesége, családja; a barátságos és tömeges
vendéglátás, a mennyire a hivatalos szállás engedte, divatban volt. Bor,
kártya és szép asszonyok csevegése jobb mulatság volt, mint a sárban,
hóban, fergetegben való utazgatás ide-oda.

Néhány követ összebeszélt, hogy együtt töltik a Szilveszter-estét egyik
alkalmas vendéglőben. Különösen Siskovics József baranyai követ és első
alispán buzgólkodott egy jó társaság összehivásán. Buzgólkodása sikerre
vezetett. Összejöttek Deák Antal, Kölcsey Ferencz, Niczky vasi követ,
Sárközy Albert somogyi, Kocsi-Horváth Sámuel veszprémi, Balogh János
barsi, Beöthy Ödön bihari követek s még vagy tízen-tizenketten. Sőt a
mágnások közül is megjelent az estélyen báró Wesselényi Miklós és báró
Perényi Zsigmond. A társaság nagyobb része, mint látszik, nőtlenekből
állott.

A vacsora szokott kedélyes, vidám zajjal folyt le. A leghangosabb
társalgást természetesen Wesselényi, Beöthy, Balogh János folytatták: az
ellenzék legifjabb és leglángolóbb tagjai.

Deák Antal ült az asztalfőn. Ő komoly, sőt komor volt ez estén és kevés
beszédű, mint rendesen szokott lenni. Nem messze ült tőle Kölcsey, az
álmadozó költő és szónok, kit a zajos társalgásban alig vettek észre. Ő
ép oly szótalan volt, mint Deák.

Vacsora után nem ültek kártyához, mint a hogy különben a követek
általános szokása volt, ha nők nem voltak jelen. Hanem kártya helyett
mély politikai eszmecserébe bocsátkoztak és sok reményt, nagy
vívmányokat, a haza felvirágzását s nemzetünk megerősödését kötötték az
épen most megnyilt országgyüléshez. A társalgás leggyakoribb tárgyai a
juliusi forradalom, a felvidéki lázadás és Széchenyi nagy röpiratai
valának.

Wesselényi a maga ifjui tetterejét és elszántságát látta feléledni az
ujra ébredt nemzetben. Csak Bécscsel kell – mondá – megküzdenünk, erre
pedig elég erőnk és akaratunk, s a nemzetet nagygyá és boldoggá
teszszük, a milyen nem volt Mohács óta.

Beöthy Ödön megjegyzé, hogy van még más ellenség is, nemcsak Bécs. Ez
ellenség a főpapság, mely szövetkezni fog Bécscsel, egymás ellen uszítja
a felekezeteket s a nemzet figyelmét és lelkességét átkos felekezeti
harczban fogja kifárasztani.

Balogh János hozzátette, hogy se Bécs, se a főpapság nem oly veszélyes,
mint a mágnások. Ezeket leszorítani, az igazi demokrácziát megalapítani
s a szabadságot és nemzeti jellemet ez alapon kifejteni: ez a mi
feladatunk.

A három pont közül folyt az élénk eszmecsere. Kölcsey lehunyta ép
szemét, Deák Antal néha megsimogatta vastag, lecsüngő bajuszát: úgy
hallgatta ez üde szellemek érdekes nyilatkozatait. Végül megszólalt Deák
Antal:

– Se Bécstől és az udvartól, se a főpapságtól, se a mágnásoktól nem
tartok annyira – úgymond – mint saját gyengeségünktől. Meg tudnánk mi
küzdeni mind a hárommal külön is, együttvéve is, ha igazán meg akarnánk
küzdeni. De én akaratunk komolyságában és kitartásában kételkedem. Sok
bennünk a hivalkodás s azok, kiknek elől kell járni, hamar megunják a
vezetést s vagy nyugalomra térnek, vagy a kormány édes szavaira és
kecsegtető igéreteire elhallgatnak, sőt a nemzet ellen állanak pártot.
Ez aggaszt engem.

– Kit sujt ez a vád? – kérdé Wesselényi. – A nemzetet-e vagy az
országgyülést?

– Minket, a nemzet választottjait – felelte nyugodtan Deák Antal. –
Emlékszem a tíz év előtti nagy alkotmányos küzdelmekre s az 1825-iki
országgyülés dolgaira. Mily nagy reményeket kötöttünk Barthalhoz,
Plattyhoz Szerencsyhez, Somssich Pongráczhoz s ma már valamennyien a
kormány árnyékába huzódtak és csöndes emberek, sőt az udvar igyekezetét
támogatják. Vay Ábrahámtól sokat vártam s egy nyomorult grófságért
lemondott szép nemzeti szerepéről. Mit gondoltok: ha Nagy Pál, ha
Ragályi, Bernáth, Pázmándy, Borsiczky s még néhányan a vezetők közül
megadnák magukat az udvarnak: mi lesz akkor nemzetünk ügyéből?

– Itt leszünk mi, – dörgé Wesselényi.

– Mi meg nem ingadozunk, – kiáltá tüzesen Beöthy.

– Elhiszem, mond Deák Antal, hogy titeket és még igen sokat az édes szó
és kecsegtető igéret el nem tántorit, de vajh meg tudtok-e állani az
ármány, erőszak, meghurczoltatás és vérpad előtt is s példátokat követni
fogja-e majdan a sokaság? Mert héroszok nem tesznek nagygyá nemzetet,
hanem csak oly nemzet lesz nagygyá, mely héroszait nemcsak megszüli,
hanem azokhoz hű is marad.

Viharos szóváltás következett ez után. Csaknem mindnyájan megegyeztek
abban, hogy az udvarnak és kormánynak régi eszközei; ranggal,
hivatallal, adományokkal széditeni el a nemzet vezetőit, többé nem lesz
sikeres.

A vita hevében Kölcsey oda ment Deák Antalhoz s lassan mondá neki:

– Nagyon tisztelt barátom, az én hitem nagyobb mint a tiéd, pedig az én
hitem is gyenge.

– Az én gyenge hitemmel – úgymond Deák Antal – nem is szabad nekem itt
maradnom. Azért, mihelyt lehet, megyek haza birtokomra, vigyék az ország
dolgát az erősebb hitüek, rám mint hű közlegényre mindig bizton
számithattok.

Balogh János felugrott egy székre s férfias szépségének s érczes
hangjának egész teljességével kiáltá:

– A fölserkent nemzetet se az erőszak vérebei, se az udvari
vesztegetések mérgei, se a kormánynak nemzettagadó ármányai, se saját
hitetlenségünk gyöngeségei meg nem rontják többé. Esküdjünk meg barátim,
hogy mi kitartók leszünk!

Felkapta poharát; tüze elragadt társaira, mindenki poharához nyult, még
Deák, még Kölcsey is s lelkesülten fogadták meg, hogy egyetértők és
szilárdak lesznek szegény magyar nemzetünk igaz ügyeinek védelmében.

* * *

Deák és Kölcsey már negyed év mulva nem voltak az országgyülésen. Amaz
önkényt, emez kényszerítve távozott el, de ők hívek maradtak.

Niczky vasi és Kocsi-Horváth veszprémi követek nemsokára
meghunyászkodtak a kormány előtt.

Wesselényi agyonüldözve, Beöthy számkivetésben, báró Perényi bitófán
végezte életét.

Balogh János pedig mint remete, elvonulva a Zoborhegyi kamalduli zárda
romjai közé, öregen, koldusan, szeme világától megfosztva, írta egykori
jó barátjához, Sembery Imréhez, e levelet:

»Kedves jó régi Barátom.«

. . . . . . . . . . . . . . . . .

»Te jól ismered múltamat minden részleteivel. Jól tudod, hogy én is
egyik részese valék ama dicsőségnek, minőt a Nemzet választottjainak
osztogat; hiszen Veled egy elvért küzdöttem több éveken át: a hon
szabadsága és függetlenségeért.«

»Azonban mi lőn mindennek vége rám nézve? Ősz, kopár homlokomról a
babérlevelek mind elhulltak, csillagom elhomályosult, eltünt; múlt
életem rózsaágairól a virágok elfonnyadtak, csak tövisei maradtak… Nihil
durabile sub sole!«

»… Ha én nem áldoztam, nem vesztettem, nem szenvedtem volna annyit a
hazáért; ha a hon méhkasában here lettem volna, ki mitsem dolgozik, csak
henyélve élvez: nem panaszkodnám. De isten és a magyar világ tudja, hogy
én serdülő korom óta minden leheletemet a haza közügyeinek szenteltem,
megtéve, megmozdítva érettük mindent, mit csekély tehetségem engedett.«

»Szerencsétlenül végzett szabadságharczunk után a természet ösztönét
követve, életemet megmentendő, egy istennel s egy köntössel
kivándoroltam és midőn tíz évi mesés viszontagságok után a honvágy
leirhatatlan kínjaitól üzetve, felsőbb engedelem nélkül visszatértem in
laribus paternis, még csak annyit se találtam, a mennyi kis ujjam körme
alá férne. Hova lett hátrahagyott, elkobzott vagyonom?«…

* * *

Balogh János barátai alamizsnájából élve, nyomorban halt meg.

Azok pedig, kik a hon méhkasában here módra henyélve élveznek: élvezik a
föld minden örömeit s élvezeteik tíz éves tartamát országos zajjal
jubilálják.

Most már senki sincs életben azok közül, kik 1832-ben a pozsonyi
Szilveszter-estén hazájuk javára, a legnemesebb harczra megesküdtek.

A kik megszegték esküjüket: azok boldogultak.

A kik hűk maradtak a haza igaz ügyéhez: azok száműzve, börtönben,
koldulva vagy bitófán végezték az életet. De ezeknek utolsó szava is
áldás volt az imádott hazára.

Amazok pedig nem áldják, csak élvezik a hazát. De nincs és nem is lesz
áldás nevükön, hanem eltemeti őket a feledékenység.

A hősök pedig, a lánglelkek, a koldusok, a bitónak és számüzetésnek
áldozatai áldva lesznek örökké – nemzedékről nemzedékre, míg lesz e
földön magyar.

S lesz addig, míg ily fiai lesznek.


II.

Az előző sorokban megemlékeztem Balogh Jánosról s érintém életének
keserü viszontagságait. Erre nézve Nagy Nepomuk János úr valamely lapban
erős birálatot indit rám. Nem hagyhatom szó nélkül birálatát.

Egy kis országgyülési reminiszczencziát akartam én közölni az előző
sorokban. A mivel azt bizonyítám, hogy a hatalom és a sors még mindig
üldözi azokat, kik szegény nemzetünk igaz ügye mellett elszántan, alku
nélkül küzdenek s hogy kényelmes jólétben dobzódnak azok, kik elvük árán
s a nép bizalmának kijátszásával a hatalom vak eszközeivé ajánlják fel
magukat. Közleményem czime volt: »Egy Szilveszter-esti társaság
1832-ben«.

Ebben szó volt Balogh Jánosról is, a hires barsmegyei ellenzéki
követről, a későbbi forradalmi férfiuról, a bujdosóról, az ismét
hazatért hazafiról, ki vakon, koldusul, remete módra élt a zoborhegyi,
egykor kamalduli zárdában s barátai alamizsnái által is segítve,
szegényül halt meg.

Ennyit állítottam s nem többet és nem kevesebbet. Állításomra ily
szavakat használni felhatalmazott engem a poézis és a stilisztika s
kitüzött czélomnak nemessége.

Azonban Nagy Nepomuk János reám támadott s kimondá, hogy állításaim a
történeti hűségnek nem felelnek meg s azon kívül sértők a most élő
rokonokra is. Czáfolatát alapítja az igazságra és történeti hűségre.

Elismerem, hogy az igazság és történeti hűség mindenek felett való s
hogy ezeket megsérteni nem jogosít fel se poézis, se stilisztika, se
semmiféle czél nemessége. De határozottan állítom, hogy minden szavam
teljesen hű a történethez és igazsághoz s hogy Nagy Nepomuk János
teljesen téved mindabban, a mit ellenem czáfolatul hoz fel.

Igazságomat Balogh János saját szavaival bizonyítom.

Egy levelében, mely Érsekujvárott 1871 decz. 10-én kelt, valamely egy év
előtt történt dologra való hivatkozás után szóról szóra így ír:

»– – Az óta nagy változás történt rajtam, igen is nagy változás, de nem
jobbra, hanem rosszabbra, mert akkor csak gyengélkedő szemeim világát
jelenleg végkép elvesztve, merő vak lettem.«

»Voltam ugyan a múlt nyár közepén Bécsben a világhírü szemorvosnál, dr.
Arlnál, ki is szemeimet szorgosan megvizsgálván, egy pontosan
használandó szemkenőcscsel és azon biztatással bocsátott el magától,
hogy rövid idő múlva visszanyerendem szemeim világának legalább is egy
jó részét.«

»Azonban ember tervez, isten végez. A szem-mágusz reám nézve arany
szavai nem teljesültek, jóslata nem lőn incarnálva és így eddigelé
szemeim nemcsak hogy fel nem épültek, de végkép elhomályosultak.«

»No de még engem mindig táplál az az édes remény, hogy még egykor
barátaimat és e szép világot meglátandom stb.«

Ez édes remény nem teljesült. Tehát igazságot írtam, midőn a boldogúlt
hazafit vaknak állítám.

* * *

Állítám azt is, hogy barátainak alamizsnái is segítették őt.

Egy levélben egyik barátjához így ír a fentebb érintett dátum alatt:

»Ha emlékezetem nem csal, most folyt le körülbelül egy éve, hogy szives
valál baráti kérelmemre jóltévő jobbodat felém kinyujtani. Fogadd e
szivességért már akkor is mélyen érzett, de úgy hiszem, tőled
nagylelküleg elengedett szóbeli köszönetem manifesztáczióját stb.«

Módomban állana e hű barátot megnevezni s tényét részletesen is közölni,
de ő még él és gyöngéd érzelmeit sérteném vele. Hadd maradjon tehát ez
és egyéb adatom jegyzeteim közt a későbbi jövendőnek.

Tehát ez az állításom is megfelel a legszorosabb történeti igazságnak.

* * *

Állítám zoborhegyi remeteéletét. Erről ő egy barátjának a következőleg
ír:

»Zoboron. Aug. 6. 1870. Kedves jó régi barátom! Elevenen képzelem, mikép
csodálkozol, midőn tőlem, ki a nagy világtól elvonúlva, itt, Zobor
hegyén, az egykori kamalduli szerzetesek zárdája romjai közt lézengve
éldegélek, e sorokat olvasod; azonban… quis contra torrentem?«

Ezek a dicsőült hazafi szavai. S ő valószinüleg jobban ismerte saját
helyzetét, mint Nagy Nepomuk János.

* * *

Állítám és saját levelével igazolám, hogy javait a hatalom 1849-ben
konfiskálta. Ezt az ő levelén kívül, ha ez birtokomban nem volna is, be
tudnám Barsmegye levéltárának adataiból bizonyítani. Hogy e javakat
rokonai, gyermekei miként vették ki (s jól tették, hogy kivették) – a
kormány kezéből: erről semmit se szóltam.

Nem szólok ama magánjogi kérdésről sem, melyet Nagy Nepomuk János
fölvet, hogy e javak körül kik voltak az illetékes örökösök s mire
alapíták örökjogukat. Ezt vitatni vagy csak érinteni is nem az én
feladatom.

A boldogult hazafi rokonait igen is fájdalmasan érinthetné, noha őket
akkor se sérteném, ha a nálam levő leveleket egész terjedelmükben
nyilvánosságra hoznám. S ehhez az általános felfogás szerint s kivált
Nagy Nepomuk János támadása után volna is jogom.

Azonban az én jogi felfogásom szigorubb az általános felfogásnál. Érzem
azt, hogy bármily jogosult birtokosa legyek a leveleknek, nincs jogom
fájdalmat okozni a hű rokonoknak, kik elvégre kötelességszerűen, de
szivesen is segélyezték erejükhöz képest a rég elhunyt kiváló hazafit.

* * *

Hanem Nagy Nepomuk János, ha már oly nagy kedve van a czáfolgatáshoz,
sokkal méltóbb s talán sokkal alaposabb tért találna maga előtt, ha
gondosan gyűjtött adatokból sikerülne megczáfolni azt, mit Horváth
Mihály állit »Huszonöt év stb.« czimű történelmi munkájában Balogh
Jánosról. Én ismertem koszorús történetirónk ez állítását s ez igazán
fájdalmas s ha valótlan, sértő is lehet a hű rokonokra, de én Balogh
Jánosról életének nagy tragikuma után más képet alkottam magamnak, mint
Horváth Mihály. És magasztos képet, mint előző soraim igazolják. Benne
én a hazafiság vértanuját látom. Nem a legnagyobbat, de olyat, a ki mély
tiszteletünkre méltó.

* * *

Megjegyzem végül, hogy állításaim igazolására hivatkozhatnám Sembery
Imrére, az elhunytnak nemeslelkü barátjára, ki vele együtt volt már az
1825-iki országgyülésen. A nálam levő leveleket pedig illetékes
férfiaknak szivesen megmutatom.


A KÉPVISELŐI NAPIDIJ 1848-BAN.


I.

Jegyzeteim közt néhány érdekes dolgot találok a napidijakról, melyek
fölött nemcsak 1848-ban, hanem 1848 előtt is folyt már vita nem egyszer.
Folyt az országgyülésen, de folyt különösen a vármegyéken 1834 óta, a
mikor egész komolysággal vitatták a vármegyék nemesi rendei, hogy az
illendőség azt hozná magával, hogy a vármegyék követeit ne a házi
pénztárból fizessék, hanem azok fizetését egyedül a nemesség vállalja
magára.

Mindenki tudja, hogy a nemes ember adót nem fizetett s a békés idők
közterheit nem hordozta. És azt is tudja mindenki, hogy az úgynevezett
»házi pénztár« – domestica cassa – a jobbágyokra és úrbéres telkekre
kirótt közadókból telt meg. És végül az sem titok senki előtt, hogy a
haladás szabadelvü bajnokai már Széchenyi első irodalmi föllépése óta
arra törekedtek, hogy a közteherviselés alkotmányunkba behozassék s a
nemesség »szűz vállai« is viseljék aránylag a közterheket.

A bécsi udvar konokul ellenezte az efféle javitást. Ő minden áron
országgyülési többséget akart a követek tábláján is s arra számitott,
hogy a »nem adózunk« kecsegtető jelszava alatt a nemesség átalában az
udvar törekvéseit támogatja, mert hiszen követválasztási joggal csak a
nemes ember birt.

Az ország jobbjai két javaslattal törekedtek a közteherviselésnek
legalább elvét elfogadtatni. Az egyik volt a budapesti lánczhid épitése
akként, hogy ennél a nemes ember is köteles legyen hidpénzt fizetni. A
másik volt a napidij kérdése, melynél a politikai tisztesség, sőt egyéni
illendőség is azt parancsolta, hogy miután más nem lehetett megyei
követ, csak nemes ember, s másnak nem is volt követválasztási joga, csak
nemes embernek: tehát a nemes által választott nemes követnek legalább
napidiját ne a »szegény adózó nép« fizesse, hanem maga a nemesség.
Hiszen egyéb illetményei még igy is a jobbágyság és városi polgárság
nyakába estek, ezek közterheit növelték.

Minden követ mellé adtak tiszti hivatalszolgát, úgynevezett megyei
katonát. Ennek díszes ruházata, utazási, élelmezési és lakásköltséggel
ellátása a jobbágyság filléreiből került ki. És minden követ mellett
volt egy iródeák, rendszerint jurátus fiatal ember, kit házi pénztárából
szintén a vármegye fizetett. Végül az a város, legtöbbször Pozsony
városa, hol az országgyülés tartatott, köteles volt ingyen lakást adni a
követeknek s az országgyülés egyéb tagjainak. E terhet a városi
polgárság viselte. E teher pedig nem volt kicsiny.

Lássuk csak a számitást.

A nádor számára kellett ötven szoba. Az ország birája és a személynök
számára külön-külön húsz szoba. Az országgyülés egyéb tagjai számára
külön-külön négy szobás lakás konyhával és fakamarával. A nádornak hat
konyha, tíz kamara, három pincze, hat fakamara, tizenkét kocsiszin s
negyven lóra való istálló.

Az országgyülés tagjai közül a távollevők követei nem kaptak ingyen
szállást. De a többi mind kapott.

Ezek száma pedig nagy volt.

Az utolsó rendi országgyülésen volt huszonöt egyházi főrendü, kilencz
zászlós ur, harminczkét főispán, százkilenczven világi főrendü, egy
horvát főrendü, huszonhárom királyi táblabiró, két horvát táblai követ,
harminczöt egyházi követ, százhárom megyei, hét kerületi és hetvenkét
szabad királyi városi követ. Mindez összesen vagy ötszáz ember,
ugyanannyi külön lakással s a nádori, országbirói és személynöki
szobákat is ideszámitva, legalább kétezerkilenczven szobával.

A szoba pedig nem lehetett csak akármilyen. A főlovászmester válogatta
meg a lakásokat s minthogy a rossz lakásokért ugyancsak sokat kellett
hallania, tehát elég szigoru volt a válogatásban. Az 1848-iki
országgyülés Pozsonyban ugyan nem tartott sokáig s ekkor már mérsékelt
lakbért fizettek is a törvényhozók, de már az 1832–36-iki országgyülés
öt éven át tartott s el lehet képzelni a pozsonyi jó városatyák
keserveit, kiket négy-öt éven át megszokott kényelmes lakásukból ingyen
kizavartak. Igaz azonban, hogy a legtöbb főrendü és sok megyei követ
önkényt és szivességből fizetett némi lakbért a magáéból, sokan pedig
épen nem vették igénybe a városi polgárok lakásait.

Nos hát a napidij kérdése a harminczas évektől kezdve a nemesi előjogok
megszüntetésének, a rendi alkotmány megifjításának s demokratikus alapon
való korszerű átalakításának kérdése volt. A bécsi udvar s az ifjodó
magyar nemzet a fölött is vívta azt a harczot, mely a 48-iki törvények
meghozatalával végződött.

Kossuth és elvbarátai 1848. márcziusban szerkesztették meg az
»országgyülési követeknek népképviselet alapján választásokról« szóló
törvényjavaslatot. Ennek 56. §-a rendeli azt, hogy ezentúl minden követ
öt pengő forint napi dijat s negyven pengő forint évi lakbért kapjon az
állam pénztárából. Ez óriási fontosságu javaslat a márczius 28., 29. és
30-iki kerületi ülésekben vitattatott meg.

Hatalmas vita volt ez. Részletei mind máig nem látták meg a sajtó
napvilágát. E vitában a konzervativ udvari párt tagjai szélesebb alapra
törekedtek fektetni a választói jogosultságot, mint maga Kossuth. De
indokaik se tiszták, se nemesek nem valának. Boszu és demagóg számitás
vezette őket.

Nem ide tartozik e vita részleteit ismertetnem. A napidij kérdése nem
támasztott nagyobb vitát. Nem arról volt szó, hogy a napidij akár
behozassék, akár emeltessék. Hiszen a megyei követek túlnyomó részének
akkor egyéb illetményen túl hat pengő forint volt napidijuk. A
törvényjavaslat inkább leszállítá az akkori fizetést. Hanem arról volt
szó, hogy ezentul ne a vármegyék, kerületek és szabad királyi városok
külön, hanem az ország kincstárából egyenlően fizessék a napidijakat.

Ezt ellenezni lehetetlen volt, mert hiszen azon túl nem a megyék mint
olyanok küldötték a követeket. Az alsó tábla márczius 31-én tárgyalta s
fogadta el a törvényjavaslatot alig egy óra alatt. A napidij kérdésében
senki fel sem szólalt. Nem, még Somssich és Paczolay sem, a kik pedig a
kerületi ülésben ugyancsak kemény harczot folytattak egyéb kérdések
fölött Kossuthtal.

A főrendek másként viselték magukat. Negyvenkét beszédet tartottak e
kérdésben. Lappangó haragjuknak itt engedték meg az ádáz kitörését a
szabadelvüség, magyarság és demokráczia összes vivmányai ellen. De
egyúttal nagy tájékozatlanságot is árultak el. Inditványaik sokfélesége
bizonyítja ezt.

Az egyik inditványt gróf Zichy József tette. Ő minden napidijat és
szálláspénzt el akart törölni. Őt támogatták a tisztavérü föltétlen
aulikusok: báró Bánffy Pál, gróf Széchen Antal, gróf Pálffy József, gróf
Forgách Antal, gróf Zichy Henrik mosonyi főispán, gróf Cziráky János,
gróf Andrássy György sárosi és Ürményi József tolnai főispán, gróf
Barkóczy János és báró Sennyey Pál.

A vita kezdetén gróf Pálffy József azt inditványozta s a mellett
bizonykodott, hogy a követek két forint napidijat kapjanak. E miatt gróf
Batthyány Kázmér, de mások is keményen megtámadták. Batthyány azt
mondta, hogy ily napidij csak béresnek vagy inasnak való. Gróf Pálffy
Móricz akként érvelt a két forint mellett, hogy ha a követ vagyonos,
akkor öt forintra nem szorul: ha pedig szegény: akkor érje be két
forinttal.

A másik inditvány volt gróf Batthyány Kázméré, ki a törvényjavaslat
szerinti öt forint napidijt és négyszáz forint lakbért helyeselte. Még
szebben s igazán magas politikai érvekkel támogatta ez inditványt gróf
Károlyi György, békési főispán s némi habozás után gróf Teleky László.
Ez inditvány mellé sorakoztak: báró Vay Miklós koronaőr, báró Majthényi
László barsi s Hertelendy Ignácz torontáli és Marczibányi Antal
trencsényi főispán is. Utóbbi azt a furcsa módositást tette, hogy a
választók maguk fizessék a képviselő napidiját és lakbérét.

A harmadik inditvány volt ifju Majláth György baranyai főispáné, ki azt
kivánta, hogy az alsó táblát figyelmeztessék a javaslott összeg magas
voltára s minden összeg megjelölése nélkül követeljék annak
leszállítását. Hozzá csatlakoztak br. Perényi Zsigmond, gróf Pálffy
Móricz, gróf Haller Ferencz, báró Wenckheim Béla, gróf Károlyi Lajos
nyitrai főispán, báró Majthényi Antal liptai főispán, báró Jeszenák
János, gróf Péchy Manó, gróf Batthyány Imre főlovászmester s id. Majláth
György országbiró.

Egyik-másik szónok kétszer, sőt háromszor is felszólalt s oly hevesen
folyt a szóváltás, hogy gróf Batthyány Lajosnak, akkor már megbizott
miniszterelnöknek, a főrendek csillapítására föl kellett szólalni.

Alig érthető, hogy oly kiváló szabadelvü férfiak, mint Perényi,
Jeszenák, Wenckheim a napidij eltörlését vagy leszállítását
javasolhatták. Elvégre is győzőtt ifj. Majláth György inditványa s ez a
következő izenetben közöltetett az alsó táblával:

»A méltóságos főrendek, tekintve más alkotmányos országoknak példáját s
a parlamentáris kormányzási rendszernek természetét, legczélszerűbbnek
látnák, hogy az országgyülési követek semmi dijjal se láttassanak el;
azon esetre pedig, ha a t. rendek a hazánkban jelenleg fenforgó
körülmények közt elfogadhatónak nem tartanák, a napidijaknak s lakbérnek
javaslatba tett mennyiségét – tekintve az országos pénztárra háromló
tehernek tetemesebb voltát – aránylag nagynak vélik s ezért lejebb
szállíttatni kivánják.«


II.

A főrendek többségének azon terve, hogy a képviselőktől a napidij
elvonassék, mindenesetre feltünő volt az akkori napokban. Hiszen a
megyei, kerületi és horvátországi követek akkor sok egyéb illetményen
felül hat pengő forint napidijat s a városi követek is három-négy-öt
pengő forintot kaptak. A távollevők követei nem tekintettek a
törvényhozás valódi tagjainak. Kerületi ülésekben nagynéha felszólalt
egyik-másik távollevő követ, de nyilt országos ülésben a gyakorlat mind
a szót, mind a szavazatot megvonta tőlük. Ezeknek nem volt napidijuk.
Szabály szerint ezek is húztak valami javadalmat megbizóiktól, melynek
mértéke magánalku tárgya volt. Sokan maguk költségén voltak ott, mint
például gróf Andrássy Aladár, ki édes anyját özv. gróf Andrássy
Károlynét, vagy például Szlávy József, ki gróf Almássy Ernőt képviselte,
kik tehát csak jogczímet akartak szerezni arra, hogy az országgyülésnek
tagjai lehessenek. Ezek példája nem vezethette a főrendeket, mert hiszen
ezen intézményt a javaslott népképviseleti rendszer úgy is örökre
eltörölte, valamint eltörölte a királyi tábla tagjainak országgyülési
jelenlétét, a társas káptalanok követküldési jogát s a kir. adományos
apátságok közvetlen törvényhozói jogát is. De hiszen ezek se voltak dij
nélkül. A székeskáptalanok maguk fizették követjeiket. A királyi tábla
tagjai az országos pénztárból rendes fizetésükön felül külön napidijat
húztak. A bakonybéli, dömölki, szentgotthárdi, lekéri, telki, tihanyi és
zirczi apátok s a csornai stb. konvent prépostja pedig elég nagy
javadalommal birtak, melynek egyik rendeltetése az alsó táblai személyes
jelenlét költségeinek viselése is volt.

Történelmi tény az, hogy a főrendek sem az ősiség megszüntetése, sem az
úrbéri szolgálmányok eltörlése, sem a papi tized elejtése miatt akkora s
oly keserű vitát nem folytattak, mint a képviselők napidija miatt. Pedig
amott csak maguk a főrendek legalább ezer millió forintnyi értéket
vesztettek, holott a napidijaknál veszteségről szó nem lehetett.

Egyébiránt lelkük bensejére nyiltan felhozott indokaik vetnek világot.

Meg kell jegyeznem, hogy márczius 31-én mind gróf Batthyány Imre
főlovászmesternél, mind gróf Pálffy Józsefnél a Pálffy-palotában
összejött vagy ötven főrendü a törvényjavaslat előzetes megbeszélésére,
de mindkét helyen csupán a képviselők napidijairól volt szó s annak
ellenzését mindkét helyen csaknem egyhangulag megállapították. A csanádi
püspök, Lonovics József, csak arra kérte a főrendeket, ne kivánják, hogy
e kérdésben a főpapok is felszólaljanak, mert bár ők egyházi tizedeikről
nagylelkűen lemondanak, de mégis oly tetemes javadalmuk marad, hogy
hozzájuk nem lenne illő a képviselők szerény öt-forintos napidiját
ostromolni. Ezt belátták a főrendek is.

Egyik indokuk, melyet főleg báró Bánffy Pál és gróf Pálffy József
hangsulyozott, az volt, hogy az öt forint napidij s egyátalán minden
napidij keresetmóddá tenné a képviselőséget, a mit kerülni kell.

Bánffy különösen hangsulyozá, hogy Erdélyben az erdélyi követek korábban
csak öt váltó forint napidijat kaptak s napidijuk most is csak hat váltó
forint, a mi nem több két frt negyven kr. pengő pénznél, de ő még ezt is
sokallja. Lakbérre is elég kétszáz forint, mert ő közvetlen
tapasztalásból tudja, hogy Pesten kétszáz forint bér mellett egész
esztendőre lehet kapni két-három szobás lakást, ily lakás pedig untig
elég egy népképviselőnek.

Gróf Pálffy az országnak nagy terheltetését emlegette. Szerinte
háromszázhetvennyolcz követ öt forint napidij mellett négy ötszázezer
forintba kerülne az országnak, a mi pedig – miként ő vélekedik –
aránytalanul nagy kiadás.

Az a felfogás, melynek gróf Zichy József adott kifejezést, mindenesetre
eredeti. Ő azt mondá, hogy mig a követi utasitás fennállott, addig
megengedhető volt a napidij, mert a követ nem a maga nézetét, hanem
választói nézetét tolmácsolta. De most, a mikor az utasitás megszünik s
a követ a maga nézetét képviseli, elégedjék meg a népnek közbizalmával.

Legáltalánosabb volt az a vélemény, hogy képviselőnek csak gazdag ember
való, nem pedig szegény ember. Gróf Haller Ferencz kifejti, hogy csak
gazdag ember élhet a követi díszhez illőleg, Ürményi József, valamint
gróf Pálffy József is nyiltan kijelenté, hogy ha tetszik követnek a
szegény ember, adjon neki fizetést az a párt, mely követté megválasztja.

A kérdés ezen részét meglehetősen ledér felfogással érintették.

Báró Perényi Zsigmond s báró Majthényi Antal s különösen (a nem rég
elhunyt) gróf Zichy Henrik akkor mosonyi főispán azt a nézetet
állitották fel, hogy »a népképviseleti rendszerrel nem fér össze a
képviselők napi dijazása.« Hogy miért nem fér össze? Erre feleletet,
okokkal ellátott feleletet adni meg se kisértették. Csak egyszerűen
hivatkoztak az angol és franczia példára. Gróf Zichy azt mondá: ha már
behozzuk a parlamentárizmust, tegyük azt egészen, csináljunk tiszta
munkát, ne adjunk semmi napidijat.

Arra az ellenvetésre, hogy a dijazatlan képviselők majd hivatalok után
kapkodnak, azt felelték, hogy a napidij ezen nem segít; a napidijas
képviselők is hivatalba jutni törekednek.

E nézet minden egyoldalusága mellett is tartalmas. De akkor még nem
jutott a főrendeknek eszébe az, a minek később nem egy példáját láttuk,
hogy a hivatalok után való kapkodásnál is rosszabb az üzletek után a
kormány segélyével való kapkodás.

De e nézet a mi viszonyaink közt sehogyse képezhetett érvet a
parlamentárizmus és népképviselet ellen. Hiszen 1848 előtt szó se
lehetett parlamentárizmusról és népképviseletről, mégis a nemzeti
ellenzéknek fölötte sok és kitünő vezértagját hivatallal sikerült
elnémítani. A bécsi udvari kormány ehhez csakugyan jobban értett mint a
népképviselet.

A napidij ellen egyéb érvet, mint a melyet érintettem, hiába keres
akárki abban a huszonöt-harmincz beszédben, mely a javaslott diurnum
ellen elhangzott. Ez érvek pedig nyiltan bebizonyítják, hogy az 1848-ik
év márcziusának és áprilisának uj korszakkezdő mozgalmas napjaiban ily
aránylag kis kérdésnél nem az érvek, legalább nem ezen érvek sulya
vezette a főrendek többségének nézetét, hanem egészen más. Vezette a
kicsinyes bosszú s a keserüség, melynek érzetét a nagy átalakulások
rohamossága keltette föl.

De azért a követek nagy részénél fájdalmas, sőt bosszus visszahatást
szült a főrendek e vitája.

Kocsi Sebestyén Gábor, Veszprémmegye már agguló, de mindig szellemes
követe a konzervativ táborhoz tartozott s egyénileg is nyugodt
természetü ember volt, nem is gondolt arra, hogy követnek ujra
megválasztassék s mégis keserüséggel beszélt a főrendek magaviseletéről.
Sőt írt is még az napon, 1848. ápril 1-én egy szatirizáló verset, mely
kéziratban kézről-kézre járt a követek közt. E gyönge, de azért
hangulatára nézve jellemző versecske így hangzik:


A DIURNUM KÉRDÉSÉNEK VITATÁSA.

  Ékességes dolog követségbe menni,
  Dicséretre méltó hon atyának lenni.
  Elhagyni az asszonyt és a gazdaságot,
  Boldogítani a népet és országot,
  Négy, ötezer voksnak viselni a képét,
  Követválasztásnak szapora költségét.
  Czivakodni lent a magyar pártossággal,
  Ide fönt pediglen a német ármánynyal.
  Mind ezért ne számits semmi szánalomra,
  Se ott lenn, se itt fönn semmi jutalomra.
  Diurnumot ne várj, maradj nemes ember,
  Nem vagy te se kocsis, se lovász, se kellner.
  Nézz be a lelkednek kellő közepébe:
  Hazafiságodnak ott lakik a bére.
  Gyomroddal ne törődj, ha rád jön az éhség:
  Jóllakhatol azzal, hogy szeret a népség.
  Gyüjtsd össze magadnak a közbizodalmat
  S ha száraz a torkod: azzal űzd el szomjad.
  A mit otthon nyertél, a rendek vivátját,
  Hozd el és ha fázol, fütsd be azzal kályhád,
  S ha üres a zsebed, a mentéd elfoszlott,
  Jószágod, mint a füst, szanaszéjjel oszlott,
  Gyereked elzüllött, magad elavultál,
  S a nép kegyéből is elvégre kibuktál,
  Mindened oda lett, magad földön fekszel;
  Még se ess kétségbe, vigasztalódj ezzel:
  Hogy hiszen megmaradt czinczár, zsidó pénze,
  Mágnás uradalma, német dicsősége!

