*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 62796 ***

JÓKAI MÓR ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

LXXXIX. KÖTET

MAGNÉTA * TÉGY JÓT

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1898

MAGNÉTA

REGÉNY

TÉGY JÓT

IRTA

JÓKAI MÓR

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK TULAJDONA

1898






MAGNÉTA

REGÉNY




I.

Tündér volt. A föld delejességének a szülötte. Igy mondta a reklám.

Igy látta a publikum. Látta mind a két hemiszfériumon Chicagotól
elkezdve Szentpétervárig. Égbenjáró tündér volt.

Én is azok közé a százezrek közé tartozom, a kik lefizették a három
frankot azért, hogy Magnétát a légben repülni lássák a hold felé,
dusgazdag hajával előre, fölfelé emelkedve s aztán megint fejjel lefelé
alászállni a földre s a kik aztán még egyszer lefizették a három
frankot, – a kilépéskor a kasszánál, – egy momentfölvételű fényképeért.
Ötször megnéztem, mind az ötször megvettem a fényképet – más-más
poseban. Most is meg vannak nálam: bebizonyíthatom velük, hogy nem
álmodtam a tüneményt.

Egy félkörű teremben, melyből ki volt zárva a napfény, foglalt helyet
félkörben a néző közönség; a villanyvilágítás csak annyira derengett,
hogy az ember a szomszédján fölismerheté, hogy hölgy-e, vagy úr? A
félkört egy szinpad zárta el, melynek prosceniuma egészen hasonlított a
régi görög theátrumokéhoz, minden diszítés nélkül. A háttér teljesen
sötét volt.

Pontban az előadás kitűzött órájára bezárult minden ajtó, mely a
nézőtérhez vezetett és a folyosóhoz, többé senkit sem bocsátottak be.
Valahonnan nagy távolból dallamos zene kezdett megszólalni, a mi maga is
oly kitalálhatatlan volt, miféle hangszerből származik? aluminium
orgonából, vagy üveghúrú hegedűből? szinte csiklandozta az embernek a
szivét, a gyöngébb idegzetűeket az alvás kerülgette tőle. Valami ügyes
zenepirata lopogathatta össze mindenféle mystikus zeneművekből, a
Varázsfuvolából, Dinorából, Macbeth boszorkány chórusaiból, a
walkürökből és melankholikus svéd népdalokból. Bizonyosan zenélő gép
volt, de annak remek szerkezetűnek kellett lenni.

A zene kezdetével ugyanegy pillanatban derengeni kezdett a szinpad
háttere, lilaszinű égalj, majd skarlátpiros ég tünt elő; de nem piros,
hanem fekete felhőkkel, a mik lassan vonultak fölfelé.

Erre ugyanazon gentleman, a ki a bejáratnál szedte a belépti díjat,
fekete frakkban fehér mellénynyel és nyakravalóval, a szinpad egyik
sarkához állt és elkezdett deklamálni.

A magyarázó költemény, a mit elszavalt, valóságos költői mű volt,
hibátlan strófákban, meleg fantáziával irva s a szavaló is routinált
szinész lehetett, a ki eltalálta a középutat a páthos és kedélyesség
között: lágy, behizelgő hangja volt; fiatal ember volt, rokonszenves
arczú, sűrű, szemébe hulló fekete hajjal.

Az első strófában mindjárt megmagyarázta, hogy az, a mi előttünk dereng,
az északi hajnal, az aurora borealis, a melynek fényében a felhők
feketéknek látszanak. Ennek a fényszérűnek a közepéből fog megszületni a
föld delejének a leánya, Magnéta.

Közeledtét csillagfény jelzé. A csillag elől jött. Az pedig nem volt
valami villanyos-körte, hanem egy mogyorónyi gyémánt.

Ha igazi gyémánt volt, akkor nagy összeget képviselhetett, ha utánzat
volt, mestermű lehetett; csak úgy szórta maga körül a
szivárvány-sugarakat. A közönség között halk mormogás támadt: vajjon mi
lehet az?

De a következő perczben már senki sem nézte a mesés csillagot, hanem a
még mesésebb főt, mely utána emelkedett. Eszményi szép arcz volt,
klasszikus arczéllel. A míg lassan emelkedett fölfelé, hosszú szempillái
le voltak zárva. Aludt. Két keze keblén volt összetéve. Hosszú hullámos
fekete hajpalást omlott alá vállaira, aztán a keblére, a mint még
feljebb lebegett, a hajzat a csípőit takarta. És aztán még tovább
tartott. Vajjon mikor lesz már vége? Türelem! Még a bokáját is takarta.

A szavaló magyarázta a dolgot versekben, hogy a haj delejessége a föld
mágnesével találkozva, egész burkolatot sző a tündérszülött körül; de
majd mindjárt máskép lesz az, mihelyt az északfényt a hajnalpir fogja
fölváltani.

A hajnali melódia megzendültével aztán változott az ég alapszine: az
északfény skarlátja a hajnal biborába ment át s a csendesen lebegő
felhők rózsaszínt váltottak. Ekkor egyszerre fölébredt a tündér, keblére
tett két kezével kétfelé hárítá a dús hajtakarót s ott állt az ég
derüjében, a hogy a földanya megszülte.

Csak egy nagyon vékony selyem kötött burkolat (trikot) őrizte, de mely
miatt a női termet minden csodás izomzata, hajlása, kecsessége
meglátszott.

Aztán egy lenge bayadére volt keresztül vetve a csípőin, de melynek a
szélei szabadon libegtek kétfelől.

Ekkor aztán a szemeit is fölnyitotta.

Micsoda szemek voltak azok! Nagyok, feketék, ragyogók; tele tűzzel, égi
ihlettel és földi vágygyal. Ezek miatt a szemek miatt nem lehetett látni
a termetét. A bámulatot azok szívták föl mind.

Pedig az a termet is megcsodálni való volt. Tiszta szépségvonalakból
összeállítva; csodálatos hajlékonysággal, deli mozdulatok természetes
változékonyságával.

S a háttér, a hajnalpiros ég, az egész márványfehér tündéralakon valami
bűbájos zöld színt ömleszte el láttani színellentét kicseréltével, úgy,
hogy az inkább léleknek látszott, mint emberi testnek; zöld pára,
emberalakú füst a biboros égen.

Mikor már egész alakja fölemelkedett, utána következett a szülő, a föld.
Egy óriási kék gömb, a pólus jéghegyeivel.

A tündéralak csak a lábujjai hegyével állt a földgömbön.

De hát mégis érthető volt, hogy áll valamin.

Akkor egyszerre egy könnyű taszítást adott a lábával a földgömbnek, arra
az rögtön lesülyedt; a tünemény hívó mozdulatot tett a kezével a nap
felé, minden támasz nélkül lebegve az ürben.

A melódia és a strófa jelezte, hogy földanya sír! Bánkódik égbe távozó
leányán.

Akkor aztán rögtön napvilágos ég lett s arra a zöldes színű szellemalak
egyszerre átalakult eleven tündérré. Olyan lett a színe, mintha
rózsalevelekből volna alkotva. Hanem a szemei is átváltoztak. Az előbbi
szikrázó tűz, ihlet, vágy elmult belőlük. Az ember megfagyott tőlük,
olyan hidegen tudtak nézni.

A strófa magyarázta a látományt. A földet eltaszítva magától a föld
szülötte, azzal együtt minden emberi érzést is ellökött magától.

S hogy jelképezze is azt, hogy a földnek semmi vonzereje nincs rá többé,
két karjával fölemelte azt a hosszú leomló hajsátorát s fölvetette
magasra a feje fölé. – S a földobott haj ott maradt a feje fölé szórva,
ziláltan, mintha annál fogva húzná föl valami a végtelen égbe. – A
bámulat tapsvihara következett rá a földön maradt nézők részéről.

A vers tudtunkra adá, hogy a feje fölött égő csillag az, mely őt fölfelé
emeli.

El kellett hinnünk; – mert láttuk.

Újabb melódia hangzott, új vers következett. – Ime, közeledik a hold. Ez
a rejtélyes, örök egyarczú égi jelenség. Tökéletes utánzata volt az
igazi holdnak; a szivárványos «halo» is meg volt körülötte: a holdudvar.

A vers mondta, mi lesz most?

Ha a hold vonzkörébe jut a tündér, az őt magához fogja ragadni s akkor
aztán csillagostól együtt maga körül fogja kerengetni, mint a hogy őt
csóválja maga körül az ő zsarnoka, a föld.

Bizony, lélekzetvisszafojtva lestük a következményeket.

A zene fájdalmas akkordokba tört ki. A vers megegyezőleg hirdeté:
földanya kétségbeesetten hívja vissza leányát, szülői keblére.

Erre a tündér leszakítá fejéről azt a ragyogó csillagot s fölhajítá a
magasba.

És a mint a sziporkázó csillag odaért a hold udvarába, itt egyszerre
keringő nyargalásba kezdett s aztán folyvást keringett a hold tányéra
körül, mint egy égő trabant.

A publikum hangos bravózásba tört ki.

«Ezt az ördög értse meg!» kiabálták a nézők. Micsoda mechanismus
forgatja ezt a csillagot körfutásban?

De mi fog már most történni a tündérszülöttel?

A geodemon folyvást érzékenyebb hangokon hívja haza gyermekét.

Erre a Magnéta lassankint hátrahanyatlik, horizontalis helyzetet vesz
föl az égen; a haja aláomlik s most már lefelé húzza a fejét. Csodálatos
hajlékonysága van a termetének: a feje csaknem összeér a sarkaival.
Arcza fájdalmas kifejezést vesz föl, ajkai szétnyilnak, szemei félig
elbujnak pilláik alá. Akkor egyszerre túlsulyra kap a fő s az egész alak
aláfelé fordul, fejjel le, szállva alá a magasból.

No, de most aztán minden szinpadi látcső hivatása magaslatára emelkedik.

Ha a föld vonzereje ismét érvényre jutott a Magnéta ellenében, akkor
annak minden hozzátartozandóságaira ki kell terjedni.

Akkor annak a lenge bajadérnak is helyet kell változtatni, mely fölfelé
szálltában a csípőire volt vetve s lefelé fordultában a tündér
földleányát egész isteni szépségében kell láttatni.

… De hát ezuttal Newton nehézkedési törvénye kudarczot vallott. Minden
hullott lefelé, csak az a bajadéröv nem mozdult sehova, csak úgy
repkedett két oldalt körülötte, mint fölfelé szálltában.

A Magnéta kinyujtá jobb kezét alá felé; arra a földgömb fölemelkedett
hozzá; a tündér öt ujja hegyére támaszkodott meg a polusi jéghegyeken,
így szállt alá lassan a földgömbbel együtt.

Versnek, melódiának vége volt. Az ég sötét lett. Csak a nézőtér
villanylámpái pislogtak.




II.

A nézőtért elhagyó férfiak, természetesen, ebben az egész csodában azt
subsummálták legjobban, hogy miképen nem hull le az a csípőre vetett
bayadér, mikor a Magnéta fejjel aláfelé száll?

«Bizonyosan oda van öltve vékony fonallal a selyemtrikóhoz.»

«De hát a két vége, a mely a levegőben repked?»

«Annak a szélében pedig vékony ezüstsodrony lehet huzva, mely annak
gyürődési hajlásait szabályozza.»

«Igen; de az a két fátyolvég minden fordulatánál az alaknak új ránczokra
változik.»

Volt olyan okos ember, a ki louisdort nyomott a deklamáló úr markába
azért, hogy annak a titkát megtudja tőle.

A Cicerone volt olyan okos, hogy zsebre dugta az aranyat s őszintén
megmondta:

«Egyszerű magnetizmus az egész, uram.»

Meghítták vacsorára. Azt is elfogadta. Ugyanabban a házban, a hol
Magnéta produkcziói vonzották az elegáns világot, mindjárt ott is
tartotta azt az újan établirozott trattoria, a hol száz frankon alul nem
vesztegetik a vacsorát. Monsieur, vagy mister (biz én elfeledtem a nevét
a deklamáló úrnak) izléssel tudott szupirozni; ámbár nem hallgatta el,
hogy odafönn (a belle étágeban) Magnétánál sokkal jobb Chateau Lafittet
és Mummot isznak s a whitestable osztrigák is nagyobbak.

Ott azután poharazás közben, bizalmas társaság előtt elmondta a jó
czimbora a Magnéta csodatételeinek a titkát.

Az egész mesterség egy óriási villanytelepen alapul, melynek
akkumulátorai oly erőkifejtést engednek, hogy mázsányi terheket
fölemelhet.

«Hisz azt tetszik tudni az iskolából, hogy minden magnesnek pozitiv és
negativ polusa van. A Magnétának mind a két kézcsuklóján van két széles
aczél karperecz. A positiv delej, mely a feje fölött lebegő holdban van,
ezeknél fogva huzza föl őt a magasba, mikor aztán megfordulva a saját
tengelyén, visszafelé akar szállni, akkor meg a negativ delejt fordítják
feléje a földglobusban s az paralysálja a saját testének a pondus
specifikumát.»

Voltak sokan, a kik ezt is elhitték. Egy szó sem igaz belőle.

«De az az endiablé bajadér?»

No hát végtére csak elő kellett rukkolni az igazi titokkal.

«A Magnétának saját testi adománya a legnagyobb fokú delejesség. A
félkezének a taszításával úgy a falhoz tudja vágni a legerősebb férfit,
hogy ottragad. (Szapriszti!) S ha valakinek az öt ujját végig húzza az
arczán, hát egyszerre elalszik s a míg föl nem ébreszti, addig azt
kénytelen tenni, a mit ő parancsol neki; s ha azt mondja neki, hogy egye
meg a viaszgyertyát, hát megeszi s magasztalja, mint ludmájpástétomot.
Ez mind különös természeti adomány! Állati delejnek determinálják a
szaktudósok. Hiszen tetszik rá emlékezni, kis diák korunkban elégszer
próbáltuk: a spanyolviaszk szálat oda dörzsöltük a posztó ruhánkhoz s
akkor az a papirszeletkét messziről magához rántotta s ott tartotta
függve, míg maga ki nem hült. Hát ugyan ez a bajadér tapadásának a
magyarázata. A Magnéta saját testi delejessége. Biztosíthatom önöket,
uraim, hogy az a kötött szövet, a mit a produkczióknál visel, annyira
hozzátapad az alakjához, hogy nincs az az erős női kéz, mint hogy az
elektroszimpatikus, mely azt előadás után le tudja húzni róla. («Hát?»)
Hanem e végett kell neki tartani egy antipathikus nőcselédet, a kit
különösen ki nem állhat. Egyedül ez képes ennél a toilettjénél
segítségére lenni.

(Már most csak teljesen föl van világosítva minden titok?)

«Hiszen holnap majd megláthatják önök; a holnapi előadásnál a Magnéta
nem a bajadért fogja viselni, hanem az «alme-övet». Annál majd teljesen
meg fognak győződhetni az urak az állati magnetizmus diadaláról a pondus
speczifikum szabályai fölött?

A habituék már délig arról álmodtak, hogy mi az az «alme-öv?»

A jockeyklub olvasótermében soha sem volt nagyobb kelete a keletindiai
illusztrált kiadásoknak. Mind az alme-övet keresték. Ez az! Ebben jön
elő a Magnéta? Lehetetlen! Az már szép lesz!

Egy üres hely nem maradt a Magnétatheátrumban.

A ki ülőhelyet nem kapott, vesztegetési kisérleteket tett az
impresáriónál, hogy csak állni engedje a szinpad közelében, a proscenium
előtt.

– Nem lehet, uram! A rendőrséggel jönnék összeütközésbe. A szinpad előtt
ugyanis egy rézhíd vonul egész hosszában végig, a pódium mentében pedig
egy horganysodrony huzódik át. Ezek tartják fönn a villanyfolyamot. Ha
valaki rá talál lépni arra a rézhídra s meg találja fogni a sodronyt,
olyan ütést kap az egész testében, hogy három napig úgy fog járni,
mintha lovon ülne: összehuzott térddel. Nem. A parapetton innen nem
szabad a Magnéta-szinpadhoz közelíteni.

Én magam is az izolatorról deklamálok.

Tehát, ha van önnek uram parketjegye, megláthatja a Magnétát az
alme-övvel; ha nincs, prænumeráljon holnapra, akkor is éjszaka lesz.

No hát mielőtt a tündérmesét folytatnók, elébb becsületesen számot kell
adnunk az egész vállalatról.

Mert, hogy ez egy vállalat, arról az eddig előadottakból is mindenki
elővéleményt szerezhetett.

A Magnéta nem fenomén, hanem entreprise.

Azt már mindenki sejtheti, hogy a Magnéta (a művészetét illetőleg) a
legraffináltabb komédiásnő. Figuránsnő, kombinálva szemfényvesztői
allürökkel.

A mellett (a személyére nézve) lehet egy teljesen ideális, sőt ártatlan
regényhősnői specialitás, de in ultima analysi még is csak poseirozó
figuránsnő.

Megelőzi egy világvárosba megérkezését (mondjuk, Páris, London, Bécs,
Szent-Pétervár) az a «tény», hogy egy épen akkor épülő félben levő új
házat (egyikében a leglátogatottabb utczáknak) megvesz az előreküldött
impresárió a még más országban tündöklő Magnéta számára. Holmi százezer
forintnak oda sem néznek.

Egy bűvésznő, a ki százezer forintot bocsát előre, semmi esetre sem
tartozik az alsórendű komédiásnők közé,

Azt az újon épült házat azonnal alapos átalakítás alá veszik. Emeletek
stukaturjait törik át, pinczeboltokat szakgatnak föl. Azután saját
önkezelésű villanyvilágítást vezetnek be. (Azon időkben még egészen új
intézményt; Bécsben a villanyossági kiállítás éve előtt.) A
szöglet-parterren a legpompásabban fölszerelt étkező-termet nyitnak,
diszítve freskókkal, stukkokkal és kariatidákkal s ellátva a szokatlan
fényű villanyvilágítással. A vendéglő elébb adatik át a közhasználatnak,
mint a szinpad. Csak azután hozzák nehéz szekereken az óriási kazánokat,
gépeket, rengeteg üvegtáblákat, a mik a villanyos szinpadi apparatushoz
tartoznak. Utoljára jön a Magnéta butorzata; nagy összegre biztosított
vasúti szállítmány. Egy vasláda, a Magnéta ékszereivel, drágaságaival,
két detektiv kiséretében. Mind ezt megtudja a közönség a hirlapokból.

Az pedig tény marad, hogy a Magnéta-szinpad a bűvésznő tulajdonául van
bejegyezve a telekkönyvben; a vendéglőt az ő bérlője kezeli; az emeletet
egyedül ő maga lakja a cselédségével és gépészeivel; az istállóban az ő
fogata áll s ha egyszer odább költözik más metropolisba, a szinházat és
a lakosztályát bezárják; közhasználatra csak a vendéglő hagyatik; a ház
alig jövedelmez három perczentet.

És ilyen saját háza minden európai és amerikai fővárosban van a
Magnétának.

A Magnéta tehát mesésen gazdag.

Nem is lehet máskép. Mindennap tesz a bevétele másfélezer frankot.

Lehet nála látogatást tenni, magas rang és nagy vagyon által kitüntetett
férfiaknak. A Magnéta előkelő úrnő módjára fogadja a tisztelőit.
Herczegi etikettel folyik a társalgás. Gallonirozott inasok hordják
körül a frissítőt. Zongoráznak és gordonkáznak művészi preczizióval. A
Magnéta társalog minden művelt világnyelven.

Anyja nincs.

Hiszen az maga a felséges «Gea». A föld.

Anyósnak nem volna épen kellemetlen a «Föld», a míg csak a hozományról
van szó; de bezzeg, ha elkezd veszekedni!

Szabad az udvarlás!

Az impresário ugyan ott lábatlankodik a közelében, de előre megmondja
mindenkinek:

– Uraim! Én nem vagyok a Magnétának sem bátyja, sem imádója, sem
erényőre; engemet úgy vegyenek, mintha ott sem volnék. A nehézségek
rajtam kívül keresendők.

Egy ilyen tündéri szépségnek pedig nem lehet büntetlenül az ég és föld
között lebegni.

A mágnesnek is vannak mágnesei: arany és gyémánt.

S ha vannak tündérkirálynők, vannak azokkal egyenrangú ezüstkirályok,
petroleum-fejedelmek, indus maharadzsák, muszka herczegek és
börzeszultánok, a kik előtt mindig nyitva tündérország.

S ha van olyan istenasszony a földön, a ki megér egy milliót, hát van
olyan millió is, a mi ekviváleál egy istenasszonynyal.

A Magnéta boudoirasztalán azonban volt egy marokinba kötött album,
melyben szabad volt az előkelő financzkirályoknak lapozgatni.

Abba az albumba voltak elhelyezve az európai minden nagyhatalmasságok
adóhivatalainak nyugtatványai, valamennyi fővárosból; a miknek
tanulmányozásából kiderült, hogy a Magnéta, azok után az adótételek
után, melyeket a hitelesen kimutatott bevételeiből az államnak fizet, az
ország első virilistái közé tartozik.

Most nézzük már meg a második föllebbenését.




III.

Az előadás ugyanazon látványt mutatta, a mit az előző estén, külömbség
csak a jelmezben volt. Ha ugyan szabad jelmeznek nevezni az alme-övet.

A hogy azt a női toilettdarabot a keletindiai illusztrácziókból
ismerjük, ez a derekat ölelő tüsző megközelíti a vállfűző (hol van oda
még a váll!) mondjuk mieder fogalmát, csakhogy sokkal kevesebb van rá
vesztegetve a kelméből, annál több a drágakövekből. Magnéta övén alig
látszik a piros szövet az igaz gyöngyöktől és minden szinű
drágakövektől. Föld mamának van módja fölékesíteni a leányát.

Az öv maga csípőig tart. Minő csípők!

A széléről azonban köröskörül száz füzér csüng alá, csaknem térdig, mely
körül betakarja. Azok a füzérek gömbölyű aczélgyöngyökből vannak.

Hogy ezek a gyöngysorok nincsenek a trikóhoz öltögetve, az minden
mozdulatánál a Magnétának kitünik; mikor egyet fordul a légben, szabadon
repülnek egyik oldalról a másikra, hogy a másik pillanatban ismét
kötelességtudón egymás mellé sorakozzanak; mikor a karjait a feje fölé
emeli, a gyöngykötény fölfelé huzódik jó magasan s aztán megint alá
siklik, folyvást a termet idomaihoz simulva s a szépségvonalakat
követve.

Ez eddig teljesen megfelel az æsthetika szabályainak.

De majd a visszatérésnél! Mikor a tündéralak fejjel lefelé száll alá.

A kiváncsiság csak egy újabb meglepetéssel lett honorálva.

A Magnéta horizontális állást foglalt a légben, hátra hajlott, alá
fordult; hanem azért az alme-öv száz aczélzsinórja mind úgy omlott végig
a termetén, követve annak bájos hajlásait, mintha az aczélnak megszünt
volna súlya lenni. Úgy sülyedt alá ízről-ízre a felé szegezett látcsövek
elől. Bámultak, fürkésztek: nem találtak ki semmit.

Pedig olyan közel volt, hogy kinyujtott karral el lehetett volna érni.

Az ember a szeme közé nézhetett s azt képzelhette, hogy hallja a nyitott
ajkainak a lihegését.

De persze az a fatális villanyos rézhíd közbe esett, a mi az embernek a
talpára olyat üt, hogy görbelábú lesz tőle.

«Uraim és hölgyeim! Ez a delejesség csodája! A Magnéta úgy magához
tapasztja az aczélt, mint a mágnespatkó.»




IV.

Hát aztán a nézők szivében nem volt semmi aczél?

Hát csupa békák nézték ezt a tüneményt? vagy még azoknál is hüllőbbek:
csupa feleséges emberek?

Nem történt semmi?

Dehogy nem történt!

Minden előadás után be kellett vinni egy pár embert a megfigyelő
osztályba excentrikus viselkedése miatt, néhány a kényszer-zubbonyba is
bekerült, az orvosok kezdtek egy új betegséget osztályozni
«magnetaismus» (így «a»-val a közepén), mely ragályos jellemmel birt.
Házassági ajánlatokkal az előszobáját tapecziroztathatta Magnéta (a
boudoirjáig nem hatoltak be), sőt, a mely városban parlament volt, a
minisztert interpellálták meg miatta; a hol pedig nem volt tribüne, volt
kathedra; a kegyes atyák a szószékről prédikáltak a vakmerő bűvésznő
ellen, a ki élő testben emelkedik az égbe s hamis fogalmakat támaszt az
emberekben a mennyország felől. Ott ebből nem osztogatnak!

De nagyobb hiba az hogy ide lenn sem osztogatnak belőle.

Se szép szóért, se pénzért.

Egyszer aztán akadt egy erős szenvedélyű férfi, a ki megkisérté erővel
érni el a megközelíthetlent.

Muszka herczegnek hítták a klubban; de nem volt az: olasz volt. Hanem
tűrte az elkeresztelést, mert az nagyon népszerű firma egész
Európa-szerte.

Csak a keresztnevén fogjuk czímezni: «Iván». Ezt a változását a
Johannesnek (mely a «Muki»-tól elkezdve a «Hanzi»-ig minden facsarulatot
megenged), úgy hiszem, minden nemzet regényhősei használni szokták.

A Magnéta-vendéglő table d’hôtejánál találkoztak mindenféle nemzet
előkelőségei s bizonyára voltak ott oroszok, angolok, francziák,
németek, még magyarok is: csakhogy azok mind nem képviselték külső
megjelenésükben, fizionomiájukban a maguk nemzetiségét; sőt valamennyit
össze lehetett téveszteni.

Iván például tökéletes fehér szerecsen volt. Azzal az arczjelleggel, a
mi a valódi Bisbariba néger tulajdona; csakhogy fehér színben. A mi igen
érdekessé tette. Még a haja is olyan természetes birkaszerű göndörséggel
birt.

– Megálljatok csak! mondá egyszer punchozás közben a magas rangú
társaságnak, mely a külön teremben étkezett. Majd elfogom én ezt a
bűvésznőt egyszer, mikor az égből lefelé esik. Vagyok olyan akrobata,
hogy a zártszékemről egy saltomortaléval keresztül vetem magamat a
rézhídon, a villanyos sodronyon a Magnétáig.

– Hát azután? kérdezé egy simára borotvált arczú idős úr, a kiből egy
angol bankárt lehetett kinézni, de a ki egy valóságos orosz nagybirtokos
volt; még pedig jó messziről: Irkucskból. Finom modorú uraság.

– Azután? Karjaim közé szorítom s kiszívom a lelkét a száján keresztül.

– Fogadjunk, hogy ön azt nem teszi meg. Én százszoros tételt ajánlok.

– Százszorost? Akkor én ötezer rubelt ajánlok föl.

– Tartom.

– Ötszázezer rubel! Az épen elég lesz – a Magnéta kelengyéjének.

A kik ezt hallották, kölcsönösen becsületszavukat adták egymásnak, hogy
ebből a merénylett tervből egy szót sem beszélnek ki. Mert ha megtudja
Magnéta – egyszerűen kidobatja a teremből Iván urat, ott azután
produkálhatja a salto mortaléját; vagy a mi még hihetőbb, félbe szakítja
a produkcziókat s itt hagyja ezt a várost.

Ah ha! Mintha a Magnétának ilyen banális módszerekhez kellene
folyamodni! Majd meglátják önök azt!

Azt hiszik önök, hogy a Magnéta nem hallgatja ki azt, a mit önök itt a
bezárt szobában beszélnek s nagyokat nevet az önök satyriásisos
exaltatióin? Ebben a perczben tud az már mindent, a mi róla elmondatott.

Hogyan, miképen fixirozza a beszélt szavakat? Gelatinnal, collodium
membranával? Hogyan továbbítja? Villanytelefonnal? Szimpatétikus
csigabigákkal? Telepathiával? – Legyenek a felől bizton, hogy a Magnéta
mindenről értesül, a mi ő rá vonatkozik.

A table movingoknak a hitele már ekkor végképen elveszett, ámbár ez is
az állati magnetizmus csodáit öregbítette; de már avult divat volt és
senki sem foglalkozott vele.

Másnap pedig valóságos holdtölte volt, odakünn a csillagos égen is.

Minden ember arról beszélt, hogy milyen érdekes nászutazás volna a
Magnétával, mint menyasszonynyal, «bras dessu, bras dessous», repülni a
hold felé!

Az Iván herczeg, a milyen füge gyerek, még megteszi!




V.

A mondott napon Iván herczeg egy kurtaszárnyú, vastag azurszövetű
zsakéban jelent meg a Magnéta-theatrumban.

Egymás mellett volt a zártszékük Prokopin úrral. Igy hítták a
sokmilliomos szibériai földesurat, a százszoros fogadástartót.

– Ventrebleu! monda Prokopin úr. Ön fázik, hogy ilyen bolyhos jánklit
vett föl?

– Még most nem; de majd a hold közelében ætheri hőmérsék lesz.

– Ha a Magnéta nem fázik az ő kosztümjében.

– Könnyű neki: ő teli van villanyszikrával.

Ez alkalommal ismét új változat volt a tündéri jelmezben.

Az alme-övön fölváltották az aczélgyöngyfüzéreket, egymás mellé sorozott
minden szinű selyemszalagok.

Már most, a ki egy kicsit járatos a fizikában, sejthet hozzá, hogy ebből
micsoda attentátum fog következni az életképes férfi-szivekre.

Ugyanaz a villanyos telep (legyen az leideni palaczk, mágnes patkó, vagy
meleg női test), mely az aczélgyöngyzsinórt magához tapasztja, a selyem
szalagot elfujja magától.

Az lett belőle.

A légben libegő alak termete körül folyton repkedett az a száz selyem
szalag, egymáson keresztül-kasul, néha kört képeztek körüle, mintha egy
óriási chrizanthem virág volna, alá hulló szirmokkal.

Ez már gyujtogatás volt!

Még sem volt botrány, mert a szalagok egy fél perczig sem maradtak
nyugton: folyton zavarta őket a kisugárzó delej.

De még veszedelmesebb delej sugárzott ki a Magnéta szemeiből.

Csintalan, mosolygó tekintettel nézett épen oda, a hol az összeesküvők
ültek, csábító volt ez a mosoly, «no hát itt a paradicsom, félig nyitva,
ki meri azt egészen kinyitni?» Gunyolódott, háttal fordult, úgy
tekintett a vállán keresztül hátra felé. Minő hát volt! Az eleven
syrakuzi oltár-szobor! a ki most a nápolyi muzeumban mutogatja azt, a
minek a tiszteletére hajdanában templomot emeltek. Meg is érdemelte!

A nézők testén hangyák futkostak végig.

S úgy látszik, hogy az az ostoba pofájú hold is kiváncsi.

A mint megjelent teljesen megvilágított gömbjével a Magnéta feje fölött:
bizonyosan a negativ magnesénél fogva mindjobban kezdte fölfelé emelni a
repkedő szalagokat.

Ekkor azonban interveniált a tisztességére sokatadó földmama s hirtelen
odatolt egy rózsaszinű felhőt a Magneta elé, mely annak féltett bájait
eltakarta s később, midőn az anyai szózat megtiltotta tündér magzatának
a további közeledést a holdhoz (az inasához!), akkor a csillagától
megvált Magnéta ugyanazon felhőre feküdt hanyatt, mint egy kerevetre,
fejét aláfelé hajtva s a kéj eksztázisában mosolyogva.

Ez aztán a túlvilági kaczérkodás! Visszafordított arczczal mosolyogni a
megigézett áldozatra!

Iván herczeg az édes eszének utolsó kis részletét is elvesztette.

Egyszerre felugrott a székére s onnan egy akrobatai salto mortaléval
keresztül vetette magát rézhidon és villanyvezetőn, bele a felhőbe, jobb
kezével utána kapva a repkedő alme-övnek. – És aztán eltünt a felhőben.

A Magnéta azonban nem tünt el vele együtt, hanem hirtelen
összegombolyította a termetét, térdeit karjai közé s fejét térdeire
szorítá; tökéletes gömb-alakot vett föl s azt körül betakarta a haja,
mint a földet a gőzkör, akkor aztán elkezdett a saját tengelye körül
forogni s egyidejűleg a hold körül keringeni, a hold udvarához érve,
hasonlón az eldobott csillaghoz; – köröskörül; – egy planétává idomult
tündér; míg utóljára beleesett a holdba s ott végképen eltünt.

A Cicerone földhöz csapta a poémáját.

– Ott van ni! Monsieur! Ön belekergette a Magnétát a holdba! Soha sem
látjuk többet! Ön maga pedig beleesett az északi pólusba, a hova
Franklin és Weyprecht urak el nem tudtak hatolni. Most már ott van!
Elnevezheti az északi pólust a maga nevéről.

A közönség rendkivüli izgalomba jött. A legtöbben azt hitték, hogy ez is
valami kicsinált komédia. Az a holdba esés tüneménye, megelőzve a hold
körül keringés fenomenjától, bámulatot gerjesztett. A hold tovább ment s
nem adta vissza a Magnétát. – Hogy történhetett ez rögtönözve? – A
«Kerek asztal» beavatottjai tudták legjobban, hogy Iván és Magnéta
között nem volt semmi előleges összebeszélés.

Hogy lehetett a Magnétának eltünni a holdban?

Miből van az a hold, hogy úgy világít? Ha üvegből volna, a mögéje jutott
Magnéta alakjának meg kellene benne látszani. Van-e annak ürege, melyben
egy összegombolyodott nő alakja elrejtőzhetik?

Mi volt az az erő, mely ezt a gömbalakuvá lett női testet fölfelé
ragadta, orsó-forgásba és körben-keringésbe hozta?

Ezek a talányok mind egyszerre lettek föladva – első sorban.

Az, hogy hát a merész ugróval mi lett a felhők között, csak másodrendű
kérdés volt.

De elsőrendű kérdés volt ez a szibériai nábobra nézve.

Elő is állt az interpellatiójával.

– Signore impresario! Mi történt Iván herczeggel? Ezt kivánom én
megtudni.

– Magam is abban fáradok. Mondá a signore. S nagy serénységgel húzott
elő a kulissza mögül egy kerekeken járó, hatalmas teleskopiumot, a mit
hasonló esetekre készen tartottak s azt lefelé irányozva belenézett. –
Csendet kérek! Már megtaláltam. Ő folyvást esik lefelé. Tetszik tudni, a
holdtól a földig nem szöcskeugrás. Hogy mi végzet vár reá? Annak
különféle esélye van. Ha megtartja a perpendikuláris irányt, a mi attól
függ, hogy folyvást a fejével lefelé hull-e? akkor bele fog fúródni a
jégsarkot fedő örök hóhalmok egyikébe. Ha azonban összehúzza magát,
akkor ferde irányt fog venni, elkapja a föld lódító ereje, mely a holdat
is maga körül csóválja…

– Sapristi! Még planéta lesz belőle.

– Az nem! Hanem meteor. Hulló csillag. A mint a föld gőzkörébe jut, a
másodperczenkint négy mérföldnyi sebességgel végrehajtott gyorsaság
okozta zsurolástól lángra gyullad, a hogy szoktak a lebkövek, összeolvad
s ha valahol az amerikai kontinensen leesik, a természettudósok
rendkivül fognak rajta bámulni a vegyelemzésnél, hogyan került egy
meteorkő közepébe egy arany chronometer?

A hölgyek a nézőtéren, kik a lángra gyulladás ötleténél ájuldozni
szándékoztak, a chronometer említésénél áttértek a nevetésbe.

– Kérem! Ne tessék se elájulni, se nevetni! Még van egy harmadik eset s
azt látom fölmerülni. Az anyaföld delejes eruptiója. Tetszik tudni, az
északfény nem egyéb, mint az északi polus mágneses kitörése. Ez gyakran
fölhatol a fél holdtávolságig. Ez az óriás fénykoszorú elszakít egy
darabot a föld athmosferájából s átalakítja hófelhővé. Ezt az
összegömbölygetett hó-felleget látom gyorsan, meteori sebességgel
közelíteni. Már fölvette a hulló herczeget. Mindjárt itt lesz. Rögtön
bírni fogjuk őtet. Hanem kérem az urakat és hölgyeket, méltóztassanak az
umbrelláikat kifeszíteni, mert abból a hó-fellegből mi is mindnyájan
fogunk kapni.

S az impresario épen nem blagirozott (olvasd «svihákoskodott»).
Pillanatok mulva egy gomolygó hófelhő emelkedett ki a színpad mélyéből,
s az egész nézőtér el lett árasztva pelyhekkel, a mikről ugyan kiderült,
hogy nem annyira hópelyhek, mint fosztott lúdtollak; az esernyők
fölpattantak, nagy volt a tintamarre, a hölgyek nevettek, a férfiak
szitkozódtak, s mikor aztán vége volt a hóförmetegnek s minden ember
kezdte lerázni az esernyőjéről, a kabátjáról a pelyheket, végre
concentrálódott a bámulat egy az Iván herczeg zártszékére jutott alakon,
a kire nehéz volt ráismerni.

Ő volt az maga Iván herczeg, de milyen tatarozásban. Mint a ki a
villanyos hófelhőből esett ide. Köröskörül befedve pelyhekkel. A bolyhos
azurkabát, a göndör négerhajzat, bajusz, szakáll, még a sürü szemöldök
is, mind csupa fehérek. Hasonlított azokhoz a hóemberekhez, a miket
vízkeresztkor csinálnak a gyerekek az udvar közepén.

Hja így jár az, a ki a felhőbe ugrik.

A mint aztán a színpad elsötétült s a nézőtér megvilágosodott, akkor
minden ember elkezdett nevetni, először magán, azután a szomszédján, de
különösen Iván herczegen, a ki igazán furcsa figura volt. Alig tudott
magához térni, csak úgy tátogott és köpködött. Persze, hogy a szájába is
jutott a mennyországi pehelyből.

Igy áll boszut magáért a Magnéta.

Hanem azt el kell ismerni, hogy ez a kunststück remekműve volt a
mechanikai, dinamikai és elektrotechnikai kombinált művészetnek. Ez már
a csodaművek közé számítható.

A nézők, mint souvenirt vitték haza magukkal, a bámulatos produkczióból
rájuk ragadt pelyheket.

Vajjon Iván herczeg mit csinált a magáéival?

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Csak tessék türelemmel végig elolvasni ezt az igaz történetet, majd el
lesz mondva ennek a szakszerű magyarázata is a maga kellő helyén.




VI.

A jó társaságban az volt a szokás, hogy ha a gentlemanek egymás között
fogadásokat kötöttek, a fogadott összeget a vendéglős kezébe deponálták.

Iván herczeg igaz jó orosz bankjegyekben adta át a maga tételét, öt ezer
rubelt, Prokopin úr pedig egy darab csekkben (írjad checks). Szólt az
ötszázezer rubelre – «saját rendeletre». A hátlapján «fizetendő…
rendeletére» a csekk-tulajdonos nevével. A rendelő neve kitöltetlen
maradt.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Az éjfél utáni tábldótnál Prokopin úr száz pezsgőt rendelt
frappiroztatni.

– Ah! Ma ön traktál? kérdé Iván.

Mind a ketten theater paré mintán voltak öltözve, frakkban, fehér
mellénynyel, kravátlival.

– Nem. Ön traktál.

– Hogy-hogy?

– No hát abból az ötezer rubelből, a mit öntől elnyerni szerencsés
voltam a fogadáson.

– Mire is fogadtunk csak?

– Arra, hogy ön elhozza, troféumképen a Magneta alme-övét és még egyebet
– holmi kiszivott lelkekről.

– De az nem volt stipulálva, hogy «mikor»? Sem az, hogy ez plein air
mellett, vagy villanyvilágítás mellett történik.

– Hát babra játszunk? Kalamburra (calembourgh) fogadunk. Ön fiaskót
csinált.

– Semmi fiaskó. Olvassa ön ezt a levelet.

Prokopin úr fölnyitá a kezébe adott levelet, neki szegezte az arany
fogantyus lornyettjét s a míg elolvasta, nagyon eltátotta a száját.

Azután előhivatta a hoteliét, visszarendelte a száz palaczk pezsgőt, a
társaság előtt fönhangon deklarálva, hogy a pari még nincs végleg
eldöntve, csak igyék kiki a maga kontójára.

Azután pedig egy kabinet partiküliét rendelt fölnyittatni, két
terítékkel; borból haute Sauternet.

– Hol van «la» kompanyon? kérdé a konfidens garszon.

– «Lö», mondá Prokopin úr, karonfogva Ivánt s a külön szobába vezetve.
Ezúttal ő lesz a tétatét osztályosa.

Mikor aztán egyedül maradtak, kiteríté az asztalra a levelet Prokopin
úr.

– Ez nagyot fordít a dolgon. Lássuk csak, mit ír ő tündéri fensége, a
földkirályné leánya.

A levelet Magnéta írta a megzavart előadás után.

«Uram. Ön, mint jó nevelésű ember, tudhatná, hogy egy hölgyhöz fejtetőre
bukfenczezve beugrani nem szokás; művészi előadást megzavarni pedig a
közönség iránti tiszteletlenség. Ha önnek valami mondani valója van
hozzám, jöhet vele fényes nappal, reggel 12 órától 2-ig fogadok
mindenkit, a ki tisztességes látogató. Ha pedig bensőbb közlendői vannak
velem, eljöhet hozzám az előadás után egy órával theára s elmondhatja
tartózkodás nélkül, négyszem között. Én amerikai leány vagyok;
meghallhatok mindent a maga teljes érthetőségében. A természetben nincs
semmi titkolandó. Jöhet ön akár holnap este. Fehér kravátli sem kell
hozzá. Aztán majd én is megmondom önnek a magam véleményét a
legvilágosabb kifejezésekkel, minden flirt nélkül. Magnéta.»

– Ez eddig jó, monda Prokopin úr. Tehát ön holnap el fog menni a
Magnétához, bizalmas tétatét theára s a következőket fogja neki mondani…

– Kérem, azt én jobban tudom, hogy mit fogok neki mondani.

– Dehogy tudja! Hagyjon csak engemet beszélni. «Istennőm! Azt a tegnapi
ugrásomból a végtelenbe megtudhatta ön, hogy én önt őrülten szeretem s
mindenre képes vagyok azért, hogy önt az égből lehozhassam a földre.» Ha
a társalgás regényes színezetet igényel, elmondhatja ön a Magnéta előtt
azt a népmesét, melyben az elbűvölt halászlegény elragadja a varázstó
hullámaiból a férfigyilkos tündér királyleányt s csinál belőle jó
sütő-főző földi menyecskét. Ez az a bizonyos lélekkiszivás s helyébe más
lélek befujása. Hajdan boszorkányságnak hivták, most hipnotizálás és
szuggesztio. – Ehez ön is ért, csak az lesz a baj, hogyha a médium úgy
vissza találja önt hipnotizálni, hogy megcsendül bele a füle. Ennél
kivált præponderál a villanyosság.

– No hát ezt mind nem fogom neki mondani.

– Hát hisz én is azt mondtam, hogy nem fogja neki ezt mondani; hanem a
következőt: «Miszsz Magnéta! nézze ön, itt van nekem a tárczámban egy
csekk ötszázezer rubelről; a hátlapján csak egy név hiányzik, annak a
neve, a kinek ez összeg kiszolgáltassék, a tulajdonos által beiratva. Ha
akarja ön, önnek a nevét fogja beirni. S ehez nem kell egyéb, mint az ön
akarata. Akar-e ön velem egybekelni? Akár a spanyol polgári házasság
szerint: egyidejűleg a templomban a pap és jegyző előtt, akár a franczia
szokás szerint: csupán a jegyzőnél; akár a muszka divat szerint, az
oltár és három pópa előtt, egyházi énekkel; akár a bécsi törvény
szerint, a Nothcivilehe mellett, akár a gretna-greeni kovács előtt, az
nekem mindegy. Nálam csak az a fődolog, hogy ön elfogadja ezt az
ötszázezer rubeles csekket és ráadásul engemet, mint obligát férjet.

– Well!

– Well ám. Hanem – az algebra szerint: semmi a semmivel sokszorozva =
semmi. Semmi a semmihez hozzá adva megint semmi. Gondolja ön, hogy én a
semmit megveszem félmillió rubelért?

– Dehogy gondolom. Ön ád másik félmillió rubelt – a valamiért.

– Okos beszéd.

– Ön azt gondolja, hogy ha egyszer a Magnétának ura van, ez az úr
könnyen vazalljává tehető egy még nagyobb úrnak, mint például egy
vojvoda egy szultánnak.

– Ön éleseszű fiatal ember.

Iván herczeg a tenyerét a poharára tette, hogy Prokopin ne tölthessen
abba a hautsauternből.

– De hátha csalatkozik ön abban a föltevésben, hogy egy fiatal gentleman
képes lesz egy ily alávaló alkura?

– Nem hiszem, hogy csalatkozzam. Mert jól ismerem a fiatal emberemet.
Önnek a herczegsége ott van már, a hová a Magnétát beugratta: a holdban.
Utolsó vagyona ez az ötezer rubel, a mi fogadásunkra le van téve. Ha ezt
elveszti ön, nincs más választása, mint a pisztolyai között kikeresni a
legszebbet s annak megcsókolni a száját. Ez lesz aztán az igazi
lélekkiszívás. Ki törődik vele? Ilyen borzashajú ficzkó marad még elég a
világon. Üresség nem fog ön után maradni. Ha pedig az én ajánlatomat
beveszi, akkor két helyet is betölt ön ezzel a figurával.

– Jól van. Ide azzal a chekkel. Elveszem a Magnétát.

– Hja! De én csak bizonyítékoknak hiszek: a mik láthatók, megfoghatók.

– Hát hiszen az lesz a házassági levél.

– Az még nem elég bizonyíték. Az lehet szinpadi komédia.

– Hát lefotografiroztassam magamat vele együtt, mint vőlegény és
menyasszony, a Magnétát teljes araköntösben?

– Közelít az igazihoz. Csakhogy háttal előre. Ha ön azt akarja
bebizonyítani, hogy csakugyan «ura» a Magnétának, akkor ön elő fogja
mutatni nekem a tündérnőnek egy fényképét – minden alme-öv nélkül.




VII.

Kétszer is elment a Magnéta palotája előtt, az előadás után egy órával.
A portás ott állt, fehér medve-prémes bundájában, nagy ezüst fejű
botjával.

Megfagyott a szájában a szó, mikor meg akarta szólítani.

Reggel óta éhomra volt.

A souterrain nyitott ablakából kipárolgott a drága ételek illata.

A palota sarkán volt a «restauration» ajtaja.

Ott lucullusi lakoma vár rá, a minek az ő ötezer rubele adja meg az
árát, ha semmit sem végzett.

Mikor harmadszor is elbandukolt a kapus előtt, átadta neki a névjegyét.

A kapus meghúzta a csengetyű-zsinórt.

A kolompolásra önműködő gép nyitá föl az oldallépcső rácsajtaját. Iván
belépett rajta, a rácsajtó becsapódott utána.

Fölballagott az emeletre.

Mire fölért a csarnokba, már akkorra a kapus föltelefonálta a nevét a
kiabáló csövön, nyitott ajtóval várták. Ezüst vállzsinóros inas fogadta.
Kegyelmes úrnak czímezte, lehúzta a felső kabátját. S aztán
jelentőségteljes mosolylyal értesíté, hogy nem kell a várakozó terembe
mennie, hanem egy oldalajtón át (adandó jelre) a szobacziczus
kamarájába, a ki azután majd tovább fogja kalauzolni.

A jel egy villanycsengetyű-pendülés volt, a szőnyeg-ajtó magától
fölnyilt. Iván belépett a kamrába. Annak nem volt semmi ablaka, teljesen
sötét volt, azonban egy percz mulva kigyulladt a villanylámpás s Iván
maga előtt látta a szobacziczust.

Erős meglepetés volt. Egy hat láb magas némber, félöles vállakkal,
széles, csontos arczczal, hatalmas karokkal. Élő mintája annak a
kariatidának, a ki az erkélyt tartja a kapu fölött.

Hisz ez nem szobacziczus, hanem szobaoroszlán.

– Magnéta kisasszony komornájához van szerencsém?

Hogy ezt meg kellett neki kérdezni.

– Hát mi az ördög volnék más? dörgé bassus hangon a hölgy. Csak nem néz
ön a Magnéta kisasszonynak?

– Annak nem. De nekem úgy tetszik, mintha lett volna már szerencsém
bájos nagyságod alakjában gyönyörködhetni.

– Az nagyon valószínű.

– Nem kegyed az a Szamszonina, a ki egy időben a Renz czirkuszában a
férfiakat birkózásra hívta föl s egymás után verte a földhöz?

– De én voltam az. Hanem az ostoba rendőrség betiltotta a productiómat,
nem tudom, miért? Ha én hagytam volna magamat a férfiaktól legyőzetni,
azt elnézték volna.

– És így most kegyed az a szerencsés médium, a kinek egyedül lehető
Magnéta kisasszonyt az előadás alatt viselt selyem burkolatától
megszabadítani.

– Ön azt is tudja? A férfiaknak mindenbe bele kell ütni az orrukat!

– Már megtörtént az a műtét?

– Arról nem szabad kérdezősködni – a komornától. A Magnétától
megkérdezheti ön. Ott várja önt a boudoirban.

Azzal kinyitá előtte az alacsony szőnyegajtót s betolta rajta a
látogatót hatalmas tenyerével, mintha egy játékbábot tenne egyik helyről
a másikra.

Az otthonos szoba csak gyöngén volt világítva az üvegernyővel árnyékolt
villanylámpától, több fényt adott a kandalló ropogó tüze.

A Magnéta a kandalló előtt ült, háttal az ajtónak s épen akkor gyujtott
szivarra, mikor Iván belépett a szőnyeg-ajtón. A mint a kandalló fölötti
tükörben meglátta az úrfit, fölugrott a karszékből s elkezdett
féktelenül kaczagni; eléje futott, a vállára tette a két kezét s úgy
kaczagott a szemébe.

– Ön a tegnapi megjelenésemen kaczag, ugy-e?

– Dehogy azon: a main. A tegnapi igen komoly dolog volt. Ön az életét
koczkáztatta. Az ilyen merénylet becsülésre méltó. Ön bele fulladhatott
volna a pehelyhalomba, mert fejjel le esett belé, ha én hirtelen oda nem
ugrom s ki nem rántom a lábánál fogva. Hát nem vette észre?

– Ön? Engem? Hát hogy került ön oda?

– A holdból ugy-e? Oh, de kedvesek az ilyen gyerekek, a kik sokáig
megmaradnak ostobának! Hát fél a boszorkányoktól? No ne sírjon. Itt van
egy szopogató.

S bedugta a száját a meggyujtott szivarral, mint egy czuczlival s aztán
a kezét a karja alá dugva a kandallóhoz vezette.

– Hát azt sem vette ön észre, hogy megfogtam a nyakát, s a
visszarepülésnél én ültettem oda a helyére, különben fejtetőre esett
volna a publikum közé s egynehány nézőnek betörte volna a fejét. Nem
vették észre, mert minden embernek tele volt szeme-szája pihével.

– De hisz ön odafönn volt.

– A levegőben ugy-e? A hol aztán bele estem a holdba. No ne beszéljünk
erről; ez arabusul van. Megesett ez már máson is. Minden városban akad
ilyen merész vállalkozó. El vagyunk készülve hozzá. Külömben a
rendőrséggel gyűlne meg a bajunk, ha valaki kitörné a nyakát én miattam.
Ezért egyenesen én vagyok felelős. Hát most csak igen komolyan kérem,
hogy máskor ne ugorjék utánam a holdba, mert annak igen tragikus vége
lehet; hanem jőjjön az ajtóra. Nem vagyok én boszorkány. Nem fordítom
hátrafelé a fejét. Hanem a mai megjelenése, ez az, a mi kaczagásra
ingerel.

Iván belenézett a tükörbe, nem talált a külsején semmi felötlőt.

Magnéta helyet mutatott neki egy japáni, két keresztbetett vánkosból
alakított guggonkán, maga pedig fölkuporodott a kerevetre, maga alá
szedve a lábait, a miknek egyikéről lerántotta azt a parányi,
gyöngyhimzésű papucsot s azt úgy forgatta a kezében, mintha jelképezni
akarná vele azt az alkotmányt, amelylyel a nők országában kormányoznak.
A thea ott párolgott előttük egy ezüst és arany intarziaturás asztalkán,
a mit két bronz krokodilus tartott a fölkunkorított farkával.

A Magnétán sima, ráncztalan nyers selyemruha volt a nyakától az aljáig
rubingombokkal; bő ujjai a könyökhajlásig fölcsiptetve szintén
rubinboglárral. Aligha volt rajta más gúnya is.

– De hát mi nevetnivaló van rajtam ma? kérdé Iván.

– Az, a miért ön idejött. Hogy engemet feleségül vegyen.

– Hát ez valami nevetséges állapot?

– Az adott viszonyok között igen. Ön egy ötszázezer rubeles checkket
hozott magával, a mely egy szibériai nábobnak a tulajdona.

– De a mely rögtön enyim – tied lesz, a mint Magnéta istennő rá engedi
irni a nevét. Jogos tulajdonom, a mit «gentlemanlike» szereztem
gavalléros fogadásban s a mit önnek csak egy kézszorításába kerül
magáévá tenni.

– Hát ez a nevetni való. Önök azt hiszik, hogy én tőlem meg lehet venni
az eget. Önök kisajátíthatónak tartják azt az én uradalmamat, a minek a
határát a föld és a hold képezi? Ugyan, kérem, lapozza ön végig azt a
bagariába kötött albumot az asztalon, a miben a különféle városokban
teljesített adófizetéseim nyugtái vannak. Azokból meg fog ön
győződhetni, hogy nekem több jövedelmem van, mint a pénzkirályoknak.
Tizenhárom éves koromban kezdtem, mint Magnéta, most húsz éves vagyok.
Vagyont szereztem. Minden fővárosban van házam; ott vagyok honn, a hol
akarok. Fényt űzhetek, dobzódhatok, én vehetem az élvezetet. De nekem az
mind nem kell. Sem a luxus, sem a luxuries. (A mi két szót az önök irói
állandóan egynek vesznek.) Önöknek az a fogalmuk felőlünk, légben járó
komédiásnőkről, hogy a mi életünk egy folytonos dorbézolás. Persze az
ismeretségüket azoknál a deszkán ugrándozó szépségeknél szerezték, a
kikről egy geniális magyar úr azt mondta: hogy a «szivük a valóságos
góthai almanach». De én mondhatom önnek, hogy az a kötéltánczoló nő, a
ki a művészetét igazán szereti, szigorúbb askétai életrendet tart, mint
egy karmelita apácza. Nekem egész nap nem szabad egy falatot ennem, bort
innom soha. Csak az előadás után kapok egy darab félig sült hust, hozzá
kenyérhajat és teát. Másoknak az ágya gyönyörtanya, vagy ébren vagy
álomban, nekem kinzópad; vizes lepedőkbe, pokróczokba burkolva, eleven
mumia vagyok. Aztán kibontanak, jeges vízbe dobnak, ledörzsölnek, hogy
más jajgatna bele. Akkor következnek a testgyakorlatok, kötélen,
trapézon, nyujtón, a tagficzamításig s ezt mindennap meg kell tennem,
mert ha egy-két nap elmulasztom, másnap minden izületem fáj s az izmaim
nem szolgálnak jól. Rám nézve nincs ünnepnap. Ezt az életrendet még a
vasuton is meg kell tartanom.

– De hát akkor mi gyönyörüsége van önnek az életben? Miért keres annyi
pénzt?

– Először is az utóbbira hadd feleljek. Nekem a nagy jövedelmemhez a
kiadásom is tetemes. Bűvészetem igen nagy apparátussal jár. Az
impresárión kívül kell gépészeket magammal hordanom s egy sereg betanult
segédet. Ezek az inasok, a kiket ön livréeban lát az előszobámban, mind
jól fizetett bűvészsegédek, a kiknek ügyességétől, hajszálra kimért
pontosságától függ az én bűvészetemnek a sikere. Én az életemet, a
tagjaim épségét koczkáztatom, ha valamelyik elhibázza a rábizott
teendőt. S aztán annyifelé igénybe veszik a jótékonyságomat. Mert hát
azt mindenki természetesnek találja, hogy egy földesúrnak, egy
börzefejedelemnek nagy jövedelme legyen; senki sem panaszolja föl neki:
de ha egy komédiásnak hull az ölébe a pénz, ahoz minden inséges ember
igényt tart, s nagyon helyes a logika. Mert annak a földes úrnak,
bankárnak épen semmi gyönyörüsége sincs abban, hogy a jövedelmét
inségesek között szétoszsza, de annak a komédiásnőnek bolond nagy öröme
telik benne.

Ez alatt theát töltött Iván csészéjébe. Rumot is hozzá.

– Valódi rio-de-janeiroi ananasz-rum.

– Ön rum nélkül iszsza a theát? kérdé Iván.

– Mondtam, hogy semmi szeszes italt nem szabad innom.

– Ezt is a bűvészet parancsolja?

– Igen. Józan gyomor, józan szív.

– A szív is? Hát a gyönyörök themájára nem tér ön vissza?

– De igen. Nem felejtettem el. Nekem a más ember gyönyöre az élvezet.
Szeretem elnézni, mikor egy kiéhezett ember mohón falja az ételt. Én nem
laktam jól soha. Szeretem látni, mikor a beteg embert ápolják, mikor
lábbadozik, fölüdül. Én beteg nem lehetek soha. Az életmódom olyan, mint
a vadállaté; azért nem ismerem az emberek közt divó nyavalyákat, mint a
hogy az őz, a szarvas nem ismeri. Csak a mások bajából tudom, hogy mi
az? Látom, hogy jól esik nekik, mikor megszabadultak tőle. – Aztán tudok
gyönyörködni abban, mikor egy szegény leány odahozza a vőlegényét elém,
s aztán örül a kapott kelengyének, csinosítja magát a fölvett
menyasszonyruhában. Ilyen costume az én garderobeomban nincs.

– Hát miért nincs?

– Azért, mert én vagyok a Magnéta. Azt tartják rólam, hogy az én
csodatetteimnek a föltétele a virginitas.

– De hát szükséges önnek örökké az égben lakni?

– Én bizony nem tudom, hogy miért szállnék le a földre?

– Soha sem olvasott ön meséket églakók és halandók közötti szerelemről?

– Olvastam biz én s nem is megyek érte Dione és Aeneasig, vagy Artemis
és Endymionig vissza; itt vannak előttem a modern világ «divái», a kik
művészetükkel szerzett millióikon vettek maguknak egy grófot, marquist,
celebritást, egy férjet. Hahaha! Az a bolond, hogy az őzeknél a hím
viseli a szarvakat, a művészek vadaskertjében pedig rendesen az asszony.
Nem biztat az istennők példája.

– De ez a legnemesebb emberi hivatás: asszonynyá lenni.

– A hány nagy művésznőt híréből ismerek, valamennyinek csak egy gyermeke
volt életében. Annak a születésénél kezdődött a válópör. Hűséget a
párjukhoz csak a nagy dúvadak ismernek: az oroszlán, meg a medve. Az
őrzi és félti nőstényét, az védelmezi a kölykét; a háziállatok mind
csapodárok, első sorban az «animal implume, bipes».

– Hát hisz én már voltam ön előtt nem implumis.

– De azért nem eléggé medve.

