*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 62576 ***

KOSZTOLÁNYI DEZSŐ






TINTA

GYOMA – 1916

KNER IZIDOR KIADÁSA

_NYOMATOTT A KIADÓ KNER IZIDOR KÖNYVNYOMDÁJÁBAN, GYOMÁN, BÉKÉSMEGYE_




KIS TÖRTÉNELEM

ITT EGY MA ÉLŐ EMBER, KI NEM ÉRT A MAGAS POLITIKÁHOZ ÉS EGYÉB HASZNOS
TUDOMÁNYHOZ, ELMONDJA, MIT LÁTOTT MAGA KÖRÜL ABBAN A KORBAN, MELYET A
HOZZÁÉRTŐK NAGYNAK TARTOTTAK


AZ A NAP.

Az a nap, melyen megtudtuk, hogy háboru lesz, körülbelül olyan a
külsőségekben, mint a többi. Töltött paprikát ebédeltek az emberek a
nyári vendéglők vadszőlővel befuttatott tornáczán, világos sörrel és
nagyon-nagyon fehér kenyérrel. Milyen fehér volt ez a kenyér. Soha még a
képzeletünkben sem álmodoztunk ilyen habkönnyüségről és
patyolatfehérségről, amilyennek ez a kenyér rémlik, a kukoriczakenyér
sárgaságán. Meg kell azonban állapitani, hogy nem igen ettek az emberek.
Sokan felugráltak és megvévén a délutáni lapokat szaladva olvasták. Az
ég viharra készült. Olyan színű volt, mint egy gummiköpeny. Már lógott
is az eső lába. Nem tudni miért, a természet példázta a történelmet.
Fuldokoltunk levegőért, kisérleti nyulak egy üvegbura alatt. Néha
alattomos szellők ráncigálták a köruti fák lombjait. A kávéházi ablakban
egy csorbafogu, sárgaszáju, kövér pesti polgár kavargatta pohárban
gőzölgő feketéjét és beleásitott a világba. Ez még a béke volt.

Nem is sok időn át látjuk ezt az ásatag emléket, de a részletek egyre
tisztábbak és a történelemmel együtt egyre több és több szín, íz kerül
felszínre, melyre közvetlen az esemény után való napon sem emlékeztünk.
Azt mondják, ez a memória sajátja. Agg emberek nem arra eszmélnek
vissza, hogy szemüveget és köhögősport, de hogy ostort és krumpliczukrot
vettek. A képeknek érni kell az idő aranyfürdőjében. Igy csak most
érezzük azt a napot, nem akkor, mikor átéltük. Az is bizonyos, hogy aki
megéli a vénségét, töviről-hegyire, még frissebben tudja majd leírni e
várakozó nap minden porszemét és minden hangárnyalatát, minthogy addig
képzeletében a fölösleg leválik róla, csak a szerves anyag tapad hozzá.
Ma is világosabban látjuk már. Sok volt a sápadt arc, a piros fül, a
kócos haj. Két órakor azonban a város – minden ok és érv nélkül – átadta
magát egy általános optimizmusnak, mint holmi kis délutáni szunditásnak.
A gyomrok emésztettek, az idegek pihenni akartak. Nem lesz háboru.
Háromkor az ég még jobban elborult. Mindenki pesszimista volt. Mire négy
óra lett, kávéztak, teáztak, fagylaltoztak, kissé ásitottak is az
emberek, és az az örömük, hogy a bonyodalom elsimult, fanyar csömörrel
elegyült, hogy nem lehetnek tanui annak, amire izgatottan számitottak.
Ötkor az idegek ujra megfeszültek. Hat órakor, a döntés idején,
rátekintettünk a fali órára, melynek vonallá egyesült két mutatója
feketén szelte át a fehér óralapot. Veszettül, az orkán sebességével
száguldtak a különböző hirek. Olyan ideges volt a levegő, hogy a szavad,
amit halkan mondtál ki elzárt szobában, sokszorosan visszhangzott, olyan
feltétlen jó hangvezető volt ekkor minden matéria, hogy amit egyik
pillanatban a város perifériáin suttogtak, a másik pilnatban a
központban orditották. Mit, az egész világ egy hotel garni volt, melynek
vékonyka, papirmasé falán át meg lehetett hallani, mit beszél a
belgrádi, a tokiói, a londoni szomszéd. Félhétkor aztán kezünkbe esett
ez a szó: háboru.

Kezünkbe esett, és eleinte nem tudtunk vele mit csinálni. Ismeretlen
volt a hangzása is. Mert valljuk be, mindnyájunknak csak színpadi
emlékei voltak róla, és legfölebb a könyveikre, a csataképekre, a
versekre gondoltak még az okosabbak is, bizonyos tompitó birálattal. Egy
pár óra alatt áthömpölyögtettük magunkon az összes idegszenzációkat, az
öröm és fájdalom minden érzését, azokat a megpróbáltatásokat, melyeket
kiálltunk, azokat a diadalokat, melyeket végigujjongtunk eddig. Mindenki
sietett élni. Fejünkben és szívünkben már teljesen felvonultak a hadak.
A _laterna magica_ olajlámpájában vannak igy a képek, kicsinyben, melyek
később óriási vetületben jelennek meg a vásznon. Egyelőre csak néhány uj
szó zamatját élvezték az emberek: „demarche“, „entente“, „cenzura“. Nem
akadt olyan hír, melynek hitelt ne adtak volna. Ha valaki azt mondja,
hogy a világháboru már eldőlt, egy óriási fantasztikus csatában,
mindenki rázza a fejét, de belül, a lelke mélyén mindenki elhiszi.
Mindnyájan kisgyermekek voltunk. Európa a béke selyemágyából riadt föl,
boldog, elkényeztetett gyermek, aki reggelenként aranyszélü findzsában
kapta a csokoládét és a jó bizonyitványa ellenére rendkivül
tapasztalatlan volt. Mindenki szeretett volna valakihez fordulni, egy
okos, nagyon magas állásu emberhez, aki mindent tud, egy miniszterhez,
vagy egy őrmesterhez, vagy egy csillaghoz, vagy egy riporterhez. Van egy
mozdulat az emberben, mellyel sötétben az apja kezét keresi. De ki az
emberiség apja? Hiszen mindnyájan kivétel nélkül a béke gyermekei
voltunk még, olyan együgyüek és tájékozatlanok, hogy most joggal
mondhatjuk, ma a trafikos kisasszony többet tud a háboru mivoltát
illetően, mint akkor sok tudós. Akadtak jólértesültek, akik rögtön a
helyzet magaslatára emelkedtek, gazdasági, társadalomtudományi alapon
jósolgattak, olyanok, akik – _docendo discimus_ – tanitva és magyarázva,
ajkukon fölényes mosollyal akarták megtudni, hogy tulajdonképen hányadán
vagyunk. Az emberek vakon bíznak egymásban. Ha a föld összeütközne
valamelyik bolygóval, sokan a miniszteriumba telefonoznának és
megkérdeznék, mi történik majd a következő pillanatban. Csak kevesen
értették meg, hogy egyedül maradtunk a földgolyón, a sorsunkkal.
Legillőbb lett volna talán megfogni egymás kezét, egyszerüen, jóságosan,
keményen s egy végtelen-végtelen kört formálni, ameddig a szem ellát.