Bizony ennél hangzatosabb versek is készültek akkor már, de hiszen az
öreg Sebestyén Gábor a huszas és harminczas évek verselői s főleg csak
országgyülési verselői közé tartozott.

Egyébiránt nem volt ok e busongó keserűségre. A főrendek kisebbsége elég
erélylyel, sőt eléggé hatalmasan érvelt a napidijak megszavazása
mellett.

Gróf Batthyány Kázmér kifejté, hogy a fukarkodás ily dologban nem illik
nemzetünkhöz s hogy háromszázhetvennyolcz független vagyonos ember s
alkalmas törvényhozó alig akad, ki dij nélkül követséget vállaljon.

Meglepő érvet alkalmazott gróf Pálffy Móricz. Furcsa lenne – úgymond –
hogy míg csak az adómentes nemes ember volt a követ, addig adtunk hat
forint napidijat, most pedig, mikor az adózó nem-nemes is lehetne
képviselő: akkor ne adjunk semmi dijat.

Gróf Teleky László nagy politikai indokot hangsulyozott, azt mondván,
hogy az lenne a választói jognak legcsunyább megszoritása s a czenzusnak
legrosszabb neme, ha a választók csupán gazdag embert választhatnának
képviselőül.

A békési főispán, gróf Károlyi György, találón jellemzé az angol és
franczia viszonyokat. Francziaországban – úgymond – nem volt napidij s a
parlamentben kétszáz hivatalnok s ugyanannyi hivatalra vágyó volt a
képviselő, a parlament tehát mindenben vakon teljesítette a kormány
kivánságát. S mi lett az eredmény? Az, hogy a parlamentet szétverték, a
királyt elkergették s a képviselőknek nyolcz pengő forint napidijat
szavaztak meg.

Gróf Zay Károly azt mondá: »Ha az elmebeli tehetség s a honszeretet
arányban állana a vagyonnal: akkor ő se adna napidijat, de minthogy
gyakorlatilag többnyire megfordítva áll a dolog: ennél fogva megszavazza
a napidijat.«

A főrendek elutasító izenetét ápril negyedikén tartott kerületi ülésében
tárgyalta a követek táblája Makkay Sándor krassómegyei követ elnöklete
alatt. Nagy kedvetlenség vagy viharos szemrehányás nem nyilvánult a
főrendek ellen. A főrendek izenetét nem támogatta ugyan komolyan senki,
de nem is érveltek sokat az izenet ellen. A főrendek ellenállásának se
sikerétől, se komolyságától senki nem tartott.

Makkay mint elnök kész rezolucziót terjesztett elő, Deák, Sebestyén,
gróf Széchenyi, Kossuth csak pár szóval, röviden tettek megjegyzést.

Legélesebb volt Madarász László, kit csak pár héttel előbb küldött fel
Somogymegye. Azt mondá: úgy látszik, hogy a mint voltak huszasos
mágnások, most a főrendek azt akarnák, hogy legyenek »huszasos« követek.

Tudni kell, hogy az 1839-iki országgyülésen »huszasos« mágnásoknak
csúfolták a főrendiház ama szegényebb mágnástagjait, kiket a kormány
behivott s állitólag fizetett azért, hogy a főrendi táblán föltétlenül a
kormánynyal szavazzanak.

A viszonüzenet következő lett:

»Az 56. §-ban meghatározott napidijakat már csak azon tekintetnél fogva
is megállapitandóknak vélik a karok és rendek, mivel az országgyülési
képviselőség elvállalását szegényebb sorsú, de értelmi képzettséggel
biró egyénekre nézve lehetetlenné tenni nem akarják, másfelől pedig
alkalmat nem kivánnak nyujtani arra, hogy a mindennapi szükség
aggodalmai közt igen nehezen fentartható függetlenség, mely a
törvényhozásnak egyik főkelléke, a megvesztegetésnek áldozatul essék.«

Ezt az ápril 5-iki országos ülésben minden vita, sőt minden szó nélkül
fogadták el a követi tábla tagjai.

Ghyczy Kálmán nádori itélőmester nyomban átvitte a főrendekhez, kik
ugyanez napon déli tizenkét órakor megkezdették a tanácskozást.

A napidijak kérdéséhez nem szólt senki. Ezt ellenezni egyetlen főrendü
sem vélte czélszerűnek. Elfogadták szó nélkül.


A ZENDÜLÉS.

Mikor a 48-iki törvényeket Pozsonyban meghozták, s különösen az úrbéri
szolgálmányokat eltörölték, s a jobbágyságot felszabadították: a
nemesség nálunk Veszprémvármegyében is aggodalommal volt eltelve, vajjon
a szabadság nem idéz-e elő pórlázadást?

Voltaképen nem az uj törvényektől s nem is a szabadságtól félt a mi
nemességünk. Hanem még nem volt távol az idő, a mikor Galicziában a
kormány által fellázított tudatlan nép rettenetes vérengzést követett el
a lengyel nemesek ellen. E vérengzés egyes részleteiről iszonyu
szinekben, túlozva beszéltek mi nálunk is s itt is eszébe jutott sok
embernek, hogy ugyanazon osztrák kormány nálunk is megkisérthetné
ugyanazt, a mi oly jól sikerült Galicziában – az ellenzék leöletését
vagy megrémitését.

S e fölött annyival többet tünődtek, mert apám is, ki a zalavármegyei
tisztujitásokban és követválasztásokban is folyton részt vett, szentül
hitte, hogy például a Deák Ferencz elleni véres jelenetek, melyeket
Forintos vezetett, egyenesen a bécsi kormány pénzéből és sugalmazásából
eredtek.

De volt az aggodalomnak másik, igen sajátságos oka is. Akárhogy és
akármint történt, nálunk a szegényebb kis nemességnél, melyhez apám is
tartozott, a 48-ik év elején sem Kossuth, sem Petőfi nem volt valami
nagyon népszerű név. Pedig a mi nemességünk a szabadelvü ellenzékhez
tartozott, minden fegyverbiró tagja el is ment honvédnek s később
rajongott Kossuthért úgy, mint csak az ország bármely vidékén. Hanem hát
kezdetben nem volt ez így.

Különösen Petőfit és Táncsicsot nem szerették. Petőfinek az »urak«
viszkető nyakáról szóló költeménye s Táncsicsnak kommunisztikus és
földosztó iratai közkézen forogtak s bizony e dolgokban a nemes atyafiak
nem nagy gyönyörüséget találtak.

De azért mi mezőszentgyörgyiek ott a Mezőföld közepén legkevésbbé
féltünk.

S bátorságunk oka abban állott, hogy mi volt jobbágyainkat már 1842-től
fogva rendesen elvittük a tisztujitásokra és követválasztásokra, csak
úgy, mintha nemesek lettek volna.

Veszprémvármegyében kisebbségben volt a liberális ellenzék. A
bakonyvidéki és mezőföldi nemesség ellen mindig győzött az a nemesség,
melyet gróf Eszterházy Károly tolnai főispán, gróf Zichy Domokos
veszprémi püspök és a győri püspökség aulikus érdekben vezetett és
pénzelt. Mi tehát úgy akartunk magunkon segiteni, hogy a hol lehetett, a
szebb, vagyonosabb, értelmesebb jobbágyokat felvettük soraink közé s a
tömeges szavazásnál igen jó hasznukat vettük. Csak arra kellett
vigyázni, hogy valahogy a kormánypárti nemesség fel ne ismerje őket,
mert akkor bizony jaj lett volna ártatlan fejüknek.

A mezőszentgyörgyi jobbágyok között különösen sok volt az ily lappangó
nemes szavazat. Öregeink hat éven át együtt mulatva és restaurálva
velük, lehetetlennek tartották, hogy most, épen most, mikor a jobbágyság
különben is eltöröltetett, épen ezek fellázadjanak s volt földesuraikat
és úgyszólván nemes társaikat megrohanják. Becsületes, értelmes és
vagyonos magyar emberekről ezt fel nem tehették.

Baj nem is történt, hanem azért valami mégis történt.

Egy szép, napfényes, áprilisi vasárnap reggelen egy nemes atyafi
lélekszakadva átizen apámhoz, hogy a nép korcsma előtt, házak előtt,
templom előtt gyanusan csoportosul s különösen apám nevét gyakran
emlegeti; vigyázni kell, mert különben baj lehet.

Apám átmegy a nemes atyafihoz s ott megtudja, hogy cselédek hozták a
kósza hírt. Apám valami családi tisztviselője volt a nemességnek s a
hírre rögtön összehivja a falu házához az összes nemeseket.

Mire ezek összegyülekeztek a falu házánál, akkorra a jobbágyok is
összegyültek a templom előtt. Egyik vezetőjük, a hosszu nyaku Szente
Péter, nagy tűzzel magyarázott nekik valamit s gyakran mutogatott a falu
háza felé, hol a nemesség nem ugyan megrettenve, hanem azért egész
komolysággal tanácskozott a netaláni összeütközés esélyei felett.
Fegyvereik ugyan voltak, de épen arról volt a szó, hogy baj esetén
miként lehetne a fegyver használatát elkerülni.

Tanácskozás közben gyakran ki-kimentek a falu háza elé, nézték a
csoportosulást s hallgatták az oda vetődő hangokat. A templom a falu
házától alig volt kétszáz ölnyire, a hang tehát áthallatszott. De az
áthallatszó hangból leginkább apám nevét lehetett kivenni.

Apám elgondolkodott. Végig gondolt a múlt napokon és éveken s keresett
valamely esetet, hogy egyik vagy másik jobbágyot mikor, mivel bánthatta
meg s esetleg miként haragíthatta magára. Olyan esetet nem talált.

Az ugyan eszébe jutott, hogy Szalay János nevű jobbágyának fülét hosszu
fuvar alkalmával gyakran megránczigálta, mert annak az a furcsa szokása
volt, hogy úton lovait megitatni nem szerette s a nyomorult pára lovak
majd eldőltek a szomjuságtól s gyakran, ha kutat láttak úton vagy
útfélen, még a kocsit is készek voltak feldönteni, hogy oda rohanjanak.
Egy alkalommal apámat csakugyan fel is döntötték. Ezért és ilyenért
szokta fülét megránczigálni. És Szalay János uram szintén a templom
előtt, a zendülők közt volt és szintén nagy hangon beszélgetett.

De apám azért nem ijedt meg, sőt inkább azt mondá a nemes atyafiaknak,
hogy ő egyedül, egy maga oda megy a tömegbe a templom elé; ha az ő nevét
emlegetik, ő majd megkérdi, kinek mi baja van vele. A nemes atyafiak
aztán ám segítsék, ha netalán baj lesz.

Az atyafiak istenre és mindenre kérték, ne menjen a tömegbe s utóbb azt
is kijelenték, hogy ők ugyan még segitségére sem mennek, nehogy a falu
elpusztuljon.

Apám gondolkodott. Java idejebeli, erős férfi volt: Tolna-, Veszprém- és
Zala-vármegyében minden restaurácziónál gyakorolta jogát tíz év óta; sok
ártatlan nemes ember halálát szinről-szinre látta, a politikai
szenvedély sok viharos kitörésének szemtanuja volt: ő csak megmaradt a
mellett, hogy elmegy a templom elé, de ő miatta a nemességnek baja ne
legyen. Azt az engedményt azonban megadta magának is, a nemes
atyafiaknak is, hogy kézi fokosát letette kezéből és puszta kézzel
indult el a »zendülők« felé.

A »zendülők« lehettek vagy háromszázan s midőn látták, hogy apám feléjük
megy, valamennyi arra nézett s a tanakodást is abban hagyták.

Apám bátran, de nem kihivólag közelített feléjük, s midőn két lépésre
volt már, szokott hangján mondá:

– Jó reggelt és jó munkát kivánok atyafiak!

– Adjon isten az úrnak is. – Így fogadták el a köszönést egész
tisztességgel.

De azután kiugrott a tömegből saját jobbágya, Szalay János uram s oda
állva orra elé, nagy önérzettel elkiáltá:

– Tudja-e az úr, hogy most szabadság van?

– Tudom ám hejh, te nem is tanítasz engem arra.

– Tudja-e az úr, hogy az úr nekem nem parancsol?

– Azt is tudom János, mi kifogásod ellene?

– De hát azt tudja-e az úr, hogy most már akkor itatom meg a lovaimat,
mikor nekem tetszik?

– Tudom ám, de azt is látom, hogy te János most is csak olyan bolond
ember vagy mint eddig voltál.

– De az már igaz! szólt közbe a hosszu nyaku Szente Péter s megfogván
Szalay János uram dolmányának gallérját, elhúzta őt apám elől.

De ekkor már hangosan nevetett az egész zendülő tömeg. A nemes atyafiak
csak ekkor vettek nyugodt lélegzetet a falu házánál.

Azonban Szente Péter állt apám elé s komoly erős hangon mondá:

– Hanem nekünk van egy szavunk az úrhoz.

– Meghallgatom Szente Péter, mi lesz az?

– Oda adja-e nekünk az úr azt a zászlót békességgel?

– Micsoda zászlót?

– Azt a zászlót, a mi ott van az úrnál az első szobában, a mit Kossuth
Lajos küldött, de nem az úrnak, hanem nekünk.

Csakugyan volt a házunknál egy zászló. Gyönyörü fehér atlasz-selyem,
vastag aranybetűkkel ráhímezve: »Ipar: Nemzeti Jóllét: Szabadság.« Ez a
zászló védegyleti zászló volt, nem is volt benne nemzeti szín több,
csakis két boklyója. Ez volt házunknál, mert apám vidéki kis védegyletet
akart alapítani, ezért szerzé a zászlót.

– Hallja kend Szente Péter, azt a zászlót nem Kossuth Lajos küldte
kelmeteknek, hanem magam szereztem harmincz ezüst forinton. Mit akarnak
azzal a zászlóval?

– Ki akarjuk tűzni a toronyba, mert most szabadság van!

– No ezért odaadom, jőjjenek kendtek velem!

Elindult az egész zendülő tömeg. Az öregek komoly arczczal, a fiatalok
éltetve Kossuth Lajost és a szabadságot. Oda jöttek udvarunkra, anyámnak
egyik-másik fiatal ember kezet is csókolt; néhány percz alatt oda hívták
a muzsikus czigányokat s zeneszóval elvitték a zászlót s kitűzték a
torony ablakába.

Minő igaz öröme volt ez annak a jó népnek. Hat-hét éves gyermek voltam,
de élénken emlékszem e jelenetre.

A zendülésnek vége lett. Igazi magyar nem tudja azt bántani, a ki őt nem
bántotta. Bár volna ridegebb, boszúállóbb, igazi ellenségéhez
engesztelhetlenebb!

Azt a zászlót később, a katona-uralom és üldözés éveiben, el kellett
dugdosnunk. Idő, nedvesség, penész, csak rongyait hagyta meg.

De e rongyokat, mint becses emléket, kegyelettel őrzöm.


A MI KARÁCSONYUNK 1848-BAN.

Nem történet az, a mit elbeszélek. Nincs abban semmi, a mi ország
figyelmére méltó, jövendő előtt megörökitésre érdemes. Szerény falusi
háznak, szerény magyar családnak ünnepi hangulata az, a mint keresztül
tör rajta a véres harczát vivó nemzet jajkiáltása. Mint mikor
estalkonyon a nyugovó nap enyhe fényét égő házak piros lángja s fekete
füstje zavarja meg.

Sok nem él már azok közül, a kik alkották azt a családot, a kik együtt
voltak annak az ünnepnek napjaiban. Régen volt, gyermek voltam akkor,
harminczhárom évnek ködös multján keresztül csak úgy csillog át az
emlékezet, mint pisla mécs a messzeségből. Nagy volt az a korszak s én
legkisebb emlékét is meggyüjtöm magamnak. Még azt is, a mi csak az én
családomnak emléke.

Vastag hó, csikorgó hideg, fényes téli nap köszöntött be hozzánk
karácsony első ünnepére. Mi gyermekek reggeli után szedtük elő
szánkóinkat, hogy megyünk ki a tópartra szánkázni. Apánk nem engedte.
»Ma nem szánkáztok gyerekek« – mondá.

Templomba kellett mennünk. Az isteni tisztelet kivételesen rövid ideig
tartott. Minket még nem eresztettek az úr asztalához, apám pedig az
napon nem vette magához az úrvacsorát. Korán haza mentünk.

Zálogos házban laktunk akkor. Az ősi kúria szemközt feküdt, de még nem
volt rá ház épitve. De gyümölcsöst már alapitott rá apám a múlt évben. A
kuria közepe szép, fiatal oltoványokkal volt tele.

Alig értünk haza: a szomszédságból átjött hozzánk a községi jegyző. Jó
komája volt apámnak s gyakori vendég nálunk. Egykor katonaviselt ember,
huszár strázsamester, iskolákat végzett, de azért hatalmasan értett a
káromkodáshoz. Gregoricsnak hívták, szerb származásu volt, sohase tudtam
meg, hogy vetődött mi hozzánk, lelkesült híve volt a magyar ügynek; óra
számra el tudta szidni a németet s lázadó szerb atyafiait. Mi gyermekek
szájtátva hallgattuk.

Most sántitott. Midőn szeptember végén Jellasich seregéből egy küldöncz
csapatot apám vezetése mellett megsemmisitettek: ő is részt vett a véres
összeütközésben s egy horvát golyó furódott át czombján. Kigyógyult
belőle, de kissé sánta maradt. Valami fontos mondani valója lehetett,
hogy karácsony első ünnepének délelőttjén is átjött hozzánk.

– Komám, – szólt apámhoz, – az éjjel nem csufitották-e meg a nyulak az
oltoványokat?

– Nem tudom, komám, ma még nem néztem meg.

– No hát nézzük meg.

Kimentek a gyümölcsösbe, én utánok. Valószinüleg azért mentek ki, hogy a
háznép ne hallja beszélgetésüket. Rám még akkor természetesen nem
hederitettek semmit.

– Komám, – mondá a jegyző, – kutya világot érünk. Jön a német, már
Győrnél jár, ma beszélte a pandur, a ki Veszprémből jött az este.
Veszprémben az a hír is jár, hogy az országgyülés szétfutott, Kossuth
pedig elszökött. Nincs már magyar sereg.

Nem volt ez mind igaz. De akkor még a faluvégen se a vasút, se a távirda
nem mozgott. Zsidó, czigány, ökörhajtsár, ezek voltak akkor a gyors
hírhordók. A hirek pedig támadtak özönnel.

Apám kedélye e napokban mindig a végleteken mozgott. Vagy túlcsapongó
reménynyel, vagy szomoru kétségbeeséssel nézte a nemzeti ügy
változásait. Most is kezdett már a kétségbeeséshez hajlani, de azért még
nem mondott le minden reményről.

– Dehogy nincs, – felelte, – van még komám magyar sereg, ott van Perczel
Mór tábora, útját állja az még Windischgrätznek.

– Nem az komám, tudom én azt már jól, bele ütött már ebbe az országba,
noha tél van, a mennydörgős ménkü.

Így folytatták a beszédet jó darabig. Egyszer aztán azt mondá a jegyző:

– Van egy kérésem is komám. Ha majd a horvátok miatt inquiziczió jön
ellenünk: engemet vesznek legkeményebben, mint afféle katonaviselt
ember. Ha sebemet megvizsgálják és kisütik, hogy golyótól kaptam, legyen
tanu édes komám, hogy én azt a sebet vadászaton kaptam.

– Ha ezzel segíthetünk magunkon: majd meglássuk. De hiszen a vármegye
talán nem teszi azt.

– Mit a vármegye? Hát még komám azt gondolja, hogy lesz ebben a mi
életünkben vármegye? Hát nem tudja azt komám, hogy császári biztos van a
vármegyében és hogy vasas németek kisérték be Veszprémbe? Hajh édes
komám, a hová a német beteszi a lábát: nem parancsol ott többé a
vármegye.

Apám a fejét csóválta. Azért-e, hogy nem hitte e beszédet, vagy azért,
mert elfogta a keserűség.

A jegyző ujra kezdte a beszélgetést.

– Van-e komám még a háznál Jellasich-proklamáczió? A mi nekem volt, azt
az asszony már mind elfütötte, most pedig ugyancsak jó lenne, ha volna.

– Talán lesz, de mire lenne az jó?

– Hjah komám, mindenre gondolni kell. Ha ide jön a német, a falu
táblájára jó előre kiragasztok egyet s a tanácsasztalra is teszek
egynéhányat. Így talán majd nem pusztítják el a falut.

Ez volt az a proklamáczió, melyet gróf Zichy Eugénnál megtaláltak, s
melyért a grófot felakasztatta Görgey.

Nálunk ebből csomagszámra volt a padláson. Maga Jellasics adta apámnak
személyesen.

Az eset úgy történt, mint másutt bővebben elbeszélem, hogy a mikor
Jellasich a szomszéd faluban, Lepsényben ütötte fel főhadiszállását, s a
mikor a mi falunk is el volt árasztva horvát katonasággal, falunk
nemessége apámmal együtt deputácziót küldött Jellasichhoz megkérni őt,
hogy rablást, gyilkosságot, gyujtogatást ne engedjen meg katonáinak.
Jellasich jó hangulatban volt, épen Kossuth Hirlapját olvasta, a
küldöttséggel magyar nyelven kedélyesen beszélgetett, megigért mindent s
a mennyire katonáinak fegyelmezettsége engedé, igéretét meg is tartotta.
De a mikor a küldöttség elbucsúzott s menni készült, egy nagy köteg
proklamácziót adott a küldöttségnek, hogy azt vigyék haza s oszszák el a
nép között.

E proklamáczió apámhoz került, ki annak szétosztását természetesen meg
nem engedte. Talán most is van még belőle a padláson.

E proklamácziót tartotta a mi jó jegyzőnk erős védbástyának a német
haragja ellen.

Miként telt el a nap: arra már nem emlékszem, de hogy miként telt el az
este, arra már jól emlékszem.

Sokan jöttek össze nálunk rokonok, jó barátok. Ott volt tanitónk is;
lelkes, derék ifju akkor, – hajlott koru, derék lelkész most. Ő tanitott
engem írni és olvasni s úgy szerettem, hogy egy-két előadását most is el
tudnám mondani csaknem szórul-szóra.

Könyvek vásárlása, szépirodalmi lapok olvasása akkor a mi kis falunkban
nem volt divatban. Nem volt még községi könyvtárunk sem s Vörösmarty és
Petőfi verseit csak kéziratban olvashattuk. A mi jó tanitónk a legszebb
költeményeket leírta annyi példányban, hogy minden előkelőbb háznak
jusson egy. Jutott nekünk is. A költemények közt legelső volt Vörösmarty
Szózata. Nekünk gyermekeknek ezt különösen, de a többit is könyv nélkül
meg kellett tanulnunk. A kis füzet aztán folyton öregbedett. Midőn vége
lett a harcznak, midőn vérbe fojtották a szabadságot és igába verték a
nemzetet: jó tanitónk akkor is elhozá a honfibánat titkos költeményeit.
Szegény apám nem is igen szerette őket olvasni. Erős, életedzett, kemény
ember volt, lelkét a mindennapi élet gondjai is elfoglalták, de ha e kis
kéziratfüzetet kezébe vette s kivált ha elolvasá azt a verset, melynek
refrainje ez: »Tánczoljatok Magyarhon leányi!« mindig mély izgatottság
fogta el s könnyei kicsordultak. Akkor nem értettem ezt a dolgot, a
pipafüstnek tulajdonitám, hogy szemeit törölgette. Most már elképzelem,
minő érzelem lehetett az, midőn Pestnek hölgyei – vajjon kik lehettek
azok? – a vértanuk sírhalmai közt tánczvigalmat tudtak tartani. Ezt a
kis füzetet pár évvel ezelőtt megtaláltam korán elhunyt Lajos öcsém
iratai közt. Ő, a ki akkor még csecsemő volt, ő mentette meg.

Vacsora után sokáig beszélgettek vendégeink. Beszélgetésük tárgya a
nemzeti ügy szomorú bukása volt. 1848 karácsonyán végkép elveszettnek
hitték az ügyet túl a Dunán. A ki Windischgrätz herczeg hatalmas
hadseregét látta, mely leverte Prágát, leverte Bécset, s mely elől a
magyar hadsereg megfutamodott, az lehetetlennek tartá, hogy ennek útját
állja valaki. S aztán egyik rémhír a másikat kergette.

Beszélgetés közben tanitónk előszólított engem, hogy szavaljam el a
Szózatot. Kiálltam a pikétre, a beszélgetők elhallgattak s én kis gyerek
módjára el kezdtem hadarni azt a fenséges költeményt.

– Lassan fiam, csak lassan mondd! – szólt hozzám egyik is, másik is.

Midőn azt a versszakot elmondtam: »Az nem lehet, hogy annyi szív – Hiába
onta vért – S keservben annyi hű kebel – Szakadt meg a honért«; midőn
ezt elvégezém és tovább akartam mondani: egy rokonunk, Kovács Antal
ráütött az asztalra, felugrott mellőle s iszonyú hangon rám rivallt:

– Megállj kölyök, ne mond tovább, ne mondd tovább!

Én ijedten elhallgattam s néztem meredt szemekkel, – mit akar velem az a
haragos bácsi. Az a haragos bácsi pedig nem akart velem semmit, hanem
ujra leült az asztalhoz, két kezére hajtá fejét és elkezdett zokogni
keserüen. És vele együtt zokogott az egész társaság.

Ez volt a mi karácsonyunk 1848-ban.

Pár nap múlva megtörtént a moóri csata, a hol Perczel tábora
megsemmisült. E csatáról csak annyit tudok, hogy az emberek mondták
egymásnak aggodalmas arczczal: ni, hogy ide hallszik az ágyuzás! És hogy
jobban hallják az ágyuszót, sokan lefeküdtek a földre s fülüket a fagyos
göröngyre fektették. Mi gyermekek is ugyanazt tettük utánuk. Úgy
tetszett, mintha egy-egy kemény lábdobbanást hallottunk volna a
távolból.

Másnap reggel vagy negyven-ötven huszár állott meg falunkban. Lovuk
átszakadva, maguk elfáradva, menekülve egész éjjel irtóztató hidegben,
melyhez hasonlót azóta sem értünk. A lovak hófehérek a dértől, az
emberek bajuszán és szemöldökén jégcsap és zuzmara.

Württemberg-huszárok valának, a szétvert magyar seregnek elszakadt,
menekülő foszlányai.

Megálltak és kérdezték: micsoda falu ez s merre járnak ők?

A feleletet megkapták s vele együtt boldog, boldogtalan sietett
hozzájuk: hívni be őket, lesegíteni a lóról s vinni nekik meleg és hideg
ételt, bort, sültet és kalácsot, maguknak és elfáradt, elgémberedett
lovaiknak. Az asszonynépség sírva rajzotta őket körül. Azt hitte,
halottaikból támadtak föl, hiszen az a hír járt már, hogy a magyar sereg
egy lábig elveszett.

Első pillanatra apám se ismerte fel a vastag dér alatt az ezredet. Egy
öreg, vastag bajuszu legénytől kérdezé:

– Micsoda ezred ez fiam?

– A Württemberg-ezred.

– Hála isten, azt beszélték már, az egész ezred el van fogva.

A vén huszár komoly szemekkel nézett le a lóról és csendes, nyugodt,
kevély hangon azt felelé:

– Nem lehet ezt föltenni a Württemberg-huszárról!

* * *

Sok gyász, sok szomoruság volt abban az időben. De annak az időnek
gyásza is fényesebb és szomorusága is vígasztalóbb volt, mint mostani
napjainknak minden dicsősége.


SZILVESZTER REGGELÉN.

Ötszörös erővel jött ránk a büszke ellenség.

Elfoglalta már Sopront, Győrt, Tatát, Pápát, Veszprémet s a Vértesnek és
Bakonynak szakadékos völgyén keresztül közelgetett a főváros felé.

A moóri halmokon megállott előtte Perczel Mór, a vakmerő, a
rettenthetetlen honvédtábornok.

Volt neki ötezer embere és tizenkét ágyuja s jött ellene huszonkétezer
ember és hatvan ágyu. S az ő serege fázott és napok óta hátrált s
ellenfele győző volt és büszke. Neki volt hat század lovassága s
ellenfelének harmadfél ezrede.

A csatát elveszté, el kellett vesztenie. Ezer honvéd maradt holtan és
sebesülten a sziklává fagyott havon.

Oly nagy volt az ellenfél túlereje, hogy elfoghatta volna az egész
honvédtábort a visszavonulásnál.

* * *

Mikor a visszavonulás megkezdődött: az utóseregnél egy csapatban állott
Moórtól észak felé pár század huszár. Fiatal főhadnagy volt a
parancsnoka.

A főhadnagynak Kun Béla volt neve.

Tizennyolcz éves volt. Egész gyermek, még bajusza se pelyhedzett. Fia a
veszprémi alispánnak.

A csata előtti éjszakán Moórott egy Schmidt nevű svábnál volt
elszállásolva. Az öreg sváb asszony egész este fejét czirógatta, meleg
étellel etette-itatta, édes fiának nevezte s tízszer kicsordultak
könyei, midőn arra gondolt, hogy ez a gyermek már katona s hogy még
csatába is kell neki menni, a hol baj érheti. A szegény sváb
jobbágyasszony el nem gondolhatta, hogy oly nagy úr, mint egy alispán,
hogy nézhette el gyönge fiának katonává lettét.

– Így parancsolta az ország – mondá a főhadnagy a sváb asszonynak.

– Oh édes istenem, már hogy parancsolhatna az ország egy alispánnak!

Egész éjjel nem aludt a sváb asszony. Csak ott virrasztott a gyermek
fejénél és sírva fakadt, ha elgondolá, hogy tud ez oly nyugodtan aludni.

Reggel csatára készültek.

A sváb asszony sehogyse akarta ereszteni a gyermeket. Kérte, biztatta,
hogy maradjon nála, elrejti a szénás pajtába a csata elől s másnap
elviszi haza Veszprémbe édes anyjához.

A gyermek nevetett e nagy jóindulaton. Hanem azért mielőtt lovára ült
volna, megcsókolta az öreg sváb asszonyt.

– Estére visszajövök, – szólt s kiugratott legényeihez.

* * *

Elmondtam másutt már egyszer a fiu történetét. Csak röviden ismétlem
most. Csak föltámadásának csodáját beszélem el.

Ez a főhadnagy volt a csata után ama alig pár száz huszárnak
parancsnoka. Fölebbvalói már akkor itt-ott elhullottak.

Legényeivel félre állott az útból egy kissé emelkedett helyre, hogy a
honvéd menekülhessen a város felé. Az ellenség nagy gyorsasággal fejté
ki lovasságát az üldözésre.

A gyermek sasszemekkel nézte a naptól és hótól csillogó levegőn át az
ellenség mozdulatait. S észrevette, a mint egy egész ezred vasas
fejlődött ki széles hadsorra, üldözni, bekeríteni és elfogni a menekülő
honvédsereget.

– Fiaim, – szólt huszárjaihoz, – ezt a vasas ezredet nekünk fel kell
tartóztatnunk.

Az ezred állott ezer jó katonából s a huszárok lehettek tán
másfélszázan.

Egy vén huszár megcsóválta fejét.

– Főhadnagy uram, mi ezzel a sereggel meg nem ütközhetünk.

E pillanatban jött oda a vezér futárja azzal a rendelettel, hogy a
huszárok utolsó emberig fedezzék a visszavonulást s állják meg a tért,
különben elvész minden.

A gyermek legényei előtt megállott s kardjával a közelgő ellenségre
mutatott.

– Hallottátok fiaim a parancsolatot, itt most meg kell halnunk. Előre!

A huszárok nem mozdultak. Bolondság volna az. Már zúgott feléjük az
ellenséges lovasság tömegének rettentő robogása.

A gyermek elhalványodott. Pisztolyát kirántá, belelőtt a huszárok sorába
s azután elhajítá kezéből. S harsány hangon rivallta hozzájuk:

– No hát én majd megmutatom, hogy kell meghalni.

Baljával összerántá a kantárszárat és sarkantyuit belevágta a ló
oldalába, villogó karddal, mint a vihar rohant neki az ellenségnek.

Kiválasztá az ezredparancsnokot. Gróf Schaaffgotsche volt az, vitéz
katona, termetre óriás, oldalán és háta mögött a győzedelmes ezred. S
szemben vele egyetlen huszár s az is gyermek.

Az összecsapás egy szempillantásig tartott. A gyermek kardja ketté
hasítá az óriás ezredparancsnoknak sisakját és koponyáját. Holtan esett
le lováról.

A huszárok megmerevedve nézték e jelenetet a távolból. De most a düh, a
szégyen, a hősi kötelesség föltámadt bennük s vadállat bőszült
haragjával ordítva rohantak neki a vasas ezrednek. Hogy megmentsék a
gyermeket, az ő főhadnagyukat.

Késő volt.

A gyermek és lova száz kardcsapás alatt esett össze egy halommá. S
keresztül robogott rajta az egész ezred.

A huszárok közül elesett vagy száz. Csak hatvankettő menekült meg.
Valamennyi: sebbel.

S midőn a csatának vége lett, gróf Schaaffgotsche holttestéhez oda ment
egy hű szolgája és sírva fakadva holt ura fölött, midőn e mellett
meglátta a gyermeket, kirántá pisztolyát s a gyermek mellébe lőtt.

– Ez a kutya ölte meg – szólt – az én uramat.

A gyermek nem hallotta e szót s nem érezte a lövést. Piros vére rózsákat
festett a fehér hóra.

* * *

Schmidt, a vén sváb és felesége kiálltak az utczaajtóba s ott
lesték-várták, mikor jön már a fiatal huszár, az ő vendégjük.

Előttük menekült el az egész tábor, gyalogosok, tüzérek, lovasok, az
egész táborkar, maga a vezér is. Az ő vendégjük nem jött.

A sváb asszony sírva kérdezett meg minden futó honvédet, hova lett a
veszprémi alispán fia.

Nem felelt neki egy se.

Utóbb menekültek a huszárok is. Egy, kettő, egymás után, véresen,
foszlott ruhával, szakadozottan.

A sváb asszony ezeknél is a gyermek után rimánkodott. Egy huszár
meghallotta s kardjával a város vége felé mutatott a csatatérre.

A sváb asszony sietve indult meg, hogy fölkeresse a gyermeket. Alig ért
a város közepére, már a vasas ezred jött rá szemközt tömegben, győzve,
trombitahang rivallgása mellett.

Csak megállt a sváb asszony, mint a sóbálvány. Ezek közt nem lesz már az
ő vendége.

Haza tántorgott. Nyugtát nem találta. Egyszer sírt, másszor imádkozott.
Hogy az a gyerek meghalt volna, el nem hitte. Bizonyosan elbújt, valahol
a hóban rejtőzik, bizonyosan meghül, megbetegszik, fel kell azt keresni.

Mikor bealkonyodott, a két öreg kiment a város végére s elment a
csatatérre. Megnéztek minden holtat, a gyermeket nem találták. A
csikorgó hidegben mentek tovább, lámpát is gyújtva, pedig a hó is, a
hold is világított, a csillagok is fénylettek. Végre két holtat találtak
egymás mellett. Az asszony rögtön megismerte, hogy az ő vendégje az
egyik.

De még akkor se hitte, hogy meghalt.

Férjét rögtön visszaküldte emberekért és ágybeliért. Ő maga addig
melengette, ápolgatta, siratgatta.

Haza vitték s levetkőztették a meleg szobában. Irtóztató volt arra
ránézni. Az a gyönge termet hogy össze volt zúzva, az a gyermekarcz hogy
össze volt vágva!