– Bizony mondom, hogy az. Én nem jöttem önhöz azzal az alázatos
kéréssel, hogy vegyen föl engemet a diadalszekerére, mint czímadó
férjet; én majd járok önnel városról-városra; sorba szaladgálom a
szerkesztőségeket, reklámot követelve, ha kell, megfizetve; odaállok a
prosceniumhoz, kezdem a tapsot, ájuldozom, ha kell; birkózom az
ellenkező kritikai véleménynyel, megtámasztom a hátammal az ajtót, ha
valami nagy befolyású protektor van önnek a budoirjában látogatáson. –
Nem. Én azzal a követeléssel jövök, hogy hagyja ön el a működése
színterét s aztán legyünk együtt boldog földlakók.

– Ez elég becsületes ajánlat, de én nem állok rá.

– No, hát akkor fordítsuk meg a dolgot. Maradjon ön Magnéta. Folytassa
megmagyarázhatatlan bűvészetét. Én nem leszek önre nézve senki és semmi.
Nem mutatom magamat sehol. Nem dicsekedem vele, hogy én vagyok a
Magnétának a férje. Hanem, a mikor ön a mutatványai után kifáradtan
hazatér: ott fog önnek a lábai előtt ülni egy hűséges házi állat, a ki
önnek a lábait megnyalja, a ki önben nem látja a művésznőt; – de
tiszteli az asszonyt.

– Ez szép volna, de képtelenség. Még a drámaiművésznőnek a férje is
kiábrándul a feleségéből. A művészi előkészület egy rettenetes próza.
Még az olyan istenihlette művésznőknél is, mint egy Rachel, egy Ristori,
egy Sarah Bernhard, egy Duse, egy Patti. A férj látja a stereotyp
mesterséggé vált lelkesedést, a befűtött poklot, az illuminált
mennyországot. Hát még az olyan művésznőnél, mint a Magnéta, a kinek az
egész bűbája egy nagy ámításon alapszik. – Hogy kivánhatná az, a ki az
egész világot elbolondította, hogy ő hozzá igaz legyen az, a ki ő neki
az egész világa? Hiszen, a mint valaki az én titkomat megtudja, az engem
kinevet, kicsúfol, lenéz. Pedig annak, a ki férj, meg kell azt tudni. A
sphinx megöli a jövevényt, a ki a rejtélyét ki nem találja, de ha ki
tudta találni, akkor a sphinx hal meg.

– De hát elvégre is, örökké csak nem akar ön Magnéta maradni? A szív
érzelmeit lehet sokáig megfagyasztani, de nem végkép. Az elfojtott
érzések boszút fognak magukért állni. S mentől később, annál rosszabb
önre nézve. Az lehetetlen, hogy ön ne ábrándozott volna soha.

A Magnéta hanyatt veté magát a duzzadó selyemvánkosokra, hosszan
elnyulva a kereveten.

– Ábrándjaim voltak. Mondá, magasra fujva a szivarfüstöt. Vannak most
is. Van egy negativ, meg egy pozitiv ábrándképem. Az első az az ember, a
ki megbánatta Éva anyánkkal – halálba, – hogy megkóstoltatta vele a
mindenttudás fájának almáját; a kit összekötött vele a szent
szakramentum is s a kigyó sugallta polgári házasság is s a ki csak
gúnynyal viszonozza az ő gyöngédségeit. Ellenben positiv ideálom tudna
lenni, a ki hasonlón hirhedett bűvész, mint én vagyok; épen úgy
kitalálhatatlan rejtélyű, mint én. Ha kölcsönösen egymás kezébe letennők
a titkainkat, akkor azután össze volnánk egymással kötve,
elválaszthatatlanul; a kinek a titkát a másik elárulja, az semmivé van
téve s a megsemmisítés kölcsönbe esik. Ilyenről szoktam én álmodozni.

– Hát már ilyen bűvész én nem leszek soha.

– Akkor csak stornirozza ön a vállalatát. Láthatja, hogy «a házasságok
az égben nem köttetnek».

– Már most aztán szép istennőm, én ezt az ön kosarát egyúttal
koldustarisznyának is viselhetem, mert nemcsak ezt az ötszázezer rubelt
kell visszaadnom meg nem nyert fogadásban, hanem saját vagyonomat is
elveszítem rajta.

– «Man versuche die Götter nicht».

– Hát már most, miután ön mindenemből kifosztott s a nagy lépcsőn
ledobott, én is azoknak a mezitlábasoknak a kategoriájába tartozom, a
kik önnél a kis ajtón kopogtatnak s a kiket fölsegíteni önnek olyan
tündéri gyönyörüség.

– Hogyan segíthetek önön? Mit gondol?

– Hát ha nem fogadott el férjének, fogadjon föl komornyikjának.

Magnéta sivított a kaczagástól. A két tenyerével fogta a fejét, úgy
nevetett.

– Hahaha! Ez igazán eredeti ötlet. Ha nem lehet férjem: beáll hozzám
komornyiknak!

– Külömböző csak a nevük.

– Igy is együtt lakhatik aztán velem.

– Szépen egy födél alatt.

– Azt mondhatja rólam: «az asszonyom».

– A mi francziául épen nagyon jól hangzik.

– Föladhatja a köpenyemet s kisérhet az utczán.

– S keresztül járhatok minden szobáin.

– Sőt még az a javadalma is megvan, hogy ha vetélytársa akad, a ki nekem
udvarol, azt nem köteles párbajra kényszeríteni, hanem ledobhatja a
lépcsőn. Hahaha!

– Hahaha.

Nevettek rajta duettben.

– Elfogadom az ajánlatot; mondá Magnéta folyvást kaczagva, mint valami
nagy tréfán. A fizetés megszabását rám bízza ön?

– «Nem annyira a fizetésre nézetik, mint a jó bánásra».

– Rangbeli fensőbbség a cselédek fölött «Iván úr» czímmel.

– És szalonöltöny viselés joga.

– Bevett szokás szerint. Három havi felmondás.

– Bélyeges papiron.

– Alá van irva.

Iván fölkelt a taburettről, mélyen meghajtotta magát.

Magnéta ismerte a föladatát; kegyosztó mozdulattal nyujtá eléje a kezét,
a mit Ivánnak tartozó kötelessége volt megcsókolni.

(Csakugyan villanyterhes a keze: az ember megégeti rajta a száját! Hát
még ha egy pofont lehetne tőle kapni! Az lenne a villanyütés!)

Azzal fölvette Iván a theáscsészéjét s indult vele a szőnyegajtó felé.

– Hehe! Hát azzal mi lesz? szólt utána Magnéta.

– Kiviszem a komorna szobájába, annak a társaságában folytatom a
theázást. A komornyik csak nem theázhat egy asztalnál az úrnőjével.

– Nagyon helyes. Akkor vigye ki édes Iván az egész edényt is, a
szamovárral együtt, nem iszom több theát.

Iván szépen rárakta az ezüst tálczára a csészéket, czukorszelenczét,
ibrikeket, fiolákat s vitte egész hivatalos aplombbal az ajtó felé.

Magnéta utána kiáltott:

– Aztán mondja meg a komornának, hogy nincs rá ma több szükségem; ágyba
megyek.

S abban a perczben egy csapfordítással eloltá a villanylámpákat.

Csak egy sor apró csillag pislogott az alkóvenben, az ágymennyezet
körül, mint egy miniatür zodiakus.

Aztán meg a kandallóban lobogott a láng; a tűznyelvek fütyültek az égő
hasábokból.

Fütyülni! átkozott egy hang. Fütyülni szokás az inasnak, aztán meg a
bukott komédiásnak.

Iván visszatekintett. A Magnéta a kandalló előtt állt s a haját
lefekvéshez fonta – három ágra osztott tömött egy tekercsbe.

A kandalló lángja a háta mögött világított szétlövellve s attól az a
selyem öltöny átlátszóvá lett.

Ivánt valami olyan hevület fogta elő, a milyent érzett Asmodái (a
nősz-örömök dæmona), mikor Szárah, a rágeszi szép menyasszony
vőlegényeit egymásután megöldöste; vagy az éhes farkas, mikor egy
gödölyét mutatnak neki csalétkül. Közel volt hozzá, hogy földhöz csapjon
tálczát, porczellánt, szamovárt s visszarohanjon, mint trónkövetelő.

Magnéta észrevette ezt a kéjéhes tekintetet.

Azzal csendesen fölhuzta a selyem köntösét térdig. Csipkeszerű
selyemharisnya volt a lábán, áttört virágokkal; a térd fölött átszorítva
széles selyem jarretiérrel; annak is rubintos csattja volt.

Abba a harisnyakötőbe volt dugva egy korall markolatú tőr.

A Magnéta kihúzta azt szép csendesen.

Annak a tőrnek a hegye villám-gyorsan ölő méreggel van zománczozva.

Azok közül a szétnyiló tulipánajkak közül két sor gyöngyfehér fog
villogott elő, fenyegetően összeszorítva; a tőr markolata az alsó ajkhoz
értetve.

A gödölye harap!

Asmodái kurrogva csapta össze a denevérszárnyait, fejét fülei közé huzva
s elkotródott.

Az istennőknek nyilaik vannak!




VIII.

A Bavária-szobor termetű szabacziczus nagyot bámult, mikor Iván
herczeget a theás-edényekkel a kezében kilépni látta.

– Mi az ördög? Iván herczeg! Hát ön hozza ki a csészéket?

– Én mától fogva nem vagyok Iván herczeg, hanem Iván úr, a komornyik.

– Ugyan hagyja el! Hisz ez plagium! Tavaly lett híressé róla egy
franczia trónkövetelő princz, hogy komornyik képében kisérte végig fél
Európán Anglia leghíresebb énekesnőjét. Most is folyik miatta a
proczesszusa a férjjel. Ön csak utánozni tud.

– Már akárhogyan, akármiképen: j’y suis, j’y reste: én itt vagyok és itt
maradok; a szerződést ebben a mommában kötöttem meg a divával, s ezentúl
itt fogok theázni az ön kellemetes társaságában.

– Az én társaságomban? Föltéve, hogy én beleegyezem.

– Még ön is föltételez?

– Hát mi a csoda? Én tisztességes leány vagyok.

– Leány?

– Hát persze hogy leány? Ki merne ennek a megczáfolására vállalkozni?
Hiszen ha ezt a kart meglátja egy férfi, ha még akkora «lyon» is,
egyszerre kis kutya lesz belőle.

S azzal válláig föltűrve a szerviánkája patyolat ujját, oda tartá a
karját Iván elé.

– Tapogassa csak végig.

Iván megtette. Olyan volt az, mint a kő.

– Nos? Reszket?

– Nem reszketek biz én! Sőt az ilyen kar nekem épen az ideálom. Hát hogy
együtt theázhassunk, én elveszem önt feleségül.

– Engem?

– Igen is, önt, Szamszonina kisasszony. Ezennel ünnepélyesen megkérem a
kezét.

– Ihol van ni! Már megint plágiumot csinál! Hiszen ugyanezt tette egy
világhirű hős hadvezér (úgy mondják magyar volt), a ki megkérte egy
főrangú kisasszonynak a kezét s mikor az elutasította, egyet fordult a
sarkán s megkérte a társalkodónőt; azt vette el.

– S jól járt vele. No hát elég illustris példa van előttem. Nem kaptam
meg a Magnétát, megkérem a Szamszonina kezét.

– Ezt a kezet ni? Ezt a tenyeret, a melyikre ön felállhat s aztán még
egy pajtást vehet a vállára, mind a kettőjüket fölemelem. Ezt a kezet
akarja ön megkapni, cserébe azért a majom-mancsért, a minek semmije
sincs már?

– Dehogy nincs.

– Van még egy pecsétnyomó gyűrűje, egy ócska koronás czímerrel. A többi
vagyonát már mind elverte. Hát azt hiszi, hogy én is olyan művésznő
vagyok, a ki herczeget vesz magának – bolti áron, – vulkanizált
kaucsukból?

– Üljön csak ide mellém, bájos Szamszonina. Majd mindjárt felvilágosítom
én önt az iránt, hogy én vagyok az a mesebeli elátkozott herczeg, a ki
félig kővé van válva, de ha egy kis szentelt vízzel megpermetezik, egész
ember válik belőle legott.

– Szentelt vízzel? A pap ugy-e? De hát ha én történetesen zsidó vagyok?
A nevem is sejteti.

– Hát hiszen van ebben az országban «Nothcivilehe». Azt még jobban
szeretném. Azt akarnám önnel megértetni, hogy énnekem itt van a
markomban ötszázezer rubel, a mit mi kétfelé oszthatnánk, ha ön
segítségemre akarna lenni ennek a realizálásában s belépne a
sindicatusba. Érti ön e kifejezéseket?

– Óh nagyon értem.

– Fogadásról van szó.

– Tudom. Értesülve vagyok róla.

– Kitől tudja?

– A Magnétától. Ő nekem mindent megmond.

– Hát az honnan tudja?

– Az anyjától: a föld-mágnestől.

– Eh, ne bolondozzon velem.

(Iván is úgy volt, mint a Schuszter Lippli öreg anyja, hogy minden
bolond hazug mesét elhitt, csak azt az egy adatot nem, a mi történetesen
igaz volt. Hát persze, hogy a mágnes tudatott minden titkot a
Magnétával. Még akkor csak ő volt birtokában Edison csoda
találmányainak. Új palotája úgy volt építve, hogy telefonhuzatok
vezettek a budoárjából a trattoriába, a kabinet szépáréba és más
helyekre is s ő szépen kihallgatta, hogy mit beszélnek, mit terveznek
itt is, ott is. Igy jutott minden titoknak birtokába s elkészülten
várhatott a meglepetésekre.)

– No hát tudok mindent. Ön fogadott az eszeveszett nábobbal, hogy a
Magnétát lehozza az égből. Csak egyszer aztán ide lenn legyen a földön:
csak egyszer be legyen sározva a félczipője! A Magnéta kikergette önt az
ötszázezer rubelével. Most ön a Magnétáról lemond, de nem a
félmillióról. Hanem úgy okoskodik, hogy egy étappot már bevett. Odáig
eljutott, hogy fényes nappal ideköltözhet a bőröndjeivel a Magnéta
palotájába, hordhat egy kulcsot a zsebében, a mivel a sikátorra nyiló
kis vasajtót fölnyithatja s a rejtett lépcsőn följárhat. Ez azonban a
nábobnak nem elég. Ő szemmel látható tanujelt akar a kezébe kapni. Egy
fényképet a Magnétáról? Olyant, a milyen nincs.

– Igen.

– Már most azt hiszi ön, hogy én szerezhetnék önnek ilyent.

– Remek találékonyság! Nézze csak, mi módon lehetne az? Egy negyedmillió
megérdemli a fáradságot. Előadás után ön szokta a Magnétát átöltöztetni.
Vannak moment fölvevő fotograf-gépek. Akkorák, hogy egy nyaklánczon
függő medaillonban el lehet rejteni. Egy ilyent hoznék önnek. Érti a
többit.

– Hogyne érteném? Rafinált gazság!

– Hát megteszi?

– Majd meglássuk. Hanem elébb a jegyzőhöz megyünk.

– Természetesen. Az a fénykép, mely az én birtokomba kerül, bizonyítani
fogja, hogy nekem sikerült a Magnétát lehozni a földre.

– Jól van. Értem. Hanem itt még nincs mindennek vége. Ilyen apró
gazságért még Szibériában sem adnak félmilliót. Ön még egyébre is
kötelezve lesz a nábobnak. Erőtesse csak meg az emlékezetét.

– Hát igen. Hogy a feleségem hálószobájának a kulcsát az ő
diskrécziójára fogom bízni. Ezt én becsületemre fogadtam.

– Becsületére?

– Azaz, hogy becsületszavamra.

– Az már más.

– Nos, hát azt megtehetem, mihelyt ön lesz a feleségem. Átadhatom, bona
fide, a nábobnak azt az aranyos kulcsot, ezzel a szóval: ez a feleségem
hálószobájának a kulcsa. Én nem leszek féltékeny.

Szamszonina leányasszonynak a kaczagása úgy dörgött, mint egy
nőstényoroszlán bömbölése.

– Kolosszális gazság! A Magnéta helyett a Szamszoninát dobni a szibériai
nábob karjai közé! Most már megölelhet ön. Ön zsenális akasztófára való.
Most már szeretem önt. Csinálhatjuk a theát…




IX.

Másnap ismét találkozott Iván herczeg Prokopin úrral – bizalmas páros
vacsorázásnál a külön szobában.

Ez nap nem volt Magnéta-előadás.

A delejnek is pihenni kell.

A közönségnek ezt lehet tudni, a nélkül, hogy az okát kérdezné.

Prokopin úrnak azonban többet is meg lehet tudni.

– Minden meg van nyerve, mondá Iván. Holnap idejön a polgármester két
hivatalos tanúval. A szerződést hozza. «Nothcivilehe.»

– Nothcivilehe? Hát e szerint zsidóleány?

– Az ám.

Erre a hírre Prokopin úr a pezsgős pohárba egy kis kupicza ylang-ylang
parfümöt öntött. Azt tartják, hogy ez a parfüm csodás serkentő hatással
bir az idegekre.

Különös ez! Az a fölfedezés, hogy egy tündérnő zsidóleány, egész új
varázst idéz elő. A fantázia talán valami exotikus bájakat szimatol?
Vagy tán a lelkiismeret könnyebben megnyugtatható? A bűn egyszerre
virtussá válik. Hisz a férfi a szép nővel szemben természetes ellenség s
ha még zsidó is a szép hölgy, akkor duplán ellenség. Azért nem viszi el
az embert az ördög. Hisz a zsidó bibliai történetekben az ördög maga is
nagy gavallér, úri nőcsábító. Cape nasum! Tőled tanultuk az
istentelenséget! Belzebub a ki vagy!

– Tehát már holnap? Lehet önnek hinni?

– Ha meggyőződést akar ön szerezni, reggelizzen itt a trattoriában
holnap tizenkét órakor. Egy nyitott bérkocsi fog a kapu előtt megállni s
az inasok fogják a vendéglőből elhozott bőröndjeimet leszedni róla és
utánam fölhordani a Magnéta szállására.

– Ah! az lehet összebeszélés a cselédekkel.

– Délután pedig ki fogok könyökölni a szögletszoba ablakán, házi
sipkával a fejemen s csibukból pöfékelni.

– Azt egy komornyik is megteheti.

Iván hátra hőkölt. Czélzás akar ez lenni? Kitalálta volna?

– Mondtam, hogy előttem csak egy hiteles bizonyíték van: a fénykép;
Magnéta, mint Anadyomene – az ön birtokában; ön által kiállítva s én rám
girálva.

– Az is meg lesz. De a kinálkozó alkalmat kell megtalálni. Ad vocem
«giro.» Ha a fogadást megnyerem, önnek ki kell tölteni a checkken a
girót.

– Igen. A Magnéta nevével.

– Azaz, hogy a tündérnő igazi családnevével; mert a kereskedelmi bank a
tündérnevekre nem ad semmit.

– No hát mi az igazi neve az istennőnek?

– Reginetta Kornblue. Illetősége Chicago.

Prokopin úr följegyezte tárczájába a nevet: «Reginetta Kornblue». Iván
megmutatta neki az aranyfogantyus kulcsot is. Két griff van a kulcs
markolatán. Ez már csak igazi barokkstyl. A paradicsom kulcsa.

– Holnap megint nem lesz Magnéta-előadás.

– Magától érthető. Ámbár ön rendezhetne a saját jutalomjátékára
benefic-előadást. Én azt tenném. No, a fénykép végett.

– Várunk holnaputánig.

– Úgy is jó. Most én nekem egy kis útam van, egy óra alatt kocsin
bejárom, ön addig maradjon itt és pityizáljon; majd utólérem, ha
visszajövök.

… Prokopin úr azonnal elhajtatott a rendőrségre, megtudakolni, hogy
érkezett-e a Magnéta társaságával egy Reginetta Kornblue nevű
asszonyszemély?

Kikeresték neki a journalból. Richtig ott volt.

«Reginetta Kornblue akrobateszsz. Chicago.»

Az nem szokott beiródni, hogy hány métermázsa a súlya a pasasirnak!

Nem lehet más, mint a Magnéta. Mire való volna egy akrobata-nő egy
művész-társaságnál, ha nem azért, hogy mutogassa magát? Más pedig nem
mutogatja magát, mint a Magnéta. Neki kell annak lennie. Található volt
az utazó művész-bandában több női név is, de az mind ezzel a czímmel:
«privatiere», egy volt «rentiere». Ezek mind alantas minőségek lehetnek.

Még ugyanazon este a városházára is elhajtatott Prokopin úr. S
munificentiájának lehető volt valami hivatalnokot találni, a ki a mai
hivatalos naplóból kikereste a számára a választ a következő kérdésre:

«Fog-e a polgármester holnap Nothcivilehe szertartást végrehajtani a
palais Magnétában, miss Reginetta Kornblue és a vőlegénye, herczeg
Papanoff Iván között?»

A válasz így hangzott:

– Igenis, a polgármester fog keserves Nothcivilehet erőszakolni a
holnapi napon, miss Reginetta Kornblue, mozaista menyasszony és jegyese,
Signore Dramoletti Giambattista vőlegény között.

Tehát egyúttal Iván herczegnek az igazi nevét is megtudta. Nem orosz az,
hanem korzikai. Ez különben irrelevans dolog.

– Nem lehetnék én egyik tanú a házasságkötésnél? ajánlkozék Prokopin úr.

– Meghaladott álláspont, felelé a hivatalnok. A menyasszony két testvére
lesz a két tanú.

– Kérem, öcscse vagy bátyja?

– Az egyik bátyja, a másik öcscse.

– Köszönöm alássan. Mondá Prokopin úr, utána gondolva: «e szerint nekem
még a két fivérét is meg kell vásárolnom, az öcscsét még jobban, mint a
bátyját».

Azzal visszahajtatott a trattoriába.

Mielőtt a cabinet separét fölkereste volna, előbb conferentiát tartott a
pinczérrel.

– Üres ez a két kabinet itt mellettünk?

– Kapható mind a kettő: tíz forintért.

– Tegye a számlámra. De elébb benézek.

Meggyőződött saját szemeivel, hogy a két szomszéd kabinet lakatlan.
Zsebébe dugta mind a kettőnek a kulcsát.

De mi szükség az ilyen elővigyázatra? mikor két férfi vacsorál együtt.
Csak nem nihilisták talán? Attentátum-tervezés?

Prokopin úrnak Iván herczeget álmából kellett felkölteni. Azt már
elnyomta a buzgóság a poharak közti várakozásban. Ott hevert a pamlagon.
Makutyi volt.

Megrázta a vállát.

– Hej, Iván herczeg!

Nem ébredt föl rá.

Akkor aztán a fülébe kiáltott.

– Ai! Fratello Giambattista!

Erre fölugrott fektéből egyszerre.

– Commanda signore?

– No lássa, ön még olaszul is megtanult álmában?

Iván boszúsan dörzsölte a szemeit az ökleivel s jó időbe került, a míg a
tegnap és ma közötti összefüggést meg tudta találni.

– Most jövök a polgármesteri hivatalból.

– Mi az ördög dolga volt önnek ilyen korán reggel a polgármesteri
hivatalban?

– Mondjuk: ilyen éjféli órában. Hát a Kornblue Reginetta kisasszonyról
tudakozódtam.

– Hát az a Kornblue Reginetta kisasszony kicsoda?

– Önnek a menyasszonya. A kivel ön házasságot fog kötni holnap. – Vagy
mondjuk, hogy «ma»; ha ez az óra jól jár, a hol már egy fertály egyre.

– Én? Megházasodom?

– Az az, hogy signore Dramoletti Giambattista.

– Hát akkor fájjon e miatt a feje Dramoletti Giambattistának.

– Vegyen be csak egy okos szót, Iván herczeg. Mindent rendben találtam;
ön holnap házasságot köt, holnapután ideadja nekem a fényképet s én
beirom az ön nejének a nevét az ötszázezer rubeles checkbe.

De már erre a szóra csakugyan kiment a krapula Iván fejéből. S minthogy
a mámor ellen legjobb orvosság az ivás, ismét előlkezdték;
összecsördíték poharaikat.

– Éljen az isteni Reginetta!

– Nem! Nem, nem, Magnéta! Én a Magnétára fogadtam.

– Hisz az mindegy. «Reginetta». – Királynécska!

– De mondja csak, Iván herczeg, hogyan vehette ön rá a polgármestert,
hogy ő menjen az egész hivatalos apparátusával a Magnéta helyébe, annak
a szállására s ne a menyasszony és a vőlegény vonuljon a nászkiséretével
a polgármesteri hivatalba, a hogy illik?

– Vannak kivételes esetek. «Periculum in mora.» Valaki halálán van.
Aztán kétszáz forintot áldoztam a szegények kaszszájába.

Azt csak nem mondhatta meg, hogy «ketten a menyasszonyommal nem férünk
el egy kocsin».

– No hát aztán csak okosan végezze ön a dolgát. Én kezére járok önnek.
Láthatja, hogy mindenre kiterjed a figyelmem. Itt hordok magammal egy
medaillont, akkora, mint egy kis zsebóra. Ebben van egy moment
fotografgép elrejtve. Ezt az ember a nyakába akasztva viseli. A szép
hölgynek, a kit meg akar vele lepni, – tündérbájai legigézőbb
pompájában, – megmagyarázza az ember, hogy az egy fetish, melynek
viselése szerencsét hoz, minden bajtól megoltalmaz; ezek a bálvány
alakok rajta a pogány jó szellemek; ha az ember egy ilyen bálványt
elfordít, rögtön teljesül, a mit abban a perczben kíván. S az elfordítás
alatt egy kis aranylap fölpattan s félmásodpercz alatt el van ragadva a
fénykép. Én ezzel önt megajándékozom. Ön aztán tudni fogja a többit.

– Nem fogok ismerni irgalmat.

Ebben a perczben csengő kaczagás hangzott a fejük fölött, gúnyos,
csúfondáros hahota. Fölriadva néztek széjjel. Ki nevet itt? Dzsinek
laknak ebben az odúban?

– Veszszek el! Ez épen olyan, mint a Magnéta kaczagása. Mondá Iván. Ezt
már ismerem.

Fölugrottak; a spanyol falat, a pamlagot, az asztalterítőt mind kutatás
alá vették: a nevető dzsinre nem találtak sehol.

Átmentek a két mellékszobába, ott sem volt semmi élő lélek.

Pedig ez a Magnéta nevetése volt.

Persze, a telefon visszafelé is hangot ád.

De annak a közlő nyilása olyan jól el volt rejtve a plafond arabeszkjei
között, hogy nem lehetett rá akadni.




X.

Egy nap ismét folytatták a Magnéta produkczióit.

Addig nem kaphatta meg Prokopin úr az Anadyoméne képet.

A «kerekasztalnál» azonban nagy lakodalmat tartottak az új házaspár
micsodájára. Nehéz rá megtalálni a kifejezést! Más rendes menyegzői
esetnél azt mondják, hogy «tiszteletére», de a «csikart polgári
házasság» (Noth-Civilehe) eseténél ez a szó lehetetlen. A kiket ilyen
«rugdfelshaddott» (ez nem angol szó) módon bogozott össze az állam,
azoknak jobb elbujni a hátulsó szobába s eltagadni magukat – kondoleáló
vizitek elől; nappal ki nem jönni az utczára, este is csak paraplé
alatt, akár esik, akár nem. Lakodalomról szó sem lehet, hisz a
vendégeknek égne ki a szeme, ha az ilyen államilag megbillogozott
társadalmi exlexnek nyilvánított menyasszonyt és vőlegényt egymás
mellett ülni látnák. Hanem az ilyen esküvő (!) estéjén magukban gyűlnek
össze a jó ismerősök, a tisztelők, isznak nagyokat az új házasok
egészségére s azt a sok pajkos élczet, sikamlós adomát, a mit e
poharazás közben elmondanak, mulatságos lecturré lehetne összegyűjteni.
Így tettek a hajdani rómaiak is a fescennináikon. S miért ne lennénk
mink is rómaiak – ha tehetjük?

A fescennina savát-borsát Prokopin úr toastjai szolgáltatták szikrázó
hülyeségekben. A mi annál szebb volt tőle, minthogy a lakoma számláját
is ő fizette; mégis jó kedve volt.

– A vendéglői számla még hagyján; de a fogadáson elvesztett félmillió
rubel! (papirrubel természetesen), mondá Commerzienrath Ritter von
Sonnenfeger, vasuti vállalkozó, poharát Prokopin úréhoz koczintva.

– Dejsz azt még előbb el kell dönteni, hogy ki vesztette el a fogadást?
védekezett Prokopin úr.

– Nálam föl van jegyezve szó szerint, allegált MacMerimac, az irlandi
clan, jelenleg amerikai petroleumőrgróf s fölolvasta a jegyzőkönyvéből:
Iván herczeg kötelezi magát utána ugrani a Magnétának a csillagos égbe.
Ezt megtette.

– És azután!…

– És azután elragadni az alme-övet. No arra úgy hiszem teljes jogot ád
neki az osztrák büntetőtörvény, mely szól a Noth-Civilehe szabadalmazott
gonosztettéről.

Mindenki elhitte Iván herczegnek, hogy Magnéta azonos Kornblue Reginetta
menyasszonynyal. A polgármesteri helyettes és a két tanu, a ki tudta a
valóságot, nem volt hivatalos erre a lakomára.

– No de elébb látni akarjuk azt az alme-övet! rikácsolt Ben-Szaid
effendi, az alexandriai regalebérlő. Ide kell azt hozni, ehez az
asztalhoz. Összetépve szabály szerint, a hogy Cirkassiában szokás. A
csecsenczeknél is be szokták mutatni a nászvendégeknek a menyasszony
összetépett övét.

– És abból mindenikünknek kell kapni egy szalagot! pretendálta
Papyropulos herczeg, a ki azzal dicsekszik, hogy ő kiterjedt pirateriát
űz az Archipelagosban, a hol az épen olyan tisztességes keresetmód, mint
nálunk a börze.

– Herczeg Iváné az, a mi a markába szakadt a pántlikából! kiabált Don
Baccador, a ki sejtetni engedi, hogy ő egy spanyol trónpretendensnek az
alteregoja.

Ilyenformán az egész internationalis bonvivant zsinat megállapodott
abban, hogy a mai nap tönkrement alme-öv roncsain igaz kannibáli
passióval osztozni fognak.

Arról természetesen szó sincs többé, hogy a Magnéta folytassa
productióit.

Ezer és egy ok szól ellene.

Először is Iván herczeg rangja nem engedi meg, hogy a hitvese még
ilyenféle látványosságok közlönye maradjon. Ez affront volna a családi
méltóság ellen.

Másodszor bizonyosra vehető, hogy most már a hitfelekezetében
leleplezett Magnéta ellen az antisemiták okvetlenül spectakulumot fognak
inscenálni.

Az ezeregyedik okot nem lehet már hallani a nagy kaczagástól.

A Magnéta nem is repülhet már az ég felé. Hiszen…

Stb.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Annál nagyobb volt aztán az asztaltársaság elbámulása, mikor a menyegző
utáni reggelen újra megjelentek az utcza-sarkokon a repülő tündéres
plakátok: «Magnéta újból fölrepülése.»

És pedig ugyanazzal a repkedő szalagos alme-övvel.

Ez absurdum! sőt paradox!

S ezen előadáson olyan hideg arczot mutatott a Magnéta, mint egy halott.
A világítás is olyan volt, hogy folyton zöld színt játszott az alakja.

– Ah! Ez bizonyosan a lelke, élczelt monsieur Flagellán, a franczia, a
ki állítólag tizenkét elsőrendű lapnak a levelezője. – Az a bizonyos
lélek, a kit Iván herczeg fogadásszerűleg kiszívott s aztán idefujt
közénk.

Az antisemiták azonban megemberelték magukat s nem csináltak semmi
randalirozást. Legfeljebb egy kicsit pisszegtek, ha egy habitüé tapsolni
próbált.

Az éjféli vacsoránál disgustálva jött össze a nobel társaság.

Kondoleálni kezdtek Prokopin úrnak, hogy nem vesztette el a félmillió
rubelét…

– No csak várjanak önök holnapig! Majd holnap lesz, a mi lesz!




XI.

Oh, azért a Magnéta-társaság tagjai is megünnepelték ám azt az
örvendetes családi eseményt, hogy egy nőtagja a szövetkezetüknek a
házasság szent… (Hohó! Nem szent, csak törvényes) igáját fölvette.

Belőlük is szép asztaltársaság telt ki.

Az asztal itt is gömbölyű volt, hogy senki se legyen elnök. Itt
tökéletes a demokratia; a gépész, a segéd, az impresario, a komorna mind
egyenrangú. A Magnétával is egyenrangú. Övé az egész bűvös készülék, a
jövedelem, a palota; de egymás között épen csak olyan komédiáspajtás,
mint a többi. Lehet miattuk Iván igazi herczeg, az őket nem feszélyezi.
Per tu lesznek vele. A társaság hölgy tagjai is művésznők, övék a zene
és dal, a mi a bűvelőadást emeli.

A férfiak az asztalnál udvariasak a hölgyek iránt; a mogyorót a saját
fogukkal törik a szomszédnőik számára; de azért a czipőikből még sem
iszszák a bort, mint a lengyelek. Ők inkább oroszok. Csizmából isznak.
(Nonono! Csak nem kell megharagudni! Bizonyos fővárosban «stibli»-nek
híják a nagy tériméjű poharat.)

A boldog menyasszonynak a társaság minden tagja kedveskedik valami
nászajándékkal. Ki ezüst, ki arany csecsebecsével szolgál. –
Legbámulatraméltóbb a vőlegény ajándéka. Ez egy abissziniai fetish, a
mit egyenesen a dahomeyi szultán nyakából vettek el, mikor vesztett
ütközet után főbelőtte magát.

– De hisz ez a fetish akkor átkozott rosszul védelmezi meg a birtokosát.

– Sőt ellenkezőleg; ez bizonyít a csalhatatlansága mellett. Theodor
szultán tíz óra hosszat tette ki magát az angolok gyorstüzelésének; egy
golyó sem fogott rajta, úgy, hogy utoljára magának kellett magát
meglőni.

A Szamszonina, hálából az ajándékokért, azt produkálta, hogy azokat a
kemény, háromszegletű amerikai diókat ropogtatta föl a fogaival (micsoda
kapitális fogak lehettek!), a miket különben csak fejszefokkal lehet
feltörögetni s azoknak a székét dugdosta gyöngéd gyügyögtetéssel Iván
fogai közé. Igazán magasztos érzés, olyan hitvestárssal birni, a ki az
amerikai diót föl tudja törni a fogával: «Egyél kutyuskám!» (Mikor az
embert még «kutyuskám»-nak hítták!)

Magnéta csak a lakoma végén jelent meg az ünneplő társaság között. Neki
a hivatása olyan szigorú diétát szabott elé, a mely alól még
kivételképen sem szabad magát kivonni.

Aztán még azt is kénytelen megtartani, hogy egy óráig az előadás után,
ugyanabban a selyemtrikóban sétáljon csendesen végig a folyosón, nyitott
ablakoknál, a míg teljesen lehűl a teste. Csak azután lehet azt a
selyemfoszlányt lehámozni róla.

Ennek végeztével a Magnéta egy szalmaszín selyemburnuszt öltött magára s
úgy jelent meg a lakomázók között.

Gracieus mosolylyal üdvözlé legelébb is a boldog vőlegényt, kezét
nyujtva neki. Azt a kezet persze jobb szerette volna Iván más
constellatiók között.

– Önnek meg kell bocsátani, édes Iván, hogy kedvesét néhány pillanatra
elrablom öntől; de ettől a selyemburoktól nem tud más megszabadítani,
mint az én Ninám.

S azzal a burnuszát kétfelé nyitva megmutatta, hogy az a selyem
szövöttes még mindig rajta van.

Iván olyasmit mondhatott, hogy irigyli a kedvesétől ezt a szolgálatot.

Magnéta aztán egy pohár pezsgőből mégis csak szürcsölt valami keveset a
boldog pár szerencsés gyarapodására.

E közben észrevette a Szamszonina nyakán függő medaillont.

– Ah! Ezt bizonyosan ő tőle kaptad? A kedvesedtől?

– Igen. Ez egy abissziniai fetish.

– Tudom. Ismerem. Theodorosz királyé volt. Ez a viselőjének a testét
megőrzi fegyver sebétől, vadállat, kigyó harapásától, ragályos
döbröcztől. – Lám, milyen szép találkozása a szerető figyelemnek. Én is
egy ilyen talizmánt hoztam neked nászajándékba. Ez meg az Athoszhegyi
orosz patriarka ajándéka. Ha az az egyik a testi bajokat űzi tőled
távol, ez a másik meg a lelki fájdalmaktól tart mentesen; bánatot,
csalódást, keserűséget elűz. A lapján gyémántokból kirakva a
«Gondviselés szeme».

Bámulattal, irigykedve nézték a többiek ezt az ajándékot.

– Huh! Huh! szítta a fogát az impresarió. Ez megint egy pár ezer
forintnyi kontó az ékszerésznél.

– De nézd csak! Mondá Magnéta; milyen csodálatos véletlen! Ez a néger
fetish épen beléillik az orosz talizmánba, mintha csak ennek az etuijeül
készült volna. Ez derék lesz! A fetisht belezárni a talizmánba: így ni!
Most azután együtt viselheted mind a kettőt: a test és a lélek
védelmezőjét. Kettős emlék Ivánra és Magnétára.

S azzal rázárta a saját maga által hozott medaillont az Iván által
ajándékozottra.

(Most csináljatok már fényképet a moment-dolgozó masinátokkal!)

Szamszonina baziliszkus szemeket vetett Ivánra, meg az asztalon
fölhalmozott ajándékokra. A félmillió rubel fucscs!

– Hát ezekért a czukorpikszisekért, meg ezekért a medaillonokért
cseréltem én föl a függetlenségemet? S vettem magamnak egy négybalkezű
orángutángot?

Lett volna kedve megropogtatni mind valamennyit, mint azt az amerikai
diót!

A Magnéta nem engedi magát meglepetni semmiképen.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A Magnétának bizonyosan vannak telefon-huzalai a komorna szobájában is.




XII.

A másnap esti találkozónál Iván úr olyan pofával került Prokopin úr elé,
a minőről azt szoktuk mondani, hogy folyik az orra vére.

– Nos, uram! Mit hozott ön?

– Visszahoztam önnek a checkjét. Elvesztettem a fogadást. Megadom
magamat. Pulverizálva vagyok.

– Hogyan a hét ördögbe? Hát nem vette ön el Kornblue Reginettát?

– Bár ne vettem volna! Az az ördögség, hogy Kornblue Reginetta nem a
Magnétával azonos tündér, hanem egy másik tündérrel, a kinek művészneve
a «Szamszonina.»

– Huh barátom! Azt én láttam, mikor öt férfit vállalt magára, kettőt a
tenyerén, kettőt a vállán, egyet a fején. S ez most az ön boldogítója?

– De kicsi hija, hogy önt nem tette túlboldoggá. Elmondok mindent
őszintén, mint egy tolvajságon ért betörő. A Magnéta határozottan
visszautasította önnek a félmillióját, ráadásul az én herczegi
koronámmal. Én aztán azt gondoltam ki, hogy beállok hozzá komornyiknak,
elveszem a Szamszoninát s vele egyetértve, önt megkopasztjuk, mint egy
hízott ludat. A mit ön kiván, az a Magnéta istennői képmása, meg az én
feleségem hitvesi szobájának a kulcsa. A képet én is úgy gondoltam
megszerezni, a hogy ön. Egy oly furfangos, nyakban hordható moment
fotografgéppel, a mit nem én, hanem a Szamszonina manipulálhat. Ön nem
tudhatja, hogy melyikünk részesült abban a szerencsében, a miért Actaeon
szarvassá változott. A kulcsot aztán megkapta volna ön s úgy hiszem,
hogy nem panaszkodhatott volna, hogy meg van rövidítve. De hát ez az
egész kabala csúfot vallott ennek a tündérnek a ravaszságán. Ő meg egy
még nagyobb medaillont ajándékozott a Szamszoninának, a mibe a
fényképező készüléket be lehet zárni s ezzel lehetetlenné van téve a
profanáló merénylet. A ki azt megpróbálja, azt megöli! Mérgezett tőrt
visel a jarrettierjében, mérgezett nyilat a hajában, sőt még a
gyűrűjében is van egy fulánk, mely egy nyomásra előpattan s egy
karczolással megöli magát Herkulest.

– Huh! Micsoda veszedelmek között forogtam én most.

– Áldja a patrónusát, hogy kiszabadult belőlük. De én ugyan benne
maradtam. Csak tudnám, hogy hogyan szökjem el?

– Megálljon csak barátom. Ne szökjék sehova. Ön azt mondja, hogy
hivatalt vállalt a Magnétánál.

– Igen. Komornyik lettem.

– Mondjuk, hogy «major domus». Hát legyen önnek dupla hivatala. Én
visszaadom önnek az elvesztett ötezer rubelét. Ne restelje elfogadni. A
ki a parit tette, az Iván herczeg volt; az már nincs; a ki elfogadja a
vesztett tételt, az Dramoletti Giambattista. Nem ismerik egymást. Ön
engem hűségesen értesíteni fog, a mi a Magnéta körül történik.
Lehetetlen, hogy egyszer ne támadjon egy olyan ember, a ki azt a
méregfulánkos gyűrűt leimádkozza a kezéről; akkor aztán majd meg tudom
venni attól a szerencsés embertől – no azt a gyűrűt. Kezet rá! Itt van
egy ötezer rubeles check. Nem szükség a hotelier kasszájához fordulni a
letéteményeért.

Ivánnak hálaköny ragyogott a szemében. Szolga volt már!

– No hát, hogy megháláljam önnek a barátságát, most elárulok önnek egy
titkot, a mit előttem a Magnéta művészi fölhevülésében gondatlanul
elejtett. Mikor mindenképen kapacitáltam, hogy ilyen ascetai életet
mégis örök időkig folytatni nem lehet, azt felelte: «igen is, vannak
nekem is ábrándjaim. Ideálom tudna lenni egy hasonlóan hirhedett bűvész,
mint én vagyok, a kinek a bűvészete épen oly kitalálhatatlan, mint az
enyim. Nem törődném annál sem a szent sacramentummal, sem a polgári
szerződéssel. Azt tudnám úgy szeretni, a hogy két örjöngő daemon szeret.
Az által, hogy a bűvészetünk titkait kölcsönösen egymás kezébe tennők
le, erősebben volnánk egymáshoz csatolva, mint minden törvények és
kánonok által, mert a ki a másikat elárulja, az azt semmivé tette, de
aztán magát is, mert a boszú nyomban következik». Ezt mondta a Magnéta,
a mikor engem elutasított.

Prokopin úr egyet ütött a tenyerébe, egyet füttyentett s egy fittyet
vetett a levegőbe.

– Topp! Megvan! Ez a titok sokat ér. Hallja ön. Giambattista Iván úr, én
megduplázom önnek a jutalmát. Ezért, a mit most elmondott. Csak menjen
vissza a feleségéhez. Vigyen neki pénzt. Az ki fogja engesztelni.
Iparkodjék kedvében járni tündérasszonyának. Majd nem sokára új munkánk
kezdődik. Abban kezemre járhat.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Iván egészen beletalálta már magát a lakájszerepbe. Urasszonya titkait
eladni… vesztett fogadási tételt ajándékul elvenni… olyan ellágyulások,
a mikért a kaszinóból kiballotálják az embert.

Mi is letörüljük a nevét a tábláról. Ebből nem lesz többet regényhős.

Majd mikor szükségünk lesz rá, csöngetünk neki.




XIII.

Ugyanez időben egy másik szenzácziós látványosság járta végig a kerek
világ fővárosait: a Borodinszky testvérek szinpada.

A látványosság czíme volt: «A beszélő levágott fő».

Egy élő embernek, ott a közönség szeme láttára levágják a fejét; a
levágott fő aztán tovább beszél; végre megint hozzáragasztják a
törzséhez. De ezt mind oly közvetlen közelből, hogy az első sor
zártszékből a nézők a kezeiket nyujthatják a szereplőknek.

A míg a Magnéta mutatványai ideálisan érzékingerlők voltak, addig a
Borodinszkyak produkcziója a borzadalmas utáni vágyat elégíté ki
tökéletesen. Egy kivégzési komédia.

Kitalálhatatlan titok volt az egyik, mint a másik.

Annyi gondja volt egymásra a kétféle bűvésztársaságnak (mert a Magnétáé
is társaság volt), hogy soha ugyanabban a városban egyidejűleg föl nem
ütötték a szinpadukat. Ha a Magnéta Párisban szerepelt, a Borodinszkyak
átmentek az ellenlábasokhoz Amerikába; ha az egyik Londonban, a másik
Ispahánban mutogatta magát. Nem rontották egymásnak az üzletét.
Tartották azt a művészregulát, hogy nem kell a közönség figyelmét
megosztani. Kiváltképen két ilyen ellentétes hatású izgalmassággal. És
most mégis megtették azt a Borodinszkyak, hogy utána jöttek a Magnétának
s ugyanazokon a napokon, azokban az órákban tartották az előadásaikat, a
mikor a Magnéta.

Ez valóságos provokáczió volt.

A Borodinszky szinpad egy csalitot ábrázolt, melynek közepén egy vastag
kidűlt fa hever. A háttér bokros része gömbölyű nyílást mutat, melyen át
a felhős ég látszik.

Két ellenkező irányból jönnek a Borodinszky testvérek, nem a maguk
emberi formájában, hanem bohóczoknak álczázva; arczuk vastagon bemázolva
fehérre, pirosra, a szájuk röhögő karélyra festve; az egyiknek két
üstöke van, lángvörös, a két halántéka mellett, a másiknak fekete
boncsokok diszítik a síma koponyáját, de hármasával: a középső a feje
bubján. Fejhez erősített plasztron lehet. Azonkívül iromba ránczok az
arczon és homlokon, a mik minden indulatkifejezést megakadályoznak,
kiegészítve ferde szemöldökkel.

Azon a rikácsoló, csukladozó hamis hangon beszélnek egymással, a mi a
clownok ismert dialektusa, keverve francziát, németet, angolt és szlávot
szép harmoniában, de annál nagyobb elmésséggel.

– Hol jársz öcsém?

– Az erdőben.

– Hol az erdő?

– Itt van ni.

– Nem látom a fáktól.

– Hát te hol jársz?

– A csillagok közt.

– Hol vannak a csillagok? Nem látom.

Erre a bátya pofon üti az öccsöt, hogy csak úgy csattan a plastron.

– Most már látod?

Az öccsnek a neve Fedor, a bátyáé Demeter.

Vadászni járt az egyik, annak a fegyvere volt egy furulya, a másik
halászott, annak a szerszáma volt egy csörgősipka.

– Mit lőttél bátya?

– Én egy nyulat. Hát te öccs mit fogtál?

– Én egy angolnát.

Azzal a bő bugyogójuk zsebéből kihuzgálják a prédát.

– Hisz ez macska; hosszú a farka.

– Ez meg nem hal, hanem kalbász.

Erre egymás fejéhez verik a zsákmányt s a macskából sült kappan lesz, a
kalbászból pedig angolna.

Ezen aztán kibékülnek, összecsókolóznak.

Leülnek lakomázni; a vendégség egy percz alatt eltünik az asztalról.

Asztalnak vették a ledűlt fatörzset. Az bizonyosan odvas fa, elnyelte a
lakomát. Másként csinálják a dolgot. Fölülnek a faderékra.

A bátyának van egy varázsabrosza, a mit tündérnőtől kapott. Azt
fölteríti a fatörzsre s egyszerre ott terem az abroszon egy aranytál,
megrakva drága sültekkel. Jóllaknak. Mindent fölfalnak.

Most már inni is kellene.

Az öccsnek van egy csodafurója, a mivel megfurja az odvas fa törzsét s
abból egyszerre habzó borsugár lövell elő, csak a sipkájukat kell
alátartani s ihatnak végtelenül.

S akkor aztán jó kedvük lesz s dalolnak egy nótát.

A nótának az a tartalma, hogy ki a legszebb hölgy a világon?

Demeternek is vannak imádottjai, Fedornak is.

A disputa közben mind a kettő előhúzza a bő bugyogóból a laterna magicát
s odafordítja a háttér felhős ege felé, a hol a bokrok kerek nyílást
hagytak s arra egymásután ugrik elő a sötétség homályából egy hirhedett
szépség fényvetített képe. A szakértő közönség előtt ismeretes
szépségek. Kitalálják a neveiket.

«Ez a Rigolboche!»

Tovább!

«Itt a Cora Pearl.»

Sipirc!

«Az Otero.»

Odább!

«A Martens.»

Cseréld!

«A mouche’ d’or.»

Aho!

«A Leona Dare.»

Avanti!

«Itt a Pignatelli.»

Addio!

Egyiken sem tudnak megegyezni.

Most egyszerre nagy világosság támad s abból kiemelkedik a földglóbuson
lebegve – a Magnéta. Az alme-övvel.

Az uralkodó planéta megjelenése általános zsibongást idéz elő a
nézőseregben.

Fedor és Demeter fölugrálnak a helyeikből.

Szerelmet vallanak a tündérnőnek. Egymás fejére ugrálnak, hogy közelebb
férjenek hozzá. Összevesznek rajta, hogy kié legyen? Döntsön a kártya.

Hogy érthetőbbé tegyék magukat, csehül beszélnek.

«Cso sze máme hráti?» (Mit játszunk?)

«Tártlu.»

«Kdo wywolawa?» (Ki hív ki?)

«Zsalud jeszt trumf.» (Makk az adutt.)

Hínak, ütnek, csalnak. Végre Demeter nagy diadallal kiált föl:

«Já wyhrál hru». (Megnyertem a játékot.)

Fedor pedig keservesen nyöszörög:

«Já szem prohrul hru». (Elvesztettem.)

A közönség duzzog, morog a cseh idioma hallatára; de a kik értik e szép
hangzatos nyelvet, megmagyarázzák a szomszédjaiknak, hogy nagy tételben
megy a játék. A játszók a fejüket tették föl egymás ellenében; a
nyerőnek joga van a vesztőnek a fejét levágni. Akad kedélyes bámuló, a
ki elégülten kiált föl:

«Also mit einem Jungčechen weniger». (No hát egy ifju-csehhel kevesebb.)

Most következik azután a borzalom tragédiája.

Az eddigi mind csak czirkuszi mókázás volt a selejtes fajtából.

Fedor megadja magát, végig fekszik hanyatt a fatörzsön, két kezét
összeteszi a mellén, azokat Demeter egy zsinórral összekötözi.

Azután a bátya szónoklatot tart a közönséghez, melyben érthetővé teszi,
hogy miután urak között az a szokás, hogy a kártyaadósságokat meg kell
fizetni, ők pedig a fejüket tették föl a kártyára, ezuttal ő levén a
nyertes, itt most mindjárt le fogja vágni Fedornak a fejét. Nehogy
azonban a közönség gyöngébb szívű része a vér láttára ájuldozásba
jőjjön, egy kendőt vet az áldozat fejére.

Minden néző detektivvé lesz. Lesi vizsga szemmel, hogy a kendővel
letakart fej körvonalai nem változnak-e?

Semmi mozdulatot nem vesznek észre.

«Imádkoztál-e már, Fedor?»

«Ámen», felel a letakart fej. Látszik a fölnyitott száj mozdulata a
kendő alatt.

Ekkor Demeter kihuzza az oldalán függő pallosát.

A bohóczoknak fakardjuk szokott lenni; Demeternek igazi pallosa van s
hogy az milyen jól ki van fenve, bebizonyítja a közönség előtt azzal,
hogy egy ludtollnak a pihéjét lenyesi vele.

Akkor aztán hozzá kezd az operatióhoz.

A balkezével a kendő alá nyúl, a jobbját tilózásra irányozva utána
dugja. (Tulnan áll, hogy a nézők minden mozdulatot láthassanak.) Azzal
egy nyisszantás, egy roppantás: – a műtét végre van hajtva.

Ekkor a kendőt a pallossal félrehárítja s balkezével kihuzza alóla
üstökénél markolva Fedornak a levágott fejét.

– Ime itt van!

A levágott fő rémségesen forgatja a szemeit, eltátott szájában lüktető
mozdulattal jár a nyelve, tátongó sebéből még csepeg a vér.

A lenyakazott test pedig ott fekszik a fatörzsön; még vonaglik; elvágott
nyaka vért hullat; végül megmerevül; melle nem liheg. (Hiszen nincs
szája, a min keresztül lélekzetet vegyen.) A jelenlevő orvosok ugyan azt
allegálják, hogy a fejlevágás miatt ugyan bátran vehetne lélekzetet,
hisz ez ugyanaz, a mi a tracheotomia.

Demeter odahelyezi a levágott fejet az arany tálra, a melyről az imént
lakomáztak; a tál a fatörzsön van; Demeter kendőt húz ki a zsebéből s
azt a levágott főre takarja.

– Ez nagy munka volt! Erre inni kell egyet.

Kihúz a zsebéből egy kristály poharat, megfurja a fa oldalát, a poharat
alája tartja. Most már piros bor szökell ki a furt lyukból. A fának is
vérezni kell.

A poharat a szép Magnétára köszönti. «Zdravtvujtye szudarinya!»

S erre a vetített kép durczásan hátat fordít.

No ennek mindenki tudja a magyarázatát, a ki iskolába járt; optikai
játék; egy mozgásban levő alak többféle helyzetű ábráinak körben
forgatása azt a csalódást idézi elő, mintha a kép mozogna. (Az is
talány, hogy miután most Fedor is, Demeter is mással van elfoglalva, ki
az, a ki a camera obscurával Magnéta képét mozgatja?)

A közönség naiv részének ez tetszik; tapsolnak, nevetnek.

De egyszerre vége lesz a nevetésnek, mikor a kendő alól hangok
hallatszanak. A levágott fő megszólal:

«Demeter!»

A kókler összerezzen; odasettenkedik, leveszi a kendőt a főről.

Ott áll az az aranytálon, félnyaka összezsugorodott széleivel. Szemeit
forgatja, nyelvét öltögeti.

«Demeter bátya!» ismétli hangosan.

«Mi kell Fedor öccs? Ihatnál? Kell egy pohár bor?»

«Az én vérem az!» hörgi rémesen a fő.

«Nye boj sza!» Hiszen ez egri bikavér, nem szamárvér. Igyál!»

«Hiszen nincsen torkom.»

«Igazság! Hiszen nincsen torka szegénynek! De talán egy szivart el tudsz
szívni?»

Azzal Demeter rágyujt egy bokkra s mikor maga kettőt-hármat szítt
belőle, oda dugja azt a levágott fő nyitott szájába.

És Fedor feje elkezd pöfékelni.

Az aztán az idegcsiklandó látvány, mikor az a tálrafektetett fej orrán,
száján keresztül fujja a füstöt s közben mondogatja: «pompás bokk!
pompás bokk!» A szivart hol föl, hol le billegeti, a nyelvével a szája
szögletébe tolja; aztán az összecsücsörített szájával karikákat fuj maga
elé.

A nézők borzadoznak; az asszonyok eltakarják szemeiket.

Maga a bűvész is meg van rémülve.

– Add vissza a szivart! Ide a bokkomat.

S ki akarja venni az égő szivart a levágott fő szájából, de ez úgy
megfogta azt összeszorított fogaival, hogy nem veheti el tőle.

Ekkor aztán az iszonyat mozdulatával veti a kendőt a szivarozó főre.

– Jaj, ne haragudj rám, Fedor! Inkább visszaadom a fejedet, csak add
vissza a bokkomat.

S aztán megint lerántva a kendőt a főről, fölemeli ezt üstökénél fogva
az aranytálról; a levágott fő egyre fujja a füstöt orrán, száján
keresztül, szemeit forgatja rémségesen. Demeter nem birja ezt nézni;
keze lába reszket, térdei összeverődnek; rádobja a kendőt a balkezében
tartott főre s odaviszi azt a lenyakalt törzshöz; odailleszti a
nyakához, a pallossal elvágja a kezére hurkolt zsinórt; arra Fedor
egyszerre talpra ugrik, megtapogatja a fejét: helyén van, a szivar még
füstöl a szájában.

«No hát itt van a bokkod!»




XIV.

Vacsorálni a Borodinszkyak is a Magnéta-trattoriába mentek.

Finom két gavallér volt. Eleven, vidám kedélyű fess legények. Simára
borotvált arczuk annyira hasonlított egymáshoz, hogy csak a szemeikről
lehetett őket megkülönböztetni; Demeternek dióbarna szeme volt, Fedornak
aczélkék. Az orosz typus simára borotválva rendkívül érdekes. Akkor
egész meztelenül mutatja hódításra vágyó jellegét.

Francziául épen olyan tisztán beszéltek, mint németül.

Az első megjelenésükkel megnyerték a habituéket, a kik hűtelenek lettek
Magnétához.

Ezen az estén a Magnéta szinházában az első padsor üresen maradt. Ki
voltak véve a zártszékek, de hiányzottak az exaltált nézők, a
convulsionairek, azok mind a Borodinszky-szinházhoz pártoltak.

Természetes, hogy a két művész a vacsoránál a kerek asztal vendége volt.
Jobbról-balról Prokopin úr mellett ültek. Ritter von Sonnenfegerrel
németül, monsieur Flagellánnal francziául csevegtek. Prokopin úrral
pedig oroszul. Az orosz nyelv nagyon imponál, erőteljes hangzatú.

Prokopin úr egészen elemében volt, hogy hazája nyelvén beszélhetett
jobbra és balra. A társaság többi tagjai semmit sem értettek belőle.
Csak az ütötte meg a füleket, hogy a «Magnéta» név többször lett
kiejtve. S utána mind a három férfi nevetett; Fedor egész discrét módon,
szája szélét ujja hegyével törülgetve, Demeter ellenben provocáló
arczkifejezéssel, míg Prokopin úr teljes hahotára szalajtotta a száját,
hogy valamennyi arany plombát (magyarul «arany»-ólmot) meg lehetett
látni a fogtartó barlangjában.

Szegény Magnéta!

Mit fog tehetni?

Összepakolja a szemfényvesztő czók-mókját s meg sem áll
Konstantinápolyig.

A versenyt nem állhatja ki a levágott beszélő fejjel.

Az új megbuktatja a régit.

Épen úgy, mint az irodalomban.

Az idealismust megbuktatja a realismus, a bűbájost a borzadalmas.

Aztán mikor mellesleg maga a Magnéta is odavonatik a borzalom jelenetei
közé; mint díszítmény, mint staffage.

Hahaha!

Holnap már le fogják szállítani a Magnéta-szinházban a belépti díjat
ötven krajczárra.

– Uraim, ne beszéljünk a Magnétáról, szól Demeter. Tudják, mi készek
vagyunk a tündérnőért a fejünket is koczkára tenni. Ezt a poharat a
bájos Magnéta egészségére.

Igy tesz az igazi gavallér. Áldomást iszik a versenytársára. Porrá töri,
megöli; de felköszönti.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Másnap délelőtt Iván egy látogatójegyet prezentált Magnétának. Magnéta
elvette a jegyet az ezüst tálczáról s mérgesen dobbantott a lábával.

– Ledobjam a lépcsőn? dörmögé Iván.

– Bocsássa be.

Demeter volt a látogató.

Elegáns látogatókosztümben. Gomblyukában piros szekfű. Kalapját
oldalához fogva mély bókot vágott Magnéta előtt.