Később aztán láttuk az első igazi háborus képet: ment az egyfogatún egy
anya, a nagy-nagy fiával, szoritotta a kezét, ölelte és majdnem az ölébe
vette, végigfektetve a térdein háboruba induló gyermekét, mint régi
szentképeken a fájdalmas anya az ő egyszülött fiát.


A DIÁK.

A tizenhétéves fiu, aranyszemü és aranyhaju, ment föl a budai hegyekre.

Alighogy világos volt, – a szürkület hályogos homálya borult a világra –
a reggel csak később sáfrányozta az eget, szilaj sárgájával. Néhány
pásztortáska nyilt az ut mentén és sok pitypang, a pazar, kártyás
természet elhajigált aranyai a zöld tableau-n. Találkozott olykor
egy-egy gyíkkal is. Később a hegy tetején aztán senkise volt. Sokáig
ment igy, egyedül. A villák aludtak az orgonabokrok közt. Minden értelem
nélkül való dolgokat művelt. Próbálta kiszámitani, hány fűszál lehet egy
tenyérnyi helyen, hány porszem a talpa alatt és hány szó egy görög
szótárban, visszafelé mondogatta a szavak betüit és ugy találta, hogy ez
a madárnyelv hasonlit a kinaihoz. Az is eszébe jutott, hogy jó lenne
kinaiul tudni és perzsául is. Akkor kinaiul beszélne a virágokkal és
perzsául a madarakkal. Feltette magában, hogy megtanul kinaiul is, és
perzsául is, egyszer, az érettségi után.

Ekkor ugy rémlett, mintha valahol a háta mögött, messze, emberek
járnának, és valahol, távolban megrezzent volna a magyal. Azt hitte,
hogy csak képzelődik, az álmatlan feje csalja. De ujra hallotta a neszt
és ujra látta a bokrok rezzenését. Egy kis kanyargó hegyi ösvényen pedig
véletlenül megpillantott két katonát. Soha ilyen katonákat nem látott.
Egy sziklához lapultak mereven. Tekintetük éles, hegyes volt, mint a tű.
Arczukon láz, figyelem, izgalom tükröződött. Az egyik bajuszos
népfölkelő volt, a másik fiatal, sovány paraszt, a szeme sunyi, akár a
süné. Guggon ültek egy darabig, aztán lehasaltak, suttogva beszéltek,
végül mászni kezdtek a porban, csinján, előre a hegyi ösvény végéig,
ahonnan már kilátás nyílt a tisztásra, az alant elterülő völgyre,
folyóra, országutakra, a virágos dombokra, az egész városra. Hirtelen
felpattant a két katona. Suttyomban valami jelet adtak. Erre a hegyi
szakadékokból, a dülőutakról, a sziklákból, a semmiből előbukkantak a
többiek, mind katonák, mind szürkék, testvérien szürkék a földdel, a
göröngygyel, a felleges éggel, és mentek, eleinte lassan, lekuporodva az
alacsony sziklapart fedezéke mellett, görnyedt háttal, de bátor,
előreszegett tekintettel, gyanakvó ravaszsággal kutatva a tiszta
levegőt, a virággal rakott isteni bokrokat, a tavaszt, jobbkezükben
puskákkal, a baljukat pedig egymásnak nyujtva, viharos közelségben, oly
forró egyetértésben, oly ártatlan jósággal, mint a gyermekek, akik
lánc-lánc-eszterláncot játszanak a mezőn.

A diák sápadtan állott a hegyen. Még látta maga alatt a várost és a
gyufaskatulya-nagyságu villamoskocsikat. Egynéhány vaktöltés puffant el.
Most tudta meg, hogy az ő tizenhét évével, kezében egy költő könyvével
belekerült a háboru tüzes gyürüjébe. Csak hadijáték volt, de milyen
komoly ez is. Azok a katonák, akik előbb még láttatlanul mozogtak,
határozottan törtek előre, földre vágták magukat, acélból készült
automata-bábok módjára, vállukhoz emelték a fegyverüket és az izgalom
reszkető deliriumában tüzeltek. Mert a hegy ormán, félelmes
elrejtettségében, erősitett állásban feltünt az ellenség. Oldalt sok kis
táborozó hadsereg csillogott a napfényben. Az erdő peremén egy
dohánysárga ló fickándozott. Lassan bontakozott ki a sorok göngyölege.
Némely helyütt már indultak. Másutt eszeveszett sietséggel vonultak
vissza a csapatok. A győzelem megérett. Minden oldalról özönlöttek a
katonák, felharsantak a jelek, szuronyrohamra fujtak, a kürtök és
trombiták aranyszalagjai lobogtak a szélben, az ütközet eldőlt,
messze-messze, a hegytetőn egyre több tért vesztett az ellenség, a
tüzelés zenéje elhalkult, s az utolsó pillanatban magasan, nagyon
magasan felnyult a fehér lobogó. Aki nézte ezt a játékot, még nem
értette és csak mozdulatokat látott, mint az az együgyü műkedvelő, aki
először hall wagneri operát s nem tudja, mi a pianisszimók és
fortisszimók, a puha hangfoszlányok és haragos dübörgések értelme, de a
szivében máris érzett felreszketni egy dalt, mely az élet kérdésére
felelt. Mindaz, ami becsvágy, kudarc, idill, küzdelem, boldogság, babér,
család, csók, verejték, könyv és köny, mindaz, ami élet, az ezen a
terepen van központositva, össze van sűritve ebben a játékban, ezen a
sakktáblán, ahol a legnagyobb játszma, a legnagyobb opera, a legnagyobb
költemény, a legnagyobb szenvedés látható. Már nem ugy nézte az embert,
ahogy az iskolában tanitották. Az ember kicsiny és a föld nagy. Valaha
egy rózsatő levelén látta, hogy nyüzsögnek a bibortetvek. Ez villant
keresztül a fején. Megértette, mi a világ, a város, a kultura, a harc,
ugy találta, hogy az emberek is oly parányok, mint a férgek, épp ugy
kapaszkodnak a sziklákba, a bozótokba, az erdők üstökébe, mint azok a
rózsalevelekbe, és halkan azt mondotta, hogy mindnyájan alázatos rokonai
vagyunk a földnek, meg a sírnak.

A diák szédülő szívvel, megpattanó agyvelővel hallgatta ezt a dalt és
nézte ezt a képet, nem boldogan, de nem is boldogtalanul, férfiasan. Nem
mehetett tovább.

Egy hadászati mozdulat elzárta az utját.


TÉBOLYULT NYÁR.

Az embernek sajog a szemhéja a melegségtől. Ugy fekszik rajta, mint az
ólompénz. A halott szemére szoktak tenni ilyen nehezéket, de annak már
nem fáj. Felnyitjuk szemünket az égre, mely reménytelenül kék, száraz,
üres, semmit se igérő, aztán lecsukjuk ujra, csüggedten. Eszünkbe jut,
hogy a latinok (a mai olaszok ükapjai) azzal kínozták elfogott
ellenségeiket, hogy levágták mind a két szemhéjukat, egy sziklához
láncolták őket, arccal a nyári nap felé, hogy belenézvén vakuljanak meg.
Mire lement a nap, a katonák arca barna volt az aludtvértől és már nem
látták a csillagokat.