De a meleg szobában vérezni kezdettek a sebek. Orvost hivtak rögtön s az
bekötözte a sebeket.

Künt az irtózatos hidegben elfagytak a sebek ajkai. Ezért nem vérzett el
a gyermek.

A sváb asszony kezén magához jött s szemeit felnyitotta épen Szilveszter
reggelén.

* * *

Tavaszra felgyógyult. Kardot többé kezébe fogni nem tudott, de azért
végig harczolta a függetlenség harczát.

Tizenöt esztendő mulva jöhetett haza Olaszországból s első útja volt a
vén svábot és feleségét fölkeresni.

Azok már akkor rég porladoztak fönt a dombon, a temetőben. Még sírjukat
se találta meg.


HUSVÉTI ÜNNEP 1849-BEN.

1849-ben husvétkor apámmal nem mentünk atyafilátogatóba sehova, a 49-iki
husvétot tehát otthon vártuk, otthon ünnepeltük, hogy a messze földről
látogató rokonok otthon találjanak.

Jöttek is nem egy vidékről. Szilasról a Kenessey, Boda, Laszly, Várady
családokból többen, Vasmegyéből Záborszky, Komárommegyéből Takó,
Somogyból Hodossy, Zalából Ujhelyi. Megtelt a ház. Közel rokon,
osztályos atyafi, kis- és közép-nemes nemzetség maradéka, szegényebb és
gazdagabb vegyesen.

Azután a helybeli atyafiság. Az én falum nemessége két részből állott. A
nemesség kétharmada volt az öregrész, egyharmada volt az aprórész. Az
öregrészen voltak a nagyobb birtokosok, szám szerint kevesebben; az
aprórészen voltak a kisebb birtokosok, szám szerint többen. Az
aprórésziek közt már voltak katholikusok is majdnem feles számmal.
Valamikor egy család volt mind a két rész, mert egy ős birtokán
osztozott.

Apám az öregrésznek volt inspektora. Azonkívül a negyvenes évek nagy
megyei harczaiban a Deák–Kossuth-párti mezőföldi nemességnek gazdája.
Mai napság az efféle hivatalt háznagynak vagy minek neveznék. Fizetéssel
nem járt, hanem munkával, felelősséggel annál inkább. Ha pedig a
pecsovicsokkal össze kellet verekedni: az ellentábornak abban tellett
legnagyobb gyönyörüsége, ha a háznagyot agyonüthette. Apámmal ugyan ez
nem történt meg, de egy vagy két alkalommal nem is volt messze tőle.

No de mindez most nem tartozik ide. A husvéti ünnepre természetesen a
helyben lakó nemes atyafiak is átjöttek, ki az első, ki a második
ünnepen, ki ebédre, ki vacsorára.

Nagy társaság volt együtt. Alvásról nem igen lehetett szó, pedig se a
kártya, se a czigány nem szólt. A forradalmi események elbeszélése elég
ok volt arra, hogy az urak egy pár éjjelen át hajnalig eltöltsék az időt
jó balatonfüredi bor és pipaszó mellett.

Apám nemzetőri főhadnagy is volt, vagy talán százados is, harczban is
állott, ellenséget is pusztitott, de ezzel nem dicsekedett, sőt inkább
nagyon is nyomta ez eset a lelkét.

Becsületes és nyílt volt a harcz. Fegyverrel álltak szemben. A horvátok
tizennyolczan, apám tizenötöd magával. A horvát elesett mind, apám
csapatjából is súlyos sebet kaptak ketten. Szemrehányást ő maga ebből
magának nem csinálhatott.

Hanem csinálhatott az osztrák.

Windischgrätz még Budán volt. A tuladunai városokban és megyékben még
mindenütt az osztrák parancsolt. A Tisza és Pest körüli harczok híre
csak nagyon szakadozottan érkezett hozzánk. A komárommegyei atyafi
tudta, hogy Komárom még körül van véve. A somogymegyei atyafi tudta,
hogy a horvátok ott a Dráva körül ugyancsak fenekednek. A vasmegyei
atyafi pedig szentül állította, hogy minden harcz hiábavaló, eltipor
bennünket a német előbb-utóbb. Sőt már el is tiport.

Valami nagy lelkesülés nem volt a társaságban. Valami nagy bizalommal
senki se volt a nemzet véggyőzedelméhez.

Apám a vérmes emberek közé tartozott. Mikor Jellasich Pákozd alól
elfutott, akkor azt hitte, hogy leverjük az egész világot. Mikor pedig
elveszett a moóri csata s Windischgrätz elfoglalta Budát, akkor meg azt
mondta: jó éjszakát!

Ha pedig végkép győz a német: akkor a tizennyolcz horvát katona bőrét
rajta fogják keresni s annyit tudott a számtanból, hogy tizennyolcz
katona bőréért egy ember bőre még nem is lesz igen sok. S ismerte
annyira az osztrákot is, hogy az nem fogja mentő körülménynek tekinteni,
hogy az a tizennyolcz katona ellenségként jött ránk, mi pedig csak a
hazát és az alkotmányt védtük.

Mert hiszen épen csak az volt a baj, hogy a hazát és az alkotmányt
védtük.

Máskor husvéti szent ünnepen délelőtt az egész család az összes
vendégekkel együtt elment a szentegyházba s részesült az úrvacsorában
is. Délután az ólak, lovak, ökrök, egyéb lábas jószág s a vetések
megtekintése vette el az időt. Mivel mással mulassa magát
ötven-száz-kétszáz holdas ember?

Most ez mind elmaradt. Templomnál, vetésnél, lábas jószágnál fontosabb
volt az ország ügye. Ezt kellett tárgyalni.

De bár a hangulat vidám nem volt: azért akadt vidám adoma is.

A moóri csata után Perczel Mórtól azt kérdezte Csapó József fehérmegyei
alispán:

– El kellett ezt a csatát veszteni barátom?

– El bizony pajtás! Ha a határhoz ily közel verjük meg a németet,
mindjárt hazafut. De ha becsalogatjuk az ország közepébe: onnan egy se
menekül.

Ez már világos!

Mikor a piskii hídtól viaszaverték az osztrákot, akkor báró Kemény
Farkas azt mondta Bemnek:

– Tudja-e tábornok, mit fogunk most csinálni?

– Mit?

– Uj mappát csinálunk Európának.

Ez már önbizalom!

Mikor Windischgrätz jött ellenünk, jobb szárnya Pápán vonúlt keresztül
és egy Hännel nevű őrnagy Bezerédy Ferencz jószágigazgatónál volt
elszállásolva. Ebéd alatt az őrnagy egyebet se tett, csak a
honvédsereget gyalázta.

– Egy becsületes csatában se lehet megverni ezt a nyúllábú sereget. Csak
fut, csak fut, sehol meg nem áll.

Darabig csak hallgatta az öreg Bezerédy ezt a gyalázó beszédet. Nagy
pecsovics volt, de jó magyar. Egyszer aztán nagyot ütött öklével az
asztalra s oda kiált a németnek:

– Addig imádkozzál az istenhez német, míg a magyar meg nem áll, mert ha
egyszer meg talál állni: no hiszen futsz te majd vissza lelked
szakadtáig.

Mind felugráltak a német tisztek erre a szóra s kardjuk után kapkodtak,
hogy az öreg házi gazdát összekaszabolják. Az pedig fölemelte poharát s
kegyetlen humorral oda szólt:

– Hanem a mikor majd retirálnak az urak: Pápát akkor is útba ejtsék s
vendégeimül akkor még szívesebben látom az urakat.

Búfelejtőül ilyen adomák röpködtek az asztal körül.

Két váratlan vendége is jött apámnak ezen a husvéti ünnepen.

Az egyik a mi czigányunk volt. Apámnak házatlan zsellérje. Jónás Ferkó
volt a neve. Apám után én örököltem. Most halt meg, alig egy éve, mint
nyolczvan éves öreg nyugdíjas honvéd.

Befolyást gyakorolt az én életemre is. A pápai fiatal diák mindenféle
ostobaságot meg akart tanúlni az én időmben. A mindenféle tantárgy
mellett még rajz, festés, nyelvek, ének, zene, falábon járás s más
egyéb. Nos hát én a gordonkához láttam. Vettem egy akkora fekete színű
gordonkát, nagyobb volt, mint magam. Tudtam is már rajta a bandában
néhány jó magyar dalt kisérni. Kálmán Farkas barátom és zenetudós társam
oktatgatott.

De a Ferkó czigányunk is gordonkás volt s egyszer vakácziókor egy
lakodalomra elkérte tőlem a gordonkát egy éjszakára. Odaadtam szivesen.

Másnap hetvenhét darabban hozta haza egy zsebkendőbe kötve. Lakodalom
után a czigányok összevesztek az osztozásnál s a Ferkó az én
gordonkámmal agyonvert valami öt czigányt és ugyanannyi hegedűt. Persze,
hogy egy czigánynak és hegedűnek se lett utóbb semmi baja, de az én
gordonkámnak nem akadt szabója, a ki összevarrja. Újat venni nem volt
kedvem s így az én zeneművész pályámnak félben kellett szakadnia örökre.

Nos hát a Ferkó czigány épen husvétra jött haza. Ott volt a piskii
harcznál s egy napon nagyon megszomjult. A víz be volt fagyva keményen.
Mit csináljon már most?

– Igyál havat.

– Vizet se örömest.

De nagyon szomjas volt, lement tehát a piskii híd mellé a jeget beverni
és sapkája segélyével vizet inni.

A dolog nem lett volna nehéz, csak az a kellemetlenség járt vele, hogy
az osztrákok czélba lövöldöztek arra, a ki lement a mederbe jeget törni,
vizet inni. Ferkó ugyan kiállt valami huszonöt lövést, de egy golyó
mégis összetörte puskaagyát is, a balkarját is.

Mikor kigyógyult, mint harczképtelen sebesült hazajött s épen husvétra
jelentkezett apámnál. Nagy szíves üdvözléssel fogadták s ezer kérdést
intéztek hozzá: Mi ujság ott a Dunán túl, Tiszán túl, Királyhágón túl?

Elmondta, hogy Bem generális mind agyon verte már az osztrákot, oláht,
muszkát, szászt, – hírmondót se hagyott belőlük, most százezer emberrel
Pestnek jön, hogy Windischgrätzet hátas tarisznyába tegye. Ő ott hagyta
el Debreczennél, a hol Bem generális épen kifogatott és abrakoltatott.

Ez már jó hír volt, akár hitték, akár nem.

Jött azonban egy másik váratlan vendég is. Ez egy Tómics nevű rácz volt
valahonnan Kalocsa vagy Baja vidékéről.

Őseim Ráczkevéből származnak, nagy rokonságom pedig Dunaszentgyörgyön
bír a Duna mellett. Ez a körülmény hozta magával, hogy nagyapám idejében
még családom egy csomó rácz családdal ismeretségben állott. Ilyen volt a
Tómics család is Budán, Pest- és Bácsmegyében. Ez a látogató ugyan
apámat nem ismerte, de Dunaszentgyörgyön ismerte a rokonságot s annak
ajánlatára egész bátran hozzánk szállott. Útja volt felénk; abban az
időben a ráczokat nagyon könnyen agyonverhették a mi vidékünkön, mert
kegyetlenkedésük rossz hírbe hozta őket, kapva-kapott tehát az alkalmon,
hogy nálunk éjszakára biztos menhelyet találjon.

Ez a Tómics épen Szent-Tamáson volt, mikor ott az erődöket Perczel Mór
ostrommal elfoglalta. Ötven év előtt ápril nyolczadikára esett husvét s
ekkorra épen hozzánk ért el.

Ez azután jó híreket hozott.

– Elvesztünk mi szerbek – úgymond – egészen. Zsivány volt az, a ki
minket a magyarok ellen felbújtogatott. Nem birunk mi azokkal. Én magam
láttam őket, a mikor a mi sánczainkat bevették. Nem is emberek voltak,
hanem ördögök. Most aztán itt vagyunk. Egy sógoromat Perczel generális
Deszpot-Szentivánon saját kapujára akasztatta fel, pedig pap volt a
szegény. Ott Szent-Tamásnál leöltek tízezer szerbet, magam is alig
menekültem. Most pedig kihajtanak bennünket egész Bácskából és Bánátból.
Istentelenség az, a mit a német mivelünk kezdett. Én magam is szerb
vagyok, de kimondom nyiltan, hogy én ezentúl a magyarsággal tartok.

Könnyei hullottak a rácznak, míg ezt hosszan, részletesen elbeszélte.

De a rokonok husvéti társaságát ott apám házánál ez a Tómics úgy
felvillanyozta, hogy mindenki poharat emelt s harsányon kiáltott éljent
Tómicsra és a magyar-szerb békességre.

Erre még jobban elérzékenyedett a vad rácz.

– Hej az isten áldjon meg benneteket jó urak, egy unokatestvérem halt
meg Esztergomban mag nélkül, oda igyekszem. De én azt hittem, hogy
útközben mégis csak agyonvernek a magyarok valahol. És ime milyen jó
szívvel fogadnak.

De bizony nem verték agyon.

Még az örökségét is biztosíthatta Esztergomban s visszajövet is
ellátogatott hozzánk. Egy csomó pénzt is vitt magával.

Hogy e miatt aztán otthon nem verték-e agyon, ezt már csakugyan nem
tudom.

A következő évben apám engem felhozott Budára s a szerb nyelvet
megtanúlni ennek a Tómicsnak egy rokonához, Tómics nevű gazdag szűcshöz
adott. Tanított is engem lelkiismeretesen s nagy szeretettel.

Ott volt háza a Gellérthegy alatt, nem messze a Sárosfürdőtől. Óriási
pinczeraktára volt a hegy alatt. S ebben ötvenháromezer új ködmen egy
rakáson. Sohase születik többé ember a föld kerekén, a ki egy csopron
lásson ennyi ködment.

A Tómics házának ma már nyoma sincs. Családja is kihalt végképen. De
kihalt az én szerb tudományom is. Egy aszu bodzafabokor él ott, a hol
egykor szerbül tanultam, de tudományomból is csak egy szó maradt meg. Ez
a szó: zbogom.

Magyarul azt teszi: isten velünk!


A MI PÜNKÖSDÜNK 1849-BEN.

Jött a muszka. Régóta szállongott már a hír, hogy jön a muszka ellenünk.
Hitte, a ki hitte. A pecsovicsok szentül hitték, az aggódó hazafiak
mindig féltek tőle, a vérmes hazafiak mindig tagadták, a rajongó
hazafiak pedig egyenesen várták. Hadd jőjjön a muszka: agyonverjük azt
is, mint az osztrákot. Nem is rajtuk múlt, hogy nem úgy történt.

Apám az aggódó hazafiak közé tartozott. Egy csomó horvát-osztrák katona
halála nyomta a lelkét. Ha jön a muszka: hátha számon kérik. Becsületes
harczban győzte le őket, de hát az osztrák mikor ismerte el a mi
harczunkat becsületes harcznak?

Pünkösd szombatján bement Veszprémbe, a megye székhelyére, megkérdezni
az alispántól, Szentkirályszabadjai Rosos Istvántól, hogy csakugyan
jön-e hát a muszka?

Az alispán mutatja a nyomtatott manifesztumot, mely május 12-én kelt.
Ebben a vérengző Schwarzenberg osztrák miniszter ily szavakat ad Ferencz
József uralkodó szájába:

»Egyesült velünk fenséges szövetséges társunk, az orosz czár ő felsége.«

»Az ő hadi seregei a mi kivánságunkra és velünk tökéletes egyetértésben
jelennek meg Magyarországon.«

»Ne tekintsétek azokat hazátok ellenségeinek, ők királytoknak barátai.«

Apám egy példányt zsebjébe tett s hajtott haza egyenesen.

Még azon az estén összehívta a nemességet s megmutatta a Manifesztumot.

Tehát jön a muszka.

Négy-öt nappal azelőtt égi öröm tombolt a honfilelkekben, hogy bevettük
Budavárát.

* * *

A nemesség gyűlésére meghívta a lelkészt is, Bózsa Lászlót. Kemény
hazafit s fegyvertársát a harczban. Szigoru, komoly arczczal hallgatta a
lelkész apám jelentését s olvasta el a császári Manifesztumot. Akkor ő
szólt:

– Most pedig urak, én adom elő jelentésemet. Én is megkaptam egyházi
fölebbvalómtól a mai napon a nemzeti kormány utasitását Debreczenből.

»Hogy a holnapi naptól kezdve minden ünnepnapon és minden csütörtöki
napon egyházi könyörgést bocsássunk az egek urához.«

»Hogy a jövő hónap hatodik napján szent bőjtöt tartsunk; ételtől,
italtól óvakodjunk.«

»Hogy naponként kétszer minden templomban minden harang megszólaljon.«

»Hogy fölkeljen és fegyvert fogjon a magyar nemzet.«

»Hogy a lelkész oda menjen a nép közé s papi öltözetében a népet a
halált szenvedett Megváltó nevében hősi harczra buzdítsa.«

– Így szól, nemes urak, az utasitás. És itt van az imádság is, melyet a
vallási és közoktatási miniszter küldött, hogy ekként imádkozzunk.

A nemes urak közül senki se szólt. Utóbb apám szólt a papnak:

– Talán olvasná fel komám uram azt az imádságot.

A pap felolvasta.

Ott volt a nemesség közt Bárdossy József is, mezőszentgyörgyi nemes,
birtokos, de katholikus vallásu. Sógora a fehérvári püspöknek. A mint az
imádság felolvasása bevégződött, a szakállába dörmögte e szavakat:

– No püspök-sógor, most az egyszer megtérdellek, most nem szabadulsz.

Többen nevetni kezdtek a furcsa eszü öreg nemes bolond megjegyzésén. De
elmúlt a nevetés, a mint a pap, Bózsa László kemény képpel közbe szólt:

– Én mindent megteszek, a mit az én nemzetem kormánya parancsol, de ezt
az imádságot a holnapi szent ünnepen megtoldom a magam imádságával.

* * *

Derüs szép nyári nap volt nálunk ötven év előtt Pünkösd napja. Ragyogott
ránk a napsugár, mint istennek szerelme. Mindenki ott volt az úrnak
szentegyházában, még a beteg is. Én is ott voltam az iskolás gyerekekkel
mint köztük való.

A pap a hazáról tartott szent beszédet. Dicső multról, dicső jővendőről,
sok kegyetlen ellenségről, sok nagy szenvedésről. Azután elmondta: jön a
muszka. Azután elmondta, mit rendel a nemzetnek kormánya. Azután
elmondta a szent imádságot, a melyet küldtek Debreczenből. Utolsó pontja
így szólt:

»Isten, ki a jóságnak és igazságnak istene vagy, ki a jókat
kegyelmeiddel tetézvén, a bűnösöknek is kész vagy megbocsátani, ha
hozzád folyamodnak, hallgasd meg fohászunkat, hallgasd meg
könyörgésünket! Mentsd meg hazánkat a vad ellenségtől, áldd meg, mint
eddig megáldád, fegyvereinket győzelemmel, hogy messze űzvén őket hazánk
határaiból, szelíd béke boldogitó kebelén áldjuk és magasztaljuk szent
nevedet. – Hallgass meg atyánk, mindenható szent istenünk, a te szent
fiad, a mi urunk Jézus Krisztus által! Ámen!«

E szavakat lassu hangon, majdnem zokogó hangon mondotta el a pap.

Akkor egy perczig elnémult, lehajtotta fejét s imára kulcsolt két kezét
rátette a szent-irásra.

De fölkapta fejét azonnal, belenézett mereven az égbe s imára kulcsolt
két kezét magasra emelte. Hangja zúgott, dörgött, harsogott, a mikor
szólni kezdett:

– Isten, ki örökkévaló vagy és mindenható vagy, hallgasd meg most az én
imádságomat is. Lelkem keserüségéből és tisztaságából fohászkodom hozzád
én is. A te bölcs akaratod a te szent igédnek szolgájává tett engem.
Méltatlan szolgád vagyok, mert ki is lehetne méltó a te szent igédhez?
De azért híven törekedtem teljesíteni parancsodat Uram és Istenem.
Dicsőségedet hirdettem minden időben s elvezéreltem hozzád az erőtlen és
fájdalmas sziveket. Szent házad falai közül és titkos kamarámból éjjel
és nappal elküldtem hozzád fohászomat, hogy a te végtelen hatalmad és
kegyelmed mentsen meg minket kárhozattól, dögvésztől, pusztulástól,
égnek-földnek ránk szakadásától. Most uj ellenség rohan ránk bőszen,
mint a fenevad, hogy széttépjen bennünket. Ha te elpusztulni engeded ezt
a mi hazánkat, ha te kiirtani engeded ezt a mi magyar nemzetünket: az én
ajakam akkor megnémul örökre s az én szivem bezáródik. Akkor én hozzád
többé nem fohászkodom, hadd jőjjön rám a kárhozat és dögvész, a
pusztulás és égnek-földnek rám szakadása. Porszem vagyok, egyetlen
lehelleted elfú engem a semmiségbe. Bocsásd rám lehelletedet, ha én
elvesztem hazámat és nemzetemet!…«

Szava elhalt a zokogástól. Vele sírt a szent gyülekezet örege, apraja.

Akkori tanitónk, most egresi lelkész, úgy tudom, ma is élő ember, írta
le ezt minden iskolás fiú és leány számára. Azután még sok tiltott szót
leírt apám számára is.

* * *

Farkas Imre volt a székesfehérvári püspök. Kegyes és derék ember. Nővére
volt Bárdossy József felesége, a ki nemestársunk és birtokostársunk volt
Mező-Szent-Györgyön. Ámbár katholikus, mégis eljött Pünkösd első napján
templomunkba s meghallgatta Bózsa László rettenetes imádságát.

A második ünnepen korán befogatott s bement Fehérvárra püspök sógorához,
a ki atyafiságos szivességgel fogadta. Szótlanul ette meg az öreg
Bárdossy az ebédet, melynél néhány városi és megyei úr s pár kanonok is
jelen volt. Ebéd után azonban a jelenvoltak előtt azt mondotta a
püspöknek:

– Tudod-e, püspök-sógor, miért jöttem most hozzád?

– Tudom. Atyafiszeretetből.

– Nemcsak azért, hanem azért is, hogy megmondjam neked, hogy most vágd
már földhöz a bibliádat.

Mindenki elképedt, bár ismerték az öreg hóbortos eszejárását. Csak
várták mit mond még.

– Csak vágd a földhöz. Beleütött már a mennydörgő ménkő ebbe a mi
szegény, jó hazánkba. A kormány azt rendeli, imádkozzatok érte. Csak a
haldoklóért szokás imádkozni. S ha már egyéb mentségünk nincs, mint az
imádság: akkor már nincs mentségünk!

* * *

Alíg várta be a pogány szavakért a megérdemlett szemrehányást. Haza jött
s otthon nyomban elmondotta:

– No most igazán megtérdeltem püspök-sógoromat.


A SEGESVÁRI POLGÁRMESTER.

1849-ből szól a történet.

A mint Szebent bevették, oroszt, németet, Heydtét, Urbánt, Skariatint
pokolba kergették, gróf Haller Ferencz ujra elfoglalta kormányzói székét
Segesvártt és Felső-Fejérvármegyében. Fejéregyházi vára volt
rezidencziája.

Egy napon tagbaszakadt oláh sihedert hoztak eléje. Megkinzott, kirabolt
egy falusi magyar nemes özvegy asszonyságot. Halálra kellett itélni, fel
kellett akasztani.

Éppen kihirdette gróf Haller a halálos itéletet s éppen térdre hullva
könyörgött a siheder kegyelemért, mikor bejelentik a segesvári
polgármestert, a ki jött egy csomó tanácsbelivel tisztelkedni, a grófot
valami alkalomból üdvözölni. Igazi szászok voltak az istenadták, most
már másodszor, harmadszor öntik ki szivök hazafias érzelmeit, felváltva
magyar kormányzó, osztrák generális, oláh tribun, orosz hadvezér előtt.

A gróf rögtön beereszté a küldöttséget. A siheder akkor is térdelt,
akkor is könyörgött. A segesvári polgármester díszruhában elmondotta
üdvözlő beszédét. Csak ugy duzzadt magyarságtól, hazafiságtól,
szabadságnak, függetlenségnek forró szerelmétől az a beszéd. A gróf
meghallgatta türelemmel s elbocsátotta az urakat kegyesen. Mikor az
ajtót betették maguk után, a gróf odaszólt a várnagyhoz, a sihederre
mutatva:

– Vigyétek! A törvényes idő alatt akaszszátok föl.

A törvényes idő két órai siralomház.

Két óra nagy idő. Segesvár közel van. Két óra alatt meg lehet fordulni
Segesvárról s közben meg is lehet reggelizni. Az oláh gondolt egyet,
föltápászkodott térdéről s a grófhoz fordult.

– Nagyságos uram! Mikor ezt a várat az őszszel kirabolták, elvittek ám
innen minden ékszert, aranyat, ezüstöt.

– El ám! Honnan tudod te ezt?

– Hogyne tudnám, mikor magam is vittem.

– Ejnye gazember, hogy merted te ezt megcselekedni?

– Hogyne mertem volna, mikor a segesvári polgármester ur rendelt ide
fosztogatni s adott is öt forintot jutalomképen.

– Ejnye gazember, kétszer akasztatlak föl, ha be nem tudod bizonyitani,
a mivel ilyen derék, előkelő urat vádolsz.

– Hogyne tudnám, mikor minden ékszert, aranyat, ezüstöt az ő belső
pinczéjébe vittünk, ott egy falba befalaztunk s eléje egy száz ejteles
hordót hengerítettünk. Ott van az még most is valamennyi. Rá tudom én
arra vezetni a várnagy urat. Hanem egyet kérek, nagyságos uram! Nem
bánom, ha kétszer felakasztanak, csak az első akasztás maradjon el
mindig.

A gróf hitte, nem hitte a siheder szavát, de azért a várnagygyal és
nyolcz hajduval azonnal beküldte Segesvárra a polgármester pinczéjét
megvizsgálni. Hát bizony csak megtalálták ott a fejéregyházi várból
elrablott összes ékszert, aranyat, ezüstöt. Ahogy a siheder mondta.

A polgármesternél!

A ki egy órával előbb diszruhában biztosította a grófot hazafiságáról s
tisztes polgári erényeiről s mély tiszteletéről – fényes küldöttséggel,
ünnepélyes üdvözlő beszédben.


KÉT SZOMORU KÖNYV.

Az osztrák hadsereg nemcsak fegyverrel harczolt ellenünk 1848-ban és
1849-ben, hanem tollal is. Több proklamácziót sütött el, mint ágyut;
több nyomtatott ívet küldött a levegőbe, mint golyót; minden vesztett
csatája után tíz manifesztumot s minden nyert csatája után ötvenet
bocsátott ki. Ezt a kórságot eltanulták utóbb az oroszok is és
Paskievics herczeg Oroszországból s Lüders tábornok Oláhországból már
magyar nyelvü proklamácziókat küldtek be az országba, mielőtt egyetlen
orosz is átlépte volna a határokat.

Vajjon az összes felhivások, oktatások, rendeletek, nyilatkozmányok,
utasitások, proklamácziók és manifesztumok gyűjteménye megvan-e
valakinek minden hiány nélkül? E kérdésre alig lehetne igenlőleg
felelni.

S ennek egyszerű oka van.

A mint gróf Zichy Ödönt Görgey szeptember 30-án 1848-ban felakasztatta s
köztudomásra jutott, hogy az ellene emelt vádak közt legsúlyosabb az
volt, hogy ő báró Jellasich proklamáczióit rejtegette, attól kezdve
minden osztrák nyomtatványt kiki sietett megsemmisíteni, ha közelgett a
magyar sereg. S viszont a magyar nyomtatványok, Kossuth lángszavai,
manifesztumai hasonló sorsban részesültek mindenütt, a hol csak az
osztrák vagy orosz sereg megjelent.

De a függetlenségi harcz hivatalos irodalma egyébként is felette csonkán
lehet csak összegyűjtve egyeseknél. Az erdélyi vagy tiszavidéki
proklamácziókat nem igen kaphatták meg a dunántúliak és felvidékiek s
megforditva is így állt a dolog. A legszenvedélyesebb gyűjtőknek is
lehetetlen volt minden nyomtatványhoz hozzáférni, kivált ha elgondoljuk,
hogy az utánkérdezősködés, keresgélés, postán vagy futár általi
küldözgetés egyesekre nézve veszélylyel járt.

Néha maga az ember is alig tudta elgondolni, hogy juthat valamely
veszélyes nyomtatványhoz.

Csak egy példát a sok közül.

Midőn Jellasich báró bevonult Magyarországba s a Balatont már elhagyá:
szeptember közepén egy napon Lepsényben ütötte fel főhadiszállását.
Lakást gróf Nádasdy Lipót lepsényi földszintes, s akkor még, ha jól
emlékszem, nádfedeles kastélyában vett vagy rendelt magának.

A szomszéd falu, Mező-Szentgyörgy, alig van oda pár puskalövésnyire s a
falu közbirtokossági nemes község volt. A horvát tábort megelőzte rossz
híre s a nép rémülten beszélte, hogy a horvátok, határőrök gyujtogatnak,
ölnek, rabolnak, nőket gyaláznak s mindenféle gonoszságot elkövetnek.
Volt ijedelem a mezőszentgyörgyiek közt is.

Midőn a horvát előcsapatok már oda értek, a szentgyörgyiek tanácsot
ültek s elhatározták, hogy deputácziót küldenek Jellasichhoz, megkérni a
»kedves« bánt, hogy tartson rendet katonái között s a falvakat ne
engedje kirabolni. Apám is, mint egyszerü nemes s akkor még nemzetőri
főhadnagy, a deputáczió tagjául választatott.

A deputáczió átment Lepsénybe tisztes magyar ruhában kardosan és
panyókával, a hogy a nemes ember szokta, ha nagy úrhoz ment tisztelegni.
Az őrök mindenütt akadálytalanul áteresztették őket, míg végre oda
jutottak a generális elé. A deputáczió szónoka a szentgyörgyi kálvinista
lelkész lett volna, annál az egyszerü oknál fogva, mert az egész faluban
körülbelől csak ő tudott valami gyöngén németül beszélni.

A vitéz bán épen jó kedvében volt. Félpongyolában a pamlagon üldögélve s
Kossuth hirlapját olvasgatva fogadta a küldöttséget. A küldöttség
mindjárt bátrabb lett, a mint Kossuth lapját látta s a mint abból
meggyőződött, hogy Jellasich legalább is érti a magyar nyelvet.

A szónok előadta küldetését Mezőszentgyörgy szabad nemes községének
nevében s előterjeszté a lakosság kérelmét. A bán, kezében a hirlappal,
mosolyogva hallgatta a kérelmet.

– No lássák – szólt Jellasich – jól nézzenek meg, én vagyok az a
rettenetes horvát bán, a kivel Kossuth úgy ijeszti a nemzetet. Hát van
én rajtam valami ijesztő?

A küldöttség persze nem mondta meg világosan, a mit e kérdésre
mondhatott volna, hanem azért a küldetésnek lett sikere, mert ott
legalább a horvát csapatok rendszeres kihágásokat nem követtek el s
egyesek kihágása is többé-kevésbbé büntettetett.

Midőn az ünnepélyes kihallgatásnak vége lett, Jellasich lenyult a pamlag
mellé. Ott volt egy rakás proklamáczió, melyet ő nyomatott Bécsben,
abból felvett egy nyalábot s a küldöttség minden tagjának kezébe nyomott
egy csomót.

– Ime itt van, ez az én szózatom, láthatják ebből, hogy szándékom jó,
oszszák ki és terjeszszék ezt a nép között.

Lett hát proklamáczió özönnel.

De lett még másnap is.

Jellasich nyitott hintón ülve vonult el a Szentgyörgy fölött elnyuló
fehérvári országúton. Mellette egyik tisztje ült s az előülés tele volt
proklamáczióval.

A falu lakosai, férfiak, asszonyok, gyerekek kimentek az országút mellé
katonát látni s valamennyien nagy tisztességtudással jó reggelt
köszöntek az előttük elhaladó generálisnak.

Jellasichnak nagyon megtetszett ez a »lelkesült« fogadtatás s háláját
akként tünteté ki, hogy maga is és tisztje is nyalábszámra szórta ki az
asszonyok és gyermekek közé a proklamácziót.

– Netek fiaim, – mondá – vigyétek haza, meglátjátok ebből, hogy én jó
ember vagyok.

Így lett tele falunk Jellasich-féle proklamáczióval. Talán még most is
van belőle valahol, padlásokon, szemét között, rag alatt, ha az egér
harminczegy év alatt meg nem őrölte.

Midőn az osztrák és orosz fegyver elvégezte már a maga dolgát s
Magyarország le volt igázva, vérébe volt fojtva s a legnemesebb
szellemek sírban, börtönben vagy számüzetésben voltak: Haynaunak eszébe
jutott a két éves korszak válogatott proklamácziónak gyűjteményét
összeszedetni és külön kötetekben kiadni. Mint most a kezdő póéta
válogat költeményeiben, mint a vadkörtében s mire bajuszát ki tudja
pödörni: akkorra már néhány kötet gyűjteménynyel tud előállani: úgy tett
Haynau.

Két tisztességes vastagságu kötetben adta ki először a szózatokat:
»Gyűjteménye a Magyarország számára kibocsátott legfelsőbb
manifesztumok- és szózatoknak, valamint a cs. kir. hadsereg-főparancsnok
által Magyarországban kiadott hirdetményeknek«. Ez a könyvnek czíme.

Megjelent két füzetben, magyar és német nyelven. Az első füzet magában
foglalja az 1848. évi szeptember 22-től 1849. évi julius 31-ig terjedő
időszakot; a második füzet pedig az 1849. julius 28-tól ugyanazon év
deczember 31-ig terjedő időszakot. A két füzet összesen 175 különféle
nyomtatványt, felhivást, utasítást, szózatot, oktatást, alkotmányt és
rendeletet foglal magában. Gyakran szomorú, néha komikus, de mindig
érdekes olvasmány.

Persze, hogy ezek közt egyetlen egy sincs azok közül, melyeket a magyar
kormány, a magyar hadvezérek vagy kormánybiztosok bocsátottak ki. Ezek
az én tudtommal rendszeres, gyűjteményes kiadásban soha sem jelentek
meg.

De az osztrák és orosz proklamácziók gyűjteménye sem teljes. Legalább
tízszer annyi az egyes ívekben kibocsátott nyomtatványok száma, mint a
mennyi a két kötetben fel van véve. E két kötet csak szemelvényeket
tartalmaz.

Egy jó bátyám, Mórocza Dániel veszprémmegyei öreg táblabiró mondá
előttem:

– Három rendeletet olvastam már, melyben a Rákóczy-induló huzatása meg
van tiltva, pedig még egyetlen egy sem adatott ki, melyben meg lett
volna engedve. Ilyen bolond ám, öcsém, a német!

Valahány csapatparancsnok egy-egy városban megjelent: mindannyi adott ki
a városnak vagy vidéknek vagy vármegyének lakosságához egy-egy vagy néha
több proklamácziót. Hát a császári biztosok, a kik Windischgrätz
herczeg, vagy a kik Haynau és Paskievics hadserege mellé neveztettek ki,
mennyi kiáltványra pazarolták ők a papirt és nyomdafestéket – ki tudná
azt megmondani? Mind ez nincs benne abban a két kötetben.

Könyvészeink megmondhatnák: vajjon Varsóban jelent-e meg orosz szerzőtől
valaha valamely magyar nyomtatvány. Mert Haynau gyűjteményében ilyen is
van.

Paskievics beszél ebben a magyar nemzethez.

»Magyarország lakói!« Így kezdi beszédét.