Magnéta összefont karokkal fogadta. Ez a legelutasítóbb pose.

– Mit akartok itten ti? sietett kérdezni, mielőtt a látogató üdvözletét
elrebeghette.

– Istennőm!

– Miért jöttél ide?

Válasz helyett Demeter a kalapjából kihúzott egy gárdénia-bukétot s
odakinálta Magnétának. Ez volt a tündérnő választott virága.

Arra mégis csak szét kellett bontani a karjait, hogy átvegye a csokrot.

– Hadizenet?

– Az.

– Hát jól van. Én nem félek tőled.

Azzal leszakítva egy gardéniabimbót, odahajítá Demeter arczába.

– Hát ülj le, szamár!

Helyet mutatott neki egy karszékben; maga leült a kerevetre.

– Verekedni jöttél velem? Nem félek tőled. Utoljára mégis csak én
kerülök fölül.

– Azt akarom.

– Megbolondultál?

– Meg. Azért jöttem ide, hogy elvegyelek.

– Mit adsz értem?

– Magamat.

– Hahaha! Mit csináljak én te belőled?

– Férjet.

– Ehez az egyhez nem értek.

– Ezt az egyet kell megtanulnod.

– A kik tanítani akartak, mind kidobtam az ajtón.

– Mert nem találtál hozzád illő társra. Királyleány nem mehet máshoz,
mint királyfihoz. Te nem lehetsz felesége másnak, mint egy bűvésznek.
Veled csak én vagyok egyenrangú. Mink is Reichsunmittelbar fejedelmek
vagyunk. Uralkodunk az egész világon. Jövedelmem fölér a tieddel.

– Átadod nekem a bűvészeted titkát?

– Azt nem. Mert az az én birodalmam. A titkom teszi adófizetővé a
közönséget. De neked adom a hűségemet, szerelmemet, vagyonomat. Én sem
akarom a te titkodat kitanulni. Regnálj te azzal a magad birodalmában.
Igy ketten kétfelől osztozunk a dicsőségben és gazdagságban s
mindenikünk tündérnek, varázslónak hiszi a másikat. Illusio kell ahhoz,
hogy valaki férj és feleség legyen.

– Tehát azért jöttél ide, hogy feleségeddé akarsz tenni?

– Egyenesen azért.

– Igazi, valóságos feleségeddé?

– Mernék-e egyébre gondolni?

– Tudod, hogy én zsidó vagyok?

– Zsidó leány.

– Akarsz zsidóvá lenni miattam?

– Nye dáj Boh!

– Hát azt akarod, hogy én legyek oroszszá?

– Kereszténynyé. Az neked nem kerül áldozatba. Zsidó nőnek kereszténynyé
lenni.

– Nem! oroszszá; mert te az vagy s a magad szertartása szerint akarsz
templomi pompával áldásban részesülni. Hát én egyszer végig néztem egy
ilyen orosz templomi szertartást; szép az. Van benne sok misticus
varázs, csupa simbolisticus jelentőség. Meg kellett azt előzni a zsidó
menyasszony megkereszteltetésének. Az is szép czeremonia. Az értelme is
magasztos. Egy isteni lelkű férfialak előtt térdre borulás, a kinek
vallása a szeretet, a fölvilágosodás; üdvözlése egy fenséges női
alaknak, a ki képviseli a szenvedésekben való megdicsőülést; aztán egy
kancsó tiszta víznek a fejre csorgatása. Jól mondád, hogy ez nem kerül
áldozatba. De a minek ezt a szertartást meg kell előzni, ez a
rettenetes. Annak a menyasszonynak, mielőtt a keresztséget felveendé,
meg kellett átkozni az elhagyott vallását, apái hitét, a szent
frigyládát és a thórát, a tizenkét drágakővel ékesített Urimot és
Thummimot, a kiben Jehova lelke lakik, megátkozni a prófétákat és a
patriarchákat: Mózest, Ábrahámot, Izsákot, Jákobot! Dávidot, a zsoltárok
énekesét, Salamont, az énekek éneke költőjét! megátkozni a szent Sion
hegyét és az örök Jerusoloimot! megátkozni az apák ereklyéit s a
bálványok közé, a Thammuzhoz, az érczkigyóhoz, az arany borjúhoz vetni!
Oh az rettenetes szertartás! S te azt mondod, hogy ez semmi áldozat? Hát
neked csak az fáj, a mi a bőrödet sérti? Eredj! Komédiás vagy! Keress
magadnak komédiásnőt. – Én Magnéta vagyok. – A mit a testemmel csinálok,
az szemfényvesztés; de a lelkem igazán tud az égben járni. Nem jöhetsz
utánam!

– Most már még őrültebben szeretlek. Most már a lelkedbe is szerelmes
vagyok! Imádlak! Bálványom vagy!

– Úgy? Tehát szerelmes vagy belém? Teszi-e azt szerelmes vőlegény, hogy
imádata bálványát szájtátó publicum előtt gúnyos tréfa tárgyául
mutogassa?

– Hát hiszen te magad is mutogatod magadat, ugyanazon poseban, élő
alakban.

– De én nimbusszal veszem magamat körül, ideális, költői sceneria
összhangjában; szinész létedre nem tudnád, mi a különbség a tragœda és a
histrió között! Te pedig egy sorban mutogatsz engem a világszép
leányokkal, kiket egy vőlegény sem választana nyoszolyó-leánynak
(Kranzjungfer!) a menyasszonya mellé. Ezt én neked meg is tilthatnám,
mint jogtalan visszaélést az én tulajdonommal.

– Hiszen nem én mutogatom a képedet, hanem az öcsém Fedor.

– Hát te nem vagy egy egész ember, hanem csak egy emberpárnak a fele?
Hát az öcséd mutogatja a képemet, a ki megvette azt három frankért,
tehát az övé, tehet vele, a mi neki tetszik. Hallod-e Borodinszky? Én
szántam neked valamit ezért a tréfáért: csakugyan a kezemet; egy pofont
ezzel a kezemmel, mihelyt megkaphatlak; de most már Fedorra kened a
vétket; no hát küldd ide Fedort, majd annak adom át, a mit a kezemben
tartogatok.

Megnyálazta a tenyerét kifejező mimikával.

Demeter meghátrált. Egy szép hölgytől igért pofleves ellen nincs más
védelem, mint a megretirálás.

– Megállj! Kiáltá rá Magnéta, elállva az útját. Hát beszéljünk erről a
dologról komolyan. Én elfogadom az okot, hogy miért jöttél ugyanabba a
városba a látványosságoddal, a hol én tartom a mutatványaimat. Eddig
egyetértés volt közöttünk, hogy kikerüljük egymást. Feleségeddé akarsz
tenni. Eddig még csak ellenségeddé tettél. Azzal, hogy a mutatványodhoz
az én alakomat rántod elő. Erre te azt feleled, hogy hiszen én magam is
ugyanazokban az állásokban mutatom magamat, élő testben. Logika szerint
tökéletes igazad van. Hát én megszüntetem a Magnéta productiókat. Nem
vagyok többé Magnéta. Akkor aztán a te szinpadodon sem jelenek meg. Ez
is logika.

Demeter olyan görbe hátat csinált, mint egy kandur. Szabódni kezdett.

– Nem! Már ezt ne tedd. Hisz azzal egy rengeteg jövedelemről mondanál
le. Ily áldozatot én te tőled nem kivánok.

– Nem kivánsz tőlem ily áldozatot? Maradhatok azután is a Magnéta, ha a
te asszonyod leszek; a földdelej ártatlan leánya; az égbenjáró alak.
Hallod-e, én valamit nem tudok, mert nem láttam; te tudhatod. Szokás
azokban az országokban, a miken te átbarangoltál, hogy a férj és feleség
egymást szeressék?

– Természetesen.

– Hát miután te úgy képzeled a mi köztünk létrejövendő házasságot, hogy
a mint a templomból kijöttünk, a hol az áldást utánunk dobták: az
egyikünk az egyik világvégére fusson, a másikunk a másikra; mert ha egy
városban kerülünk össze, tönkre teszszük egymást; ugyan mi lesz az, a
mit kettőnk között szerelemnek hínak?

– Hiszen nem mindjárt…

– Ugy-e? Nem mindjárt! Csak a míg a rózsából csipkebogyó lesz.

Magnétának lihegett a keble, a szemei kerekre fölnyilva szikráztak
veszedelmes tűzzel, rózsaszinű orrczimpái széttágultak, fogsorai
villogtak fölhuzott ajkai virágkelyhében. Egyszerre csak megkapta a két
kezével Demeternek a torkát, mint egy nőstény párducz.

– Te gazember! Azért akarsz nőül venni ugy-e, hogy aztán eladj egy
dúsgazdag Sardanapalnak. Eltakarodj, mert megfojtalak. Nem vagy rá
érdemes, hogy ezt a neked szánt pofont átadjam. Küldd ide az öcsédet,
majd annak átadom: az egész ember!

Azzal eltaszította magától a férfit.

Demeter rendbe hozta a nyakravalóját; megállt a Magnéta előtt egyenesen,
fölemelt fővel.

– Magnéta! szólt indulattól reszkető hangon, – én esküszöm minden
szentekre, hogy szeretlek; birni akarlak, s a ki el akar tőlem venni,
azt megölöm.

Azzal meghajtotta magát és eltávozott.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Többé nem mutogatták a levágott fő komédiája mellett a Magnéta képét.

A Magnéta sem tartott több előadást; a szinpadát bezárták, a képes
reklámjait leszedték a hirdetmény-táblákról.




XV.

Ezentúl minden reggel küldött Demeter Magnétának egy gardénia-csokrot.

Egy inas hozta, a kitől azt sajátkezűleg vette át Magnéta.

Mindannyiszor egy aranyat ajándékozott a bukéthozónak.

Az arany 1848-iki magyar érem volt. Nem pénz az már, hanem érem; a ki
kapja, megtartja emlékül. A magyar király álló képe van rajta,
koronázási díszben, magyar körirattal.

Az inas feltünően szép fiu volt. Világoskék frakkot viselt, ezüst
gombokkal; a gombokon egy kétfejű kigyó volt; bizonyosan a Borodinszkyak
nemesi czímere.

Az inas, mikor a bukétot átadta s az ajándékot elfogadta, meghajtá a
féltérdét Magnéta előtt, jobb kezét a hölgy lábaihoz hajtá le, baljával
pedig a kapott aranyat ajkaihoz szorítá.

«Blahodarju szudarinya.»

Nem blagodarjut mondott, hanem blahodarjut.

Magnétának is megakadt a szeme a csinos legénykén.

– Mi a neved, fiacskám?

– Alexej. Szolgálatodra, szudarinya.

– Talán te is jongleur vagy?

Válasz helyett a fiu hátat fordított Magnétának; de a feje azért
arczczal fordulva maradt, úgy bólintott rá. Ennek a feje előre-hátra
forgatható, mint a nyaktekercs madárnak.

Ettől fogva nem adott aranyat az inasnak Magnéta, hanem egy
kézszorítást. Hisz ez művésztárs. Az inas megcsókolta a nyújtott kezet s
jobban örült a kézcsóknak, mint az aranynak.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Nem! Nem! Nem találtuk ki! Ez nem a Fedor. Annak kék szeme van, ezé
fekete.




XVI.

Egyik előadás alkalmával egy nagyon előkelő főúr próbára akarta tenni a
szemfényvesztőket.

Az volt a kitudandó, hogy az a szivar, a melyet Demeter a levágott fő
szájába dug, ugyanaz-e, a melyet Fedor a fogai között tart, mikor ismét
a fejéhez kerül?

Ezt igen egyszerű módon lehetett kitudni.

A főúr ott ült az első sorban: a notabilitások számára föntartott
dísz-zsöllyében. Mikor a szivarozás jelenetére került a sor, elővett a
tárczájából egy ezüsttel borított s piros szalaggal övezett havannát
(darabja Londonban három shilling) s azt nyújtá oda Demeternek, hogy
kinálja meg ezzel a levágott főt.

Ez még nem nagy veszedelem.

Hasonló szivar bizonyosan van a bohócz zsebében is. El van az készülve
az ilyen gáncsvetésre.

Hanem a Danaus-ajándék még más furfangot is rejtett magában. Ebbe a
szivarba egy hosszú aranytű volt elrejtve, melynek gombját az ajándékozó
monogrammja ékesíté.

A rémjelenet alatt a szivarnak körülbelül fele el szokott hamvadni.

Mikor a hatásos jelenetnek vége volt, a fölszabadított Fedor talpra
ugrott, a magasrangú főúr fölszólalt: «szeretném azt a szivart látni».

Fedor kivette a félig elégett szivart a szájából s odanyújtá a főúrnak.

A szivarba dugott arany tűnek a feje már meszsze kiállt az elégett
csutakból. – Bizony ugyanaz a szivar volt az, a melyből a levágott fő
fujta a füstkarikákat, mely folytatta a pöfékelést, mikor Demeter
üstökénél fogva a levegőbe emelve tartotta. Az volt a Fedor szájában. A
főúr szivara kézről-kézre járt; mindenki láthatta benne az arany tűt.

Ezzel aztán még kitalálhatlanabbá lett a varázsló mutatvány.

Az a szivar tanuskodott mellette, hogy a levágott és helyretett fő
ugyanaz.




XVII.

Iván úr ismét hozott egy névjegyet az ezüst tálczán Magnétának.

«Borodinszky Fedor.»

Hát el mert jönni!

A látogatót bebocsátották.

Ez nem hozott semmi virágcsokrot; üres kézzel jött, üres kézzel! Az
istennő templomába! Micsoda vakmerőség!

Minden lépése egy bók volt (mint a mazurkában).

Magnéta büszkén hátravetett fővel ment eléje; mosolygásában
kegyetlenkedő diadalérzet volt rejtve.

A hogy megmondta, hogy mit fog tenni Fedorral, ha szeme elé kerül, a
profanált fényképeért!

Első üdvözletül adott neki egy olyan igazi pofont, hogy csak úgy
csattant.

A másik perczben aztán a nyakába vetette magát s betakarta az ütés
foltját egy igazi csókkal. Az is csattant.

(Hja bizony, a pofonütés – egy szép hölgytől – szörnyű uzsorás adósság;
attól vérengző nagy kamatot kell fizetni.)

– Tudtad, hogy mit kapsz tőlem, ha idejösz?

– Tudtam.

– Mind a kettőt?

– Mind a kettőt.

– Akkor derék fiu vagy. Ülj ide mellém.

S oda húzta őt maga mellé, a kerevetre. A fejénél fogva.

Meg nem állhatta, hogy ne nevessen.

Hogy ő most kezében tartja azt a fejet, a mit annyiszor levágtak; mégis
itt van. Lehetetlen ezen nem kaczagni!

– No hát mondd, mit hoztál?

– Ezt az én fejemet, a mit a kezedben tartasz. A mit már annyiszor
levágtak – játékból, most vágd le te igazán, ha neked tetszik.

Magnétának nagyot villant a szeme e szóra.

– Te át akarod adni nekem bűvészetednek a titkát?

– Hogy tégy vele úgy, mint Cleopatra tett a drága igaz gyöngyével,
olvaszd föl eczetben.

– Aztán igyam meg azt, mint Cleopatra, az ő Antoniusa egészségére? És
aztán cserébe adjam át te neked az én bűvészetem titkát? Volt-e
Cleopatra az ő Antoniusával az Isis templomában? Nem volt. Egyenesen az
Astarte templomába mentek? Galambot áldozni? Mi kötötte őket egymáshoz?
A kölcsönösen egybeolvadt nimbus? Egy királynénak és egy triumvirnek nem
lehet szétválni, ha aureoláik egybefonódtak.

– Azt mondod, a mit én mondok magamban, suttogá Fedor.

– De tudod-e azt, hogy mikor Antoniusnak meg kellett halni, akkor
Cleopatrának is meg kellett halni?

– Vagy megfordítva történt?

– Mi megölhetjük egymást, ha eláruljuk egymásnak a titkát.

– Hát nem fölséges gondolat az, hogy az ember a halál angyalát ölelheti?

– S mikor a léptei hangját hallja, azt mondja szívdobogva: «itt jön az
én halálom!» Kezdj hozzá. Elébb te fegyverezd le magadat. Vesd le a
bűvpánczélt, a mi sérthetlenné tesz. Aztán majd én adom át a nyilat, a
mi megölhet, ha ellenem fordítod.

Fedor hozzá kezdett.

Csak akkor, a mikor beszélt, tünt föl Magnétának a nagy külömbség a két
testvér között.

Első tekintetre hasonlók voltak egymáshoz; ugyanaz a hosszukás arcz,
nyúlt vonásaival, a boltozatos homlok, kiálló szemöldök-csontokkal, sűrű
szemöldökkel, az a finom egyenes orr, a csigametszésű száj, a kettős
áll, még a barna és kék szem is hasonlított a világosság ellenében,
akkor zöld színt játszott mind a kettő. Hanem a beszéd egyszerre
előidézte az ellentétet. Demeternek a szemei szenvedélytől villogtak,
szája határozott jellemet, kegyetlen, boszúálló természetet árult el,
míg Fedor szemei ábrándozó, méla kifejezést vettek föl, sötét karikáktól
körülvéve, mélyen bennülőknek látszottak. Demeter arczának olajfakó
színe alatt lobogott a rejtett láng, míg Fedor arcza lelkesedésében még
halványabbá szellemült át s az az egyetlen redő a homlokon a két szemöld
között Demeternél fenyegetően mélyedt be, Fedornál pedig hizelgően
törekedett elsimulni. Ha a beszédben szünetet tartott, Demeter
összeszorítá az ajkát, Fedor pedig nyitva feledte a száját.

– Tehát legelőször is azon kezdem rejtélyünk fölfedezését, hogy a
Borodinszky testvérek nem ketten vannak, Demeter és Fedor, hanem hárman.
A harmadik Alexej.

– Ezt már kitaláltam. Ez az inas.

– Semmit sem találhattál ki. Az Alexej a főszereplő közöttünk. Ő a
levágott fejű. A mutatványnál őt híják Fedornak. A világi társaságokban
én járok Demeterrel, Alexej szerepel, mint közös inasunk, de a
bűvészszinpadon ő a «star». Ezt nem sejtheti senki, mert a bohócz-álarcz
minden arczot ismeretlenné tesz.

– Hát e szerint azzal a neked adott pofonnal ő neki tartoztam?

– Ne fecsegj közbe; hanem figyelj arra, a mit én neked beszélek. A pofon
jó helyre került; én mutogatom az arczképet, a mi fölött a két bohócz
osztozik. De fogd be a szádat. Vagy én csukom be! (Fenyegető
mozdulattal.)

A Magnéta kihúzta a hajából a mérgezett hegyű nyilat s keresztül fogta a
szájában. («Most próbáld becsukni!»)

A haj leomlott a vállára.

(Hát ez nem közbeszólás?)

– Apánk szintén hírhedett bűvész volt, a ki valamikor Boscóval és
Filadelfiával versenyezett. Utazásai közben minket is magával hordott az
anyámmal. Demeter öt éves volt, én négy, Alexej szopós baba. Az anyánk
fiatal asszony.

– Szép lehetett, ha hozzá hasonlítatok.

– Reménylem, hogy az apánkhoz hasonlítunk. – Egyszer Déloroszországban
utaztunk, Odesszába törekedve. Útközben tatárok rohanták meg a
vendéglőt, a melyben szállásoltunk. A csárdás elrejtett bennünket a
magtárba. Ott lapultunk meg több utassal együtt, a kik között volt egy
asztrakáni prémkereskedő is. Csendesen kellett magunkat viselnünk, hogy
a tatárok észre ne vegyék ottlétünket. A csárdás esküvel állította a
tatárok előtt, hogy elfutottunk. A rablók aztán szorgosabb dolognak
tartották a bőröndjeinket kizsákmányolni, mint keresésünkkel tölteni az
időt. Ez alatt a kis Alexej elkezdett sírni. Anyánk mindent elkövetett
vele, hogy elcsitítsa, de a gyerek annál jobban ordított. Az elbujt
utasok Istenre kérték anyánkat suttogva, hogy hallgattassa el a
gyereket, mert annak a sírása elárulja a tatárok előtt a rejtekünket.
Utoljára az asztrakáni bőrkupecz kirántotta az anyánk öléből a
csecsemőt, megfogta a fejét s kitekerte a nyakát. A hátunk mögött volt
egy garmada búza, abba beledugta a gyerek fejét. Akkor aztán csendesség
lett.

Magnéta összeborzadt.

– Hát az apja?

– Annak három kést szegeztek a mellére, leszúrják, ha meg mer mozdulni.
Anyámnak is vissza kellett fojtani a könyeit.

Annál inkább elővette a sírás a Magnétát.

– Szegény, szegény kicsi poronty! Kitekerték a nyakát! Irtózatos!

Aztán egyszer csak átcsapott a nagy zokogásból a nevetésbe.

– Hahaha! De milyen bolond vagyok én, hogy siratom a kis Alexejt, mikor
most is él… hahaha! Hiszen ő az.

– Az ám. Ez a csoda. A mint a tatárok elrobogtak az összeharácsolt
prédával, az utasok is előkeczmelegtek. Szegény anyánk akkor kezdett el
csak sírni, épen úgy mint te most s aztán ő is egyszerre csak átcsapott
a nevetésbe, épen úgy, mint te most. Hát ugyan min nevetett? Azon, hogy
a mint a kis Alexejt kihúzta a búzából, hát annak a feje már szépen
vissza volt egyenesedve, a szájából köpködte a búzát és enni kért.

– Inni! Te golyhó! Úgy mondják.

– Az apánk meg tánczolt, danolt örömében. Az anyám földobta az Alexejt a
levegőbe magasra, az apám meg elkapta, úgy lapdáztak vele. A gyerek
ordított, a hogy a száján kifért, azok meg össze-vissza csókolták, mi
gyerekek is csókoltuk. – «Ebből lesz a csodakölyök» – mondá apám, az öt
ujja hegyén balancirozva a ficzkót. Huh, mit fogok én ebből teremteni?
Már akkor támadt az apámnak az az eszméje, a mivel most az egész világot
bámulatba ejtjük.

– A beszélő levágott fő szinpada?

– Egész életünkben erre idomított bennünket; de különösen Alexejt, a
kinek szopós gyerek kora óta megmaradt az a virtusa, hogy a fejét
előre-hátra tudja tekergetni s úgy hátra tudja szegni, hogy tarkójával
megüti a háta gerinczét.

– Már most aztán érteni kezdem a többit. Engedd, hogy hadd találgassam
én. Az a vastag fatörzs belül üres s van egy szellentyű, a melyen Alexej
a fejét hátraszegheti?

– Én pedig abban az üregben vagyok elrejtve. Én vetítem a képeket a
laterna magikával egy nagy tükörre. Mikor Alexej aláhajtja a fejét, én
hirtelen helyébe tolom a mesterséges gépfejet s nyakára illesztem a
levágott nyak kaucsuk utánzatát.

– De hogy nem veszi észre a néző közönség, hogy ott mozog valami a kendő
alatt?

– Ez a Demeter ügyességétől függ. Abba a kendőbe, melyet ő Alexej fejére
dob, vékony sodronyok vannak húzva, melyek annak olyan formát
kölcsönöznek, mintha egy fej volna alatta. Mikor Alexej azt mondja
«amen», én egy percz alatt megcsinálom a fejcserét; akárhogy figyeljen
valaki, nem veheti észre. A bűvészetben az a titok, hogy harmadpercznyi
pontossággal dolgozik két vagy több egyetértő ember s a bűvész
kézmozdulata gyorsabb, mint a nézőnek a szeme.

– Tudom. – Hiszen magam is szemfényvesztő vagyok.

– A többi aztán egyszerű escamotage és gépjáték. A levágott fő amerikai
technikus remekműve. Szemeit úgy forgatja, nyelvét úgy mozgatja, mint
egy igazi lenyaktilózott ember; a vért szivacs csepegteti az arteriából.
Demeter oda helyezi azt az aranytálra. Annak a feneke is egy szellentyűt
képez. Ez nyeli el a vadászzsákmányt, a mit a bohóczok el akarnak
költeni; ez tölti meg helyette körömfaladékkal az abroszra emelt tálat.
Demeter ismét letakarja a főt egy kendővel, melynek ránczai a fő
ottlétét mimelik. Én az alatt, a míg Demeter a publicumot harangirozza,
átveszem a szellentyűn a gépfejet s kitolom helyette a magamét, nyakam
körül a levágott nyak utánzatával. Az arczom épen úgy van álczázva,
kifestve, hármas üstökkel földíszítve, mint a gépfejé és mint az
Alexejé. Mikor aztán a kendő alatt megszólalok «Demeter»! az a jel, hogy
a cselfogás végre van hajtva.

Magnéta a tenyereibe tapsolt:

– Remek gondolat! A közönség azt hiszi, hogy a levágott fő beszél.

Magnéta régen eldobta a földre a szájából azt a mérgezett nyilat;
külömben attól nem beszélhetett volna. Az arcza egész pirosra volt
kigyulladva.

– Mondjad tovább, mondjad!

– Ekkor következik a borzalmas jelenet azzal a szivarral. A nézők
ájuldoznak, mikor azt látják, hogy a levágott fő billegteti alá s föl a
bokkot, a nyelvével a szája szegletébe igazítja s fujja a füstkarikákat
maga elé; majd meg az orrlikain ereszti ki a füstöt s mondogatja «jó
bokk, pompás bokk!» de néha zsörtölődik: «hej de komisz Glimmstengl!
hisz ez patkányfark! valóságos szabadkőműves szivar».[1]

Magnéta kaczagott, mintha csiklandoznák. Most már a mérgezett hegyű tőrt
is eldobta a szőnyegre. Valahogy elő tudta húzni szépen, észrevétlenül a
jarrettièrje mellől.

– Neked ez persze mind nevetni való; a publikumhoz tartozol – most. De
ha elővennéd a művészi érzékedet, hát akkor éreznéd majd azt a
borzongatást, a mit éreznek a jongleurök minden mutatvány előtt, mikor
nyaktörő tréfáikhoz kezdenek, a mikben egyik a másiknak az életével
játszik. Játék előtt keresztet vetnek magukra, megcsókolják egymás
száját, azt a görbére festett szájat: «Isten segíts!» S mikor lemossák a
festéket arczukról, látnád, milyen halálsápadt az arczszínük! Alexejnek
félóra hosszat kell fejét természetellenesen hátraszegve dugni, a
lélekzetét az észrevehetlenségig visszatartani, egész testét
megmerevíteni. Demeternek a takaró alatt kell az éles pallosával egy
metszést tenni, melylyel a gépfejet a nyaktól elválasztja; mert a
gépfejnek nyaka van, a mit le kell vágni. S Demeternek a pallossal egy
olyan harántos karélyvágást kell tenni, mely egy milliméternyire ki van
számítva, mert ha elhibitja, hát akkor ketté vágja Alexejnek a torkán a
kiálló gégefejet.

Magnéta nem nevetett már. A két kezét vállaira tapasztá keresztbe téve.
Borzongott.

– De az én helyzetem a legborzalmasabb. Mikor a fejemet az aranytál
fölnyiló szellentyűjén földugom, ha annak a szellentyűnek a nyilása úgy
maradna, minden ember észrevenné, hogy ott egy üreg van s a hézagon túl
egy eleven ember következik. Mikor megszólalok a takaró alatt:
«Demeter», akkor a bátyám odalép a fatörzshöz s a lábával megnyom egy
gépet, mely az aranytál fenekének a széleit odaszorítja a nyakamhoz, úgy
hogy belemélyednek a húsomba. Úgy érzem magamat, mint a kinek a nyakát a
garottba szorították s ott tartják az akasztófán félig megfojtva. Ha
Demeter jobban megnyomná a sarkával a gép pedálját, igazán megfojthatna.

– Nem! Nem! Az nem szabad! sikoltozott Magnéta, a hajában dulva a két
kezével s minthogy a garottból nem szabadíthatá ki Fedor nyakát, a
selyem nyakravalóját oldozta föl: «Ti nagy bolondok vagytok! Ez czudar
mesterség!»

– Soha sem tudom megszokni. Minden előadás előtt megátkozom apámat és
testvéreimet s a hideg lel, mikor rám kerül a sor. Hanem hát ez a
művészpálya s mikor vége az előadásnak, akkor megint azt a kéjt érzem, a
mit érezhet egy megkegyelmezett rab, a kit az akasztófáról vettek le. Az
sem mindennapi gyönyörűség! Visszatérés a vesztőhelyről.

– Szegény, szegény Fedor!

– Aztán tovább foly a szemfényvesztés. A mint a kendőt ismét a fejemre
vetik, a gép elbocsátja a nyakamat, én a fejemet visszahúzom az oduba,
az égő szivart a gépfej szájába dugom; abban van egy mesterséges szívó
és fújtató elrejtve, a mely az égő szivart tovább hamvasztja s a füstöt
a fej száján és orrlikain kitaszítja. Ezt mutatja föl Demeter a
közönségnek. Utoljára aztán a gépfej odakerül ismét letakartan Alexej
nyakához; én gyorsabban, mint a gondolat, végzem a fejcserét; a szivart
az ál-Fedor szájába dugom s az egyszerre szivarozva ugrik föl halálos
fektéből. A közönség nem tudja, hogy három különböző fejet látott: két
elevent, meg egy csináltat; azt hiszi, hogy egy és ugyanaz volt. És
tapsol.

Tapsolt a Magnéta is, hogy piros lett bele a két tenyere.

Aztán megragadta Fedor két kezét.

– És már most ezzel a titokkal kezembe vagy adva testestől, lelkestől.

– A megsemmisítésig. Ha kibeszéled, a mit tőlem hallottál, a
Borodinszky-szinpad lesülyed közönséges komédia-bódévá s mi mind a
ketten (az öcsénk nem jön szóba), a kik most az elegáns világ kegyenczei
vagyunk, a fejedelmi udvarok elfogadottjai, a kik lánczfüzéren hordjuk a
kapott ordókat a mellünkön, egyszerre alászállunk a csepűfalók
kategoriájába.

– Épen mint én, ha bűvészetem titkát elárulja valaki.

– De te ne áruld el azt nekem, szólt Fedor, fölállva Magnéta mellől. Én
kezedbe adtam magamat, hogy megsemmisíthetsz. Nem kívánok tőled
hasonlót. Rabod akarok lenni, nem urad.

– Ezzel a szóval fogtál meg. Én pedig nem fogadok el tőled semmit
ingyen, csupán cserébe. Fejet fejért, lelket lélekért. Titkot titokért.

– Ne tedd azt! Ne avass be engem a te bűvészeted rejtélyeibe. Én
romlottszivű ember vagyok. Ismerem magamat. Én nem tudom utánozni a
názáretbeli Jézust. Ha engem fölvisz az ördög a magas hegyre s
megmutatja a világ gazdagságait, azt mondva: «én ezt mind neked adom, ha
előttem leborulsz», én nem tudom neki azt mondani: «távozz tőlem sátán».

– Akkor én jobban ismerlek, mint te saját magadat. Azt akarom, hogy láss
te is annak, a mi vagyok. Neked nem akarok tündér lenni. Tudd meg, hogy
ember vagyok, asszony-ember. Aztán legyen meg mind a kettőnknek az az
érzése, a mi keverve van üdvből és kárhozatból; pokoli gyönyör és
mennyországi irtózat együtt, hogy én most ennek az embernek az életét
itt tartom egy lúdtollban, egy tintacseppben; ha ez a csepp tinta ki
lesz irva, az az ember meghal! Ülj vissza mellém. Hadd mondjam el neked
az én bűvészetem titkát.




XVIII.

Magnéta ismét odavonta maga mellé Fedort s megkötötte nyakravalóját, a
mit az imént ijedezésében fölbontott, aztán a két összetett kezét a
vállára helyezé, arczát a kezére nyugtatta.

– Az én bűvészetem titka az optikai csalódás. Ez nagy apparátussal jár
és saját ház kell hozzá, mely ahhoz van eleve berendezve. Apám gazdag
látszerész és tükörgyáros volt Amerikában. Ő készítette a legnagyobb
refraktorokat és reflektorokat; az ő találmánya ez a bűvészi mutatvány.
Van egy terem, tulajdonképen atelier, mely három kontignációt foglal el.
A földszint a gépezet, az első emeleten a szinpad, a másodikon az
égbolt; a szélessége a teremnek megfelel a magasságának.

Fedornak az arczát csiklandozta Magnétának a fölbomlott haja; ez kellő
alkalom volt arra, hogy fejét magához szorítsa.

– Most ide figyelj! A bűvészet gépezete áll négy óriási
tükör-üveglapból, a mik közül kettő egymás fölött jár szabadon,
horizontálisan, gép által mozgatva; a harmadik, mely tükörré van
amalgamázva, szögletbe hajlítva áll fölötte; a negyedik a szinpad
hátterét képezi.

– Értem.

– Ne fecsegj! Most én mondom azt. Fogd be a szádat. Mert becsukom.

– Tedd azt.

– A tenyeremmel! – Az alsó tükör-üveglap adja ki az északfényt, a
hajnalvilágot, a csillagos eget, az elvonuló felhőket. A felső üveglap
egyik végén van a földteke, másik végén a holdgömb; sárgás-veres
similorból készült. E kettő között fekszem én: így ni!

S megmutatta, hogy miként fekszik, a széles kereveten.

– Tehát érted? Én horizontális helyzetben vagyok. A haránt dülő tükör
aztán az alsó üvegen át megvilágított alakomat a szinpad tükörlapjára
vetve, ott függélyes állásban tünik föl az alakom.

– Értem már.

– A bajadér így van átvetve rajtam; – látod? Semmi sem köti hozzám. A
lábammal ellököm magamtól a földtekét, mint a hogy most téged
eltaszítalak s azzal alám csúszik a tükörlap. A szinpadon úgy tetszik,
hogy repülök fölfelé. A hajamba van tűzve egy csillag. Ez egy remek
gyémánt-utánzat, melyre villanysugárt irányoznak fölülről. Akarod látni?

– Majd később.

– Hogy bebizonyítsam, miszerint semmi vonzereje sincs rám többé a
földnek, fölszórom a hajamat a fejem fölé s úgy marad. Látod? Így, a
hogy most van. A tükörlapon nyugszik. A szinpadon azt látják, hogy
fölfelé száll. No, de ne máshová figyelj, hanem a hajamra!

Pedig ez azt szerette volna kérdezni, hogy hát az alme-öv? – Magnéta
gondolatolvasó volt.

– Hát hisz azt könnyen megértheted azzal a csepp észszel is, hogy az
alme-öv sem jöhet rendetlenségbe rajtam, miután az is fekten nyugszik,
hozzám tapadva, mint ez a klámisz. Aztán kezd előtünni a hold. A hálót
képezi egy kerek mélyedés a tükör üveglapján. Mikor a csillagot letépem
a fejemről, az belegurul ebbe a körbarázdába s attól kereng aztán a hold
körül, mint egy égi drabant. Erre aztán a Magnéta, a földanya sírásától
megszontyolítva, megfordul az égen, hanyattfekve a felhőn (most te vagy
a felhő) s aztán fejjel lefelé ereszkedik; az alme-öv még sem csúszhatik
le róla. Már most érted, ugy-e?

Mindent értett.

– Mikor a szalagos alme-övet viseli a Magnéta, olyankor egy nagy fujtató
géppel lebegtetik a szalagokat; az tünteti úgy föl, mintha a hold
vonzaná magához a selyempántlikákat.

– De hát az az Iván herczeggel megesett előadás hogy ment végbe? Mikor
az tiszta meglepetés volt.

– Nálunk nincsenek meglepetések. Házunk el van látva Dionis-fülekkel.
Azokat most telefonnak híják. Megbizottaim folyvást ott ülnek a
hallgatózó gép előtt. Az afféle vakmerő beugrásokra pedig teljesen be
van rendezve a szinpadunk. Majd odavezetlek és megmutatom neked a
stratagémánkat. Azt már gondolhatod, hogy az a félbolond, a ki a
szinpadi korláton átugrik.

– A villanyos hidon?

– Nincs ott semmiféle villanyos hid; ezt csak az impresario hiteti el a
gyöngébb szívűek távoltartására. No, hát az, a ki a szinpadra beugrik,
azzal a szándékkal, hogy majd az én szalagos övemet megkapja: ott semmit
sem kap, mint a tükörképemet, a mit az optikai csalódás egész közel visz
hozzá, hanem a helyett lezuhan oda a földszintre, a hol én valósággal
vagyok. Én ugyanabból a tükörből meglátom az ő ugrását s abban a
perczben gömbölyűre összekuporodva, a hold udvarába gurítom magamat s a
hold mögött leugrom az üveglapról.

– Az impresario improvisal a holdba esett Magnétáról.

– Az ilyen malapropókra nekünk el kell készülve lennünk. Mert az a
vakmerő, a ki ezt a salto-mortalet koczkáztatja, négy méternyi magasból
lebukfenczezve, kezét, lábát, nyakát törheti s abban az esetben rajtunk
ront a rendőrség, vizsgálatot tartanak s az egész bűvészi rejtélyünket
apróra kikutatják s azzal tönkre vagyunk téve. Nekünk e végett,
elővigyázatból, egy sajátszerű gépezetünk van beállítva. Az egész
proscenium mentében elvonuló nagy hombár, mely vékony Davy-lámpaféle
sodronyból s azon belül asbest-szövetből készült. Ez pedig szinültig van
töltve pehelylyel. A vakmerő, a ki beugrott, nem törheti össze magát,
hanem az megtörténhetik vele, hogy belefullad a tolltengerbe. – Ezért
kell nekem gyorsan utána ugranom s kirántanom a pehely közül a levegőre.
Az akkor se élő, se halott; nem lát, nem hall; nem tudja, mi történik
vele. De ennek a gépfurfangnak még egyéb föladata is van. Alatta egy
gázmotor van, mely abban a perczben, a mint én a csavart elfordítom, a
föllobbanó gáz erejével fölhajítja az egész hombárt a szinpad
rámázatáig. A Davy-sodronyháló és az asbest-szövet megóvja, hogy a láng
meggyujtsa a pehely-halmazt, de keresztül bocsátja az erős légnyomást,
úgy, hogy a pehelytömeg egyszerre elborítja a nézőtért, mint egy
hólavina. Ebben a zürzavarban én kiczipelem az emberemet nyalábra fogva
s odaültetem az elhagyott zártszékre; azzal magam eltünök a szinfal
mögött. A merénylő, mire magához tér, azt látja, hogy hóemberré
változott.

Fedor kaczagott.

– Szegény Iván herczeg! Pelyhek között volt veled, meg is ölelgetted,
még sincs megelégedve.




XIX.

Úgy néztek egymás szemébe, mint mikor a fekete panthera összetalálkozik
a bozótban a korallkigyóval. A hüllő gyönyörű egy állat; pikkelyes bőre
fekete és vérpiros karikákkal pompázik; a fekete panthera is legszebb a
macskák között és legvakmerőbb. De a korallkigyónak méregfoga van!

Magnéta odasimult Fedorhoz s azt kérdé tőle suttogva:

– Akarsz-e velem odajönni a gépterembe?… Hogy meglásd szemeiddel, a mit
most előtted elbeszéltem?… A Magnétát, mikor igaz?…

– Csakugyan el akarod venni a fejemet?

Magnéta gondolatolvasó volt.

Kitalálta, hogy a deli legény fél.

Csendesen lehúzta az ujjáról azt a gyűrűt, a minek rejtett fulánkjával
meg lehet ölni egy embert s áttolta azt Fedor kis ujjára.

Most már nincs a korallkigyónak méregfoga.

– Akarsz a varázsműhelyembe jönni velem?

Egy alacsony szőnyegajtó vezetett Magnéta szobájából a szinpad alatti
gépterembe. Annak minden más kijárása zárva volt, ha az előadások
szüneteltek; ablaka nem volt sehol; villanyfény világított benne.




XX.

E naptól kezdve Magnéta nem fogadta el többé Demeter virágcsokrát. Nem
is bocsátá maga elé Alexejt, a ki azt hozta.

Kiadta a rendeletet Iván úrnak, hogy minden látogatót utasítson el.
Senki számára sincs itthon. – Boldog volt…

Később Demeternek a névjegyét hozta be Iván úr Magnétához.

Nem fogadta el a látogatását.

Másnap, harmadnap újra kisérletet tőn Demeter – sikertelenül.

Akkor aztán levelet irt Magnétának.

Azt mégis megszánta, fölbontotta. Ez volt benne:

«A Jehova Istenre kérem önt, bocsásson maga elé. Üdvösség vagy
elkárhozás a kérdés. – Menny vagy pokol forog a koczkán!»

Milyen bolond!

A levél elébb ezekkel a szavakkal kezdődött:

«A szentháromság Istenre kérem önt…»

A levéliró észrevette tévedését, kitörülte a szentháromságot s Jehovát
irt helyébe. Tökéletesen meg kellett bolondulva lennie. Keresztül húzni
tintával a szentháromság nevét!

Magnéta eltépte a levelet.

Menny vagy pokol?

Tudta ő már jól, hogy mi az a mennyország?

Fedornál volt az a kis aranyozott kulcs, mely a szobája rejtakajtaját
fölnyitá, a hova a gépház csigalépcsőjén lehetett eljutni.

Jött az várva és váratlanul.

A napnak minden szakában eljött.

Künn a komorna szobájában a cselédek összedugták a fejüket s azon
tanakodtak, hogy mivel él a Magnéta? Minden étel érintetlenül kerül ki
az asztaláról, talán éhséggel akarja magát elölni, szinpada bukása
fölötti bánatában.

Magnéta kihallgatta a telefonon a beszédjüket s nagyokat nevetett rajta.

Azt mondta a komornának: «aludni akarok», aztán bezárkózott.

A rejtekajtóban nyikorgott a kulcs: jött a tündértárs. Hozott magával
egy kis kézitáskát, abban volt mindenféle körömfaladék; boros palaczk.
Volt lakoma és játék. Hogyan eteti a galamb a fiát? Ivott már bort is
Magnéta. Megtanulta, hogy mogyorót kell enni a borivás után, akkor az
nem árt meg. Sok mogyorót megettek.

Oh még sok egyebet is megtanult. Ennek a bűvészetnek a titkai
kifogyhatatlanok. Az okos emberek azt nem tanulhatják meg; bolondnak
kell lenni elébb, hogy az ember rátaláljon.

Ezekkel a titkokkal a klasszikus istenségeket is le lehetett csalogatni
az égből.

Egy valódi igaz van a világtörténetben: az a mythologia.

S a ki ezt egyszer fölfedezte, mind azt hiszi, hogy ő az első, a ki erre
rátalált.

Pedig már az első emberpár is rátalált.

Ki vezette rá? A kigyó?

Azóta kétezer millióra fölszaporodtunk. De átkozott sok kigyónak kell
lenni már a világon.

Mindnyájan rátalálunk egyszer a paradicsomra – s mindnyájunkat
kikergetnek egyszer belőle. – Kit később, kit hamarább.

Bolond az, a ki ezt meg nem gondolja!

De még nagyobb bolond, a ki meggondolja.




XXI.

A Magnéta éhes volt már.

A trattoriából fölhozott ebédjét fitymálta, visszaküdte. A szakács
kétségbe volt esve, nem tudta, mit kellene a tündér számára kitalálnia?

Mit hát? Szalvonádlit, szalámit, mortadellát, meg rozskenyeret!

Arra éhes!

Alig várja, hogy hozzák.

Türelmetlenül jár alá s föl a szobájában.

Le-leveti magát a kerevetre s idegesen hentereg, mint a játszó macska.

Milyen soká jön ma!

Ezért meg fogják tépázni, fölpofozni és összeharapdálni – a gazembert!

Éhezni hagyni egy istennőt!

És szomjazni! – És…

No de nesz közelít; a rejtekajtóban fordul a kulcs.

Magnéta duzzogó helyzetben készül őt fogadni. Háttal fordul az ajtónak s
az ablakfüggönynyel takarja el magát.

A míg aztán megszólítják:

«Istennőm!»

Ez a hang! Fölijed rá.

Prokopin úr áll előtte.

A lélekzete elfullad. Alig bir szót kiejteni.

– Hogy jött ön ide be?

– Ennek a kulcsnak a segélyével.

S fölmutatja a baziliszkfogantyus kulcsot.

– Hogy jutott ön ehhez a kulcshoz? kérdi Magnéta elképedve.

– Megvettem. Épen úgy, mint a hogy megvettem ezt a tőrt, ezt a hajtűt,
meg ezt a gyűrűt.

S egyenkint fölmutogatja Magnétának a veszedelmes gyilkos tárgyakat, a
miket ő szerelmesének elajándékozott.

Magnéta sápadtan, kerekre nyílt szemekkel bámul a nábobra. Ezentúl egy
szót sem fog szólani. A gazdag úr felelhet neki el nem mondott
kérdésekre, miket tekintetéből kitalálni vél.

– Hát bizony, istennőm, mindent meg lehet venni a világon, csak az ember
az árát találja el. Én ezt mind kincsek árán vettem meg; – épen úgy,
mint ezt a fényképet, mely önt, mint az istennők legszebbikét mutatja
föl olympi kecseinek egész pazar pompájában.

… Még azt is.

Prokopin úr azt várta, hogy Magnéta erre föl fog sikoltani, hogy dühbe
jön; convulsiókba esik.

Meg sem mozdult. Arczát nem lobogtatta át a szégyen pírja. Fehér volt
az. – Nem. – Zöld, mint egy halotté. Csak a szeme mondta, hogy él. Alig
lélekzett.

Prokopin úr eldugta a kabátja belső zsebébe drágán vásárolt kincseit s a
másik zsebéből kihúzott egy hajlós táblájú könyvecskét.

– Hát, drága tündérnőm, most elmondom önnek, hogy miért jöttem ide. – Ön
elhagyta az eget; leszállt a földre, vissza nem is mehet, itt kell
maradnia. Ez nagyon jól van. – Én megengedem önnek, hogy engem
ruináljon. Átadom önnek ezt a checkes könyvet; számlálja meg, hány
millió van benne. Én nem tudom. Ez az öné. Elverheti ön tetszése
szerint, pompára, fényüzésre, őrjöngő mulatságra; tehet vele jótékony
alapítványokat, szétoszthatja szegények közt; vagy kamatoztathatja s
élhet a jövedékéből úriasszony módra; én nem kívánok egyebet, mint hogy
fogadjon el leghűségesebb rabszolgájának.

Magnéta nem szólt, nem mozdult.

Ismét csak Prokopin úrnak kellett egy nem tett kérdésre felelni.

– Én ezzel nem leszek ám azért tönkre téve. Nekem vannak óriási
terjedelmű gabonatermő birtokaim; gazdag aranybányáim az Uralban,
grafitbányáim. Elpusztíthatlan vagyonom van. Aztán vannak jóbarátaim a
kormánynál. Ha elbuknám, fölfelé tudnék esni.

Így szólt a Sátán arról a magas hegyről. Az a másik már leborult előtte,
hogy imádja.

A Magnéta szobor maradt.

Kis vártatva Prokopin úr ismét megszólalt, most azután megmutatta a
magas hegynek a másik oldalát; hát ott mi van? Prokopin úr tökéletesebb
ember volt, mint Sátán, mert ő a magas hegyről a Golgothát is
megmutatta.

– Ha pedig ön visszautasítja ezt az én lovagias ajánlatomat, akkor a ma
esteli bűvészelőadáson «ez a kép» fog közlátványra megjelenni; s azzal
mindenféle ég be lesz ön előtt zárva.

Magnéta a halált érzé szivében.

Prokopin úr elbízta magát föltétlen hatalmában.

– Önnek tetszésére van bízva, hogy válaszszon a kettő közül, madame.

Erre fölrezzent a Magnéta, odalépett a villanycsengetyűhöz, megnyomta a
gombot. – Iván úr belépett; közelben volt.

Magnéta odamutatott parancsoló kézzel a nábobra.

– Iván úr! Ha ez a paraszt még egyszer beteszi ide a lábát, dobja ön le
a grádicson!…

– Akár mindjárt azon kezdjem!…




XXII.

Mikor Magnéta magára maradt, végig vágta magát arczczal a szőnyegre.
Szép, hosszú haja a fején túl omlott.

Zokogott hosszan, keservesen.

A bukott angyal…

Milyen magasról esett le! A paradicsomból. A szív paradicsomából.

Vége mindennek.

Művészetnek, ábrándnak, boldogságnak.

Megcsalták, elárulták, eladták…

Mikor aztán jól kisírta magát, fölczihelődött, a haját összebogozta,
fölállt.

Akkor aztán a két öklével fenyegetőzött az ég felé.

Olyan volt, mint egy boszúállásra felgyürkőzött sorsnemtő.

Odament az iróasztalhoz, kezébe vette a lúdtollat.

Milyen gyönyör! Azt tudni, hogy ebben a csöpp tintában tartjuk annak az
életét, a kit szeretünk!

Az a csöpp tinta az utolsó gondolatjegyig ki lett irva.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –




XXIII.

A Borodinszky-szinházban búcsú-előadás volt hirdetve.

A belépti jegyeket csak agiotage mellett lehetett kapni fölliczitált
áron.

A gömbölyű asztal habituéi között már előre el volt terjedve a nesze,
hogy ez az utolsó előadás valami rendkívüli sensatiós látványt fog
nyújtani, mely okot ád a szemfüles rendőrségnek is a további előadások
betiltására. Prokopin úr engedé ezt sejtetni.

Az előadás ment a maga szokott vágásában. Az előkelő nézők már tartották
készen az Uppmann-szivart, mely a levágott fő szájában ereklyévé válni
prædestináltatott.

Minden komédia ment rendén odáig, a hol a bohóczok a szép delnők
fényképeit vettetik a laterna magikával a felhőre. A faodúban rejtőző
Fedorra volt bízva gondoskodni e tárgyban a változatosságról. Minden
napra került valami meglepetés, valami újdonság. Tegnap Lurline
kisasszony volt a versengés pályadíja: a víz alatt lakomázó sellő. Fedor
a testvéreinek sem mondta meg előre, hogy mi lesz ma a napi renden?

Egyszer aztán jött a meglepetés.

A bűvlámpa szivárvány-udvarából elővillant – a Magnéta.

Az alme-öv nélkül.

A hogy a tengertajtékból előtámadt Aphrodite!

Csak a Venus-öv volt a derekán. Egy két ujjnyi széles rószaszín
selyemszalag. Semmi más.

«Ah! Ah!» hangzott minden ajkról a nézőseregben. Mintha száz csók
hangzanék egyszerre, száz kéjéhes ajknak a czuppanása.

Ez már igazi meglepetés.

Olympi látvány.

Csak egy dühös ordítás hangzott a fölpezsdült luxuries
tetszés-czuppogásain keresztül. A Demeter ordítása.

Neki is meglepetés volt ez!

Látni a bálványozott alakot, a kit ő magáévá akart tenni, a kinek kezét
ajánlotta föl, profanálva, leleplezve szájtátó faunok és egipánok
kecskelábú csordája előtt!

Ordított, mint egy behemóth.

Szitkozódott – oroszul. Olyan hatalmas idioma az orosz a fenyegetőzésre!
Ököllel ütötte fejbe a másik bohóczot. Az meghunyászkodva húzta a válla
közé a fejét, mutatva, hogy ő nem tud semmiről. A lábával rugdalta a
fatörzset.

A közönség tapsolt.

Drasztikus jelenet volt. A szavakat nem értették, a miket a bohócz
kiabált, a festett maszk eltakart minden indulatkifejezést az arczon;
annak vigyorognia kellett; csak a tomboló toporzékolás, a dühös
hadonázás volt érthető, furcsa ellentétben a nevető arczczal.

Ki gondolhatná azt, hogy a bohócznak is van szíve?

Az egyik bohócz ugyan a szívét is meg hagyta vásárolni, mert hát okos
ember volt, de ez a másik bohócz igazán bolond volt, a ki valóban
szerelmes volt a tündérnőjébe, a ki azt a világ minden drága kincseért
el nem adta volna másnak, ha az övé lett volna.

Az ifjabb Borodinszky összetett kézzel könyörgött a bátyjának, letérdelt
előtte, szívéhez szorongatta a kezét. Mind a ketten kiestek a
szerepükből. A közönség tapsolt; azt hitte, hogy most valami improvisált
parodiát producálnak: Othello és Jágó közti jelenet parodiáját.

– Épen úgy játszik, mint Ira Aldridge. Mondá Prokopin úr a
szomszédjának, Sonnenfeger lovagnak.

– Csakhogy annak fekete volt az arcza.

– Nem az! Othelloban az is fehérre volt festve.

Végre az öcsnek sikerült rábirni a bátyát, hogy folytassák a
bűvelőadást. Elkezdtek kártyázni.

Folyott a cseh párbeszéd a kártyázók között, de közbe dörmögött
Demeternek egy-egy mérges mordulása – oroszul. Bizonyosan az üregben
elbujt Fedornak szólt oda: «tüntesd el azt a képet onnan!»

(Nem lehetett. Ez volt az ára a Judás-csóknak: vagy az igazi tündér
viszoncsókja, vagy a Golgotha! Ezért fizetik a félmilliót.)

A Magnétának (a tündér-szűznek!) ott kell lebegni – ilyen alakban – a
fölfaló szemek előtt. Ez a keresztrefeszítés!

A mutatvány tovább folyt.

A fejlevágás is végbement – minden baj nélkül. Pedig ezuttal ugyan
reszketett a keze Demeternek.

A gépfej megtette a magáét. El lett helyezve az arany tálra, leborítva a
mesterséges kendővel.

Demeter megtöltötte a poharát a megfúrt fatörzs veres borából s aztán a
proscenium szélére lépett, szerep szerint áldomást mondani a lebegő
tündérre.

De mielőtt az áldomást elköszönthette volna, valami közbe jött, a mi
megzavarta az előadást.

(A habitüéknak protekcziós kulcsuk volt a prosceniumajtóhoz, a melylyel
bejárhattak időközben.)

Iván úr jött be a nézőtérre, s egy levelet tartva a kezében magasra,
erőszakosan keresztül törte magát a közönségen.

«Egy levél Magnétától Demeter úrnak! Igen sürgős!»

S fölnyujtotta a levelet a szinpadra Demeternek.

A bohócz letette a kezéből a poharat, hogy balkezével a levelet
elfogadhassa. Jobbjában volt a pallos.

A levél le sem volt ragasztva; nyitott borítékban hozták.

A tartalma nem volt irás, hanem nyomtatvány.

A világváros legolvasottabb lapjának, a «Tagblatt»-nak holnap reggeli
tárczája volt benne – kefelevonatban.

Ez volt a czíme:

«A Borodinszky-szinpad beszélő levágott fejének titka.»

S abban elejétől végig érdekes részletezéssel leirva mindaz, a mit Fedor
Magnétának elmondott. Az egész mechanikus bohózat.

A nyomtatvány alá veres plajbászszal odairva: «revanche! Magnéta!»

Demeter kifestett arczának nem lehetett elsápadni.

El van árulva a titok, mely bűvészetének nimbusát képezte!

Kihirdetve az egész városnak, hogy miből áll az egész szemfényvesztés!

A csodaemberek közönséges csepüfaló komédiások!

Holnap olvasni fogja egy világváros… napok mulva a kerek föld minden
közönsége.

Magnéta elől el van zárva az ég, de a Borodinszkyak előtt be van
deszkázva a világ!

A takarókendő alatt megszólal a fő:

«Demeter!»

«Ahó! Itt vagy?» kiáltja Demeter. Fogcsikorgatása hallik.

Most jön a szivarozási jelenet.

A gazdag protektor, Prokopin úr, föláll a zsöllyéből s oda kinálja a
drága szivarját Demeternek.

«Tessék ez az Uppman.»

Demeter, a helyett, hogy elvette volna, odamondott a nábobnak egy szót
oroszul.

Az valami nagy gorombaság lehetett, mert Prokopin úr ijedten ült vissza
a helyére.

Aztán nem is gyujtott szivarra Demeter.

Hanem odament a beszélő főhöz azzal a nyomtatványnyal a kezében.

Levette róla a kendőt; lábával megnyomta a torokszorító gépnek a
pedálját.

Akkor aztán odatartá az aranytálon nyugvó fej elé azt a nyomtatott
czikket.

«Olvasd!»

Fedornak a fejét fogvatartá a garott.

A szemei kidülledtek. Nagyon is természetes volt.

A fogai összeverődtek; nehéz hörgése hallatszott.

Demeter várt, a míg Fedor elolvashatja az áruló tárczaczikket. Azzal egy
csapással leüté a fejét a pallosával.

Aztán üstökénél fogva fölemelé magasra a levágott főt; ezuttal az igazi
főt.

«Most beszéld már ki a titkainkat!»






TÉGY JÓT

REGÉNY




ELSŐ RÉSZ.


I.

Két úr találkozik össze a szőnyeggel bevont főlépcsőn. Mind a kettő
fölfelé tart. Az egyiken sealskin prémgalléros téli kabát van; a másikon
rövid, bársonygalléros felöltő: az sincs begombolva, alatta fekete
frakk, sárga szegfüvel a gomblyukában; fehér kravátli a nyakán.

Az elébb jövő lassú járású úri ember, a ki időt enged magának, mikor
lépcsőn megy fölfelé; az utóbb jövő fiatal athleta-alak, ez hármasával
szöki át a lépcsőket, megelőzve a másik urat.

– Szolgája Perukker úr!

– Alászszolgája Dobokay úr!

A daliás úr az első emeleti ajtónál megáll, melyen fényes pakfong táblán
olvasható e név: «Meritoris Zeno» s ott becsenget. Sokáig jönnek az
ajtót kinyitni. Az alatt a másik úr is megérkezik, az is ott áll meg.

– Ah! ön is ide igyekezik?

– Tetszett már csengetni?

– Az inasok bizonyosan most vacsorálnak. Estély előtt a cselédséget meg
szokás étkeztetni.

– Hát ma itt estély lesz?

– Utolsó az évadban. Sokat igérő programmal. Hát ön nem arra jött?

– Nem. Engem az úr hítt meg sürgetős üzleti ügyben.

– Tehát nem is akarja az asszonyságnak bemutattatni magát?

– Ezúttal czélomon kívül esik.

– Kár. Igen jól mulatna.

Ez alatt kinyitották az ajtót. Az inason látszott, hogy most kapkodta
fel a liberiáját. Két másik szolgálattevő lélek épen nagy negligéeben
iparkodott jelmezét előkeresni valami szekrényből.

– Méltóztassék! kinálta a kurta felöltős a sealskingallérost az
elsőbbséggel.

– Kérem, uram, kinálkozék az vissza.

– No, no. Aetas præcedit. (A koré az elsőbbség).

– Hány éves ön?

– Harminczkilencz.

– Én meg harmincznyolcz.

– Akkor ön csókol nekem kezet s nevezhet urambátyámnak.

Az előszobában az inas le akarta segíteni az urakról a felső
kabátjaikat.

– Hagyja Jean, monda Dobokay úr; tele a kabátom zsebe irásokkal, a mik
velem akarnak jönni.

– De csak nem akar ön felső kabátban tánczolni? jegyzé meg Perukker úr.

– Dehogy. A meghívó tíz órára szól: én még visszamegyek a szinházba; a
negyedik felvonás pompás skandalumon végződik: azt élvezni akarom. Még
most csak kilencz óra. Valamit hoztam, a mi az estély programmjához
tartozik: ettől akarom a gályámat – hogy is mondják csak a hajósok?
«löschen» – kitörülni. Tizenegyre untig elég lesz teljes díszben
megjelenni.