*

Őrjöngő, tébolyult nyár. 37° meleg van a napon. Ez az ember rendes
hőmérséklete. Ugy látszik, az ember forróbb, mint a természet. Ha a
természet hóna alá dugnók a hőmérőt, a higanyoszlop csak a piros vonalig
szökkenne fel, de ez már azt jelenti, hogy a föld beteg, hagymáza van és
dühöng. Hallgatok egy forró, fullasztó szellőt, mely megkocogtatja a
kilincsemet. Mit mond? Nem értem. Már félrebeszél a szél is. A föld zöld
haja pedig borzongva élére szökken. Mit látsz álmodban göthös föld,
milyen viziót és rémeket? Egy patak mellé futok, belenyujtom a kezem, de
a viz meleg lötty, békák fürödnek benne, sárgán és akadozva csergedez a
sással fedett, virággal szegett partok között. Szapora és határozatlan a
természet érverése. Aszpirint és hideg borogatást rendelek neki.

*

Délben katonák mennek az utcán. Ilyen katonákat még nem láttunk e hosszu
hadjárat alatt sem. Az arcuk fekete, mint a bakacsin. Őket már a
harctéri nap sütötte le. Efféle arcpatinát a fürdőhelyeken annakelőtte
még ezer koronáért se lehetett kapni. Ezek a katonák a mi szerecseneink,
a mi négereink, a mi színes embereink. Alig ismerünk rájuk, mintha
álarcot viselnének, az arcuk kifejezése idegen, a szemük nézése a fekete
alapon idegen, a szájuk is idegen. Ugy világit, mint a néger szája, és a
foguk ugy világit, mint a szerecsenfánk habja. Némely fekete arcon piros
seb van, egy második száj, mely tulvilági kalandokról beszél.

*

Ebben a hőségben néha trombitalármát lehet hallani. Mindenütt
trombitálnak most kerek e világon. De van egy trombitaszó, amit csak
finomabb fülek hallanak. Az a nyár trombitálása, mely a homokon, az avar
erdőkben, meg a rónán fujja kövér aranytrombitáit. Trata-trata, kiabál a
hőség. Mi még nem tudjuk, mi a nyári had. Igaz, nyáron indultak meg
seregeink, de mire felkészültek, már a vénasszonyok nyarában gázoltak és
az első ütközetek után az őszi tücsök cirpelését hallgatták s a köd
bokrétáit látták, a szürke ködöt, mely eltakarta őket. Később a téli
háboru képeit néztük. A hajnal vastag páráiban usztak, lebegtek,
mozogtak a csapattestek, lassan-lassan, mint tengeri szörnyek, előre,
mindig előre. Aztán a tavaszi hadjáratkor gyérlombu nyírerdőn haladtak
át a szekerek meg az ágyuk. Már össze volt kötve háborus aggodalmunk
ősszel, téllel és tavasszal, az esőcsöppel, a hópihével és az ibolyával,
de a háborus nyár még idegen. Ez azt jelenti, hogy a por csikorog a
bakancsok alatt, a lóról tajték szakad, a katona bluzát verejték veri
át, mintha megázott volna, és – téli ellenségéről – a vízről álmodik.
Télen a kályha volt az álom. Most a tenger, a folyó, a pohár jeges víz.
A nap éles, hegyes tőre pedig a mellének szegződik, keresztezi a kardját
és a katona vív vele.

*

Néha felvonul az égi tűzérség is. Az öreg felhők morogni kezdenek,
láthatatlan ágyukat guritanak ott fönn is. Egy darabig kisérleteznek.
Előremennek, hátrálnak, lőszert szállitanak, töltenek, kémlő rakétákat
engednek fel, hogy megismerjék a térszínt, egy-egy villám fényszórójával
világitják meg a seregeket, aztán felderitő szolgálatra küldik az égi
aviatikust, a sast és a kányát. Különböző híradással térnek vissza.
Előbb belövik a távolságot. Mikor már minden hajszálnyira biztos, az
isten tűzérei arany puzdrából kiveszik az istennyilát, megtömik vele az
ég elektromos ágyuit. Csak akkor dörögnek és bömbölnek az ég tarackjai,
hegyi ütegei és nehéz várvívó ágyui, a negyvenkettesek. Egy-egy
„találat“-tól felgyullad a kunyhó, a kazal, a nyárfa. Az ütközetnek
azonban rendszerint hamar vége. Egyszerre kifeszül a színes pánt, a
szivárvány. Hallani, amint az ágyuk visszavonulnak rajta boldog
diadalmenetben. Néhány napsugár gyullad ki. Ott fönn már kivilágitottak,
angyalok könyökölnek az ablakokban, lengetik a zsebkendőiket. Lobog a
hétszínü lobogó. Vajjon milyen nagyhatalom zászlaja ez?

*

Ne gondold, hogy köze van velünk. Hány ember szeme nézi az üres nyári
kékséget, anélkül hogy feleletet kapna. Ez mindig egyforma. Még
semmiféle emberi szenvedéstől sem halványult el, csak egy pillanatnyira
is. Természetanyánk, hisztérikus mostohánk, még sohase öltöttél gyászt a
fiaid jajveszéklésére. Most is kék selyemruhában jársz, állandóan, mint
egy ringyó, a hajad pedig gyémánt tűkkel tűzdeled meg, a forró parfümös
szájad liheg uj csókokért, virágot, gyümölcsöket növelsz, táncolsz a
pipacsos buzaföldeken. Letéptem egy virágot a mezőn s csodálkozva
láttam, hogy ez a virág éppen olyan, mint a tavalyi. A szél is épp ugy
zúg, a víz is épp ugy beszél, a madár is épp ugy csivog. A felhőtlen
égbolt semmiről se vesz tudomást. Gyűlöllek téged, természet, utállak
téged, érzéketlen, buta, kék ég.


FECSKÉK.

Már a gyerekkoromban nagyon kiváltságos lényeknek tartottam őket.
Nemcsak azért, mert kifogástalanul öltözködtek s olyan frakkot viseltek,
milyent csak az első szabóműhelyben lehet kapni, meg kis hegyes
lakkcipőt, meg villámló ingmellet. A szemük is tetszett, mely
forró-könyes, fáradt-méla, tétova-fájó, mint azoké az ideges embereké,
akik sok feketét isznak. Ezenkivül bámultam az életbölcseletüket.
Szalmasár fészküket a családi idill házikójához ragasztják, az eszterhaj
alá, de azért nem nyárspolgárok. Tudnak mulatni és dolgozni is. Néha
felzendül az égbolt kék bálterme. Ilyenkor el-elröppen egy-egy
fecskeszárny, mint a keringő gavallér frakkvége. Igaz, hogy a
bálteremben a párok gombolyodását nézvén a fecskék szárnyára gondolunk.
Ez azonban csak emberi voltunk gyarlóságát bizonyitja, a gondolkozás
játékát, hogy az egyik dolgot csak a másik által tudjuk megérteni és a
hasonlatokat egész életünkben csereberéljük. Dolgozni keményen
dolgoznak. Nincs az a napszámos, az a habarcskavaró, az a téglahordó, az
a vakoló, aki állná velük a tempót. Arany János – milyen gyöngéden – az
„ég kőmüvesei“-nek nevezte őket. Nekem mindig a karikázásuk, az
ájulatos, lélekzetállitó gyorsaságuk tünt fel. Hírnökök az istenfecskék.
Ugy rémlik, hogy némelyiküknek valami megbizatása van, egy határozott,
gyors, órára-percre-másodpercre szóló küldetése az istentől az
emberekhez. Sietnek is, mint a kerékpáros sürgönyhordók. Ezek a fecskék
a jó isten messengerboy-ai.