»Törvényes uralkodótok felhívására, ki legmagasb uram segítségét igénybe
vette, a főparancsnokságom alatt álló sereg az osztrák hadsereggel
egyesült, helyreállítandó a törvényes rendet, mely honotokban a lázadás
fegyverei által erőszakosan felforgattatott.«

»– A császár, az én uram, nem hiheti, hogy a nemzet többsége ősi
erényét, királya családjához való vele született hű ragaszkodását
eltagadhatta volna.«

»Az orosz hadsereg országtokba nem mint ellenség lép fel, hanem
királytok által hivatva vonul be. Ha ti aztat mint ellenséget
fogadnátok, ily merénylet következményeit megérezenditek.«

»Vajha intéseim benneteket bánatra és megadástokra bírhatnának és így
egy véres háború szörnyeit tőletek elháríthatnák. Felséges uramnak ez
legbensőbb kivánsága.«

Varsó, május 23-án (junius 4-én) 1849. Varsói herczeg, eriváni gróf
Paskievics tábornagy és ő felsége az oroszok császára hadseregének
főparancsnoka.«

Kevés kihagyással így szól a varsói magyar kiáltvány. Vajjon ki
fogalmazhatta azt magyarul, vagy ki fordíthatta azt le magyarra Varsóban
1849-ben?

De ha Varsóban valaha jelenhetett is meg magyar nyelvü okirat,
Predeálban, a mai Romániában valószinüleg sohase jelent meg.

Csak 1849-ben junius 19-én. Itt és ekkor keltezi Lüders gyalogsági
tábornok és a császári ötödik orosz hadtest parancsnoka azt a
proklamácziót, melyet »Erdély lakosaihoz« intézett.

Ez már magyar nyelven is németül beszél.

»Valamint én, – úgymond – most szent kötelességemmé teendem minden
józanoknak menedéket nyujtani, – úgy ellenben a szemtelen csendháborító
és gonosztévő, ki a rendrei felhivást gúnyolni merészli, reszkessen a
büntetéstől, mely keményen és borzasztólag utolérendi őt.«

Ilyen hangon beszéltek Magyarország függetlenségének hőseihez abban az
időben!

De ne feledjük, hogy Lüders, noha orosz generális, de német születésü
volt. Csak a német értett akkor ehhez a nyelvhez.

A Haynau-féle gyűjtemény első kötetében mintegy húsz darab fejedelmi
kiáltvány van felvéve. Ezek közül hét darab Ferdinánd király nevében
adatott ki, egyet Ferdinánd és Ferencz József kettős és közös aláirással
bocsátottak ki, a többi tizenkettő mind Ferencz József nevében lőn
kibocsátva.

A miniszteri ellenjegyzés e fejedelmi manifesztumok legnagyobb részén
teljességgel hiányzik. Magyar miniszter ellenjegyzésével csakis azon
fejedelmi rendelet van ellátva, mely Bécsben, illetőleg Schönbrunnban
1848. október 3-án kelt. Ezt Récsey Ádám magyar miniszterelnök irta alá.

Ki volt ez a Récsey Ádám? Mikor, miért, miként s meddig lett és volt ez
magyar miniszterelnök? Midőn rendelete Budapestre, az együtt volt
országgyülésre megérkezett: a képviselők közül senki sem tudta, hogy ki
légyen ez az úr. Kossuth rettenetes humorral tette tönkre ennek a jámbor
és ismeretlen embernek még ismeretlenebb tekintélyét. Hogy az
országgyülés nem fogadott neki szót, az természetes.

Hanem azért a képviselőket felette érdekelte ennek az embernek kiléte s
honnan való származása. A képviselők találkozásánál, házban, folyosókon,
ebédnél egy délután csak erről folyt a szó.

Gróf Batthyány Lajos és egész kabinete ugyan lemondott már, de miután
még uj kabinetet alakitani nem lehetett, törvény és alkotmány szerint és
parlamenti gyakorlat szerint gróf Batthyány volt a törvényes
miniszterelnök. Schönbrunnban is, Pesten is, az országban is, az
udvarnál s a képviselők is őt tartották miniszterelnöknek, s ime egy
szép napon csak előáll Récsey, mint berekből a róka, s kinevezi magát a
magyar kabinet elnökének, holott magyar kabinet épen akkor nem is volt.

Deák Ferencztől egész naivsággal kérdé Vermes Illés pápai képviselő,
hogy lehetett Récseyt ilyen méltóságra kinevezni.

– Gondold csak meg, – mondá Deák – hogy olyan együgyü ember is van a
világon, a ki kihuzott rossz fogát nem dobja el, hanem elteszi és
magával hordozza a zsebjében; mikor aztán valakivel fogad, hogy neki még
minden foga megvan, azt hiszi, megnyerte a fogadását, ha a zsebjében
levő fogat is fogai közé számíthatja.

– Én pedig fogadnék rá – kiáltott fel Ányós István, a zirczi követ, –
hogy Illés barátom zsebjében is van vagy kettő.

Igaza volt s lőn rettentő kaczagás.

A 48-iki nemzetgyülés tagjai gyakran kaczagva néztek a vihar elé, mely
elsöpörni fenyegette mindazt, a mi nemes és drága volt. De gyakran és
válságos pillanatokban e kaczaj tartá fenn a nemzet számára a
bátorságot, a bizalmat, az önérzetet. Pedig ezekre bizony igen sokszor
nagy szükség volt.

Ferdinánd első manifesztuma, mely Haynau gyüjteményébe felvétetett,
szeptember 22-én kelt Schönbrunnban. Miniszteri ellenjegyzés nincs
rajta. Ez napvilágot nem igen látott s a képviselőknek nem is volt róla
tudomásuk. Valószinüleg Deák Ferencz sem tudott erről, mert Lustkandl
elleni művében e fejedelmi nyilatkozatra nem hivatkozik, pedig ebben még
a bécsi kamarilla is nyiltan, világosan, határozottan elismeri a 48-ki
törvényeknek közjogi érvényét és alkotmányos hatályosságát.

Azon rendelet, mely gróf Lamberget nevezi ki Magyarország kormányzójává,
szeptember 25-én kelt. Két nap mulva Lamberg a hajóhidon megöletett s
kinevezési rendelete is csak esetleg jutott az országgyülés tudomására.
Később október 20-iki rendeletében keservesen panaszkodik Ferdinánd,
hogy gróf Batthyány Lajos miniszterelnök Lamberg kinevezési rendeletét
semmiképen nem írta alá. A bécsi kamarilla urai tehát ezt óhajtották
volna!

Általában sok komikum, rettentő komikum van a kinevezési rendeletekben.
Lamberget kinevezik szeptember 25-én s a nép megöli őt szeptember 27-én.

Báró Jellasichot kinevezik október 3-án, a mikor már futott hadseregével
együtt Bécs felé, miután négy nappal előbb Pákozdnál megveretett.

Windischgrätz herczeget kinevezik október 16-án s ő elveszti az egész
hadjáratot.

Utána 1849. ápril 12-én kinevezik Weldent s ennek hadseregét nyomban
agyonverik Nagy-Sarlónál.

Haynau május 30-án katonai teljhatalmu kormányzóvá s Géringer-Oderberg
junius 4-én polgári kormányzóvá neveztetett ki. Mindakét kinevezési
okmányt Schwarzenberg herczeg kontraszignálta, az a gonosz miniszter, a
kit Széchenyi »Rückblick« czimü művében »vérszagu«-nak nevezett.

Rendeletek vannak a gyüjtemény első kötetében Windischgrätztől,
Haynautól, Jellasichtól, Wrbnától, Kempentől, Weldentől, Gerstnertől,
Heyntzetől, Paskievicstől és Lüderstől. Gyászos emlékü barbár nevek,
melyeknek egyikéről, másikáról alig tudjuk, hogy a világon volt-e
valaha. Legtöbb rendelet van természetesen Windischgrätztől és
Haynautól. Ők ketten hatalmaskodtak Magyarországban legtöbb ideig.

Gróf Wrbna altábornagy és hadtestparancsnok volt. Cseh származás,
valóságos véreb természettel. A mint lábát betette Magyarországba 1848.
deczember közepén, azonnal ostromállapotba helyezte Pozsonyt, mind a
várost, mind a vármegyét. A házmester-rendőrséget, melyet most
Szentpétervárott a nihilisták ellen alkalmaznak, ő találta fel először
és ő alkalmazta az orosznál is gonoszabb módon. Ő a háziurakat tette
rendőrré s a kinek házában gyanus egyén megfordult, azt hadi törvényszék
elé állítá. 1849. január 7-én Budát és Pestet, Pest-, Esztergom- és
Fehérmegyét s a Jász-Kun kerületeket; február 12-én pedig Hont- és
Nógrádmegyét helyezte ostromállapotba. Rendeleteiben mindenütt különös
gondot fordított a háziurakra.

De a sipkákra is. Január 31-én kiadott itt a fővárosban egy rendeletet,
melyben szóról-szóra azt mondja, hogy a magyar harczi szellem főleg a
sipkának, vörös tollnak és fekete szalagnak viselésében nyilatkozik; a
ki tehát ezentúl ilyes valamit viselni merészel, az rang- és
életkorkülönbség nélkül befogattassék a legközelebbi katonai
szállítással elvitessék s valamennyien egy haditestbe soroztassanak.
Ugyanő ápril 7-én elrendeli, hogy Budán és Pesten kocsira ülni és az
utczán kocsizni szorosan tiltatik, s a ki kocsizni akar, annak a katonai
hatóságoktól engedélyt kell kérni. Nem volt kivétel még az orvosokra
sem. Ezzel a fiakker-rendőrséget akarta felállítani.

Kempen altábornagy már szelidebb megbizásokat teljesített. Ő 1848.
deczember 31-én Pozsonyban kiadott rendeletével az osztrák katonák által
elkövetett károk megtéritését igéri meg, 1849. márczius 17-én kiadott
rendeletében azt mondja, hogy a ki fegyverét a katonai hatósághoz be nem
adja, azt ugyan hadi törvényszék elé kell állítani, de ő azt eddig nem
tette és ezután sem teszi, de ha valaki a fegyvert és lőszert be nem
szállítaná, az ellen mégis a rögtönitélet szigorát fogja alkalmazni;
végül pedig Nagyszombat, Bazin és Szent-György városok részére dicsérő
oklevelet állít ki, amiért ezek az osztrák hadsereg részére önként
ujonczokat adtak s ugyan ily fajta érdemekért megdicséri Mosonyvármegyét
is s különösen annak alispánját, Kroner Lajost, »a fejedelem iránt, mind
azon incselkedések mellett, melyeket a lázadó párt részéről tűrnie
kellett, bebizonyított rendületlen hűségeért.«

Gerstner és Heyntzel generálisok a budapesti katonai parancsnoksághoz
tartoztak s ők különösen azok ellen folytattak hadjáratot, kik a
plakátokat a falakról letépik. Elnevezik őket garázda embereknek, a
kiknek a tisztességről s a császár iránti tiszteletről rossz fogalmaik
vannak s fenyegetik őket mindenféle veszedelemmel és szigoru
büntetéssel.

Windischgrätznek egyik legérdekesebb kiáltványa az, mely márczius hó
11-én kelt. Ebben szóról-szóra azt mondja:

»Az ügy, melyért a pártütők küzdenek, sem az országé, sem a nemzetiségé.
A pártütők nyiltan a fölforgatás és kommunizmus bajnokai. S ezért oly
emberek harczolnak, kik Európának minden országaiból számüzettek.«

»Az emberi nemnek ezen söpredékét a pártütő Kossuth a haza áldott
földjére gyüjtötte. A fővezérek, egynehányat kivéve, mind külföldiek.
Száz fogoly közt legalább hatvan különféle nemzetből való egyén, a többi
negyven magyar nyelvünek legalább fele erőltetve szolgál. A munkás
földmivelő, a szorgalmas polgár s a nemességnek többsége mit sem akar
tudni a pártütésről.«

Erre mondá ifj. Pázmándy Dénes Windischgrätznek, kivel épen ez időben
gyakori találkozása és érintkezése volt a kremziéri alkotmány
megbeszélése tárgyában, a következő szavakat:

– Herczegséged helyén én azt a proklamácziót ki nem adtam volna. Ha az a
szedett-vedett, csőcselék nép is itt-amott megveri az osztrák seregeket:
mi történnék akkor, ha a magyar nemzetnek színe-java fogna fegyvert.

– Hiszen az fogott fegyvert, – felelt Windischgrätz, – csakhogy Bécsben
mindig egy csomó prókátort tukmálnak rám proklamácziót készíteni. Nem ér
ez semmit, csak az hódol meg előttem, a kit meghódítok; kard és golyó
világosítja fel ezt a népet, nem a proklamáczió.

E párbeszédet én Deák Ferencztől hallottam, kinek maga Pázmándy Dénes
beszélte el.

Mulatságos Haynaunak a nagy-igmándi főhadiszálláson kiadott ama
»híradás«-a, melyben a csatatereken talált golyók árát szabja meg. Hat
fontos ágyugolyó öt krajczár; tizenkét fontos tíz kr. – hét fontos
granát tizenöt kr. – tíz fontos bomba tizennyolcz kr. – harmincz fontos
bomba harmincz kr. – hatvan fontos bomba hatvan kr. Minden ezüst pénzben
számíttatott. Zsidók megkisértették a golyók beszállitását, de miután az
igért pénzt nem kapták meg, ők is abban hagyták.

A zsidókra különösen haragudott Windischgrätz is, Haynau is. Amaz
elrendelé, hogy zsidóknak levelet szállítani, hírt hordani, félelmet és
bizalmatlanságot gerjeszteni, statáriális akasztófa büntetés mellett
eltiltatik; ha pedig egy zsidó elitéltetik, az illető zsidóközség,
melyhez tartozott, huszezer pengő birsággal büntettetik. Tehát ép úgy,
mint Khinában.

Haynau pedig az óbudai és pesti zsidókra »ismételt gyalázatos és
törvényellenes lázadó magaviseletükért« azt a hadi sarczot rótta, hogy
ingyen tartoznak adni: negyvennyolczezer köpenyeget, hetvenhatezer
nadrágot, kilenczvenötezer pár csizmát, százhuszezer inget, gatyát;
harminczhatezer nyakravalót, negyvenhatezer rőf posztót, ezerötszáz
mázsa csizmának való bőrt egy hónap alatt, továbbá száz lovat,
harminczkét pár lószerszámot, százkilenczvenhat kumetet és harminczöt
nyerget négy nap alatt.

Szegény zsidók! No hiszen volt lótás-futás e pár nap alatt, hogy a
sarczot kiteremthessék. Természetesen kész pénzen kellett megváltaniok a
sarcz legnagyobb részét.


AGGODALMAS NAPOK.


I.

A forradalom zaja elnémult. Eltompult már a nagy fájdalom is, melyet
vértanuink kegyetlen halála idézett föl. A főváros rémnapokat élt, a
kényuralom dühe még egész erejével tombolt itt, Haynau még ura volt a
helyzetnek s minden hazafi életének s minden magyar család
boldogságának, de a vidék kis falvaiban már, ha nem is teljes nyugalom,
legalább a kedélyek csöndessége vissza kezdett térni.

A mi kis falunk novemberben látta az utolsó vasas németet. Talán az
elsőt is. Villogó fegyverüket, fénylő taréjos sisakjaikat és
mellvértjüket mi gyermekek megbámultuk, öregeink azonban kerülték a
velük való találkozást. Vége volt már a harcznak, földön feküdött a
nemzet, korlátlanul parancsolt a győző, hiában való lett volna minden
dacz, minden vitézkedés. Aztán csakhamar elmentek nyakunkról a vértesek
s a mi falunkba többé nem tette be német a lábát.

Vége lett a szomorú évnek s következett az 1850-ik év, melyben a
kényuralom telepedett meg Magyarországon. Mi kívül estünk minden nagy
vonalon, melyen egy nemzet történetének sorskereke végig döczög vagy
végig robog, falunk nem pusztúlt el, házaink le nem égtek, halottaink se
voltak nagy számmal, néhány ifjú volt besorozva s olasz földre
elhajszolva, de ezek távolléte se tünt fel valami nagyon, midőn oly sok
nemes élet kioltása, oly sok nemzeti szerencsétlenség lehetett a
mindennapi beszéd tárgya.

Társadalmi életünk az 1849 és 50 közti télen csaknem úgy folyt le, mint
az előbbi években. Ugyanazon rokonok és jó barátok összejöttek
esténként, kedvük ki nem tört, mint máskor; czigány nem húzta a nótát, a
felköszöntők nem voltak oly harsányak, a nemzet bujdosó nagyjairól csak
halkan emlékezénk meg, de azért régi társaságaink külső alakja nem
változott.

Még csak túlságos aggodalomban se valánk. A magyar pénzt eldugtuk az
eresz alá, a honvédfegyvereket, kardokat, puskákat eltemettük a kutak
fenekére s itt-ott a föld alá; zászlóinkat összeszabdaltuk, a rájuk
hímzett jelszavakat kibontottuk, megsemmisítettük, a nemzeti kormány
szózatait, kiáltványait régi kutyabőrbe kötött papi könyvek táblái alá
rejtettük s a könyveket padláson pusztítá az egér; nem igen féltünk a
vizsgálattól sem, mert nem volt okunk félni kémektől, feladóktól,
árulóktól.

Csak a holtak lehettek árulóink. A kiket Jellasich hadseregéből nyilt
csetepatéban megtámadtunk s leöldösénk: azok csontjai ott porladoztak a
határban szanaszét. Ha jönne vizsgálat ellenünk, ha megtalálná e
csontokat, ha ráismerne az elejtett vitézekre: csak ebből támadhatna
veszedelem. De apám a nemzeti harcz utolsó napjaiban még az őszön ezeket
is összeszedette s bizalmas emberek segélyével jól elrejtett helyre, a
bozótba temettette el. Ott már elnyelte őket az iszap, megállt felettük
a víz, összeborúlt a nádas, jég- és hó-kérget vont föléjük a tél; ki
kereshette, ki találhatta volna meg a földnek, viznek, hónak és jégnek
fenekén pihenő holtakat?

Megyei tisztviselőink maradtak a régiek. Csodálatos ábránd tölté el
honfigondtól terhes elméjüket. Lehetetlennek tartották, hogy legyen
földi hatalom, mely az ősi alkotmányt véglegesen eltörölhesse. Azt
hitték; legföljebb egy évig, két évig tart a zimankós idő s addig
kötelessége a vármegye minden tisztviselőjének kitartani; a mit lehet,
minden jót megtenni, s a mennyire lehet, minden rosszat elhárítani. Tíz
évvel később ugyan a vármegyeház termében az volt a jelszó, hogy
»meghalt«, a ki »szolgált«, de 1850-ben még nem így gondolkodtak
öregjeink. S jól tették. Sok jó hazafi életét és szabadságát mentették
meg. De azt is jól tették, hogy a mikor ez az ábrándjuk szétfoszlott s
az önkényuralom véglegesen megtelepedett: ott hagyták a szolgálatot s
hazamentek szántani, vetni. A kik ezentúl is ott maradtak: azok maguk
készíték maguk számára a politikai halált.

A szolgabiró apámnak jó ismerőse s távoli rokona, az esküdt jó barátja,
jó komája volt. Bent a megyei központban is derék férfiak, rokonok, jó
barátok vezették az ügyeket; tőlük félni nem lehetett okunk. Arra
természetesen nem igen számítottunk, hogy zsandár is van a világon s
hogy esetenként a legutolsó zsandárnak is több hatalom lesz kezében,
mint egykor a legelső alispánnak.

Közelgettek a husvéti szent ünnepek. S minél több idő telt el az
októberi véres napok után, annál nyugodtabbak valánk.

Egy esős, havas, szeles, barátságtalan, sötét éjszakán kopogtatnak
ablakunkon. Mind aludtunk már, de apám rögtön fölébredt s ajtót nyitott.
A járási központból jött egy levélhordó ember, levelet hozott apámnak az
esküdtől. A levélben ez volt:

»Édes komám! Baj van; a zsandárfőhadnagy keresi a horvátokat, holnap
idejében künt lesz az egész komissió, hozzon rendbe mindent, mert
különben elvesztünk. Egyébiránt maradtam atyafiságos szeretettel. Fodor
László.«

Természetesen az esküdt is csak olyan bűnös volt, mint apám.

Apám rögtön felöltözött, a levélhordónak adott egy ital bort s elküldte
az istállóba a cselédek közé, hogy fekügyék le. Megnézte az órát, az
épen éjfélt mutatott. Kezébe vette fokosát s elindult fölverni legjobb
barátait és rokonait a fekete éjszakában.

Tizenöten voltak azok, kik Jellasichnak egy fontos depessel ellátott
küldönczcsapatját, tizennyolcz emberét megtámadták s nyilt mezei
duellumban lekaszabolták. Ezt a tizennégy bajtársat kereste fel, maga
volt a tizenötödik, a vezető. Mind a tizennégy nyugodtan aludt ágyában s
valamennyinek megmondá, hogy rögtön keljenek föl, öt-hat-tíz szomszédját
mindenki értesítse s hajnali három órára a falu minden férfia ott legyen
a templomban.

Ott is volt. Nemes, paraszt, pápista, kálvinista, zsidó, czigány, öreg
és ifjú egy csomóban. Csak az asszonyok és gyerekek nem voltak ott.

Apám közlé, mi fog történni a mai napon s minő veszély fenyegeti a
falut, ha a vizsgálat sikerrel működik.

A lelkész, egyike a legbátrabb és leglelkesebb férfiaknak, maga is
családapa sok gyermekkel s ő is részes a horvátok leverésében, gyönyörű
beszédet tartott, melyben kifejté, minő undok bűn az árulás és árulkodás
s minő szép volna az, mire ő bizton számít, ha falunkban nem találkoznék
áruló.

Az együtt levő gyülekezet erős hittel kiáltott föl, kiáltása zúgássá
vált, hogy falunkban nem lesz áruló.

– Ha pedig lesz, – kiáltá egyik – se neki, se fiainak nem lesz nálunk
maradása, kiirtjuk utolsó iziglen.

Szétmentek. Ezen a hajnalon a kis gyermekeken kívül nem aludt a faluban
senki. Reggelre, mikor a vizsgáló küldöttség a faluba ért, minden ember,
minden asszony és minden cseléd tudta, hogy mit feleljen s mit ne
feleljen, ha kérdezik. Hanem azért nyugodt volt a falu s a küldöttségnek
még bámulója se akadt végig a hosszu utczán.

Pedig a hegyes sisaku, vállrojtos, fényes kiállitásu zsandárokat oly
tömegben ekkor látta először a falu népe. Köztük legfényesebb a
zsandárfőhadnagy, egy félig magyar, félig német férfiu, de a ki
engesztelhetlenül gyűlöli a magyart s ha rajta állott volna: kiírtja
fajunkat egy lábig.

Folyt a vizsgálat egész nap. Ki lett hallgatva száz ember. Egy se tudott
a harczról semmit, egy se látta a horvátokat se élve, se halva. Dél felé
már a zsandárfőhadnagy fele bajuszát elrágta dühében.

A kihallgatásokat a szolgabiró maga vezette. A főhadnagy minden
kihallgatásnál jelen volt s folyton keményebb rendszabályra nógatá a
szolgabirót. Kínoztatni akará az embereket. Kezében volt valami névtelen
följelentésben az egész tényállás s látta, hogy mindenki kisiklik
kezéből. Dél felé végre azt mondá a szolgabirónak, hogy ha keményebben
nem veszi a dolgot, maga fogja szolgabiró nélkül a vizsgálatot
teljesíteni. A szolgabiró azt mondá:

– Nohát majd keményebben veszem.

Épen egy ősz, roskadt, öreg embernek, a nyolczvan éves Baditz Péternek
kihallgatásán volt a sor. A szolgabiró vad nyerseséggel kiáltott rá:

– Hát kend mit tud? Beszéljen szaporán.

Az ősz, roskadt ember kiegyenesedett a »kend« szóra. Nemes ember volt s
1790 óta minden tiszujitásnak és követválasztásnak szereplője.

– Ha én kend, akkor kend is kend, szolgabiró uram!

S aztán nagy méltatlankodva odafordult a jelen volt községi és
küldöttségi tagokhoz s így folytatá:

– Ebadta kölyke, apját, öregapját, de még magát is én választottam
szolgabirónak és mégis csak »kend«.

A szolgabiró is nyakas ember volt. Egyike a legbüszkébb, legelőkelőbb s
legvagyonosabb dunántúli és dunáninneni köznemesi családoknak.
Felpattanó hangon mondá az ősz embernek:

– Megfogja kend a nyelvét, vén gazember, mert különben ötven botot
veretek kendre.

Ez irtózatos fenyegetésre megtántorodott a vén nemes. Ajkai reszkettek,
de a nagy indulat megülte szivét s szólni nem tudott. Végre könyei
előtörtek s azt mondá a körülállókhoz:

– Fiaim, én már rokkant ember vagyok, de legöregebb vagyok köztetek,
eltűritek ti ezt szó nélkül?

Embereink közt fájdalmas és haragos zúgás hangja kezdett emelkedni. A
zsandárfőhadnagy végig nézett a népen s látta, hogy itt és most az ő
zsandárerejével nem lesz tanácsos e néppel végletekig vinni a dolgot.
Azt mondá a szolgabirónak, hogy ő maga fogja az öreget kihallgatni. S
aztán oda fordult hozzá:

– Ön Baditz úr nincs vádolva semmivel, nem is lesz semmi bántódása, ön
már koránál fogva sem vehetett részt ő felsége a császár vitéz
katonáinak legyilkolásában, öntől ennélfogva is megvárom, hogy a mit
hallott, a mit tud: azt itt a biróság előtt híven el fogja mondani.

– Nem mondok semmit, – mondá daczosan az öreg.

– De hát ön mindent hallott, mindent tud.

– Mindent tudok, de nem mondok semmit.

Fölugrott a zsandárfőhadnagy s rárivallt:

– Akkor előttem is csak »kend« s én kendet vason vitetem be Veszprémbe.

– Teheti. A főhadnagy úr mondhat engem kendnek, ez nem haragít meg, mert
a főhadnagy úr csak egy zsandár, de ez itt ni – s ekkor rámutatott a
szolgabiróra – csak oly igaz nemes ember volna, ha volna, mint magam.
Szégyen, gyalázat.

A főhadnagy oda fordult a szolgabiróhoz és németül mondá neki:

– Ilyen kutya néppel még nem találkoztam, hanem majd kiverem én ebből a
nemességet is, a titoktartást is.

Szerencse, hogy rég elmúlt már ekkor dél s hogy az ebédre hívták a
küldöttséget. Ebéd alatt és után arra a meggyőződésre jutott a
főhadnagy, hogy ez alkalommal hiábavaló minden kisérlet, jobb lesz a
vizsgálatot abban hagyni s más alkalommal s jobb készülettel kijönni.

Kapva kapott ez ürügyön a szolgabiró is s a küldöttség valamennyi
zsandárjával, úgy a hogy jött, délután visszament a járási székhelyre. A
nép megint nem bámulta őket, csak a kutyák ugatták meg a katonás rendben
kivonuló zsandárcsapatot. Mivelhogy ilyet ők is most láttak legelőször.

A második vizsgálat már sokkal részletesebb volt, mint az első. De nem
sikeresebb.


II.

Az első kihallgatás után több idő, körülbelül pár hónap telt el a
nélkül, hogy a vizsgálat folytatásáról bármi is hozzánk kiszivárgott
volna. Már-már azt hittük, nem lesz az egészből semmi. Egyébiránt
bíztunk az esküdtben, sőt minden látszólagos durvasága daczára bíztunk a
szolgabiróban is. Hiszen magyar ember s atyafi volt ő is.

Időközben apám valami névnapra átrándult egyik rokonunkhoz, egyik
távolabb eső faluba. Sokan voltak együtt a névnapi köszöntőn, egész
éjjel folyt a mulatság, túlnyomólag rokonok és ismerősök voltak jelen.
Természetesen nem egyszer előjött a szó a szent-györgyi vizsgálatról s a
horvátok leöletéséről is, melyről ott abban a bizalmas társaságban is
mesésnél-mesésebb hírek és hallomások merültek föl.

Apám könnyen érthető óvatossággal hallgatott az ügyről és sehogyse volt
hajlandó arról részletesen nyilatkozni. Hallgatagságában azonban nem
maradhatott meg. Később oly sokan, oly következetesen s oly rohamosan
ostromolták, hogy mondja el a horvátok lekonczolásának történetét, hogy
a társaság tagjai iránti sértő bizalmatlanság kitüntetése nélkül
lehetetlen volt a hallgatás. Hosszú és erőszakos nógatásra elmondta
tehát apám az egész esetet. Hiszen erkölcsi lehetetlenség volt
feltennie, hogy abban a társaságban áruló vagy ostoba fecsegő lehessen.

És mégis volt. Alig egy hét mulva nálunk termett a vizsgáló küldöttség s
apám elbeszélése meglehetős hűséggel irásban meg volt a
zsandárfőhadnagynál. Magával hozta a küldöttség a megyei főorvost is.

Az esküdt a vizsgálat napján eleve megsúgta apámnak, hogy a zsandár
mindent tud s hogy ha valaha, most lesz szükség óvatosságra és
ügyességre. Különben a halálos veszély, melyet már elháritottnak
hittünk, nyakunkra bekövetkezik. A falubeli emberek megbízhatóságában
egyébiránt nem volt okunk most sem kételkedni s e tekintetben a helyzet
nem volt rosszabb.

A kihallgatásokat most is a szolgabiró vezette s azok élét néhány mit
sem mondó tanu kikérdezése után apám ellen irányozta. A zsandárfőhadnagy
feszülten figyelt minden szóra és a kezében volt tényállással veté egybe
apám minden szavát.

A szolgabiró kemény, pattogó hangon mindenekelőtt az elkövetett bűntény
iszonyuságára figyelmezteté apámat.

– Tudja-e ön – mondá – hogy ama tizennyolcz vitéz, Handits Milivoj
hadnagygyal élén, báró Jellasich üzenetét s depeseit vitte Roth
hadseregéhez. Tudja-e, hogy e csapat leölése miatt Roth hadserege nem
nyert értesülést, nem csatlakozhatott b. Jellasich hadseregéhez s
ennélfogva ő felségének, legkegyelmesebb császárunknak e hadsereghez
kötött czélja meghiusult, sőt Roth hadserege kapituláczióra
kényszerittetett. A tényállás földeritésével tehát nemcsak egy orgyilkos
ténynek, hanem egyuttal egy vakmerő felségárulási ténynek tettesei is az
igazságszolgáltatás kezébe jutnak s magas kormányunk abban a helyzetben
lesz, hogy a trón és nemzet ellen elkövetett ezen rettenetes tényt
illőképen megtorolhatja.

Úgy beszélt a szolgabiró, mint egy zsandártiszt, vagy egy
Haynau-vérbirósági auditor. A zsandárfőhadnagy megvolt elégedve a
beszéddel.

Apám csak a fejével intett, mintegy mutatván, hogy ő mind e nagy dolgot
jól tudja.

– Beszélje el tehát, a mit tud; hogy történt az eset s kik voltak a
tettesei.

– Nem tudom elmondani, – felelte apám.

– Miért?

– Nem tudom minden részletét, mende-monda kósza beszéd után pedig nem
akarok semmit se mondani.

– Gondolja meg, hogy szabadsága és élete forog koczkán.

Apám nem felelt.

Ekkor felugrott a zsandárfőhadnagy s azt mondá a szolgabirónak:

– Most majd én veszem az ügyet a kezembe.

S oda állva apám elé, kezében a névnapi elbeszélés részleteivel egy
papiron, nyersen kérdezé:

– Hol volt ön 1848-ik évi szeptember 28-án, midőn Handits Milivoj
hadcsapata Lepsény és Mező-Szent-György közt felkonczoltatott?

– Útban voltam Balaton-Füred felé.

– Mit keresett ott?

– Családomhoz mentem, melyet a horvát tábor elől oda vittem.

– Kivel tudja ezt bizonyítani?

– Hivatkozhatom-e helybeli tanukra és cselédeimre?

– Nem ér semmit.

Apám gondolkodott. Csodálatosan éles emlékező tehetsége nem hagyta
cserben.

– Én – mondá – azon a napon kilencz és tíz óra közben mentem
Balaton-Fő-Kajáron keresztül. A községháza előtt vezet el az országút s
a községháza tornáczában állt Kenessey Dániel, Cserki Mihály, Tóth
Ferencz. Ők megszólitottak, kocsimmal megálltam, kérdezték: hová megyek
s mi ujság nálunk. Beszélgettem velük s elmondám, hogy egy csapat horvát
katonát a lepsényi fogadónál láttam, midőn reggel ott elkocsiztam. Ezek
tanuim lehetnek.

Megjegyzem, hogy apám ezen előadása tökéletesen igaz volt. Midőn már
Kajárt a Füred felé vezető útban elhagyta: akkor jutott eszébe, hogy jó
lenne a Lepsényben látott horvát csapatot elfogni, lefegyverezni s a
nála levő leveleket kézbekeriteni. Innen fordult s hajtott vissza
lóhalálában, de ezt már nevezett tanui nem látták.

Midőn a zsandárfőhadnagy ez elbeszélést s a tanuk neveit meghallotta,
oda fordult a szolgabiróhoz:

– Szolgabiró úr, ezt az urat őrizet alá teszem, mig én magam személyesen
a megnevezett tanukat kihallgatom.

Apám ott maradt a község házánál a küldöttség előtt néhány zsandárral, a
főhadnagy pedig rögtön kocsira ült s pár legényével hajtott Kajárra.
Szigoru figyelemmel maga hallgatta ki a megnevezett tanukat, kik utolsó
betűig helyeselték s igazolták apám előadását.

Délután érkezett vissza nagy bosszusan. Haragosan kérdezé apámat, nagyot
ütve a kezében volt papirokra:

– Hát mit beszélt ön a küngösi névnapon itt és itt, ekkor és ekkor?

Részletesen elmondá a besúgás tartalmát. Apám alig tarthatta vissza
magát a mosolygástól, felelé:

– Mulattattam a társaságot.

A főhadnagy káromkodott, mint a jégeső, s oda fordulva a község házában
s háza körül ácsorgókhoz, felkiáltott:

– Hát nincs e komisz faluban már egyetlen becsületes ember se?

E szóra sunyi arczczal előállott egy V. Ferencz nevü uri ember, helybeli
birtokos, okleveles ügyvéd s azt mondá:

– Én megmutatom a főhadnagy úrnak, hol vannak a megölt horvátok
eltemetve, mert én becsületes ember vagyok.

E szóra a zsandár majd megmeredt örömében. A mi embereink közé pedig
mintha menykő ütött volna. Iszonyu megütközés, sőt ijedtség fogta el
őket.

Ez a V. Ferencz olyan fajta ember volt, a ki teljes életében mindig és
mindenütt azon törte a fejét, kinek miként mondhat vagy tehet minél
nagyobb kellemetlenséget. Elment mindenüvé, kidobták mindenünnen,
megverték mindenütt, minden csontja össze volt törve, kocsmában,
névnapon, szőlőhegyen, tisztujitásoknál, általa kezdett verekedések
közben. Most se mondhatott le arról, hogy kellemetlenséget csináljon a
falunak. De inkább a bolond emberek egyike volt, mint a gonoszaké. Az
eszébe se jutott, hogy otromba leleplezései miatt akasztófára kerülhet
húsz-harmincz derék magyar ember.

A főhadnagy oda ment hozzá, vállára vert, megölelte, kezet szoritott
vele s mondá:

– Vezessen uram. Ön az egyetlen derék, becsületes ember a világon.

Ment az árulkodóval egész csapat ember. Biró, orvos, zsandár, tanu,
napszámos.

Apám némileg megnyugodott, midőn megtudta, hova vezeti V. F. a
küldöttséget. Ott igenis voltak horvátok a föld alatt, de azok onnan az
ő tudomása szerint fel lettek szedve s máshova eltemetve. Ezt pedig a
hóbortos V. F. nem igen tudhatá.

Azonban reményében mégis csalódott. Hogy és hogy nem történt, egy
hullának csontvázát csakugyan megtalálták az árulkodó által megjelölt
helyen. S e csontvázat nagy diadallal hozta be a főhadnagy a faluházhoz.

– Várjatok gazemberek – szólt a községi lakosokhoz, kik jelenvoltak –
kezemben vagytok most.

Ekkor már estefelé járt az idő. A főorvos azt a javaslatot tette, hogy a
hullavizsgálat a következő napra halasztassék, miután esti szürkületben
vagy gyertyafénynél ezt sikerrel megszemlélni nem lehet.