Ekkor aztán Perukker úrnak akarta az inas lehúzni a kabátját.

– Csak hagyja rajtam. A salonban még nincs befűtve a kandalló, a gáz sem
ég; tudom a szokást; – most is influenzás vagyok. Nem maradok soká.

S azzal mind a ketten magukkal vitték az utczai toilettejüket a terembe,
a hol csakugyan akkor iparkodott egy szolgálattevő honpolgár a
kandallóban alágyújtani, míg a másik a gázkandeláber fellobbantásával
mesterkedett. A salonban sötét volt még és hideg.

A harmadik inas pedig várt a rendelkezésre a két úr háta mögött.

Dobokay úr átadta neki a névjegyét, hogy vigye a nagyságos asszonyhoz.
Perukker úr azt kérdezte, hogy itthon van-e a nagyságos úr? Megértve,
hogy nincs itthon, azt mondá, hogy várni fog rá öt perczig: annak
okvetlenül haza kell jönni a kitűzött időre.

Mikor aztán a három inas eltávozott a teremből, azt mondá Dobokay úr
Perukker úrnak:

– Vallja meg Perukker úr, hogy ön is azért nem tette le a prémes
kabátját, mert tele van a zsebe érdekes iratokkal?

Perukker úr felnézett a csillárra.

– Ügyvéd úr hozzá szokott a titkok kiderítéséhez.

– Bankár úr pedig a titkok megőrzéséhez.

Ezen aztán mind a ketten nevettek egy kicsit.

– Mondja csak Dobokay úr, három inast tartanak Meritorisék? kérdé
Perukker úr.

– Dehogy tartanak. Csak ez a kék az ő inasuk, a ki az ajtót nyitotta
előttünk; a sárga a Vigárdyék inasa, a kit estélyeken kölcsön kérnek; a
harmadik pedig a Dobos pinczérje. Minthogy a házi szakácsné csak meleg
ételeket tud készíteni, a kocsonyákat, halakat a restaurateur
szolgáltatja s egyúttal pinczért is küld hozzá inas-livréeben.

– Nekem úgy tetszik, mintha ezeket a nagy japáni vázákat is láttam volna
már valahol, azt hiszem, Vigárdyéknál.

– Haneha azoknak az ikertestvérei voltak. Egyébiránt ez bevett szokás.
Inast, ezüstöt, porczellánt estélyekre kikölcsönözni. Ezt még a mágnások
is megteszik. S Meritorisék és Vigárdyék úgy szólván egy családot
képeznek. Hony soit, qui mal y pense.

– S fényes programmja lesz a mai estélynek?

– Sőt exorbitáns. Egy Párisból jött hegedűművész fog Sarasatet mimelni.
A nem annyira szép, mint köpczös királyi tanácsosné feledteti el velünk
Pattit. A pièce de résistance-ot pedig képezni fogja egy szellemdús
causerie, a mit a házi asszony irt s maga fog felolvasni.

– Ah! Hát a háziasszony Schöngeist?

– Magyarul «deliszellem». Az bizony. Fényes tehetség. Kár, hogy
romantikus hangulatú.

– Hát a házi úr miféle instrumentumon fog remekelni?

– Oh, az csak a börzén kottáz és nótáz.

Dobokay úr nagyot nevetett a saját szójátékának.

Perukker úr pedig nemcsak hogy nem nevetett rajta, sőt azt a kritikát
mondta rá, hogy:

– Pedig aligha jobban nem tenné, ha a klavir mellett gyakorolná a
«kotiren» és «notiren» mesterségét.

A Jean visszajött, jelentve, hogy a nagyságos asszony most fejezi be a
toilettejét s nehány percz múlva átjön az elfogadó-terembe.

– No akkor én elhordom magam innen! monda Perukker úr; nem várom tovább
a nagyságos urat. Majd megtalálom a Steingasznernél. Jó mulatást.

– Nem tetszik itthagyni a névjegyét a nagyságos úr számára? kérdezte az
etiquettetudó Jean.

Perukker úr egyet gondolkozott, aztán olyan mozdulatot tett a kezével,
mint a jegyszedő az alagútnál, mikor azt mondja a kocsisnak, hogy
«tovább».

Az inas kikisérte az előszoba-ajtóig.

Dobokay Alasztor egyedül maradt a salonban, ideje volt magát a tükörből
megnézni.

Bizony volt neki mit nézni magán. Ez a tökéletes athletai termet, a min
megfeszül minden öltöny: domború mellkas, erős nyak, jól modellált fej,
széles koponyával, gothikus homlokkal; a haj egész kurtára lenyirva, az
arcz simára borotválva, kivéve a fülkanyarító félholdakat, s a jól
kifent bajuszt, mely teljesen érvényre engedi juttatni a széles, húsos
szájat, a melybe szerelmes minden asszony s a melytől fél minden ember.
Csak a szemöldei képeznek némi rendetlenséget: az egyik lejebb húzódik,
mint a másik s ezzel még neveli annak a zöld szemnek szatirás
kifejezését. Ezeket a szúró szemeket, ezt a marni tudó szájat hajh de
sokszor megbámulják a törvényszék sorompói előtt, a hol az ellenfelét
(gyakran a királyi ügyészt) egész a vivisectióig megkínozza. A
boudoirokban még kegyetlenebb. Jaj annak, a kinek udvarol. S aztán
mentül jobban fáj, annál jobban esik. A kapott seb éhes.

Alasztor miatt rágalmaztatni is dicsekedés. Alasztor által rágalmaztatni
pedig épen apotheosis.

No de eleget beszélt már a tükör. A salon oldalszárnyajtaja szétnyilik:
belép az úrnő.


II.

Meritoris Zeno neje, Camilla, alakjában, arczában egész leányos
megjelenés. Senki sem mondaná, hogy már egy tizenkét esztendőt meghaladt
leánya van. Termete azzal a karcsúsággal bír, a mit nem a vállfűző
kényszerít rá: az öltöny csak kifejezi a szép idomokat, de nem
szabályozza; a váll, a nyak, a félig födetlen kebel enged az egészre
divinálni. Az arcz kifejezése még inkább növeli a csalódást: a halvány,
de könnyen elpiruló arczszín, a finom metszésű ajkak, korallpiros
színükkel, a rózsaszín, lüktető orrczimpák, a tiszta, keskeny homlok,
melyet félig levágott hajtincsek nem takarnak, a vékony, egyenes
szemöldök, mind közös egyetértéssel vallják, hogy itt egy gyermeteg,
világtudatlan lélek lakik; segít nekik az a hosszú szempilla is, mely
félig lezártan szinte hogy árnyékot vet az arczra. – Hanem aztán mikor
ezek a szempillák magasra felnyilnak s kivillan alóluk az a két sárga
szem, mely olyan, mint a topáz, meg mint a tigris szeme, a mélyében ég
valami láng: attól egyszerre zavarba jön a rá néző, mint a ki kelepczébe
jutott; mert mikor a szem kérdez, akkor arra a szemnek kell megfelelni,
s ezt a beszédet olyan kevés ember tanulta meg. S a sárga szemekhez
kőszénfekete a haja.

Alasztor a belépő hölgy elé siet. Az kezet nyújt neki. A kezét
megcsókolják.

– Bocsánat, hogy kaczagányostul jövök be: a dugárúmat rejtve kellett
becsempésznem.

Azzal a felső öltönye zsebéből kihúz egy paksamétát.

– Elolvasta? kérdi a hölgy.

– Kétszer is. Először az elejétől a végeig; aztán meg a végétől az
elejéig.

A hölgynek az ajka és a keze remegett, a szempillái vertek, mikor a
kéziratot átvette. Az ő saját munkája volt az. Ez az átadó pedig egy
irgalmat nem ismerő kritikus, a ki nem professióból, hanem passióból űzi
ezt a szellemi hóhérmesterséget.

Camilla helyet mutatott neki egy karszékben a kandalló előtt.

– Nem teszi ön le a felöltőjét? Rá fog melegedni.

– Nem ismerem a meghűlést. Aztán mindjárt visszamegyek a szinházba.

– De hátha én sokáig itt tartom?

– Inkább attól félek, hogy hamar ki fog innen flankolni; mondjuk
puritánul: kipenderíteni.

– Olyan rossz akar lenni?

Leültek egymással szemben a kandalló elé, kettőjük között volt egy kis
japáni asztalka. Arra tette le Camilla az irást.

– Nos? Hát kezdje!

– Czukorral szokta nagysád az orvosságot bevenni, vagy a nélkül?

– Czukorral szoktam.

– No akkor hát előre bocsátom azt, a mi édes. Nagysád teljesen birja az
irodalmi nyelvet: irálya minden kifogáson felül áll. Elbeszélésének a
meséje eredeti, ügyesen bonyolított, fordulatai meglepők, az egész
tarkázva szellemes ötletekkel, sok érzés elpazarolva benne…

– Hisz ez mind igen kedvező…

– Ez a czukor; most jön a brom. Hanem…

– Hanem?…

– Ez az egész elbeszélés, ennek a tárgya, alakjai, ethikája, mind egy
rég megbukott költői gyáriparnak színehagyott, divatvesztett,
végeladásra került maradványa. Ez abból a hamis romantika-iskolából
való, a min senki sem ir többé; de több az, hogy a mit nem is olvas
senki többé.

Azok a sárga topáz szemek most nagyot villantak. Bátorkodott
szembeszállni a szigorú kritikussal.

– Szeretném az indokolást.

– Hát ha boncztani előadást akar végigélvezni, azzal is szolgálhatok. Az
ön elbeszélésének az alakjai mind olyan ideális emberek, a milyeneket a
mai világban már senki sem ismer. Az ön hősnője képviseli a női erényt.

– Hát ez nem létezik?

– Létezik, mint kórtünet, de nem, mint jellemalap: híják
vérszegénységnek s gyógyítják vas- és mirenylabdacsokkal; vagy legjobb
esetben hiánya a csábító alkalomnak; de bizony most már abban a régi
példabeszédben sem hiszünk, a mi a «jól őrzött várról és jól táplált
helyőrségről» beszél.

– Ön ilyen rossz véleménynyel van a nőkről?

– Sőt ilyen jóval. Miért volna erény, nem tenni, a mit a természet
parancsol?

– E szerint ön a szerelemben sem hisz.

– A szó megvan, s azt nehéz helyettesíteni: épen azért, mert százféle
variansa akad. Az legtöbbször kutyaösztön, érzéki gerjedés, máskor
suggestio, sűrű esetben conventiós megszokás: egy egész osztálynál
alkútárgy és speculatio. Mindannyiszor egészen jogosult thema egy modern
elbeszéléshez. De olyan idealis szerelmesek, a minőket ön ir le, csak a
keresztes hadak korszakában lehettek, no meg Kisfaludy Sándor hősei
idejében: «Szigligetben fogunk élni: Szerelmünkben boldogok». Ma az
úgynevezett szerelemnek reális motivumai vannak. Hát még aztán az a
nemes keblű imádó, a ki lemond!

– Hát a férfiui lemondás?

– Bevallása a gerinczsorvadásnak. Félelem a nevetségessé lételtől.

– És a jótékonyság?

– Agylágyulás symptomája. Gyakran megvesztegetési kisérlet a sors ellen.

– De hisz önnek magának is ott áll a neve minden jótékonysági
gyűjtőíven.

– Az nálam reklám. A legtöbb embernél ugyanez.

– Hát ön nem hiszi, hogy vannak jó szivű emberek?

– Jó szív? Hát mi köze a szívnek az emberi indulatok és érzelmek
szabályozásához? A szív egy monoton munkára alkotott gép, a mi absolute
nem érez semmit. Igenis van befolyása az emberi érzelmekre és
kedélyhangulatokra a májnak, az epének és más változó gerjedelmű
életműszereknek, a mik a két nemet megkülönböztetik; de főképen a
gyomornak. Az éhes és a túlterhelt gyomor csinálhat regényt, csinálhat
világtörténetet: de mit csináljon az a szegény ártatlan, izmokból,
erekből és idegszálakból összegubanczolt tömeg, a mi a mézeskalácsosok
mintáját képezi, mikor annak egy pillanatnyi ideje sincs a külső
benyomásokat felfogni s azok ellen reagálni?

– Jól van. Tehát ne legyen a szívnek semmi köze az elhatározásainkhoz:
de az erős emberi akarat hatalmát csak nem hozza ön kétségbe?

– Erős akarat! Hisz az meg épen nonsens. Hát akarta az ember azt, hogy
szülessen? Akarta azt, hogy fiu legyen, vagy leány? Akarta, hogy szép
legyen, vagy rút? erős vagy gyönge? Minden az átörökléstől függ. A kinek
az apja vagy nagyapja bolond volt, maga is bolond lesz. A kinek
játékszenvedélye van, a fiának is az lesz.

– És a talentumok?

– Azok meg épen az agy idomulásától függnek. Az már tudományosan
megállapított igazság, hogy az agyvelő idegszálainak bonyolódása okozza,
hogy az egyik emberből hegedűművész, a másikból szobrász, a harmadikból
meg financier lesz: a többi marad hétköznapi embernek, cretinnek vagy
gonosztevőnek, s ez teszi tönkre az ön egész ethikai okoskodását, a mi
költői igazságtételben, égi megtorlásban nyilatkozik. Ugyan hogy
büntetne meg egy láthatatlan hatalom valakit azért, mert a szemöldöke
fölötti agykidudorodás a gyilkossági hajlamot fejtette ki nála, a
másikat meg azért, hogy a hátsó agy erős duzzadása a nemi ösztönnek
adott túlnyomó uralmat a gerinczagy fölött. A természet szeszélyei miatt
csak nem lakolhat meg az egyén.

– E szerint ön a túlvilágban sem hisz?

– Kedves nagysád! olvasta ön már Flammariont? Akkor tudja, hogy –
hozzávetőleg – mi van ezen a mi világunkon túl? Az egyetlen planéta, a
melyet magunkforma állatoktól lakható földnek ismerünk, a Mars. De az
már eddig is úgy túl van tömve lakosokkal, hogy ott még a földről
átrepülőket is minden jó indulat mellett sem fogadhatják be. Csak a
mohamedánok hisznek még a paradicsomban. De azok is csak a férfiak
számára tartogatják azt. A buddhistánál van lélekvándorlás állatokba. A
többinél nincs túlvilág. A civilisált világ minden tagja fölemelkedett
már arra a tudatra, hogy itt ezen a földön kell kivenni az élvezetekből
annyit, a mennyit lehet. A socialismus nem ismer másvilágra szóló
utalványokat, a mikkel az ascetákat jól lehetett tartani.

– És így ön nevetségesnek tartja az imádkozást is? és az áhitatos
léleknek Istenhez való ragaszkodását? Annak minden csodajelenségeit?

– Édes nagysád! Hiszen méltóztatott iskolákat végezni. Tudja, hogy mi a
hang? Rezgéshullám, mely perczenkint 200 méternyire halad. Vegye kezébe
a plajbászt és számítson. Hiszen a mely zsolozsmát Árpád apánk
bejövetelekor a vereczkei szorosnál a táltosok elharsogtattak a nap
mezején lakozó Hadúrhoz, az a természet törvényei szerint most a
millenniumra fog oda megérkezni.

– Ön istentagadó.

– Nem. Én csak embertagadó vagyok. Az Isten lételét elismerem, bár
megérteni nem tudom; de az emberek lételét tagadom. Állatok vagyunk!

– Ez nagyon vigasztalan tudat volna.

– Nem akarom felerőtetni. Én nem vagyok buddhista missionarius, én csak
jóakaró kritikus vagyok. Önnek a művéről beszélek. Ez a válfaja a
poesisnek leélte magát. Jelenben senki sem kultiválja. Ha ön sikert akar
kivívni – igazán szép tollával – akkor választania kell – két közönség
között. Vagy irjon ön legendákat, csodatörténeteket, meséket a babonás,
histerikus, fanatikus félmívelt osztályok számára: annak is lesz
kelendősége; vagy pedig irjon esendő, önző, élvező emberekről, a
milyenek mindnyájan vagyunk és akarunk lenni. Tündérekben, szentekben
még sokan hisznek, de már becsületes emberekben, jó szivekben, szerető
lelkekben nem hisz senki. S a mi nem kriminalitás, az nem vétek.

Camilla még nem hátrált meg.

– Nem a munkám védelmére szólok, hanem az ön világnézete ellen. Én már
vén asszony vagyok, de én még rossz jellemű emberrel nem találkoztam a
világon, se férfiban, se nőben.

– Vén asszony? Ugyan már micsoda banális fogás az, engem akarni
kényszeríteni bókok mondására. Ön soha sem lesz vén asszony. Ön most is
kis leány. Hanem vén irónő. Ezelőtt negyven esztendővel irhatott volna
ön szép Dorfgeschichteket német parasztokról német Hausfrauk számára. De
most már a parasztokból is kiveszett az idyll (ha ugyan volt valaha) s a
mióta a kisasszonyok nem strickolnak harisnyát, oda a sentimentalismus.

– Hát a vallás?

– Vallás? Ez az a kihült planéta, a minek a fénye elmult: csak az
árnyéka maradt meg. Van zelositás, van fanatizmus, más felekezet elleni
gyűlölködés, de a mi a hitelv volna, hogy «szeresd a felebarátodat», meg
az, hogy «az én országom nem e világból való», ezeket nem tartja senki.
A munkást nem lehet többé azzal biztatni, hogy majd a paradicsomban ő
lesz az első, a ki most utolsó. Itt ezen a földön követeli a maga
részét. Nincs már nagyravágyás: csak stréberség; nincs már hazaszeretet:
csak politika; nincs már remény: csak intrika; az antik ideál mind
stereotipozva kapható: eredetije a muzeumban. Dicsőség? Gomblyukban
czinkből. Egy bálvány van, a kit imád mindenki.

– A pénz?

– Nem az. Hanem saját maga.

– Hisz akkor jobb volna nem élni.

Alasztor elnevette magát. Gyönyörű fehér fogsor villogott elő a bajusza
alól.

– Ne vegye olyan tragikusan a dolgot, nagysád. Abban a világban, a mit
ön teremt a képzeletében, mindig érdemes élni. Ön boldog, megelégült,
nemes lelkű, azért hasonlónak hiszi a többi egyedeket is. Bátran
felolvashatja ön a munkáját a mai estélyen, mindenki tapsolni fog. El
lesznek ragadtatva. Magasztalói elől nem fog hová menekülhetni. A
jelenlevő újságírók összetett keztyűkkel fogják önt kérni, hogy engedje
át nekik a vasárnapi tárczájuk számára e remekművet s tiszteletdíj
fejében egy értékes szaczúmát fognak önnek küldeni. De próbálná csak
meg, mint egy szegény hivatalnok özvegye, ugyanezzel a művével sorba
látogatni a szerkesztőségeket szerény honorárium igényével: majd
gyönyörködhetnék azokban az elmés észrevételekben, a miket a szerkesztői
mondanivalók szecskaládája szolgáltat a kéziratoknak, melyek vissza nem
adatnak. Ön énekelni is fog, egy szép chansonettet, vendégei tapsolni
fognak utána. De énekelné el csak azt, mint erre a keresetre szorult
igazi énekesnő; majd megtudná, hogy miféle strófát énekelnek folytatásul
ugyanarra a melódiára ugyanazok az uraságok. Eh! Boldog nő nem lehet
irónő. Ahoz a szenvedések iskolája kell. Nagy katasztrófák. No lássa:
most keresztet vetett magára. Irjon legendákat! Nos? Elég volt már a
gorombaságból?

– Nem! Még én akarok önnek gorombaságokat mondani. Most rajtam a sor.

– Ah! Ez élvezetes lesz.

– Nem az emberiségben van a hiba, hanem önben. Ön hirhedett ügyész: hol
védő, hol vádló. Egészen bele élte magát az emberi lélek árnyoldalainak
tanulmányozásába. Valamint egy kórház főorvosa csak betegeket lát maga
körül, így a hires jogász csak vétkeseket, önzőket, csalókat,
tettetőket, hitszegőket. Ön nem ismeri az igazi világot: én ismerem azt!
Én látom a valót.

– Ön látja a valót? Ezekkel a chryzopraz szemekkel? Hisz ön saját magát
sem ismeri! – De többet mondok: még a saját leányát sem ismeri.

Camilla megrezzent erre a szóra.

– A leányomat? Hát mit tudhat ön a leányom felől? Hisz az még gyermek!

– Tudom. Tizenkét esztendős. Hanem azért mégis több életbölcsesége van,
mint önnek.

– Honnan veszi ezt az állítást?

– Hiszen régi barátja vagyok e háznak. Bocsánat a forgalomból kiment
szóért. Régi bejárója. Néha egy baráti ebédnél, meg az után volt
alkalmam a kis Helvilának egy-egy közbevetett mondását feljegyezni. Az
mind olyan okos szó volt; nem az enfant terrible-ek hebehurgya
belekottyanásai, hanem egy józan kritikus szellemnek a megnyilatkozása:
a ki már a dajkájától sem engedett magának hazugságokat mondatni. Ez
soha sem fut el az ember elől, hanem szembe áll s olyan vágásokat ad,
hogy elképedünk bele. Meg ne ijedjen nagysád. Egészen az anyja
lelkületét tükrözi vissza. Csakhogy a tükörkép erősebb az eredetinél. –
Urhölgyeinknél az a szokás, hogy egy szantálfa legyezőre az ismerőikkel
emlékmondásokat iratnak. A kis Helvila is abban a kitüntetésben
részesül, hogy vele is iratnak ilyen legyezői bölcseséget. Azokat aztán
nekem is megmutatják. Egy szép kisasszonynak ezt irta a legyezőjére:
«Nem az boldogít bennünket, a mink van, hanem az, a mit remélünk.» A
szép delnő tőlem kérdezte meg, hogy mit tesz ez; ő nem érti. – De honnan
vesz egy tizenkétesztendős gyermek ilyen gondolatot?

Camilla arczán látszott a kellemes hangulat.

– De erősebb mondás az, a mit Vigárdyné legyezőjére irt a kis leány. Azt
tetszik tudni, hogy Amanda ő nagysága teljesen az én világnézeteimet
osztja. Annyira összetalálkozunk az egész életfilozófiánkkal, annyira
rokonok a lelkeink, (ha ugyan van lelkünk), hogy nem szeretnék neki
férje lenni azért a háromemeletes sugárúti házért, a mit kelengyében
kapott. És a mellett alaposan tudós. Professzor lehetne. És azt
érezteti. És gyöngeségei nincsenek. Hát ennek ezt a mondatot irta a
legyezőjére a kis Helvila: «A tengerszemnél, mely semmi élőt nem táplál,
többet ér egy harmatcsepp, melytől egy fűszál föléled.» – De már a szép
Amanda nem kérdezte én tőlem, hogy mi ennek az értelme? Azt mondá: «No
nézd! A galambfióknak fullánkja van!» Kitalálta, hogy ki az a
tengerszem, s ki az a harmatcsepp?

E perczben észrevette Camilla, hogy egy szőnyegajtó kissé megnyílik: ott
valaki hallgatózik.

Bosszúságát nem tudta elrejteni.

Alasztor megsejtette azt s sietett búcsút venni.

– Még visszasietek a szinházba. Egészen kedvem szerint való darabot
adnak. Az emberek, mint állatok. Igazi állatmutogatás.

– De visszajön?

– Nem fogok sietni. A királyi tanácsosné cavatináitól engedek másokat
idvezülni. Mikorra nagysád felolvasására kerül a sorrend, akkorra jelen
leszek.

– No azzal épen nem vigasztal meg.

– Becsületemre – ámbár nem hiszek a becsületben – fogadom és megtartom a
fogadásomat mint egy troubadour – ámbár nem hiszek a troubadouroknak, –
hogy egy suttogó szóval sem fogom a nagysád előadását zavarni, s mikor a
vendégnyáj éljenez: keresztül fogja hallani a tetszészsivajon nagysád az
én stentoromat.

– No csak azt ne tegye, kérem.

Camilla kezét nyujtá: Alasztor az ajkaihoz emelte a svédkeztyűs kacsót s
aztán a sarkával előre kihátrált az ajtón, ámbár ez a neme a haladásnak
homlokegyest ellenkezik a realizmussal.


III.

Camilla összehúzta a szemöldökeit; egyéb kifejezése a haragnak nem állt
rendelkezésére – ezzel a szelíd arczczal. Sietve ment a félig felnyitott
oldalajtóhoz. Közeledtére az ajtó egészen felnyilt. Haragjának tárgya
ott állt előtte. Egy kis leány. Azaz, hogy egy nagy kis leány. Volt
olyan magas, mint az anyja. Kurta gyermekruhát viselt fehér percailból,
bugygyos kerek fodorral a nyaka körül, a derekán széles kék öv volt,
nagy csattal haliotis csigahéjból; a nyakán egy sor fekete gyöngy
jetteből.

Semmiben sem hasonlított az anyjához. Az arcza telt és halavány; a szája
nagy, mély gödrökkel a szegletein, a mik mosolygó kifejezést adnak neki;
az orra görög szabású; nagy kék szemei őszintén felnyilva; magas
homloka, felfésült szőke hajjal, mely egyetlen varkocsba fonva hosszan
ereszti alá a végén átkötött kék szalagcsokrot. De még ahoz sem
hasonlít, a mit egy okos leánynak szokás nevezni. Inkább egy kedves kis
bamba, első tekintetre.

– Te hallgatóztál! szól szigorú tekintettel a mama.

– Nem én. Tanulmányoztam. Mindig arra intesz, hogy az okos emberek
beszédéből tanuljak, s ez már csak okos ember, a kire rábíztad a munkád
megbirálását.

– Ez illetlenség.

– Ugyan ne húzd össze úgy a szemöldöködet! Sehogy sem illik az arczodhoz
a harag. Hát nem szabad énnekem akkor jönnöm az én kis mamámhoz, a mikor
akarok?

– Jól van no. Kis baba! Hát kell indus fánk? Azért jöttél?

– Majd ha rákerül a sor.

– Ah! Camilla csodálkozva rázta meg a fejét, aztán úgy tett, mintha
figyelmen kívül hagyná ezt az impertinentiáját. – Megittad már a
tejedet?

– A kis cziczámmal megosztva. Az is erős növésben van, korához képest:
félő, hogy angolkórba esik.

– Akkor mehetsz a szobádba alunni. Tudod, hogy az orvos azt rendelte,
hogy korán le kell feküdnöd.

– És a svéd gimnastikai gyakorlatot.

– Azért, hogy görbe ne legyen a hátad.

– Hiszen ha Ollendorftól meg nem görbült a hátam…

– No hát mivel akarod az estét tölteni? Kell a contes bleus?

– Azt szeretném már, ha el tudnám felejteni.

– A regényeimet pedig nem szabad kilopkodnod.

– Nem is kellenek. Szeretnék az estélyen itt lenni.

– No arról szó sincs.

– Hiszen mindig ott lennék melletted; aztán vigyáznék rád és
figyelmeztetnélek.

– Te! Én rám?

– No bizony itt volna az ideje, hogy a kis leányok gardirozzák a
mamáikat.

– Helvila! Te kezdesz insolens lenni.

– Hát látod, most is micsoda boutade-okat mondtál ennek a rózsabogárnak!

– Micsoda rózsabogárnak?

– Én úgy hivom, mert a rózsabogárnak is az a szokása, hogy a legszebb
rózsakelyheket kirágja és elbűzíti. Én a te helyedben majd mondtam volna
neki valamit.

– Ugyan mit?

– Hát semmi esetre sem vitatkoztam volna vele a fölött, hogy milyennek
teremtette a jó Isten a világot, hanem azt mondtam volna neki, hogy «jól
van uram: hát majd legközelebb le fogom irni önt, úgy, a hogy ön
teremtette meg magát». Akkor aztán majd ő sírt volna.

Camilla alig birta visszafojtani a nevetés-csiklanyt. Nem volt szabad
buzdítani vele ezt a pajkos gyermeket.

– No majd ráérsz ilyen nagy embereket sírva fakasztani négy esztendő
múlva.

– Miért négy esztendő múlva?

– Azért, mert még most gyermek vagy s gyermekleányt nem visznek
felnőttek társaságába.

– Miért nem?

– Mert még nincs hozzávaló eszük.

– Hát szükséges az, hogy a leányoknak a társaságban eszük legyen? Hiszen
ha eszük van, nem kivánkoznak oda.

– Azt te nem érted. A társaságban olyan tárgyakról beszélnek, a miket te
neked még nem szabad megismerned.

– Nem volna szabad; de mégis ismerem. Tudom én azt jól, hogy a te
estélyeidet diszítő vendégraj között egy asszonyságot úgy hínak, hogy
madame Delila; egy másikat meg Betszabénak; egy harmadikat úgy hínak,
hogy madame Potifár; s a ki ennek a három illustris hölgynek a viselt
dolgairól még többet is tud feljegyezni, mint a mennyit nekünk kis
leányoknak az iskolában tanítanak a mintaképeikről, azt a te kedves
barátnédat úgy híjják, hogy «Toffi»: a mi származik az «aqua
toffana»-ból.

– Hallod-e, megijesztesz azzal, a mit beszélsz; igazán megijesztesz.

– No pedig hát nem akarlak megijeszteni. Te drágalátos, te kedves szép
mama. Jaj de gyönyörű ruhád van! Fordulj meg, hadd lássalak minden
oldalról! Ah be szép ez a jáczint-guirlande az uszályodon! Meg ez a
japáni szalagöv!

– No de micsoda hizelkedés ez megint? Mért akarsz megvesztegetni?

A kis leány a tenyereit csapdosta össze, könyörögve egész gyermekmódra:

– Oh csak azt engedd meg, hogy akkor bejőjek, mikor az a Párisban járt
violinista játszani fog: valahányszor rágondolok, mindig utólér a
szívdobogás. Azt hiszem, hogy az egy kis isten. Az az én Orpheusom!

– No ez épen elég ok arra, hogy távoltartsalak.

– Hiszen csak addig vagyok bele szerelmes, a míg nem láttam. Ha látni és
hallani fogom, azt mondom: «maga majom». Nem! Nem! Csak tréfáltam. Nem a
hegedűs az én ábrándom, hanem Beethoven symphoniája. Ezért rajongok.

– Ha rajongsz érte, magad is el tudod játszani a zongorán.

– Üm! Magam is! Hisz a mi zenét magam csinálok, azt utálom, gyűlölöm, s
valahányszor végig játszom azt a symphoniát, térden állva kérek
bocsánatot a mester szellemétől, hogy így meggyaláztam. A zongorát is
gyűlölöm. Annál jobb szeretem, ha a fali óra muzsikál. A mi óránk az én
legkedvesebb művészem; csak két darabot tud: az Arditi csókkeringőjét,
meg a Serenadewalzert; de azokat nagy precisióval játszsza. A zongora
egy nagy lelketlen barom. A hegedűnek van egyedül lelke.

Camilla okosan akarta a kis leányt helyes észjárásra vezetni.

– Látod kedveském, a leányoknak onnan számítják az életkorát, hogy mikor
vitték őket először társaságba.

– Jajh, kedves öreg mamácskám, ez egy olyan régi közmondás, hogy ezt már
a gouvernanteomtól is hallottam: tudod, attól az angol misstől, a ki
olyan szép volt; a kit azért küldtél el, mert egyszer rajta kaptad, hogy
az édes papa megcsókolta.

Camilla az ajkába harapott.

Szerencsére megszólalt a fali óra: tizet ütött, aztán rákezdte a
csókkeringőt. Erre a nagy leányból egyszerre kis leány lett; elkezdett
együtt trallázni a zenélő géppel és magában walzerezett jobbra-balra
keringve, a szoknyáját széthúzva a két kezével; – egyszerre megállt az
anyja előtt.

– De hát mi az a csók? Mi van abban? Engem mindennap megcsókol az apa:
de én nem találok abban semmi jót. Hát mi benne a rossz?

Camilla könyörgésre fogta a dolgot.

– Kérlek! nagyon szépen kérlek, kedves leánykám: eredj a szobádba
feküdni. – Úgy szólt hozzá, mint egy esedező a zsarnokához.

S erre a könyörgő szavára az anyjának a daczos kis leány odaomlott a
lábaihoz, átölelte a térdeit és sírva mondá: – Megyek kis anyácskám. Ne
haragudj rám…

– No hát jer, ölelj meg.

– Nem töröm össze a jáczintcsokrodat.

Azzal elfutott az oldalajtón át.

Camillának nagy szüksége volt a fali tükörhöz sietni, meggyőződni
felőle, hogy nem veresek-e a szemei?


IV.

A villanycsengetyű az előszobában jelezte, hogy vendég érkezett. Az első
vendég. «De hát valakinek csak kell első vendégnek lenni.» (Ez az arany
mondás már czinkbe van öntve.)

Annyi idő sem telik a külső ajtó meg a belső ajtó nyitása között, a
mennyit egy felső kabát levetése igényel. Érthető. Mivel hogy a vendég
úr nem frakkban jön, hanem mókusszínű paletotban.

Nem kell őt bemutatni. Ismeri őt minden ember. Ilyen úr nincs több
Budapesten. Azt adomázzák róla, hogy egyszer a redoutebálban egy
nőmaszkot szedett fel, a kivel aztán leültek soupirozni. A hölgyecske
letette az evésnél alkalmatlan álarczot. «No hát uram, már most ön is
tegye le a hamis orrát.» – Dehogy hamis! Ez az egy igaz rajta. Ő az a
híres Kapiczány úr: az ujságiró.

Első szava a nem illő toilette miatti védekezés. Azt már nem mondhatja,
hogy az ő zsebe is tele van irással: mert az már csunya plágium volna. –
Bocsánat, hogy nem frakkban jelentem meg; de olyan kegyetlen rheuma van
a balkaromban, hogy nem birok öltönyt váltani.

– Annál szebb öntől, hogy mégis eljött az estélyünkre.

– Pont tíz óra! Elsőnek érkeztem. De hát valakinek csak kell első
vendégnek lenni.

– Ez igaz!

(Dehogy igaz! Azért jött valamennyinél hamarább, hogy felhasználva a
házi asszony védtelen helyzetét, azt meginterwievolja.)

– Ő nagysága Meritoris úr nincs még idehaza?

– Még nem jött elő.

– Bizonyosan a tattersallban van. Most folynak a nevezések, vajjon
milyen nevü lovakkal fog a Captain Blue a tavaszi Handicapban startolni?

– A férjem kilépett már a társulatból.

– Nagy kár! Ő volt annak az istállónak a lelke.

(Colossalis ötlet! Egy egész istállónak a lelke!) Kapiczány úr folytatja
a vallatást.

– Meritoris úr maga is tartott egykor idomító-istállót.

– Igen. Mikor még tószegi birtokunkat tartottuk. Sok veszteséggel járt.

(Ez nem kellemes visszaemlékezés! Más materiához kell kezdeni.)

– De annál fényesebben fog beütni a málégyűrű;[2] óriási osztalékról
beszélnek.

– Üzleti ügyekbe nem vagyok beavatva.

– Most értesültem róla, hogy a sárad-korpaházai vicinalis vasútat is
átvette egy consortium nevezetes nyereménynyel. Nem mondta Meritoris úr?

– Nem tudom, a férjem érdekelve van-e benne?

– Fordítsa hasznára nagysád az értesítésemet. Nagysádat jogosan
megilleti egy gyöngy nyakszorító a szép nyereségből.

– Nem szeretem az ékszereket.

– No akkor Meritoris úr előnyben van. Számára útban van már a
Takova-rend. Első kútforrásból tudom.

Újból szól a csengetyű, tárul a szárnyajtó. Ezúttal egy delnő érkezik:
egyedül. – Mindjárt okát fogja adni, hogy miért jött egyedül?

– Nem vártam az uramra. Az a clubban conferentiázik. Előre siettem
hozzád: szétnézni, hogy jól terített-e fel az inasom? Tudom, hogy te
nagyon el vagy ilyenkor foglalva. Nem is tanulmányod a buffet. Nekem meg
az az elementumom. Csókollak kedvesem.

Azzal a két szép hölgy olyan közel viszi egymáshoz az ajkait, hogy
csóknak is lehet számítani.

A beköszöntő szavakból megérthettük, hogy a szép vendégnő Vigárdy
képviselő úr hitvese, Amanda. (Club, conferentia, kölcsön adott inas.)

Igazán szépségszámba mehet. Mollet termet, erősen kivágott derékkal;
szép nyak, sokat jelentő buste; az arczot nagyon is egészségesen
temperálja némi poudre de serail; a szemei nagyok és kiülők, kár, hogy a
szőke szemöldök nem harmoniáznak velük. A dúsgazdag haj is hasonló
világos szőke, körül a homlokon építészi symmetriával alkotott hajbeli
kacskaringók. (Egy befelé fordított Medusa.)

Kapiczány úr ebbe is bele akar kötni; de itt már megbukik. A szőke delnő
lehunyorított szempillákkal néz rajta végig: valószínüleg a paletot
miatt. – Drága nagysám.

A legyezővel félretolják az útból.

– Nem! Nem! semmi interwiev! Én újságiróval nem állok szóba. Engem ki ne
irjanak. Nem akarok híres lenni.

Azzal hivatását követve, elsiet az ebédlőbe, a hol az inasok a
lakomaasztal szerkesztésével bajlódnak.

– Ő nagysága még most nagyon haragos, rebegi Kapiczány úr, malitiosusan
hangsúlyozva a mondat közepére eső két szót.

A társalgás megint új lökést kap két új vendég érkezése által. Az
egyikről tudjuk, hogy hegedűművész; nem azért, mintha hóna alatt hozná
az instrumentumát: az előre lett küldve; hanem arról, hogy a haja
egészen Sarasate s a gomblyukából apró érdemrend-füzér csügg alá. A
másiknak csak a hajkenőcs-illata sejteti, hogy ez a hegedűt kisérő
zongora-automat.

– Előre siettem, mond a hegedűművész Camillának, azért, hogy elébb a
zongorát kipróbáljam, a melyen tisztelt barátom kisérni fog, nehogy
megtörténjék rajtam, a mi gyakori eset, hogy a zongora félhanggal alább
van stimmolva. Tavaly télen is megesett rajtam, a midőn Sadi Carnot
elnök előtt voltam szerencsés előadást tarthatni a Tuilleriákban.

– Sadi Carnot előtt! a Tuilleriákban? rohan közbe Kapiczány úr, nem
engedve a művésznek megkezdett periodusát végig elmondani, No ezt nekem
kell önnek elmondania, senki másnak.

Azzal megfogja a művész frakkján azt a keresztül fűzött arany gombot s
magával vonszolja a zongora zugába, hogy kikérdezze belőle a Tuilleriák
specialis titkait, nehogy az újon érkező vendégek is meghallják.

A kik most érkeznek, szintén a művészi előadásra vállalkozott
alkatrészek: azok a legidegesebbek, a kik félnek az elkéséstől. Ő
nagysága királyi tanácsosné, Thurzó Emilia asszonyság, férjével, Thurzó
Attila királyi tanácsos úrral. (Nem ötvenkrajczáros név! valóságos régi
család!) Szárnyaik alatt közös büszkeségök: Elvira kisasszony.

Emilia nagysám, mint már Alasztortól hallottuk, a köpczös categoriába
tartozó szépség, a leánya pedig tökéletes hasonmása az anyjának, arczban
és termetben. (Tizenhét éves.)

A királyi tanácsos jól táplált alak, a kinek az a fátuma, hogy erősen
meggörbült orra van, a miért mindenki azt hiszi róla, hogy Noé apó első
szülöttének az ivadéka: pedig nem az. Becsületes tót atyafi.

Ezeket alig helyezte el Camilla (nem igen volt még őket kinek
bemutatni), érkezett a harmadik csoport: doktor Czigelka és a családja.
A doktor nagyon alacsony termetű uracska, a kinek két harmadrésze has,
egy harmadrésze fej és láb. A felesége ellenben egy fejjel magasabb
nálánál, igen sovány és csupa könyök. Az arcza olyan, mint a macskáé:
szétálló szemek, pisze orr, kicsiny áll. A háta mögött úgy híjják, hogy
desperátus macska.

A harmadik családtag egy reményteljes urfi, a ki se az apjához, se az
anyjához nem hasonlít: középen kétfelé választott hajú embervakarcs;
fekete, mint egy czigány és pökhendi.

A kis doctor jellemét sejteti az a sok érdemrend, mely a frakkjának mind
a két oldalát takarja, ezüstös csillagok, négy, öt és nyolcz ágú
keresztek mindenféle színű szalagokon; a hölgy keblén ellenben egy
óriási jonquille-bouquet takarja a természet mostohaságát.

Kapiczány úr legelébb is siet a királyi tanácsosékba belekötni.

– Bocsánatot kérek, hogy nem frakkban jöttem; de ma reggel a
vívó-iskolában olyan vágásokat kaptam a jobb karomon, hogy most nem megy
föl rá a frakk.

A doktorék azonban háttérbe szorítják a journalistát. Doktor úr siet
bemutatni kitünő magzatját a nagyságos uréknak.

– Rikhárd fiam! Harmadéves jogász. Az olvasókör jegyzője. Egy genie!
Hírlapokba is ir. A zöldtollas pártnak a jelöltje.

– Nagyon örvendek, szól kezét nyújtva a királyi tanácsos az ifjunak.

A szülők nagyon szeretnék, ha Rikhárd urfiból és Elvira kisasszonyból
egy pár válna. Rikhárd urfi azonban sokkal practikusabb elme: ő az
apához tartja magát.

– Szokott ön piquetezni?

– Mindennap.

– Tizenkét partiet?

– De csak egy krajczárba pointjét.

– Akár kettőbe.

S aztán viszi papa Thurzót a játékasztalhoz.

Kapiczány úrnak megint hézag kinálkozik a társaságban, a hová befúrhatja
magát. A doktort veszi munkába. Kivallatja, mifele érdemrendek azok a
gyomrán? s minő a provenientiájuk? A doktor úr a hazai lepidopterákról
adott ki egy díszmonographiát. A korszakalkotó könyvet megküldte minden
európai potentátnak s azok viszonzásul egy (firkászok számára alapított)
házi rendjellel jutalmazták önfeláldozó törekvéseit: ezek a csillagok és
keresztek. Kapiczány úr, mikor a képes oldalát végig tanulmányozta a
nagy tudósnak, egyet fordít rajta, hogy hátulról is szemügyre vegye.

Fájdalom! ott semmi sincs. A tudós keservesen felsóhajt:

– Ez az egy hiányzik még! (Tudniillik a kamaráskulcs, a mit az ember a
háta végén szokott viselni.) Hiába: nemo propheta in patria. («Senki se
jövendőmondó a hazájában.») Ez a mennyire igaz latinul, olyan nagy
hazugság magyarul.

Ekkor aztán Kapiczány úr feljogositottnak érzi magát, hogy Elvira
nagysámnak csapja a levet, a ki pedig inkább hallgat arra, a mit Rikhárd
urfi beszél a királyi tanácsossal.

A piquetnél folyvást beszélnek. Nem dialog ez, hanem dupla monolog:

– «Hat lap! – Az enyim egyenes.» – «Tizennégy alsó!» – «Nix nutz!
Tizennégy király.» – «Sext von ász. – Quart alsóig. – Kilenczven. –
Stichmatch.»

Ezalatt visszatér az étteremből Amanda asszony.

Tele van indignatióval a tapasztalt rendetlenség fölött. Fenhangon
kiabálja, hogy a cselédek összetörték a nagy salátás tálat s a
Dobos-tortát fenekével felfordítva tették az ezüst tartályra.

Kapiczány úr már egy malitiosus szerkesztői asteriscust készül Elvira
kisasszony fülébe súgni, a midőn az oldalba döfi a legyezőjével.

– Vigyázzon! Most jött be a Toffi!

Erre már nagyon kiváncsi Kapiczány úr.

Hallotta már emlegetni Toffi asszonyt, de még nem beszélhetett vele. Az
egy előkelő hivatalnoknak, Rangosi Oszkár úrnak a felesége, a kit a
férje kisér az estélyekre. A férje hosszú szikár alak, fehéredni kezdő
fekete szakállal, a mi kurtára van nyírva, az arczkifejezése, a
fejhordozása olyan, mintha valami rossz illatot érezne. Pessimista: ha
megszólal, csupa rossz híreket közöl, s mindenkinek tud valamit mondani,
a mi nem kellemetes. Ő ugyanannak a méregnek a præcipitatuma, a minek a
felesége a sublimatuma.

«Toffi nagysám» (igaz keresztnevén Leona) filigrán termetű, finom
tojásdad arczú japáni figurácska: szelíd tekintettel, mely ábrándosba
játszik. De ez csak hamisság. Azok a sunyi szemek folyvást a felebarátok
és barátnék hibáit keresik s mikor ezek a mosolygó cseresnye-ajkak
megnyilnak: az az aqua toffana.

Mikor belépnek ők ketten, épen akkor foglalja le a társaság figyelmét
Amanda asszony azzal a fenhangon hirdetett kritikával, hogy milyen
ostoba az ilyen városi szakácsné: a fáczánsülthöz lencsét ad
mellékletül, holott az pörkölt káposztát követel; ezzel ehetetlenné
tette az egész fáczánt, pedig azt Vigárdy lőtte a herczegi vadászaton.

– Jaj de ideges vagy, kedves Amanda! szól hozzá a helyet kereső
Rangosiné az első üdvözletkicserélés után. Aztán szélylyel néz ártatlan
arczczal: – Nincs még itt Alasztor?

Azt a basilisk-szemet kell látni, a mit ez a kérdés támaszt Amanda
asszonyságnál. Egyszerre elhallgat. Ellenben sorba nézi a többi
hölgyeket: mernek-e nevetni? Nem mernek.

– Én magam is olyan ideges vagyok ma; veszi föl az elejtett fonalat a
királyi tanácsosné. Valahányszor énekelnem kell, mindig lámpalázt érzek.
Ez különben a leghíresebb művésznőknél is így van: Pálmay Ilka soha sem
lép ki a szinpadra a kulisszák közül a nélkül, hogy előbb keresztet ne
vessen magára. Én is mindig titokban a legyezőm alatt keresztet vetek
magamra, mielőtt énekhez kezdenék.

Toffi ezt a megjegyzést súgja Kapiczány úr fülébe:

– Ezt a keresztvetést azért hangoztatja a királyi tanácsosné, hogy a
férjét ne tartsuk semita eredetűnek. – Ah, most lépett be Dobokay az
ajtón! Figyeljen csak, milyen jó kedve lesz rögtön Amanda asszonyságnak.

Amanda úgy tesz, mintha nem venné észre Alasztor belépését; egyszerre
oda fordul a legközelebb álló Kapiczány úrhoz, ágról szakított
nyájassággal:

– Ah, édes Kapiczány úr, megbocsásson, hogy az első találkozásunknál
olyan nervosus voltam, de ezek a cselédek! Magamnak kellett a buffet-t
megvizsgálnom. Pompás buffet lesz! Ajánlom önnek a fáczánsültet, a mit a
férjem lőtt a herczegi vadászaton.

– No ugy-e milyen jó lett egyszerre a fáczán lencsével! szól a mellette
állókhoz Toffi nagysám.

Kapiczány úr siet – hálából – igazolni toilette-hibáját a nagylelkű úrnő
előtt. (Ezalatt odaérkezik Alasztor.)

– Bocsánatot kérek, hogy nem frakkban jöttem, hanem paletotban… (ugyan
micsoda ürügyet találjon ki harmadízben?) de… de…

– De ezúttal a szerkesztőségi frakkot maga a szerkesztő húzta fel…
segíti ki az elakadtat Alasztor.

Ezen aztán Kapiczány úr maga is kénytelen nevetni.

– Önben egy ujságíró veszett el, uram!

Az inasok e közben theát és süteményt hordanak körül, a házi asszonynak
minden vendégéhez van egy szava, a hegedűművészszel pedig egész
értekezése titokban. A rettegett baj csakugyan előállt: a zongorahangoló
csakugyan fél hanggal alább ajzotta fel a gép húrjait, mint a művész
hegedűjének a diapasonja. Ez már futni készül, de a házi nő szép
szemeiért végre ráfanyalodik, hogy ő is fél hanggal alább szállítsa a
stradivariója igényeit. És így a Beethoven-symphonia mégis csak
előadható lesz.

Aközben mind több-több vendég érkezik, mind illustris egyéniségek, a kik
a társadalom felszinén úsznak; a társalgás kezd zajossá válni, minden
zugában a teremnek más meg más thema fölött folyik a discursus.

Csak az a hely, a hová Toffi asszonyság letelepedett marad meg állandó
központnak. Oda vonzódik mindenki.

A királyi tanácsosné ugyan koronkint ránt egyet a leányának a ruháján,
hogy ne furakodjék olyan nagyon Rangosiné közelébe, de az annak nem
használ.

Elvira kisasszony minden áron észrevétetni akarja magát. Fűtől-fától
kérdezi, hogy de ugyan hol van az ő Helvila barátnője, a kivel ő együtt
járt a nevelőbe, csak egy évvel hamarább hagyta el az intézetet; miért
nincs az is itt? ő nagyon szeretne vele találkozni, szépen
elfecsegnének. – Egypár irgalmas delnő igyekezik megnyugtatni, hogy az ő
barátnője még nagyon fiatal, egész gyermek, azt még nem lehet a
társaságba hozni; míg végre Toffi nagysám fülébe jut a kérdés. Ez aztán
alaposan megfelel rá:

– Hja, a kis Helvilát nem hozzák a társaságba, mert annak az arcza oly
veszedelmesen hasonlít Vigárdy úréhoz, hogy az egyszerre mindenkit
frappál, a ki meglátja. Azok a szemek! Az a száj! De még az a családi
fekete lencse is a jobb arczon. Ez a gyermek az igazi «vértanú».

Elvira kisasszony erre naiv arczczal azt mondja, hogy ő azt nem érti,
hogy lehet?

Szerencse, hogy Vigárdyné másfelé volt elfoglalva, nem hallott belőle
semmit.

Annál jobban sziszegtek a legyező mögül a többi hölgyek.

– Oh bizony ez semmi indicium, siet élét venni a gyanusításnak Alasztor.
A gyermekek hasonlítása ehez vagy amahoz nem érv semmi tekintetben. Az
már orvostanilag be van bizonyítva, hogy egyedül a nők idiosynkrasiája e
tekintetben a factor. Sűrű példák vannak rá, hogy a legnotoriusabb
hűtlen nők gyermekei a megcsalt férjhez hasonlítanak, mert a nő előtt,
félelmében, annak az arcza lebegett.

A királyi tanácsosné, épen nem melodiás hangon, közberikácsol:

– De uram! Fiatal leány előtt ilyen themáról beszélni!

– Nagyságos asszonyom: ha a kisasszony a mai szép darabot végignézhette,
akkor már nincsenek előtte titkok: vagy még nincs fogékonysága azokat
megérteni.

De azért a királyi tanácsosné mégis kivezeti a csoportból féltett
csemetéjét, a hol ilyen kényes thémákról beszélnek.

Toffi nagysám halkan mormogja a legközelebbi szomszédjához:

– Tavaly télen megszökött a kis ártatlan a zongoramesterével, de
visszahozták.

Miután az ártatlanság eltávozott, az ottmaradtak szabadon értekezhetnek
a felvetett tárgyról.

– Hiszen nem titok, magyarázza Toffi nagysám, hogy leány korában Vigárdy
udvarolt Camillának, jegyben is járt vele. Ellenben Amandát Meritoris
jegyezte el magának. Meritoris akkoriban egészen a sportvilágban élt:
örökösen a turf és a gentry-club volt az otthona. A gavallér barátok
egyre csipdesték, hogy mi az ára a tollnak? Amandának az atyja ugyanis
tollkereskedésből gazdagodott meg. Utóljára megunta, hogy a jegyesét
tollszedő leányának csúfolták s felbontotta a viszonyt. Ugyanakkor
Vigárdy és Camilla között valami kis összezördülés támadt: megharagudtak
egymásra. Meritoris kapott az alkalmon: hirtelen megkérte Camilla kezét.
Camilla daczból hozzá ment. Ekkor aztán Vigárdy revancheból az elhagyott
Amandának ajánlá fel jegygyűrűjét, a mit az megint boszúból elfogadott.
– Igy aztán Meritoris és Vigárdy kölcsönösen cserében és boszúból
elvették egymásnak a menyasszonyát. És attól fogva azután igen jó
barátok és barátnék maradtak, – négyesben. S úgy szólván egy családot
képeznek.

– Ez alapos felvilágosítás volt! monda rá Alasztor.

– No hát nem úgy van? monda Toffi nagysám. Ezt ön legjobban tudhatja, a
ki mind a kettőnél házi barát.

Aratás ez Kapiczány úrnak!

Még többet is szeretne ebből a materiából.

– Kérem «Toffi» nagysám…

Alasztor hirtelen betapasztja a száját tenyerével:

– Szerencsétlen Claquehutes! Ez nem keresztneve őnagyságának.

Rangosiné asszonyság pikáns mosolylyal sipegi:

– Csak mondja ön úgy! Én a predikátumomra is hallgatok.

Szerencsére jön a sárga inas a theástálczával: kiki választ magának egy
findzsát.

– De hogy lehetsz olyan balogsüti? feddőzik Alasztor. (Négyszem közt
tegezik egymást, csak mások előtt becsülik meg.)

– Mikor úgy fáj a fogam, menti magát Kapiczány.

– Ha fáj, plombáltasd.

– Csak tudnék egy ügyes fogorvost.

– Kérdezd meg a királyi tanácsosnétól, hogy ki az övé?

– Igazán megkérdezzem?

– Aztán majd kapsz tőle egy pofont.

– S attól meggyógyul a fogam?

– Legalább én még nem hallottam, hogy valaki, a kit pofon ütöttek, arról
panaszkodott volna, hogy a foga fáj.

– Toffi nagysám sem ütött pofon, látod.

– Oh azért, hogy a nyelvére példálóznak, nem haragszik meg a szép hölgy:
a fogaiért igen.

– Igazán olyan rossz nyelve volna Rangosinénak?

– Kilencz ujságíró mérge van benne condensálva.

– Fel kellene szólítani, hogy irjon a lapunknak tárczákat.

– Ugyan tedd meg!

E közben a hegedűművész összestimmelte a száraz fáját a nagy hangőrlő
géppel s nyilvánossá tette azon óhajtását, hogy már lehetne kezdeni a
concertet.

– Még várnunk kell, csitítja a művészt Alasztor; a házi úr még nem
érkezett haza: ügyei vannak. Aztán meg Vigárdy sincs itt.

Amanda meghallja ezt a szót s siet beavatkozni.

– Oh az én uramra nem kell várni. Az most a clubban van, conferentián. S
azok a pártconferentiák rendesen éjfélig tartanak.

– Éjfélig? kérdezik egyszerre hárman is, s mindannyinak az arczából kirí
a csufondáros részvét a hiszékeny lélek iránt.

Amanda megreparálja magát: ő nem olyan együgyű.

– Azt hiszem én is, hogy ez a pártconferentia csak aféle köpönyeg a
mulhatatlan tarokkparti elrejtésére.

– Oh Amanda nagysám, szól Alasztor gonosz mosolygással, a felől legyen
egészen nyugodt. Ha a tarokkpartit palástolgatják a conferentia
köpönyegével, az még nem baj. Hanem a mikor már azt vallja be az
«éjféleken és éjfélek után» hazajáró férj, hogy tarokkozott: «Lehetetlen
volt felkelnem, tele volt a tábla bukott kettősökkel: nyerésben voltam,
elszedtem tőlük tíz–tizenöt–húsz kemény forintot. Itt van muczuskám. Ezt
neked hoztam haza. Szaporítsd vele a konyhapénzt. Muczuskám! Bubiskám!»
akkor már baj van!

– Uram! Ez árulás! Méregkeverés! kiált közbe a rendjeles doktor,
lábhegyére ágaskodva. Ön a feleségeinket mind ellenünk suggerálja. Ön
puskaport halmoz alánk.

Alasztor még meg is paprikázza a mérget:

– És aztán az üdvözlő hitvesi ölelés közben a muczuskám el nem tudja
képzelni, hogy vajjon essbuquet-t pipáznak-e azok a tarokk-kompanisták,
a mitől a schatzikám kabátja illatos?

– Ah ez már perfidia! förmed fel valamennyi férfi vendég.

Ez alatt a királyi tanácsos is végezte a tizenkét piquet-partit s a
társaság közé nyomult.

– No doktor úr! monda a rendjelek kirakatának, mondhatom, hogy önnek a
fia valóságos genie! Ez a talentum! Én tőlem tizenkét parti piquetben
elnyert huszonhárom forintot.

– Ah! Ah! hangzik az általános csodálkozás magasztaló elszörnyedése.

A feldicsért ifjut meggratulálják.

– No legalább a héten nem kérsz tőlem drágasági pótlékot, szól a doktor
az ifju geniehez.

– Ennek már van helye, szól az ifju, büszkén zsebébe sülyesztve az
elnyert prédát. Egy szegény özvegynél, a ki öt neveletlen árvát táplál.

– Az valami rettenetes, hogy mennyi jótékonyságot gyakorol az én fiam –
az én rovásomra.

A királyi tanácsosné, a ki eddig Toffi nagysám férjével cserélt ki
kölcsönös emberszólásokat, meghallván, hogy a férjem uram bocsátott
közre valami sensatiós dolgot, a mi őt egy csoport központjává avatja,
maga is oda siet, megtudni, hogy mi az?

– Mi nagy dolog történt? kérdi Alasztortól.

– Igazán nagy dolog. A kis jurista elnyert a consiliarius úrtól piqueten
huszonhárom forintot.

– No ez igazán rendkívüli dolog, mondja erre Emilia nagysám. Az én
férjem hirhedett kártyajátékos és rendkívüli szerencséje van. Minden
este nyereséggel jön haza a casinóból, s azt mindig nekem adja: «Nézd,
muczuskám, nyertem tíz–tizenöt–húsz forintot, tedd a konyhapénzhez.»

Valamennyi vendég elkezd hahotával nevetni, kivéve azokat, kik az
előzményeket nem ismerik. Ilyen a királyi tanácsos is. Annak tetszik ez
a nagy siker.

– Ilyen geniális asszony az én feleségem. Akármit mond, az egész
társaságot egyszerre felderíti vele.

– Már az igaz, erősíti Emilia nagysám. Nekem különös adományom van. Én
valamikor szinésznőnek készültem. Akkor is valahányszor valamit
szavaltam, az egész társaság roppantul kaczagott rajta.

– Drámai szinésznőnek készült nagysád? kérdezi Alasztor.

– Hát persze.

Most már csak hátrafordulva kunczog mindenki.

Toffi nagysám összecsapja a legyezőjét.

– No már Dobokay úr, a hol ön felüti a vásáros bódéját, ott én
összepakolom a ládáimat.

– Nagy elismerés – illetékes részről.

A vendégcsoport nyüzsög: «lássuk már a medvét!»

(Elmondjuk a gyöngébbek kedveért a régi anecdotont: «lássuk már a
medvét?» – Nem mondjuk el. – Nincsenek már gyöngébbek.)

Jean, a kék inas, félajtót nyitva, bekúszik s odasúg a házi
asszonyságnak:

– Itt van a Flórián.

Alasztor meghallja félfüllel. «Ahán! Itt van már a Flórián?»

Kapiczány úr szeretné megtudni tőle, hogy ki az a nagy notabilitás?