Kimegyek a hegyek aljára, hogy megkeressem őket. A városban még nem
látni az őszt. Eléje kell sétálni egy pár percet, pár lépést és egy
erdőtisztáson már megmutatkozik a sárga festékével, a keserü
avarparfümével, még titokban, mint a színész a színfalak között, aki
nemsokára majd fellép, a városban is. Leülök a földre. Nem tudom
megérteni, hogy az emberek mért nem tartanak őszi kurát is, mért mindig
csak nyári meg téli sportról beszélnek. Talán távoli keleti országokban
ez is divat. Mert rendkivül sok sebszáritó vigasztalás, iskolázó
bölcseség van ilyen sétában. A füvön, mely olyan, mint egy sírhant, az
őszi kikirics kék halotti lámpája lobog. Még egy lámpát látok, a
gyermekláncfű bolyhos tejüveggömbjét, – a hálószobalámpát – csak rá kell
fúnom és az erdőben sötétebb lesz, aludni térnek. Előttem a
távíródrótokon a fecskék tartanak búcsúkongresszust. Mindig ezekre a
huzalokra ülnek. Ez is az idegességükre vall. Eléje szaladnak a
vészhírnek a neuraszténiások nyugtalanságával. Azt hiszik szegények,
ezzel majd megakadályozhatják. Ők a jól értesültek, akik minden hírt
röptében akarnak elfogni a közvetlen hírforrásból, a sürgönyök és
telefonbeszélgetések kihallgatói, a kis kémek, kik az ember iránt való
rokonszenvből először informáltatják magukat a földi dolgok folyásáról.
Szoritják görcsös, nyápic lábukkal a távíródrótot, hogy – olvasás nélkül
– mindjárt a testükkel vegyék fel a jelentéseket, melyek most cikáznak
át rajta. Talán éppen a ma esti „höfer“ mozgatja. Az idén sok ilyen
jelentést vettek. Ezeknek a híreknek izgalma kissé megviselte
idegrendszerüket. Mennyi suly, villanyosság, végzet egy szóban. Nem
birta el aprócska fecskeszívük. Csőrük – sápadtan – hang nélkül
nyiladozik, nem is csicseregnek, csak csipognak, néha-néha. Vajjon mire
várnak még?

Különben azt hallom, hogy a fecskék – váratlanul, programm ellenére –
már el is mentek tőlünk. Máskor csak Kisasszonynapján gyülekeznek. Most
lármás fellegekben szálltak ide a gács mezőkről, a felpörkölt, üszkös
romokból, meg a régi kárpáti falvakból, melyek csak most épülnek, s
közölték a többiekkel, hogy valami ismeretlen vörös számum suhant át
ezen a tájon, egyelőre itt nincs is mit keresniök. A zsindely meg a
mestergerenda a földön hever. Szegény ember fészke összedőlt. Ezek a
fecskék az utolsók. Ugy látszik, hogy csak családi ügyből kifolyóan
maradtak még itt. Tanakodnak ezen-azon a kérdésen, leszállnak a drótról,
aztán megint visszaszállnak. Nem tudják megfejteni, mit jelent ez a
sajátos természeti jelenség, mit az éj pipacs-tüze, az embervándorlás,
meg az ágyuk borzalmas csicsergése. Ők egyelőre elutaznak innen. Ugy van
berendezve az életük, mint a milliomos gyengélkedőé, aki télen mindig
afrikai fürdőhelyen üdül, ahol virágot szedhet decemberben is és
napkurát tarthat már márciusban. Mást nem tehetek, kedves fecskék, mint
hogy jó utat kivánjak nektek. Minekünk itt kell maradnunk, hogy
sárból-szalmából ujragyúrjuk kunyhónkat, az ereszt, mely alá majd nyáron
fészket épithettek. Ha azonban átrepültök az oceánon, vigyázzatok. Ne
bizakodjatok a hajókban sem. Azok már nem a régi hajók. Minden ízük tűz
és vas. Azelőtt, mikor ellankadt a szárnyatok, szívesen lerepültetek az
árboc ormára, meg a tatra, s a matróz nevetve vitt benneteket, jegy
nélkül, ingyenutasokat, még kenyérbelet, zsemlyemorzsát is dobott. Most
csak ólommorzsája van. Azt pedig nem igen lehet megenni.

Ne szálljatok le az emberhez. Inkább hulljatok le, sötét fecskék, a
sötét oceánba.


GYŰLÖLET.

Az ember, aki egykor régen, nagyon régen ledőlt szunyókálni délután a
diványára, a béke puha díványára, álmokat látott. Néha maga is
csodálkozott rajtuk, ártatlanul. Ételgőzök és borpárák csalánfátyolán
megjelent például előtte a legjobb barátja. Eleinte mosolygott rá a
barátja, aztán bandzsitott, végül a bűvészpálcával megkopogtatta a
szemgödreit, a gonosz, zsivány, zöld macskaszemét és megmutatta, hogy
nincs is alapjában szeme, eddig csalt, színes üveggolyó van a helyén.
Gyakran álmodott egyik öreg rokonáról, akitől sohase tudott kölcsönt
szerezni. Az öreg urnak az a különös szokása volt ezekben az álmokban,
hogy hol a karját, hol a lábát hagyogatta el és szegény, ágy helyett
mindig koporsóba feküdt. Hivatalfőnöke is szerepelt itt. Ébren igen
szívesen szembeköpte és felpofozta volna őt. Ennek az urnak fölfelé
hegyesedő teljesen kopasz feje volt, pont olyan, mint egy tojás. Egyszer
csak tojástartóba került a főnök feje, az álmodó pedig asztalkendőt
kötött maga elé, meglékelte a fejet, ezt a lágyra főzött tojást,
megsózta, megpaprikázta, majd piritott zsemlyeszeleteket mártogatott
beléje. Mindenkiről álmodott, akit az életben „tisztelt, szeretett és
becsült.“ Ugyszólván erőszakosan ráncigálta őket álmaiba. Szelíden
letépte a tagjaikat, mint ahogy az iskolásgyerekek a feketetáblára
rajzolt krétafigurák egyes részeit letörlik nedves szivacscsal, kicsikét
játszott velük, aztán elégedetten és mosolyogva ébredt.