Úgy lett.

A vizsgáló küldöttség a további vizsgálatot elhalasztá addig, mig a
főorvos véleményt ad. A főorvosi vélemény pedig tovább késett hat
hétnél.

De a mikor készen lett: akkor csakugyan véget vetett minden vizsgálatnak
s az egész ügy minden komolyságának. A főorvos igen eszes, tanult,
hatalmas humoru ember, s jó hazafi volt s véleménye mind e
jellemvonásának megfelel.

Kimondá, hogy a talált csontváz férfinak csontváza, a ki lehetett
harmincz éves, de lehetett hetven éves is. Hosszasan bizonyítá a
tudomány egész komolyságával, hogy a csontváz sem azt nem igazolja, hogy
az élő ember katona volt, se azt, hogy horvát volt, miután a tudomány
mai állásában a csontok a nemzetiségi kérdésben érvet nem nyujthatnak s
a polgári foglalkozásra róluk biztos következtetést vonni nem lehet.
Végre kimondá, hogy az az ember, kitől a váz ered, ezelőtt tíz évvel is
meghalhatott, noha az sincs kizárva, hogy két év előtt halt meg.

A főhadnagy dühösebb lett az orvosra, mint a szentgyörgyi emberekre. Nem
is jött ki ellenünk többé s nem is láttuk többé soha. Nemsokára
áthelyeztetett megyénkből s meg is halt. Nevét nem irom ki, mert utódai
jó hazafiak.

Nem irom ki a szolgabiróét sem. Ő sem él már.

Az öreg nemes, kit úgy megsértett, soha se tudott neki megbocsátani. Az
öreg nemes esetét megtudta az egész vármegye és ezért a szolgabiró
sohase tudta régi jó hírnevét visszaszerezni a vármegyében.

Pedig az önkényuralom végleges bekövetkeztével visszalépett ő is s lőn
gazdálkodó és renitens magyar ember, mint a többi. Egyházának kiváló
férfia volt, a protestáns kűzdelemben derék szerepet töltött be, a
katonaexekucziók korában országos lett jó hírneve, egykori esküdtjével
együtt. De azt az egy tényét nem tudták neki elfelejteni.

Húsz év mulva egyszer kérdém tőle egy megyei gyülésen:

– Miért tetted azt akkor, bátyám?

– Ha én azt nem teszem, öcsém, apádat akasztatta volna fel a német
legelőször. Mert úgy tettem: csak azért bízták rám az egész ügyet.

Ezt felelte. S én szentül hiszem, hogy igazán beszélt.


A FEJÉREGYHÁZI SAS.

Gróf Haller Ferencz nagy részt vett a függetlenségi harczban. Mint
katona: karddal, mint kormányzó: észszel, erélylyel, hazafisággal. A
legjobbak közé tartozott.

A harcz után elfogták, bilincsbe verték, elhurczolták, börtön fenekére
zárták. Egykor, régen, fiatal korában jó barátságban élt Ottinger
osztrák tábornokkal, ennek közbenjárására 1854-ben megszabadult és
sietett hazafelé, – uradalmába, fejéregyházi várába.

Uradalmát elkobozták. Vára elpusztult. Birtokait jöttment idegenek, az
önkény odaküldött emberei pusztították. Nem volt cseléd, nem volt
igavonó, nem volt rideg jószág, földek vetetlenek, erdők letarolva,
szőlők avarban. A Küküllő folyik vára közelében, azon volt egy
jövedelmes malma. Az a malom is leégett; falromok, füstös csonka törzsek
álltak a malom helyén. Gátak, malomfej omladozóban.

Gyalog ért haza a gróf. Pénze nem volt kocsira. Első dolga volt megnézni
várát.

A sánczárkok megvoltak, tele nőve iszalaggal. A felvonó híd le volt
eresztve, de csak gerendái álltak. A vár falain semmi tető. A mint
leégett, úgy maradt. A várudvar gazzal tele. A földszinten a téli
lovagló teremnek se ajtaja, se ablakja. Úgy volt az udvarbiró, lovászok,
szolgák, szegődvényesek, várhajduk minden lakása. Az emeletre vezető
lépcsők elpusztulva. A nagy kerekpalota boltozata összerepedezve. A
boltozaton körül freskó-festményekben volt egykor megörökítve száz nemes
ősnek arczképe. Az asszonyoknak bajuszt festett, minden arczképbe
belelövöldözött a pusztító ellenség. A Küküllő völgye felé néző
lakószobák s a hegy felé néző vendégszobák romba dőlve. Baglyok,
denevérek tanyája.

A várban nem volt mit keresni. Lassankint elterjedt a híre: megjött az
uraság. Régi udvarbirája elékerült valahonnan s kezet csókolt a grófnak.
Ez is vagy félt, vagy hamis volt, vagy hű maradt, vagy jutalmat várt.
Miért csókolt volna kezet másért?

Lement a gróf a Küküllőhöz. Puszta helye a régi jó malomnak. A régi
udvarbiró újra felajánlotta szolgálatát.

– Köszönöm barátom, nem fogadhatom el szolgálatodat, fizetni nem tudlak;
magam se tudom, miből élek.

Leült egy égett csonka törzsökre, fáradt fejét kezére hajtá s szomorún
nézett végig várán gazdaságán, messzeségbe nyúló uradalmán.

– Eladom birtokom, nincs mivel gazdálkodjam. Pénzt nem kapok, adósságot
nem akarok csinálni. Minden hatalom és minden hatóság ellenségem.
Rombadőlt vár, puszta birtok, sok adósság, mindenütt ellenség, pár év
alatt úgy is megölne. Eladom birtokom. Kibujdosom, elköltözöm Amerikába,
szabad földre, szabad hazába.

Egy sas kerengett fönt a magasban. Rekedt hangján kiabált a levegő-égbe.

Volt a fejéregyházi várnak egy régi sasa. Még 1814-ben szoktatta meg a
gróf öreganyja, Toldalaghy Krisztina grófné. Hűségesen ott telelt, ott
nyaralt a kerek palota tornyán s el nem hagyta helyét két nemzedék óta.
Néha egy-két napra ellátogatott a havasokra, de mindig visszajött. Ez
jutott eszébe a grófnak, mikor a magasban kerengő vad madarat látta.

– Hát a mi sasunk hova lett? – kérdi az udvarbirót.

– Elment örökre. Mikor a vár leégett, az napon ment el s 1849 óta sohase
láttuk. Mit is keresne itt?

E pillanatban a magasságból lerebbent a sas s egy korhadt fűzágra
odaszállt a gróf közelébe. Szárnyát libegtette s durva hangján oda szólt
a grófhoz. Mintha mondta volna: »Isten hozott jó uram, régi barátom.«

Megismerték. Ez volt a régi sas. Már Nagy-Enyed körül megismerte régi jó
gazdáját s fönt a magasból kisérte őt. Haza jött a rengetegből a nagy
pusztulás óta, hosszu évek múlva. Hűségesen.

Fölszállt a fűzágról, átröpült a kerek palota romfalára, egyet-kettőt
ott is kiáltott s megint visszajött, de most oda szállt a gróf lábaihoz
s hatalmas csőrével szeliden kopogtatta térdeit:

A gróf szemeiből kicsordult a köny. Örömét és fájdalmát nem tudta szive
magába tartani. Fölállt.

– Nem. Nem megyek Amerikába. Itthon maradok, küzdök, dolgozom. Ha ez a
sas, e vad madár ott hagyta a rengeteget s visszaszállott leégett ősi
tanyájába: hát én akkor hogy hagyhatnám el leigázott, elpusztult,
imádott hazámat!

Itthon maradt s dolgozott.

– – Én még láttam ezt a sast 1875-ben. Él-e még, mikor halt meg: nem
tudom. A gróf – nemes barátom egykor – rég alszik már őseinek
sírboltjában.


CHAMAECIPARIS.

Kilenczedik már a mai szent karácsony, a mióta nem láttam Simonyi Ernőt.
Mert nyolcz karácsony telt el azóta, a mikor őt a Kerepesi-temetőbe
kivittük s tőle örökre elbúcsuztunk.

Beteg volt már régen. Rég nem hallotta már hangját az országgyülés.
Zordan köszöntött be a kora tél s ő a tél elől elköltözött az enyhe
Abbáziába.

Utána mentem, hogy meglátogassam.

Nálunk förgeteges, havas, kemény tél uralkodott; az Adrián, a tengerre
néző lejtőkön szelid, langyos meleg, vidám napsugár.

Egy napig Fiuméban voltam, hogy az utat kipihenjem s a város
nevezetességeit megszemléljem. Másnap kora reggel akartam hozzá menni s
már este a kocsit megrendeltem.

Este beborult és esni kezdett, éjjel ránk jött a kegyetlen Bóra s
reggelre havas volt a tengerpartok csúcsa. Havas volt az út is, melyen
Voloska és Abbázia felé koczogtunk.

Egy villája volt még akkor Abbáziának, de telelő betegjei már akkor is
sokan valának. A kertek magánházaiban, szegény tengerészek egyszerű, de
csinos lakásában huzódtak meg.

Ily lakása volt Simonyi Ernő barátomnak is. Tágas kert közepén, mely
ritka lombu fákkal és cserjékkel volt tele, állott egy kis emeletes
villaszerű épület. A bemenetnél jobbról-balra cziprusfa. Az út mellett
rózsák. Alattuk hó volt, levelük is havas volt, de a rózsák teljes
virágzásban voltak. Sohase láttam még eddig nyiló piros rózsát hóesés
közben. Igazán meglepett a nyiló rózsa a hófuvat tetején.

Fölmentem Simonyi Ernőhöz. Már akkor fenn volt, hálókabátban a szobában
maradásra öltözködve. A kandalló előtt üldögélt, melyet a fűtést nem
ismerő lakásba ő készittetett. A kandallóban vígan lobogott a tűz.

Mikor meglátott, egy kis vidámság sugározta be fonnyadó beteg arczát.
Fölkelt, karon fogott, üdvözölt s rendes ülőhelye mellett a kandallónál
egy karosszéket mutatott ki számomra.

– Nagyon örülök, – úgymond, – hogy meglátogattál, senki sem jön hozzám.
Messze vagyok, hiába.

Lassu hangon, nehezen beszélt, mintha rettenetes testi munka után
teljesen ki volna fáradva. A kor és a betegség együtt okozta a nagy
erőtlenséget.

– Lásd, már írni akartam neked, – folytatá – egy dolgot akartam rád
bízni, valamire meg akartalak kérni.

– Ugyan mi lehet az?

– Ha haza mégysz, menj föl lakásomba, keresd össze irományaimat, azok
közt találsz egy papirban egy chamaeciparist és egy aster alpinust, küld
el ezeket nekem gondosan, de úgy, hogy össze ne törjenek.

– Megkeresem és elküldöm, légy nyugodt. De hiszen, majd haza jösz te,
miért küldjem én azokat ide az idegen földre?

– Csak tedd meg te az én kérésem. Mikor megyek haza, én nem tudhatom.
Addig nem megyek, míg egészségem teljesen vissza nem tér s ujra erőhöz
nem jutok. Nem lehet ez a késő tavasz előtt. S nekem becsületbeli
kötelességem azokat a virágokat rendeltetésük helyére juttatni.

Most tudtam meg, hogy az a chamaeciparis egy virág. Azt gondoltam,
valami tengeri kagyló. Nem egyszer hallottam barátomtól, hogy ő, mikor
bujdosó volt s Angliában tartózkodott, egy szép és gazdag gyüjteményt
állított össze kagylókból. Mikor haza jött, egyelőre ott hagyta
becsomagolva egy jólelkű angol családnál, hogy őrizzék csak, majd
egyszer eljön érte s haza hozza Magyarországba.

Az a jólelkű család talán most is őrzi, talán ezentúl is őrzi, de a
szegény magyar bujdosó nem megy el többé azért Angliába. Ott pihen már
nyolcz év óta a temetőben.

Nem kérdezősködtem tovább, átmentünk egyéb tárgyra. Pártról,
politikáról, a sötét jelenről és a fényes jövendőről beszélgettünk. De
mikor már a villásreggeli ideje eljött, elméje megint csak visszatért a
chamaeciparisra.

– Lásd pajtás, én egy nagy mulasztást követtem el. Feledékeny ember
vagyok, de ebben én magamra nézve nem találok egész mentséget. Sok
esztendő mulva ez a dolog most jutott eszembe. Nekem ezt a mulasztást
minél előbb helyre kell hoznom. Úgy sem tudom már egészen helyrehozni.
Csak arra kérlek, mihelyt Budapestre mégysz, azonnal tedd meg nekem ezt
a szivességet.

Határozottan megigértem, mihelyt hazamegyek, azonnal felforgatom minden
irományát s kikeresem s elküldöm neki azt a két virágot. El nem
gondolhattam, miért okoz ez néki oly nagy nyugtalanságot.

Ismét beszélgettünk egyéb tárgyról. Nagy terveket alkotánk, hogy ha majd
ő egészséges lesz és hazajöhet, összefogva mily nagy dolgokat viszünk mi
véghez.

Alkonyat felé vissza akartam menni Fiuméba. Mikor készülődésemet
észrevette, ujra visszatért a két virágra. Ujra lelkemre kötötte, hogy
megbizását el ne felejtsem. De már ekkor bántott a kiváncsiság s
megkérdeztem őt aggodalmaskodásának oka iránt.

– Lásd barátom, – felelé, – bolondság az egész. Mindenesetre nagy
kicsiség. El ne itélj érte, ha megtudod, de azért mégis elmondom neked.
Az én lelkemet rideggé tette már a sors, de ily dologban még tudok
érezni s tudom más érzését méltányolni.

S alig pihegő tüdővel elkezdett beszélni.

– Ismerted Dietrich Ignácz barátunkat. Tüzes lelkü jó hazafi volt s
igazi ellenzéki ember. Mikor ezelőtt tizenkét, tizenhárom évvel a
birósági törvényjavaslatot tárgyaltuk, ő használatra elkérte Vidacs
Jánostól ennek Corpus Jurisát s ez egy parlamenti szolgát egy levélkével
haza küldött s a Corpus Jurist azonnal elküldötte, a nélkül, hogy látta
volna, Dietrichhez.

– Ditrich nem sokáig élt ezután, mikor az a betegség rájött, mely
halálát okozta, engem elhivatott magához s ekkor tudatta velem, hogy ő
Vidacs könyvében két száraz emlékvirágot talált, hátha kedves tárgyai
Vidacsnak, én azokat vegyem át s adjam oda barátunknak. Én babonás
sejtelmet láttam ebben, vigasztaltam Dietrichet és rábeszéltem, hogy
csak tartsa magánál a virágokat, majd ha meggyógyul és fölkel, adja át
személyesen. Úgy illik az.

– Rábeszélésem meggyőzte s talán megnyugtatta őt. De bizony meghalt
nemsokára. De halála előtt két nappal a virágokat egy papirkuvertbe
tette s elküldötte lakásomra. Akkor a »Nádor« vendéglőben laktam.
Vidacscsal nem találkozhattam hamarjában. Később más lakásba
költözködtem s a málházás közben a papircsomag elkeveredett és utóbb én
az egészet elfelejtettem.

– Szegény Vidacs barátunk nyolcz év előtt meghalt. Legszebb,
legerőteljesebb férfikorában önmaga oltotta ki életét. De sötét
elhatározása előtt három nappal lázasan kérdezősködött Dietrich örökösei
után. Egy kedves emléktárgyat szeretne – úgy mondá – visszakapni.
Bizonyára azt akarta, hogy sírjába tegyék hideg szive fölé.

– Ezt is csak később tudtam meg. Leirhatlan fájdalmat és szemrehányást
éreztem, hogy az én mulasztásom minő gyötrelmet okozott a haldoklónak.
Talán ha látta volna azt a két hervadt virágot, elrepült volna agyából
az a sötét elhatározás s még most is élne, örülne és küzdene velünk
együtt.

– Mikor megyek haza, – fordult ekkor hozzám, – nem tudom. De te vedd
magadhoz azt az emléket s küldd el nekem. Barátunk már elporladott, de
hátha én megtalálom azt a nőt, kinek nemes szive s gyöngéd kezei egykor
megajándékozák ezzel barátunkat. Mátul fogva keresni fogom s legalább
neki visszaadom.

Kereste-e: nem tudom. Megtalálta-e: nem tudom. De nem is hiszem. Oly
beteg volt már, hogy pár nap mulva ágynak esett s mielőtt a szép tavasz
igazán beköszöntött volna: át kellett őt adnunk a sírnak.

Az emléket én később megtaláltam.

Egy száraz, halvány sárga aster alpinus virágboga az egyik. Még megvan
minden szirma, de illata már nincs meg.

Egy örökzöld chamaeciparis ágának két száraz tört darabja a másik. Amaz
talán a vidám barátságnak, emez talán egy szomoru, de jól megérdemelt
dicsőségnek a szimboluma.

S egy fehér atlaszra gyönyörüen hímzett két szőlőlevél s két babérlevél
a harmadik. A három együtt alkotja az emléktárgyat.

Egy szép és ifju lelkes hölgy adta egykor ezeket Vidacsnak, egy
diadalmas honvédütközet után örök emlékül. A csatában sebet kapott s a
sebet ez az édes és gyöngéd figyelem gyógyitá meg. Hogyne nyugodott
volna meg zaklatott szive ott a sírban, ha ez édes és dicső kis emléket
oda temetik vele a koporsóba.

Most már a száraz virág ott porlad az én gyüjteményemben. Mind
elköltöztek már azok, kiknek egykor joguk volt hozzá. Most már az én
örökségem, én nem adhatom senkinek.




DEÁK FERENCZ.

Sokáig tünődtem, fölvegyem-e gyüjteményes művembe ama kisded czikkeket,
a melyek e czim alatt olvashatók. E czikkek a hirlapok hasábjain Deák
halála óta mindig alkalmilag jelentek meg. Megjelenésük alkalmi volta
kényszeritett arra, hogy őket azzal a repülő gyorsasággal irjam meg, a
melylyel a napok és a hirlapok születnek és élnek.

Ha fel nem veszem gyüjteményes műveimbe: az örökkévaló feledés a sorsuk.
Még magam is elfeledtem s elfeledném őket végkép. Mint a hogy mindenki
elfeledi a hirlapok közleményeit. Szerencséjükre azoknak, a kik a
hirlapokat irják.

Mégis arra szántam el magam, hogy összegyüjtöm őket. Ime itt van tíz
kisebb-nagyobb közlemény. Méltónak tartom az elolvasásra. Nem az iró
miatt. Nem is a miatt, a hogy megirvák. Hanem a miatt, mert Deák
Ferenczről szólanak.

Gyermek voltam még, jól elmult annak már félszázada, a mikor én Deák
Ferenczet először láttam. Nemzetünk történetének dicső alakja volt ő
akkor is. Már az is régen volt, a mikor ő engem méltónak tartott arra,
hogy velem szóba álljon. Fél emberélet mult el azóta is. Azután voltam
vele együtt képviselő, voltam az ő táborában törvényhozó s mindig
áhitattal hallgattam szavait, a mikor szerét ejthettem.

Ki csodálkoznék s ki ne hinné el, hogy én a mélyen figyelő emberi lélek
teljes tudatosságával vigyáztam minden szavára, minden mozdulatára,
arczának és szemeinek minden változására? Igazán tiszteltem s igazán
szerettem őt. Elméjének működése s szivének nagysága egyaránt vonzott.
És azután történelmi alak volt ő már hetven év előtt is s minden vitán
és kétségen tul emelkedő dicsőségünk az idők végeig.

Az én kis czikkeim nem a haza bölcséről, nem a nagy államférfiról, nem
az ő nagy alkotásairól, nem is nemzetünknek az ő életében lefolyt
dolgairól szólanak. Könyveket kell ezekről irni, nem apró
elbeszéléseket.

Én az emberről, az egyéniségről akartam apró jellemvonásokat gyüjteni.
Olvasóim elé az embert akartam oda állitani.

Százszor annyit irhattam volna, mint a mennyit itt közlök. Hiszen mi ez
Deák egyéniségéhez képest? De én komolyan sohase készültem iróvá válni.
Nálam az irás mindig csak mellékes foglalkozás volt s ha tollat fogtam
kezembe, mindig külső ösztönzésre tettem. Vannak nemes és jó barátaim,
de egy se akadt köztük, a ki ellenállhatlan erkölcsi erővel hajszolt
volna az irásra. Ez oka a kis eredménynek.

És mégis most, a mint végig nézem e rég megirt közleményeket, ugy látom,
kár lenne ezeket a feledés sötétségébe temetni. Ezekben is meg van
örökitve Deák Ferenczről nehány emberi és egyéni igaz vonás. S ezekben
is van itt-ott egy sugár, mely születésére, gyermekkorára s
gondolkozásának néhány vidékére egy-egy világot vet.

Ha élünk: talán még többet is tehetünk. Egyéb gyüjteményes müveimben
Deák egyéni életének talán sokkal gazdagabb és egységesebb rajzát
készithetem el.


KEHIDA.

A Balaton délnyugoti vége gazdag nádas bozótokban vész el, csak egy
keskeny folyócska az égszinkék víztükörnek szelid folytatása. De e
folyócska már nem égszinkék és igen gyakran nem is szelid. A szeszélyes
Zala ez, mely néha szelid morajjal csatangol medrében – de gyakran
haragra gerjed s iszapos sárga hullámokkal borítja az egész Zala völgyét
s a völgynek gyönyörü erdőségeit.

Mert a Zala völgyét helylyel-közzel vad ős rengeteg borítja, tele óriás
magasságu égerfával, melynek apály idején még gyökerei is kiállnak a
talajból. Sok helyütt az egymásra dőlt fák, korhadó gyökerek s szétágazó
törzsek labyrintján át sem vad, sem ember keresztül hatolni nem képes.

E folyam völgyében és ennek partján fekszik Kehida. Régi fészek, mely
állitólag 1266-ban, tehát még az Árpádok korában épült és települt meg.
Mondják, hogy néhány évtizeddel ez előtt még meg volt a kehidai
várkastély udvarán az a márványlap, melyre az első alapítás éve, 1266
vésve volt s melyet azon kivül a Kanizsay család czímere ékesített.

Történetbuvárok úgy mondják, hogy e birtok egykor a gróf Kanizsay család
birtoka volt s ott, hol ma Deák Ferencz egykori háza áll, egy vár
állott, kőből szilárdan építve és vízárokkal körülvéve. Annyi bizonyos,
hogy a kastély homlokzata előtt a régi vár árkai most is biztosan
felismerhetők s mutatják az udvarban azt a régi épületet is, melyben
egykor egy partialis országgyűlést tartottak a török ellen a túladunai,
szlavon és horvát vármegyék rendei. Ez az épület jó karban van s most
istállónak használják.

A Kanizsay család kezéről a Harshágyi család kezére, majd innen a
Hertelendy, ma is virágzó zalamegyei család birtokába jutott Kehida.
Neve tulajdonkép nem is Kehida, hanem Kéthida volt azon okból, mert itt,
hogy a várnak a folyón túli összeköttetése biztos legyen, két híddal
volt megnyergelve a Zala vize.

A vár sorsa különben török-tatár-német alatt ugyanaz volt, a mi a
közelfekvő Nagy-Kanizsáé. Ettől északra már nem igen hódoltatott a
török; Tátika, Gyula-Keszi, Sümegh már inkább megóvták magukat hatalma
ellen.

A mint Nagy-Kanizsa a töröktől a tizenhetedik század végén
visszavétetett, Kehida is régi urainak birtokába került. De nem volt
betelepítve. Népsége, jobbágysága ki tudja hova züllött szélyel.
Mondják, hogy régi lakossága visszajövén, Kehidára telepedni nem mert,
hanem felvette magát a gesztenye erdők magaslataira, s ott építé
Pusztafalut, melyből csak 1470-ben költözött át a mai Kehidára. Annyi
bizonyos, hogy a falu ekkor tájt épült ujra templomával és kastélyával
együtt.

A mostani kastélyt Hertelendy Gáspár épitette föl a régi kehidai vár
helyére és annak romjaiból. Ennek egyetlen leányát, Hertelendy Annát,
Deák Gábor vette el s így került Kehida a Deák-család kezére.

A birtok körülbelől kétezer hold, melynek fele gyönyörü erdő volt a
magaslatokon. Szőlőhegye a kastélyra mosolyog, ennek homlokzatáról pedig
gyönyörü kilátás nyílik a Zala völgyére, melyben buja rétek és legelők
termékeny szántóföldekkel váltakoznak. A gazdaság kezelésének gondját
egész haláláig, 1844-ig Deák Antal, Ferencznek testvérbátyja viselte, a
közös jövedelemben azonban soha meg nem zavart testvéri szeretettel
részeltette Ferencz öcscsét. Ide rontott be 1843-ban a felizgatott
Forintos-párt garázda csőcseléke; ide jött az 1844-iki országgyülésről
Batthyány, Eötvös, Klauzál, Wenckheim és Bónis, hogy a hazának otthon
maradt bölcsét a válaszfelirat iránt megkérdezzék, s itt történt az a
jelenet, mely oly óriási válaszfalat von a holtáig rabszolgákkal
dolgoztató Washington és Deák Ferencz jelleme közt.

A mint Deák Antalt eltemették, Deák Ferencz a kastély udvarára
összehívta jobbágyait és zselléreit.

»Fiaim, úgymond, én földesuratok vagyok és ti jobbágyaim vagytok. A
törvény megszabja az én jogaimat fölöttetek és a ti kötelességeiteket én
irántam. De én jogaimmal élni nem akarok és titeket kötelességtek
teljesítésére nem kényszerítlek erővel. Ha azonban jószántatokból
eljöttök gazdaságomban segíteni, szivességteket megköszönöm s a
becsületes munkát megjutalmazom.«

Sírtak jobbágyai a földesúri szavakra, s bár Deák szavát tartá,
jobbágyai még nagyobb hűséggel teljesiték nála a munkát, mint előbb.

Forradalom után itt vigasztalá vérző szivét a nemzet bölcse. A szép
természet és a vendégek soha nem apadó serege volt öröme. Vendégei
között nagy számmal voltak a rokonok, jó barátok, megyei tisztviselők,
kikkel a házigazda szivesen eladomázgatott. Ha országos nevezetességek
látogatták meg: azokkal természetesen az országos politika járta. Végre
gróf Széchenyi, hogy Deák Ferenczet Kehidáról kimozdítsa s az ország
központjába kényszerítse, azt az ajánlatot tevé neki, hogy a birtokot
megveszi százhuszonöt ezer forintért. Sokáig tünődött Deák, de végre az
alkuba beleegyezett. A vételárnak közel fele terhek kifizetésére lőn
fordítva, a másik feléből, ugy tudom, mintegy húsz ezer forintot Deák
készpénzben vett föl, a vétel ár többi része pedig évjáradékra lett
megállapítva. A hetvenes években a legnagyobb magyar egyik örököse, gróf
Széchenyi Ödön, a birtokot az évjáradéki kötelezettséggel Baranyi
keszthelyi lakosnak adta el, kinek apjával Deák Ferencz apja már
ismeretségben volt.

Az épület egy főépületből s két szárnyból áll. A homlokzatnak völgy
felőli részén volt Deák Ferencz kezén két könyvtárszoba, egy nagy ebédlő
s két más kisebb szoba. Az udvar felőli részén voltak a vendégszobák.

A kastély és szobái most is épen úgy állanak, a mint ezelőtt huszonegy
évvel azokat a legnagyobb hazafi elhagyá. Elismerésünk érte a mostani
birtokosnak.


DEÁK FERENCZ MINT TANULÓ.

Deák Ferencz ma már a történelemé s nemsokára a néphagyományé is lesz
egyszersmind. Alakjának nagyságát s egyéniségének varázsát nem csökkenté
az élőnek szinről-szinre ismerete, de mérhetlen arányokban fogja növelni
az emlékezet, a mint az a népnek szeretete s kegyeletes fantáziája által
évről-évre gazdagabbá leend. De hogy ő folytonosan oly magasságban
álljon az utókor előtt, a mily magasra az élőt a nemzet köztisztelete s
az elhunytat a nemzet fájdalma helyezé: ahhoz nem szükséges a költő
lantja, nem szükséges a szónok dicsérete, nem szükségesek a hagyománynak
ábrándos visiói. Ahhoz elég, ha följegyezzük szigoru hűséggel mindazt, a
mit róla vagy általa tudunk, a mit tőle vagy általa nyerénk.

Életének nagy cselekményei a nemzet történelmének képezik dicső
részleteit. Ezeket följegyzendi a történetíró. Az államférfit, a
törvényhozót, a bölcset, a publiczistát ismerni fogják utódaink a
história örök lapjairól. Az embert és közpolgárt megörökíteni a mi
feladatunk. A miénk, kik láttuk az ő jóságos és dicső arczát, kik
hallhattuk az ő egyszerű és bölcs szavait, kiknek megengedé, hogy az ő
nagy lelkének melegénél melegedhessünk s kik sirattuk és siratjuk őt
halottaiban. Összegyűjteni róla mindazt, a mit összegyűjthetünk: ez a
kötelesség, mely reánk hárul.

Én a kötelességet szintén teljesíteni akarom. Nagynak tartám, míg
személyesen nem ismerém s midőn hozzá közelebb juthaték, úgy éreztem
magam mindig, mintha oltár előtt álltam volna. Én nem tudom, más is úgy
volt-e vele, én csak saját érzelmeimről adok számot. Lestem arczvonásait
s figyeltem minden szavára. Föl is jegyezgettem egyet s mást és
törekedtem multjában és multjának részleteiben is megismerni őt. A mit
tudok róla: abból hadd álljon itt egyelőre e rövidke közlemény.

* * *

Csaknem minden lap megjegyezte az utóbbi napokban, hogy Deák Ferencz a
gimnáziális tanfolyam egy részét Kőszegen végezte. E közlemény tudomásom
szerint valótlan. A kőszegi gimnázium tanulói között az ő neve nem
található. Igenis tanult két Deák Kőszegen, tudniillik Deák György és
Deák József, de ezek Deák József tárnoki földbirtokos gyermekei valának
s tudtommal Deák Ferencznek csak oldalági rokonai.

Több év előtt Kőszegen egy Koller nevű öreg tanitó gyakran szeretett
azzal dicsekedni, hogy Deák Ferenczet írni és olvasni ő tanította. A
kőszegiek hitelt adtak a jó öreg tanitónak s midőn 1871-ben a
törvényszékek fogdosása napirenden volt, Kőszeg városa Deák Ferenczhez
is kérelemmel járult, hogy ő pártolná a városnak törvényszék iránti
kérvényét a miniszteriumnál. A kérelem indokául Deák Ferencznek azon
város iránti kegyelete is felhozatott, melyben ő első kiképeztetését
nyerte. De a kérelem ezen indokára Deák Ferencz kijelenté, hogy ő
Kőszegen soha se járt iskolába.

Tarányi (Oszterhuber) Ferencz veszprémi kanonok, ki Deák Ferenczczel
másodizigleni sógorsági viszonyban állott s kit Deák néhányszor
látogatásával is megtisztelt, azt állítja, hogy Deák a gimnáziális
tanfolyam egy részét Nagy-Kanizsán, a kegyesrendü szerzetesek kezén levő
gimnáziumban végezte. Ez állításnak minden esetre hitelt adhatunk,
annyival inkább, mert a győri akadémia beirási és osztálykönyveiben is
meg van jegyezve, hogy Deák Ferencz oda Nagy-Kanizsáról ment.
Remélhetjük, hogy a kegyesrendüek nagy-kanizsai főnöke mindent, mi Deák
Ferenczre vonatkozólag rendjének iskolai évkönyveiben föltalálható,
összegyűjt s köztudomásra hozand.

Deák Ferencz négy éven át tanult Nagy-Kanizsán, úgymint az 1813/4-ik
tanévtől kezdve az 1816/7-ik tanév bezártáig. Itteni iskolai
előhaladásáról s élményeiről semmit sem tudok.

Az 1812/3-ik tanévet Deák a pápai királyi algimnáziumban végezte. E
gimnázium második grammatikai osztályának első félévi informatiójában
hetedik szám alatt Deák ekként van (latin nyelven) bevezetve:

»Deák Ferencz, tíz éves, római katholikus, magyarországi, Kehidáról,
Zalamegyéből való. Gyámja: Deák Antal alszolgabiró, lakik ugyanott.«

Mellesleg megjegyzem, hogy a mint e közleményből is látszik, ekkor már
Deáknak édes apja s valószinüleg édes anyja sem élt.

Pápán tanára volt: Stajkó Ignácz, ha jól vélem, benczésrendű szerzetes.
Szigoru tanárnak kellett lennie, mert az első félévben harminczegy
tanítvány közül csak két eminenst, a második félévben már csak
huszonnyolcz tanítvány közül négy eminenst osztályozott.

Deák mind az első, mind a második félévben úgy az erkölcs- és
vallástanból, mint a többi tudományból classis primae-t, első
osztályzatot kapott de az eminensek között nem foglalt helyet.

Egy évi tartózkodása alatt Pápán Deák Ferencz egy özvegy kasznárnénál a
Rozmaring-utczában s azon házban volt elszállásolva s nyert élelmezést
is, mely most Morvai-féle ház néven ismeretes. Az özvegy kasznárné
nevére már nem emlékezik Kéler József pápai lakos öreg úr, kinek
emlékező tehetsége őrizte meg e kis adatot.

Győrbe a nagy-kanizsai tanfolyam bevégezte után az 1817-ik év őszén ment
Deák Ferencz s a következő négy tanévet, mint logikus, phisikus, primi
és secundi anni (első, másod éves) jogász itt végezte. Tanárai voltak
1817/8-ban:

a vallástanból: Mollik Tóbiás világi pap és hitszónok;

a történelemből: Berta György világi;

a szám- és mértanból: Brestyenszky Adalbert benczésrendü szerzetes, ki
későbben tihanyi apát lett, s mint ilyen 1850-ben halt meg. Ez kedves
tanára lehetett Deák Ferencznek, mert én előttem 1873-ban két izben is
nagy kegyelettel emlékezett róla.

Ezen tanévben Deák mind az első, mind a második féléven az összes
tantárgyakban eminens, még pedig kevés kivétellel első eminens volt.
Erkölcsi magaviselete classis primae-vel jegyeztetett, tudnivaló levén,
hogy ebből eminens-t adni nem volt szokásban.

Physikus korában 1818/9-ben tanárai voltak:

a magyar nyelvből Fessel Zsigmond világi s a physikából Grőber Laurent
szintén világi. Ezeken kivül Berta, Vernei és Brestyenszky ama
tudományokban, melyekben az előző év folyamán át.

Ez évben nyert osztályzatai szerint második eminens. Kivevén a magyar
nyelvet, melyből classis secundae octavus-t (másodosztályt a nyolczadik
helyen) nyert, a mely osztályzat bizony a legrosszabbak egyike. Tanára
tót ember volt e tantárgyból s alig törte a magyar nyelvet és ez
szekundázta meg Deák Ferenczet a magyar nyelvből. Valami kedves
egyéniség e tanár mások előtt sem lehetett, mert a midőn ez adatokat
közli velem Sárkány Miklós bakonybéli apát s Deák egykoruja s egy éven
át tanulótársa, igy sóhajt föl Deákra és tanárjára czélozva levelében:

»Hová nyomta a magyarul alig tudó tót ember a nemes magyar ifjat!«

Első évi jogász korában, 1819/20-ban statistikából tanára volt: Kmethy
András, ha nem csalódom, a 48-ki honvédtábornoknak nagybátyja; a római
és nemzetközi jogból pedig Szibenliszt Mihály.

Másodévi jogász korában a hazai jogot Bognár Józseftől, a politikai
tudományokat pedig Beke Wolfgangtól hallgatta. Az egyházi jogot
valószinüleg Pendl Alajos benczés szerzetes adta elő, ki ugyanekkor
akadémiai hitszónok (exhortator) volt. Mint jogász már mindenütt első
eminensként nyert osztályzatot.