– Az a Flórián – az egy nevezetes ember, magyarázza Alasztor.
Feuerbursch a Steingasner-kávéházban. Mikor a Flórián este tizenegy és
tizenkét óra között becsenget s azt mondja, hogy levelet hozott, az azt
jelenti, hogy Meritoris úrnak olyan fontos teendője akadt, a mely őt
megakadályozza a hazajövetelben: csak reggel fog hazavetődni. Ez már
bevett szokás.

Camilla nem is talál benne semmi megütközésre méltót.

– Levelet hozott az uramtól? kérdi az inashoz fordulva.

– Igenis.

– No hát adja át.

– Azt mondja, hogy utasítása van a nagyságos úrtól, hogy a levelét a
nagyságos asszonynak saját kezéhez adja át.

– No hát akkor jőjjön be a levéllel.

– Igenis – de a Flórián nagy negligében van: a kék kötény előtte, aztán
ingujjban.

– No de én csak nem mehetek ki hozzá, hogy a levelet átvegyem, az
előszobába.

– Azt gondoltam ki, hogy feladom rá a hosszú gombos libériámat, úgy
bejöhet.

– Tegye azt.

S ez utasítás nyomán nemsokára bejött a Flórián, hosszú, bokáig érő
gombos kabátban s ezüst tálczán nyujtá át a levelet az úrhölgynek

Camilla elvette a tálczáról a levelet s az öve mellé dugta. Nem volt
kiváncsi a tartalmára. A megszokott kimentés: «Nem jöhetek; mulhatatlan
sürgős üzleti ügyek. Ne várjatok rám.»

A háziasszony azonnal siet a hegedűművészt felkérni művészi tehetségének
ragyogtatására, nem várnak tovább senkire. A zongora-automat leül a gép
mellé, a hegedűművész megpengeti az instrumentumát, a vendégek egymásnak
«csitt»-et intenek, mindenki rendbeszedi magát, a theás csészéket
lerakják, az andante kezdődik.

Camilla ezalatt időt nyer a levelet felbontani és mások által figyelmen
kívül hagyva, elolvasni.


V.

A symphonia elkezdődött: egy mukkanás, egy csoszszanás, egy széktolás
nem hangzott; Alasztor még a zenélő óra ingáját is megállította, jól
ismerve a hegedűművésznek az ideges fogékonyságát, a mit még az is
ingerel, ha a pianissimo flageolet hangjai közé az óra tiktakja
közbeketyeg. – S egyszer csak a legáhitatosabban hallgatott andantét egy
halálos sikoltás hasítja ketté. – A házi asszony elájult…

Ott feküdt a balzacon, fejét hátraszegve: az arcza holthalavány, ajkai
szederjesek, szemei bezárva; egyik kezével görcsösen belemarkol a
keblére tűzött jáczint csokorba, másik kezével a felnyitott levelet
szorítja a kerevethez.

Egyszerre nagy zűrzavar keveredett; a művész mérgesen dobta a hegedűjét
a tokjába s búcsúzatlan eltávozott; a hölgyek ijedten néztek az
elájultra: egynek sem volt bátorsága, vagy hirtelen nem jutott eszébe,
segítségére sietni. Ott lett volna a sokérdemrendű doktor, de az csak
olyan doktor, a ki lepkéket anatomiáz, nem gyógyít, azonfelül is a saját
feleségével volt elfoglalva, a ki az ijedségtől sírógörcsöt kapott a
királyi tanácsosné előre hátra taszigálta az embereket, a leányát
keresve: «Hol van Elvira? hol a báli sortiem? Hol a boád? Menjünk innen,
itt botrány lesz! Jaj, hogy berekedtem egyszerre!»

Minden ember csak magára gondolt, meg a hozzátartozóira – akárcsak egy
léket kapott hajón.

Csak Alasztornak volt «szive» segítségül menni az elalélt nőnek, de
férfi létére az sem tehetett többet, mint hogy az ájult nőnek a fejét,
mely a balzac karján hátra volt szegve, a himzett vánkosra igazította s
aztán széjjelnézett segélykereső tekintettel, míg szemeivel megtalálta
lelkének hasonmását, Amandát. (Ha ugyan van lelke?)

Amanda mindjárt bebizonyítá, hogy «nincs».

Ő is odalépett az elájulthoz, de nem azért, hogy azt életre hozni
segítsen, hanem hogy azt a levelet kivegye a kezéből, a mely az ájulást
okozhatta. Jogot vett hozzá, hogy azt elolvassa. Hiszen kebelbarátnék
voltak.

S a mint elolvasta, az arcza lángveres lett a dühtől, még a rizsporon is
keresztül pipacslott a harag szine, a szemei még jobban kidültek.

– Ah! Ah! Förtelem! Gyalázat! Micsoda gazság!

Alasztor meg akarta akadályozni abban, hogy a levelet fenhangon
elolvassa az egész társaság előtt, de csak akkor tudta azt a kezéből
kikapni, mikor már Amanda belekezdett: «Szerencsétlen nőm! Tudd meg,
hogy el vagyok veszve…»

De azt már nem gátolhatta meg, hogy a mit a levélből megértett Amanda,
azt rikácsoló hangon ki ne trombitálja.

– Azt irja a gazember, hogy váltókat hamisított az én férjem nevére.
Harminczötezer forintig. Perukker követeli a fizetést. S ő maga szökik
Amerikába! Ha utólérik, főbe lövi magát!

– Az égre, asszonyom! súgja oda Alasztor.

(«Égre?» Hát már elfeledte, hogy az húsz millió mértföldre van?)

– Eh! Én nem ismerek most sem eget, sem földet. Képes vagyok embert ölni
dühömben! Harminczötezer forintot Vigárdy nevére hamisitani! Hát nem
tudott más ember nevére hamisítani? Egy zsidó nevére? A legjobb
barátjáéra kellett hamisítania?

– Hiszen ha hamisak az aláirások, Vigárdy nem károsodik miattuk, nem
kénytelen fizetni, csillapítá a szép fúriát Alasztor.

– Nem is tanácsolnám neki! Egy fillért sem! «Ezek» miatt! De a gyalázat
mégis megvan. Jó barátok voltak. Együtt trafikáltak. Mégis meg lesz
hurczolva a neve. Esküt kell neki letenni a törvényszék előtt. Még majd
hamis esküvel fogják vádolni! Megteszik a prókátorok! Kiadják a váltókat
szakértőknek, agnoskálják az aláirásokat. Juj! micsoda gyalázat! A biró,
a közvádló keresztkérdésekbe fogják. Valamennyi ujság tele lesz a
vallatásával! Bele jön a képe a Volksblattba! Egy országos képviselő!
Elveszti a mandátumát!

– Talán mégis legelső dolog volna ezt a szerencsétlen barátnőnket életre
hozni, szólt kérlelő hangon Alasztor.

– Önnek lehet barátnője, nekem nem az. Nincs az elájulva, csak tetteti
magát. Ismerem én az ilyen tempókat. Ez a legkényelmesebb pose az ilyen
catastrophánál. Csak tessék magára hagyni, majd fölébred az magától, ha
senki sem lesz mellette. Ő az oka ennek a ruinának! Az ő bolond
fényüzése. Tetszett neki, hogy az ő jour fixeiről irnak az ujságok.
«Ünnepelt szépségünk. Társadalom csillaga!» Itt van! «Opulens buffet!
Franczia pezsgő! Fényes bankettek»: olyan embereknél, a kik hamis
váltóval szerzik a pénzt, mások megkárosítására! «Minő izlés! Mennyi
chique! Micsoda dekorativ érzés!» – Tessék! Ez lett a vége!

(– Jaj de szeretem, hogy nem ettem abból a fáczánsültből, dörmögi Thurzó
Attila úr a felesége fülébe, felsegítve a vállára a hermelines sortie de
bált.)

(– Csak legalább ittam volna abból a pezsgőből, a mit kiátkoznak a
gyomromból! szól, ellenlábas véleményét nyilvánítva, Kapiczány úr.)

Alasztor a balzac támlányához támaszkodva nézi azt a dühöngő szép
asszonyt.

Ez az igazi ősember-nőstény! Crèpe de Chineben és brüsseli csipkében. Az
eredeti Éva-anyánk, a ki nemcsak az almáját a fának kóstoltatta meg Ádám
apóval, hanem a hajtását is. – Ez a tökéletes asszonyi-állat! Mikor
csipkekendőjével megtörli az izzadt arczát, még a puder is lejön róla:
egészen igaz, kívül és belül. Nem fest magának se hamis szemöldököt, se
hamis erényt.

A szerencsétlenség szinhelye perczek alatt kiürült. Mintha azt
kiáltották volna a közönség közé, hogy «ég a szinház».

Csak az inasok téblábtak alá s fel, a kik a távozó vendégek elcserélt
kalapjait keresték.

Vigárdyné észrevette közöttük a sárga libériást.

– Georges!» – És aztán még egy párszor: – Georges! S hogy annak nem
akart sikere lenni, végre: – «Gyurka! Nem hallod, hogy kiabálok?

– Kérem alássan, a vendég uraknak…

– Neked most nem parancsol senki, csak én! Gyorsan szedd össze a saját
ezüstünket és porczellánunkat s szállítsd haza, különben lefoglalják a
hitelezők s aztán majd járhatsz a törvényszékre vallatóra. – A japáni
vázákért is visszajőjj. A bérkocsist értesítsd, hogy nem kell neki
éjfélután két órára visszajönni, a lábpokróczot elhozd tőle. – Ezek a
bitangok saját fogatot tartottak, maguk kucsiroztak, míg nekem elég jó
volt a számozatlan bérkocsi. Pedig nekem lett volna módom benne. S az én
apám nem lopta, nem csalta a vagyonát: becsületes úton kereste. Hanem
azért engem csúfoltak «tollszedő leányának».

Ezen aztán sirva fakadt. Azért még sirva is zsémbelt; hanem azt már nem
lehetett lestenografálni.

Nem volt már ott más, csak Dobokay.

Alasztor figyelmezteté a haragos hölgyet, hogy kár volt azt a bérkocsit
visszarendelni: már most hogy megy haza? Ilyen éjféli órában!

– Gyalog. Ön fog hazáig kísérni.

(Tehát még ezt az egy embert is, a ki ott maradt a szerencsétlenség
szinhelyén, elviszi onnan magával.)

– Hát hiszen a tolvajok és az aszfaltbetyárok ellen csak megvédelmezem
önt magam is, de a meghülés ellen nem. Hogy megy hazáig ezekben az
atlaszczipőkben?

– Ejh! Most egy olyan pokol forr bennem, hogy nem érzem, mi a hideg.
Nyujtsa ön a karját!

(Pedig azt is megvárhatta volna, a míg a férje megérkezik. A
conferentiának csak vége lesz már egyszer.)

Rosszul tette, hogy nem várta meg.

Hiszen bizonyos, hogy Vigárdy a clubból egyenesen ide fog jönni.

Az még nem tud semmit.


VI.

Az elájult asszony pedig csak nem éledt fel magától. Pedig már egy
vendég sem volt a teremben, a kinek a kedvéért tettesse az ájultságot.

A cselédek lótottak-futottak előre-hátra, de azoknak egyéb dolguk volt,
mint a balzacon heverő alakkal vesződni. A sárga inas meg a csemegész
pinczérje igyekezett kiválogatni a kikölcsönzött tálakat,
porczellánokat, ezüstneműket a csődtömeg közül, a mi nem ment vitatkozás
nélkül.

A tálak és tálczák azonban még rakva vannak mindenféle ételekkel, a
mikhez senki sem nyúlt még. Ott van a rénusi lazacz. Ott van az elitélt
és rehabilitált fáczán. Az egyiket a pinczér, a másikat a Georges
reklamálja. A szobaleány a közben megtömi a zsebeit a
Kugler-bonbonokkal, a mikért megint a czukrászlegény emel óvást: «Ez
mind nincs kifizetve még!»

– Ugyan mit parlamenteznek az urak? igazítja el a vitát a Jean. Nem
vagyunk mi képviselők, hogy hajbakapjunk. Mit allegálunk, hogy melyik
kié? Ez úgy is mind az ördögé már. Csináljunk consortiumot. Vigyünk le
mindent a kocsisnéhoz s csapjunk ott magunknak egy murit. Úgy is mind a
filiszteusoké lesz ez már! Csupa corruptio ez már! Holnap mindent
lepecsételnek!

Az indítvány egyhangú pártolásra talált. Ez az igazság.

– Úgy is benn van egy hónapi bérem, nyelvelt a szobaleány. Soha sem
látom én azt, tudom. Legalább leeszem Dobos-tortában.

S aztán elkezdte danolni éles hamis hangon: «Három forint a bérem.
Mindig szidnak, ha kérem…» végig valamennyi szobán és folyosón.

A másik három cseléd röhögött hozzá nagyokat.

Azzal siettek az egész lakomát lehordani a kocsisné szobájába. A pezsgős
palaczkokat sem felejtették ott. Hanem a szamovárt nem bolygatták. Forró
vizet inni uraknak való. A távozó cselédek csapkodták az ajtókat maguk
után, hogy csak úgy rengett bele a ház.

Az elájult asszony pedig ott hevert mozdulatlanul, halaványan. Csak a
szemei nyíltak fel. De az nem az ébredés volt; hanem egy halottnak a
merev nézése, a kinek elmulasztották a szemeit lezárni.

Elcsendesűlt minden. Még az óra sem ketyegett. Meg volt állítva a
hegedű-productio kedvéért.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A kis leány felébredt előálmából. Hálószobájának a fala a lépcső felé
volt: azon keresztül hallhatá a vendégek szaladáshoz hasonló exodusát.
Meglepte, hogy ezzel semmi hintógördülés nem volt kapcsolatban. A
kocsiját mindenki későbbre rendelte.

Azután következett a cselédek lótás-futása az ajtaja előtt; a vihánczoló
röhögés, a szobaleány csufondáros danolása, majd a kiméletlen
ajtócsapkodás. Azután jött a mélységes nagy csend, mely olyan, mintha
tele volna zúgással.

Vége volna már az estélynek?

Olyan soká aludt volna?

Várt az ajtónyitásra. Az estély végeztével a mama, mielőtt maga
lefeküdnék, bejön a kis leánya szobájába, megcsókolni az alvót s a
vánkosa alá dugni egy fényképes bonbonnièret, a mi megmaradt a
lakomából.

Miért nem jön már?

Éji asztalkáján volt egy kis ütőóra, mely egy rugó nyomására jelentette
az időt.

Tizenkettőt ütött. Kisértetek órája!

A kis leány fejére rántotta a takaróját. Bölcs volt, de a mellett
babonás. Az embereket meg tudta kritizálni, de a kisértetekkel nem mert
kikötni.

A szív, az a buta izomtömeg, fél!

Hanem az agyvelőnek van akarata.

S lassankint az akarat erőt vesz a félelmen.

Meg akarja tudni, hogy mi történt a szalonban.

Leküzdi a félelmet az éjféli rémek s az engedelmességet az anyai tilalom
iránt. Felöltözik, meggyujtja a gyertyáját s reszketve kinyitja az
ajtaját.

Egy sötét garderobeon keresztül kell menni a salon oldalajtajáig. Itt
hallgatózott ő nem rég. Tanulmányozta az okos beszédeket. Félve nyitott
be rajta.

Az ajtónyitásnál majd elfujta valami leskelődő szellet a gyertyáját.

Arra pedig nagy szükség volt ott, mert a terem egészen sötét volt. A
cselédek a gázt lecsavarták, a gyertyákat elfújták. Csak a kandallóban
hamvadozó parázs vetett valami izzó derengést a közel levő tárgyakra.

Senki sincs itt.

A kandalló előtt áll a balzac. Annak a magas támlánya eltakarja a rajta
fekvő alakot. Azt nem veszi észre.

A zongorán van egy karos gyertyatartó, annak a gyertyáit meggyujtja s a
nagyobb világosságnál bátrabban tekint széjjel.

Nini! A balzacról a szép selyem uszály omlik alá, azokkal a jáczint
guirlandokkal. Itt vetette volna le a ruháját a szép mama?

Odalép lábhegyen s a mint odaér, nagyot sikolt.

Az anyját látja ott heverni élettelen.

Először azt hiszi, hogy meghalt, s sírni akar.

Az a gyáva szív! Az sem tud egyebet, mint a könymirigyeket működésbe
hozni

Nem tudja kitalálni, hogy mi az, a mit most lát?

Az ő anyja, a ház úrnője itt hever, teljes báli toiletteben és senki
sincs kivüle a teremben… Mi ez?

Azt hiszi, hogy ez egy lidérczhozta álom.

A fekvő alaknak a lábainál azonban meglát egy felnyitott levelet. Azt
felveszi és elolvassa.

Arra aztán egyszerre eszéhez tér. Mindent tud.

Most már érti az egész helyzetet.

Most már nem kis leány, a ki fél.

Eszébe jut, a mit a Pallas lexikonából olvasott az ájulásról. – Ez az. –
A szemek halálmeredése, a lassú pihegés, az arcz halottszíne. Aztán a
segélyhozás ilyen esetben: a ruhaderék kibontása. Hideg víznek az arczba
fecskendezése. A tenyereibe pipereeczetet tölt s azt szagoltatja az
elájulttal. – Ez használ. – A karok megmozdulnak, a száj megnyílik és
nagyot ásít. A félholt föléled.

Az első érzése az, hogy a keble nyitva van, s azt siet a két tenyerével
betakarni.

Aztán észreveszi, hogy csak a leánya van ott s nagyot bámul rá: mintha
nem jutna hirtelen eszébe, hogy ki ez itten?

Helvila felöleli az anyját fektéből.

– Nem mégy a hálószobádba, mamám?

– Hiszen nem birom a lábam.

– Majd én beviszlek.

S azzal felkapja az ölébe az anyját s viszi, mint egy dajka a gyermeket,
az ajtó felé: megfordítva a természetadta szerepeket. A kis leány erős.
Még is jó az a svéd gymnastika!

– Tégy le. Tudok már menni, suttogja az anya. A zsibbadás elmúlt.

– Ne segítsek levetkőznöd?

– Maradj! Maradj! – Tégy fát a kandallóra. Fázom. Visszajövök.

S azzal bement az öltözőjébe.

Visszajön? De hát minek jön vissza?

A kis leány letérdelt a kandalló elé s megrakta hasábokkal a
parázshalmazt. Nehezen akartak meggyulladni. Szétnézett valami papir
után, a mivel alágyujtson. Megakadt a tekintete azon a levélen.

Valami homályos ösztön úgy nógatta, hogy ez az a papirrongy, a mi
legméltóbb arra, hogy hamuvá legyen; hanem aztán újból meg újból végig
olvasva a tartalmát: az okos ész azt diktálta neki, hogy ez nem elégetni
való, mert ebben nevek és adatok vannak, a mik másokat is érdekelnek.

Észre sem vette, hogy az anyja visszajött a hálószobájából.

Camilla nem öltözött pongyolába, csak a felkapcsolt ruhaderék fölé
kerített a vállára egy báli-kilépőkét. A hattyútollas atlasz lebernyeg a
meztelen karjait is takarta.

Olyan nesztelenül jött be, hogy rajtakapta Helvilát a levélolvasáson.

– Olvastad? kérdezé a leánytól.

Helvila ijedten nyujtá a levelet az anyjának, a ki azt szépen összehajtá
s eldugta a keblébe.

A leányka félve nézett fel az anyjára, a mint ott térdelt: ha nem
csinál-e haragos arczot?

Dehogy csinált: mosolygott. Hanem az még elijesztőbb volt.

Olyan volt ez a mosoly, mint mikor egy szép, ünnepelt hölgyet egy
imádója egy rosz hírű házban talál.

Nem! Nem! Olyan mosoly volt ez, mint mikor egy vádlottak padjára kerűlt
szép nő ellen a közvádló olyan bizonyítékokat hoz fel, a mikkel az
menthetlenűl meg van fogva s érzi a ránéző szemek égetését az arczán.
Mit tehet mást, mint hogy mosolyog.

Nem! Nem! Nem is ilyen volt. Hanem olyan volt ez a mosolygás, mint mikor
valaki az öngyilkosság eszméjét neveli nagyra a lelkében s azt
takargatja az arcza lárvájával.

Ez a pergamenkemény mosoly nem is hagyta el az arczát mind végig, a míg
ketten együtt voltak a leányával.

– Gyujts a szamovár alá, theázzunk, monda Helvilának.

A leány tette, a mi mondva volt.

Camilla az öve mellé dugott kis női órát előhúzta és belenézett.
Észrevette, hogy a fali óra megállt s félórával kevesebbet mutat az
időnél.

Odament, elindította a perczingát s helyére igazította a mutatót.

A zenemű, a tizenkét óra elütése után, ismét elkintornázta a maga Arditi
csók-keringőjét.

Helvila nézte a szamovár alatt lobogó kék szeszlángot.

Camilla az alatt elhelyezte a balzac elé húzott kis asztalkára a
theáscsészéket. Czukrot is dobált beléjük. (Czukrot?)

Helvila megkérdezé, hogy hány csipettel tegyen a forró vízbe a peccoból.

– Tudod jól. Négygyel.

– Hiszen csak ketten vagyunk.

– Hogy jó erős legyen.

– De ez majd téged nagyon felizgat.

– Ne félj, nem fog felizgatni.

S még merőbben mosolygott.

Az a kis leány pedig nagy lélekbuvár volt!

Tudott az arczvonásokban olvasni. Ilyen kifejezést nem látott az anyja
arczán még soha.

Felnyitotta a szamovár tetejét. A felcsapó illat tudatá vele, hogy
tökéletes a thea. Megtöltötte belőle a csészéket szinültig s letette az
asztalkára, egymással szembe. Magának egy kis selyem guggonkát hozott, a
mi olyan, mintha két vánkos volna keresztbetéve.

– Ide mellém tedd a csészédet, mondá Camilla.

– Én szemközt szeretek veled űlni.

– De én azt akarom, hogy mellém űlj! parancsolá Camilla.

Attól tartott, hogy ha szemközt űl a leánya, akkor nem lesz képes azt
megölni…

A leányka egyszerre elértette az anyja gondolatját.

Megragadta a kezét hevesen mind a két kezével:

– Te meg akarsz engemet és magadat ölni!

Az az őrületes mosolylárva még erősebb kifejezést nyert Camilla arczán.

Mosolyogva kevergeté a kanálkával a csészében a theát.

– Hát mit tehetek egyebet?

– Te azt akarod, hogy meghaljunk mind a ketten? lihegé a leány.

– Hát mi van hátra egyéb? Olvastad azt a levelet?

– Elolvastam.

– Megértetted a tartalmát?

– Rettenetes volt! monda a leány fuldokló hangon.

– Hát akkor tudod, hogy mi ért bennünket? Meg vagyunk gyalázva.
Kigyógyíthatlanúl, helyrehozhatlanúl meggyalázva. Apád elfutott. A férfi
elfuthat a gyalázat elől; de a nő, a leány magával viszi a gyalázatot,
akárhová fut. – Mentül jobban fut, annál jobban bele sülyed. Hát lehet
egy nőnek, egy leánynak becsület nélkül élni? olyan nőnek, mint én,
olyan leánynak, mint te?

– Anyám! Ne gondolj ilyen rettenetesre! Én nem tudok meghalni. Én
szeretek élni. Hiszen még nem is tudom, mi az élet? Ne kényszeríts
meghalni, szerelmes jó anyám! Most rögtön meghalni! Hiszen még azt sem
tudom, mi a a világ? Még az álmomat sem hagyták végig álmodnom: abból is
felzavartak. Még nem láttam egy bált, egy színházat. Még nem volt egy
piros ruhám, a mi után úgy vágytam mindíg. Még egy piros ruhám sem volt!

Camilla arczán még keserűbb mosolyra vált az a hyppokratesi álarcz.

– Hm! Hát majd elmondom, hogy mi vár reád, ha élve maradsz? Az utczáról
fölszed egy asszony, a ki az ilyen élni szerető kis leányokra vadászik.
Az aztán majd ád neked piros ruhát is, az arczodat is kifesti pirosra,
hogy ne legyen ilyen halvány; el is visz színházba, bálba is. Víg életed
lesz! De én azt már nem fogom megérni!

A leány füleire tapasztotta a tenyereit, hogy ne hallja ezt mind.

– Nem! Nem! Te nem hagysz itt: én nem megyek el tőled! Nem ugy akarok
élni! Nem kell se mulatság, se czifra ruha. Dolgozni akarok. Veled
együtt dolgozni!

– Dolgozni? Haha! Mit? Hát tanítottak bennünket valaha valami munkára?

– Tudunk himezni.

– Azzal a száraz kenyeret sem keressük meg.

– Hiszen annyi ismerősünk van! Lehetetlen, hogy valamelyik szolgálatába
ne fogadjon bennünket!

– Az ismerősök? Hisz azok mind bezárják előttünk az ajtajaikat. S
eltagadják, hogy otthon vannak. – Hisz a pestis jár együtt velünk! –
Tolvajnak fog bennünket nézni minden ember s bezárja a szekrényét, mikor
az ajtaját rányitjuk.

– Nem lehet! Nem lehet az! Imádkozni fogunk! Anyám.

– Hahaha! (Most már kaczagott is a lárva.) Hát nem hallottad, hogy az ég
ezer millió mérföldre van innen: mire az ima odáig eljut, akkorra
megfagyott a föld!…

– Oh az a hideg föld! Én félek abba a hideg földbe lefeküdni! Anyám! Én
rettegek az örök éjszakától!

A leány csak dadogva tudott beszélni: reszketett minden tagja, a fogai
vaczogtak.

– Jó. Monda az anya, száraz hangon. Hát te maradj itt: majd elmegyek a
magam útjára magam egyedül.

Erre aztán Helvila jajgatni, zokogni kezdett, a haját tépte a két
kezével.

– Ilyen rosz leány vagyok én? A ki az anyját egyedül hagyja meghalni?
Nem! Nem! Te kedves! Te édes! Mi nem válunk el egymástól soha!

S a nyakába borult: ölelte, csókolta. Elkezdte a szemein a csókot, a
nyakán az ölelést; aztán végig az egész termetén, le egész a lába
hegyéig és folyvást sírt és kiáltozott:

– Nem válok el tőled!

– Hát mit akarsz akkor? Minek sírsz?

– Csak egy napot kérek. Csak egy napig várjunk. Csak még egyszer lássam
a napot feljönni. A nap jó tanácsot ád, ki tudja, mit hozhat az új nap?
Az éjszaka tele van rémekkel!

Az anya lesimogatta a kis leány szétkuszált haját, térdein feküdt a
feje.

– Jól van, monda neki nyugodt hangon. Tehát várunk ezzel a dologgal
holnap reggelig. Most eredj a szobádba, fekügyél le. Alugyál csendesen.
Majd reggel felköltelek.

A leány felemelte a fejét az anyja térdéről s felnézett az arczába. Azon
még most is ott vonaglott az a fájó mosoly. A leány kitalálta a
gondolatját.

– Ah te engemet most ki akarsz játszani. Azt akarod, hogy én elmenjek
innen, s te azalatt, a míg én alszom, megszököl tőlem. Ah így nem teszik
bolonddá a kis leányokat anyácskám. Nekem is van annyi eszem. Ohó! így
nem hagyok magammal tréfálni…

Most már a leány arczán is ott volt az a haláltgúnyoló mosoly.

Leült az anyja mellé, maga elé húzta azt a másik csészét s ő is elkezdte
abban az ezüst kanálkával kavargatni azt a nehezen olvadó halálczukrot.

Erre Camilla odavonta az ölébe a leányát s elkezdte azt dönczölgetni,
ringatni mint egy hároméves kis babát, az pedig hizelkedett,
kedveskedett neki, mint egy hároméves kis baba.

– Ugy-e kedveském, mamácskám, engem hagysz előre menni: csak azután
gondolsz magadra? Ugy-e felöltöztetsz majd tiszta ruhába? abba a szép
kék ruhámba, a mi csak egyszer volt rajtam. Ugy-e összeteszed majd a két
kezemet a keblemen, körülcsavarod az olvasóval? Kis mamácskám.
Angyalkám. Aztán fonsz a számomra koszorút – eleven virágból, azt teszed
a fejemre? Lásd, ezek a jáczintok a kebleden milyen jól fognak illeni
hozzá. Én mindig szerettem a jáczintokat…

Ezt már Camilla sem állhatta meg, hogy hangos sirásra ne fakadjon.
Kebléhez ölelte, összecsókolta a gyermeket.

Aztán egyszerre összerázkódott, megmerevítette a karjait. Mintha a lelke
le akarná rázni magáról ezt a megutált testet. Rideg, kemény hangon
szólt:

– Hát minek ez az érzékenykedés? Hát van nekünk okunk arra, hogy egymást
keserítsük? ülj oda szépen, velem szemben. Aztán beszéljünk okosan,
nyugodtan. – Hiszen te olyan okos leány vagy. – Olyan helyes eszed van:
a világot, a helyzetet, az embereket megitélni. Látod, hogyan magunkra
hagyott minden ember? Még a cselédeink is elfutottak. Nincs innen
kitérés. A sors vas következetessége ez… Én életemben elkövettem egy
hibát, most azért megbünhődöm. Te is vétettél azzal, hogy születtél:
elloptál egy szikrát az égből, most azt visszafizeted. A sors
kérlelhetetlen biró. Hát hajtsuk végre az itéletét. – Nyugodt vagy-e?

– Az vagyok anyám.

Most azután mind a kettőnek az arcza mosolygott.

Úgy csevegtek, mintha valami közönséges házi dologról beszélnének:
konyháról.

– Olyan nehezen olvadnak el ezek a koczkák a theában, mondá Camilla.

– Az én csészémben már mind elolvadt.

– Mert kevesebb volt bele téve.

– Hát akkor adj ide a magadéból.

Arra aztán Camilla kihalászott egyet azokból a fehér koczkákból a
kanalával, Helvila a maga kanalát eléje nyujtotta. Igy aztán szépen
megosztoztak.

Azok a fehér koczkák azonban olyan rátartók voltak, nem akartak elég
gyorsan elolvadni.

– Nem volna jó rhumot tölteni a theába, hogy hamarább elolvadjon? mondá
Helvila.

– Azzal épen az ellenkezőt érnők el. Ha alkohol vegyül e szer közé,
attól az egyszerre kristályozódik, a fenékre száll s többé el nem olvad.

– Ah! Akkor az olyan embert, a ki ezzel van megmérgezve, könnyen meg
lehetne menteni azzal, ha egy pohár rhumot itatnának meg vele?

– Minden bizonynyal. Csakhogy ez a szer nem enged ám magával alkudni. Ez
abban a pillanatban megöl…

– Abban a pillanatban? szólt a leány ragyogó szemeit anyjára meresztve.
Hisz akkor ez a szer egy angyal!

És az anyának a szemei épen úgy tündököltek, mint a leányáé. Ezek a
halál holdfényében ragyogó szemek nem láttak már semmit, csak azt a
fényes fehér angyalt, a ki kettőjük között állt.

Mert ha lett volna még a világon egyébre is fogékony érzékük, észre
kellett volna venniök, hogy a szalon-ajtón egy férfialak lép be,
báliasan öltözve, kalapja, keztyüje a kezében, a ki csodálkozva tekint
szét.

Ugyan ki jöhet ide most?

Egy elkésett vendég, a ki most szabadult a clubból conferentiáról, vagy
tarokkasztaltól.

Megszólal:

– Senkit sem találtam az előszobában. Jó estét!

A jó este kivánásra feléje fordul a két mosolygó arcz. Ráismernek, de
azért nem hagyják abba sem a theakeverést, sem a mosolygást, sem az ülve
maradást.

– Nem mára szólt a meghivó? kérdi a vendég úr.

Magas, délczegtermetű, szőke férfi, hegyes szakállal, mely lehajló
bajuszával összevegyül, szemei ábrándosan kékek

– De igen, felel a kérdésre Camilla.

– Amanda nem volt itten? Ez a második kérdés.

– Itt volt. Már elment.

Ez tehát Vigárdy Bertalan.

Megdöbbenve néz körül.

Látja, hogy a háziasszony báli toiletteben van. Együtt ül a leányával a
kandalló előtt.

– Mi történt itt? kérdezi a férfi.

Camilla minden válasz helyett előveszi a keblébe dugott levelet s
odanyujtja a késői látogatónak.

Vigárdy végig olvassa a levelet, mely az olvasás után kihull a kezéből.

– Szerencsétlen ember… Ezt rebegi halkan.

– Most már tudja ön, hogy mi történt velünk? El vagyunk temetve! mondja
Camilla.

– Ejh dehogy vannak eltemetve! Micsoda beszéd!

– Gondolja ön, hogy ilyen meggyaláztatás után még lehet járni az Isten
napja alatt?

– De még nincs semmi meggyaláztatás! szól kemény hangon Vigárdy. Ebben a
dologban első helyen én vagyok érdekelve. S én csak nem hagyom önöket
meggyalázni.

Annál a szónál «önöket» úgy vibrált a hangja, mint a rezgő húr.

– Hogy tehetné ön azt?

– A legegyszerűbben. Elismerem a váltókon levő aláirásokat sajátomnak.

– De hisz akkor önön veszik meg azt az összeget.

– Azt tudom. Kifizetem.

– És a felesége? Mit fog ön Amandának mondani?

Vigárdy Bertalan egyszer-kétszer végig húzta az ujjait a hegyes
szakállán s készen volt a válaszszal.

– Az asszonynak azt fogom mondani, hogy volt egy közös vasuti
engedélyünk, a mit egy vállalkozó magához váltott hetvenezer forintért.
Ennek fele Meritorist illeti. Nem tudott várni, a míg liquiddé lesz a
kikötött összeg: kissé inkorrekt módon anticipálta a maga részét. De én
teljesen fedezve vagyok a szerződés által.

– De ez nem igaz!

– Hát ki nézhet bele az én tárczámba? Hasonló alkuk mindig négyszem
között köttetnek. Egy névjegy helyettesíti a nyugtát. Az a vasut
létrejön. Nekem részem van benne. A többiről ki tud? Meritoris elfutott
Amerikába, de nem a váltói miatt, hanem a málégyűrűben kötött
börzekülömbözetek miatt, a mik százezrekre rúgnak. Ez nem gyalázat, csak
balszerencse.

– De ezzel ön mégis hazudni fog a feleségének.

Bertalan ernyedten veté le magát egy karszékbe.

– Hazudni a feleségemnek! – Hát nem mindennap hazudom-e neki azt, hogy
boldog vagyok, szóval, tettel és érzelemmel?

– Kérem uram, ne beszéljen így egy leány előtt.

– Higyje el, édes Camilla, hogy a hazugság az egyetlen kötszer, a mi a
társadalmat összetartja. Szünjünk meg hazudni, s egymást fogja felfalni
az emberiség.

– Ez irtóztató igazság. De legalább mi ne hazudjunk egymásnak, a kiket
nem tart össze semmi kötszere a társadalomnak. Ön tehát megmentheti
oktalan nagylelkűséggel egykori barátjának a jó hirnevét,
megreparálhatja a becsületét, de azért mi mégis csak földönfutó
koldusokká vagyunk téve. Mind én, mind a leányom.

Vigárdy nagyon is sietett a felelettel.

– Én nem fogom engedni, hogy önök szükséget szenvedjenek!

Ezzel nagyon gyanuba keverte magát.

– Ú–úgy? monda a delnő, azt a veszedelmes mosolygást még azzal is
élesítve, hogy a fogait összeszorította, s e közben annál sebesebben
kavarta a kanállal a theát a csészében.

A férfi megértette mind a hangot, mind az arczkifejezést.

– Ugyan, édes Camilla, hagyja abba azt a habarást azzal a theás
kanállal! Én úgy olvasok önnek az arczában, mint a kitárt könyvben. Ön
ebben a rossz pillanatban így gondolkozik: «No lám! Mikor a víz fenekére
elértem, akkor előugrik, mint a «Deus ex machina», a mesebeli
megszabadító: kihúz a vízből, megtörülget, megszárítgat – és aztán
megesz. Itt van ez a Vigárdy, a kinek mindegy, akár a piqueten nyeret el
magától a jó barátjával harminczezer forintot, akár hamis váltók útján.
A fedezet kezében van. A világgá futottnak van egy fiatal felesége, a
kibe egykor szerelmes volt. Ha nem csinálhatott belőle feleséget, csinál
belőle élettársnőt, a hogy szokás. Most már asszony, nem kell őt
elvenni. A férj megvan, valahol az ellenlábasoknál. Haza nem jöhet, mert
itthon börtönbe fut. Igy lesz szép az élet! A gazdag feleségnek a
vagyonából – eltartjuk a tönkrejutott asszonyt!» Ugy-e hogy így
gondolkozik ön felőlem?

Camilla meglepetve nézett rá. Valóban kitalálta az eszmejárását.

– No hát csak tolja ön félre azt a theásfindzsát maga elől. Az a
penetráns keserűmandula-illat elárulja előttem a tartalmát. Hát hiszen
igaz, hogy én is csak állat vagyok, mint más, de hiena még sem vagyok.
Mindenféle bűnre megvan a hajlandóságom, mint a többi embereknek, s ha
önnek kedve volna elbukni, bizony nem állnék elő erényt prédikálni,
hanem liczitálnék a kegyeire. Hanem hát ön nem az a nő! Ön inkább fejére
borítja a szemfödelet, mint a Thámár fátyolát. Ezt én jól tudom. Nem
jövök önt kisérteni. Én nem fogok önnek semmit adni: egy elátkozott
fillért sem. Hanem nyitok önnek útat tisztességes munkához, a miből
megélhet.

– Hallod anyám? sugá Helvila. Nem mondtam?

– Mi munkához értenék én? rebegé Camilla.

– Hát a mivel annyi derék becsületes nő fenntartja magát. Nekem vannak
összeköttetéseim a kormányzati köröknél. Én könnyű szerrel ki tudom
eszközölni, hogy önnek adjanak egy biztos állomást vagy a vasutaknál,
vagy a postánál, mint pénztárosnőnek, a mihez nem kell egyéb, mint
tiszta fej és tiszta kéz. Ön abba nagy gyorsan beletanul. Egyik nap
éjjel, a másikon nappal lesz tizenkét órán szolgálata: a többi idejével
szabadon rendelkezik. Biz az szerény fizetéssel fog járni. De hát a
megelégedés nem tart lépést a jövedelem nagyságával. Én ismertem egy
nőt, a kit milliomos létére, esztelen pazarlásáért gyámság alá helyeztek
s a ki öngyilkossá akart lenni, mert abból a kétezer forintból, a mit
havi pénzül rendeltek a számára, nem volt képes a szükségeit fedezni. Én
pedig mondhatom, hogy akkor voltam életemben a legboldogabb, a mikor
harmincz forint volt a havi fizetésem. A megelégedés egészen relativ
dolog. Ön nem fogja ezentúl Párisból hozatni a toilettejeit, hanem
kiszabja és megvarrja maga a ruháját s meg lesz vele elégedve. A vasúti
vendéglősnél tizenöt forintért kap kosztot, igen jót.

– Hát a leányomat hová teszem?

– Majd a kis Helviláról is gondoskodunk. Őt beadjuk a preparandiába. Ott
most van épen egy ingyen hely üresedésben. Csak egy szavamba kerül.
Kitanulja az iskolamesternőséget s annak idején kap becsületes állást,
valamelyik fővárosi iskolában.

– Igen! Igen! Az nagyon jó lesz! szólt közbe Helvila. Én tanulni fogok.
Igen szorgalmas leszek. Már taníthatok is másoknak zongorát, angol
nyelvet. Én szeretek tanítani. Köszönöm, nagyon köszönöm!

Azzal odarohant Vigárdyhoz, elkapta a kezét, csókjaival halmozta el, s
egyre zokogta: «Köszönöm, nagyon köszönöm.»

Camilla arczáról ezalatt elmult az a halálhirdető mosolygás.

Olyan volt ez a változás az arczán, mint mikor a széljosló veres égbolt
egyszerre visszanyeri a kék színét. Lelkének elveszett az az öngyilkos
energiája: egészen a hatalmába került ennek az embernek, a ki meg akarja
szabadítani.

– Nos? hát szabad kérnem, hogy nyújtsa a kezét? kérlelé Bertalan.

Tétovázott.

Akkor aztán odaugrott hozzá a leánya, az kényszeríté, hogy a kezét
Vigárdy keze elé nyújtsa: – Ne azt a balt! Ezt a jobbot!

– No hát! Eddig megvolnánk. Már most nézzünk körül, szólt Vigárdy. Önnek
szállásról is kell gondoskodni. Várjon csak! valami jutott eszembe. Azt
tanácsolom, hogy ne adja el a bútorait. Azokért potom árt szoktak adni.
Más ötletem van. A nagy szállásnak azt a részét, mely külön szakítható,
mondja fel a házi úrnak: épen most van a negyed. Hanem ezt a nehány
díszesebb szobát tartsa meg. Ezt megint kétfelé lehet osztani. Ezt a
szobát, meg az öltözőjét tartsa meg a saját használatára, a konyha
felőli kijárattal; a másik két szobát pedig, a lépcsőre nyíló ajtóval
adja ki. Én ismerek egy derék horvát képviselőt, a ki épen ilyen
bútorozott szállást keres, egész évre, mert néha a leányait is fel
szokta hozni Budapestre. Az igen nyugodalmas lakó lesz. S a mit az fog
fizetni albérletben, abból ön az egész lakásbért fedezheti s a saját
lakása ingyenben marad.

Helvila nógatta az anyját:

– Mondd hát, hogy jó lesz: jó lesz úgy.

Camilla rábólintott a fejével.

– Jó lesz.

(No hát! van már mit enni, van hol lakni és van becsület. A kis leánynak
is lesz jó helye. Hát mi kell még az élethez?)

Vigárdy szétnézett a szobában. Mit lehetne még találni?

Hát csakugyan talált valamit.

Meglátta azt a japáni asztalkán heverő kéziratot.

– No lám, még itt is van valami! Hisz ön irónő is. Itt is hever egy
munkája, a mit bizonyosan ma akart felolvasni. Ezt megvétetjük egy
szerkesztővel.

– Ah, hagyja ön azt! szólt Camilla. Az egy haszontalan ostobaság.

– Ki mondta azt?

– A ki nagyon érti.

– Talán Alasztor?

– Igen.

– Ah! Mit? Ne hallgasson ön rá. Mit értenek az okos emberek a poézishez?
A kik alkoholometerrel mérik az indulatot s bonczolókéssel vizsgálják az
érzést.

– De igaza volt! Azt mondta, hogy boldog nő nem lehet irónő. Ahoz a
szenvedések iskoláján keresztül kell eljutni.

– No hát már most keresztül esett ön ezen az iskolán. Ezt még mint
boldog nő irta ön. Képzelem, hogy tele van édes idealismus chylusával.
Hát majd a mit ezután fog irni, azt felvegyítheti keserű tapasztalatok
ichorjával. Azért ezt is csak kiadjuk. Engedje meg, hogy magammal
vigyem. Van némi befolyásom a lapszerkesztőkre. Lesz közöttük olyan
nobel ember, a ki honoráriumot fog érte adni. Nem sokat; de eleinte a
kevés is biztató. Apróbb, egy tárczára való rajzokat meg épen szívesen
fognak venni. Ezekért kaphat ön havonkint harmincz–negyven forintot. Nem
sok; de jelenben számot vet.

– Oh az nekem tetemes összeg lesz, szólt, mohón kapva Camilla. Csak meg
tudjam érdemelni.

– Bizzék magában. A közönség előszeretettel van a nő-irók iránt. Önnek
határozott tehetsége van. Csak fejleszteni kell. Majd küldök önnek
műveket angol és franczia íróktól, a mikből tanulmányozhat. Ön egy év
alatt meghódítja a közönséget, a kritikát. Két év mulva a kiadók lábtót
támasztanak az ablakához, úgy törnek be a kéziratáért. Ön egy irói nevet
választ magának s ez a név magasztalva, becsülve lesz. Ezen az
önérdemelte néven fogják önt szólítani…

Camillának az arcza már derülni kezdett; ez nem a halált előérző mosoly
volt: ez a visszatérő életkedv hajnalodása volt már.

– No hát válaszszunk önnek egy irói álnevet, a mi alatt ezt a legelső
munkáját kiadjuk. Talán «Renata» (újjászületett). Jó lesz.

– Nagyon jó lesz! szólt felmelegedve Camilla.

Helvila átölelte az anyját s gyöngéden súgá a fülébe: «Renata».

Most már önként nyújtá a kezét Camilla Vigárdynak.

– Látod, kis mamám, fecsegett a lányka, most már megtaláltuk a czímet, a
melyen Vigárdy urat híni fogjuk: «keresztapa».

A lányka nevetett az ötletén: a nevetés az anyjára is elragadt. Együtt
nevettek. Milyen furcsa az! Keresztapa lesz a neve!

Aztán nagyot fohászkodott Camilla, kezeit keblére téve.

– Én Istenem! Mi még nevetünk is ezen a napon!

S aztán kereste a szemeivel azt az embert, a ki visszaadta nekik ezt az
éltető nevetést. A halottaknak!

Az pedig félrefordítá az arczát s a szemeit törülte.

– Ön is nevetett?

– Igen. Nevettem.

(Az sem volt igaz: zokogását fojtotta el. Olyan sírnivaló is volt ennek
a két nyomorult teremtésnek a pillanatnyi öröme!)

– No de már most sietek innen. Önök pihenjenek le. Nekem ez órában még
sok utam van. Legelőször is Perukkerhez vágtatok: azt kihuzom az ágyából
s rendezem vele az ügyemet, nehogy holnap beperelje a váltókat; azután
sorba veszem a szerkesztőségeket, kiigazíttatom velük a szenzácziós
újdonságot, mielőtt sajtó alá adnák a lapot. Isten önnel Camilla! Jó éjt
kis Helvila.

S azzal minden érzékeny búcsúvétel nélkül elsietett.

Az ajtóból még egyszer visszafordult.

– Kérem, Camilla, majd ha elmentem, zárja be utánam az ajtót. Cselédjei
nincsenek itt. Jó lesz, ha a többi ajtókat is bezárja, mert mindannyit
nyitva hagyták.

Azzal eltávozott.

Camilla várt, a míg a külső ajtót csukódni hallá, akkor kiment az
ajtókat bezárni.

Helvila egyedül maradt.

A mint az anyja kiment a szobából, a lányka elővette a rhumos palaczkot.
Az félig volt kiürülve.

És aztán fogta azokat a theás csészéket s azoknak a tartalmát
beletöltögeté a rhumos palaczkba. Jól bele szorítá a dugaszt.

Aztán szétnézett, hová rejthetné azt el?

Az óra egyet ütött – éjfél után.

A zenemű rákezdte a Serenade-walzert.

Ahá! Megvan.

Helvila oda sietett az órához, felnyitotta a zenegép tokját s oda rejté
el a palaczkot a zenélő henger mellé.

Ott nem talál rá senki.

Mire az óramű tokját ismét bekapcsolta, visszajött az anyja. Eléje
sietett; az is tárt karokkal jött feléje. Megölelték egymást. Kisírták
magukat jól.

– Tehát ismét élünk! sóhajta fel Camilla.

A leány az ajtó felé mutatott kinyujtott karjával:

– Ő az én igazi atyám!

Camilla rosszul magyarázta a gyermek öntudatlan szavát.

– Ne mondd ki ezt a szót, mert halálra sértesz vele.

– De mondom! Az a másik csak akkor adta nekem az életet, a mikor nem
tudtam róla; de ez akkor adta az életemet, a mikor már szeretek élni.

– Előttem mondhatod, de más előtt ki ne ejtsd, mert megitélnek érte.
Mikor úgy hasonlít az arczod az övéhez. Pedig Isten a tanum, hogy nem
tettem egyebet, mint hogy naponta elővettem az arczképét s elbámultam
rá, hosszan, hosszan.

– Szeretted őt? Mért nem mentél hozzá?

– Játszottam a szívével. Megvert érte az Isten!

Camilla figyelmét most egyszerre megkapta valami. Az üres theás
findzsák.

– Hová lett az a «thea»? kérdezé ijedten a leányától.

– Azt én eltettem emlékül erre a mai szent napra.

– Hová tetted?

– Az az én titkom.

A zenemű utolsó accordját pengette annak a szép spanyol dallamú
keringőnek. És azután is mindennap tizenkétszer elmondta a mit tudott.
De hogy mit tud? azt csak a kis leány értette meg, senki más. Ajka elé
tette a mutató ujját: – Csitt! Játszó óra: ki ne beszéld!


VII.

Vigárdy, a pálczájával előretapogatózva, botorkált le a lépcsőn. A gáz
el volt már oltva, sötét volt.

Mikor a fele lépcsőn lejutott, a házmester ajtaja kinyílt, ő maga
lámpással a kezében csoszogott elő, kaput nyitott. Négy férfialak jött
be. Azok közül három odalenn maradt a kapubejárat alatt a házmesterrel
dödörögve, a negyedik felsietett a lépcsőn.

Szinte egymásba ütötték az orrukat Vigárdyval. A házmester lámpafényénél
egymásra ismertek.

– Ah! te vagy? Bertalan!

– Te vagy? Alasztor! Hol jársz?

– Én a feleségedet kisértem haza, a nagy katasztrófa után. Tudsz már
mindent?

– És még azonfelül valamit.

– Életre hoztad Camillát az ájultából?

– Én már élve találtam. Épen theázni készült a leányával.

– Természetesen: egy kis cyankálival czukrozva meg a theát?

– Természetes.

– No és te életben tartottad őket?

– Igen.

– Miféle antitoxiconnal?

– Az az én arcanumom. De hát te mit keressz itten?

– Hát én, a mint menekülhettem Amandától, jó ürügygyel, ide siettem
vissza, hogy megnézzem, mi történt ezzel a szerencsétlen asszonynyal.
Már most látom, hogy nincs rám szüksége, hát visszamegyek.

– Úgy sem mehetnél be hozzá, mert bezárta az ajtókat, s nincs cseléd, a
ki kinyissa.

– Nincs ám. Azok idelenn mulatnak a kocsisnénál a nekünk szánt lakoma
közprédáján: épen ez volt az ürügy, a mivel idebocsátottak. Amanda
ideges volt, hogy a Georges nem jön a kikölcsönzött ezüst tálakkal és
gyümölcstartókkal haza, a hogy ő parancsolta neki; én azt a véleményemet
suggeráltam neki, hogy az bizonyosan megszökött az ezüsttel. Erre a
nagyságos asszony rám parancsolt, hogy rögtön menjek konstáblerekért,
fogassam el a sikkasztó cselédet. Negyedmagammal jöttem: két konstábler,
meg egy biztos.

– Hát már most mit csinálsz?

– Hát egy kicsit elrontom a mulatságát a díszes társaságnak s
felkisértetem őket a kapitányságra, csődtömeghez tartozó vagyon
elsikkasztása miatt.

– Ugyan hagyj békét szegény cselédeknek!

– Nem, pajtás! Hogy az inasok, szobaleányok dáridózzanak akkor, a mikor
a gazdáik a falba verik a fejüket: így még is nagyon szép volna az élet!
Hadd contempláljanak reggelig a dutyiban, akkor majd kieresztik őket.

– No hát servus. Én megyek dolgomra.

– Tudod mit? Ne menj le addig, a míg én magammal nem viszem a Szent
Hermandad éber tagjait. Nem szükséges, hogy a rendőrbiztos rapportjába a
te neved is bele kerüljön. Nem az országos rendőrség miatt, hanem,
tudod, a házi rendőrség miatt.

– Gondolod, hogy elhazudjam a feleségem előtt, hogy itt voltam?

– Tanácsolnám.

– Hogy aztán te mondhasd el neki?

– Hát persze.

– Én azonban reggelig nem is megyek haza.

– S mit fogsz bevallani?

– Azt, hogy valamelyik orfeumban voltam, korhely pajtások társaságában.

– Okosan: azért csak össze fog gazemberezni, más baj nem ér. Egész éjet
az orfeumban! ezért reggel összeszid az asszony; de estére megbocsát.
Hanem egy órát az öngyilkos nő mellett: azért a lelkeden megy keresztül.

– Magam fogom neki elmondani.

– Akkor még valami rosszabb helyre is akarsz menni, a mit ezzel
eltitkolsz.

Azzal jó mulatást kivántak egymásnak; a kézszorítás közben azt sugta
Alasztor Bertalannak:

– Tudod pajtás: te képviselő vagy, én meg ügyvéd vagyok. Nehéz nekünk
egymást hazugsággal kifizetni. Jobb lesz kölcsönösen igazat mondanunk.

– De olyan bolond nem leszek.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Másnap reggel, mikor Alasztor a kávéházban kezébe vette a hírlapot,
mindjárt a ritkított betűst kereste a napi hírek között, egyszerre
rátalált:

«… börzejátékban szenvedett differentiák miatt, melyek százezrekre
rúgnak, megszökött Amerikába, itt hagyva feleségét és leányát a
legnagyobb nyomorban. Az a hír, mintha tetemes összegű váltókat
hamisított volna egy vele baráti viszonyban élt képviselő nevére, minden
tényleges alapot nélkülöz.»

Most már tudta, hogy mi volt az a «rosszabb hely», a mit Vigárdy az
orfeummal, sőt Camilla boudoirjával palástolt: Perukker úr comptoirja.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A mint délután összetalálkozott Bertalannal a kaszinóban, azt mondá
neki:

– No most már tudom, hogy mi volt az arcanumod, a mivel kigyógyítottad
az öngyilkosságból a szép asszonyt! Drága orvosság!

Tehát vannak még bolond idealisták a világon.




MÁSODIK RÉSZ.


I.

Négy esztendő mult el e szomorú eset óta.

E négy év alatt Meritoris Zeno hírt sem hallatott magáról. El is
felejtette már mindenki, hogy volt valaha ilyen nevű ismerőse.

Meritorisné is azon lények közé tartozott, a kik kimaradtak a világból.
Annyit tudtak felőle, hogy valahol pénztárnoknő a fővárosban; voltak, a
kik azt állították, hogy látták is a jegykiadó ketreczben. Az ilyen
elfelejtett lényekkel nem találkozni is szerencse.

A hajdani szállását megtartotta, de annak a lépcsőre szolgáló főajtaján
e név volt kiszegezve: «Dragomirovics Anasztáz.»

Dragomirovics Anasztáz úrról a házmester csak annyit tudott mondani,
hogy az egy valósággal létező úri ember. A bevallási íven így van
feljegyezve: «horvát-szlavon képviselő». De ő annak az ábrázatját még
soha sem látta, pedig négy év óta lakik itten ez az úr. A házmesterné
takarítja a szobáját, a miért kap nyolcz forintot havonkint. Az a nyolcz
forint minden hónap elsején oda van letéve az asztalra egy névjegygyel,
a mire rá van irva: «Házmesternek.» A gyertyája a tartóban reggelre le
van égve, a mosdóvize a lavoirban be van szappanozva, a sáros topánja az
ágy elé téve, – de őt magát még nem látta a szemfüles házmesteri pár
soha. Sokszor el is utazik s olyankor az ajtaját lakattal is bezárja, de
azért a havi pénz kijár.

Meritorisné asszony felváltva – a hivatalos rend szerint – hol a
nappali, hol az éjjeli órákat tölti otthon; senkit sem fogad a
szállásán. Cselédet nem tart. Maga főz és takarít.

Most épen hat heti szabadságot kért, a mit meg is kapott.

Erre pedig azért volt szüksége, mert a Helvila kisasszony megbetegedett,
azt haza kellett hozni az intézetből. A betegségét szent Vida-táncznak
híják. Rúg, karmol és rángatózik, s a mellett az arczát fintorgatja. Az
orvos azt mondja, hogy ez a baj majd elmúlik magától, a meggyógyításához
nem kell egyéb, mint teljes nyugalom. Valószinüleg a sok tanulástól
kapta azt a bajt; most tette le a tanítónői vizsgát, kitünő
eredménynyel, azzal erőtette meg az agyát; most az anyja ápolja, senkit
sem bocsátanak hozzá.

Ezt mind a házmesterné beszéli ekként az ágybérlőjének, a napidíjasnak.
Ez pedig, mint aféle idealista (a napidíjasok még idealisták) azzal a
felfedezett ténynyel szolgál viszont, hogy Meritorisné asszony híres
irónő, a ki «Renata» név alatt gyönyörű dolgokat ir a lapokba: minden
sorát megfizetik. Hanem ezt nem kell elárulni a háziúrnak, a ki gyülöli
az általa «Federvieh»-nek nevezett emberfajt.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Az oldalajtón kopogtatás hangzik: az kulcscsal van bezárva. Camilla
előjön a hálószobájából s felnyitja az ajtót.

Vigárdy lép be. Abból a lakosztályból, mely Dragomirovics úré.

Kezet szorítanak, jó estét kivánva egymásnak.

Novemberi délután hat és hét óra közt van az idő. Az asztalon már ég a
lámpás.

Leültek egymás mellé. Camilla a pamlagra, Vigárdy a karszékbe.

– Helvila jobban van. Ez az első szava Camillának.

– Tudom, beszéltem az orvossal. Most csak arra kell vigyázni, hogy
vissza ne essék a bajba. Óvni kell minden felindulástól. Ilyen
idegbajnál a véletlen öröm is visszaidézheti azt a ragályos betegséget.

– Öröm? Hát jöhet be mi hozzánk öröm?

– Már be is jött. Itt van a zsebemben a cultusminister diplomája,
melyben Helvilát kinevezi tanítónőnek, hatszáz forint fizetéssel.

– Ah! Ez igazán nagy öröm.

– Kegyednek adom át ez okiratot. Iparkodjék a leányt ovatosan, elébb
példálózva, előkészíteni erre a jó hírre, a mi után vágyott. Engedje
elébb sejteni, találgatni. Az is meglehet, hogy ez a jó hír egyszerre
kigyógyítja. De az is lehet, hogy recidiváz tőle. Dugja el ezt az irást.

– S hová lett kinevezve?

– Pancsovára.

– Ah, olyan messze!

– Mentül messzebb, annál jobb rá nézve. Itt megöli őt az ismerősök
ránézése.

– Az igaz. Sokszor mondja: «Anyám, nincs öldöklőbb méreg, mint az
embereknek a szeme.»

– Jó derék nép, a hová menni fog. Ismerem őket; nagyobb részt szerbek,
aztán németek, magyarok: mind szivélyes, jó érzelmü emberek. Ott
szerencsét is csinálhat, ott még van családi élet.

– Hm… Camilla nagyot fohászkodott. Azután azt kérdezte Vigárdytól: – Mit
tesz az a latin mondás: «vestigia terrent?»

Vigárdy kitalálta a nő eszejárását.

– Ugyebár ezt a tudós leány mondta kegyednek, mikor egyszer a férjhez
menésről példálózott előtte. «A nyomdokok visszariasztanak.»

Kevés idővártatva azt mondá a nő:

– Akkor én is elmegyek a leányommal Pancsovára.

– Hát én belőlem akkor mi lesz?

– Ön megszabadúl egy kínos helyzetből, mely mind a kettőnknek szenvedést
okoz.

– De mikor ez a szenvedés rám nézve az élet!

– Milyen élet!

– Őrült világ ez! Mi mind a ketten feltaláltuk egymásban azt a lelket,
mely lelkünk felét kiegészíti.

– De elvesztettük egy bolond szeszélyért, egy dölyfös gondolat miatt,
most aztán szenvedjük a büntetésünket.

– Pedig összetörhetnők a békóinkat.