Ez az ember végképp fölébredt. Azt látja, hogy fölösleges aludnia. Arról
az életről álmodott, melyet most élhet, szabadon. A gyűlölet, a sovány
és hosszukörmü istennő, aki kigyóhaját csigákba fésüli, közénk
telepedett. Talán jó is, hogy itt van. Mert nélküle teljesen egyedül
lennénk. Mindenki választ valamit magának, amit gyűlölhet, a tömeg egy
népet, az írástudó egy irányt, egy zászlót, egy jelszót, egy embert, egy
taglejtést, egy politikát, egy orrot, ki tudná felsorolni, mit. De abban
a pillanatban megszínesedik pergamen-arca, véredénye jótékonyan kitágul,
szeme szikrát hány. Zsibbadt és fásult fájdalmunkat csak ez hűsiti.
Nézem az embereket, hogy csikorgatják a fogukat erre és arra a cudarra,
aki fölidézte a föld tragédiáját. Határozottan megenyhülnek a haragtól.
Már azon a ponton vannak, hogy ébren álmodnak. Sötét szobasarkokba
ülnek, ugy színezik az álmaikat, vérrel és korommal, szerelmesek
módjára, akik gyötrelmes örömmel rajzolják ki a találka pillanatát, két
nedves ajak találkozását. De az ő álmuk már csak halál és bosszu.
Könnyük mind elapadt. Különben mártiromság volna elviselni a szenvedést,
amit el kell viselni. Gyűlölet, életelixir, nélküled ma nem lehetne
élni.


ANGYALOK ÉS TIGRISEK.

Először is az angyalok sírtak ott fenn és itt lenn. Meg se várták, hogy
az első vércsepp kibuggyanjon. Már a szomorúság megrebbenésére sírtak,
mikor a földi pillákon végigsiklott a lélek vére, – fehér és fényes vér
– a könny, jelezvén, mi következik még. Ami azután jött, azt az angyalok
mind természetesnek találták. Mert az angyalok előrelátók és értelmesek.
Ők tudták, hogy a diplomaták közvetlen szövetségben vannak a sírásókkal
és a gyászruhakereskedőkkel, nem csodálkoztak a fejleményeken, egyes
döbbenetes esetekkel kapcsolatban. Az első pillanat tragikumában mindent
egybefogóan átéreztek. Nem volt ujság számukra, hogy a kés öl, a tűz
gyujt, a harag rombol. Eleinte sokan nem értették a szomorúságukat. De
aztán jöttek hetek, hónapok, hírek, tapasztalatok, rövid levelek és
hosszu éjszakák, s akik tétováztak, lassan felocsudtak tompa álmukból.
Mindenkihez elért a háboru. Ki egy átlőtt katonasipkát, ki egy üres
széket, ki egy mankót látott, valamelyik végzetes órán. Az angyalok
azonban mindezt sokkal előbb látták, réges-régen.

A háboru a lelkekhez különböző sebességgel közeledett. Némely embernek
villámrobbanásszerüen nyilatkozott meg. A jókhoz a fény sebességével
repült, másokhoz csak a hang sebességével. Nyomban az angyalok után az
anyák fogadták ájult szívükbe, egy mély-mély sóhajjal. Aki nem a
szívével élt, az később értesült róla, az agyveleje folytán, minthogy a
változott körülmények gondolkozni kényszeritették, vagy a gyomra
folytán, minthogy ennie is kellett és a háboru szerényebb asztalt tett
eléje. Még a háziállataink is éreztek valami változást. Kutyánk hiába
várta a csontokat a hus nélkül való asztalunk mellett. A macska pedig
reggelente nem kapta meg a tejbeáztatott zsemlyét. Az ég madarai se
lehettek közönyösek, elmenekültek a füstös, vörös levegőből, az erdei
vadak idegesen nyomták buksi fejüket az odvaikba. Most utolsóul kikezdi
a háboru a fenevadakat is. Azt olvassuk, hogy az állatkertek erősen
megkurtitották a ketreclakók étlapjait. A medve répát, kukoricát kap
kenyér helyett, az antilop, a zsiráf, az orrszarvu krumplin bőjtöl, a
vízimadarak, köztük a flamingó – ez a nyápic rózsaszín dandy – buza
hijján csontliszttel kénytelen beérni. Velük együtt koplal az állatok
demokratikus királya, az oroszlán. Sőt a tigris se kap oly finom lóhust,
mint annakelőtte. Ez a véres anarkista, minden vegetáriánizmus ősi
ellensége, már-már öreg konflislovakat ebédel, szerszámmal, istránggal,
ostornyéllel egyetemben. A fenevadak is felfigyelnek. Mi történik a
földön?

Egy délután a tigris ezeken töprengve sétált a papiros-sziklákon, s zöld
tűzben parázsló szemmel nézegette a körülötte cikázó döglegyeket. Valami
ájulási görcs fogta marokra a szívét. Éhséget érzett. Ugy, hogy elbődült
és levágódott a földre. Ette a port, hogy az ürességtől fájdalmas
gyomrát valahogy csillapitsa. Fenevadi dühében viziókat látott. Fölötte
a nyár aranyrakétákat eregetett, lángoló röppentyüket és gyilkos
csillagokat, az ég kék volt, a levegő forró, a természet izgalmas és
nyugtalan. Hiába várakozott az ételére. A rendes lóhusebéd helyett
keshedt, szomoru huscafatokat tolt hozzá az ápoló. Ekkor sejtette meg,
hogy körülötte valami szörnyüséges dolog folyik, páratlan és véres,
amihez a tigrisek párviadala se fogható. Mindeddig az ember nem is
imponált neki, kukacnak és galambnak képzelte. Hisz ő valaha számumot
lélegzett és víz helyett itta a vért. Most bámulta az embert. Különösen
azokat, akik tigrisi szenvedélylyel koholták ki a háborut és ezerszámra
mészároltatják le az ártatlanokat, gyujtják fel a béke kis
szentegyházait. Életében először kétkedni is kezdett, önmagában. Vajjon
csakugyan oly kegyetlen-e, oly vérengző-e a szíve, oly éles-e körme? Ugy
találta, hogy tulbecsülik ezeket a tulajdonságait s vetélytársai némely
tekintetben határozottan tulszárnyalják őt. A koplalástól meghorpadt
pofáján egy hiu, öreg, vidéki színész csömöre tükröződött, kit először
ránt le a helyi sajtó. Bajuszát próbálta amugy legényesen és fenevadosan
kipödörni, de nem sikerült neki. Már vannak mások, ujak, frissek, akik
jobban folytatják a mesterségét, a tigriskedést. Áhitatosan gondolt az
emberre. Kissé meg is szelídült. Szemébe valami beteges és tündöklő
nyirok futott, a részvét váladéka. Meleg, különös tigris-könnyek voltak
ezek. A tigris sírt. Aztán alázatosan a ketrece rácsai felé vánszorgott,
az éhségtől aléltan és elcsigázottan két lábra állott, a rácsokat
átölelve és mellső lábait szelíden összetéve, mint a hogy az egyházatyák
primitiv írásaiban olvashatni, fiúi alázattal fohászkodott az
éheztetőjéhez, a leverőjéhez, a vetélytársához, az urához, a tigrisnél
tigrisebb uj istenéhez.

A tigris imádni kezdte az embert.


ENNI ÉS ALUDNI.