Ez időtájt a győri királyi akadémia az egy Brestyenszky kivételével,
világiak kezelése alatt állott. A fundus studiorum, illetőleg a
helytartótanács nem sok gondot forditott sem a tanárok megválogatására,
sem a kellő taneszközök beszerzésére. Grőber Laurent, a physika tanára
csak ugy kongott a physicum muzeumban, mely majdnem egészen üresen
állott s egyáltalán alkalmatlan volt a kellő kisérletek megtételére s az
elméleti oktatás megvilágitására. Grőber tehát, ki észrevette a
tehetséget Deákban, azt tanácsolta ennek, hogy a physikai előadásokat a
Benczés-rendü szerzetesek kezén levő győri lyceumban hallgassa, mint a
melynek kisérleti eszközei elég bőven vannak beszerezve.

Deák szivesen megfogadta a jó tanácsot. Egyik kedvelt tanulótársával,
nágocsi Zichy Jánossal (Zichy Mihály és Antal testvérek apjával) az
1818/19-dik tanévben csakugyan átment a benczések lyceumába hallgatni a
természettani előadásokat. Itt a physika tanára akkor Czinár Mór volt,
ki később Pannonhalmára az országos hirü könyvtár rendezése czéljából
visszavonult. Deák nagyon szerette e különben is kedves modorú és mívelt
szerzetest, előttem is többször s mindig kegyelettel emlékezett róla,
soha sem nevezvén másként, mint »Maurus Czinár,« a hogy t. i. még tanuló
korában szokta nevezni. Halála, mely a mult évben 1875-ben következett
be, bizonyára fájdalommal érintette Deákot.

De Czinár is büszke volt egykori tanitványára. Még az ország alig ismeré
s a »haza bölcsének« nem nevezé Deákot, már az öreg Czinár – mint később
önérzettel mondogatá – megjósolta, hogy Deák Ferenczből minő nagy ember
lesz egykoron. Ő mondá egykor Deáknak és tanulótársainak: »Nem az a
valódi tudomány, a mit jól megtanultok, hanem az, a mit jól
meggondoltok; a ki az iskolában komolyan és alaposan gondolkodni
megtanul, az végezte jól az iskolát.« E szavakat különböző alkalmazásban
nem egyszer hallottuk Deák Ferencz szájából is a magán társalgások
folyamában.

Tanulótársai közül fölemlitem Faiszi Ányos István veszprémmegyei előkelő
birtokost, megyéjének egykori főbiráját s a zirczi kerületnek három
országgyülésen át országgyülési képviselőjét. E nyers modorú, de
egyenes, őszinte jellemű táblabirót Deák mindig kedvelte. Szeretett vele
– mint másokkal is – gyakran tréfálkozni, mit Ányos, a ki pedig nagyon
hamar komolyan szembe nézett a tréfálkozókkal, az »öreg ur«-nak rendesen
megengedett.

Tanulótársai voltak még a többi között Bretzenheim Ferdinánd herczeg és
Rohonczy Ignácz. Amaz nagyon is herczeg volt ahhoz, hogy Deák valami
bizalmas baráti viszonyban állhatott volna vele, emezt kedvelte
régebben, de később, miután ez az Apponyi-regime szolgálatába szegődött
s a Bach-rendszer alatt is előkelő hivatalokban volt, elhidegedett tőle.
Ghyczy Kálmán, bár több izben állitották, nem volt tanulótársa Deáknak,
nem is egy időben hallgatták az előadásokat. Ghyczy csak az 1821/22-ik
tanévben jött a győri akadémiára, Deák ekkor már – végezvén ott a
kurzust – onnan eltávozott.

Volt azonban még egy tanulótársa, kit emlitetlenül nem hagyhatok. Ez
Sárkány Miklós hittudor s bakonybéli apát, a negyvenes évek politikai
küzdelmeinek a konzervativ táborban egyik érdekes alakja, ki nem egyszer
nevezetes csatákat vivott a győrmegyei ellenzékkel.

Sárkány Miklós a győri lyceumnak volt hallgatója s vele Deák akkor
ismerkedett meg, mikor Grőber tanácsára a lyceumba ment physikát
hallgatni. Sárkány, bár ő Deák pártjához 48 előtt nem tartozott, mindig
egyik legnagyobb tisztelője volt Deáknak, még akkor is, mikor a vegyes
házasságok kérdése oly igen elmérgesité a kedélyeket. De maga Deák is
úgy nyilatkozott előttem, ha jól emlékszem, ezelőtt két évvel,
Sárkányról: »Őszinte, becsületes ember, meggyőződése vezérelte a
politikai küzdelmekben, bár minden pártfele olyan lett volna, mint ő;
esze és tudománya is helyén van.« Sárkány Miklós volt az, ki aggkora és
a tél zordonsága daczára is kérelmem folytán szives volt a Deák tanulói
korára vonatkozó adatokat összegyüjteni s velem közölni.

Deák Győrben tartózkodásának egész ideje alatt Jósa Józsefnél, ennek
házában volt szálláson. Házi gazdája a győri püspöki javak praefektusa
volt, tekintélyes és eléggé értelmes ember. Ugyane házban lakott Fejér
György is, mint győri tankerületi főigazgató s ekkor már a »Codex
diplomaticus« fáradhatatlan gyüjtője. E körülményből sokan azt
következtették s Dunán túl ma is hiszik, hogy Deák Fehér Györgynél lett
volna szálláson s a vele való társalgás folytán szerezte volna közjogunk
történetének mélységes ismeretét. E hit azonban alaptalan, ámbár könnyen
hihető, hogy az élénk szellemű s vidám kedélyü, de a mellett tanulni
szerető ifjú Deák már ekkor is ismeretségben állott Fejérrel. Annyit
biztosan tudok, hogy később, midőn már Fejér György a pesti egyetemhez
került, Deák vele gyakran és szivesen érintkezett s társalgott
történelmi dolgokról.

Jósa József házát Deák ott tartózkodásának emlékére a győri polgárság
kegyelete már több év előtt márvány emléktáblával látta el.

Deák Ferencz külső modora már tanulóifjú korában is oly igénytelen és
egyszerü volt, mint később. Tarányi Ferencz kanonok állitja, hogy kora
fiatalságában ruháját elhanyagolta s a külsőségekkel keveset törődött.
Ez állitást, ismervén Deákot, én egész nyugalommal elhiszem. Hogy már
tanuló korában is bizonyos tekintély környezé nemcsak tanulótársai,
hanem tanárai szemében is, abból a körülményből magyarázható, hogy
Nagy-Kanizsán, mikor a poétikát végezte, tanárja nyugodtan bizta rá az
előadást és az iskola feletti felügyeletet, ha néhány órára vagy napra
neki az iskolától távol kellett maradnia. Ekkor pedig Deák nem volt több
tizennégy éves gyerkőcznél. Hogy ily esetnek kellett történni, azt onnan
merem állitani, mert ezt képviselői körökben 48 előtt Deák tudtával s az
ő ellenmondása nélkül széltében beszélték s én is egy 48-iki
követtársától hallottam.

Deák életének utolsó szakában elméleti olvasmányokkal keveset látszott
foglalkozni. De ez nem mindig volt igy. Ő készen állott elő az 1832-iki
országgyülésen, mint Minerváról, a bölcseség istenasszonyáról beszéli a
hitrege, de e nagy varázsnak előföltétele minden esetre hosszas és mély
tanulmányozás volt. Könyvtára legalább, melyet 1844 végén Kerkapoly
Károly használt s részben rendezett Kehidán, ezt bizonyitja, ha minden
más bizonyiték hiányoznék is.


AZ IFJU DEÁK FERENCZ.

A mai nemzedék keveset tud már arról, milyen volt az »öreg ur«, mikor
még »ifju ur«-nak hivták, s mikor még megérdemelte az »ifju« nevet.
Harmincz esztendő óta, a függetlenségi harcznak lezajlása óta, az ő neve
bizalmas körben sohase volt más, csak a kedélyes »öreg ur«.

Országgyülési és képviselői körökben még most is állandó divat, hogy
törvényhozók, miniszterek, képviselők egymást »per tu« szólitják. De
vajjon hogy szólitották Deák Ferenczet, kinek tekintélye határtalan
volt; ki előtt mindenki meghajolt, kit két császár látogatott meg
szegényes szobájában, az osztrák császár és a braziliai császár; kinek
nagyobb hatalma volt, mint minden közös és nemközös miniszternek
összevéve, kihez tanácsért és pártolásért jártak magyar miniszterek,
kihez lélekszakadva jöttek az osztrák államférfiak, Giskra és Demel és
mások 1871-ben, hogy mentse meg őket Hohenwarth-tól és a csehektől és a
pánszlávoktól; ki koronát adott a királynak és királynénak.

Vajjon hogy szólitották őt, az ősz államférfit, ki ifju korától kezdve
minden napját és minden erejét a közügyeknek szentelte? Hogy szólitották
őt kortársai és képviselőtársai, a kik között akárhány szeleburdi
ifjoncz, fiatal mágnás és ifju szolgabiró volt, a ki az embert a szerint
mérte meg, hány forint volt a tárczájában, hány hold földje van neki
otthon, hány kalandnak hőse fürdőn, szinházban, kaszinóban,
rókahajsznál, lóversenytéren?

Bizony öregek és fiatalok, komoly férfiak és könnyüvérü emberek, saját
pártjabeliek és ellenzékek egyforma kegyelettel járultak hozzá.

Őt, egyedül őt nem neveztük, nem szólitottuk pertunak. Nem azért, mintha
ő azt rossz néven vette volna. Istenért se. Hiszen egyszerübb,
szivesebb, kedélyesebb ember sohase volt, mint ő. Ámbár tagja volt a
Batthyány miniszteriumnak, mindamellett ő az egyszerü »tekintetes ur«
maradt minden rend, rang, czim és czafrang nélkül. Bár a »nagyságos«
czimet idegenektől nem utasitá el, hiszen mindennap százan mentek hozzá
kérvényezők, mint a királyhoz s ezekkel a czimezés miatt nem
perlekedhetett, mindamellett ő a czimekre nem adott semmit.

Gyulai Pál, mikor Vörösmarty életét irta, levélben fordult valamiért
Deák Ferenczhez s őt »nagyságos ur«-nak szólitá, de egyuttal bocsánatot
kérve azt kérdezé tőle, irja meg, mi az igazi czime? Deák azt felelte:
»Czimezzen a minek tetszik, legjobban szeretem, ha barátjának czimez.«
Pedig bizony akkor még Gyulai Pál kicsike kis emberke volt. A király
»Deák ur«-nak, a királyné egy alkalommal a koronázás után szemtül-szembe
»Deák bácsi«-nak szólitotta. Ekként szólitá őt a fővárosban és vidéken
minden szép asszony és minden ifju lányka, kinek alkalma volt vele
bizalmasan beszélni.

Néhány idősb képviselő, kikkel sok országgyülésen volt már együtt,
tegezték őt s »Feri« néven szólitották. Az öreg Justh, Zsedényi,
Szentiványi, Kállay Ödön, Pulszky Ferencz, s még néhányan ekként szóltak
hozzá még a legutóbbi években is. Mindenki más ez egyszerü névvel
közeledett hozzá: »bátyám«. Mintha mindenkinek vér szerinti rokona, édes
apja lett volna. Az igaz, hogy olyan jó is volt mindenkihez, mintha édes
apja lett volna.

* * *

Hogy fogadták Deák Ferenczet a legelső országgyülésen, melyen megjelent?
Ezt már igen sokszor, igen sok ember megirta, noha Deák Antalról, ki
Ferencz öcscsét maga után felküldé követnek s Ferencz első szerepléséről
kevés adat látott napvilágot.

Deák Antal sokkal idősebb volt, mint Ferencz öcscse. Mikor Ferencz még
csak tiz éves volt s tanuló az első gimnaziumi osztályban: Antal bátyja
már akkor szolgabiró s tekintélyes férfiu volt a vármegyében s egyuttal
gyámja és gondnoka Ferencznek. Épen huszonkét évvel volt idősebb, mint
emez.

Az 1832-iki országgyülésen Deák Antal közkedvességü ember volt. Hire
megelőzte már őt is. Gróf Amade Ferencz zalamegyei főispán ellenében
rettenthetlen bátorsággal lépett fel az alkotmányellenes ujonczozás és
adószedési ügyben s Amadét arra kényszerité, hogy Zala-Egerszeget
elhagyja, sőt a főispánságot is letegye. Pedig mikor Deák Antal oly
erélylyel lépett fel: akkor Egerszegen két dragonyos osztály volt
felállitva a megye táblabiráinak s tisztviselőinek megrettentésére.

Deák Antal olyanforma magasságu termettel birt, mint öcscse Ferencz,
csakhogy sem oly széles, sem oly erős nem volt. Szakált az sem viselt,
tömött bajusza ugy csüngött lefelé, mint Laudon generálisé, noha nem
volt olyan hosszu. Legjobb barátai voltak: felsőbükki Nagy Pál, id.
Pázmándy Dénes, Marczibányi, Ócskay, Rohonczy János és Kocsi Horváth.
Utóbbiak Veszprémmegye követei s Deák Antallal már ifju korból
ismerősek. Szerette Kölcsey Ferenczet is, kivel azonban sok tekintetben
nem értett egyet. Kölcsey nemcsak Bécscsel szemközt, hanem a jobbágyok
iránt is szabadelvü volt, mig Deák Antal Bécscsel szemközt
engesztelhetlen, de a jobbágyok felszabaditásáról hallani sem akart.

Voltaképen ez volt egyik oka, a miért lemondott a követségről s
öcscsének helyet adott.

– Nem vagyok még vén ember, – mondá Palóczynak és Kocsi Horváthnak, – de
közületek már kiöregedtem. Ferkó öcsém jobban illik hozzátok, ő is olyan
hóbortos, mint ti vagytok.

A »hóbortos« alatt azokat az ábrándozókat értette, a kik a jobbágyokat
felszabaditani s ezzel – szerinte – a nemességet tönkre tenni akarták.

El is ment, ott hagyta az országgyülést. Hanem előbb feldicsérte öcscsét
annyira, hogy mindenki a fejét csóválta, vagy mosolygott. Id. Pázmándy
Dénes sehogy se hitte, hogy a fiatal, harmincz éves Deák Ferencz oly
kitünő ember legyen, sőt később is sok ideig, mikor már Deák Ferencz
hatalmas szerepre vergődött, az öreg Pázmándy csak ugy félvállról
beszélt vele és róla – egy darabig.

* * *

Öreg emberek, kik Deák Ferenczet harmincz éves korában ismerték, azt
állitják, hogy arcza az időtől kezdve nem változott. Valamivel kövérebbé
vált, de haja, szemei, bajusza s egész arczjellege ugyanazok maradtak.

Az országgyülésen élczeiről és anekdotáiról előbb ismerték s előbb
megismerték, mint nyilvános beszédjeiről. Akkori anekdotái közül
fölemlitem a következőt:

Kocsi Horváth Sámuel veszprémi követ nagyon békesség szerető ember lévén
a magán társalgásban is, mindig mindenkinek igazat adott s mint alispán
is minden peres felet kibékitett. Az országgyülésre is utána ment az az
adoma, hogy egyszer bement hozzá a felperes s baját elpanaszlá, mire ő
mint alispán azt felelé: »Fiam, neked teljesen igazad van«, – de
ugyanakkor odamenvén az alperes is s baját az is elpanaszolván, annak is
azt felelé: »Fiam, neked is teljesen igazad van«; – mikor pedig ezt az
ott jelen volt Rohonczy János első alispán meghallotta s azt mondá:
»Bolond vagy te Samu, mindakettőnek csak nem lehet igaza«, – erre azt
felelé: »Neked is teljesen igazad van János.«

Ez a Kocsi Horváth Sámuel az országgyülésen is ilyenformán viselte
magát. Hol az aulikusokkal szavazott, hol a liberálisokkal, csakhogy meg
ne haragudjék rá egyik se.

Egyszer aztán Beöthy Ödön és Balogh János keményen megtámadták Kocsi
Horváthot a pozsonyi ligetben Deák Ferencz jelenlétében. Deák mosolyogva
hallgatta Beöthy és Balogh szemrehányásait s mosolyogva nézte Kocsi
Horváth kellemetlen helyzetét. Midőn már a vita kissé élessé kezdett
válni, Deák közbeszólt:

– Olyanformán gondolkodik az én Sámuel barátom, mint az egyszeri
szentgróti menyecske. Az is egy kissé hűtelen lett az urához s
beleszeretett a szomszédban lakó csizmadia czéhmester fiába. A menyecske
ura nem nézvén jó szemmel a dolgot s pörlekedése se használván, elment a
plébánushoz panaszra, hogy az hívja meg a feleségét magához s téritse
istenes útra. A plébánus meghivatja a menyecskét, lelkére beszél
istenesen s megmondja neki, hogy isteni és emberi törvények szerint az
asszonynak hűségesnek kell lenni törvényes urához és senki másra még
csak gondolni sem szabad, hanem meg kell maradni egyetlen egy férfi
mellett. »Jaj édes tisztelendő uram, igy felel a menyecske, könnyü a
gazdagnak, de az olyan szegény asszonynak, mint én vagyok, mindegyik jó,
nekem nem illik válogatósnak lenni.«

Ez anekdotára hatalmas kaczagás lett a felelet s ez naptól fogva Kocsi
Horváth Sámuel nem válogatott a két párt között, hanem megmaradt –
aulikusnak.

* * *

A pozsonyi országgyülések a pozsonyi országház nagy termében tartattak.

Ez a terem egyszerü pajta volt oldalablakokkal, kőboltozattal minden
festés vagy ékesség nélkül egyszerü fehér meszeléssel volt ellátva.

A terem belső végén volt egy emelvény deszkából, melyre három lépcsőn
kellett felmenni. Ez emelvény le volt teritve pokróczczal s ez
emelvényen volt egy hosszu asztal keresztben, ez le volt teritve zöld
posztóval. Ez asztal közepén ült a királyi személynök, az alsó tábla
elnöke. Mellette jobbról a királyi tábla tagjai és a protonotáriusok,
balról pedig a káptalanok követei, az alsó táblai prelátusok.

Ez emelvényhez támasztva három hosszu asztal volt a terem hosszában,
zöld posztóval bevonva. E három asztal mellett egymással szemközt ültek
a vármegyék követei, párosával egymás mellett. Azok, kik a középső
asztal mellett ültek, természetesen a hátuk mögötti sorokra nem is
nézhettek. Mint valami nagy vendéglői étterem: ugy volt berendezve az
országgyülés helyisége. Karzat csak egy oldalon volt, a baloldalon. A
követek nejei onnan szokták a gyüléseket végig hallgatni. Az
országgyülési ifjúság, a juratusok lent a követek mögött álltak
kardosan, kalpagosan, fekete magyar ruhában.

Deák Ferencz a középső asztalnál, a királyi személynökkel egy vonalban a
kilenczedik széken foglalt helyet. Fekete franczia nadrág, fehér
mellény, fekete átilla, s oldalán vaskos ősi kard: ebből állott öltönye.

Szűz beszéde nem keltett nagy figyelmet. Igaz, hogy a vitakérdés nem is
volt valami fontos. Mindössze is a fölött tanácskoztak egy hónapig, hogy
az urbéri kérdésen vagy a kereskedelmi kérdésen kezdjék-e a
tanácskozást.

Azonban következett a lengyel kérdés. Szegény Lengyelországot akkor
osztották fel utoljára s a magyar közvélemény ép ugy lelkesült a
lengyelek mellett, mint negyvenöt év mulva a törökök mellett. Ép úgy
hiába.

Deák Ferencz felállt. Szokott ruhájába volt öltözve. Egyik térdét
feltette a székre, melyről fölkelt. Kardját is a székre állitá s
balkezében kardjának markolatát fogva, tartá azt a beszédet, mely első
beszédje volt valósággal. Azóta közel ötven év telt el s most már a
tizenegyedik országgyülés folyik, de ennél szebb beszédet alig tartott.

E naptól kezdve vezére volt a nemzeti pártnak.

* * *

Minő magas tekintélye volt Zalavármegyében Deák Ferencznek mint
harminczhárom éves ifjúnak: arra csak egy példát.

1836-ik évi junius 22-én és 23-án tartották a megye rendei azt a
gyülést, melyen követeik, Deák és Hertelendy, beszámoltak. Deák
fogadtatását lelkesültnek nevezi Kossuth Lajos akkor, a mikor még a
hirlapok nem beszéltek superlativusban, mert a világon se voltak.

Ugyanekkor főispáni beiktatás is volt s a főispánnak le kellett tenni az
esküt.

Az esküformát ős időktől fogva alkotmányos gyakorlat alapján mindig
egyházi férfiú szokta előolvasni. De a rendek felkiáltottak, hogy Deák
Ferencz olvassa fel. »Az tekintetes követ ur szájából akarjuk hallani
istennek igéjét«, kiáltott fel egy kővágó-eörsi nemes. Pedig jelen volt
két apát is.

»Aligha nem ez volt az első eset, hogy hivatal nélküli polgári személy
esketett fel főispánt magyarul« – irja e jelenetről Kossuth Lajos.


DEÁK FERENCZ MAGÁN KÖRBEN.

Deák Ferencz, mikor még állandóan Kehidán lakott, minden év nyarán
Balaton-Füreden szokott néhány hetet tölteni. Lakása, étkezése,
ruházata, társalgása oly egyszerü, oly igénytelen, oly feltünés nélküli
volt, hogy aki egyébként nem tudta, ki ő, el nem találta volna, hogy ő
nemzetünknek és korunknak egyik legnagyobb államférfia s a
világtörténetnek egyik legnemesebb alakja.

Hogy azokat, kik az emberi lélek nagyságának jellemvonásait észlelni és
fölismerni nem szokták, mennyire csalódásba ejté Deák egyszerüsége, erre
furcsa, de jó példát tudok saját ismerőseim köréből.

Volt egy jó tiszttársam és kedélyes keresztkomám a vármegyénél. Mérnök
és főszámvevő. Ország, nemzet, politika, emberi vagy államférfiui
nagyság, művészet, irodalom, hirlap, ismeretlen dolgok voltak előtte. A
numeruson, restauráczión, jó ételen, italon és vadászaton kivül más
munkát vagy élvezetet nem ismert.

Az ötvenes évek elején mint ifju mérnöksegéd Kehidát és vidékét mérte.
Deáknak volt ingyen lakója s Deák asztalának mindennapos vendége. Ha
rokon vagy látogató nem volt Kehidán, az öreg úr csak vele, a kasznárral
és a plébánossal szokott társalogni, enyelegni és csak nekik adomázni.

Jött 1861. Deák ujra a nemzet vezére lőn. A lapok csak róla írtak, a
nemzet csak róla beszélt. Lehetetlen volt, hogy az én jó keresztkomám is
meg ne hallja, hogy milyen hires, nevezetes ember az a Deák Ferencz.
Meghallotta s egyszer, mikor Deákról beszéltünk, így szólt hozzám:

– Én is ismertem pajtás egy Deák Ferencz nevű embert. Mikor Kehidát
mértem, három fertály esztendeig laktam és étkeztem nála mindennap.
Csöndes, jó ember volt, nem fogadott el tőlem semmi fizetést, hanem se
mulatni, se vadászni nem lehetett vele. Nincs ez valami atyafiságban
ezzel a hires Deák Ferenczczel? Azt mondják, ez is zalai ember.

Ime minő csalódás! Az igaz, hogy az én jó keresztkomám nem valami lumen,
de nem is épen tökfilkó. Mikor az együgyü beszéd miatt a társaság
rárontott és majd megette, vállát vonva felelt:

– Csak nem vagyok bolond, hogy én Kehidán keressek olyan hires embert.
Csak olyanformán beszélt az mindig, mint akármelyikünk.

Deák Ferencz ott Balaton-Füreden is szivesen felvette társaságába még az
olyan embereket is, kik boldog egyszerüségükben szentül meg voltak
győződve, hogy Deák is csak épen olyan kicsiny vagy épen olyan nagy
ember, mint ők maguk.

Volt vármegyénknek egy Tuba nevű esküdtje. Jó kedélyű, élemedett ember,
régen meghalt, hiszen még 48 előtt szolgálta a vármegyét. Balaton-Füred
közeléből, Szent-István-Király-Szabadja nevű veszprémmegyei faluból való
volt s Füredre nyaranta gyakran ellátogatott. Ő is oda csatlakozott Deák
társaságához s az öreg úr szivesen látta az önérzetes öreg esküdtet, ki
elanekdotázni és találós kérdésekre furcsa feleleteket adni nagyon
szeretett. Különösen meg volt elégedve kálvinista hitvallásával.

Egyszer azt kérdi tőle Deák:

– Ismeri-e barátom a kálomista varjút?

– Hogyne ismerném, domine spektábilis. Szürke gubája, fekete gatyája,
mint a veszprémi panduroknak.

– Hát azt megtudná-e mondani barátom, hogy hívták a kálomista varjút,
mikor még kálomisták nem voltak a világon? Tudja-e ezt?

Gondolkozik az öreg Tuba, de hiába. Egyszer oda fordul Deákhoz.

– Én nem tudom, hanem hát mondja meg domine spektábilis, hogy hívták?

– Bizony ezt magam sem tudom, – felelt Deák mosolyogva.

– No tessék, – pattant fel az öreg Tuba. – De ne tessék rossz néven
venni domine spektábilis, de ilyenek ám a deputátus urak ott a diétán.
Hány kérdést fölvetnek, a mire maguk se tudnak megfelelni.

Deák jóizűen és hangosan felkaczagott:

– Ebben – úgymond – igaza van barátom!

Ha Deák Ferencz gyermekek vagy földmivesek, vagy ifjak, vagy
politikusok, vagy nagyszabású államférfiak közt volt: modora és
társalgása mindig olyan volt, hogy a társaság tagjai azt hitték, hogy ő
épen csak olyan ember, mint ők maguk. Azt hitték még a gyermekek is.

E tekintetben senki se hasonlitott hozzá nagyjaink közül. Nála
hiányoztak a szellemi nagyság kicsinységei.

S mégis voltak pillanatok, a mikor látszólag önkénytelenül tört ki
belőle az eszméknek és érzelmeknek fensége.

Emlékszem egy ily pillanatra füredi társalgásából. Régen volt, kis
gyermek voltam, de jól emlékszem.

Még új volt a Kisfaludy-szobor. Nem ez a mostani, hanem a régi, az a
vastag, meredt nyakú. Deák a szobor közelében sétált társaival s a
társaság Kisfaludy működéséről emlékezve, magasabb eszméket vont a
beszélgetés körébe. Nemzetünk nagyságáról, jövendőjéről volt szó.

Egyszer Deák ezt mondá:

– Úgy látszik, minden nagy nemzetnek különös rendeltetése van az
emberiség történetében, mely biztosítja fenmaradását. A görög nemzet a
művészetet, a római a jogot és állami szilárdságot szolgálta és fejtette
ki. A mi időnkben is az angol a világkereskedésnek és a míveletlen
földrészek polgárositásának nagy munkáját végzi, a franczia szabadságra,
egyenlőségre és dicsőségre törekszik, a német a tudományt míveli
különösen, s az orosz világbirodalmi nagyságért lelkesül. Sokat
gondolkodtam, hogy a mi nemzetünknek mi lehet missziója. S úgy láttam
történeteinkből, s úgy látom mostani helyzetünkből, hogy nekünk az
igazságért kell élnünk és küzdenünk, s a vallási, nemzetiségi és
társadalmi osztályok közt az igazságot kell diadalra juttatnunk. S
fenmaradunk, sőt szép jövő áll előttünk, ha mi rendeltetésünkhöz, az
igazság szolgálatához hívek maradunk!

Ime Deák ideálja!


DEÁK FERENCZ BESZÉDEI.


I.

Kónyi Manó nagy munkát végzett, nagy hálára kötelezte maga iránt a
nemzetet s a magyar irodalom barátait s nagy szolgálatot tett
történetiróinknak is, kik a tizenkilenczedik század Magyarországának
történetét megírni lesznek hivatva. S mindezt azzal, hogy Deák beszédeit
összegyüjtötte.

E munka sem nem oly kicsiny, sem nem oly egyszerü, mint a minőnek első
pillanatra látszik.

Deák Ferencz nyilvános szereplése kora ifjuságától, 1822-től kezdődik s
tart ötvennégy éven keresztül 1876-ban bekövetkezett haláláig. Ránk
maradt első beszédét 1828-ban tartotta. Ez törvényszéki védőbeszéd volt.
1833-tól kezdve már mint törvényhozó s mint a nagy nemzeti
szabadelvü-pártnak elismert vezére szól a közpolitikai kérdésekhez az
országgyülésnek s a vármegyének tanácskozó termében. S nemcsak szól,
hanem ír is, nyilvánosságra szánt alakban ugyan keveset, de
magánleveleiben eléggé gyakran. S beszédei és iratai s nyilt és bizalmas
közleményei egyaránt szépek s hangulat, nyelv, irály, tartalom, felfogás
tekintetében teljesen összhangzók. Senki sincs közférfiaink közt, kinek
egyénisége s nyilt, közérdekü és magán cselekvése s nyilatkozatai közt
oly teljes összhang volna, mint Deáknál.

Kónyi Manó azt tűzte ki feladatául, hogy Deák minden nyilvános beszédét
s minden közérdekü, de magán természetü iratát, levelét összegyüjti s
egyelőre legalább beszédeit rendszeres gyüjteményben kiadandja.

48 előtt a sajtó nem volt szabad s a gyorsírás csak csecsemő napjait
élte. Deák nem szokta beszédeit megírni sem előbb, sem utólag. Ime az
okok, melyek a gyüjtés munkáját fáradalmassá tették.

Megvannak a rendi országgyülések naplói és jegyzőkönyvei s ezekben a
követek beszédei és iratai. De mily keserves dolog ezekből egyes emberek
beszédeit hiány nélkül összekeresgélni, ezt csak az tudja, ki valósággal
megkisérlette.

A régi kormányok nem szerették, hogy a követek beszédei szó szerint
megörökíttessenek. Az alsó tábla elnökei, a királyi személynökök
különösen ügyeltek arra, hogy az ellenzék vezérférfiainak beszédei
csakis a leghalványabb kivonatban tétessenek bele a diáriumba. S Deákért
épen nem tettek kivételt. Rend szerint a naplókban elő sem fordul, hogy
személy szerint ki tartotta a beszédet, csak az van mondva: Zala,
Somogy, Békés megye stb. követe ezt és ezt feleli. S miután minden
vármegyének két követe volt, gyakran lehetetlen megmondani, hogy a kettő
közül melyik tartá ezt vagy amazt a beszédet.

Deák mint harmincz éves fiatal ember rögtön feltünt s pár hó alatt
pártvezérül fogadtatott el az országgyülésen. E miatt nagyobb figyelmet
fordítottak beszédeire, de nem mindig ezek előnyére. Nem egy beszéde,
mint az is, melyben a hétszemélyes-tábla szervilizmusát ostorozá a
politikai perekben, épen e miatt csak nagyon is csonkán s halvány
töredékes kivonatban láthatott napvilágot s maradhatott ránk. Szerencse,
hogy az országgyülési ifjak Deák beszédeinek nagy részét kéziratban
lehető híven őrizték meg.

Kónyi páratlan szorgalommal és gondossággal búvárolta át a régi
országgyülések iratait s a 48 előtti publiczistika összes sajtótermékét
Deák beszédei végett. Ezen kivül utazásokat tett Zalavármegyébe Deák
ifjukori barátaihoz, tisztelőihez, rokonaihoz s egykori tiszttársaihoz,
kik Deák sok beszédét, nyilatkozatát, magán levelét ereklyeként őrizték.
Részint személyesen, részint levélben fölkereste Deák szereplő egykoru
társai közül az élőket s az elhunytak örököseit, hogy a birtokukban levő
adatokat engedjék át. Éveket töltött el e fáradozások közben.

Midőn a beszédek gyültek: akkor eszébe jutott, hogy minden beszéd csak
akkor lesz egész, akkor teljesen érthető és élvezhető, ha egy kis
előszóban minden beszédnek történetét s minden alkalmi eseményt és
érvet, melyre a beszéd vonatkozik, összeállit s lehető rövidséggel, de a
szükséges teljességgel megszerkeszt. S ez szerfölött nehezíté a munkát.

Deák beszédei a szó igaz értelmében mind alakilag, mind tartalmilag igen
becses s nagy részükben valósággal remek beszédek, a magyar politikai
nyelvnek s a specziális magyar észjárásnak páratlan alkotásai. Azonban
Deák azért, hogy beszédet tartson s hatalmas elméjét és ékesszólását
ragyogtassa, soha nem beszélt s minden beszéde az alkalmi szükségnek, a
szükséges czélszerüségnek szüleménye. Épen ezért volt helyes, sőt
szükséges Kónyi terve, hogy minden beszédnek történetét is megírja. A
legtöbb beszéd megkezdett vagy bevégzett cselekmény jelentőségével és
súlyával bír s a legkisebb és legjelentéktelenebb nyilatkozat is Deáktól
a kor jellemének megértésére nagy becsű.

Ám egy beszéd történetének, valódi indokának s hű előzményének megírása
nem könnyü dolog. Meg kell ismerni a kérdést magát; életre kelteni
azokat, kik abban felszólaltak; rámutatni az érdekekre és
szenvedélyekre, melyek a kérdés körül kifejlődtek vagy azt felszínre
hozták: mindez elengedhetlenül szükséges. De az érdeklődők közül esetleg
ma is élnek talán többen is; Kónyi pedig nem akarta, hogy akár a beszéd,
akár annak története felszólalás, ellenzés vagy politikai czáfolgatás
tárgyává tétessék s ezért minden fontosabb beszédnél az összes
érdeklődők s közvetlenül érdekeltek nézetét s véleményét is előzetesen
megismerni s egyúttal tájékozni is törekedett. Czéljául tűzte ki az
emberileg elérhető legtökéletesebb tárgyilagosságot és történeti hűséget
s e végből egy vagy két esetben, a hol szükséges volt, Ferencz József
király tanuságtételét is korrekt alkotmányos módon megszerezte.

E nagy gondosságnak s a Kónyit jellemző e skrupulózitásnak némi
árnyoldalai is valának, melyeket a nagy közönség ugyan alig vesz észre,
de a melyeket egy későbbi kiadásnak el kell távoztatni. A mit Kónyi
gyüjteménye ad, az mind becses és történetileg teljesen igaz és hű; de
épen e nagy skrupolózitás miatt Kónyi gyüjteménye nem ad sok dolgot,
melyet adni kellene s mely nélkül Deák mint szónok, mint államférfi s
mint korát vezérlő hatalmas egyéniség csak hézagosan áll előttünk.

Merültek fel egyéb nehézségek is, melyek közül csak egyet említek fel.
Ez a beszédek váriánsai. Deáknak nem egy 48 előtti beszéde egymástól
sokszor jelentékenyen eltérő több szerkezetben maradt meg tisztelőinél.
A költők verseinek minden váriánsa becses s híven megőrizendő, mert
minden váriánst maguk a költők irtak. De Deák a beszédet csak egyszer s
egy szerkezetben tartotta, s azért a váriánsok egyike vagy másika,
esetleg mindegyike lehet hamis vagy helytelen. Kónyi szerencsésen
választott ezek közt, de alig hihető gond, utánjárás és tanulmány előzte
meg minden választását.

Kónyi gyüjteményének első kötete Deák nyilvános életéből 20 évet ölel
fel s 1828-tól 1847 végeig tartott beszédeit közli. A második kötet 1848
elejétől 1861 márcziusig terjed s a 61-iki országgyülésre már nem
terjeszkedik ki. Közli Deák 48-iki pozsonyi követségét,
igazságügyminiszteri szereplését s néhány e korból eredt nagybecsü
magánlevelét. Közöl némelyeket az ötvenes évek abszolutizmusából, az
akadémia uj szervezkedéséről, az októberi diploma és februári pátens
előzményeiről, az országbirói értekezletről s végül közli Deáknak
Zágrábmegye körlevelére írt 1861-iki feleletét. Mindezekről el fogjuk
mondani véleményünket.