– Az lehetetlen.

– Önt hűtlenűl elhagyta a férje, négy év óta hírét sem hallotta. Ez
megsemmisíti a házasságot.

– De önhöz hűséges a felesége.

– Reális felfogásban az.

– S ez a fődolog. Ugyan hány házasság maradna érvényben, ha azt
kérdeznék, valjon a nő, midőn férjét megöleli, a behunyt szemével nem
lát-e egy harmadik alakot? S azért az ilyen lelki házasságtörés mellett
csak lombosodnak a családfák.

– A mi életünk egészen czélját vesztett erőfogyasztás. Nem tehetünk
egymással valami jót, hogy az mind a kettőnknek rosszul ne essék. Minek
folytatni ezt a kölcsönös martyriumot?

– Ön igazságtalan a neje iránt. Amanda önt igazán szereti. Talán
túlságosan is szereti, az a hibája.

– Felszabadítanám ez önkínzás alól.

– Nem! Nem! Arra ön nem gondolhat. A szívétől elragadtatni, meg van
engedve húsz éven alóli fiatal rajongóknak; de mi már érett eszű emberek
vagyunk, a kiknek a tévedéseit nem menti a tudatlanság. Ön, barátom, az
óta, hogy a nejét elvette, rohamosan emelkedő életpályát haladt meg. A
saját tehetségein kivül, az a mi elősegítette nem a vakszerencse volt.
Abban nagy része van az ön felesége kitartó buzgalmának. Lehetetlen
önnek azt elfelejteni, hogyan segített önnek az emelkedésében a neje,
vagyona, nagy családi összeköttetései által, még inkább abban az
ernyedetlen buzdításban, a melylyel önnek idylli lanyhaságu természetét
erélyességre, tettekre, vállalkozásokra ösztönözte. Ön sokszor
félrevonult volna az akadályok elől, ha az ön nejének heroinai
elhatározottsága előre nem űzte volna. Mikor önt képviselővé
megválasztották egy nehéz kerületben, önnek a felesége zálogba vetette
minden ékszerét, hogy önt diadalra segítse. Igaz hogy mindezt önzésből,
nagyravágyásból cselekszi. De ennek az önzésnek nemes alapja van.
Büszkélkedni akar a férjével. Nagy embert, híres államférfit akar belőle
csinálni, azért, hogy annak a czímeit viselhesse egykor. Hát lehet-e őt
ezért kárhoztatni? – S már most tekintsen ön a válaszútnak a másik
ágára. Ha ön ettől a hatalmas akaraterejü nőtől elszakítaná magát, s
aztán összekötné a sorsát egy magához hasonló ábrándozó, érzelgő
asszonyéval, ön fokról-fokra lesülyedne arról a magas zodiacusról, mely
most előtte áll, végezné mint egy elfeledett, scartba tett bukott
nagyság. Hát szabad-e énnekem még csak álmodnom is egy olyan
boldogságról, melynek ára az ön jövendő dicsősége? Nem! Csak maradjunk
mi jó barátok, mint eddig voltunk. Én viselem az én szenvedéseimet s nem
akarom azokat még lelki furdalásokkal is sokszorozni.

– Édes Camilla! Ha ön tudná, hogy mi az ára annak az úgynevezett
dicsőségnek? Mennyi megalázkodás, mennyi megtagadása a jobb érzéseknek,
mennyi embergyűlölet jár azzal együtt. Sokszor eszembe jut Napoleon
mondása Szent Ilona szigetén: «Oh mint szeretnék még egyszer visszatérni
a nagy világba, hogy ott krumplit kapálhassak s jóllakhassam lencsével
és szalonnával, mint egy paraszt!»

– De mink már parasztok nem lehetünk, nem úgy lett nevelve a lelkünk. A
két kezem nekem is megbirná a kapálást, legfeljebb megkérgesedne tőle;
de a lelkemet nem tudom incrustálni. S még ha magam volnék! Hát én bele
találnám magamat a sorsomba, ha mint mosónőnek a teknő mellett kellene
is megszolgálnom a napi falatomat. De a lelkem, az idegeim
visszaszörnyednek attól az eszmétől, hogy én önt, a mai nap hősét, ott
lássam magam mellett, szurtosan, elzüllve, elpusztúlva! Most én kéjelgek
abban a fényben, a mi önt körülsugározza, bámulom nagy sikereit,
parlamenti diadalait. Titokban, lelkem csendjében kiveszem a magam
részét belőlük. Hadd tartson tovább ez az én boldogságom.

– De ez elvégre is egy tantalusi kín.

– Hát nem lehet-e az, hogy legyenek emberek a világon, a kikben nem az
állat képezi az őslényt?

– Nők lehetnek. Női angyalok vannak a világon. De hogy férfi angyalok
volnának, azt csak a khaldei mythologia állítja. Én ember vagyok. Az is
akarok maradni. Engem kínoz a hypocrita szerepe. Én önt az egész világ
szeme láttára akarnám a karomon elővezetni, s büszke arczczal hirdetni:
ez a gyémánt szív az enyém.

– Ha ön így beszél, én az ajtómra tolózárt csináltatok és soha egymással
nem beszélünk többet. – No, jőjjön, nézze meg a szegény beteg leányomat.

Camilla előbb óvatosan felnyitá a hálószoba ajtaját s valami szót
hallatott nagy halkan, bizonyosan, a látogatót jelenté be a beteg
leánynak, azután nyájasan inte Vigárdynak, hogy bejöhet. Azzal bementek
mind a ketten a szobába.

Egy dolgot elfelejtettek. Bezárni az ajtót, mely Camilla lakosztályát
elválasztja Dragomirovics úr szállásától – s Dragomirovics úrnak
lehetnek rossz szokásai.

Ott van ni! Az a közbenső ajtó nagy csendesen felnyilik, s elébb a fejét
bedugja, széttekint, aztán belép rajta egy férfi, a kit még nem láttunk
e háznál.

Minden öltözete csupa koczka: a kabátja szélesebb koczka, à
l’écoissaise, a mellénye apróbb koczka, à la Pepita; alacsony, finom
termetű emberke, kissé affektáltan kifeszített mellkassal, karjai kifelé
fordított könyökkel, fejét magasan tartja, a mit rövid nyaka tesz
ajánlatossá: a feje aránytalanul nagy a termetéhez s abból is sok jut a
kiülő homlokra. Szemöldökei veresek, szintúgy a körszakálla is, melynek
egy része még viseli a nyomait a melanogénenek, a mivel feketére volt
festve. A bajusza ellenben le van borotválva, a szája olyan furcsán van
összecsücsörödve, mintha mókázna, villogó szemei egy perczig sincsenek
nyugton. Az arczszine rezes.

A mint belép, lábhegyen, elébb kiváncsian széttekint, azután
megelégedéssel bólongat, körüllépked a szobában, megnézi a zongorán a
hangjegyeket, kihúzza a japáni asztalka fiókját, belenéz, megint
visszatolja; a hálószoba ajtaja előtt megáll, kerekre nyitott szemekkel,
tenyerével segített füllel hallgatózik, az ajkai még gömbölyűbbre
csücsörödnek, mintha fütyülne, azután kivesz az oldalzsebéből egy
szivarkát, rágyujt, egy karszéket odahúz az ajtó elé, melyen bejött,
arra leül, a bal lábát a jobb térdére vetve, s fújja a füstöt a plafond
felé.

Ráér várakozni.

Azok odabenn ugyancsak alaposan el lehetnek foglalva a beteg leány
diagnosisával, mert soká kerülnek elő.

Végre mégis nyilik az ajtó s kilépnek rajta: az úr és az asszonyság.

Camilla «Jézus Máriát!» rebeg, a mint ez alakot meglátja, s siet az
ajtót betenni maga után; Bertalan is meg van ütődve.

Az új ember pedig gúnyosan mosolyogva áll föl a székből s nyefegő éles
hangon üdvözli őket:

– Good bye, drágáim! No ugye szép meglepetést szereztem a számotokra,
mikor egyszerre csak ide cseppentem közétek az égből – vagy a pokolból,
már nem tudom bizonyosan. Kérem, ne takargassa el az arczát mistress,
azért hogy egy gentlemannel láttam kilépni a hálószobájából. Én az
ilyesmire készen voltam.

– Hogy jösz te ide? kérdezi Vigárdy, az első meglepetéséből felocsúdva.

– Hát igen egyszerűen. Nagyon okosan teszi az ember, ha Amerikába
elutazva, nem dobja a tengerbe a szobája kulcsát. Visszajövet ismét
előveheti. Az ajtómon ugyan Dragomirovics Anasztáz úr neve van
kifüggesztve, de a felől egészen megnyugtattam a lelkiismeretemet, a
mint az előszobában felakasztott hawelock zsebébe belenyúltam, s
megtaláltam benne az én tisztelt barátom szivartárczáját, a névjegyeivel
és a cigarettáival. Mindjárt meg is tartottam emlékül. Pompás
cigaretták. Valódi «Sultan fleur».

Camilla elvesztette egész lelki erejét, sírva fakadt.

– Kérem, mistress, ne sírjon. Semmi oka sincsen rá. Hiszen nem vagyok én
Othello. Nézze, nincs nálam se revolver, se bowieknife. Hát hiszen, hogy
az én hosszas távollétem alatt kellett valakinek engem helyettesíteni,
az egészen normális helyzet. S sokkal jobban tudom méltányolni, hogy ön
e czélra az én Vigárdy barátomat választotta, mintha valami
Perukker-féle seladont fogadott volna el. A ki, mint e szép butorzat
bizonyítja, egész gentlemanlike gondoskodott az ön szükségleteiről.

Vigárdy közel volt hozzá, hogy ezt az embert nyakon fogja és kidobja a
szobából, de Camilla könyörgő tekintete lecsillapítá, a ki néma
rémülettel mutatott a hálószoba ajtaja felé: «meg ne hallja a beteg
leány! mert újra vissza esik». Tehát nyugodtan iparkodott beszélni.

– Uram. Önnek a neje becsületes, erényes asszony. Magát tisztességes
munkával tartja fenn: senkitől semmi szégyenletes segélyt el nem fogad.
Az államvasutaknál pénztárnoknői alkalmazása van, s üres óráiban a
hírlapokba ir elbeszéléseket.

– Igen. Ez van beirva a bejelentési ürlapba: pénztárnoknő és irónő. De a
salláriumot és a honoráriumot ön hordja neki.

– Nem hiszem, hogy találjon ön bolondot, a ki elhigyje önnek, hogy a
vasutigazgatóság tőlem fogad el pénzt, a mivel egy hivatalnokát fizeti,
vagy egy lapkiadó, hogy a munkákat honorálja.

– De ezt a szállást csak fizeti valaki.

– Az albérlő.

– Az a bizonyos Dragomirovics Anasztáz, a kit senki sem ismer.

– Én ismerem.

– De én minden szorgos kutatás után sem voltam képes ezt az «ananász»
urat a képviselők lajstromában felfedezni.

– Az csak azt bizonyítja, hogy nem képviselő.

– De annak van czímezve a házmester ívén, a mit az a rendőrségnek
beadott.

– Hát ez lehet hamis czímzés miatti kihágás, a mit ha ön feljelent a
rendőrségnél, hát akkor megbüntetik az ön feleségét öt forint birságra.
Ha ugyan nagy kedve van önnek a rendőrséggel személyes érintkezésbe
jönni.

– Én nekem? Hát mi félelmem lehetne én nekem a rendőrségtől? Currentált
engem valaki? Csaltam én? Loptam én? Nincsen-e kiegyenlítve minden
tartozásom Budapesten? Ezt te magad tudod legjobban kedves barátom.

– Ez az emlék valami más indulatot is költhetne önben, mint a
gúnyolódást.

– Érted alatta a háladatosságot ugy-e, kedves barátom? Hát hisz az igaz,
hogy te én helyettem harminczötezer forint értékü váltót kifizettél, a
mikről az a véleménykülönbség volt közöttünk, hogy én azokon az
aláirásokat hamisaknak hittem, te pedig igazaknak vallottad. – No hát
ezt a javadra irom. Ezért négy esztendeig voltál haszonélvezője az én
birtokomnak. Mi az ördög? Jut egy esztendőre nyolczezer hétszáz ötven
forint. Hát mi az egy ilyen szép asszonyért? valóságos «Bettel».

– Megfojtsam ezt az embert? mormogá Camillához Bertalan. Az asszony két
kezével tartá vissza a férfi összeszorított öklét.

Zenó pedig újabb szivarkára gyújtott és folytatá mekegő hangon:

– Hanem a nagy jótékonysági raptusodban egy dolgot elmulasztottál
«drága» barátom. Azt ugyanis, hogy egy new-yorki lapba beiktattad volna
ezt a néhány sort: «Mister Meritoris Zeno ügyei rendezve vannak, bizton
hazatérhet.» Punktum.

– A hazai lapokban benne volt ez az értesítés.

– No lám! Én vagyok a hibás. Azért, hogy szökés közben hátra nem hagytam
a Ferencziek bazárjában az adressemet, hogy hová küldjék utánam a Pesti
Naplót?

– Hát tudhattam én, hogy te hol kóborolsz széles e világban?

– Ecce ni! Megint te neked van igazad. Hát persze hogy nem tudhattad.
Voltam én az alatt az amerikai prairieken buccanier, a ki sótalan eszi a
nyers bikahust, – jártam, mint pedlar, fésűket, bicsakokat árulni, –
voltam aranyásó rowdie Ausztráliában, voltam czethalász a grönlandi
vizeken, oda bizony újság nem jár. Míg egyszer a jó Buddha (én buddhista
vagyok) ismét visszavezérelt New-Yorkba. Ott találkoztam egy
tiszteletreméltó hazámfiával, a ki valami posztkisztlit, vagy micsodát
szerencsésen elemelt egy pár százezer forinttal, ez a lovagias férfiu
értesített felőle, hogy hiszen nincsen nekem semmi okom a világ szemei
elől bujdokolnom. «Ab ovo» ki van egyenlítve az én fatális tévedésem,
egy nemeskeblű barátom jószívűsége által. Ekkor érett meg bennem az az
elhatározás, hogy én ennek a jó barátomnak alkalmat szerzek keresztyéni
jóltevő indulatainak tökéletesítésére az által, hogy hazajövök, s már
most a viszonyosság elvéből kiindulva, én rendezem az ő ügyeit.

– Mit fogok most hallani?

– A legkellemesebbet. Legelőször is vessünk fátyolt a multakra. Az a
harminczötezer forint, meg az a négy esztendő – egymást kiegyenlíti.
C’est signé: – «pour acquit.» Kezdjünk új rubrikát: «Soll und haben.»

– Ön megbolondult.

– Nem én. Teljesen megokosodtam.

– Ez az, a mit úgy hívnak, hogy «őrültség, a miben systema van». Ennek
azonban a legjobb antidotuma az, a mit úgy hínak, hogy «házi ész». Ezzel
meg én vagyok ellátva. Te, ujvilági lovag, arra alapítod a
spekulatiódat, hogy itt van most egy őrült szerelmes férfi, a kit a vak
szenvedélye kapiczánjánál fogva oda lehet vezetni, a hol «a rákok
telelnek», a hogy az orosz közmondás tarja. Én azonban majd mindjárt
kiábrándítalak egy alternativával. Én vagy egy önzetlen, minden érdek
nélküli pártfogója vagyok a te hitetlenül elhagyott családodnak, a ki
lelki örömét találja benne, hogy egy pár szerencsétlen teremtésben
fentartsa az életkedvet, a kikhez régi emlékek varázsa vonzza; vagy
pedig az vagyok, a minek te tartasz: heves vérü imádója a te nevedet
viselő nőnek. Hát akkor az első esetben veszem a kalapomat, s azt
mondom, hogy «alászolgája», a családfő hazaérkezett, többé az én
gondozásomra senkinek semmi szüksége, s többet nem kérdezősködöm se
rólad, se a hozzád tartozókról egy szóval sem. A második esetben pedig
megindítjuk a kettős válópert: nődnek erős oka van erre veled szemben,
én is csak majd találok valami jogczímet; elválunk csendesen, s aztán
rajtunk függ, hogy mit tegyünk? Te mindenesetre kimaradsz a partieból.

– Nem úgy van az, kedves barátom. Ne kezdj te én velem háborút. Mi
egyenlőtlen fegyverekkel küzdünk. Te jó ember vagy, nagy hazafi,
országos hírű celebritás, én pedig egy bukott ficzkó vagyok, a kinek
nincs mit elveszíteni.

Egy szót ejtettél el: «elválunk csendesen». Hát ezt a «csendesen» szót
hiusíthatom én meg. De ha én most lármát csapok: én, a hazatért férj, a
ki a feleségem hálószobájában egy férfit találtam, összecsődítem a
szomszédokat, rendőrért kiabálok: akkor te, mint nagy ember, el vagy
veszve, megbuktál az ország előtt, le vagy gázolva a politikai
ellenfeleid lába alá; de a mi még annál több a feleséged lába alá.

– Nyomorult gazember! kiálta Bertalan, elragadtatva indulatai által.

– No hát ez jó nekem. «Nyomorult gazember.» Bizony olcsó vitézkedés.
Tudod jól, hogy én párbajra nem híhatlak, akármilyen verbal injuriet
kövess is el velem. Nem kapnék secundansokat. Hát ez közöttünk a nagy
különbség. Te vagy a dicső hazafi, a nagy ember. Én pedig vagyok a
nyomorult ficzkó. A nyomorult ficzkó észreveszi, hogy a dicső nagy
férfiu az ő kazlából húzza a szénát. Azt mondja neki: «barátom,
nagyságos tolvaj úr, ne lopd a szénámat, hanem vedd meg az egész
kazalt». S erre a nagy férfiu azt kiáltja: «gazember!» De engem ezzel a
szóval nem ráztál le magadról. Én beléd haraptam, mint egy bulldog s nem
engedlek a sövényen kiugrani – édes barátom.

– Én kezemben tartottam a nyakadat, s szabadon bocsátottalak.

– Nagy hiba volt tőled. Most én tartom a kezemben a te nyakadat s nem
foglak elbocsátani.

– Mit kivánsz tőlem?

– Bagatelle dolog! Igazán pirul az arczom, mikor ilyen aprólékosságokkal
állok elő. Hát miről van szó? Tulajdonképen semmiről. Te megtartod a jus
acquisitumot, hogy is mondják csak: a «servitust». Mi jogtudósok értjük
ezt már. Én viselem a «procurát», mi üzletemberek értjük ezt. Te pedig
maradsz a «stiller Co». Én viselem az obligót, te pedig azt irsz, a mit
akarsz a «giro in bianco»-ba.

Bertalan olyat ütött az öklével a zongorára, a melyhez támaszkodott,
hogy az a szerencsétlen hangszörnyeteg megzendült bele. Camilla pedig
csak bámult: az ő lelkében nem volt fogalom ennek a csúf jargonnak a
megértésére.

– No hát beszéljünk kerek számokban, monda Zeno, hüvelykujjának a körmét
a fogába akasztva. Te adsz én nekem, pro rata temporis, húszezer
forintot, én pedig azért odaadom neked – a Dragomirovics Athanáz úr
szobája kulcsának a másodlatát, s mikor ezt a kulcsot a zárban találom:
megfordulok a sarkamon és odább megyek. Clara pacta, boni amici.

Camilla csak most értette meg a gyalázatos ajánlatot.

Kitört belőle az indulat. A női gyöngeség egyszerre átlobbant, mint
füstből a tűz, lángoló asszonyi haraggá.

Odarohant a férjéhez, megragadta annak a vállát.

– Micsoda? Te engem el akarsz adni, mint egy rabnőt!

Zeno furcsa arczfintorgatással mondá:

– Hát azt adja el az ember, a mije van. Szivesebben adnám el a
Haris-bazárt; de az nem az enyém.

– No hát ha te el akarsz adni engem, lihegé a szerencsétlen asszony,
majd eladlak én téged!

Azzal odarohant az intarsiaturákkal diszített szekrényéhez, felnyitá
annak a tetejét, egy titkos rugót megnyomva, előugratta a rejtett
fiókocskát s abból kivett egy négyszeresen összehajtott irást, azzal
odasietett a két férfihoz, Vigárdy mellett foglalva helyet s
Meritorishoz beszélve.

– Hát te azt mondtad ugy-e, hogy neked semmi bűnöd sincs a világon, a
miért téged a büntető igazság keze előfogjon. Te kaczagva mondtad a
megszabadítód szemébe, hogy bolond volt, a mikor nyakadat kieresztette a
kezéből? No hát essél kétségbe! Itt van a leveled, melyet amaz átkozott
éjszakán küldtél hozzám. Ebben elismered, hogy váltókat hamisítottál
Vigárdy nevére. Én megtartottam ezt a leveledet s most odaadom Vigárdy
úrnak, hadd kerüljön a te fejed ismét az ő sarka alá s hadd taposson rá,
mint egy hálátlan kigyó fejére! Most én adlak el téged – fél-pénzért, –
egy babkáért! Kiálts egyet! S téged fognak a rendőrök a börtönbe
hurczolni! Csaló! Hamisító! Kerítő!

Meritóris Zeno kezét-lábát eleresztve rogyott le a karszékbe.

– Átkozott levél! motyogá. Erről egész megfeledkeztem. Ezzel agyon
vagyok ütve. Vegyen rólam példát minden becsületes férj, hogy mikor
szökni akar, ne irjon levelet a feleségéhez.

Camilla Bertalannak adta a levelet.

Zeno egyet fordított a szerepén. Az impertinens kérkedő modor helyett
áttért a megtért, meghunyászkodottba.

Odatérdelt Bertalan elé.

– Rabod vagyok: elismerem. Azt tehetsz velem, a mit akarsz.
Elveszíthetsz, becsukathatsz. Appellálok a te nemes szívedre. Légy
tekintettel nyomorult állapotomra. Ne szégyenítsd meg a családomat.
Irgalmazz szegény leányomnak, ha engem nem tekintesz. Hűséges kutyád
leszek mindenkor, kutyább a kutyánál. Megelégszem a kegyelmed
morzsáival! Soha a szemed elé nem kerülök.

Undorító volt! Egy férfi, a ki sír, csúszik, mászik.

Vigárdy négyfelé szakítá azt a levelet s oda dobta a rimánkodó szeme
közé.

– Nyomorult! Én nem tudlak eltaposni!

Azzal eltávozott a szobából.

Zeno mohón kapkodta fel a szőnyegről az összetépett levél rongyait s a
zsebébe gyűrte.

– Figyelmeztetem önt, mondá neki Camilla, hogy ez a levél egy egész
társaság előtt lett felolvasva, a míg én ájultan hevertem itten.

– Jó helyen van már, döczögteté a szót Zeno, begombolva a kabátját.

– Hát mit akar ön még itten?

– Mit akarok? Itt akarok maradni. Élvezni akarom az édes itthon örömeit.
Ah drága «sweet home!»

– Itt nincs önnek helye. A tulsó két szoba ki van adva.

– Dragomirovics Anasztáz úrnak.

– Akárkinek! Itt pedig nincs az ön számára való kényelem.

– Áh! Ez nevezetes. Az én salonomban, a hol az én saját butoraim vannak!

– Itt nincs önnek még csak egy hamutartója sem. A hitelezői mindent
lefoglaltak az ön megszökése után s rövid időn elárvereztek mindent. Egy
közülök felvásárolta az egészet s aztán átengedte nekem használatra
méltányos bérért.

Azzal megmutogatta Camilla Zenonak a székek, pamlag, zongora hátára
ragasztott hivatalos pecséteket. Még a szivarhamutartó fenekére is oda
volt ragasztva az elkobzó billog. – «Nincs itt önnek semmi ingóbingója».

– Hát akkor maradok a fekvőségemnél… szólt cynikus mosolylyal Zeno.

– Mit akar ön az alatt érteni?

– Hát a feleségemnek a nyoszolyáját. Törvénytudó ember vagyok. Jól
tudom, hogy a csődbejutott férj adósságáért a hitvestárs nyoszolyáját,
fehérneműit nem szabad lefoglalni.

– Abban a nyoszolyában önnek a leánya fekszik, sulyos betegségben.

– Annál nagyobb kötelességem, hogy fölötte virraszszak. Atyai
kötelesség.

– Ön nem fog az én szobám ajtaján belépni.

Camilla elállta az ajtót Zeno előtt.

Zeno erőszakoskodni kezdett.

– Majd meglátom, ki akadályoz meg engem abban, hogy családfői jogaimat
gyakoroljam.

– Ön azt mondja, hogy törvénytudó: akkor ismernie kell azt a törvényt
is, mely kimondja, hogy a ki hűtlenül elhagyja a feleségét s egy évig
nem tudatja hollétét, elvesztette férji jogait.

– Majd visszafoglalom én azokat!

Durván megragadta a feleségének a kezét.

A legjobb útban voltak, hogy összeverekedjenek.

E perczben felnyilt a hálószoba ajtaja s kilépett rajta a leány.

Úgy, a hogy az ágyából kikelt: hálóköntösben, mezítláb, papucs a lábán,
a haja kuszáltan szétszórva a vállain, a csipőin. Az arcza csupa tűzláng
volt, a szemei lázasan ragyogtak. Máskor oly piros ajkai kékek voltak és
cserepesek. Egyenesen neki ment Zenónak. Magasabb volt az apjánál. A
mint a karját fölemelte, hogy a szemébe csüggő haját hátravesse, a
visszaomló ingújj egy olyan megfeszült bicepset engedett láttatni a
karján, mely egy akrobatanőnek is diszére válhatott. Eleinte tompán,
asthmatikus lihegéssel beszélt, hanem aztán egyre élesebb lett a hangja.
Zeno hüledezve hátrált meg előtte.

– Meritoris ur! kezdé a leány. Ön sok év előtt elhagyott bennünket,
nyomorban, gyalázatban, kétségbeesésben. Mi meg akartuk magunkat ölni.
Itt ezen az asztalon olvasztgattuk a halálos mérget a theás csészében az
anyámmal. Készen voltunk a halálra. Ekkor az Isten egy szabadítót
küldött hozzánk, a ki visszaadta nekünk az életet, megmentette a
becsületet: – az ön becsületét, Meritoris Zeno úr. És azután szerzett az
anyámnak tisztességes munkakört, a miben éjjeli-nappali szolgálattal
megéljen; engem kitanítatott iskolamesternőnek; gondossággal, jó
tanácscsal, részvéttel segített bennünket a víz színén fenmaradni, a
kiket ön odadobott a fertőbe!… És most ön idejön és elüzi tőlünk az
egyetlen védő angyalunkat! Bemocskolja őt rút rágalmakkal, a miknek a
szennye az én anyám arczát szeplőzi be! S még azután helyet követel
magának itt, ebben a mi Gecsemáne kertünkben, ebben a mi Golgothánkban.

A leánynak a hangja egyre élesebb lett, átcsapott a rikácsolásba.

– Meritoris úr. Ön nagyon rossz órában jött ehez a házhoz. Én egy
rettenetes betegséggel vagyok szövetkezve. Mikor engem a szent
Vida-táncz dæmona megszáll, akkor én megszüntem ember lenni: csoda
leszek! Akkor engem három férfi nem bir megfékezni! Akkor velem van az
ördög! – Akkor én azt, a ki a kezem közé kerül, összetépem,
szétmarczangolom, megfojtogatom.

De már ekkor eltorzult az arcza, a szája négyszegletűvé lett, az
orrczimpái fújtattak, a szemei keresztbe álltak, a kezeit saskarmokká
görbítette s a féltérdét felemelte.

– Szent Sakjamuni![3] hebegé megrémülve Zeno s egy karszék mögé hátrált.

– Helvila! Leányom! Az égre kérlek! rimánkodék Camilla, leányát átölelve
és visszatartva. Ne jőjj indulatba! Hisz rád jön a bajod újra.

– Távolítsd el innen ezt az embert! lihegé a leány. Mert apagyilkos
leszek. Megölöm e perczben!

– Az atyádat! Isten elleni vétek!

– Ejh, az őrültek számára nincs beszámítás. S engemet csak egy vékony
fátyol választ el az őrültségtől.

– De az a fátyol mindig be fog téged takarni: az anyád szeretete. Eredj
a hálószobába. Eredj drágám! Ne tégy így! Ne tégy így.

Addig-addig – míg betuszkolta a leányt a hálószobába, s rázárta az
ajtót.

Ekkor aztán Zeno elő mert jönni a karszék mögül.

– No ezt a leányt jól megnevelték, mondhatom.

Camilla a kezeit tördelte kétségbeestében.

– A Krisztus kínszenvedéseire kérem önt, hagyjon el bennünket.

– Azokra a kínszenvedésekre én nem reflektálok, mert én a Nirwánát
követem.

– Menjen ön vendéglőbe: fogadjon magának szállást.

Zeno kifelé forgatta a zsebeit.

– Egy veszekedett sixpencenek sem vagyok ura.

– Itt van pénz! lihegé a nő, a szekrényéhez futva s kivette a fiókból a
megtakarított pénzecskéjét, odaadta Zenónak. Harmicz forint volt.

Zenónak dióformára ültek ki a szemei annyi pénz láttára. Régen látott
ennyit egy rakáson.

– Hol vettél te ennyi pénzt egyszerre? ez a bizonyos jóltevő hozta?

– Most kaptam a kiadótól egy novellámért, a mi a lapjában megjelent.

Ekkor aztán az ellenkező véleményre tért át Zeno.

– Micsoda? Harmincz forintot adnak egy novelláért a kiadók? – A
tolvajok!

Azzal zsebrevágta a pénzt: Kezdetnek ez is jó.

S aztán felcsapta a kalapját s ment a Folies capricesbe.

Elébb azonban rágyujtott egy új szivarkára az égő lámpásnál.

Camilla bezárta utána az ajtót.

A hálószobája ajtaján dörömböztek.

Odafutott, hogy kinyissa azt.

A leány feldúltan rohant ki rajta.

– Megfulladok! lihegé, a balzacra vetve magát. Onnan is felugrott és
szaladni akart.

Az anyja átölelte. Csillapítá.

– Engedj a földön henteregnem!

– Nem! nem! Édes!

– Engedd, hogy a fejemet a kandallóhoz verjem.

– Nem, nem! Angyalom!

– Vért kell ontanom! Meleg vért akarok! Adj nekem valami élő állatot:
egy macskát, egy nyulat, hogy összetépjem. Be akarom az arczomat mázolni
vérrel, meg a hajamat.

S majd a karja, majd a lába rándult egyet; az arczvonásai minden
perczben más torzképpé fintorodtak.

Itt volt az a rettenetes dæmon, a tizenhat éves leányok megkinzója: a
szent Vida-táncz. Ugyant miért szent?

Camillának valami jutott most eszébe.

A «nagy öröm».

Az meglehet, hogy visszaidézi az ideges görcsrohamot; de meglehet, hogy
az ellenkező hatást míveli. Lehet csodaszer. Lehet méreg. Koczkáztatni
kell.

Elővonta a kebléből azt a kinevezési okmányt, kitárta, oda tartá Helvila
szeme elé:

– Nézd! Ő hozta azt. A keresztapa. Kinevezési diplomád. Tanítónő vagy.
Pancsován. Hatszáz forint fizetéssel.

Erre a leánynak az idegrohama egyszerre megváltozott, nem szünt meg,
csak más alakot öltött.

Nagyot sikoltott s aztán elkezdett kaczagni. Tánczolt, szilajon,
nevetve, vihánczolva. A hogy a mænádok tánczolnak, a corybantok vagy a
tarantálpóktól megmart leányok, egyre danolva: «Diploma! Pancsova!
Hatszáz, hatszáz, hatszáz!»

Camilla meg volt meredve a rémülettől.

Azt hitte, a leánya megőrült.

Egyszerre aztán csak a legszilajabb kaczagás, tombolás közepett,
lecsapta a két tenyerét a czombjaihoz a leány, karjait feszesen a
derekához szorítva, s állt mereven, mint egy szobor.

– Hát ki vagyok én? mormogá. Ki–va–gyok–én? kiáltá szótagolva.

Aztán a lábával dobbantott.

Látszott minden ízén, hogy küzd az akaraterő az idegek szellemével.

Ámde az a szent dæmon nem engedi magát olyan könnyen elűzni.

Ha nem kényszerítheté az arczát fintorgatásra, a lábait tánczra,
előfogta csuklás alakban.

Azzal is megküzdött. Elfojtotta a lélegzetét. Oly hosszasan, hogy majd a
tüdeje szakadt meg bele. De győzött vele. A csuklás is elmaradt. Nagyot
lélekzett utána.

Elkezdett dörmögni az összeszorított fogai közül.

– Hát ki itt az úr? Én-e? vagy te, nyomorult idegháló? Nem te
parancsolsz én nekem; hanem én te neked. Nem mozdulsz! én foglak!

S mintha valami ficzánkoló szörnynek a zabláját fogná a kezében, úgy
merevíté meg a két karját, összeszorított ökleivel.

– Nem akarok beteg lenni! Érted? Nem akarok megőrülni! Nem! Nem!

Egy-egy rándulás, egy arczficzam még elárulá, hogy a dæmon makacskodik.
Rámordult. A hogy a párducz kurrog a letepert kajmánra. Lassan, lassan
elmúlt az arczáról a lázas veresség: visszatért rá az átlátszó
halaványság, míg egyszer aztán odaveté magát az anyja keblére, s kisírta
magát Istenigazában.

– Elmúlt ez anyám! Nem leszek többé beteg. Ez kigyógyított. Ez! Ez!

És aztán egyik a másiknak a kezébe adta azt a drága irást; össze-vissza
csókolták. Az aláirt neveket, a pecsétet, Pancsova várost, a bélyeget, a
czímzést. Újra elolvasták. Kettősben olvasták. Utóljára aztán az egész
ív papirost kiterjesztve borítá a keblére a leány:

– Ez az én palladiumom! Ez az én panaceám! Ez az én talizmánom! Nem
vagyok beteg! De hogy is lehetett az? hogy én őrjöngtem, tomboltam?
Mikor semmi bajom sincsen. Törtem, zúztam.

– Az apádat is meg akartad ölni.

– Hahaha! Azt a kis japáni porczellánfigurát, a ki úgy hasonlít hozzá. A
falhoz vágtam. De nem törött össze.

– Nem a japáni figurát, hanem az igazi Meritoris Zenót.

– Hát itt volt? Nem is tudok róla.

– Jó, ha nem tudsz.

– Add elő a fekete ruhámat, anyácskám.

– Minek az most?

– Felveszem és kimegyek.

– Hová mennél?

– Hát megköszönő látogatásokat tenni: a miniszter úrhoz, a
tanfelügyelőhöz, az igazgatónőhöz. Aztán búcsúzni az ismerősöktől. Ahoz
fekete öltözet kell.

– Hová mennél most, angyalkám? Hiszen késő este van már.

– Késő este. Én hajnalkaczagást látok magam körül. Minden olyan fényes!
Hát este szoktam én fölkelni az ágyból? – Ha este van, akkor vacsora
ideje van. Igen bizony. Én éhes vagyok, nagyon éhes. Adj nekem enni
anyám: akármit, kenyeret, szalonnát; de sokat! Falni akarok, mint egy
farkas! Van-e valami?

– Van! van minden, szerelmem! Itt vár rád készen. Puha czipó, sonka,
parizer. Melyik kell?

– Mind a kettő.

– Liptai turó!

– Ah, az én ideálom. Bor van-e?

– Egész palaczk veres bor. Az orvos ezt ajánlotta.

– Derék orvos! De nem evőkanállal két óránként?

– Nem! Nem! Tele pohárral.

– Azzal a nagy pohárral.

Camilla szaladt a kredenczből előhordani a vacsorához valókat, odarakva
mindent arra az emlékezetes asztalkára.

A leánynak nem kellett kinálás: neki ült a gazdag vacsorának, fölrakva a
két könyökét az asztalra s átölelve a karjaival a tányérokat, bödönt,
czipót, palaczkot. Úgy falt, mint egy kiszabadult rab. Aztán ivott. Nem
várhatott, míg a pohár megtelik: elébb a palaczkból húzott nagyot.
Csettentett a szájával.

Camilla ott ült mellette. A könyeit törülgeté.

Örömkönyek voltak.

Az orvos mindig azt beszélte, hogy ennek a csodálatos betegségnek az a
válsága, ha egyszer a patiensnek megjön az ételhez való kedve. A szent
Vida-táncz választottai nem eszik a rendes ételeket, hanem krétát,
szenet, pörkölt kávészemeket. A ki egyszer falni kezd, az már
megszabadult a dæmonától.

Csak akkor kérdezte már a leány, mikor volt is nem is valami a
tányérokon, az anyjától:

– Hát te nem vacsorálsz velem?

… Jól volt az már lakva örömmel.

… Még egyszer hozott ez az ember igaz örömet ebbe a Gecsemáne kertbe,
ebbe a Golgothába. A miért meg kell majd neki lakolni.

Miért olyan bolond idealista, hogy a más bajával törődik?


II.

Némely asszonynak nincs szerencséje abban a nevezetes themában, a mi a
nőknél különben varázshatalom: az izlésben. Vigárdyné nem tudott
öltözködni. Minden asszony megszólta a toilettejeiért. Pedig nagy gondot
fordított ő arra: órákig cziczomázta magát a tükör előtt, felszedett
mindent, a mi drága: brüsszeli csipkét, gyöngyhímzést, szalagcsokrot,
virágokat; csináltatott a hajából csodahurkákat, nem kimélt
strucztollat, kócsagot; de abban mind nem volt harmonia. Hiába: nem volt
izlése.

Ugyanennek a hiányát éreztette a társalgásban is. Helyes esze volt,
sokat tanult, olvasott minden európai nyelven, de azt mind nem
alkalmazta a maga helyén, s minden műveltsége daczára egy levelet nem
tudott megfogalmazni, vagy egy társalgást vezetni.

Igy volt a butorzatával is. Minden szobája, salonja valódi kirakata volt
a műkincseknek, de azokban nem volt összhangzás: velenczei, japáni,
rococo össze-vissza, egymás mellett. Az öltözőjét egyúttal
elfogadó-szobának is tartotta, s ott állt az egyik oldalon a
toilettasztal tükröttartó faragott angyallal, a másikon a
Wertheim-szekrény, a mire a férjének volt szüksége. No ebben volt
taktika. Hogy valahányszor a férj a pénztárát kinyitja, mindig meg
lehessen tőle kérdeni, hogy mit tesz be, mit vesz ki? Csakhogy ez a
butordarab sehogy sem illett egy boudoirba. Épen úgy nem illett, hogy a
látogatók ott szemléljék, hogy miféle tégelyek, flaconok vannak a
fésülködő-asztalon elhelyezve. Ezek különben csak az intim látogatók
voltak; a Staatsvisiteket a salonjában fogadta 12 és 2 óra között. S a
tökéletesség végett a boudoir hátterét elzárta egy lebocsátott nehéz
brocat kárpit, sejtetve, hogy ott még egy hálófülke (alcoven)
következik.

Épen a piperéző-asztala előtt ül, drága pálmavirágos
kashmir-pongyolában; komornája most végzi a haja feltüzését, a nyak
froufroui már fel vannak kunkorítva.

– Susanne! menjen át az úrhoz, s mondja meg neki, hogy készen vagyok az
elfogadására.

A komorna eltávozik az alcoven kárpitja mögött: ott van a szőnyegajtó,
melyen át közelebb lehet érni az «úr» szobáját.

Ez a komorna ugyanaz, a ki hajdanában Meritorisnénál szobaleány volt:
akkor még Zsuzskának hitták. Az úrnő még utána kiáltott a komornának: –
Kérje meg szépen az urat, hogy ne abban a kabátjában jöjjön át hozzám, a
melyikben a clubba jár, nem türhetem a dohányfüstöt.

Ez alatt belép az oldalajtón Jean, a komornyik, sárga livréeben. Mikor
legutóljára volt szerencsénk vele találkozni, akkor kék frakkja volt,
Meritoriséknál szolgált, «inas úr» volt a czíme.

Abban, hogy Amanda a hajdani Meritoris-cselédeket fogadta magához,
világosan lehet sejteni a tendentiát.

Nem könyörületességből történik. Ezeknek a révén sok pletykát meg lehet
tudni a múltból s fentartani az összeköttetést a jelen viszonyok között.

Amandának az a különössége, hogy szeret bizalmaskodni a cselédeivel.
(Egyébiránt miért volna ez különösség? mondjuk inkább, csatlakozás a
normalis viszonyokhoz.)

A Jean ezüst tálczán hoz egy látogatójegyet úrnőjének.

Az úrhölgy kezébe veszi azt, s egyszerre, mintha pókot érintett volna a
kezével, eldobja a lába alá terített tigrisbőrre.

– Micsoda szemtelenség! Még ide meri tolni a pofáját! Dobja ki ezt az
embert a nyakánál fogva!

Azon a jegyen Meritoris Zeno neve van felirva.

A komornyik elégülten hunyorít a félszemével s kabátja újjait felgyűrve,
azt mondja magában: – Ez nekem különös élvezet fog lenni.

Az úrnő azonban a következő pillanatban mást gondol. A Jean még át sem
mehetett a salonon, utána csenget.

Jean visszatér.

Már ekkor az úrnő nyugodtan ül a causeuse egyik oldalán, s kegyesen
szól:

– Kérem Jean. Vezesse azt az urat a téli kertbe. Kérje fel, hogy várjon
egy kissé. Kinálja meg szivarral. Adjon neki egy reggeli lapot olvasni.

Jean úr furcsa torzpofát fintorít, fejét válla közé húzva. «Dobja ki!
ültesse le! Dugjon a szájába cabanost!» A tatár tud elmenni ezeknek a
nagyságos asszonyoknak az eszejárásán.

Az alcoven kárpitja megmozdul, a szőnyegnyiláson belép az «úr».

Kimenéshez van öltözve. Salonkabátja fölé öltve a mencsikoff, a mi azt
jelzi, hogy nem soká akar itt időzni. Csak aféle kimeneti látogatás, a
mit minden normalis férj meg szokott tenni, mikor hazulról elmegy;
megmondja, hogy hová megy. Elhiszik neki. Talán igaz is. Azzal
megcsókolják egymást. Aztán «pá kedvesem».

Ezúttal azonban máskép indult a scéna. Bertalan leült a causeusenek a
másik oldalára. Ez az ~ forma ülőke azért remek gondolat, hogy a két
beszélgető folyvást hátat fordíthat egymásnak.

– Van önnek valami közlendője velem? kérdi Amanda.

– Van. Meritoris Zeno haza érkezett.

– Mit tartozik az rám? Nekem nem adósom semmivel.

(Mit tartozik ez ő rá? Pedig itt szíja az ő havannáit a téli kertben!)

– Tegnap érkezett haza a szállására, a mikor én épen ott voltam a
családját meglátogatni.

Erre a szóra egyszerre veres lett a szeme Amandának. Felugrott a
helyéből.

– Mit keresett ön annál az asszonynál?

– A leánya nagy beteg, azt látogattam meg.

– Hazugság! Ön abba az asszonyba szerelmes! Ön engemet megcsal. Négy
esztendő óta csal azzal a nővel.

– Mondhatom neked, hogy az a nő én felőlem egészen ártatlan.

– Mindig csak annak a nőnek az ártatlanságát allegálja. De arra nem
felel, hogy maga milyen lator.

– Mert az egyik kizárja a másikat. Csak a te szenvedélyed láttat veled
rémeket.

– Oh ne higyje, hogy féltékeny vagyok! Van is mit félteni? De megöl a
szégyen. Az emberek suttognak, nevetnek. Engemet megcsalni – egy olyan
nőért, mint Meritorisné! Egy kassziros némberért!

– Ne bántsa maga azt a nyomorult teremtést, a ki magát tiszteli, imádja.

Amanda megmondta, hogy mit csinál a tiszteletével.

– Hát akkor mi köti önt hozzá? Mi hordja önt oda, ha nem a bűne?

– Elmondom igazán. Rég el akartam mindent mondani, most itt az ideje.
Nekem az a nő valamikor menyasszonyom volt. Mikor az a nagy csapás érte:
nem birtam a lelkemen elviselni azt a gondolatot, hogy el hagyjam őt
veszni nyomorban, gyermekével együtt. Én segítettem neki fölemelkedni,
én szereztem neki életmódot, én eszközöltem ki a leánya számára ingyen
oktatást, ellátást, hogy a kenyerét tisztességes pályán megszerezhesse.
De nekem ezért semmi egyéb jutalmam nem volt, mint két szerencsétlen
teremtésnek a hálakönyje. Ezt számítod-e bűnömnek?

– Hát ne mondja, hogy szívtelen vagyok. Hogy nem esik meg a szívem a
nyomorultakon. Adhatott nekik miattam ezereket a saját vagyonából. De
nem lehetett-e azt levélben küldeni? Személyesen kellett önnek ezért ő
hozzá menni? Miért önnek? Ha az asszonynak volt szüksége az ön
pártfogására, nem tudott az ide jönni? Hisz önnek saját külön
lakosztálya van. S talán én sem haraptam volna le az orrát, ha hozzám
betéved. De félt tőlem ugy-e? Bántotta a rossz lelkiismeret. Otthon ült,
játszotta a szentet. És ön nem járt hozzá nyiltan soha. Titokban járt
oda. Megfoghatatlan úton-módon. Miért volt ez a titkolózás? Ha semmi
bűnös viszonyuk nem volt.

– Kénytelen vagyok megmondani az igazat. Én ezt a nőt becsülöm. Lelki
nemességének tisztelője vagyok. Jól esik az eszmecsere, a mit vele
válthatok. Élvezetet találok a körében, a mibe semmi érzékiség nem
vegyül.

Amanda összetépett haragjában egy zsebkendőt.

– Ne gyilkoljon ezzel a szavával. Én nem bánom. Tegye azt a nőt
nyilvános szeretőjévé. Sokkal szeretetreméltóbb, mint én, elismerem.
Hiszen divat az előkelő világban, még a polgároknál is, hogy az urak
szeretőt tartsanak, külön háztartással. Hozzátartozik a bon-tonhoz. S
inkább legyen az Meritorisné, mint egy orfeumi bachans. Hisz ez a fin du
siècle. Csak azzal ne mérgezze meg a lelkemet, hogy ön nem a szép
asszonyt keresi a házon kívül, hanem a szép szellemet, a mit itthon meg
nem talál; nem a testi gyönyört, hanem a lelki élvezetet, a mit ön nálam
meg nem talál. Ez megöl, ez megőrjít. Tegye ön bevallott szeretőjévé azt
a nőt – s csendes, békességes házastársak maradunk.

– Hát ennek épen az ellenkezőjére határoztam el magamat. Tegnaptól fogva
soha többet Meritorisnéval összejönni nem fogok.

– Ah! S mi indította önt erre a rendkívüli elhatározásra?

– Azért jöttem épen ide, hogy azt elmondjam. Tegnap este oda mentem
hozzájuk, azért, hogy örömhírt vihessek nekik. A minister kinevezte a
leányt tanítónőnek. A leány az anyja szobájában feküdt betegen. A míg én
az anyjával nála voltam: hazaérkezett Meritoris, a ki négy év óta
hírhallatlan kóborolt a világban. Mikor engem meglátott a neje
szobájában, a gazember…

– Hát «gazember».

– Az. Gazember. Megragadta az alkalmat, hogy az én látogatásomból
kelepczét csináljon a számomra. Azzal fenyegetőzött, hogy ide fog jönni
hozzád s el fogja árulni, hogy a feleségénél talált. Ellenben hogy ha
fizetek neki húszezer forintot, hát akkor nemcsak hogy elhallgat, hanem
átengedi nekem teljesen minden férji jogait.

– És ön sokallta azt a húszezer forintot?

– Én azt mondtam neki, a mit neked is mondok: Meritorisné nem vásárra
vihető rabszolga. Én többet ehez a házhoz vissza nem jövök, hanem majd
elmondom én a feleségemnek azt, a mi közöttünk történt. S hogy nem a
húszezer forint fáj, azt bebizonyítom azzal, hogy ezt az összeget
odaajándékozom a feleségemnek. Ime itt van egy takarékpénztári könyvben.

Bertalan elővette a zsebéből a könyvecskét.

– Ime nézd. Én ezt egy vállalaton nyertem. Egy nappal elébb, mint az
idei névnapod volt, betettem a takarékpénztárba a te nevedre. Tudod,
mikor szemrehányást tettél nekem, hogy elfeledkeztem rólad: semmi
ajándékkal sem leptelek meg az ünnepeden. Ez volt a névnapi ajándékom.
Most általadom.

– Adott volna ön nekem akkor egy rózsacsokrot, az kedvesebb lett volna!
Azt hiszi ön, hogy a feleség szerelmét is meg lehet venni pénzen, mint a
kedvesét? Vigye ön előlem ezt a pénzt! Ne adja nekem! Ne hagyja itt
nálam! Mert, az égre! most rosz gondolataim vannak! Valami rosszat fogok
vele tenni!

– Én ide teszem ezt a pénztárba. A pénz az ön nevére van bejegyezve.
Elveheti, a mikor akarja.

Bertalan elővette a Wertheim-pénztár kulcsát s a trésorba elzárta a
könyvecskét.

Amandának reszkettek a kezei a dühtől; az arcza pipacsveres volt.

Mikor Bertalan visszatért hozzá a pénztártól, a két öklét felemelve
kiálta:

– Én önt gyűlölöm, mint a bűnömet!

Bertalan meghajtá a fejét s nyugodt mosolylyal monda:

– Én pedig téged szeretlek és tisztellek.

Amanda toporzékolt.

– Ezt is csak azért mondja, mert tudja, hogy kétségbeejt vele.

Bertalan még gyilkosabb módon mosolygott.

– Az is meglehet.

Azzal fogta a kalapját s eltávozott: – Az országházba megyek.

Amanda könyekre fakadt.

(Hát persze! Ha a házastársak közül az egyik azt mondja: «én nem
gyűlölök, én szeretek», akkor ezen a tituluson nincs válóper.)


III.

Bertalan a nejével való szóváltásban nem méltatta figyelmére azt a
földre dobott névjegyet. Rá is lépett egyszer s rajta hagyta a
csizmasarkának az önlenyomatát. Még sem vette észre.

Amanda, férje eltávozása után az ablakhoz lépett s figyelmesen nézett ki
az utczára. Aztán boszúsan csengetett. A komornyik bejött.

– Kiáltson le annak a 32-ős hordárnak, hogy ne fecsegjen azzal az
asszonyszemélylyel, hanem lásson a dolga után.

– Értem.

A Jean értette, hogy mi baja van a nagyságos asszonynak azzal, hogy a
numero 32 egy leánynyal beszélget az utczán.

Megtörtént a rendreutasítás.

A hintó kigördült a kapu alól, mely Vigárdy urat az országházba vitte.
Amanda eljött az ablakból, ismét csengetett a komornyiknak.

– Már most felvezetheti azt az urat.

– Még nem vezethetem föl, mert egy elébbvaló úr van az előszobában: az,
a ki nem szokott névjegyet beküldeni.

Amandának tűrni kellett az inas impertinentiáját: ő maga adott neki
jogot hozzá.

– Bocsássa be. Amanda a toilette-tükör előtt egy párszor végig tapintá
az arczán a hajporos pamacsot s a körme lapjával lesimítá a szemöldeit.

Vannak látogatók, a kiktől nem szoktak névjegyet kérni.

Ilyen Dobokay Alasztor.

Szürkéskék gömbölyűszárnyú kabát van rajta, dinnyehéj-alakú kalap a
kezében, bordeauxveres a nyakravalója, a melltűje egy morettofejjel
díszítve.

Szívesen fogadják. Kezet csókol. Leültetik: szemben az úrnővel.

– Épen most volt egy válságos jelenetem Vigárdyval, kezdi Amanda.

– Volt benne valami nevezetes mozzanat, a mit érdemes feljegyezni?

– A régi nóta. Igyekezik angyaltisztára mosni azt az asszonyt.

– Ez a legjobb methodusa az «önvédelemnek».

– Én végül a szemébe mondtam, hogy gyűlölöm.

– S erre ő azt felelte: «Én pedig téged szeretlek és tisztellek.»

– Hogy találta ezt ki?

– Jogász volnék s ne tudnám? Ez stereotyp.

– Olvasta ön azokat a leveleket?

– Olvastam és visszahoztam. Alasztor előhúzta a zsebéből a
selyemszalaggal átkötött csomagot.

– Hát nem irtózatos dolgok?

– Nem biz azok. Meglehet, hogy kegyed talál bennük felségsértést, de a
biró szemüvege nem fogja azt felfedezni. Csupa hálálkodás. Idealizáló
ábrándok. Plátói szerelem. Határozatlan óhajtások. Aláirva «Renata».

– Ez az ő irói neve. Köztudomású. De hát a név fölött ez a jelzés: ő.
sz. barátnéja: hát ez mit tesz? Ez az ő. sz.

– Bizonyosan nem azt, hogy «ősz», hanem rövidítve azt, hogy «őszinte».

– Maga Gelbschnabel! Ez annyit tesz, hogy «örökre szerető».

– Ah!

– No ezt már a nevelőintézetben tudtuk, mikor még «Backfischek» voltunk.
Ezek szerelmeslevelek.

– Nehéz a tartalmukból bebizonyítani.

– Hát akkor mért tartja ezeket a leveleket a Wertheim trésorjában
elzárva?

– Kegyed a Wertheim-pénztárból szedte ezeket elő? Hogy jutott hozzájuk?

– A magam kulcsával.

– Hát van hozzá kulcsa?

– Az már csak természetes.

– Mi mindent fogok én még itt tanulni! De hát a mikor ezeket a leveleket
kivette kegyed a trésorból, nem tartott tőle, hogy a férje keresni fogja
azokat?

– Hát, ha keresi, ott találja.

– Hogyan?

– Hű másolatban.

– Hű másolatban? Ki másolta le őket?

– Én magam.

– Nagyszerű! Kegyed még hamisítani is tud? Utánozta Camilla irását?

– Dehogy hamisítottam! Nem én utánoztam a drága hölgy irását, hanem ő ír
Vigárdynak elváltoztatott irással: az enyimet utánozva. Ezek a
szarkalábak az én eredetiségeim. Ő utánozza ezeket, már akár
ravaszkodásból, akár csúfondároskodásból. Hiszen ön ismeri Camilla
irását elég jól.

– Igaz, hogy ez nem az ő irása.

– Hát ez nem bűntanújel?

– Talán csak «superflua cautela» (fölösleges óvatosság.)

– Hasonlítsa bár össze!

Azzal minden tartózkodás nélkül odament a vasszekrényhez, felnyitotta
annak a nehéz ajtaját, meg a trésor kis ajtaját s kivette belőle a másik
levélcsomagot. Odahítta Alasztort.

– No hát tessék összehasonlítani a két levelet! Nem szakasztott mássa-e
ez amannak? Ő utánozza az én irásomat! Ebben a családban hagyományos a
falsificálás. A férje az uram irását hamisította, ő meg az enyémet. Ez
kriminalitás! Ezért tíz esztendőre be kellene őt csukni Mária-Nostrába!

– Nem! Ezért nem csukják be.

– Hát nincs ez ellen védelem? Hogy egy némber, mikor szerelmeslevelet ir
a férjemnek, ne utánozza az én irásomat?

– Csak egy mód van. Ha kegyed megváltoztatja a kalligrafiáját.

Amanda durczásan veté magát a kerevetre.

– Eh! ön is csak tréfát űz az én érzelmeimből. Pedig azt hittem, hogy ön
az egyetlen ember, a ki az én lelkemet megérti.

Ekkor aztán Alasztor engesztelni kezdé. Odaült melléje.

– Teljesen meg tudom kegyedet érteni, higyje el nekem.

– Hát akkor mért nem akar megszabadítani? Ebből a kinzó helyzetből, a
mely engem megöl. Lassú méreggel öl meg. Nem merek már a tükörbe nézni:
ránczokat látok támadni az arczomon. E négy év alatt tíz évet vénültem.

– Hát beszéljünk erről a dologról komolyan: úgy, a hogy jogtanácsosnak
feladata beszélni. Kegyednek elhatározott szándéka a férje ellen
válópert indítani. Tőlem kér tanácsot. Azt tudja kegyed, hogy a házasság
felbontásához még mind a két fél beleegyezése mellett is minő
elhatározások szükségesek. Meg kell tagadni a vallását, mely lelki
nyugalmának oltalma volt és kitérni; világi és egyházi hatóságok előtt
békéltetési kisérleteket kiállani. S mikor mindezen átesett, akkor elég
az egyik félnek megbánni a dolgát, s azzal meghiúsult minden törekvés.

– Hát nincsenek a törvényben olyan dolgok mikért a biró az elválást
kimondja a bele nem egyező fél akarata ellenére is?

– Vannak ilyen okok.

– Ismertesse meg azokat velem.

Alasztor csóválgatta a fejét, szítta a levegőt a fogain keresztül, végre
csak előállt a skrupulusaival.

– Kedves nagysád. Azok annyira szép dolgok, hogy igazán megvallom,
pirulok azokat egy hölgy előtt elmondani.

– No hát irja le. Itt az iróasztalom; itt a toll, papir. Tessék.

S hogy annál jobban lekötelezze, azt mondá neki.

– Gyújtson rá, kérem. Tudta tapasztalatból, hogy a férfiak csak akkor
tudnak irni, ha a szájukban füstöl a kanócz.

– Egy czigarettára, ha megengedi.

Amanda maga tartotta neki a fellobbantott viaszgyufát.

Alasztor irt, törült, megint irt, ismét törült, fújta a füstöt, utóljára
ledobta a tollat, letette a félig kiszítt szivarkát a hamufogó kagylóra.
Felállt.

– Nem jut eszembe teljes pontossággal a szöveg. Mindjárt haza sietek s
kiirom a hiteles szövegből. Aztán majd elküldöm kegyednek levélben.

– De megbizható ember kezébe adja kérem. Mert meglehet, hogy a
cselédeimet valaki még jobban fizeti, mint én, azért, hogy ellenem
kémkedjenek.

– Egészen biztos kézből fogja kegyed megkapni. Most sietek.

Alasztor megcsókolta Amanda kezét. A hölgy forró, mindent kifejező
kézszorítással viszonozta azt. Ez az ember az egyedül, a ki képes
megérteni az ő lelkét.

A Jean megint belépett.

– Az a bizonyos úr azt kérdezi, hogy várjon-e még?

Amanda dühös volt a zavarásért.

– Az ördögbe is! várjon! Hát mi dolga egyéb?

A komornyik közellépett a nagyságos asszonyhoz, hogy halkan mormoghassa
el a véleményét.

– Én annak az úrnak a szeméből azt nézem ki, hogy nagyon megnyugtatva
érezné magát, ha egy pohár cognackal megkinálnám.

– No hát kinálja meg.

Alasztor a bizalmas értekezés alatt megpillantá azt a tigrisbőrön heverő
névjegyet. Öreg betűkkel volt nyomtatva: el tudta olvasni.

– Aha! Az a bizonyos úr, a ki odalenn vár! gondolá magában. Jó lesz
erről értesíteni azt a «szegény fiút!»…

Meghajtotta magát és eltávozott. Jean sietett utána.

… A mint Alasztor és utána a komornyik kiment az ajtón, Amanda felvette
azt a szivarkát, a mit Alasztor a hamus csészén hagyott; még égett. A
szájába vette azt és tovább szítta, tenyerével a felszálló füstöt az
arcza felé hirgálva, egész gyönyörrel.


IV.