Azon panaszkodnak az emberek, hogy nőttön-nő az étvágyuk. Eleinte senki
sem vallotta be, sem magának, sem másnak. Aztán találkoztak egymással a
kenyérpusztitók. Kiderült, hogy mindenkivel egyformán incselkedik a fakó
pofáju, ádámcsutkás ördög, az éhség, száz és száz alakban, a nap majd
minden órájában, eleinte csak tréfaképen, de egyre parancsolóbban. Még a
cinegecsontu, a madárétü is nekilát az evésnek. A bőjtölő remete
viaskodott ilyen látomásokkal valaha, a sárga sivatagban. Közvetlen ebéd
után eszébe jut a jóllakott gyomornak, milyen jó is lenne még egy karéj
fehér kenyér, s a rábeszélés oly eleven, hogy a megkisértett halandó nem
állja sokáig, az utcáról már fut is szaporán, haza, a lakásába, enni.
Éjjel fölkel az ágyából. Egyingben botorkál a kamrába. Reszkető kézzel,
tolvajként kotorja ki a kenyeret, nem a szerecsen-kenyeret, a feketét, a
durvát, de a civilizált, a szelíd, a fehér kenyeret, s aztán mélyen
beleereszti a konyhakést, eszik dühösen, magáért az evésért, mint az
evés alkoholistája. Pusztán az a tudat, hogy most minden gyűszűnyi
lisztecske és minden morzsányi kenyérke kincs, éhséget gerjeszt. Nem
komoly éhség ez, inkább fantasztikus, huncut és ugrató, mint a viszketés
és a tüsszentés. Különös egy portéka az ember. Ha a gyémántból vágnának
ablakokat, akkor a nők a fülükben biztosan ablaküvegeket hordanának.
Különben ne ijesszen bennünket a hirtelen támadt, érthetetlen
mohóságunk. Fel van ez jegyezve minden háborus krónikában, még _Sarcey_
is megemliti, mikor a párisi ostromról ír, különös nyomatékkal:
„Párisnak hirtelenül őrült étvágya keletkezett. Sohasem érzett ez a
nagyváros hasonló falánkságot. Azelőtt ettünk, hogy éljünk s nem is
sokat hederitettünk az ételre. Mihelyest az ostrom kezdődött, hirtelenül
megéheztünk mindannyian“.

Tegyük hozzá, amit nem emlit, hogy bizonyára el is álmosodtak. Mert
lépten-nyomon beszélik, hogy ma az emberek sokat alszanak is. Majd
mindenki megtoldja rendes alvási idejét pár órával. Holott nem igen
lenne rá módja senkinek. A párna, mindenki párnája nem sokkal puhább
most, nem kevésbé tüskés és szurós, mint a tűpárna. Csoda, hogy a fej
mégis lágy gödröt tud vájni magának ezen a tűpárnán. Végre még éjszaka
is halljuk fütyülni fölöttünk a gondok ólomgolyóit s a halálfélelem
srapneljét. Az első idegcsigázó nyugtalanság után azonban az ember
megtanult aludni, nem ugy, ahogy régen aludt, de álmok nélkül,
mélyen-mélyen, szinte nem is létezően, kilopózva a valóságból, eltünve
az életből, átsurranva azon a neszfogó, párnázott ajtón, mely az
ébrenlétet elválasztja a semmitől. Ezen az ajtón minden éjjel egy
álomkórházba jut. Itt megmosdatják és bebalzsamozzák, hogy reggelre
kelve tovább tudja cipelni a teste terhét. Azt mondhatnánk, hogy
morfium-oltást kap. A természet olyan kegyes, hogy minden szervezetnek
mér elegendő feledést, ingyen, a szenvedésünkre és az aggodalmunkra
édes, áldott, természetes zsongitót, álmot. Ne is mondjuk, hogy alszunk,
csak mondjuk azt, hogy egy időre morfinistái lettünk az ágynak. Ha
felébredünk, a szájunk duzzadt, a szemhéjunk püffedt és vörhenyes, az
arcunk csunya és a halántékunk viaszos, mint a morfinistáké. Holnap este
majd ujra bemegyünk ezen az ajtón, a semmibe, a jó kórházba és kérünk
egy uj oltást, egy uj, hosszu bódulatot.

Nem szabad rosz néven venni ezeket a gyöngeségeket másoktól és
magunktól. Álljunk meg inkább csodálkozva ennyi élet előtt s kiáltsunk
föl. Boszorkányos szerkezet a testünk meg a lelkünk. Annyira rugalmas és
finom, hogy minden helyzetben megleli vigasztalását, és akárhová kerül,
kiegyensulyozza magát. Nem ismer lehetetlent és ember fölött való
körülményeket. Dobj valakit egy kutba s a szegény vergődő rögtön
szerződést köt a tényekkel. Dehogy is gondol arra, hogy nem mindig volt
kutban. A másik pillanatban már észreveszi a helyzet előnyeit, egy
kiálló téglát, melybe kapaszkodni is lehet, egy fénysugarat, egy
mélyedést, melybe esetleg majd megvetheti a lábát. Ime, már is
helyrebillent a lélek egyensulya, önvédelemből. A lélek rögtön
kárpótlást kér. Mit adhatunk most, mi szegények, koldusai ennek a
földnek minden szenvedésünkért. Odaadjuk a testünket, melyet
szorgalmasan etetünk és altatunk, nehogy ránk támadjon, mint egy
vadállat. Egyél, szegény test és aludj, szegényt test. Már nem tiéd a
boldog idők edzett és acélos szikársága, a virrasztás, a munka, a lélek
mámora, az édes önsanyargatás, mely az erősek fölöslege és kiváltsága,
az egészséges soványság, az érzékek fényüzése, a pezsgő gyöngye, a
cigarett füstbokrétája, a sarju parfüme, az ízek, a szagok, a színek
végtelen skálája, mindez már nem a tiéd, szegény, s a fűszer helyett
csak az evést tudjuk neked adni, az álom helyett az alvást. Ezzel a két
leginkább megmarkolható földi jóval próbálunk kárpótolni téged, özvegy
lélek, jobb időkig. Addig az emberek csak bizakodnak és reszketnek, csak
esznek és alusznak, szilajon nyulnak a kenyér után, minthogy a nábob
föld többi értékes gazdagsága megszünt a számunkra, és lehanyatlanak az
emberek pillái, de talán nem is alusznak, csak nem tudnak ébren lenni,
csak valami mást választottak, csak folytatni akarják magukat.
Felocsudván pedig talán nincsenek is ébren, talán nem is élnek, csak
várnak. Hidat ívelnek gyarló emberi eszközeikkel egy kor felé, melyben
majd ébren is lehetnek, aludhatnak is, élhetnek is, kedvükre jól is
lakhatnak és koplalhatnak is, és egy napon eléje vihetik szigorú időkben
híven megőrzött életüket a jövendőnek.


KIS KORTÁRSAINK.

Már összeírták majd a kisfiukat és kisleányokat is. Korhatár: két év.
Minden csecsemő belekerül a lajstromba, akárcsak a felnőttek és
mindegyik kap egy kis cédulát. Mindenható isten, ez az ő első hivatalos
ténykedésük. Aztán hoznak nekik tejet, megbizható, vegyileg vizsgált
tejet, de nem tejecskét, mint nekünk. Mi csak a mamáról, meg a dadáról,
meg a cicáról tudtunk. Ők azonban első gyügyögésükkel, selypitéssel az
államot meg a fővárost emlegetik. Hiszen mind a kettő ottan állott a
bölcsőjüknél. Mind a kettő bizonyos tekintetben a dadájuk. Igy kerül be
az állam és a főváros a tündérmesékbe.