A mi a gyüjtemény szerkesztését illeti, e második kötet jelentékenyen
különbözik az elsőtől és pedig előnyösen. Ebben ugyanis Kónyi már sokkal
bővebben közli s használja fel Deák magán leveleit, mint az első
kötetben. Úgy látszik, gyüjteményének szélesebb keretet akar adni, azt
bővebbé és tartalmasabbá akarja tenni, mint eredetileg terve volt s mint
az első kötetnél tette. Mondanom sem kell, hogy ezért csak köszönettel
tartozunk neki s hogy ez a könyvet érdekesebbé s Deák egész alakját
fényesebbé és világosabbá teszi s ezzel történetirásunknak is gazdagabb
anyagot bocsát rendelkezésére.

Azonban meg kell jegyeznem, hogy e kötetnek mégis nagy hiányai vannak.

Az első kötetnél is nagy hiánynak tartom, hogy abból Deák kodifikátori
működése csak nagyon kevéssé tünik ki s különösen a büntető kodex körüli
43-iki működése csaknem egészen hiányzik. Igaz, hogy akkor még Kónyi
csak a beszédek közlésére fekteté a súlyt s kevéssé a levelekre és egyéb
munkálatokra. Deák a 43-iki büntető törvény javaslatánál s annak
mellékleteinél nem egy igen becses munkálatot készitett s Mittermayerrel
is sűrűn levelezett.

A második kötetben érzékeny hiányok vannak. Csak néhányat emlitek itt
fel.

Függetlenségi harczunknak érdekes és fontos epizódja Deák békekövetsége
Windischgrätz herczegnél. Ebből Kónyi csak Deák két parlamenti beszédét
s két hivatalos jelentését közli. De maga a követségi eljárás is
rendkivül érdekes és fontos, mert – a többek közt – ez lőn végzetes gróf
Batthyány Lajosra nézve, ki, ha Deák tanácsát elfogadja, könnyen
megmenekülhetett volna. Ezt Deák 1869-ban lediktálta Csengery Antalnak,
magam is szerencsés voltam Deáktól hallani; Csengery feljegyzése
legalább is helyén lett volna a második kötetben annyira, mint Somssich
Pál vagy gr. Dessewffy Emil emlékiratai.

Érdekes levélváltás folyt Deák és gróf Széchenyi István közt a kehidai
birtok megvétele tárgyában. Fontos dolog ez, mert ez bírta Deákot arra,
hogy Pestre jőjjön s a nemzeti közvéleménynek központjává legyen.

Deák 1855 végén és 1856 elején közel száz levelet írt Vörösmarty
családja érdekében barátaihoz. Ezek közt vannak olyanok – például a gróf
Mikó Imréhez irott – melyeknél szebbet és tartalmasabbat magyar nyelven
alig írt még valaki. Ezekben fejti ki, hogy mivel tartozik nagy
költőjének és szépirodalmának a magyar nemzet. Nagy kár, hogy ezeket
Kónyinak valamely ok miatt ki kellett hagynia. A második kiadásban
ezeket fel kell venni múlhatlanul.

Azt hiszem, Deák társalgó szobájáról s a forradalomra törő férfiakkal
való passziv érintkezéséről is – 1860 és 61-ből – lehetett volna írni
egy fejezetet.


II.

Deák Ferencz nem vállalt mandátumot az 1843-iki országgyülésre. Hogy ez
országgyülés oly eredménytelenül oszlott el: ezt Deák távollétének rótta
fel a nemzeti közvélemény. Így nyilatkoztak az országgyülésen Beöthy
Ödön és mások; igy vélekedett Majláth kanczellár; így írtak a lapok, így
volt meggyőződve Zalavármegye s ama többi vármegye is, mely Deáknak
felajánlotta a mandátumot.

Hogy Deák más irányba tudta volna-e terelni a sors kerekét: oly kérdés,
mely meg nem oldható soha, Somssich azt mondja Kónyi gyüjteményében,
hogy 1844-ben már Deák se tudta volna kiegyenlíteni a nagy ellentéteket,
melyek a bécsi kormány és a nemzet közt kifejlődtek. Annyi bizonyos,
hogy 1848-ban már nem tudta, de 1840-ben még ki tudta egyenliteni, pedig
1839–40-ben legalább is volt akkora távolság Bécs és a magyar nemzeti
párt közt, mint 1844-ben.

Tény az, hogy 1841 és 1847 közt a reformokra léhán telt el hat-hét drága
év s hogy a 48-iki rázkódás semmi esetre se lett volna oly nagy, ha
44-ben legalább a belpolitikai kérdések nagy része egészséges
alkotásokban megoldást nyert volna. S az is valószinü, hogy amaz
egyetemes bizalom, mely Deákot a nemzet részéről s ama nagy tisztelet,
mely a konzervativek részéről 44-ig kisérte, Deákot 44-ben is nagy
dolgok elvégzésére tette volna képessé. Deákot mint embert sohasem
vezérelték magasztosabb indokok, mint 43-ban, mikor a követséget
visszautasítá, de Deák mint államférfi ezzel végzetes mulasztást
követett el. Érezé ezt maga Deák is, mind 1848-ban, mind 1861-ben s
nyiltan megvallá barátainak, hogy a kibontakozásra ugyan semmi reménye
nincs, sőt a jövőt felette komornak és veszélyesnek látja: mind a
mellett elvállalja a követséget, nehogy a bekövetkezendő rossz
fordulatot az ő kimaradásának tulajdonítsák. (1861. január 9-én Pesten
kelt levele.)

Deák az 1847-iki országgyülés kezdetén betegen s komor lélekkel ült
kehidai birtokán, visszautasítva megyéjének a követválasztáskor
fölajánlott bizalmát. Okul betegségét s reményeinek a közel jövőre való
elenyésztét hozván fel. Tétlensége nem a haragvó Akhillesé s nem is a
száműzött Belizáré, hanem a felelősségét mélyen érző bölcs hazafié volt,
ki nem akart oly munkára vállalkozni, mely erejét túlhaladá s mely
temperamentumának meg nem felelt. Miért vállalkozott mégis?

Sajátságos kérdés ez, de Deák magas erkölcsi gondolkozásának természete
szükségessé teszi a kérdést.

A 48-iki márcziusi napokban Kossuth vezeté az országgyülést s a
közvéleményt. Mindkettő a birtokkérdések gyökeres megoldását, az
államjogi önállást s a teljes alkotmányosságot követelé s mindezeknek
elengedhetlen föltétele gyanánt a felelős miniszteriumot tekintette.

A miniszterium elnöke rendes viszonyok közt csak Kossuth lehetett volna,
de a tényleges viszonyok gróf Batthyányt kényszerítették a kabinet
élére. Batthyány pedig a kabinet alakításába fogni Deák nélkül nem
akart. Hogy mik voltak erre legközelebbi indokai, ezt fejtegetni nem
akarom. Tény az, hogy nem akart.

Márczius 13-án kiüt a bécsi forradalom.

Márczius 14-én rövid, de tartalmas manifesztumban állapodik meg
Pozsonyban a követek kara.

Ugyanez napon gróf Batthyány, a kijelölt miniszterelnök, Tolnay Károlyt
és Wenckheim Bélát küldi Kehidára azzal a kéréssel, hogy Deák menjen fel
Pozsonyba.

Ugyane czélból a főrendek és a követek nagy serege levelet írt Deákhoz.
Nagyon rövidet, melynek végpontja ez: »Szükségünk van rád s bizton
várjuk minél előbbi jelenlétedet.«

Márczius 16-án Zalavármegye közgyülést tart s ott Horváth kamarás
előadja Tolnay Károly követ hivatalos levelét, mely szerint »az
összegyült országos rendek pártszinezet nélkül, a mágnások s maga az
ország fenséges nádora közakarattal Deák Ferencz urnak az országgyülésen
leendő megjelenését óhajtják, a körülmények szüksége pedig ezt
parancsolja.«

A közgyülés nagy választmányt alakít, mely az alispán vezetése alatt
Kehidára menjen Deákot a követségre felkérni.

Márczius 17-én Zala mindkét követe lemond, hogy Deáknak helyet
engedjenek.

Márczius 18-án Batthyány kijelenti, hogy Deákot megvárja, addig a
független, felelős miniszteriumot nem alakítja meg.

A »Pesti Hirlap« márczius 21-én ezt írja: »Deák Ferencz Pozsonyba
megérkezett. Megnyugvással és bizalommal van függesztve reá a közönség
szeme, mely a legközelebbi napok villámzó eseményei közt káprázni és
tévedezni kezdett.«

Ime a külső körülmények, melyek Deákot arra birták, hogy követséget és
miniszterséget vállaljon. Vállaljon annak daczára, hogy hite és bizalma
nem volt a jövőben. Annyira nem volt, hogy Pozsonyba érkezte után egy
hét mulva márczius 28-án, midőn az egész nemzet örömmámorban úszott s
lelkesült bizalommal ment a jövő elé, azt írta sógorának: »Hazánk talán
nagyobb veszedelemben soha nem volt. Oroszok nyomnak el bennünket vagy
ismét az ausztriai hatalom, vagy talán a legborzasztóbb anarchia: ezt
csak Isten tudja!«

Halandó embernek nem adatott élesebben és biztosabban látni a jövendőt.

Miniszterré lőn s miniszter maradt a Batthyány-kabinet végeig és jelen
volt az országgyülésen az évnek végeig Pozsonyban és Pesten. Debreczenbe
nem ment kezdetben azért, mert nem tudott s később mert nem akart menni.
Bár semmi adat sincs arra, Deák vérmérséklete kétségtelenné teszi, hogy
ápril 14-dike után nem maradt volna Debreczenben s nem ment volna oda
semmi esetre. Arra azonban van adat, noha nem Kónyi gyüjteményében, hogy
ő Kossuthot semmi esetre se akarta volna gátolni abban a fenséges
munkában, mely folyt a csaták mezején először az alkotmányért, azután a
nemzeti becsületért.

De mi szerepet töltött be hát Deák Pozsonyban és Pesten? Oly kérdés,
melyet e kornak s e kor történetének mélyebb búvárlója mindenesetre
fölvet.

Egészen furcsa, mai napság alig érthető jelenségek állanak előttünk
Kónyi könyvében, melyek a parlament ingadozását bizonyítják egész az év
végeig – a fölött, vajjon Kossuth iránya fogadtassék-e el vagy Deák
iránya.

Az udvarhoz és a főherczegekhez Deák megy a törvényjavaslatok
elfogadásának kieszközlésére.

Az osztrák birodalmi gyüléshez követül őt küldi a parlament.

Európához manifesztumot küldeni őt kérik fel.

A néphez proklamácziót intézni őt akarják kényszeríteni.

Windischgrätz herczeghez, ki győzelmes hadak élén jön az ország
fővárosát elfoglalni, őt küldi az országgyülés békekövetségbe általános
felhatalmazással s minden részletes utasítás nélkül.

Felszólalásainak mindig enged a többség s nyugodt, de erélyes szavával
mindig le tudja fegyverezni egy pillanatra a parlament forradalmi
elemeit.

Kossuth mindent fényesen keresztül visz a parlamentben, a mit akar s
Deák mellé is mindig oda áll a többség, valahányszor felszólal.

Kossuth és Deák soha nyiltan összeütközésbe nem jönnek; egyiket vagy
másikat elejteni a parlamentnek soha sincs alkalma; a két férfiu se nem
követi egymást, se nem mérkőzik egymással. A mi bizonyítja, hogy girondi
és montagnard egyik se volt s a hazafiságban mindakettő magyar volt
egészen.

Minden fény, minden dicsőség s a korszakokra szóló nagy tettek minden
emléke Kossuth nevéhez és működéséhez van kötve s méltán, de azért Deák
is nagy dolgokat mívelt, melyekre azonban a véres lázadások s a nagy
függetlenségi harczok idején a nemzetnek nem lehetett figyelni.

Bizonyosnak látszik, hogy néhány nagy államjogi alaptörvényt Bécsben nem
fogadtak volna el Deák befolyása nélkül s az úgynevezett kamarilla előbb
megrohanta volna a rendes hadsereggel hazánkat s a szervezkedésre alig
engedett volna annyi időt is.

Az pedig egészen bizonyos, hogy a parlament szélső ellenzéki elemei a
nemesi középosztálynak óriási károkat okoztak s az egyházat is súlyosan
megtámadták volna, ha Deák a maga erélyével és megingathatlan
elmeerejével útjukat nem állja. Nagyon szép és nagyon tanulságos az a
több mint tíz beszéd, melyet Deák a legviharosabb napokban a magyar
középosztály s az egyház védelmére teljes sikerrel tartott.

S ki tagadhatná, hogy függetlenségi harczunk erejének nagy részét tette
a nemességnek lelkes csatlakozása s az egyháznak legalább is jóakaró
semlegessége? S a nemesség nagy része nem kergettetett volna-e Ausztria
karjaiba s nem követte volna-e a pozsonyi konventikulum főurait, ha vele
úgy bánnak a parlamentben, mint a hogy néhány rajongó akart a franczia
nagy forradalom mintájára?

Magánjogunk s alkotmányunk történetének búvárai egykor felismerik s
kimutatandják Deák érdemeit, melyeket e férfiu, kiben egy csepp
forradalmi vér sem volt, még a forradalom lázában is szerezni tudott.

Kónyi gyüjteményének második nagy része az októberi diploma történetével
foglalkozik. Ebben Deáknak nem volt szerepe. De óriási szerepe volt
igazságszolgáltatásunk érdekeinek s a nép benső nyugalmának
megvédelmezése körül 1860-ban, 1861-ben. Meglehetősen elfelejtett nagyon
becses beszédeket hoz itt Kónyi napvilágra.


A FELIRATOK.

_(Országgyülési visszaemlékezés.)_


I.

Az ujabb alkotmányos korszak óta, ide értve az 1861-iki kisérletet is,
kilencz felirat jutott el a képviselőháztól a királyhoz. A tizedik a
mostani, melyet Jókai Mór szerkesztett. A kilencz közül ötöt egyenesen
Deák Ferencz szerkesztett, részint sajátkezüleg írva, részint másoknak
tollba mondva, kettőt pedig, ugymint az 1869-ikit és 1872-ikit, ő
sugalmazott s egyenesen helybenhagyott. Csakis két s a mostanival, az
1881-ikivel együtt három felirat az, melyhez Deák már nem szólhatott.

Az 1861-iki első felirat sorsa viszontagságteljes volt s ehhez egy
nagyon szomoru emlék is van kapcsolva, melyet azonban kevesen tudnak
vagy rég elfelejtettek már.

Ezt a feliratot egész terjedelmében Deák Ferencz írta saját kezével.
Irta pedig az 1861-ik év ápril utolsó s május első napjaiban.

Deák legbensőbb tanácsát ekkor Szalay László és báró Kemény Zsigmond
képezék. Olyan fontos dolognál, minő akkor a felirat volt, ezekkel közlé
nézetét s mielőtt a megszerkesztett művet annak idején nyilvánosságra
hozta volna, azt ezeknek megmutatá. Nyilván azért, hogy észrevételeiket
meghallgassa s netalán helyes megjegyzéseiket elfogadja. De észrevételek
és megjegyzések rendszerint nem voltak, ha voltak is, a művet
helyeselték.

A hatvanegyediki feliratot Deák eleintén beszédnek szánta. Beszédeit
ugyan ő előre megirni nem szokta, de most szükségesnek látta a kivételes
eljárást. Tudta, hogy az országgyülés nagy része s esetleg a többség ő
utána megy, ő rá hallgat; tudta, hogy Bécsben és az udvarnál a magyar
alkotmány alapjára áttérni még nem hajlandók, Schmerling már akkor
megkészíté a februári alkotmányt, mely Magyarországot is a Reichsrathba
akarta terelni, tehát Deák minden általa kiejtett szót kétszeresen
fontosnak tartott, nehogy a bekövetkezendő s előre látható ujabb
szakitásért Európa előtt Magyarország tétessék felelőssé.

De más oka is volt arra, hogy felirati indítványnyal s már
megszerkesztett felirati javaslattal elő ne álljon. Ugyanis az
országgyülésen nem az ő pártja volt többségben, hanem a határozati párt,
melynek vezére gróf Teleky László volt. A feliratok készítése erre
kiküldött bizottságok által szokott történni s a képviselőháznak a
javaslat külön jelentés mellett bemutattatni. Deák maga legkevésbbé tért
volna el e szokástól, melyet az 1848-ik gyakorlat is szentesített. S
aztán a határozati párt feliratot küldeni s Ferencz József császárral
szóba állani nem is akart. Hogy állott volna tehát elő Deák kész
felirati javaslattal, midőn egyáltalán nem volt bizonyos, hogy a
képviselőház általában akar-e feliratot, sőt előreláthatólag azt
lehetett bizonyosnak tartani, hogy a világos többség megmarad a
határozatnál.

Ezért készített Deák pusztán csak beszédet.

Május 3-án szokatlan időben kereste fel Deákot gróf Teleky László. Olyan
időben, korán reggel, a mikor biztos volt arról, hogy Deáknál nincs
látogató.

– Mutasd meg nekem Feri, – mondá Deáknak – minő beszéddel akarod te a
tárgyalást megkezdeni?

Deák és Teleky contemporaneusok valának, ifjukori barátok s egymással
teljes bizalmas lábon.

Deák minden vonakodás nélkül szokott kedélyes szivességével megmutatá
kész beszédét Telekynek.

Teleky az asztalra könyökölve, komor arczczal hallgatá végig. Nem
mozgott, nem sétált, szokott idegességének semmi jelensége se
mutatkozott.

Mikor a felolvasásnak vége lett: Teleky még több ideig hallgatott és
gondolkodott. Végre azt mondá székéről felkelve Deáknak:

– Feri, mondanék én neked valamit; ne a magad nevében mondd el ezt a
beszédet, hanem valamennyiünk nevében terjeszd elő, mint felirati
javaslatot. Az »én« helyett tedd oda ezt a szót: »mi«. Egyebet nem kell
rajta változtatni.

Deák nagyot nézett. Komor, fenséges arczával rábámult Telekyre. Meg nem
foghatá, miért tanácsolja ezt épen Teleky, ki semmiféle feliratot nem
akar s a határozati pártnak vezére. Teleky maga is észrevette Deák
kételyét s nagy komolysággal mondá:

– Nem ok nélkül mondom ezt, megfontoltam jól.

– Jól van, – mondá Deák, – meggondolom a dolgot magam is, de ha
elfogadom is javaslatodat, itt-amott némi változtatást kell tenni a
beszéden.

Teleky ekkor elhagyta Deákot s pár napig nem találkoztak egymással.
Másnap, május 4-én volt egy néhány perczig tartó képviselőházi ülés, de
aztán 7-ig nyilvános ülés nem tartatott.

E három nap alatt Teleky sötét sejtelmeket és még sötétebb szándékot
forgatott agyában. Sajátságos búskomorsággal búcsúzott el barátaitól és
rokonaitól, kikkel ez idő alatt találkozott. A 7-iki ülés előtt
találkozott Deákkal s kérdé tőle:

– Tehát csakugyan felirati javaslatként fogod előterjeszteni beszédedet?

– Úgy.

– Holnap?

– Holnap, – felelte Deák.

Teleky melegen és erősen megrázta Deák kezét s szó nélkül elváltak.

A bekövetkező éjszakán gróf Teleky László agyonlőtte magát s másnap
reggel Deák Ferencz reszkető ajakkal s fátyolozott hangon nagy
megindulással mondá, hogy: »A haza veszteségén kivül ő egy ifjukori hű
barátot vesztett s a fájdalom első rohama alatt neki lehetetlen
tanácskozni.«

A tárgyalás elnapoltatott. A nagy hazafit temette a haza. Deák csak
május 13-án terjesztheté elő felirati javaslatát. Negyven napig folyt e
fölött a felirati vita. A felirat a többségben levő ellenzék
módosítványaival küldetett fel Bécsbe junius 25-én. Öt napig az udvar a
fölött tanácskozott: elfogadhatja-e a fejedelem a feliratot. Az lett a
határozat, hogy nem fogadja el. Gróf Apponyi György országbiró és Ghyczy
Kálmán felbontatlanul hozták vissza. A képviselőház julius 5-én Hunkár
Antalnak, a legvitézebb inzurgensnek indítványára azt határozta, hogy
Deák eredeti felirati javaslatát küldjék fel a fejedelemhez.

Ez az, melyet még gróf Teleky László is látott. E felirat csakugyan
elfogadtatott a fejedelem által. Sikere, mint tudjuk, nem lett.

A Deák és Teleky közti titkos beszélgetés történetét maga Deák Ferencz
beszélte el két évvel később Németh Albertnek. Annak igazságában tehát
kételkedni nem lehet.

Az 1861-iki országgyülés második felirata óriási mű, mind tartalmára
mind terjedelmére nézve. Mióta alkotmány van és feliratok vannak, ily
terjedelmes feliratot egyetlen parlament se intézett fejedelemhez.

Az igaz, hogy hasonló viszonyok nem is fordultak elő nálunk s talán
másutt sem.

A leirat az első feliratra kelt julius 21-én s kihirdettetett a
képviselőházban 22-én. A julius 6-ika és 21-ike közti időben báró Vay
Miklós lemondott a kanczellárságról, mert a februári pátens kötelező
voltát Magyarországra nézve elismerni nem akarta. Helyére gróf Forgách
Antal jött. A leiratot már nem Vay és Zsedényi, hanem Forgách és Beke
ellenjegyezték.

A leiratot 23-án kapta kezébe Deák s a felirati javaslat készítését
25-én kezdte meg. És dolgozott e művön szakadatlanul tizenhárom napig,
majdnem két hétig. Augusztus 6-án lett vele készen.

E mű, mint akkor valaki kiszámítá: 99,170 betüből áll s terjedelmére
nézve akkora, mint politikai napilapjaink szokott vezérczikkeiből 25–30
darab összevéve. E mű úgy van megírva, hogy ezt egyszeri felolvasása
után az egész képviselőház egyetlen felkiáltással elfogadta s nem
találkozott képviselő sem a szélső jobbon, sem a szélső balon, a ki
egyetlen szava ellen felszólalt volna. Deák ugyan páratlan könnyüséggel
és soha senki által felül nem mult szabatossággal fogalmazott, de ily
nagy államokiratot oly gondosan megfogalmazni mégis csak nagy munkával
és sok idővel járt.

Beszélték akkor, hogy az alaki szerkesztést Szalay László végezte,
valamint később beszélték Deák néhány művéről, hogy azt Csengery Antal
szerkeszté. A mit Deák szerkesztett, azt Szalay és Csengery művével
összetéveszteni nem lehet. Deák irálya, valamint beszéde is egészen
sajátságos, mely mindenki irályától és beszédétől könnyen
megkülönböztethető.

A második felirat szerkesztésének külső körülményeiről elmondom azt, a
mit tudok. Kicsiny dolgok ugyan, de a mainál nagyobb idők és nagyobb
férfiak jellemvonásai. S azok a kicsinységek gyakran szebbek, mint
napjaink nagyságai.

Deák az Angol királynő vendéglőben, szokott szobájában lakott. Ott
készité művét. Julius és augusztus éktelen forró napokkal köszöntött be,
de azért fürdőzni természetesen nem lehetett. Künt a vármegyéken tatár
módra ment a katonai adóvégrehajtás, Olaszországban dicsőséges harczokat
vívtak menekültjeink az olasz egységért, Kossuth és társai európai
szövetséget készítettek Ausztria ellen, Bécsben Magyarország uj divatu
bekeblezését csinálták, az országgyüléssel végezni kellett gyorsan. Így
akarta az udvar is, de nem bánta a nemzet sem, ha vége lesz a meddő
tanácskozásnak.

Deák magához rendelt egy-egy országgyülési elnöki titkárt. Többnyire
Juraszek Ferencz barátom s később volt képviselőtársam volt ott, ki
akkor Ghyczy Kálmán elnök mellett fungált. Deák maga írta művének
legnagyobb részét, de ha elunta az írást, toll alá diktálta az oda
rendelt elnöki titkárnak.

A reggeli séta után Deák nyolcz, néha fél kilencz órakor rögtön a
dologhoz látott. S dolgozott egyfolytában délig. Akkor lement ebédelni.
Ebédnél barátaival beszélgetett. Délután három órakor ismét munkához ült
s dolgozott esti hét-nyolcz óráig. Ekkor ment ki sétálni.

Természetesen szivarfüstnél folyt a munka. Az ő szájában a szivar soha
sem aludt ki. Kellett füstölni a titkárnak is. Ott volt a szivar nyaláb
számra skatulyában. Deák rendesen két harmadát szivta el szivarjának
szivó nélkül, akkor félretette, de nyomban ujra gyujtott.

A nyári forróság igen nagy volt. A nagy meleg iránt Deák nem volt
érzéketlen, se közönyös. De a titkár nem feszélyezte őt. Letette
kabátját, mellényét és vastag fekete selyem nyakkendőjét. Egy-rét ingben
dolgozott, természetesen bezárt ajtóknál. Ha egyszer ajtaját bezárta,
kopogtathatott ott a magyar birodalom legnagyobb ura vagy legelső
államférfia, az »öreg ur« írt vagy diktált tovább, néha hangosabban,
mint szokott, de azért az ajtó meg nem nyilott.

Benső barátainak mindamellett tett némi engedményt. Megengedte ugyanis,
hogy ebéd után felmenjenek hozzá lakására s délután három óráig nála
társalogjanak. Ekkor ő is anekdotázott. A feliratról beszélni nem
engedett, sem maga nem beszélt semmit.

Leggyakrabban látogatták zalai követtársain s néhány kisebb nevü férfiun
kivül Szalay László, báró Kemény Zsigmond, Klauzál Gábor, Szentiványi
Károly, gróf Andrássy Gyula, Lónyay Gábor és Menyhért, Bittó, Csengery,
báró Eötvös József, Gorove, Kazinczy Gábor, Bónis Samu, Ghyczy, Justh
József, Somssich Pál, Trefort, Bezerédy László, az öreg Bernáth
Zsigmond, Hunkár Antal és többen.

Egy délután a következő mulatságos jelenet történt.

Pontban három órakor Deák órájára nézett s a titkárnak szólt. Ez volt a
jeladás arra, hogy az uraknak távozni kell. Azok el is siettek s egy
percz alatt üres volt a társalgó terem. Deák nyugodtan leült asztalához
és írt.

A mint egyszer gondolataiba mélyedve a legnagyobb buzgalommal dolgozik,
szobájának egy sarkából rettenetes hortyogás üté meg fülét. Oda néz
haragos szemöldökkel s látja, hogy a kényelmes karos székben Klauzál
Gábor ül és aluszik. Feje hátraszegve, jóságos komoly arcza a plafont
felé fordulva, hortyog hatalmasan. Ő bizony még akkor aludt el a nagy
melegben, mikor ott volt a társaság s mikor az »öreg ur« kizárta
barátait, ő észrevétlenül ott maradt a sarokban s aludt tovább.

Deáknak egy futó mosoly vonult el ajkai körül. Fölkelt, odament
Klauzálhoz, forradalmi minisztertársához, megfogta vállát, megrázta
becsületesen s midőn Klauzál fölébredt, ezt mondá neki:

– No eredj Gábor te is a többi után, orgona kiséret mellett nem szokás
feliratot készíteni.

Augusztus 6-án kész lett a felirat. 7-én Deák közölte barátaival. 8-án
felolvasta a képviselőházban. A felolvasás negyedfél órán át tartott
szakadatlanul. Felolvasás közben Deákot két izben Szalay László váltotta
fel. De több mint kétharmadát Deák olvasta, Szalayra alig jutott
egyharmada.

Hol vannak e felirati javaslatok kéziratai?

Az elsőé, mely egészben Deák sajátkezü kézirata, Dániel Pál barátom
birtokában van. Deák maga adta neki e szavakkal:

– Ne Pali, neked adom, nálad bizonyosan nem hányódik el, mint nálam.
Majd ha kérem, add vissza.

Sohase kérte vissza.

A második felirat kézirata talán a 61-iki országgyülés iratai közt
feltalálható. E kézirat némely részben másnak s leginkább Juraszek
Ferencznek keze irása.


II.

Az 1865-iki országgyülés koronázó országgyülés volt. De mielőtt a
koronázásra rá került volna a sor: előbb még a porosz-olasz szövetség
ellen végig kellett harczolni a háborut, el kellett veszteni a
königgräczi ütközetet, sőt a magyar emigrácziónak is egy betörő
hadcsapatát Klapka vezérlete alatt látnunk kellett az ország
határszélein.

A koronázás előtt három feliratot kellett a képviselőháznak felküldeni.

Miniszterium nem volt. E helyett Majláth mint korlátnok, Sennyey mint
tárnokmester képezték a kormányt. Erdély és Horvátország s Fiume és a
Határőrvidék nem volt jelen az országgyülésen. Az ország abban az
állapotban vala, melyben Bach és Schmerling hagyta.

Az 1861-iki feliratoknak az az eredményük volt a 65-iki választásoknál,
hogy tizenöt-húsz képviselőt kivéve, csaknem minden jelölt azzal a
világos programmal lépett föl, hogy ő Deákot fogja követni. De azért az
országgyülés elején mindjárt négy párt alakult. A szélsőbal, mely
Magyarország és függetlenségét írta zászlójára, melyben az emigráczió
tagjai: Simonyi Ernő, Irányi Dániel, Helfy stb. még nem vehettek részt,
s melyet Kállay Ödön, Madarász József és Böszörményi László vezettek.
Továbbá a szélső jobb, az akkori kormánypárt, gróf Apponyival az élén,
harmincz-harminczöt tagból állva. Ez a főrendiházban oly erős volt, hogy
Deák egyik felirata csakis négy szótöbbséggel győzhetett. Továbbá a
valódi Deákpárt, melyet jobbközépnek is neveztek, végre a balközép, élén
Tiszával, Ghyczyvel, Nyáry Pállal, Bónis Samuval. Ezt tigrispártnak
nevezte el 1866. januárban Ludasi Gans Mór az Apponyi-párt lapjában, a
»Magyar Világ«-ban s e név a koronázásig rajta maradt. A tigrispárt
mintegy kilenczven tagból, a Deákpárt mintegy száznyolczvan tagból
állott.

Az országgyülés deczember 10-re volt összehíva. Alakuló pártgyülését a
Deákpárt 1866. január 22-én tartá az Európa vendéglőben. Pártelnökké
Klauzál Gábor választatott. Ezután a tagok összeirták magukat. Voltak
181-en. Bánó József azt jelenté, hogy egy társaságban 20 balközépi
férfiu kijelenté, hogy ő is idejönne, ha meghivnák őket, egy másik
képviselő kijelenté, hogy Ghyczy Kálmán is hajlandó volna meghivásra
idejönni. Deák azt mondá e kijelentésekre:

– Nem vendégséget tartunk mi, hova meghivásra kell megjelenni, e kör nem
zárt kör, ide mindenki bejöhet s ha őszintén hozzánk csatlakozik:
szivesen fogadjuk.

Ugyanezen az értekezleten indítványozta Deák, hogy egy felirati
bizottság alakíttassék. E bizottság harmincz tagból volt összeállítandó,
kik közé tizenkilencz deákpárti, kilencz balközépi és két szélsőjobb
indítványoztatott. A szélsőjobbról gróf Apponyi György és Bartal György
voltak a jelöltek.

Két nap mulva, január 24-én, a balközép is alakuló gyülést tartott a
Tigris vendéglőben. A 30-as bizottságot ők is elfogadták, a pártarányt e
bizottságban ők is helyeselték, de a Deákpárt kijelölt emberei közül
csak 9-et fogadtak el, a többire nézve kinek-kinek szabad elhatározására
bizatott a szavazás. Szavazhattak a kijelöltekre vagy másokra. A szélső
jobbot egészen kihagyták s báró Kemény Zsigmond ellen, továbbá Fest
Imre, gróf Csáky László és Kandó Kálmán ellen nagy agitácziót csináltak.

Mindamellett az Európa vendéglőbeli lajstrom nyert többséget január
27-én. Legkevesebb szavazatot Jókai Mór nyert, mert a Deákpárt meg ő
rajta akart báró Keményért boszut állani.

A felirati bizottság már megalakult s működését meg is kezdé, mikor ő
felségeik január 29-én Budapestre jöttek. Épen uri bál volt az Európa
nagytermében. A császárné kiséretéből többen óhajtottak volna ott
megjelenni s a császárné főudvarmestere ezt közlé a rendezőséggel. A
rendezőség néhány tagja azonban kijelenté, hogy udvari emberekkel és
katonatisztekkel ők együtt nem mulatnak s igazi honleányok nem
tánczolnak. Megjegyzendő, hogy az Almássy összeesküvés áldozatai akkor
még a börtönt szenvedék. No hiszen, lett erre az udvarnál rettenetes
riadalom. Az udvari személyzet nem akart kevesebbet, mint hogy a
fölségek rögtön pakoljanak s menjenek Bécsbe, a magyar rebelliseket
pedig vasra kell verni. Midőn a császárné megtudta e báli botrányt, mint
a bécsi lapok nevezték, kezét tördelve így kiáltott fel: »Mein Gott, was
werden die Herren Erzherzoge dazu sagen?« (Istenem, mit mondanak ehhez a
főherczegek.)

A felirati bizottság az akadémiában tanácskozott. Elnöke volt gróf
Andrássy Gyula, előadója: Csengery Antal. A felirati javaslatot készen
Deák Ferencz terjeszté elő. Ezt minden tag számára lelitografálták, de
minden tag becsületére fogadta, hogy a bizottság tárgyalásait s a
felirat szövegét titokban tartja s a hirlapoknak oda nem adja. Midőn e
miatt egykor valaki a deákpárti körben zugolódott, azt felelé Andrássy
gróf:

– A titoktartást megfogadtuk, meg is álljuk; ki szeretné a
nyulpecsenyét, ha akkor hoznák az asztalra, mikor a nyulat nyúzzák?

A felirati javaslat egészen Deák műve. Néhány lényegtelen módosítással
elfogadta a bizottság, február 8-án előterjesztetett a képviselőházban s
tárgyalása 15-re kitüzetett. Előadója a házban Csengery volt.

Érdekes és izgalmas napok voltak ezek is.

A felirati bizottságban egy kínos jelenet történt egyszer. Deák
Ferencznek és gróf Apponyi Györgynek rettenetes összeütközése.

Apponyi a bizottságban egy hosszabb módosítványt adott elő, mely
elburkoltan az októberi diploma elfogadását s Magyarország alkotmányának
erre alapítását tartalmazta.

Kemény Zsigmond felszólítá Apponyit, hogy ne beszéljen ilyen burkoltan s
adja elő nézetét világosan.

Apponyi aztán előadá, nézete szerint az októberi diploma a legnagyobb
vivmány, melyet elérhetünk s melyre számíthatunk.

Deák erre rettentő haraggal fölállott s tartott egy olyan beszédet, a
minőt ő se tartott soha. Elszámlálta a konzervativ párt bűneit s
összetörte Apponyit, az egykori alkanczellárt úgy, hogy az többé
Magyarország politikai közéletében nem szerepelt. Azt mondá a többek
közt, hogy a magyar nemzet ellen sem magyar, sem idegen ezer év óta
nagyobb bűnt nem követett el, mint azok, kik az illir mozgalmat
felszították s a 48-iki eseményeket, tudva, szándékosan előkészítették.
S most – úgymond – mikor a nemzet és fejedelem ujra azon az úton van,
hogy egymást megértse, most ismét előállanak azok a férfiak, hogy útját
állják az üdvös közeledésnek. Engesztelhetlen haragja s a legsúlyosabb
érvek özöne borítá el szavai alatt a konzervativ párt férfiait.

Tartott vagy egy óráig a beszéd. A jelenlevők elképedve hallgatták.
Apponyi reszketve, halotthalványan ült székén. Deák után sokáig senki se
szólt. Később Apponyi fölkelt s távozni készült. Távozás közben mondá:

– Félek, hogy gyönyörü csikóimnak, miket a koronázásra tanittattam be,
nem vehetem már hasznukat.

Deáknak e beszédét a világ legnagyobb és legszebb szónoki művének mondák
a jelenvoltak. A beszéd nincs meg. Gyorsíró nem volt jelen. Jókainak, ki
jelen volt, csak később jutott eszébe jegyezgetni. A legszebb részeket ő
sem jegyezheté fel. De azért az ő jegyzetei némi halvány képet nyujtanak
a beszédről. Abban az időben – jól emlékszem rá – szájról-szájra menve a
beszéd sok része köztudomásuvá vált. Másnap mondá Jókai, czélozván arra
a körülményre, hogy Apponyiék lapja mindig a tigris-pártot – a
balközépet – támadá:

– Apponyiék addig kerülgették a tigriseket, míg rábukkantak az
oroszlánra.