Ha lett volna Vigárdyné lelkületében (ne mondjuk már léleknek: az
unalmas dolog) csak egy árnyalata is a sentimentális érzésnek, hát
bizony nem fogadta volna el Meritoris Zeno látogatását.

Ezelőtt valami tizenhat esztendővel ez az alak az ő jegyese volt. Még
akkor a gigerli szót nem találták fel, lionnak hítták a divathőst. Akkor
ez egyike volt a magyar – nem annyira honfoglaló, mint honprédáló hősök
hét vezéreinek.

S ez az ember akkor felbontotta a viszonyát, mert nem tudott az arája
számára receptiót kivívni a gentrytársaságban. Akkor azután hirtelen
behizelegte magát Vigárdy menyasszonyánál, a ki birtokos nemes
kisasszony volt: azt hódította el a jó pajtása kezéről. Ezt meg
összeszerezte az elhagyott jegyesével. Lett belőle házasság boszúból.
Azután elprédálta a saját vagyonát is, meg a nejéét is. Megkárosította
Amanda férjét s bekoronázásul itt hagyta neki a szalmaözvegyét, egykori
ideálját. S most ez az ember, piszkosan, kopottan, elzüllötten jön
Amanda elé ismét: (belül még piszkosabban).

Amandának négyféle jogérvényes oka volt ennek az embernek a látogatási
kisérletére legerélyesebb papucsának a sarkával felelni.

Bizonyosan kellett egy még erősebb okának lenni, hogy érintkezésbe
jőjjön vele, mely azt a másik négyet legyőzte.

Megelőzte a látogatást még egyszer a Jean.

Bizalmas vigyorgással mondá az úrnőnek:

– Mondtam annak az úrnak, hogy jó lenne kabátot változtatnia, mert
nagyon érzik rajta a dohányfüst; de azt felelte, hogy ez az ünneplő-, az
utazó- és a látogatókabátja egy személyben.

Amanda megharagudott. Ez nagyon is vastag inastréfa volt. Példálózás az
«úrnak» küldött izenetre.

– Tanácslom önnek, hogy az elménczkedéseit másutt értékesítse.

No de legalább elismerte, hogy elménczkedés volt s a Jeannak ez is elég
siker.

A látogató végre bejut a szobába. Ugyanaz a koczkás gunya van rajta,
kiegészítve egy szürke Castor-kalappal.

Amanda nem állhatja meg, hogy ajkpittyesztésével ki ne fejezze azt a
benyomást, melyet hajdani imádójának mostani alakja rákényszerít.

Helyet mutat neki egy karszékben. Maga jó távol leül a causeusere.
Kettőjük között a tigrisbőrön ott hever a látogató-jegy. Fatális
jelenség. Zeno azonban minden helyzetben fel tudja találni magát. Azt
nem teszi, hogy felvegye a névjegyét, mert hátha azt mondják, hogy «csak
hagyja ott!» hanem ráteszi a Castor-kalapját. Így be van takarva.

– Minek köszönhetem Meritoris úr látogatását? kérdi az úrnő.

– Bátorkodtam méltóságodnál tiszteletemet tenni.

– Én nem vagyok méltóságos.

– Sőt igen is. Vigárdy úr egy olyan érdemrendnek a birtokosa, melylyel
együtt jár a méltóságos czím.

– Ő azt nem vette igénybe.

– De a nejét nem foszthatja meg tőle. Én tehát, hogy látogatásom
lényegére térjek: ezt a szivartárczát hoztam haza, melyet méltóságod
sajátkezű himzése tesz becsessé. Vigárdy úr ezt a feleségem boudoirjában
felejtette tegnap este.

Amanda közönyt tettetett.

– Oh tudom. Elmondta már a férjem. Ő tegnap épen, arról értesülve, hogy
önnek a leánya nagy beteg, odament őt meglátogatni.

– Vigárdy úr úgy látszik, hogy nagyon sűrűen szokott értesülni az én
családomban lefolyó eseményekről.

– Azt is jól tudom. Önnek a neje gyakran ir levelet a férjemhez.

– S azok legelébb is méltóságod kezébe jutnak?

– Természetesen.

– Méltóságod pedig nagyon jól ismeri azt a methodust, mely szerint a
lepecsételt leveleket fel szokás nyitni és ismét lepecsételni.

– Olvastam – valami regényben. Mondhatom önnek, hogy azok a levelek
egészen közönyös tartalmúak.

– A levelek! De hát a levelek borítékjába szokott-e méltóságod
beletekinteni?

– Oh igen. De azokban nincs semmi.

– Vajh-igen. A borítékba van írva az igazi értesítés.

– Én soha sem láttam egy betűt sem.

– Nem ám. Mert sympathetica tintával vannak írva, a mely láthatatlan
irást szolgáltat; de ha az, a kinek a levél szól, egy ecsettel, mely a
reagens folyadékba mártatott, végig húz a sorokon, akkor azok egy percz
mulva láthatókká lesznek s előtűnik a levél érdemleges magva: «Ekkor meg
ekkor otthon leszek: várlak. Ezer csókot.»

Amanda most már kezdett kijönni erőtetett nyugalmából.

– Mi az a sympathetika tinta?

– Hát a Sacré coeurben nem tanították erre a növendékeket? Pedig ez az
élet chémiájához tartozik. De van olyan láthatlan tinta is (cobaltból
készül), a mit nem ellenszerrel tesznek láthatóvá, hanem megmelegítenek.
A melegtől a betűk szép kék vonásokban előtámadnak s aztán, ha kihültek,
ismét eltűnnek. Az ilyen tintával szokás a rendes sorok közé is irni.
Csak egy meleg vasalóval kell rajtuk végig menni.

(No ti szegény levelek! ki lesztek most vasalva!)

– Hát az ilyen correspondentia mellett nagyon biztosan intézhetők az
összejövetelek, s a mi hiveink ezt teljes mértékben kihasználják. Én nem
panaszképen mondom, mert rám nézve teljesen közönyös ez a dolog.

– Rám nézve még közönyösebb, szólt Amanda, ledobva a legyezőjét, nehogy
azt higyjék, hogy felhevült. Én Vigárdynak minden lépéséről értesítve
vagyok. Újat nem tud ön nekem mondani.

Zeno ravaszul mosolygott.

– Méltóságos asszonyom. Sok új dolog van még a nap alatt. Hát még a
lámpás alatt? Méltóságod Vigárdy urat minden lépten-nyomon kisérteti.
Van egy biztosa, mondjuk: magándetektiv, a kinek az a feladata, hogy
reggeltől estig nyomában járjon Vigárdy úrnak. Ha az kocsiba ül, ő
felkap a kerékpárra s utána vasparipázik. Szabadalma van rá. A sipkáján
viseli a 32-ős számot.

(Ahá! Ezért nem szabad a 32-es hordárnak leányokkal fecsegni az utczán!)

Amanda kényelmetlenül kezdett feszengni.

– Ez a bizonyos rendesen elkiséri Vigárdy urat a club ajtajáig is.
Rendesen este 6 órakor szokott Vigárdy úr oda vetődni. A megbizott
állást foglal a club ajtaja előtt. Szabadalma van ott ácsorogni. A
kerékpárját ott hagyja a szögletben. Utasításához híven koronkint fel is
megy a club előszobájába s megkérdi a szolgáktól, hogy itt van-e Vigárdy
képviselő úr? Azok megmutatják neki, hogy itt lóg a fogason a felöltője:
tehát itt kell neki lenni. Azt azonban kevés ember tudja (a mit én),
hogy a clubnak a helyiségeit összeköti valami, csak az intimusok által
használt sötét sikátor a Pester Lloyd szerkesztőségével. Vigárdy úr azon
szépen keresztül sétál. Onnan egy lépcső levezet egy
férfiruha-kereskedésbe. Ott felvesz egy másik felöltőt, az utczai ajtón
kimegy, a nélkül hogy maga Argus észrevenné. Ott egy bérkocsiba vágja
magát s elhajtat a körútra. Ott hátrahagyja a bérkocsit, a mint a
czélhoz közel ért. Itt ismét beleütközik a méltóságos asszony
elővigyázati rendszabályaiba, mert a házmester és a felesége számára
præmium van kitűzve a figyelmeskedésért.

Amanda megint hozzá nyúlt a legyezőhöz: égett az arcza a szégyentől.
Zeno folytatá:

– Vigárdy úr azonban nem kerül a kapura, hanem bemegy a dohánytőzsdébe.
A trafikás az ő lekötelezettje, mert ő szerezte meg neki a ministertől a
trafikát. Ennek az üzletnek a hátulsó ajtaja az udvari lépcsőre szolgál,
a hová a házmester páholyából nem lehet látni. Ezen a lépcsőn Vigárdy úr
felrobog. Zsebében van Dragomirovics Anasztáz képviselőnek a kulcsa.
Bemegy a lépcsőre nyíló ajtón s akkor aztán – otthon találja magát.
Kettecskén vannak s négy szoba áll a rendelkezésükre. Hogy mi képezi a
tárgyát az értekezésüknek, azt én nem vellikálom. Bizonyosan a magasabb
philosophia. Nehány óra múlva aztán Vigárdy úr, ugyanazon az úton, a
melyen idejött, visszatér a klubba, felveszi az otthagyott kabátját s
kijön a klub csapó-ajtaján. És méltóságod jól fizetett hadi kéme esküvel
állítja, hogy Vigárdy úr este 6 órától 9-ig valósággal ott tarokkozott
vagy konspirált a klubban. Vacsoránál elmondja Vigárdy úr, mit beszéltek
a ministerek. Ez így megy minden nap.

Amandának minden erében lobogott a méreg. Az a szív még is csak van
valami befolyással a lélekre! Mikor az elkezdi a vért kergetni az
erekben, aztán fel az agyba, az arczba. Ez több, mint mechanismus.

Mégis a közönyt akarta tettetni.

– De hát minek ez a komédiajátszás? Hiszen ha úgy szereti Vigárdy önnek
a nejét: czélt érhet. Kezdhet válópert minden órában.

Zeno ravaszul hunyorított.

– Méltóságod még nem ismeri Vigárdyt. Az egy minden kenőcscsel megkent
férfiu. Tud spekulálni. Ismeri az előnyöket és a hátrányokat, a mik
abból származnak, hogy melyik fél szolgáltat okot a házasság
felbontására.

– Mit nevez ön ilyen oknak?

– A mit angolul úgy neveznek, hogy «criminal-conversation», ez a jurista
kifejezés. Az a kérdés, hogy kire bizonyodik be? Mert a kit ezen,
eltagadhatlanul, rajta kapnak: annak először is nem szabad új házasságot
kötni azzal a személylyel, a kivel azt a házasságfelbontó tényt
elkövette. Másodszor pedig őtet marasztalja el a törvényszék az elvált
házastársnak teljesítendő kárpótlásban.

– Pfuj! Zeno úr!

– Hja, méltsás asszonyom. Az ember csak ember. Nem is jól mondtam: «az
úr csak úr». A ki «úr», attól minden kitelik. Az ember védelmezi a
vagyonát.

Amanda odalépett Zeno elé.

– Ön nagyon gyűlöli Vigárdyt úgy-e?

Zeno elkezdte a szemeit forgatni s poseokat csinált.

– Hogy gyűlölöm-e azt az embert? Hát lehet-e őt nem gyűlölnöm, a ki
bitorolja azt a kincset, melyet a sors egykor az én számomra rendelt; a
ki lábbal tapossa azt az oltárt, a melyhez én csak imádkozni járok! (Ez
már declaratio volt.)

Amanda cholerikus nevetéssel szakítá félbe.

– Hagyja el, Zeno úr. Én premier-közönség vagyok, a kit az ál-pathos
csak megnevettet. Másért gyűlöli ön Vigárdyt. Azért, mert önnel igen sok
jót tett, s most nem akar még többet tenni. Ön Vigárdytól húszezer
forintot követelt, a mit ha ő megadna önnek, hát ön kész volna minden
botrányt fedezni a saját köpenyével.

Zeno érezte, hogy meg van fogva. Vigárdy mindent elmondott a
feleségének. Itt csak az arczátlanság segít.

Elkezdte a szemeit meregetni fölfelé, tenyerét a keblére tette.

– Méltóságos asszonyom! Hát elhihetne én felőlem ilyen aljasságot?

Amanda hátat fordított neki.

– Hát tudja mit, Meritoris úr? Én nem sokallom a húszezer forintot
öntől, ha ön én nekem megszerzi azt a csalhatatlan bizonyítékot, a mi
alapjául szolgálhat egy válópernek, melyben én vagyok a felperes.

Zeno naiv kezdett lenni.

Olyan mórikálást vitt végbe, mint egy falusi kisasszony, a kit azzal
kinálnak meg, hogy ő kezdje meg a «kútba estem»-et. Mosolygott és apróra
nevetett.

– Méltsád engemet próbára akar tenni.

Amanda odament a Wertheim-szekrényhez, felnyitotta, kivette belőle a
takarékpénztári könyvet az általános takarékpénztártól.

– Itt van. Nézze. Húszezer forint az én nevemre betéve. A mikor akarom,
kivehetem. Át is adhatom: au porteur. «C’est à prendre, ou à laisser.»

Az éhes farkas étvágya látszott Meritoris arczán. Jobb lábával azt a
taposó mozdulatot tette, a mivel a köszörűs hajtja a köszörű-kereket.

– Nem adná méltóságod ezt az ajánlatot nekem irásban?

Amanda a vállát vonogatta.

– Irásban nem adok önnek semmit, Zeno úr. Hanem ha önnek úgy tetszik:
egy közjegyző előtt ismételhetem szóbelileg ezt az ajánlatot, a ki ezt
hiteles alakban tudomásul veszi.

– Az nekem kellemetes lesz.

– Talán conveniálni fog önnek e czélra Dobokay Alasztor úr.

– Sőt elsőbbséget adok neki.

Amanda visszatette az általános takarékpénztár-könyvecskéjét a
Wertheim-cassába s becsapta a szekrény ajtaját.

Ezenközben úgy tetszett neki, mintha az ajtócsapásnak visszhangja
támadna. Az alcovenben levő szőnyegajtó csapódott.

– Ki az? Nem szabad bejönni! kiálta Amanda souverain haraggal.

A brocat kárpit azonban heves rándítással félrevonult s belépett a
boudoirba – Vigárdy Bertalan úr.

– Talán nekem mégis szabad bejönnöm? mondá Amandához fordulva.

Azután, mintha épen csak most venné észre Meritoris Zeno urat, egyenesen
feléje tartott s ott állt meg az orra előtt.

– Hallja ön, Meritoris úr! Ha én még egyszer itt találom önt a feleségem
szobájában, hát akkor én önt az ablakon fogom kidobni. – Most még
eltávozhatik ön azon az úton, a melyen bejött.

Nagyon tiszta a helyzet…

Zeno úr felszedi a kalapját a tigrisbőrről; az eldobott névjegyét is.
(Ki tudhassa, mire jó az?) S egy világfi jártasságával üdvözli a ház
úrnőjét.

– E szerint, ha méltóságod még óhajt velem érintkezésbe jönni, akkor
kénytelen lesz engemet felkeresni. Pannonia, 22. szám. – Magamat
ajánlom.

Azzal megfordult a sarkán s eltávozott.

Bertalan becsapta utána a nyitva hagyott ajtót.

Aztán visszajött s megállt a felesége előtt.

Egészen más ember volt, mint a ki egy órával előbb innen eltávozott.

Talán, ha mindig ilyen lett volna a képe, még most is uralkodnék.

Magasan hordta a fejét s a melle kifeszült.

– Ha pedig ön meg találná tenni azt, a mit ez az ember most mondott,
lihegé a feleségéhez fordulva, akkor aztán mindjárt ott is maradhat
nála, mert ide többet be nem jön.

Amanda elszörnyedve kiálta ellent:

– Ez a ház az enyém!

– Ez a ház az öné, a vízokádó sárkányától kezdve a csatornájáig; de azon
az ajtón belől, melyre az én nevem van feljegyezve, én vagyok önnek az
ura és birája!

Azzal rögtönösen eltávozott a kárpiton és a szőnyegajtón keresztül, a
hogy jött.

– Ah! Hát ez egy nyilt hadizenés! rebegé Amanda. Jól van. Én elfogadom.


V.

Amanda érzé, hogy e jelenet által nagyon ferde helyzetbe jutott.

Az a tény, hogy Zenót elfogadta, azok után, a miket a férje elmondott
felőle, világos felmondása volt a hitvesi szeretetnek. Még hozzá az a
cynicus meghivás Zeno részéről, mely egy complott továbbszövését árulta
el. Bertalannak teljes joga volt azon a hangon szólni ő hozzá.

Ekkor aztán azt tette, a mit ilyen esetben szoktak tenni az asszonyok,
hogy mikor valami hiba elkövetésén meglepetnek, ők játszszák a
megsértett félt.

Jól járt a szobaleány, hogy nem mutatta magát a láthatáron, mert bizony
megkapta volna a pénteki illetményét csattanós pofonokban, a miket
azután szombaton fényes aranyakkal szoktak beváltani. (Így hát
tulajdonképen még sem járt jól.)

A helyett a komornyik alkalmatlankodott megint. Esmeg névjegyet hozott a
tálczán.

Amandának már a nyelve hegyén volt a szó, hogy «nem fogadok el senkit!»
a midőn megpillantva a látogatójegy nevét, a bámulat és boszúság hangján
kiálta fel:

– Áh! Áh! úgy látszik, hogy ma minden ördög elszabadult! Soha jobbkor!
Bocsásd be a kisasszonyt.

Helvila volt a látogató.

Egyszerű fekete ruha volt rajta, saját készítménye.

Tiszteletteljes bókot csinált: mintha egészen idegen volna e háznál.
Pedig de sokszor futkosott ennek a szobáin keresztül-kasul lármázva.
Igaz, hogy az már régen volt.

Amanda helyet mutatott neki egy vékonylábu japáni széken. Maga nyájas
büszkeséggel ült le a kerevetre.

– Nekem azt mondták, hogy ön nagy beteg, kezdé Amanda. A férjem is
mondta, meg önnek az édes atyja is.

Nem hozta vele zavarba a leányt.

– Igen beteg voltam. Az a rejtélyes idegbaj kínzott, a mit Vida-táncznak
neveznek, a mit gyógyítani sem lehet: magától szokott elmulni. De
elmulik egyszerre egy véletlen kedélyfordulattól is, mint a minő engemet
ért tegnap.

– Ah! Az ön édes atyjának váratlan hazaérkezése…

– Nem épen az; hanem tanítónővé lett kineveztetésem. Tegnap kaptam meg a
minister úrtól a diplomámat.

– Ah! A diplomáját?

Amanda arczán elárulta a mosoly a kétkedést. Helvila észrevette azt s
erre a karján csüggő ridiculejéből elővette az összehajtott irást s
átnyujtá Amandának megtekintés végett, a közben is folytatva a beszédet.

– Pancsovára lettem kinevezve, a hová pár nap mulva el fogunk utazni
kedves anyámmal együtt; búcsúlátogatást jöttem tenni.

Amanda elővette a lorgnettejét s a szeméhez tartá. Úgy tett, mintha a
kezében tartott irásba nézne, de nem oda nézett, hanem folyvást az
előtte ülő leányt szemszegezte (fixirozta).

– És önnek a mamája nem tesz önnel együtt búcsúlátogatásokat?

– Nagyságos asszonyom jól fogja ismerni az okokat, melyek anyámat a
világtól visszavonulásra kényszerítik. Én azonban a közönség szolgája
vagyok.

Amanda folyvást úgy tett, mintha a kinevezési okirat kalligraphiáját
tanulmányozná a kettős szemüvegen keresztül; pedig bele sem nézett,
hanem a gyanú sárga szemüvegén keresztül vizsgálta a dolgot, magában
tépelődve…

«Mi van ennek a háta mögött? Ez valami ravasz cselszövény lesz. Azt
mondják, hogy elmennek Pancsovára. Akkor az asszony bizonyosan itt fog
maradni valahol a közelben: Czegléden, vagy hol? A hol nincs a világnak
se szeme, se szája…»

Még jobban erőtetett nyájassággal fordult a leányhoz.

– Hát kedves atyja szintén önökkel fog menni Pancsovára?

– Ha az atyámnak tetszeni fog bennünket meglátogatni, nálunk bizonynyal
mindenkor szívesen látott vendég fog lenni.

– Csak vendég? Hát állandó ottmaradásra nem?

– Nem hiszem, hogy atyám igényeit kielégíthesse egy olyan messze eső
alföldi városban található élet. Azt gondolom, hogy ő a fővárosban kíván
új hatáskört keresni.

Nagyon óvatos feleletek! Amanda rá akarta szorítani a leányt, hogy színt
valljon.

– Szereti kegyed nagyon az édes atyját? Kérdezé szirupédes hangon.

– Vallásunk törvényei azt parancsolják, hogy tiszteljem.

– Csak a vallás tízparancsolatja? Hát a szív törvényei nem?

– Nagyságos asszonyom! Én az atyámat négy év óta nem láttam. Hollétét
sem tudtam. Ez idő alatt volt egy gyámatyám, a kit a törvényes
gyámhatóság rendelt a számomra hivatalból. Ez gondoskodott
taníttatásomról; buzgón, lelkiismeretesen ügyelt rám; jó tanácsaival
gyámolított: atyám helyett valódi atyám volt. Nem természetes-e, hogy én
azt az egész gyermeki szeretetet, mely ösztönszerűen támad a szívben:
erre a nemes, tiszteletre méltó alakra vittem át.

Amandának az orrczimpái lüktettek a felindulástól: alig birta
visszatartani szenvedélyes kitörését. Helvila jól figyelt szavainak
hatására, a mi meglátszott Amanda arczán. Hiszen nem azért jött ő az
oroszlán barlangjába mintha nem tudná, hogy az vérivó dúvad, hanem
azért, mert hítte hogy megszelidíti.

Folytatá.

– Ezért az indulatomért bizonyára senki sem fog engemet megítélni. S
nagysád nemesen érző nagy szíve legjobban fel fog e miatt menteni.

Amanda fogait összeszorítva nevetett. («Nemesen érző nagy szíve!»)

Féloldalról bántó tekintettel nézve Helvilára, csipős gúnynyal mondá a
leánynak (visszaemlékezve arra a kezében tartott legyezőre, melyen most
is ott volt amaz emlékmondás):

– Kisasszony!… A tengerszemben még mindig nem teremnek halak.

Helvila megütődve állt föl ülőhelyéről.

– Nagyságos asszonyom! Én nem jöttem ide halászni, hanem búcsút venni –
soha viszont nem látásra.

Azzal meghajtá magát s távozni készült.

– Maradjon még Meritoris kisasszony. Én szándékozom önnek még útravalót
ajándékozni. Meg ne döbbenjen. Nem olyan ajándékot értek, a mely az ön
büszkeségét megsértené. Én meg akarom önt ajándékozni azzal, a mi önnek
legkedvesebb. Én megengedem önnek, hogy tartsa meg ezentúlra is azt a
híven ápoló gyámatyját, a ki önnek atyja helyett atyja lett, s a kire ön
átruházta egész gyermeki szeretetét. Én átengedem önnek továbbra is
mindvégig gyámatyául – Vigárdy urat…

Helvila nagyot bámult azokkal a szokatlan nagyságú éjtündéri kék
szemeivel.

– Nagyságos asszonyom! Ön nagy tévedésben van. Nekem nem Vigárdy úr volt
a gyámatyám…

– Hát kicsoda?

– Ha kegyeskedett volna nagyságod a kinevezési okmányomba
belepillantani, láthatta volna, hogy gyámatyám, a ki beleegyezését
aláirta, hogy e kinevezést elfogadhatom: Dobokay Alasztor úr.

S nagyobb igazság kedveért szétnyitotta az okiratot s oda mutatott
Dobokay Alasztornak zöld tintával irott nevére. (Alasztor zöld tintával
szokott irni: ez nem hamisítható photographia útján.)

Amanda bálványnyá volt meredve.

– Isten önnel, nagyságos asszonyom!

Helvila köszönt és eltávozott.

A mint az ajtó becsukódott utána, Amandából kitört a szenvedély.

– Még is megharapott a vipera! Pedig kezemben volt a nyaka! Ott harapott
meg, a hol legjobban fáj! – Hát még Alasztor is!

Indulatosan járt fel s alá.

Megpillantá az asztalkán azt a hamuscsészét, melyben az Alasztor által
megkezdett s ő általa folytatott bűzös cigarettacsutak hevert, azt
földhöz vágta, hogy széttörött a porczellán.

– Mind gazember, valahány férfi van a világon!

(Nem mernénk szavazat alá bocsátani a kérdést.)

Aztán a kandalló elé állt s belebámult a hamvadó tűzbe.

Észre sem vette, hogy ott áll a férje megint a háta mögött. Csak mikor
az megszólítá: – Asszonyom!

– Nos, uram? Felejtett itt valamit?

– Igen is. Elébb, szokatlan felindulásomban, egészen elfeledtem, a miért
haza kellett jönnöm. Alasztor keresett fel az országházban, s azt
mondta, hogy egy igen sürgős levele van önnek a számára. Maga nem
hozhatja el, mert tárgyalása van. Küldönczre nem bizhatja, mert kényes
tartalmú: engem kért fel, hogy adjam át magának.

Amandának a lélekzete elfulladt a dühtől. Bertalan a kezébe adta a
levelet.

Az asszony az egész levelet – felbontatlanul – a kandallóba dobta.
Elégett.

– Mondja meg Dobokay úrnak, hogy már válaszoltam a levelére.

Bertalan vállat vont s ment vissza az országházba.

Amanda sírt. Minden könycseppje egy csepp aqua toffana volt.


VI.

Mikor Dobokay Alasztor Vigárdy Bertalant felkereste a sándor-utczai
országgunyhóban, elmondva neki a tapasztalt fölfedezését azzal a
«bizonyos úr» névjegyével: Bertalan azt mondá:

– Most mit csináljak én ezzel az emberrel?

– Én tudnék neked tanácsot adni, hogy mit csinálj vele? Hídd ki és lődd
fejbe, mint a tököt.

– Ah!

– Te úgy lősz, mint egy galambvadász. Vedd hasznát a tudományodnak.
Minden ember azt fogja mondani, hogy derék gavallér módra cselekedtél.

Azzal otthagyta a barátját.

Délután fölkereste Bertalan Alasztort a bureaujában.

Alasztor ez idő szerint közjegyző volt.

– Nos? Párbaj-segédre van szükséged? kérdé Bertalantól.

– Dehogy van.

– Azt gondoltam, arra szólítasz fel. A normalis világi rendszer nyomán,
ha az embert egy pribék meglepi a felesége boudoirjában s másnap az
ember ugyanazt a pribéket ott szorítja a saját felesége öltözőjében, hát
azt csak fejbe kell lőni.

Bertalan egy levelet húzott elő a zsebéből s átnyujtá Alasztornak. – Az
én methodusom más úton jár.

Alasztor elolvasta a levelet s visszaadá Bertalannak.

– No hát, czimborám, annyit mondhatok neked, hogy én végig jártam Európa
minden bolondokházát, tanulmányozás végett, de akkora bolondot, mint te
vagy, nem fedeztem fel sehol. Tedd, a mit akarsz. Te nem erre a
planétára való ember vagy. Ott fekszel már a Duna fenekén. S én nem
húzlak ki. Hát mi a mennykőnek jöttél most hozzám? Testamentomot jösz
tenni? Mint közjegyzőhöz.

– Én? Testamentomot tenni?

– No igen. Miután öngyilkos akarsz lenni.

– Eszemben sincsen.

– De útban vagy felé. Ott vagy már. A cyankalis theacsésze előtt. Nagyon
sajnállak. De nem segíthetek rajtad. Gondom lesz rá, hogy szép temetésed
legyen. Hanem már most csak egyre kérlek. Ha végrendeletet csinálsz,
nekem semmit ne testálj, a mi a birtokodat képezi.

Bertalan tréfára vette a dolgot, nevetett.

– A feleségemet se?

– Én csak azt mondtam, hogy semmit se, a mit a tiednek tartasz.

Azzal kezet szorítottak egymással. S aztán elváltak, folyvást nevetve.




HARMADIK RÉSZ.


I.

Néhány napig prózai dolgok foglalták el Camillát és leányát.

Meritorisnénak mindenek előtt a pénztárral kellett beszámolni, a
lemondására adandó választ és felmentését bevárni, a letett biztosítékát
visszakérni. Mindez, ha gyorsan megy is, lassan megy.

És így az, a mit Helvila Amanda asszonynak mondott: «holnap utazunk
anyámmal együtt», bizony csak phrasis maradt. Elég nagy boszúság volt ez
Vigárdynénak, a ki a Meritorisék házmesterénél mindennap
kérdezősködtetett a szobaleánya által, s megtudta, hogy még mindig itt
vannak. «Hazudott a kis kigyó!» Hát vannak szükségbeli hazugságok.

Azután a bútorokkal is kellett valamit csinálni.

Az is csak olyan szükségbeli hazugság volt, a mivel Camilla Zeno urat
megnyugasztalta, hogy ezeket a bútorokat mind felvásárolta egy hitelező,
s neki csak haszonbérben engedte át. Igaz volt, hogy megvette egy
hitelező, de nem kölcsön, hanem tulajdonul adta át a bukott családnak.
(Nem is nehéz kitalálni, hogy ki volt az a jámbor hitelező.) A birói
pecséteket csak bölcs óvatosságból hagyták továbbra is a bútorokon, hogy
mikor egyszer-egyszer jön egy sadduceus Meritorisnak egy viselt
váltójával executióra, azt mondhassák neki: – Köszönjük alássan, már
biztosítva vannak.

Azoknak nagy részét el kell adni.

Főkérdés volt, hogy mi történjék a zongorával?

Helvila tudakozódott a pancsovai hivatalbeli elődjénél, a kit Temesvárra
promoveáltak, az ottani állapotokról. Onnan várta a választ.

Olyan óvatos volt ez a család, hogy minden levelét poste restante
czímeztette. Maguk mentek érte a postára: így nem lehetett semmi levelet
útközben elfogdosni.

Helvila épen a postára ment.

– Ne menj ki ma, péntek van, mondá az anyja.

Neki, mint idealista irónőnek, természetesen péntekesnek kellett lenni.

– Én nem hiszek a napok signaturáiban, felelte rá az új nemzedék.

(No no gyerekek!)

Camilla épen a szükséges ruhanemüeket csomagolta, midőn Helvila
megérkezett.

Nagy sebbel-lobbal nyitott be; az arcza egész piros volt a
felhevüléstől. A keze is reszketett, mikor a kapott levelet előhúzta a
joppkája zsebéből.

– Látod, jó hírt hozok. A hivatali elődöm igen kedvesen válaszolt minden
tudakozódásomra. A tanítónő lakása egy külön házban van, az iskolával
összekötve, két szobából, konyhából, kamrából álló. Van hozzá fél hold
kert, melyben elődöm komlót termesztett, a miből évenkint két-háromszáz
forintot szüretelt: az egész komlótelepet átengedi nekem ingyen,
minthogy ő már a költségeit sokszorosan megkapta. Csak azt köti ki, hogy
majd én is ingyen engedjem azt át, ha előbbre megyek, az utánam
következőnek.

– Áldott teremtés.

– Mind ilyen az, a többi is. A tanítók népe az, a melyre azt mondaná a
«Mester», ha most itt járja a földön: «Az én országom ezeknek a
világából való.» – Azután arról is tudósít, hogy a zongorát jó lesz
magammal vinnem, mert a zongoraleczkékért Pancsován jól fizetnek, ez is
jó mellékkereset lesz.

– És te neked is kedves mulatság.

– Azután még ír a brahmaputráiról és cochinjairól: azokat jutányos áron
kész átengedni. Én ugyan a tyukokhoz nem értek.

– No én értek. Az az én mulatságom lesz.

Helvila nagyot nézett az anyja szemébe.

– Hát te csakugyan azt hiszed, hogy el fogsz velem jönni, Pancsovára?

Nagyot sóhajtott utána.

– Hát hogy maradnék el tőled? mondá Camilla.

Helvila megölelte az anyját. Megcsókolták egymást.

– Még egy utóirat is van a levélben. Colleganőm azt veti fel, hogy hát
minket tanítottak-e a præparandiában fényképezni? mert ő tanulta azt. A
fényképezésnek ott igen jó hasznát vehetni. Valahány kis leányt behoznak
az iskolába, azt a szülői mind lefényképeztetik a tanítónővel, aztán
mikor kiveszik az iskolából, megint lefényképeztetik. Azért, ha értem a
módját, jó lesz egy momentfelvételű amateur-gépet vinni magammal, az jól
fog jövedelmezni.

– És te tudsz fényképezni?

– Tökéletesen. Az volt a legnagyobb gyönyörűségem az iskolában.

– Hát majd vegyünk egy ilyen amateur-gépet.

– Nem, anyácskám, arra most nincs pénzünk. A mit a butorainkért kapunk,
abból ki kell fizetnünk a jövő félévi házbért, mert féléves a felmondási
határidőnk.

– Hát a pénzbiztosítékom is itt lesz.

Helvila fejet csóvált.

– Tudod, hogy az szent pénz. Abból semmit sem szabad elkölteni.

(Azért volt az szent pénz, mert az államkötvények hátára mind Vigárdy
neve volt irva. Apródonkint kisül, hogy az a sok mennyei manna, a mi
erre a bujdosó családra lehullott, mint az ő kezéből került ki. Még
talán a pancsovai komlóskert is.)

– Megkisérlem: talán részletfizetésre kaphatok egyet a látszerésznél.

A konyha felőli ajtón csöngettek.

Camilla ment ki az ajtót kinyitni.

A mint visszatért, csak a fejét dugta be elébb a félig nyitott ajtón, az
arcza tréfás hamis mosolytól sugárzott.

– Nos? Hát mit hozott a mesebeli tündér? Találd ki! Hát nem a te
tulajdonod a «terülj meg abroszkám!» Mi volt a kivánságod?

Azzal kitárta az ajtót. Egy hordár állt mögötte. Csomag volt a vállán.

– Itt van az amateur-gép.

Csakugyan az volt.

Helvilának elszorult a szíve a meglepetéstől.

– Nekem hozták ezt? hebegé.

– Egy nagyságos úr küldi, ezzel a levéllel, szólt a hordár.

Helvila a czímborítékról már tudta, hogy mi van a levélben: Vigárdy
irását ismerte meg rajta.

– No ez igazán tündérek játéka! kaczagott örömmel Camilla.

Helvila szomorún bólingatott a fejével. Az volt a cassandrai adománya,
hogy minden titkot kitalált egyszerre. Dehogy tündérjáték, dehogy
csodatünet. Bizonyosan az az úr is kapott a «saját» levelére választ
attól a hivatali elődjétől Helvilának.

Valami borravalót akart adni a hordárnak. Az nem fogadta el: tiltva van,
a küldő már kifizette. Hanem névjegyet kért az átadás elismeréseül.

Helvila kivett egyet a tárczájából s odanyújtá a hordárnak.

Az nem volt vele megelégedve.

– A nagyságos asszonytól is kérek névjegyet: két levelet adtam át.

Helvila csak akkor vette észre, hogy két levelet tart a kezében, a másik
az anyjának van czímezve.

Azt is ugyanaz a nagyságos úr írta.

Camilla is átadta a névjegyét a közszolgának. Az alászolgáját kivánt és
eltávozott.

– Milyen gondatlanság! ez volt Helvilának az első szava. Hát nem tudta a
neked szóló levelet is az én hozzám czímzettnek a borítékjába tenni –
lezárva?

– Te úgy félsz?

– Régóta tanulom.

– Add ide a levelemet.

– Nem, nem. Majd azután. Együtt olvassuk el mind a kettőt, szépen egymás
után. Elébb az enyémet, azután a tiedet.

– Miért azután?

– Azért, mert én most mindjárt használatba akarom venni az én gépemet, s
legelőször is tégedet fényképezlek le.

– Hát azt megteheted azután is, ha a levelet elolvastam.

– Nem tehetem meg. Mert te annak az elolvasása után bizonyosan sírni
fogsz, felduzzad az arczod, a szemed, a szád: így nem állhatsz
fénykép-masina elé. Nekem a mostani arczod kell: ez a nevető, ez a naiv,
ez a bohó kis mama képe.

S nem engedett a capriciosa! eldugta az anyjának szóló levelet a kabátja
alá. Ilyen zsarnok volt a háznál. Imponált vele az anyjának. Igazán ő
volt a garde de dame.

Akkor aztán hozzáfogott az ajándékcsomag felbontásához.

Az efféle amateurphotograph-apparatus olyan kis terimét foglal el, hogy
az ember egy utazótáskában elrejtheti. Hanem aztán, a ki ért hozzá, az
mindenféle gólyalábak kihuzgálásával egy olyan tökéletes háromlábú
szörnyeteget képes belőle összeállítani, a milyennel csak valaha
házasulandó párokat fenyegettek.

Helvila egészen otthon volt a masinájával. Úgy manipulált vele, mint a
legelszántabb photographus, a ki előtt az emberélet értéke nem drágább
három forintnál.

A kis mama mindenben engedelmeskedett, mint a hogy szokás egészen
civilisált, vagy egészen vad embereknek szót fogadni a photograph
kommandójára. Ide állni! a fejet kissé jobbra! a kezet leereszteni! a
lábat hátrább! Mosolygó arczot csinálni! Most kezdődik! Pislogni szabad!
No még egy fölvételt!

Az áldozat végre fölszabadul.

A lemezt kihúzzák.

– Fölségesen sikerült! Tessék idenézni!

A megörökített nem lát a világosság elé tartott üveglapon egyebet, mint
egy homályos kisértetet, a kinek fekete a szája, fehérek a szemei.
«Kitünően sikerült.»

– No még egy fölvételt en face!

– No nem! Add ide már a levelet, hadd olvasom el.

Helvila előadja a levelet.

Azt szépen a kis hímzésollóval felvágják s aztán együtt olvassák el. Ezt
a tartalma:

«Kedves barátnőm.

«A mióta legutóljára találkoztunk, én egy nagy horderejű lépésre szántam
el magamat. Tudomásomra esett, hogy önnek a férje ez előtt valami négy
évvel folyamodott a földmívelési ministeriumhoz egy kiváló szakférfiui
állás elnyerése végett az állami méntelepek egyikénél…»

– Ez akkor volt, tudod, mondá Camilla, a mikor az ékszereimet el kellett
adnom, hogy az apád váltótartozásait kifizessem. Én könyörögtem neki
akkor, hogy lásson valami hivatal után.

– Menjünk tovább.

A levél így folytatá:

«Akkor a ministeriumtól az a válasz jött a folyamodására, hogy azt az
állást elnyerheti, miután az ahoz megkivántató szakképzettséget teljesen
bírja; de csak azon föltétel alatt, ha elébb mindenféle összeköttetést
megszakít a turffal, a tattersallal, a börzével és lebonyolítja a
magánüzleteit. Önnek a férje ezeket a föltételeket teljesíteni
vonakodott, s a közben utólérte őt a sajnálatos katasztrófa. Most, hogy
ő ismét visszatért Magyarhonba, én közbenjártam a magas ministeriumnál,
hogy ezt a régi határozatot előkeressék s önnek a férjét az általa
egykor kért hivatalos állásba behelyezzék. Ez az én válaszom az ő
invectiváira. A ki engemet meg akar semmisíteni, én az ellen azzal védem
magamat, hogy csinálok belőle embert. Ő engem meg akar gyalázni: én
visszaadom neki a becsületét. Ez az én vivási modorom. Meg vagyok
győződve a felől, hogy önnek a férje, megtalálva az utat a becsületes
megélhetéshez, úgy fog azzal lenni, mint a súlyos betegségből kigyógyult
a visszanyert egészségével: féltve fogja azt őrizni. Ezzel önnek is
örömet és nyugalmat szerzek. Férjének lesz háromezer forint fizetése,
lakása, deputatuma és utazási költsége, később nyugdíja, biztosított
jövendője. Az én lelkem pedig meg lesz nyugtatva, hogy jót tettem, nem
csak azokkal, a kik szeretnek, de még inkább azzal, a ki gyűlöl…»

(Ez volt az a levél, a mit Vigárdy Bertalan megmutatott Dobokay
Alasztornak, s a mire a közjegyző azt mondta, hogy még ennél nagyobb
bolonddal nem találkozott Európában.)

Camilla a végsorokat már csak zokogástól elfult hangon tudta elolvasni.

És azután is sírva szorongatá a kebléhez a levelet, s szép idő telt
bele, a míg a szemeit felszárítgatá s körülnézett.

Helvila a fényképező masinán szöszmötölt hidegvérrel.

– Hát nem magasztos, nem angyali lélek-e ez, a ki így cselekszik?

A leány azt mondta rá: – Nem…

Camilla elbámult.

– Te azt mondod, hogy «nem»?

– És imétlem, hogy «nem». Hisz Vigárdy úr ezzel egy megmérhetetlen nagy
hibát követett el, abban a hitben, hogy jót cselekszik.

– Minő hibát? kérdé elképedve Camilla.

– Állami hivatalra ajánlani olyan embert, mint Meritoris Zeno!

– Te elitéled az atyádat? szólt elszörnyedve az anya.

– Nem «én» itélem el az «én atyámat», hanem a kérlelhetlen logika itél
egy ismert eset fölött. Van egy ember, a ki váltókat hamisított, a kinél
tehát a tulajdonjog iránti érzék hiányzik. És ezt egy országos képviselő
beajánjla a kormánynak, hogy felügyelője legyen egy olyan országos
vagyonnak, a hol a malversatiónak ezer alkalma kinálkozik.

– Ne beszélj így az atyádról! Ez irtózatos!

– Irtózatos ugy-e, hogy úgy kigyógyultam a gyermeki gyöngeségekből? De
hát nem te gyógyítottál ki? Nem a te orvosságoddal? Nem itt ennél az
asztalnál keverted-e velem együtt azt a rettenetes gyógyszert, a mi az
embert minden érzéstől megszabadítja. Akkor még csak a páráját szíttam
be: de a lelkem meghalt tőle.

– Ne ejts kétségbe! Te túlságosan szigorú vagy az atyádhoz. Nem ismered
jól. Ő alapjában jó szivű ember. Ha ő egyszer tisztességes, előkelő
állásban fog lenni, ismét azzá lesz, a mi elején volt: önmagára büszke,
önérzetes ember. Hisz a jóllét megjavítja még a gonosztevőt is.

Helvila nagyot fohászkodott.

– Most már én mondom, hogy ma péntek van…

– Helvila!

– Nem félek a péntektől. Bebizonyítom azzal, hogy még ma elutazom
rendeltetésem helyére.

– Még ma?

– Az én utimálhám együtt van.

– Hát én?

– Te nem jösz már én velem az alföldre; te el fogsz menni ő vele.

– Azt nem mondtam.

– De én tudom. Te mentegeted magadban azt, a ki egész életedet
elrontotta. És az még jobban el fogja rontani. Te most azt gondolod
magadban: milyen jó ember volt az én uram, a míg falun laktunk, tüzes
gazda volt, csak a jószágára volt gondja. Lovakat nevelt, a mik híresek
voltak messze földön. Szerette a családját; nem játszott mást, csak
sakkot. Erre gondolsz most vissza.

– Kitaláltad. És aztán arra, hogy ezt a nagy változást a rossz társaság
okozta nála, mikor a fővárosba jöttünk telelni. Itt keveredett a sport
piratái közé, a kik között elvesztegette a lelkét és vagyonát.

– Annak a rosz társaságnak minden tagja azt mondja, hogy őt a többiek
rontották el. De hát miért kell abba a társaságba belépni?

– De most már nem keresheti fel többé.

– Nem, azt a rossz társaságot, a mely a tagjaitól a külső tisztességet
megköveteli. Nem járhat jockey-clubba, a turfra, a börzére. De hát a
coulissák közé?

– Ha volna neki egy őrangyala, a ki visszatartaná.

– Most arra gondolsz, hogy te lehetnél ilyen őrangyal rá nézve.

– Bár hamarább gondoltam volna rá!

– De hát lehet egy fővárosi üzérnek, egy sportsmannek a felesége
valamiféle őrangyal? mehet vele az asszonya a börzére, a casinoba, a
titkos comptoirokba, a bettinghouseba, hogy veszélyes koczkázatok,
hazard játékok, őrült fogadások, szédelgő vállalatok elől visszatartsa?
Megfoghatja-e a kezét? Adhat-e neki tanácsot?

– Nem teheti a fővárosban; de egy pusztán, a hol nincs alkalom, nincs
csábítás.

– Eredj! Eredj vele! Téged elkápráztat az az ábrándkép, hogy valaha
ismét visszatérnek a boldog idylli napok, a miken teheneket fejettél, s
örültél a vasárnapnak, a mikor felveheted az ünneplő ruhádat. Gyermek
maradsz teljes életedben. Látod, én hogy megvénültem már?

Camilla még egyszer átolvasta Vigárdy levelét.

– Milyen gyémánt szív!

– De hát minek neked ez a gyémánt? Eldobtad régen, eldobod most is.

– De ő ragyogni fog.

– S te azt csak a távolból fogod nézni. Ha én valaha szeretnék, én csak
egész szívvel tudnék szeretni.

– A sziveink így is egyetértenek.

– Az is önámítás. A ti szerelmetek csak két gyöngeségnek a találkozása.
Kölcsönös szánalom egymás iránt. Én pedig szánlak mind a kettőtöket.

– Helvila! Te tudod jól, mi a mi helyzetünk? Én Vigárdyt nem ránthatom
magammal az örvénybe. Ha mind a ketten a szenvedélyünkre hallgatnánk,
belerohannánk. Nekem futnom kell valamerre, hogy ne találkozzam vele
többé. Az ő életpályája követeli ezt tőlem. Tudod jól, hogy egy féltő
dühében irgalmat nem ismerő asszony gyűlölete üldöz nyomról-nyomra, mint
az árnyékom; Vigárdyt pedig üldözi ez az ember. Ha én őt ettől az üldöző
rémétől megszabadíthatnám!

– Hát nem férfi Vigárdy?

– Ne adj szót ennek a gondolatnak! Ő bizony meg tudná magát védni, nem
szorulna asszonyvédelemre. Hisz rettegett párbajvivó. De az egy olyan
ürt támasztana közöttünk, hogy még a lelkeink sem találkozhatnának
egymással többé. Ő ezt a fegyvert választotta. Igy teszi harczképtelenné
az ellenfelét.

– Nem vitázok veled. Azonban egyre kérlek. Ha találkozol az atyámmal, ne
szólj neki erről a levélről semmit. Ha megkapja a kineveztetését arra a
hivatalra: ne tudja meg soha, ki volt az, a ki őtet ebbe belesegítette.

– Hogy ezt nem tudva, tovább is haragudjék Vigárdyra.

– Ha megtudja, még jobban fog rá haragudni. Az apró jótéteményeket
elfelejtik az emberek; de a nagy jótéteményt nem bocsátják meg soha.
Annak az elkövetőjét halálba gyűlölik. Add ide nekem azt a levelet.

– Miért?

– Nálam jobb helyen lesz; majd én megőrzöm.

Helvila elvette az anyjától Vigárdy levelét s azt négyrét összehajtva,
elrejté a zsebébe.

– No hát most gratuláljunk egymásnak. Én utazom, te itt maradsz. Nem
adod el a bútoraidat, hanem elviszed magaddal a pusztai kastélyba.

Helvila szomorúan nézett szét a teremben.

– Kedves kis otthonom! Milyen sokszor fogok rád visszaemlékezni.
Legalább lefényképezlek.

Azzal a gépet odaállítá egy sarokba, beigazítva, hogy a termet
legelőnyösebb részletében fölvehesse.

A míg Helvila a fekete posztó alatt játszotta a bujósdit, a
mellékszobában léptek hangja hallatszott. Abban a bizonyos
Dragomirovics-féle szállásban.

– Ki jön most ide? kérdezé Camilla.

Az ám a furcsa, mikor az embernek a szíve egyszerre örömtől és
ijedségtől kezd sebesen dobogni: nem tudja mitől?

Melyik jön ide most, a kettő közül?

A kulcs elfordult a zárban, az ajtó kinyilt. Bizony csak Zeno úr jött be
rajta.

Egész arcza affectált haragot hazudott. S hogy annál jobban imponáljon a
fellépésével, a kalapot is fentartá a fején.

Szinpadi pathoszszal és távgyalogló léptekkel közeledett Camilla felé,
rögtön előadva idejöttének okait.

– Asszonyom! önnek ez órában egy hordár levelet hozott. Én követelem,
hogy azt a levelet adja a kezembe. Férji jogomnál fogva követelem,
parancsolom.

Camilla egy szót sem tudott szólni, úgy meg volt ijedve.

Hanem Helvila előjött a fekete posztó alól s egy photographus
vakmerőségével rohant Zeno úrra, megragadva a kabátja melledzőjét.

– Uram! ön elrontotta egy lemezemet a berohanásával, ezért fizet nekem
két forintot.

– Hagyj nekem békét az ostobaságoddal.

– Nem ér semmit. Ide a két forinttal. Ez photographműhely.

Olyan jól adta a durczás, naiv kis leányt.

– Nem arról van szó, mamselle! Hanem arról a levélről, a mit egy hordár
hozott ide.

– No hát azért kell úgy a fejedbe nyomnod a kalapot? Hát itt van a
levél. A keresztapám küldte nekem ezzel a momentgéppel együtt ajándékba.

– Ne tessék komédiázni kisasszonykám! Ez a naiva szerep nem illik a maga
tragikus pofácskájához.

– No hát komédiázz te! Majd én hallgatom.

– Hallgass is, nem hozzád beszélek. Hanem az asszonyhoz. Engem nem lehet
hazugságokkal elámítani. Az a hordár két levelet hozott ide.

E lesujtó invectivánál összefonta a karjait a mellén Zeno.

Camilla még mindig nem találta meg a lelkét. Nem tudott szólni.

Helvila aztán abba hagyta a naivát: elővette a hidegvérét s a két kezét
a kabátkája zsebeibe dugva, azt mondá Zenonak:

– Igen is. Két levelet hozott ide a hordár; de azok közül egy sem szólt
Meritoris Zeno úr nevére. S a ki idegen levelet letartóztat, az a
büntető codex 128-ik paragraphusába ütközik. (Talán nem is helyesen
idézett.)

– Hát az melyik paragraphus, a mely a backfischeknek jogot ád, hogy az
apjukat leczkéztessék?

– Azt is meg tudnám mondani; de felnőttek oktatására nem vállalkozom.

Zeno vette észre, hogy ennek a fruzsinkának az a finesse, hogy az ő
betanult tragikus szerepét a burlesque comicumba öltöztesse. Fordítani
kellett a dolgon. Valami drastikus kitöréssel.

– Takarodj az utamból! rivallt Zeno a leányára. Én atyai hatalmamnál
fogva parancsolom, hogy eredj át a másik szobába. Itt olyan tárgyakról
folyik a szó, a miket egy fiatal leánynak nem illik meghallani. Én! az
atyád, parancsolom!

S megfelelő taglejtésekkel kisérte akaratnyilvánítását.

– Már most hát még is kell felnőttek oktatásával foglalkoznom, szólt
Helvila. Hát tudod te, kedves aranyos kis papa. Van egy úgynevezett
gyámsági törvény, melynek 84-ik paragraphusa azt mondja, hogy ha egy apa
elhagyja a gyermekét s holléte ki nem tudható, akkor az elhagyott árva
számára a gyámhatóság rendel ki hivatalból gyámatyát. Ez történt velem
is. Ennek volt atyai hatalma fölöttem, egész a tegnapi napig, a mikor
kineveztettem okleveles tanítónőnek, a mely minőségemben ismét csak a
tanfelügyelőt ismerem el közvetlen hatalomnak. És ezek szerint már most
kedves szép apuskám, czukros kis tátikám, szeretlek, ölellek, csókollak:
de szót nem fogadok neked.

Zeno vette észre a leány ravasz practikáját, hogy az őtet ezzel a
tüntető ölelgetéssel mind jobban a Dragomirovicsék ajtaja felé tologatja
(«Ez engem ki akar csókolgatni az ajtón!») s egyszerre nyers erőszakkal
tépte le a nyakáról az ölelő karokat, miközben a kalapja is leesett a
fejéről, s eltaszítva magától Helvilát, dühtől sápadtan kiálta:

– No majd megkeresem én azt a levelet magam!

S azzal odarohant a szekrényhez, melynek ajtajában benne volt a kulcs,
azt felszakítá s elkezdett a felesége levelei között turkálni.

– Ah! Haha! Nevetett Helvila, a hogy a gyermekleány szokott nevetni, két
kezét két térde közé szorítva: Te strinkszet akarsz játszani, apuska?
Nagyon jó lesz! Tudod, mi az a strinksz? Mikor a gyerekek egy zsebkendőt
összefonnak korbácsnak, aztán eldugják a szobában. Egynek az alatt
sunyni kell, hogy ne lássa hová dugták a strinkszet. Akkor aztán azt
mondják neki «keresd». Ha nem közelít a rejtek felé, azt kiabálják neki:
«víz, víz, víz!» ha közel találja, akkor «tűz, tűz, tűz!» s ha
megtalálta a strinkszet, akkor futnak előle; a kit utólér, ütheti a
hátát. Keresd papa, keresd! Víz, víz, víz!

Mind ez csak színjáték volt. A dévaj gyermekeskedés közben odasúgott az
anyjának.

– Fuss a hálószobádba, s zárd magadra az ajtót.

Camilla azonban nem akarta eltűrni, hogy Zeno az ő levelei közt
kutasson, s egy titkait védő asszony oroszlánbátorságával rohant oda
Zenóhoz, megragadva a kezét.

– Hagyjon ön békét a leveleimnek. Ott nincs az, a mit ön keres.

Ezzel Camilla elvesztette az eddig előnyös hadállását, hogy a leánya
mindig közte és a férje között állt.

Zeno rögtön fel is használta a megváltozott positio előnyét. Hirtelen
kirántott egy revolvert a zsebéből s azt Camilla arczának szegezve,
kiáltá.

– No hát add elő azt a levelet, vagy meghalsz!

Camilla nagyott sikoltva tántorodott vissza, mindkét karját az arcza elé
emelve.

– Azt a levelet, asszonyom! dühöngött Zeno.

Camilla irtózott attól a forgópisztolytól.

De ugyan nem félt a veszedelmes szerszámtól Helvila.

Megint oda tolakodott kettőjük közé.

– Ugyan, ugyan! Édes kis apuskám! Nem szégyenled magad, ilyen ócska
szinpadi fogásokhoz nyulni? Revolverrel fenyegetni a feleségét?
Friseurlegényhez illő tréfa! Gondold meg, hogy première-közönség előtt
játszol! Bizony kifütyülnek.

De már Zeno úr benne volt a szerepében.

– A poklok minden ördögeire! Vért fogok ma ontani!

S a közben a leányán keresztül is czélozgatott a pisztolylyal a
feleségére.

Helvilának most valami új ötlete támadt.

– Ejh! De pompás poseokat csinálsz most apuskám! Ezt csakugyan meg kell
örökítenem. Csak egy perczig maradj a momentgépem előtt.

Azzal odafutott a photographgéphez, a fekete posztó alá, onnan beszélt
kifelé.

– Nagyon jó! Nagyon jó!

– Szemtelen teremtés! rikácsolt Zeno. Most mindjárt téged lőlek le, mint
egy macskát.

– Igen jó! Ugy ugy! Én felém tartsd a pisztolyt. Ez nagyszerű kép lesz.

– Abba hagyod? ordított Zeno.

– De ne toporzékolj úgy! mert hét lábad lesz a photographián.

Zeno úr most már valósággal dühös lett.

– Te Jezabel! Te Goneril!

Camilla nem türhette tovább. Odarohant Helvilához s elrántotta a
photographgép mellől.

– Helvila! Én nem engedem, hogy az atyádból gúnyt üzz! Menj! Te neked
nincs szived.

A leány szomorú gúnynyal mondta rá:

– Ez a legnagyobb bizonyiték arra, hogy az atyám leánya vagyok.

Zeno urat e nem várt hitvesi nagylelküség végképen elkeserítette, a mit
még nevelhetett nála ez a kegyetlen részvétlenség egyetlen leánya
részéről.

– Minő elfajultság! kiálta föl, szemeit fölfelé meregetve. Hát nem
kell-e megszakadni egy atya szívének, mikor az egyetlen gyermeke így
megtagadja legszentebb érzelmeit? Minek is nekem ez a nyomorult élet!
Pusztulj el, te elátkozott világ!

Azzal végső elkeseredésében a saját halántéka felé fordítá a pisztoly
csövének a száját.

Camilla a kétségbeesés bátorságával rohant oda a férjéhez, megragadva
annak halálos ténykedésre emelt kezét, s elkezdett vele küzdeni, hogy a
pisztolyt kicsavarja belőle. Nem birt vele. Ekkor aztán odakiálta
Helvilának:

– Add elő a levelet! Nálad van!

– No hát «tűz», monda Helvila. Itt a strinksz!

S odanyujtá a zsebéből előhúzott levelet.

– Legyen hát önnek az a büntetése, hogy tudja meg mi van a levélben.

Akkor aztán Zeno ki hagyta a kezéből vétetni a revolvert könnyü szerrel.
Helvila belenézett a forgópisztoly kamarájába. Látta, hogy egy töltény
sincs benne. A mi eddig is gyér tiszteletét Zeno iránt a minimumra
szállította le.

Zeno elkezdte olvasni Vigárdy levelét.

Camilla és Helvila két oldalról figyelemmel nézték az arczvonásait.
Milyen furcsa optikai szerszám az az emberszem! Camilla azt látta ez
arczon, hogy az elérzékenyülés vesz rajta erőt; feltámadnak a szívben,
ott ragyognak az arczon a nemes indulatok: a hála, a barátság, a
becsületvágy, a boldogság! Ezt ő mind látta. És ugyan azon az arczon e
pillanatok alatt látta Helvila a dæmoni vad indulatok lobbanásait: a
boszút, a kárörömöt, a vakszerencse villanyozó hatását. Az egyik nő
örült, a másik borzadozott.

Mire végig olvasta a levelet Zeno, már akkor teljesen ura volt a
szerepének. Kitünő szinész lett volna belőle, ha arra adja magát. Készen
volt a maszkjával. Új szakállt sem kellett magának ragasztania, még is
át tudta a képét alakítani.

Mikor azt az elolvasott levelet a szivéhez szorítá s arczát az ég felé
emelte, egy a sok esőt megsokalt mormon patriarcha hálálkodó kifejezését
reprodukálta vele.

– Mennybéli Jehova! (még a Buddhát is megtagadta) bocsáss meg, hogy nem
biztam benned! Te ma engemet újjá teremtél. Nem! Nem! A régi jó
emberként támasztál fel újra! Mert hisz én jó ember voltam valaha! Jó
férj, jó apa. Ugye kedveseim? Nőm! Leányom! És ismét az fogok lenni. Jó
apa, jó férj! Becsületes polgár!

S itt kifeszítette a mellét és nagyot fújt.

– De hát nem álom ez? Valósággal irva van az, a mit most olvastam?
Szólj! Te angyal! Te szent! Te oltárkép! Te hozzád volt irva ez a levél?
Ti olvastátok ezt? Én állami hivatalt kapok? Hatodik osztályú
rangfokozattal? Álom ez? Ha valóság, hogy tudtátok ezt előlem
eltitkolni? Mért kínoztatok így meg? Oh ti kegyetlenek vagytok.
Szeretnélek ezért benneteket egy öleléssel agyonszorítani.