Vajjon van-e a föld hátán olyan ember, aki mit se tud erről a
világindulásról s ugy éldegél mint annakelőtte, elefántcsonttoronyban, a
csillagokat vizsgálván, vagy kecsegét-potykát hozván hajlós vesszőn a
piacról és kalarábét zöldleveles kosárban? Kötve hiszem. Valaki azt
mondta, hogy csak a csecsemők és az őrültek fölött suhan el nyomtalanul
a háboru. Még ezt se merem állitani. Annyira áthatotta a földet, annyira
megrecsegtette minden rétegét és eresztékét, hogy egy természeti
jelenség, egy földrengés erejével ráz össze minden teremtett lényt s
valami formában – előbb, vagy utóbb – mindenkihez elér. Hallom, hogy a
klinikai betegek is váltig politizálnak. Az a seregszemle pedig, melyet
megtartottak a csecsemőkön, azt bizonyitja, hogy a háborus
admisztrációnak már a gyermekszobák ajtaján is kopogtatnia kell és
ezeknek a csöpp kis fogyasztóknak igényét is fel kell venni abba a
nagykönyvbe, melybe mindnyájan be vagyunk írva. Valaha idilli ereklyéket
őriztek meg a csecsemőtől, egy hajtincset, vagy az első topánkát. Ma
történelmi emlékként kisfiunk tej-jegyét tesszük el, az iktatószámával
egyetemben.

Egy idő óta módomban van érintkezni a csecsemőtársadalom legkiválóbb és
legelőkelőbb tagjaival s már bizonyos fogékonyságra tettem szert annak a
megítélésében, mi van ínyükre és mi nem. Tévedés azt hinni, hogy ők a
változott idők sanyaruságát nem érezték meg. A csecsemők is nélkülöztek
és hazafiak, akárcsak mi. Szenvedtek szegények a pólyában, a bölcsőben,
a kis hálós-ágyban, már csak azért is, mert nem ők voltak a fontosak,
csak háborus gyermekek, hadi csecsemők voltak, akiknek sietve adtak
enni, akiket sietve fektettek le, akikre sietve nyomtak csókot, akikre
nem tapadt édesen, érlelően, a bámuló nyári nap hosszu izzásával az
apai-anyai pillantás. Róluk nem tudnak majd kedves, együgyü, bensőséges
történeteket mesélni. Ki ért rá ilyen böngészésre? Kissé a lelkük is
elkallódott. Ezenkivül minden testi nélkülözésben is volt részük.
Hányszor késett a doktor bácsi, aki katonaruhában jött az ágyukhoz, a
sebesültek és betegek mellől. Tejükre várni kellett, akkor se volt az a
gyöngyös-habos, áldott tej, melyről a gyermekmesében hallunk. Mi, önző
nagyok, eddig mindenféle hiányról beszéltünk, tejhiányról, húshiányról,
liszthiányról, szappanhiányról, rézhiányról, még
egyptomi-cigarettahiányról is. Nem vettük azonban számba, hogy
„cuclihiány“ is van. Másfél év alatt a szövetséges hatalmak gyermekei –
ez a mohó és drága kis hadsereg – elrágta a világ összes gummi-cucliját,
mely a patikákban és drogériákban lelhető. A gummi a köpenyekre, a
betegeknek való légpárnákra, az autókerekekre kell, a csecsemők
fényüzési cikkét egyszerüen megszüntették. Mosolygunk ezen a kis
szükségen, de a csecsemőnek – a táplálkozáson kivül – a cucli az
egyetlen szellemi élvezete, az egyetlen szórakozása, olyan mint a
nagyoknak a kaszinó, a szivar, vagy a baccarat. Kis szájuk most csak a
híg levegőt rágja. Később bizonyára pesszimisták lesznek.

De másrészt irigykedve is nézek ezekre a csöpp állampolgárokra, ezekre a
pelenkás kortársakra, akiknek már messze, régi mult lesz az, amit mi
most átélünk, s emlékezetes minden, amihez érünk. Az a sok rózsaszín
tábori levelezőlap, amely ezrével röpköd az országban, egyre gyérebbé
válik majd, mire nadrágot kapnak, és belekerül a levelesládába, vagy egy
üveglap alá. „Küldj nekem még egy meleg téli keztyüt“, olvassák egykor,
s a prózai, gyakorlati közlés akkor már a történelem tündér-varázsával
beszél. Sok fiu ugy nő fel, hogy nem ismeri az apját. Ez a háborus
gyerek egyszeriben lát majd egy hazatérő katonát, akire azt mondják,
hogy az apja, egy arcot, melyet sohase feled el, egy jelenetet, mely
lármás, kacagó, érthetetlen tulságával döngeti a házat és egy sárga
sapkarózsát, mely képzeletében minden szín és élmény fölött világitani
fog.

Azok, akik már felcseperedtek, még érdekesebbek. Multkor láttam egy
pesti gyereket, aki „rekvirálás“-t játszott. Kihallgattam két nyolc éves
kisfiut, aki a buza- meg a kukoricakenyérről, a tojás áráról, a
hagymáról és a zsirról beszélt. Elhültem a tájékozottságukon.
Szegénykék, gondoltam, milyen okosak, milyen öregek. Hiszen mi
tizennyolc éves korunkban sem tudtunk ennyi közgazdaságot.

Velük szemben – akár fiatalok vagyunk, akár vének – éreznünk kell, hogy
mi már a mult emberei vagyunk.


AZ ÉLET DIVATJA.