Valóban úgy is történt.

A felirati általános vita február 20-ig tartatott, a részletes 24-ig.

Február 22-én a részletes vitánál tartá Deák legnagyobb és legszebb
beszédét azok közt, melyek ránk maradtak.

A beszédnek óriási hatása volt. E beszéd volt a konzervativ pártnak
akkor halotti beszéde. Ettől kezdve az Apponyi-párt örökre megszünt.
Tagjai elszéledtek, a parlament tárgyalásaiban többé részt nem vettek s
még a koronázás után a következő országgyülésre se vállaltak mandátumot.

– E beszéd után, – mondá nékem Ürményi Miksa később, – e beszéd után
csak mi ketten, gróf Zichy Nándor és én maradtunk a parlamentben s
vállaltunk mandátumot, hogy legyen mégis hírmondó az egykor oly hatalmas
konzervativ pártból.

Báró Sennyey bejött ugyan a parlamentbe 1872 őszén, de külön pártot nem
alakított. A külön konzervativ párt csakis 1875 tavaszán, a fuzió után,
alakult meg, a 66-iki feloszlástól épen kilencz esztendőre. De három év
mulva ez is meghalt a nélkül, hogy e három év alatt is élt volna.
1878-ban egyesült a középső ellenzék elemeivel s alkotá az egyesült
ellenzéket.

A 65-iki országgyülés első felirata tehát a konzervativ párt
megszünéséről nevezetes. De e felirat részletes tárgyalása alatt még egy
más érdekes dolog is történt, mely azonban sokkal kevésbbé maradt
emlékezetben.

Erdélynek külön országgyülése volt 1865-ben. A 48-iki törvényekkel ugyan
ez ellenkezett, de az udvar a 48-iki törvényeket épen nem akarta úgy
egyszerüen végrehajtani. Az Erdélylyel való uniót is csak az esetben
volt hajlandó megszivlelni, ha azt még egy országgyülés, mely
képviseleti alapon jön össze, helyben fogja hagyni.

Helyben is hagyta s most már nem volt tettleges akadály abban, hogy az
erdélyi képviselők is Budapestre jőjjenek.

1848. óta először! Tizennyolcz esztendő óta nem látott Budapest erdélyi
képviselőt.

1866. évi február 22-én jelent meg az első. Épen Deák nagy beszédének
napján.

Gyula-Fehérvár egyik képviselője volt ez. Fiatal ember, középmagas
termettel, kopaszodó homlokkal, de mosolygó arczczal. Egyszerü fekete
díszben jelent meg ott a Nemzeti Muzeum dísztermében, a hol akkor a
gyülések tartattak. De megjelenése harsogó éljenzésre ragadta a házat.
Sok képviselő fölemelkedett helyéről, úgy adott hangot kitörő
érzelmeinek.

E mosolygó férfiu, ez ifju törvényhozó pedig nem volt más, mint báró
Kemény Gábor, a későbbi közgazdasági miniszter.

Sohase kapott többé oly egyetemes, dörgő éljent.


DEÁK UTOLSÓ BÉCSI ÚTJA.

_(Visszaemlékezés 1867-re s az első nagy egyházpolitikai kérdésre.)_

A kiegyezési tárgyalások alatt a hazai főpapság szenvedőlegesen viselte
magát. Nem vélte időszerűnek kifogásait érvényesíteni az 1848-ik évi
törvények ellen, melyek az egyház és iskola kormányzati ügyeinek
vezetését is parlamenti felelős miniszterre bízták s a parlament
interkonfesszionális ellenőrzése alá helyezték.

Az egész nemzetnek pártkülönbség által meg nem zavart egyetlen kivánalma
volt a 48-iki törvények visszaállítása. Restitutio in integrum: ez volt
a jelszó. A főpapság elég hazafias és elég eszélyes volt az ő külön
álláspontját nem hangsúlyozni.

A bibornokprimás, Szcitovszky agg volt és beteges. A kiegyezés
létrejöttét nem érheté meg, az országgyülés elején meghalt.

A főpapság nélkülözte szokott vezetőjét. Különben a konzervativ
Apponyi-párttal tartott, de mikor ez Deák heves támadásai alatt
széttöredezett, a főpapság is hallgatag maradt.

De nézetéről – mint a következés megmutatta – nem mondott le.

A kanczellár Mailáth György volt, ki, valamint báró Sennyey Pál
tárnokmester is, a konzervativekkel tartott. Mailáth ismerte és
helyeselte a főpapság külön nézetét. A mit csak kanczellárságának utolsó
napjaiban árult el az esztergomi primás kinevezésével. Ámbár, s ezt itt
hangsúlyoznunk kell, maga Mailáth nem erőltette a dolgot s egyáltalán
nem exponálta magát a magas klérus programmja mellett.

1867. januárban már odáig érlelődtek a viszonyok, hogy a magyar felelős
miniszterium kinevezésére került a sor. Belcredi állása meg volt ingatva
s a korona Beust báró támogatása mellett is el volt határozva az
alkotmányi és államjogi viszályt Deák Ferencz javaslatai szerint
megoldani s az ország kormányát Deáknak és társainak adni át.

E helyzetben egészen természetesnek, a politikai ildom követelményeivel
egészen összeférőnek volt tekinthető az üresedésben levő esztergomi
érseki és primási állás betöltésével néhány napig várakozni s ily magas
méltóságnak, ily nagy közjogi hatalomnak s ily nagy javadalomnak
adományozását a néhány nap múlva kinevezendő törvényes kormányra hagyni
s ennek engedni át.

Mindamellett Mailáth György a korona elé terjeszté, hogy Simor János
győri püspök az esztergomi primási székre sürgősen neveztessék ki. A
korona elfogadta a tanácsot s 1867. január 20-án aláírta a kinevezési
okiratot.

Erről előzőleg se Deák Ferencz, ki otthon az ügyeket vezette, se gróf
Andrássy Gyula, ki miniszterelnök leendett, se báró Eötvös József, ki a
kultuszminiszteri tárczát volt átveendő, nem bírt tudomással.

Bécsi jól értesült lapok hozták a hírt január 22-ikén. Megjegyzendő,
hogy a hivatalos lapok mind Bécsben, mind Pesten mélyen hallgattak a
kinevezésről.

A kinevezés híre a Deák-párt köreiben nagy visszatetszést szült. Deák
maga helytelennek mondá bizalmas körökben. Andrássy gróf épen nem
csinált titkot neheztelő érzelmeiből. Vérmesebb deákpárti politikusok a
klubban és a képviselőház folyosóin kijátszásról, meglepetésekről
beszéltek. Készen volt a fulmináns hírlapi czikk, melylyel a Deák-párt
főlapjában támadtatott volna meg a Mailáth-Sennyey-kormány e
tapintatlanságért.

A czikket azonban Deák Ferencz nem engedte közzé tenni s általában
tiltá, hogy ebből zajt üssenek, sérelmet formáljanak. A dolgon, mint
mondá, úgy sem lehet változtatni, tehát csak kárral járna, ha mind a
korona, mind az uj primás elkedvetleníttetnék.

Simor János kineveztetése csak tizennégy nap mulva, január 31-én
tétetett közzé a bécsi hivatalos »Wiener Zeitung«-ban.

Itthon Deák Ferencz lapja agyonhallgatta a kinevezést, nem szólt róla se
jót, se rosszat, csak az ujdonságokban vett róla két sornyi tudomást.

Simor János püspök eleve már Bécsbe hivatott. Mint akkor kiszivárgott a
hír, neki nem nagy kedve volt a primási széket elfoglalni s csakis ő
felsége hangsúlyozott kivánságára nyugodott bele a kinevezésbe.

De a midőn már belenyugodott, nem késett a magyarországi róm. kath.
egyház sérelmeit a 48-iki törvényekben instituált kultuszminiszteri
állás ellen formulázni. Már január utolján átnyujtott ő felségének egy
erről szóló, gondosan kidolgozott promemoriát.

Az ebben kifejtett nézet s annak indokolása teljesen azonos azzal,
melyet Schlauch Lőrincz szatmári püspök a 80-as évek elején terjesztett
elő a Szent László-társulat egyik ülésén.

Eszmemenete legszűkebb vázlatban a következő:

A magyar király a magyarországi római kath. egyháznak legfőbb kegyura s
mint ilyen, mint supremus patronus gyakorolja ez egyház fölött a
fölségjogokat: a püspöki kinevezéseket, az egyházi javadalmak
adományozását, az alapok, alapítványok és iskolák feletti legfőbb
felügyeletet, a legfőbb fegyelmi jogot stb. Ámde a legfőbb patronátusi
jogot az egyház ruházta a magyar királyra, de nem mint puszta államfőre,
hanem mint »apostoli király«-ra. A minden más felekezet fölötti legfőbb
patronátus csak a rex apostolicus-t illeti. Ez oly jelleg, mely
specziális; oly jog, melyet a fölség nem gyakorolhat egy esetleg más
vallásu miniszter közvetitésével s nem bocsáthat egy
interkonfesszionális parlament ellenőrzése alá. A kultuszminiszter
kinevezése s a róm. kath. egyház és iskolaügy legfőbb kormányzati
ügyeinek erre bizása tehát nyilván sérelmes az egyházra, a miből
következik, hogy vagy kultuszminisztert nem lehet kinevezni, vagy erre a
róm. kath. egyház ügyeit nem lehet bízni, hanem ezeket ő felsége a
felelős kormányon és parlamenten kívül a primás közvetítésével
intézheti.

A promemoria e nézetet bőséges idézetekkel s történeti hivatkozásokkal
támogatta s ő felségének különösen figyelmébe ajánlá az egyházhoz buzgón
ragaszkodó őseinek dicső példáit.

Ez előterjesztés mély benyomást tett ő felségére. Meggyőzni látszott őt
arról, hogy a magyar ősi közjoggal s az egyház valódi érdekével csak az
a nézet hangzik össze, melyet Simor János primás fejt ki az
előterjesztésben.

Ő felsége meghallgatá e tárgyban Mailáth György kanczellárt.
Valószinüleg meghallgatott másokat is. A kanczellár egyenesen
hivatkozott a 48-iki törvényekre, melyek visszaállítása a kiegyezés
feltételét képezi s melynek csonkán való visszaállítása nem nyugtatná
meg se a nemzetet, se a Deák-pártot; a 48-iki törvények pedig a róm.
egyház kultur és iskolai stb. ügyeire kivételt nem tesznek s nem is
engednek. Főleg e körül mozgott Mailáth érvelése.

Ez nem tudta eloszlatni ő felsége aggodalmait. Szükségesnek látta Deák
Ferencz tanácsát is meghallgatni.

Deák erről a kanczellár által értesíttetvén, február 7-én a reggeli
vonattal Bécsbe indúlt s oda érve, ott a Bécsben tartózkodó magyarok
által a pályaházban nagy ovácziókkal fogadtatott. Még ez este fölkereste
Mailáth Györgyöt, ki viszont őt látogatta meg a »Hôtel Frankfurt«-ban.
Itt tudta meg Deák tüzetesen, miért hivatta őt ő felsége különösen.

Február 8-án tíz órakor fogadta ő felsége Deák Ferenczet. Ekkor kínálta
meg formaszerüleg a miniszterelnökséggel s ekkor kérdezé meg véleményét
a leendő miniszterek iránt is.

Mindezekről ezúttal nem akarok szólani. Csak a primás előterjesztéséről,
melyet ő felsége maga is megismertetett Deákkal s melyre nézve tüzetes
véleményét kérte, érintvén egyúttal azt is, minő véleményt adott erre
nézve Mailáth kanczellár.

Deák Ferencz lényegileg a következő véleményt nyilvánítá:

Hogy a magyar király »apostoli« czíme szorosan mit jelent, ezt
törvényeink nem határozzák meg s egész biztosan ő sem tudja.
Valószinüleg czímnél nem sokkal több s királyaink a múlt századokban nem
is használták – ha jól tudja – Mária Teréziáig. Azt azonban biztosan
tudja, hogy a legfőbb patronátusi jog nem a »rex apostolicus«-t illeti,
hanem a mindenkori államfőt. Ezt illeti most, midőn örökös királyságunk
van, ezt illette a választott királyok alatt, sőt a mikor a
fölségjogokat nem király gyakorolta, hanem gubernátor, t. i. Hunyady
János: a legfőbb kegyúri, püspökkinevezési, egyházi adományozási stb.
jogok ő általa is törvényesen, sőt egyenesen a római szentszék
egyetértésével gyakoroltattak. Előfordult ugyanis, hogy az Álmos herczeg
által alapított s fia vak Béla király által gazdagon dotált dömösi
prépostság megürülvén, erre Hunyady János az esztergomi szent Tamás
prépostját, István mestert akarta kinevezni s a javadalmat ennek
adományozni, de V. Miklós pápa ebben megegyezni nem akart, hanem saját
penitencziáriusát, a szent Remeték rendjéhez tartozó Valentinust
óhajtotta kinevezni. A pápa nem hajolván, végre Hunyady János a pesti
országgyűlésből 1450. évi junius 12-ről a pápának egy erélyes levelet
írt, melyben szórul-szóra ezt mondá a többi közt: »Ita induxisse in
animum, ita denique omnium generalem voluntatem esse, ut in dicta
Ecclesia hosti prius, quam tali hospiti licebit portas patefacere,
quippe libertate in regno finis, idem regno fiet. Proinde Beatitudo
Vestra, si devotam sibi fide et officio, salvam cupit esse Hungariam,
patiatur et liberam fore.« (Magyarul: »Ugy vagyok elhatározva s
mindeneknek akarata az, hogy amaz eklésiába, t. i. a dömösi
prépostságba, inkább ellenség jusson, mint ilyen vendég, mert ha vége
lesz az ország szabadságának, legyen vége magának az országnak. Ha tehát
Szentséged Magyarországot hűnek és engedelmesnek óhajtja: tűrnie kell,
hogy szabad legyen.«) Véleményét Deák Hunyady János örökké igaz
szavainak hangsúlyozása után ekként végezé:

V. Miklós római pápa e levélre elismerte Hunyady nézetének jogosságát.
Ha tehát ő, a ki király se volt s annál kevésbbé lehetett apostoli
király, mint választott kormányzó teljes joggal gyakorolhatá az összes
legfőbb patronátusi és fejedelmi jogokat s ha ebben maga a római
szentszék is teljesen megnyugodott: akkor ő felsége is nyugodt
lélekismerettel kinevezheti a kultuszminisztert s gyakorolhatja ennek
közvetítésével az egyházra vonatkozó felségjogokat.

A felhozott történeti példa nagy hatást tett ő felségére annál inkább,
mert az nagyon találó volt az alkotmányviszályra is. Deáknak ezzel
kapcsolatos egyéb fejtegetései teljesen meggyőzték őt és Simor János
primásnak reprezentáczióját nyomban félretette.

Deák február 9-én jött el Bécsből.

Ugyanezen a napon Simor János ő felsége kezébe letette az esküt.

Február 10-én gróf Andrássy, báró Eötvös, Lónyay, Wenckheim és Horváth
Boldizsár mentek fel Bécsbe.

Február 16-án visszalépett Mailáth s 17-én kineveztetett a magyar
miniszterium. A kinevezési okiratot nem Mailáth szignálta.

Mind e részleteket, t. i. a Simor előterjesztésére vonatkozókat, maga
Deák Ferencz beszélte el előttem s mások előtt. Báró Eötvös József és
Csengery Antal naplóiban, különösen Csengeryében meg kell örökitve lenni
ez esetnek.

Midőn elbeszélte: elbámultam amaz emlékező és itélő tehetségen, mely
képes volt ő felségének rögtönözve e kérdésben a legmeggyőzőbb érvet
előhozni s miután Hunyady János ezen leveléről én addig sohase hallottam
semmit, kérdém tőle, hol lehet azt a levelet olvasni:

– Arra már biztosan nem emlékszem, – mondá, – hanem vedd elő Kelemen
Historia Juris Hungarici Privati könyvének első kötetét s a Johannes de
Hunyad Gubernator czím alatt marginalis jegyzésben megtalálod, hol
olvasható a levél.

Deák ez után még tizenkét nap hián kilencz esztendeig élt, de többé
sohase látogatta meg Bécset. Beszélt ugyan a királylyal még többször is,
de mindig Budán a királyi palotában vagy vendéglőbeli lakásán Pesten, a
mikor a király látogatta meg őt.


EGY DEÁK-ADOMA.

Sok adomát adnak szájról-szájra, melyről azt hiszik és vallják, hogy az
Deák Ferencztől származik, melynek azonban Deák soha hírét se hallotta.
De viszont Deáknak is sok adomája jár szájról-szájra jó vagy rossz
alakban, gyakran eltorzítva, gyakran eredeti, egyszerü alakjából s
találó jelentéséből teljesen kiforgatva. Zichy Antal is egykor egy
Deák-adomát szőtt parlamenti beszédébe, melylyel demonstrálni akarta,
hogy Deák miként vélekedett a vármegyéről s miként azokról, kik a
megyerendszert a negyvenes években üldözőbe vették. A Deák-adomát
azonban nem igazi alakjában adta elő.

Sietek megjegyezni, hogy Zichy Antal nem akarta az adomát kiforgatni,
sőt annak egészen helyes értelmét s jelentőségét akarta a parlament
előtt feltüntetni. Hanem hát, az adoma is, ha igazi, saját alkatu költői
mű, melyben meg kell lenni a mese egyszerüségének és plasztikájának s az
epigramma szellemszikrájának és élességének. Deák adomái különösen
kitünők e tekintetben, de Zichy Antal előadásából az adomáknak épen e
kitünősége hiányzott.

A Deák-adomák kétfélék.

Voltak Deáknak pikáns és nem pikáns adomái, melyeket ő a magán és
társaséletből ellesett, vagy másoktól hallott, a melyeket ő minden
konkrét alkalmazás nélkül pusztán kellemes időtöltésül, társaságának
mulattatására szokott elbeszélni. Czélszerű, ha az ily adomák is
lehetőleg azzal a czikornyátlan egyszerüséggel adatnak elő, melynek Deák
példányszerű mestere volt annyira, hogy összes íróink és közférfiaink
közül alig lehet valakit e tekintetben hozzá hasonlítani. S különösen
nyelvének és beszédmódjának magyarossága az, mely megérdemli, hogy
íróink és elbeszélőink lelkiismeretesen tanulmányozzák és kövessék.
Természetes azonban, hogy nincs valami szembeötlő abban, ha az ilyfajta
adomákat kiki az eredetitől többé-kevésbbé eltérő alakban adja tovább.

Egészen másként kell tekintenünk Deák más fajta adomáit.

Deák ugyanis klubban vagy magán tanácskozásban nem egy politikai és
irodalmi kérdést gyakran egy élczes ötlettel vagy egy alkalmazott
adomával vagy egy szándékosan előidézett komikus helyzettel döntött el
vagy világosított meg. Az ily ötletek vagy alkalmazott adomák azok,
melyek különösen megérdemlik a Deák-adoma nevet. Ezek gyakran nagy
politikai bölcseséget tartalmaznak, gyakran hosszu és komoly
gondolkodásnak s mély megfigyelésnek néhány szóban kifejezett becses
eredményei. S hasonlítanak gyakran az emberiség nagy gondolkozóinak
úgynevezett »bölcs mondás«-aihoz.

Az e fajta adomákhoz tartozik az is, melyet Zichy Antal a parlamentben
elmondott s jó czélzattal ugyan, de nem egészen hű alakban mondott el.
Hiányzott adomájából a valódi plasztika s az adoma epigrammai éle se
volt egészen az igazi.

Az adoma az én tudomásom szerint lehető hűséggel a következő:

Deák a negyvenes évek elején – mint később is – – igen jó bizalmas
viszonyban volt az akkor úgynevezett czentrálistákkal, kikhez báró
Eötvös József is tartozott. Ezek különben mind az általa vezetett
nemzeti oppoziczióhoz tartoztak, de e pártban külön árnyalatot képeztek.
Ők a parlamentáris kormányzat és miniszteri felelősség behozására
törtek, de a municzipálisták elleni eszmecserében a vármegyék hibáit,
gyöngeségeit, visszaéléseit rikitó szinekben festegették s gyakran
megtámadták a vármegyékben azt is, a mi ezekben jó és üdvös volt. Deák
ezért gyakran megintette, nem egyszer élczeinek tárgyává tette őket.

Báró Eötvös a »Falu jegyzője« czímű regényét egyenesen a
vármegye-rendszer ellen írta s a mi vétek, bűn és visszaélés a
kiváltságos nemesi osztály által a vármegyében valaha elkövettetett, azt
egyetlen vármegyében személyesítve tárta a közönség elé a regényben.
Mikor a regény készen volt, annak egy díszes kötésü példányát
személyesen elvitte Deákhoz, átadván azt baráti emlékül s megkérvén
Deákot, hogy ha elolvasta, mondja meg róla véleményét.

Abban az időtájban jelent meg dr. Máttyus-tól a lovakról egy különben
becses szakkönyv, melynek ez volt a czíme: »Lótudomány.« E könyvnek
czímlapján le volt rajzolva egy beteg ló s erre rá volt rajzolva
mindennemű betegség, mely a lovakon csikó koruktól fogva vénségükig
előfordulhat. Mindennemü belső és külső betegség.

Deák rögtön elolvasta báró Eötvös irányregényét s midőn pár nap mulva
báró Eötvös őt meglátogatá s a regény felől véleményét kérdezé, Deák nem
felelt egyenesen, hanem eszében tartva azt, hogy báró Eötvös minden
elképzelhető megyei visszaélést egy megyére alkalmazva, élénk költői
tehetséggel felhord a regényben, egész komolysággal oda fordul
Eötvöshöz:

– Ismered Máttyus Lótudományát?

Báró Eötvös megütközve feleli:

– Nem ismerem.

Deák erre előveszi Máttyus könyvét s a czímlapot s azon a beteg lóalakot
mutatva, ezt mondja:

– Nézd barátom, mind ez a lóbetegség előfordul, hanem azért ilyen ló
nincs a világon s nem is volt.

Báró Eötvös, a költő, a tudós s az államférfi egy szót se szólt többé,
mert ebből teljesen megértette, miként vélekedik Deák a megyerendszer
elleni hajtóvadászatról.

S különösen miként vélekedik a »Falu jegyzője« czimü regény politikai
értékéről.


KÉT KIS DEÁK-ADOMA.


I.

»Sohase tartsd grácziának, ha oda kell adnod, a mi a tied.«

E bölcs mondásnak története van, melyet Deák Ferencz igy adott elő:

»Gyakran csodálatos befolyása van az emberre annak, a mit gyermekkorában
látott vagy hallott. Talán négy esztendős gyerek voltam, mikor egyszer
édesapám elvitt magával Németujvárra látogatóba az öreg Batthyány Lajos
herczeghez. Édesapám és a herczeg jó ismerősök voltak, s a herczeg
szerette apámat.

Mig az öregek egymással beszélgettek: addig engem a herczeg parancsára
egy inas kivezetett a kertbe játszani. A kertésznek volt egy fia, ki
velem egykoru volt, s kivel csakhamar összebarátkoztam. A kertész két
narancsot adott nekem ajándékba és a kertészfiuval s a két narancscsal a
parkban igen jól mulattam.

A mint ott játszadoztunk, egy útkanyarulatnál jön szemközt a herczeg
édesapámmal. Apám meglátja nálam a narancsokat, s azt kérdi tőlem:

– Hol vetted fiam azt a szép gyümölcsöt?

– A kertész bácsi adta.

– Jól van fiam, de most jer a kegyelmes herczeghez, kináld meg a
narancscsal s mondd neki tisztességtudással: Kegyelmes herczeg tegye meg
azt a grácziát, fogadja el szegénységemtől ezt a két narancsot.

E szavakra én a két narancsot erősen megszoritottam, s kezemet hátratéve
azt mondám:

– Nem adom.

Édes apámat meglepte e gyermeki dacz, szégyelte magát a herczeg előtt, s
haragosan, botját fölemelve kérdé tőlem:

– Miért nem adod?

Erre ujra daczosan feleltem:

– Nem adom, mert ez az enyém.

Apám ujra haragba jött, de őt a herczeg lecsillapitá s aztán a herczeg
hozzám jövén, arczomat megsimogatá s e szavakat mondá:

– Derék gyerek vagy fiam. A tied az a narancs. Soha se tarsd grácziának,
ha oda kell adnod, a mi a tiéd.

E szavakat – úgymond Deák Ferencz – soha se felejtettem el, gyakran
eszembe jutottak akkor is, mikor a bécsi kormánynyal alkudoztunk.


II.

»Magad légy olyan ember, mint a milyennek fiadat szeretnéd.«

E bölcs mondásnak szintén története van, melyet én mondok el.

1872-ik évi karácsony előtt való nap délutánján meglátogattam Deák
Ferenczet Angol Királynő szállodai lakásán. Szerencsére néhány perczig
maga volt.

– Azért jöttem kedves bátyám, hogy megkérjem, engedje meg, hogy fiamat
ide elhozhassam.

– Hány éves a fiad?

– Negyedfél.

– Miért akarod ide hozni?

– Hogy kedves bátyámat láthassa, azt hiszem akkor különb ember lesz
belőle.

– Ostoba beszéd.

Rossz kedve volt az öreg urnak, nem szólt többet s én nem hoztam a
dolgot elő többé, noha tervemről le nem tettem.

A következő nyáron gyakran kivittem a kis fiut az állatkertbe. Ott
találtam egyszer Deák Ferenczet Kvassay Laczi társaságában, a mint nézte
Casanova asszony oroszlánait és kezében fogva simogatta a kis hat hetes
oroszlánkölyket.

Eléje vezettem fiamat azt mondám neki:

– Fiam, nézd meg ezt a bácsit. Ez Deák Ferencz. – Ma van junius 6-dika.
Ha felnősz jusson eszedbe, hogy te még láttad Deák Ferenczet. Légy erre
büszke, s légy erre méltó.

Deák Ferencz komoly képpel nézett reám és a fiura. A fiu odament hozzá,
az oroszlánkölyökről lehuzta kezét s megcsókolta azt. Az öreg ur arcza
szeliddé vált, s kezét reátévén a fiu fejére, azt mondá nekem:

– A gyermekek legjobban követik apjuknak példáját. Magad légy olyan
ember, mint a milyennek fiadat szeretnéd.


DEÁK FERENCZ BETEGSÉGE.

Eszembe se jut az orvosok mesterségébe belekontárkodni s a mit magam se
tudok, arról irni. De a mit hallottam és láttam s a mi Deákra
közvetlenül vonatkozik s különösen betegségére: arról akarok egyet s
mást elmesélni.

A karszék, melyben Deák majd egy évig ült s melyben nagy lelke elszállt
tőle, ott van a muzeumi Deák-szobában. Egyszerü, olcsó, viseltes,
közönséges karszék, a minők ez előtt harmincz vagy negyven évvel voltak
divatban. Ott volt e karszék az Angol Királynő fogadói lakásban is, sőt
meg volt ez már Kehidán is. E karszék történetét 1873-ban igy beszélte
el nékem Deák:

– Ez előtt mintegy húsz esztendővel azt vettem észre, hogy nekem
szivbajom van, vagy ha nincs még, hát kezdődik. Nem vettem tréfára a
dolgot s fölmentem Bécsbe, hogy Oppolzerrel s még egy más jó nevü
orvossal konzultáljak. Megvizsgáltak alaposan s megnyugtattak, hogy
szivbajom nincs és nem is mutatja semmi jel, hogy ily betegség
készülődnék nálam. De én mégis éreztem, hogy valami nincs rendben a sziv
körül s tudtam, hogy apám és Antal bátyám is szivbajos volt. Mindig azt
hallottam, hogy a szivbajosok, mikor már a baj nagyon elhatalmasodik, se
feküdni, se állani nem tudnak s még legkevesebbet szenvednek a
karos-székben. Én tehát csak megvettem már akkor ezt a karos széket.
Igaz, hogy húsz esztendeig nem volt rá szükség, de akármit beszéltek a
bécsi orvosok, most már mégis csak bele kerültem én ebbe!

Születésénél s természeténél fogva Deák Ferencz hatalmas erejü, izmos
férfiu volt. Mikor a 32-iki országgyülésre felment – igaz, hogy akkor
még csak harmincz éves volt – az összes követek és mágnások közt egyedül
br. Wesselényi Miklós volt nagyobb testi erejü, mint ő. Azok az
erőpróbák, melyeket egy e czélra szolgáló gépen tettek, bizonyitották
ezt.

Deák nyugodt vérmérsékletü s a szó teljes értelmében bölcs ember volt az
életmód tekintetében is.

Keveset evett s naponkint csak egyszer. Soha semmiféle szeszesitalt nem
ivott. Nagy indulatok, nagy szenvedélyek soha nem bántották, ezeket
távol tartotta magától. A megélhetés gondjai se bántották s bár a haza
és barátai iránt szive meleg és fenséges érzésekkel volt tele s bár neki
is mélyen fájt, a mi fájt jobbjainknak: mindamellett ő bánatnak és
kétségbeesésnek át nem engedte magát, hanem a jó emberek közt kedélyes
társalgásban keresett vigaszt és szórakozást. Haragudni is ritkán
haragudott s még öreg korában is mindig csak néhány perczig tartott
haragja.

Könyvmoly se volt. Szobán ülni se szokott állandóan. Pesten is naponkint
nagy sétákat tett s Kehidán is. Kehidán esős időben nagy sár szokott
lenni. Deák tehát deszkával kipadlóztatott parkjában egy sétahelyet,
hogy még esős időben is kényelmesen sétálhasson. Még lovai is elhizottak
voltak s nehéz testüek, nehogy esetleg megbokrosodjanak, elragadják s
kezét-lábát törje, a mi pedig félszázad előtt gyakori eset volt, kivált
hegyes-völgyes vidéken. Csakis a dohányzás volt szenvedélye az összes
szükségtelen szenvedélyek között.

Ily erős szerkezetü s bölcs életmódu ember – úgy hiszszük – száz évet is
megérhetett volna. Azonban Deák Ferencz tudta, hogy családjában a
férfiak ritkán szoktak hatvan éven túl élni. Atyja és bátyja is előbb
elhaltak. Ő e nagy mérséklettel hitt néhány évet lopni a sorstól. S ő
valóban hetvenhárom évig élt.

A negyvenes évek előtt ugyszólván sohase volt beteg. De 1846-ban sulyos
beteg lett s e betegsége még 1848 elején is tartott. Erről sajátságos
monda kering túl a Dunán. Elmondom úgy, a hogy hallottam.

1846 őszén Deák osztoztató birósági elnök volt Sümeg-Rendeken egy általa
jól ismert és szeretett családnál. A veszprémi püspök, gróf Zichy
Domokos, ugyanakkor Sümegen tartózkodván, Deák tiszteletére nagy ebédet
adott. Deák az ebéd után sulyos beteg lett és sokan hitték s állitották,
hogy az ebéden megmérgeztetett volna. Erős szervezete legyőzte ugyan a
betegséget, de teljesen sokáig nem üdült fel s a 48-iki pozsonyi
országgyülésre is betegsége miatt nem vállalt eleintén mandátumot.

Életének és betegségének utolsó évében, 1875-ben rendkivül sokat
szenvedett. Szivbaja, tüdőtágulása, nehéz görcsös légzése és vizkórja
borzasztó fájdalmakat okoztak. Az ember szeméből kicsordult a köny, ha
őt karosszékében, vánkosokkal feltámogatva, fájdalomtól feldúlt szenvedő
arczával s fátyolozott szemeivel látta. Miket kellett szenvednie: isten
a megmondhatója.

S szellemének ereje és kedélyének vidámsága ekkor se borult el. Ötletei
bizonyitják ezt.

Hadd mondjam el az utolsó Deák-adomát róla.

Egyik ápolónője tenyeres-talpas derék magyar menyecske volt, a ki épen
január közepén 1876-ban szült egy egészséges gyermeket.

A rokonok megijedtek, hogy a menyecskének most már gyerekágyat kell
feküdni s a jól ismert alak távolléte és nélkülözése fájni talál az
»öreg ur«-nak. Megkérdezték tehát Kovács Sebestyén Endrét, mit
csináljanak.

Az orvos megvizsgálta a menyecskét s azt mondá, hogy elég erős az, alig
kell egy napig feküdnie, ott lehet a nagy beteg szobájában, csak nagy
terhet ne emelgessen s ne sokat mozogjon.

Kovách Laczi és Széll Kálmán tréfásan vigasztalták az öreg urat:

– No bátyám, az uj év szerencsés lesz, meggyógyul majd, ezt jelenti a
menyecske szerencsés megszaporodása.

A nemzet bölcse inkább holt volt már, mint élő. Szemei alig fénylettek,
mozdulni már nem tudott és beszélni se. De azért reszkető kezét
megmozditva, suttogó hangon visszaenyelgett a két jó baráthoz e
szavakkal:

– De nem én rám gyanakodtok, ugy-e?

A két jó barát nevetett, hogy a könyje kicsordult bele.

Ez volt Deák Ferencz utolsó adomája.

Pár nap mulva meghalt.




Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Schlésinger Magda a bájos, ifjú művésznő, Schlésinger Samu
törteli birtokos s vendéglátó és művészetkedvelő derék magyar gazda
leánya.]




TARTALOM.

RÉG ELMULT IDŐKBŐL.

  Bevezetés  3
  A házatlan zsöllér (1899)  7
  A magyar asszony (1897)  20
  A kortes (1875)  25
  Magyar ruha, magyar pap (1880)  32
  A nép dühe  40
  A régi megyei fizikusok (1890)  48
  Gyanujelekre el ne itéld felebarátodat (1889)  57
  A híres Bakony és a híres Sobri Jóska (1885)  63
  Rejtélyes eltünés (1882)  102
  Meddig borju a borju? (1899)  124
  A kálvinista kétfejü sas (1882)  129
  Az öreg gulyás (1899)  134

A NAGY ÉV APRÓ EMLÉKEI

  Bevezetés  143
  Egy Szilveszter-esti társaság 1832-ben (1886)  147
  A képviselői napidij 1848-ban (1894)  159
  A zendülés (1880)  174
  A mi karácsonyunk 1848-ban (1881)  181
  Szilveszter reggelén (1885)  189
  Husvéti ünnep 1849-ben (1900)  195
  A mi pünkösdünk 1849-ben (1899)  204
  A segesvári polgármester (1898)  210
  Két szomorú könyv (1879)  213
  Aggodalmas napok (1883)  228
  A fehéregyházi sas (1898)  244
  Chamaeciparis (882)  248

DEÁK FERENCZ.

  Bevezetés  257
  Kehida (1890)  261
  Deák Ferencz mint tanuló (1886)  265
  Az ifjú Deák Ferencz (1879)  275
  Deák Ferencz magán-körben (1881)  284
  Deák Ferencz beszédei (1886)  289
  A feliratok (1881)  303
  Deák utolsó bécsi útja (1884)  319
  Egy Deák-adoma (1886)  328
  Két kis Deák-adoma (1886)  332
  Deák Ferencz betegsége (1887)  336


[Transcriber's Note:


Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

34 |az esetet |az esetet.

71 |felette a karamia |felelte a haramia

71 |Arangyűrűjét |Aranygyűrűjét

82 |különössn az |különösen az

93 |Lilíom Petit |Liliom Petit

99 |fell akasztani |fel akasztani

110 |annek hullája |annak hullája

133 |Es a kétfejü |És a kétfejü

138 |míg fiata-talok |míg fiatalok

154 |Allításomra ily |Állításomra ily

207 |így szólt; |így szólt:

207 |szólni kezdett; |szólni kezdett:

263 |megjutalmazom.“ |megjutalmazom.«

326 |Privati-könyvének |Privati könyvének

332 |a tied.» |a tied.«

334 |szeretnéd.» |szeretnéd.«]






End of the Project Gutenberg EBook of Emlékezések, by Károly Eötvös

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 62975 ***