S karjait utánuk terjeszté.

Camilla engedte is a vállát átkaroltatni; de Helvila kisiklott az ölelés
alól.

– No papa, már most add vissza azt a levelet.

Zeno hallatlanná tette ezt a szót. A helyett sírásra fogta a dolgot.

– Engedd meg, hogy könyeimmel áztassam ez idvezítő levelet. Ezt az
evangeliumot! Ezt az amnestiát!

Olyanformán tett.

– No, ne gyűrd úgy össze azt a levelet! nyügösködék Helvila, ki minden
módon birtokába akarta keríteni az iratot.

Zeno figyelme azonban egészen a felesége felé volt fordulva.

– És én tégedet mint félreismertelek! Te mintaképe a hű Penelopéknek.
Hogy elitéltelek, hogy megsértettelek! Oh engedd, hogy térdreborulva
kérjek tőled bocsánatot, hogy négykézláb csuszszak utánad, mint a
nőrágalmazó troubadour! Engedd, hogy a lábaidat csókoljam.

S meg kellett neki engedni.

Ekkor aztán féltérdre állt.

– És most semmi sem szakít el tőletek többé! Esküszöm az égre, s annak
minden boldogságos szenteire, hogy hűséges családapa leszek ezután. Férj
és apa. Büszkén fogjátok viselhetni a nevemet. Kettőtök között fogom
megosztani a szeretetemet.

– Köszönöm papa. Én a magam részét itt hagyom: nem fér már az
utitáskámba.

– Leányom! szólt felháborodva Zeno. Te nem szeretsz? Te visszautasítod
az én szeretetemet?

– Helvila! inté az anya is leányát.

– Jól van, hát szeretlek. Hanem ha valamit akarsz adni, hát add ide azt
a levelet.

A leány érezte, tudta jól, hogy az a levél rosz helyen van Zeno kezében.
Zenonak pedig épen arra a levélre volt actualis szüksége.

Nem is vitázott a zaklató leánynyal, hanem a feleségéhez fordult.

– Oh ne foszszatok meg ettől az én drága kincsemtől! Ez az én
talizmánom, az én bűnbocsátó levelem. Ezt én éjjel-nappal a keblemen
fogom viselni. Ez fog engemet megőrizni a gonosz indulatoktól. Ez lesz
az a bűbájos vért, melyről a csábító bűnök nyilai lepattognak. Ennek az
elolvasása lesz az én mindennapi reggeli, esteli imádságom.

Azzal szétterjeszté két kezével a levelet, extasissal beszélve hozzá:

– Te angyali lélek! Te arany ember! Te gyémánt szív! hogy tudtalak én
tégedet oly keserüen megbántani! Te voltál jóltevője szegény
családomnak! És én téged aljas gyanusítással sértettelek! Én tégedet meg
akartalak rontani, s te engem ujjáteremtettél. Te vagy az én megváltóm,
az én messiásom.

S azzal öszsze-vissza csókolta Vigárdy nevét.

Camillát egészen elkábítá ez az ömlengés.

– Jól van! Tartsd magadnál azt a levelet, mondá Zenónak.

A miért aztán Zeno mind a két kezét megcsókolta a nejének.

Aztán még a boritékot is felszedte a padlóról, a mit eldobott, még azt
is kiengesztelte, oly módon, hogy a szakállához törülte, úgy kefélte le
róla a port. A levelet úgy tette el a borítékba sülyesztve.

Helvila ingerülten fordult el, s aztán hátra ment az amateur-gépet
szétszedni s összecsomagolni, mint a kinek ebben az egész jelenetben
nincs semmi dolga többé.

Igen érzékeny kibékülési jelenet következett – férj és feleség között:
oly hosszú elválás után.

– Mit szólsz hozzá, te drágám? Mit tanácsolsz? rebegé Zeno. Ugy-e jó
lesz, ha én most egyenesen oda megyek Vigárdyhoz? Ezzel a szóval:
«Bertalan barátom!» Mondhatom neki azt, hogy «barátom»? Ezzel a levéllel
kezemben. Csak azt a szót fogom neki mondani: «Bocsáss meg!»

– Nagyon jó lesz.

– S ha akkor ő kezét nyujtja felém, én hirtelen megcsókolom a kezét…

– Teheted azt.

– És ha a kölcsönös félreértések kimagyarázása után ismét összekötjük a
régi jó barátság arany lánczát, mondhatom neki azt: «Most jöjj velem, az
én kedves családom fészkébe. Jöjj velem karöltve: egész világ láttára.
Tudja meg az egész romlott világ, hogy az én nőm egy szent. S az én
barátom a másik. Kettőjük között én magam az idvezült! Mondhatom ezt?

– Mondhatod.

Erre aztán a kitörő öröm teljességével kaczagott fel Zeno.

– Nincs ma boldogabb ember nálamnál a földön!

Camilla egészen el volt bódítva.

Bizalmaskodni kezdett vele.

– Tudod mit Zeno? Ebben a nagyon is megviselt öltözetben ne mutogasd már
magadat.

– Hát hol vegyek mást?

– Megmondom. Itt ebben a Dragomirovics-féle szobában van egy
ruhásszekrény.

– Ah! Az én hajdani garderobe-chiffonom.

– Abban megtalálod minden ruhádat, a mit elutazásod előtt itt hagytál.

– Ah! S te nem adtad el azokat az ószereseknek?

– Hogy adtam volna el? A férjem ruháit.

– Te hitted, hogy visszatérek? Mennyei asszony.

– No hát, eredj a szobádba és öltözzél át.

– Az én szobámba? Hát Dragomirovics úr?

– Az nem fog idejönni, a míg mi el nem utazunk! mondá Camilla, s egy kis
mosolyt is engedett meg az arczának.

Helvila alig várta, hogy Zeno átlépjen a másik szobába, azonnal
szemrehányásokat tett az anyjának. Lenyomott hangon beszélt, hogy a
szomszéd szobában meg ne hallják.

– Nagyon rosszul tetted, hogy azt a levelet ott hagytad a kezében.

– Mire gondolsz, Helvila?

– Arra, hogy az a levél egyedül te neked volt irva: azt nem szabad
profanálni.

– Azt ő nem fogja tenni. Láttad, hogy megváltozott e levél olvasása
után.

– Láttam. És az volt a hatása rám ennek a jelenetnek, hogy
visszaemlékeztem egy hasonlóra. Egyszer elvittek a szinházba, mikor
bohózatot adtak. Azt szabad leánykáknak is megnézni. Hát ott épen így
játszott a szinész, a ki jellemkomikusokat szokott adni.

– Te igazságtalan vagy.

– Nem, anyám. A ki érez, az nem fecseg. A ki férfi, az nem sír. Egy néma
fohász, egy hallgatag magába szállás meggyőzött volna, hogy ilyen
változáson ment keresztül a lelke. Ha szótlan leül az asztal mellé,
fejét tenyerébe hajtva, végig gondolva azon a fertőn, a melyen keresztül
most partra vergődött. Ha keresi és nem találja a szót, a mivel a
beszédet ily nagy meglepetés után megkezdje: én ebből a néma belső
küzdelemből sokat megtudtam volna és elhittem volna. Hanem a
frázisoknak, a gesticulatióknak nem hiszek. Egyátaljában nem kellett
volna neki a levelet átadatnod, hogy olvassa el.

– De hát elnézhettem-e azt, hogy a pisztolyt a halántékának szegzi?

Helvila durczásan rántott egyet a vállán s aztán felvette az asztalról a
revolvert, a mit Zeno kezéből kicsavartak.

– Ugyan nézzed: hiszen nincs megtöltve.

Camilla szemügyre vette a fegyvert. Biz abban egy töltény sem volt.

Az arcza elpirult a szégyentől. Hogy üres pisztolylyal engedte magát
agyonrémíttetni.

– Komédiát játszik az én apám mindig, mondá a leány. S jó, ha még
megmarad a komédiánál. De én attól tartok, hogy ebből tragœdia lesz.

– Hova gondolsz?

– Arra a szerencsétlen levélre. Te most, a fölötti álörömödben, hogy a
férjedet visszanyerted, elfelejtkezel arról, hogy még egy másik ember is
van a világon, a kinek tartozol legalább annyival, hogy le ne buktasd a
háztető párkányáról, a hová holdkóros szenvedélyében te miattad
felhágott.

– Vigárdyról beszélsz?

– Igen! ő róla. Mit gondolsz, milyen jó tréfa lenne az, ha most
Meritoris Zeno azt a hozzád irt levelet, a helyett hogy Vigárdyhoz
vinné, ezzel a szóval: «Barátom, megbocsáss!» – egy kis
ajtóeltévesztéssel Amandához vinné el és annak mutatná meg?

– Ah! Te ilyen ördögi jellemnek csak nem hiszed az atyádat?

– Én nem hiszek, hanem kombinálok. Mikor Amandánál voltam
búcsulátogatáson, a minek az eredményét neked elmondtam, még hallottam
tőle valamit, a mit nem akartam veled közölni, hogy el ne rontsam a jó
kedvedet. Most már azt is elmondom. A mint beléptem Amandához, e
szavakkal fogadott: «Én azt hallottam, hogy kegyed nagy beteg volt.»

– Ezt mondtad. Vigárdytól hallotta.

– Igy mondtam. De ő hozzá tette: «és önnek az atyjától is hallottam».

– Ah! Camilla összerezzent.

– Tehát az atyám ott volt már Vigárdy feleségénél. Mit keresett ő ottan?

Camilla dühbe jött erre a szóra.

– Zeno Amandánál járt? Képtelenség.

Épen nyitotta az ajtót és belépett.

Át volt már öltözve. Tökéletes fesh gavallér volt. Ugyan négy év előtti
divat szerint; de azt nálunk nem veszik olyan szigorúan. Négy év előtt
rövid felső kabátot hordtak a vácziutczai gommeux-k, a mi alul a
salonkabát szárnyai kilógtak. Piros zsebkendő is volt a mellső zsebében.
Egészen kicsipte magát.

– Nos? hát ráismersz-e a régi Meritorisz Zenóra? kérdé öntetszelgő
mórikálással Camillától.

– Szép vagy, szép, monda Camilla, türtőztetve a haragját. Csak belül is
lennél a régi.

– Hát nem hiszed, hogy az leszek?

– Engedd meg, hogy kérdezzek tőled valamit. Te másnap mindjárt, hogy
hazaérkeztél, ellátogattál Vigárdynéhoz? Igaz ez?

Most már Camilla kezében volt a revolver. Csakhogy az ő kezében is üres
volt az.

Nem lehet Zeno urat olyan könnyen megfogni!

– Hát természetes, hogy ellátogattam hozzá. De a férje jelenlétében
beszéltem vele. Hogy miért mentem oda: annak igen világos magyarázata
van. Elejét akartam venni azoknak a mendemondáknak, melyek a köztünk
lefolyt találkozás következtében támadhatnának. Én magamra vállaltam a
felelősséget mindazon viszonyért, melyet Vigárdy az én családom
irányában fentartott. Becsületszavammal kezeskedtem érte. Nagyszerű
kibékülési jelenet volt közöttünk. Úgy váltunk el, mint régi jó barátok.

Ez már csak mégis vastag hazugság volt.

– Hát akkor mért rohantál ma rám, Vigárdynak a levelét követelni?

Zeno nagyot nyelt. Aztán készen volt a felelettel.

Hamiskásan hunyorított a félszemével.

– Hát már azt is csak ki kell vallanom egy ilyen vizsgálóbiró előtt. Hát
mikor elváltunk Bertalannal egymástól, azt mondá a barátom: «No bruder,
majd szerzek én neked egy olyan meglepetést, hogy a szemed-szád eláll
tőle; de azt nem tudod meg elébb, csak egy hét mulva, a mikor a dolog
perfektté lesz. Hanem Camillának majd megirom, nehogy valami
elhamarkodott lépésre határozza el magát. No hát engemet szurkált a
kiváncsiság, hogy mi lehet az a meglepetés, a mit Bertalan számomra
készít: azért csináltam ezt az egész scénát, hogy kicsikarjam a jövendő
méhéből azt a titkot, a mi rám nézve csak egy hét mulva készül
megszületni.

Ez már úgy hajaz az igazsághoz. Első minőségű hazugságnak vehető.

– De mikor úgy rám ijesztettél!

– Ezzel a revolverrel? Hiszen nincs megtöltve. Hahaha!

Itt aztán elkezdte tréfára fogni a dolgot. Kaczagott, ugrált, mint a ki
a legjobb capitaljuxot találta ki a kedvesei megtréfálására.

– Hahaha! Ez jó volt! Üres revolverrel! Milyet sikoltottál tőle! Hahaha!
Hanem ez a fruska csak tréfára vette! Gonosz szeme van! A mint felé
fordítottam a revolvert, bele nézett, mindjárt meglátta, hogy nincs
benne golyó. Még mókázott velem! Jaj de átkozott dolog az, mikor az
embernek ilyen okos leánya van! – Elkezdett kergetőzni Helvilával.

Most már Camilla elhitte, hogy csakugyan tréfa volt az egész. Igy volt
alkotva a természettől. Egyike azoknak a kedélyeknek, a kik a regényt
úgy olvassák, mint igaz történetet.

Helvila el hagyta fogni magát.

– No most megfogtalak.

– Igen. Törököt fogtál. Már most add vissza azt a levelet. Tudod a
tartalmát. Nincs szükség magadnál tartanod. Ide vele! Az a mienk!

Zeno folytatta a kaczagást.

– No hát keresd meg nálam.

S azzal szétgombolta a kabátját.

Ez már izléstelenség volt.

Helvila nem is vállalkozott a zsebek motozására, hanem könyörgésre fogta
a dolgot.

– Látod, aranyos kis papuskám: azt a levelet a mama én nekem adta, hogy
nekem is legyen egy talizmánom, mely sok bajtól, csábtól megőriz. Egy
szegény leánynak, a ki messze elszakad a szülőitől, távol idegen földön
sokkal több szüksége van egy ilyen amuletre, mint te neked.

Most aztán Zeno is fordított a szerep hangulatán. Úgy tett, mintha
egyszerre felfortyanna.

– Micsoda? Az én leányom el akarja hagyni a szülőit?

– Hiszen mondtam már az imént, hogy kineveztettem tanítónőnek.

– Akkor átfutott a fülemen. Te tanítónőnek?

– Igen is, Pancsovára. Hatszáz forint fizetéssel.

– Mit? Az én egyetlen leányom.

– Igen is. Egyetlen apám.

– Mit? Rongyos hatszáz forintért rácz gyereket, sváb gyereket ábcabra
tanítani? Nem! ily szégyent nem tűr meg a Meritoris-czimer. Ez ellen én
atyai tiltakozásommal lépek fel.

– Gyámatyám beleegyezésével történt.

– A te gyámatyád Alasztor. Tudom. Beszéltem már vele. Neki is
megmondtam. Tiltakozom ellene. Pedig még akkor csak in petto volt a sors
kedvező fordulata nálam. Büszkeségem mégis fellázadt ellene. Dobokay
kapaczitálva lett. Nem engedem, hogy te elmenj Schulmeiszternőnek. Mi
együtt maradunk. Te ott, a hol az anyád és az atyád. Hova gondolsz? Hisz
az egész carriéremet elrontanád vele. Az egész világ tudja, hogy
Meritoriséknak van egy leányuk; szép, mívelt, lángeszű gyermek. Mindenki
azt fogja tőlünk kérdeni, a ki minket látogat meg, vagy a kit mi
látogatunk, hogy hát Helvila kisasszony hol van? S arra mi
pironkodással, szemlesütéssel feleljük azt, hogy a mi kisasszonyunk
bizony a pancsovai elemi iskolában tanítja a kétszer kettőt. Hát hogy
lehet az? Olyan koldusok vagyunk? Egy állami hivatalnok, egy nagyságos
úr, nem tudja eltartani a felnőtt leányát? Az anya nem visel gondot a
leányára? Keresni fogják az okát. A világ nem türi a titkolózást. Azt
fogják mondani: a szülőkben van a hiba. A leány erényes, tiszta
erkölcsü. Tehát kell, hogy a szülői legyenek bűnösek: a miért megveti
őket, a miért elfut a körükből. Talán az apa a vétkes? Talán az anya a
példás? Keresni fogják mit vétettünk? Alá lesz ásva a jó renomménk. Az
anyádat fogják elitélni! Őtet kiáltják ki rossz anyának, rossz
feleségnek.

Ugy folyott a szájából a prédikáczió, mintha csak be lett volna tanulva.
Még Helvilát is megakasztotta. Az okoskodás olyan nagyon közel járt az
igazsághoz.

Az anya és a leány összenézett, mintha egymás szemétől kérnének
tanácsot.

Zeno vette észre, hogy felülkerült.

– No, vagy hát az ellenkezőt akarod rejtélyes eltünésed okául
kitaláltatni. Hogy a világ azt kutassa: miért szökött el a szülői háztól
a szép Helvilácska? Kinek a kedvéért szökött el?

– Ah, hagyd el apa!

– No de azt fogják mondani! Te nem ismered a világot. «Les absents ont
tort.» Ez legjobban áll egy fiatal leányra nézve, a ki távollétével
tünik fel.

– De már elfogadtam ez állást.

– Akkor még nem tudtad, hogy az atyád tekintélyes, jövedelmes hivatalba
jutott. Kimentheted magadat. Ne is gondolj rá! Az anyád nem fog
elereszteni. Jöjj ide csak mellém, kedves kis feleségecském. Hadd
mondjam el neked, hogy micsoda ötletem van. Mi egész éclatval fogunk
belépni újból a világba. Ott veszszük fel a fonalat, a hol elszakadt.
Mit gondolsz gyémántom. Ezelőtt négy évvel itt ebben a teremben volt az
a fényes estély, melyen a társaság éliteje volt együtt. Képzelem, hogy
megzavarta a társaságot az a hir, hogy Meritoris Zeno eltűnt a világ
szinpadáról. No hát most, mielőtt a fővárosból eltávoznánk az én
hivatalos állomásomra; ujból összehívjuk ugyanezekbe a termekbe
ugyanazokat az előkelő urakat és asszonyságokat a búcsúlakomára.

– Ah! Apa! Ez drasztikus gondolat! szólt Helvila.

– De genialis!

– Senki sem fog a meghivástokra ide jönni.

– Senki sem? Mind eljönnek. Oh te nem ismered a társaságot. Egy sem fog
elmaradni. Hogy közelről rágalmazhassanak. Még Vigárdyék is itt lesznek.

De ezt már Camilla sem akarta elhinni.

– No én garantirozom te neked, hogy Bertalan is eljön, karöltve az ő
méltóságteljes Amandájával. A fejemet teszem föl egy fületlen gombra!

Zenonak sikerült egy olyan új themát adni fel, mely egészen lekötötte a
figyelmet.

– No de uram, veté közbe Camilla, gondolja meg ön, hogy ennek a tréfának
a legfőbb akadálya az, hogy nekünk nincs hozzá való pénzünk. Az volt az
utolsó pénzem, a mit én önnek legközelebbi találkozásunk alkalmával
odaadtam.

Azt az öntudatos mosolyragyogást kellett volna látni, a mivel e prózai
ellenvetésre Zeno úr arcza megfelelt.

– Hát azt a pénzt én teneked visszahoztam, szólt a nemes gavallér,
kabátja belső zsebéből egy sárgabőr bugyillárist kiemelve. Igenis:
valóságos bugyilláris volt. Ujdonat új. Felkantározott lófej
jelvénynyel.

És azt felnyitva, a négy szakasz egyikéből előhúzott három darab
tizforintost:

– Köszönettel visszaadom. Szerencse-pénz volt. Nekem disznószerencsét
hozott. Itt van, kedvesem, tegye el. Jó sorsunknak ez volt az alapja. És
már most még kamatot is fizetek érte.

S a pénztárcza szélső szakaszából kihúzott egy százast; volt benne még
több is. Azt is letette – az alaptőkével együtt – az asztalra.

– Itt van a theaestély költségeire való. Ha nem lesz elég: több is jön.
A pezsgőről én gondoskodom.

S engedett a tárcza belsejébe pillantani.

No! Ez már csak csalhatatlan bizonyítványa a férji hűségnek!

Egy százforintos az estély költségeire, s azontúl indemnity a
túlkiadásokra.

– De hát hogy jutottál te ehez a pénzhez? kérdezé Camilla.

Zeno úr megczirógatta a pofaszakállát s azzal a cynikus hidegséggel, a
mely olyan jól illik a férfiarcznak, historizálta el, hogy ő bizony
azzal a kapott harmincz forinttal amaz emlékezetes estén egyenesen
vágtatott a Korona kávéházba. Ott talált egy kártya-kompániát. Leült a
tolvajok közé, bizva a közmondásban, s a közmondás be is vált. Elnyert a
rablóktól valami három-négyszáz forintot.

De hisz ez olyan dolog, a mivel minden tisztességes ember, mint valami
hőstettel szokott dicsekedni. Ezt már az argonauták elkezdték, mikor a
colchysi aranygyapjut ellopták.

És pedig a férji hűségnek a superlativusául tekinthető, mikor a
családapa elmondja a hites feleségének: «Nézd! az éjjel elvettem a
rablóktól háromszáz forintot: százat neked adok belőle!» Ez többet mond,
mint egy kötet szerelmes vers. Ebben van metrum, assonance, cadentia!

Camilla nem is ütődött meg rajta. Bizonyosan korábbi időkben is hallott
már ilyen dicsekedést Zenótól.

De Helvila még egészen tapasztalatlan volt ebben az ethicában. Az ő
kedélyét kellemetlenül zavarta ez a bevallás.

Felkapta az asztalról a százas bankót s oda rohant vele Zenóhoz.

– Vedd vissza a pénzedet. A mi kezünket be nem szennyezte soha kártyán
rabolt pénz!

S azon törekedett, hogy a százas bankót Zenónak valamelyik kabátzsebébe
visszagyűrje.

Zenónak egész harcza volt a leányával a zsebei védelmezésében.

– Jaj de bolondos egy leány vagy te! Micsoda nevelést adtak neked azok a
preparandinák! Superplus morál! Jól van no! Ne járj a zsebemben.
Csiklandós vagyok. Hát nem kártyán nyertem ezt a pénzt, no!
Becsületemre, nem kártyán nyertem.

– Hát akkor hol vetted?

Helvila odaállt az apjával szemben, mint egy vallató biró.

– Jól van no! Te kis Torquemada. Azért csak ne mártogass forró olajba.
Vallok benevolenter.

– No hát hogy jutottál a pénzhez?

– Igen egyszerüen. Ebben a felső kabátban volt, a mit most felvettem.
Ennek van egy titkos zsebe, a bársony gallérja alatt. Én azt a pénzt,
mikor útra készültem, ide dugtam el, hogy holmi non putarem esetén
segítsek vele magamon. A gaz Perukker azonban nem adott időt, hogy
hazajőjjek a kabátomért, alig tudtam tőle egérútat nyerni azon a szomorú
éjszakán, «quod mihi supremum tempus in Urbe fuit». Így maradt itt az
útra szánt pénz ebben a kabátban: a mit most intacte megtaláltam.

Helvila a fejét ingatta, nagy kétkedve.

– Ugyan papa, nem érted te azt a kunststikklit: hogyan lehet egy
kalapból tizenkétféle kalapot csinálni?

Zeno nagy kaczagást kezdett.

– Te fruska. Hát te nem acceptálod, hogy ezt a pénzt a galléromban
találtam?

– Akkor mégis inkább acceptálom azt, hogy a kártyán nyerted.

(Ki tudja, az is igaz-e? Nincs-e még rosszabb termőföldje?)

Azzal visszatette a százast a kis asztalra.

Zeno felhasználta ezt a réstámasztó pillanatot, s hirtelen kiugrott az
ajtón, a Dragomirovics-szobába. Be is zárta az ajtót kulcscsal. Azzal
elmenekült.

Camilla utána bámult. Helvila megfogta az anyja kezét.

– Most már nem utazom el. Itt maradok veled. Sorsunknak vége van.
Veszszünk el együtt.

Camilla nem értette az okát ennek a nagy felindulásnak.

– Micsoda rémlátásaid vannak, Helvila?

– Nem rémlátások. Ez az ember el fog bennünket veszteni! S ha még csak
minket rontana meg: a magunk baját viselni könnyű, de el fogja veszteni
azt az embert, a kit jobban szeretünk saját magunknál; te jobban
szereted, mint a férjedet, én jobban, mint az apámat.

– Hogyan ronthatná meg? Azzal a levéllel? Hát mi van abban a levélben?
Egy örvendetes hír, a mit egy régi jó barát egy visszatért jó barátja
családtagjaival előre tudat. Hát mi rosszat követett el ezzel Vigárdy?

– Én nem tudom megmondani. Fogalmam sincs a politikai világról. De
érzem, sejtem, minden idegem tudja előre, hogy itt ég valami kanócz a
lábunk alatt: tűzakna fölött állunk, a mi fel fog robbanni. Elárulta ezt
előttem ennek az embernek dæmoni színjátszása. Miért futott el? Hát
hiszen itthon van már. Megvan a sweet home. – Szeretnék utána futni s az
utczán végig kiabálni: «Fogjátok el! Tolvaj! Meglopott bennünket!»

– Helvila! Gondolj a betegségedre!

– Nyomorult dæmon! Ez a betegség. Akkor hagy el, a mikor itt kellene
lennie. Hogy nem tudott rám jönni a roham elébb. Akkor, a mikor itt állt
még! – Most már késő! – Nevetek minden betegséget. Bánom is én, miben
halok meg? Teher az élet. De kétségbeesem a fölött, hogy mi lesz te
belőled és mi lesz Vigárdyból. Ti még szeretnétek élni, ragyogni,
boldogok lenni.

– No hát azok leszünk.

– Szerencsétlenek lesztek. A gyalázatnak olyan fertőjébe fogtok
belesülyedni, a melyből nincs kiszabadulás. Egymást fogjátok átkozni!

– Helvila! Te félrebeszélsz!

– Mert te nem értesz meg. Azt mondtad az elébb nekem: «nincs szived».
Visszamondom. Te vagy az, a kinek nincs szive. Te kezedet tudtad
nyujtani annak az embernek, a ki miatt meg akartál halni! Annak az
embernek, a ki téged el akart adni! A ki téged elárult! Te kész vagy
vele menni és osztozni abban a sorsban, a mit ő készít a számodra s még
engemet is magaddal vinni. Miért? Mert ő az én atyám! Hazugság! Nem
igaz! Minden csepp vérem tagadja! A mivel te magadat mented, azzal engem
elkárhoztatsz. Én azt a másik embert szeretem, imádom, a hogy csak
magzat imádja szülőjét. S ha ez nem igaz, úgy engem két Isten teremtett,
az egyik a testemet adta, a másik a lelket hozzá. Hát bűnöm, hogy
születtem? Miért nem adtál oda egy angyalcsinálónak? Még most is
csinálhatsz belőlem angyalt! Még gyermek vagyok. De ne kényszeríts, hogy
veletek menjek, mert akkor kifestem az arczomat pirosra, felveszem a
piros ruhát, kifutok a sugárútra s odavetem magam a legelső úr kocsija
elé: gázoljon el, vagy vegyen föl, a hogy jobban tetszik. De Meritoris
leánya nem leszek.

– Helvila! Az Istenért! Ne vedd el az eszemet az ilyen beszéddel! Hisz
úgyis közel vagyok a megtébolyodáshoz.

– Úgy? Hát közel vagy a megtébolyodáshoz? Ez már jó! Az őrültségben van
jellem. Van bátorság. No hát fordítsunk a dolgon. Eddig te voltál az
okos, én voltam az őrült. Most én leszek a hidegvérű tanácsadó. Még van
huszonnégy órai időtök a menekülésre. A mai nap és a jövő éjjel. Te most
rögtön irsz Vigárdynak s ide hivod. És akkor azt mondod neki: «Uram!
Barátom! Ön ezelőtt nehány nappal itt, ezen a helyen így szólt hozzám:
«Mi mind a ketten feltaláltuk egymásban azt a lelket, mely a mi
lelkünket kiegészíti.» – Azután így: «Mi összetörhetjük a békóinkat.»
«Minek folytatni a kölcsönös martyriumot.» És aztán ezt: «Oh mint
szeretnék még egyszer visszatérni a világba, hogy krumplit kapálhassak,
s boldog lehessek, mint egy paraszt.» – No hát uram, itt van a nap, a
melyen megnyilik az út ebbe a szép világba. Van valahol egy rejtett
völgy a hegyek között, a hova hír sem jár. Megyek veled oda.
Eltemetkezünk és élünk. S ha te azt mondod: «én ember vagyok s az akarok
lenni»: hát én meg asszony vagyok, a te párod! asszonyi állat, a hogy a
biblia nevez: becsületes őszinte fenevad, a ki nem tanult hazudni; a kit
szeret, azt szereti, a kit gyűlöl, azt gyűlöli igazán. S nem tud semmit
a világról és arról a dicsőségről, a mit annyi megalázkodás, annyi
megtagadása a jobb érzéseknek, annyi embergyűlölet árán szereznek.
Menjünk oda! Legyünk boldog parasztok! Felejtsük el ez átkozott ragyogó
világot! – Anyám! Anyám!

Camilla a szivéhez kapott. Fuldokolt.

– Leányom. – Meghalok! – Csak egy napot! Csak egy napot.

S azzal oda rogyott Helvila lábához, két kezével belékapaszkodva.

– Jó! Te is engedtél nekem akkor egy napot, mikor azt kivántad, hogy
meghaljak: én is engedek neked egy napot, – hogy elszánd magad az
életre.

Camilla ájultan rogyott össze.




NEGYEDIK RÉSZ.


I.

Camilla az egész napot azzal töltötte el, hogy Zenót kereste a városban.
Mindenütt kereste, a hol csak elképzelhető volt, hogy meg szokott
fordulni. Sehol sem tudott rátalálni. Mindenütt hagyott hátra a számára
egy levélkét, melyben igen fontos és sürgős ügy elintézése végett
magához hívja. Így akarta tőle visszakapni azt a végzetes levelet.
Órahosszat leste a vendéglő előtt, a hol szállva volt. Addig Helvila
állt őrt otthon.

Aztán várt Camilla Zeno eljövetelére odahaza, nehéz szivvel. Zeno csak
nem jött. Akkor Helvilát küldte el az apját keresni; maga otthon maradt.

Be is esteledett. A leány is haza jött: nem találta Zenót sehol. A
vendéglőben azt mondták, hogy járt ott, a levélkét is megkapta.

Talán az nap nem is jutott eszükbe, hogy ebédeljenek.

Estére Helvila hozott magával valami frugalis vacsorát. Azt ketten nagy
kényszeredve elfogyasztották. Alig beszéltek mellette valamit.

A mint a lámpát meggyújtották: Camillának egyszerre egy rémgondolatja
támadt. – Hátha Zeno épen most fog idejönni?

Hát természetes! A ki férj, a kinek felesége van: az az éjszakát otthon
tölti a maga meleg fészkében.

Arra nem gondolt Camilla, hogy neki a kibékülés után még feleségnek is
kell lenni: gyöngéd szerető párnak.

Összeborzadt ettől a gondolattól! Szerető párt játszani ezen ember
mellett, ki négy évig volt az ó és új világ speluncáinak lakója.
Valóságos «homo troglodythes hodiernus».

Ha ez most egyszerre haza talál jönni!

«Haza!»

Mégis nagy könnyelműség volt vele kibékülni.

Lezsarolt természetek, élemedett tengődések megtehetik azt, hogy több
évi különválás után ismét közös háztartás végett egyesüljenek, de egy
fiatal, harminczkét éves, élte virágában élő asszonyra nézve mégis
rémgondolat, hogy egy ilyen lomtárból előkerült élettárssal oszsza meg
az örömeit, a kit testben, lélekben utál.

Aztán miért?

Csak azért, hogy a világ előtti állását visszaszerezze.

Hát ki az a világ?

Ád az valakinek valamit?

Könyörül valakin a világ?

Szánakozik valakin a világ?

Fölemel valakit a világ?

Védelmez valakit a világ?

Nem! A világ csak elitél, elgázol, eltemet.

És Camilla egész éjfélig azon gondolkozott, hogy minő áldozatokat hozzon
egy nő, a ki a világ kegyelmét meg akarja nyerni.

Helvila az alatt leveleket irt – mindenfelé, a közös lámpás mellett.

Mikor a muzsikáló óra az éjféli Serenade-walzert kezdte el lepengetni,
akkor Helvila letette a tollat.

– Én most megyek aludni. Délután többször kerestem Dobokayt, nem
találtam otthon. Holnap korán reggel fogok hozzá elmenni. Meg kell tőle
tudnom, hogy mi igaz abból, a mit Meritoris úr mondott, hogy ő
tiltakozott az én életpályám megkezdése ellen?

Azzal Helvila a kis mellékszobába távozott, a hol az ágya volt.

Camilla még ott maradt az égő lámpa mellett.

És aztán elgondolkozott helyzetének egész visszás állapota fölött. Az
ember lelke tele van ellenmondó dæmonokkal. Az érzés a megfontolással, a
képzelet a megitéléssel, a tapasztalat az ábránddal kiengesztelhetetlen
harczokat küzdenek. Egyszer a szenvedély lángol föl, másszor a gond
borítja el a kedélyt. Azok a hideg, kővé vált fogalmak a «becsület»
felől olyan nehezen akarnak felolvadni a világalkotó érzések tüzében.

Hajnalig tartott a lelki küzdelme.

Akkor felvette azt a tollat, melyet Helvila otthagyott, s elkezdett
levelet irni.

Irt egy hosszú, nagyon hosszú levelet Bertalanhoz.

Mikor készen volt vele, átment a levéllel Helvilához.

A leány aludt, de nagyon ébren: rögtön felneszelt az anyja beléptére.

Camilla felolvasá előtte a levelét.

Helvila azt mondta rá:

– Csak késő ne legyen.

Közömbösen vette már az egész dolgot.

Mindegy volt már neki: Vigárdyval szökik-e el az anyja, vagy a férjével?

Camilla aztán még egyszer végig ruminálta a levelét, igazított, törült,
megint bővített rajta, a világos hajnal ott lepte a petroleumlámpás
mellett.

Akkor aztán őt is elnyomta az álom, karszékében ülve.

Csak akkor ébredt fel, a mikor Helvila felkölté.

A leány uti ruhába volt öltözve, kalappal a fején.

– Megyek a gyámatyámhoz. Még most otthon találom.

Camilla úgy érezte, mintha a tegnap és ma között egy év veszett volna
kárba.

– Kérlek, ezt a levelet is vidd magaddal és add át a czímére.

A levél Vigárdynak volt czímezve – az országházba.

Jó intézmény biz ez: az a képviselőházi postahivatal. Leveleket, a
miknek nem mulhatatlanul szükséges az asszonyi ellenőrzés tourniquetjén
keresztül menni, ide lehet utasítani. A honatyákat minden izenet
megtalálja e szent helyen, a nélkül, hogy czigány-utczára szaladna.

Kilencz-tíz óra között volt az idő, a mikor Helvila hazulról eltávozott.

Camilla nyugtalanul várta – sorsa eldülését.

Számlálta az óranegyedeket.

Tizenegy óra elmult és még nem jött senki.

Hol maradhat Helvila olyan sokáig?

Már tizenkét óra is elmult, a midőn a konyha felőli ajtón csöngettek.
Itt Helvila jöhet csak be.

Csakugyan ő volt.

Arczkifejezése elijesztő volt. Mintha valaki megkergette volna. Úgy
lihegett. Szóhoz is alig tudott jutni. Kezei reszkettek.

– Mi történt veled? kérdezé Camilla. Otthon találtad Alasztort?

– Tőle jövök. Magam sem tudom, mi történt velem. A mint beléptem a
szobájába, a mint meglátott, felugrott az iróasztalától s rám kiáltott:
«Hát te még itt vagy?» Tegezett, a mit nem szokott soha. Arczán az
ijedség és a harag látszott. «Hát nem mentél még el a helyedre?» Én úgy
meg voltam lepetve e haragos fogadtatás által, hogy nem tudtam neki mit
válaszolni. «Hát mit lebzselsz itten?» kiabált rám, egyre dühösebben.
«Mi kereseted van még Budapesten? Mit szaladgálsz előre-hátra?» Erre én
azt rebegtem, hogy az anyámra vártam, a ki velem akart jönni. «Majd megy
az anyád a Lipótmezőre, a bolondok házába!»

– Ah! kiálta fel Camilla megütődve.

– Tartanom kellett magamat, hogy sírva ne fakadjak; azt kérdeztem tőle,
hogy mit vétett az én szegény anyám? «Azt jobb lesz meg nem tudnod. Most
takarodj rögtön innen és siess a dolgodra! Egyenesen a vasutra.»

– Én azt kérdeztem tőle: «Hát mehetek Pancsovára?» Erre már káromkodni
kezdett: «Hogy a mennydörgő mennykőbe ne mehetnél? Rég ott kellene
lenned s elfoglalni az állásodat!» Én azt akartam megtudni, hogy hát nem
tiltakozott-e ez állás elfoglalása ellen az atyám? Csak úgy forogtak a
szemei erre a kérdésemre: a lábával dobbantott. «A te apád egy
akasztófáról szakadt gézenguz, a kinek annyi gondja van te rád, mint a
vizbe dobott macskakölyökre!» Nekem a lélekzetem is elállt. «No hát mit
állasz itt, mint a sóbálvány? Nem tudod, mit tégy?»

– Megfoghatatlan! rebegé Camilla.

– Én összetett kézzel kértem, hogy mondja meg, mit tegyek? Hiszen azért
jöttem hozzá. Erre ő kivette az óráját: «Most fél egyre. Még van idő!»
azzal csengetett az irodaszolgának. «Rögtön hozz egy bérkocsit a
kisasszonynak!» Azután a vasuti kalauzban levelezett s ismét hozzám
fordult: «A gyorsvonat Szeged felé indul egy óra negyven perczkor: most
azonnal vágtass haza, szedd össze a czókmókodat, aztán ki az indóházhoz,
az anyáddal ne sokat cerimoniázz, csókolózz, hanem ott légy az első
csengetésre, s aztán ki se nézz az ablakon, mikor a vonat kirobog a
városból!» S a míg hozzám beszélt, azalatt folyvást nagy lépésekkel járt
fel s alá a szobában. Én el voltam kábulva. Soha ilyen hangon nem
beszéltek én hozzám. Különösen ő soha. Hiszen inkább mindig olyan
tréfás, jovialis modorban beszélt velem, s azért évődött velem, hogy
olyan komoly vagyok: nem nevetnék egy zsák pénzért. És most szid! S én
el nem tudom képzelni, hogy mit vétettem. Hogy még nem utaztam el az
állomásomra. Hisz még csak két hét mulva kezdődik az iskolábajárás. S
aztán hogy szidja előttem apámat, anyámat. Legjobban megdöbbentett az, a
mit apámról mondott. És még csak le sem ültetett. A mint az irodaszolga
bejött jelenteni, hogy itt a bérkocsi, nem is várta, hogy az kimenjen:
«No hát Isten hirével: adieu!» Azzal felvett az asztalán heverő
bankjegyekből egynehányat: «Itt az utiköltséged.» S hogy én azt nem
akartam elfogadni, erőszakosan a zsebembe dugta s aztán megfogta a
karomat és csaknem erővel tolt ki az ajtón, a mit mérgesen csapott be
utánam. Én szédelegve mentem le a kocsiig, s most el vagyok kábulva
attól, a mi velem történt. Mit csináljak?

– Tőlem kérsz tanácsot, mikor magamnak sem tudok adni.

– Valami borzasztó dolognak kellett történni. Nem válaszolt Vigárdy a
leveledre? Nem jött el?

– Se maga nem jött, se választ nem küldött.

– Pedig már ott volt az országházban, mikor én a leveledet odavittem.
Egy teremőrt kértem fel, az maga vitte be neki a levelet. Annak már van
két órája.

– Semmi válasz sem jött rá.

– S nekem szabva az időm. Mindjárt egy óra lesz.

Ismét csengettek a konyhaajtón.

Camilla ment ajtót nyitni.

Levél érkezett Helvila számára Dobokaytól.

Egy napsugár derengett át a két hölgy lelkén.

Hátha csak tréfa volt az a keserves fogadás a gyám részéről. Most
levelet küld, kimenti a rossz kedvét.

Nem volt a levélben semmi irás, hanem volt két másodosztályu vasúti
jegy. Alasztor jegyet is váltatott: még pedig kettőt. Ez azt jelenti,
hogy Camilla is utazzék a leányával, rögtön, ebben az órában.

Ez már félre nem érthető komoly dolog.

– Nekem futnom kell, monda Helvila. Egész teste reszketett, lázban volt.
Előérzete volt az a megsemmisülésnek.

– De én nem mehetek veled most rögtön. Nekem meg kell várnom Vigárdy
válaszát.

– Most már szeretném, ha nem várnád meg. Olyan rossz előérzetem van!

Helvila sietett pakolni. Csomagját összefűzte, bőröndjét lezárta. Az óra
háromnegyedet mutatott egyre.

Egyszer aztán léptek hallatszottak a kibérelt szobában. Az elválasztó
ajtóban nyikorgott a kulcs.

Melyik jön a kettő közül?

Vigárdy jött be.

Kezében volt a kalapja, s abban az országgyülési napirend, a másik
kezében sétapálczája, az aranyfogantyúval.

Az arcza rémségesen el volt változva, zöldessárga színű, a mi máskor
pirosság volt rajta, az most szederjes folt, szája szélén az a fehér
tajték látszott, a mi az őrültek s a halálos betegek ismertető jele;
szemei körül ónkarikák, halántékán lehetett látni a megdagadt erek
lüktetését.

– Mit tettetek szerencsétlenek azzal az én levelemmel? hörgé tompa,
rekedt hangon. Megöltetek vele!

Camilla ijedten sikolta föl:

– Az ön feleségének adta át a levelet?

– Eh mit? Feleségnek. Hisz a feleségem nem ölne meg engem! – De elvitte
a levelemet a legádázabb politikai ellenfelemhez, egy botrányhajhászó
képviselőhöz, s az a mai ülésben interpellatiót intézett e miatt a
ministerhez s felolvasta levelemet az országházban.

– Szentséges Isten! sikoltott fel a leány.

– Nem értem, szólt Camilla. Hát mi köze ehhez a parlamentnek?

De Helvila már értette.

– Az ellenzéki képviselő a földmivelési ministerhez intézte az
interpellatióját: «Van-e tudomása a ministernek arról, hogy egy
kormánypárti képviselő, egyike a párt oszlopos tagjainak arra használja
fel nagy befolyását, hogy egy ismeretes szép asszonynak, kivel titkos
viszonya van, még ismeretesebb férjét, nagy felelősséggel járó állami
hivatalba beszerezze. Ez a bizonyos férj váltóhamisításról, csalárd
bukásról ismeretes; de különösen a turfon elkövetett yankeetrickjeiről.
S most ennek a kezére készül a kormány az állam egyik legkényesebb
természetű birtokát, a méntelepet bízni, a jelzett képviselő hathatós
ajánlatára.» S ezzel elővette a «szeretőmhöz» irt levelemet s felolvasta
azt a ház előtt.

– Rettenetes!

– Hát még a háznak az arcza! Az volt a rettenetes! Az ellenzéki padokon
a kárörvendő, nevető, gúnyhahotázó arczok! A kormánypártiakon a harag,
az elkeseredés. A mellettem ülők ököllel ütötték a padot, kiabálva,
ordítva: «Ki az a képviselő? Nevezze meg! Halljuk a nevét!» A karzatokon
minden látcső kereste a soraink között, ki lehet az, a ki találva van?
Ki fog felugrani? Ki vágja oda az interpellálónak a szeme közé:
«Hazugság! Nem igaz!» Ki ájul el? ki fut ki a teremből? – Én csendesen
ültem a helyemen s néztem a beszélő szeme közé, ki a levél végig
olvasása után, kegyetlen hideg mosolylyal dugta azt vissza a zsebébe, s
azt mondá: «A nevet majd megmondom holnap a zárt ülésben.» A minister
nem felelhetett mást az interpellatióra, mint azt, hogy kéri azt magának
kiadatni, rögtön megvizsgálja az ügyet, s holnap válaszolni fog. Az
elnök a ház felháborodása miatt az ülést felfüggesztette. Ott láttam
Alasztort is a karzaton. Az, mint egy őrült, rohant ki e jelenet után az
ajtón.

A két hölgy egy szót sem tudott szólni.

– És én nem őrültem meg e perczek alatt! Mikor sárba gázolják a
becsületemet! Meggyalázzák ország-világ előtt azt a nőt, a kit én, mint
egy szentet, úgy imádtam! És én csendesen tudtam ott ülni a helyemen, és
úgy tenni, mint a kit mind ez nem érdekel.

Most aztán kitört Camillából a szilaj harag.

– Megölöm azt az embert! Fölkeresem és agyonlövöm.

– Hiszen ha azzal segítve volna a bajon, nem várnám én, hogy asszonykéz
végezzen vele, meg tudnám tenni magam is. De ezzel csak egy bűnváddal
több terhelne. Aztán ennek az embernek igaza van! Én mind azt a bűnt
elkövettem, a mivel vádolva vagyok: házasságtörést, hazaárulást,
vesztegetést, bűnpalástolást, a midőn azt hittem, hogy jót teszek a
nyomorultakkal.

Camilla lekapta a fejéről a hajfonatát s elkezdte azt kibontani. Első
jele a megőrülésnek.

Helvila közbeszólt.

– Ne essünk kétségbe. Még egy napi haladékunk van. A név még nincs
kimondva. Én fogom felkeresni azt a képviselőt. Én beszélek vele. S ha
emberi szív van benne, kicsikarom tőle, hogy visszavonja a vádját.

– Nem, kedves leánykám, egy politikai ellenfélben nincs emberi szív.
Hóhérnak könyörögsz. Könyörgéseddel csak sulyosítanád a vádat. Az is egy
bűnjel lenne. Azután még nincs vége a tragœdiának. Az ülést folytatták,
mert ugyanannak a képviselőnek még egy másik interpellatiója is volt a
kereskedelmi ministerhez, és egy harmadik a cultusministerhez. A
kereskedelmi ministertől azt kérdezé: «Van-e tudomása róla, hogy
ugyanazon elébb jelzett képviselő ugyanannak a csalárd bukott férjnek a
szép feleségét, a kihez gyöngéd viszonyok csatolják, a kereskedelmi
ministeriumhoz tartozó vasutaknál alkalmaztatta pénztárosnőnek?
Helyesli-e a minister, hogy a képviselők a barátnőiket az állam
költségén tartsák el?»

– Ah! Ez megöl! sikolta fel a nő.

Vigárdy kaczagott s a mellett öklével üté a homlokát.

– Hahaha! Egy honatya, a ki a szeretőjét az állammal fizetteti meg!

S tovább kaczagott. Nem lehet tudni: kaczagás volt-e, vagy zokogás.

Camilla azt hitte, hogy a szíve fog megszakadni. Támolygott. Alig volt
lélekzete.

– Fussatok innen! lihegé Helvila. Fussatok ebből az elátkozott világból.
Fogjátok meg egymásnak a kezét. Rejtsétek el magatokat oda, hová az
emberek gonoszsága el nem hat.

– Az emberek elől elfuthatok; de hová fussak saját magam elől? mondá
Bertalan. A saját lelkem elítél. Bolondot tettem. Bele rohantam a
gyalázatba.

– De hát olyan Isten és ember elleni bűn a nyomorultakkal jót tenni?
fakadt ki Camilla.

– Az! felelt Bertalan.

– Oh fussatok innen! könyörgött, rimánkodott összekulcsolt kezekkel
Helvila.

Vigárdy megsimogatá a leányka fejét.

– Várj csak kis leánykám: még te is velünk futhatsz. Következik a
harmadik interpellatio a cultusministerhez: «Van-e tudomása róla, hogy
ugyanazon képviselő ugyanazon szép asszonynak a leányát kineveztette egy
állami leányiskolába tanítónőnek, a ki dæmoniacus őrjöngő s egyszer már
egy dührohamában a saját apját akarta megfojtani?» Az egész ház
üvöltött, ordított: «Ki az? Halljuk a nevét!» Az a név el van itélve! És
én most nem csak magamat, nem csak tégedet, de még ezt az ártatlan
leánykát is semmivé tettem!

Erre aztán Helvila egyenesen, a hogy állt, végig vágta magát arczczal a
földön.

Az anyja odatérdelt melléje és ölébe vette.

Aztán csak a csendes zokogásuk hallatszott.

– De hát lehet ily rémségnek megtörténni a világon? rebegé Camilla.

– A politikai világban minden rémség lehető. A háborúban nem szabad
mérgezett golyókkal lőni, de a pártok harczában szabad. Ez ott virtus.
Egy kiváló politikai alakot eltemetni hőstett. Én ki vagyok szolgáltatva
a pelengérnek. Emlékezem egy hasonló esetre a képviselőházban, mikor egy
képviselőtársamnak felolvasták egy leányhoz irt szerelmeslevelét, mely
őt mint politikust compromittálta. A képviselő fiatal házas volt. Most
is látom, hogy állt ott, halálsápadtan, izzadó homlokkal, tétova
tekintettel, s száraz ajkaival azt rebegé: «Nem én irtam a levelet!»
Pedig ő irta. És most én fogok ott állni a helyén és meg fogom
kisérleni, hogyan jön ki a számon ez a szó: «Nem én irtam ama levelet.»
Ah! borzasztó gondolat! Egy ország szine előtt hazudni!

– Hát lehetséges az, hogy az istentelenség győzzön az ártatlanok fölött?
Hiszen mi nem vétettünk senkinek.

– Győzni fog.

– Nem fog győzni! suttogá Helvila, térdéről fölemelkedve.

A leány szemei kerekre fel voltak nyilva, arcza átszelleműlve. Egyenesen
állt, hátravetett fővel, mint egy daczoló angyal.

– Nem fognak bennünket meggyalázni. Jöjjetek közelebb. Sugok nektek
valamit. Azon az emlékezetes éjszakán, a mikor az életet újra
visszanyertük (rossz nyereség volt), én eltettem valamit e szent nap
emlékeül. Te tudod mit? Kerested azóta, nem találtad. Most megmutatom
hol van.

Azzal odament a zenélő órához, felnyitotta a zenegép tábláját s kivette
annak a tokjából azt a bizonyos rhumos palaczkot. Aztán olyan
megdicsőült arczczal, melynek márvány fehérén a diadal ragyogott, mondá:

– Hármunknak elég.

Camilla és Bertalan egymás szemében kereste a kérdést, a választ.
Megtalálta.

Bertalan két kezét Camilla felé nyujtá.

– Akarsz velem együtt boldog lenni?

Erre a nő szenvedélyesen veté magát a férfi keblére, ölelte, csókolta,
egész extasissal, s közben rebegé: – Mindig téged szerettelek, téged
imádtalak! Szeretlek az utolsó pillanatomig.

Helvila gyermetegen mosolygó áhítattal mondá:

– Most már tudom, hogy mi az a csók? – Az az édes halál.

Azzal megindult csendesen a hálószoba ajtaja felé.

– Jöjjetek utánam. Én majd mutatom az utat.

Az ajtóból még egyszer visszatekintett. Látta, hogy Bertalan
összeborzad. Olyan hideg jön ki a halál kapujából.

A leány odakiáltotta az anyjának azt a classikus mondást:

– «Arria! – mondd a férjednek: nem fáj a halál Paetus!»

Aztán becsukódott hármuk mögött az ajtó.

Az óra kettőt ütött, a zenegép pengeté a Serenade-keringőt.


II.

… Még pengette a zenélő óra a szép spanyol dal végaccordjait.

A Dragomirovics-szállás közlő-ajtaja halkan felnyilt s belépett rajta
Zeno.

Elébb nagy óvatosan körültekintett a szobában. Örvendetes vigyorgásra
derült az arcza, mikor az asztalon levő tárgyakat meglátta. Majd a
hálószoba ajtajáig settenkedett s hallgatózott.

Azzal visszafordult a benyiló ajtóba, nagy unszolással kinálgatva
valakit a besétálásra.

Az a valaki Amanda asszony volt. Kisérte Alasztor.

– Tessék, tessék belépni, méltóságos asszonyom, suttogá fojtott hangon
Zeno. Ön kivánta ezt a helyzetet.

– De most már utálom, mondá Amanda.

– Méltsád kivánta tőlem, hogy szolgáltassak kellő alapot egy válóperhez.
A közjegyző úr előtt mondta. Úgy hiszem, hogy e kivánságának fényesen
eleget tettem. Most még azt az óhajtását is teljesítem, vajha a
bűnösöket in flagranti találhatná! Azt mondta: széttépné őket, ízekre,
darabokra.

– Kivántam ezt; de most szeretnék a föld alá sűlyedni hogy ne legyek
itt.

– A bűntanujelek itt vannak, méltsás asszonyom. Ez itt az ő kalapja, ez
a sétapálczája az arany fogantyúval. Méltsád névnapi ajándéka, a kettős
monogramm rajta. De leghitelesebb az országgyűlési nyomtatvány, melyre
fel van irva: Vigárdy Bertalan. Ő itt van. Itt vannak együtt, Ott a
hálószobában.

Amanda undorodva fordította félre a fejét s fátyolát arczára húzta.

– No hát uram, tessék bemenni a szobába. Mondá Alasztor Zenónak.
Végezzünk! Ön a boszúálló férj!

Zeno hosszúra húzta a száját.

– É–én menjek be? Hisz engem rögtön főbe lő, ha meglát. A képviselők
revolvert hordanak a zsebükben.

– Hát ki menjen be?

– Úgy gondolom, hogy ön

– Hát én értem nem kár, ha főbe lőnek?

Zeno kedélyesen mosolygott.

– Ugyan már hogy lőné önt főbe? Az elválandó felesége leendő férjét.
Hisz az száz percent nyereség ránézve, ha a felesége rögtön férhez megy,
nem kell neki tartásdíjt fizetni.

– Juridice helyes a felfogás.

– Aztán ön közjegyző. Az ön tanúbizonysága hiteles helyszíni fölvételül
szolgál.

– Ez is igaz. Így legalább nem lesz belőle botrány; csak a tényállás
constatálása. No hát bemegyek én.

Alasztor odament a hálószoba ajtajához s bekopogtatott rajta.

– De ne kopogtasson ön az ajtón! suttogá Zeno.

Aztán, hogy az ismételt kopogtatásra sem jött semmi nesz onnan belülről,
Alasztor csak kinyitotta az ajtót s belépett a szobába, az ajtót megint
betéve maga után.

Zeno iparkodott úgy helyezni el saját becses alakját, hogy Amanda előtte
álljon.

A kis szobából nem hallatszott semmi emberi hang, női sikoly,
férfi-szidalom, patvarkodás, a mi várható volt. Amanda türelmetlen volt.

Beletelt öt percz, a mig Alasztor ismét kijött az ajtón.

Arczán mély meghatottság látszott, homlokán a redő még mélyebb, szemölde
összehúzva. Két kezét a mellén tartá, ökölre szorítva.

Amanda a féltékenység kegyetlen dühével kérdezé a kilépőtől:

– Nos? Együtt találta őket?

– Igen.

– Mind a kettőt?

– Mind a hármat. A leány ott fekszik közbül a kettő között.

– Meghaltak! kiálta fel Amanda.

Alasztor vállat vont.

– Nem tudom, nem vagyok orvos. De én azt hiszem, hogy meghaltak, mert
nem akarnak fölébredni.

Amanda most már be akart rohanni a szobába. Alasztor visszatartá.

– Ne bántsa őket asszonyom! Hagyja őket békével elköltözni. Nem erre a
planétára való emberek voltak. Idealisták voltak. Aludjanak békével.

Ekkor aztán Amandának a kedélye egyszerre átcsapott a kétségbeesett
rémületbe.

– De én nem akarom, hogy ők meghaljanak! Én nem akarom őt megölni.
Siessen ön orvosért! Gyorsan! Az égre! Mentsék meg őket. Hisz én nem
akarok gyilkos lenni!

Alasztor cholerikus nevetésre fakadt.

– De ugyan ne lamentáljon asszonyom! Hisz ez tiszta száz percent
nyereség önre nézve, hogy ilyen olcsón szabadult meg a férjétől. Most
már válópert sem kell kezdenie. Most már ügyvédre sincs önnek szüksége.
– Én sietek a rendőrséget értesíteni.

Azzal hátat fordított Amandának s minden üdvözlés nélkül ment kifelé.

Az ajtóban összebotlott Zenóval.

Az volt csak igazán kétségbeesve.

– Hát már most az én húszezer forintomból mi lesz?

Alasztor kegyetlen tudott lenni. Szemébe nevetett.

– De már arról bizonyosan mondhatom, hogy «meghótt».

– Akkor én lövöm magamat főbe!

– Mondok én önnek annál valami rosszabbat. Nézze csak: ő most özvegygyé
lett. Valamikor úgy is jegybenjártak. Vegye el az özvegyet. Én lemondok
az ön javára minden elővételi jogomról.

Azzal ott hagyta a házat.

Zeno úgy látszik, hogy komolyan vette a keserű tréfát.

Kihúzta a zsebéből a piros selyem zsebkendőt, s az arczára tapasztá.
Majd féloldalas lépésekkel közeledett Amanda felé, zokogást mimelő
hangon fuldokolva.

– Asszonyom! Ez a borzasztó csapás, mely sziveinkre közösen lesújtott…

Amanda nem hagyta neki végig rebegni a frázist.

– Ne érjen ön hozzám! Távozzék előlem! Itt van önnek a bűndíja. (Azzal
odanyújtá neki az igért betéti könyvet.) Én megveszem öntől a
halottjait. Hagyjon engemet magamra az áldozataimmal.

Zeno, a mint a húszezer forintos takarékpénztári könyvecskét kezében
érzé, magasztos tekintettel emelé arczát fel a magasba: – Tehát még is
van igazság a földön! – Szaladt is a zsákmányával, a pénzt folyóvá
tenni.

Amanda pedig térdre bocsátkozék s ajkaihoz emelt kezeit imára kulcsolva,
elkezde imádkozni a megholtak lelki üdveért.

A miért azok bizonyosan nagyon lekötelezve érezhették magukat iránta.




Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Deák Ferencz nevezett el így egy szivarspecialitást; onnan
véve az etimologiát, hogy ezt csak kőműveseknek lehet színi a
szabadban.]

[Footnote 2: Kukuruzring.]

[Footnote 3: Buddha neve.]




TARTALOM.

  Magnéta  1
  Tégy jót  93

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.


[Transcriber's Note:


Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

16 |Otszázezer rubel |Ötszázezer rubel

22 |On fiaskót |Ön fiaskót

22 |On traktál |Ön traktál

24 |On ád másik |Ön ád másik

44 |Onnek a menyasszonya |Önnek a menyasszonya

50 |Onnek meg kell |Önnek meg kell

156 |On megszabadúl |Ön megszabadúl

156 |On igazságtalan |Ön igazságtalan

156 |On, barátom |Ön, barátom

196 |kezében taro tt |kezében tartott

229 |On ezelőtt |Ön ezelőtt

242 |Orvendetes vigyorgásra |Örvendetes vigyorgásra

242 |On kivánta |Ön kivánta

243 |On a boszúálló |Ön a boszúálló]






End of the Project Gutenberg EBook of Magnéta; Tégy jót, by Mór Jókai

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 62796 ***