Soha annyit nem írtak-beszéltek a halálról, mint ebben a husz-harminc
évben, mely a háborut megelőzte. Voltak korok melyekben mélyebben
foglalkoztak a halállal, _in specie aeternitatis_. Az indus
köldökszemlélők, vagy az ó-görög pesszimisták a lángoló kék ég
díszletében látták őt és később a középkor gyötörte magát vele, a ködben
bolygó kisértettel, a zörgő csontvázzal, a katholikus vallás elvén. Mi
azonban a felvilágosult és természettudományos jelenben mind a két koron
tultettünk és a halál divatját teremtettük meg. Végzetesen és
ellenállhatatlanul érdeklődtünk a halál iránt. Igaz, hogy ez az
érdeklődésünk felszínes és kacér volt, – mint minden divat, – de a
levegőben volt és a vérünkké vált. Komolyan nem számoltunk vele, nem
készültünk el rá, azzal intéztük el a halált, hogy állandóan emlegettük.
Művészeink oltárt emeltek neki. Halál-versek, halál-drámák, halál-képek,
halál-szobrok, amerre néztünk. Csiklandozott bennünket ez a divat,
minthogy távolnak gondoltuk a halált, kellemesen izgatott, minthogy
igazán nem hittünk benne s a villamos érzékek uj mámorra, a jóllakott
gyomor emésztőporra áhitoztak. A művészekről a divat átsiklott a polgári
életbe is. Minden betegséget bizonyos varázskör vett körül. Tizévenként
uj és uj „irodalmi“ betegségek jöttek forgalomba. Eleinte tüdővész
uralkodott, a bársonykabátos bohémek, divatárusleányok, kávéházi
inségesek regényes betegsége, amit hamarosan felváltott a migrén és az
idegbaj. Nem élt valamire való ember, – nem művész, de polgár – akinek
meg ne lett volna – tényleg, vagy csak képzeletben – a maga kis
kényszerképzete. Minden kölcsönkönyvtárban árulták jutányos áron. Ez már
bizonyos becsvágyról és elhivottságról tanuskodott. Senkisem vetett
számot azzal, hogy ezek a betegségek a valóságban egyáltalán nem
költőiek, de fájdalmas csapások és hiányok, melyek a tehetséget inkább
huzzák, mint röpitik. Olyan fényt teremtettek köréjük, hogy a megtévedt
képzelet előtt a lángelme kisérő jelenségeinek tünt föl, s a művészet és
tudomány ujdonsültjei valami tragikómikus öncsalás folytán hibás
következtetéssel ezeket a fontos járulékokat akarták megszerezni,
mielőtt a porondra léptek, csak aztán mertek alkotni. Egészségi
bizonyítvány? Nem, ők előbb „betegségi bizonyitvány“-t állittattak ki.
Csak a sápadt nő volt érdekes. Az emberek sápasztó-kurákat végeztek és
versenyeztek egymással a soványságban és a szűkmellűségben. Enni nem
igen illett, a jó étvágy pedig a tulajdonosára határozott szégyent
hozott. Valaha – talán már most is – hihetetlennek tetszik majd ez, de
igazság, hogy a közelmultban mindennek több varázsa volt, mint az
egészségnek, melyet az élet állati buta működésének tartottak és
látatlanban elitélték azt, akinek a szervei nem rakoncátlankodtak. Az
egészség nem az alkotó élet volt, csak a „buta egészség“. Mindennek
abban lehet a magyarázata, hogy ez a kor duzzadt és puffadt az
egészségtől, az élet áldott fölöslegétől, távol járt azoktól a mezőktől,
ahol a végzet és tragikum lakozik. Mi, az élet egykori nábobjai,
kriptákban tivornyáztunk. Annyi életkincsünk volt, hogy nem tudtunk vele
mit csinálni. Anélkül, hogy ezt a minden életet lezáró finálét, a
természetnek ezt a rengeteg igazságtalanságát, az emberi tragikumot
megértettük, megfejtettük, vagy csak közelebb hoztuk volna,
belemerültünk egy szenvelgő kultuszba, mely a foglalkoztatás állandósága
folytán kissé elzsongitotta fáradt, ki nem elégitett idegeinket, ismerni
vágyó agyunkat és a betegséget kacérsággá, a halált pedig léha divattá
tette.

Emlékezünk azokra a jellegzetes estélyekre, melyeket az élet nevében
ültünk, de alapjában a halálnak voltak szentelve. A szalónban, ahol
összejöttünk, fojtott és titkos izgalmak kóvályogtak, s a társaság, mely
csip-csup dolgokról csevegett, úgy festett, mint egy spiritiszta
gyülekezet. A falon _Beethoven_ halotti maszkja lógott. Nem annyira a
zenei lángelmének szóló hódolatul, inkább a saját izgatásunkra. Bámultuk
a hideg vonásokon a halál elpihent tusáját, a kín megfagyott görcsét.
Távol a kispolcon egy koponya. Valaki – nagyon kacérul – egy
huszársipkát tett rá, legényes és tréfás hangsúllyal, a fogai közé pedig
egyptomi cigarettát bigyesztett. A falakon baljós képek ingerelték
képzeletünket. Lassanként rejtélyes és megmagyarázhatatlan lelki
élményekről kezdtünk beszélni. Az idegorvos vitte a szót. De mindenkinek
volt valami mondanivalója. Éjfélkor aztán bejött a ház urnője,
csillagos, fekete pongyolában, nesztelenül és sokat jelentően a
zongorához ült és vajszínü, vékony kezeit, ideges, hosszu ujjait
elpihentette a billentyükön. Mit játsszon? Grieg „_Aase halálát_“-t
követelte a társaság egyértelmüen. Az egyik széplélek – a sok közül –
odarohant a villamos kallantyuhoz és a többiek hallgató helyeslése
mellett elkattintotta, a szobára borzongó félhomály borult, csak a
gázkályha parázsos vörössége világitotta meg az alakokat, az ingmelleket
és a szmokingokat, a lekonyuló fejeket és a hideglelős szájakat,
szoborszerüen. Már beszélt a zongora. Hallani lehetett az első acélos
ütemeket, melyek a vér futását utánozzák keményen és határozottan, aztán
a haldokló vér sápadni és lohadni kezdett, az üterek kihagytak, tétován
kalimpáltak, mig végre a halál – pianisszimó – megállitotta az ütereket
és a zenét s a szépség a vér ellobbanó ájulatában megnyugodott és
kicsendült. A szalón fakirjai meredten néztek a semmibe. Mélyen
tüdejükre szívták az ópiumos füstöt. Kezük ernyedten lógott – igen
dekorativan – a székek karfáján. Igy mulattak az emberek 1890-től
1914-ig.

Mennyire a mult képe ez. Ugy érezzük, hogy egy történeti könyvben
látjuk, – régi metszet 1914-ből – már meg se tudjuk érteni. Most nem igy
mulatunk és a jövőben is bizonyára más lesz a mulatság. Ma közöttünk jár
a halál. Az arca nyilt. Sisakrostélyát felvetette és farkasszemet néz
velünk. Szinte kézzelfoghatóvá vált az emberi élet misztikuma. Soha
olyan keveset nem beszéltünk róla, mint ezekben az időkben. Elvesztette
a varázsát. Ezrek és ezrek haláláról olvasunk naponta, a tényt pedig
nyugalommal, higgadt szomorusággal vesszük tudomásul. De hallgatunk,
mint a szanatóriumokban, ahol sok halál esik. A sulyos betegek –
önvédelemből – kiküszöbölik a halál gondolatát. Azt be kell vallanunk,
hogy maga a halálról való fogalmunk is megváltozott, immár nem
sejtelmek, nem messziről eljövendő ismeretlen betegségek és idegválságok
alakjában jelentkezik, de mindennapian. Semmi stilizáltság. Valaha az
ősember láthatta igy. A biztonságérzet hiánya gyógyitott meg bennünket a
halál divatjából. Akik visszatérnek az arcvonalról, azok csak az életről
álmodoznak. Egyetlenegy történetük sincs a halálról. Az irodalom pedig,
mely békeidőben feketét tetézett feketére, majd az élet piros színeit
kotorja elő. Gyűlöljük ujra a halált és megvetjük a betegséget. Az
életet akarjuk s a napot, újra a napot. Mert a katonák sohasem felejtik
majd el, hogy mit jelent a findzsába ömlő sárga tea és az eper és a
tejszínhab és a kályha és a nyugalmas ujságolvasás és a gyermek és az
otthon és nyári fürdőzés és a zuzmarás téli este, amikor a korcsolyák
csörömpölnek és a zongoraszó és az egész sokszínü, drága egyetlen élet.
Ők, a visszatérők, az élet ismerői, a pokolból kiemelkedők szabják majd
meg tapasztalás által elmélyült itéletükkel, mit tartsunk értékesnek és
mit vessünk el. Semmi kétség, hogy az egészség, a hús, a piros arcszín
újra becsülethez jut s az írók és a művészek az élet szolgálatába
szegődnek. Nem keressük többé a lángelmék homlokán a lombrosoi
dudorokat. Egészséges lángelmékben hiszünk. Szalonjainkban felcsavarjuk
a villanyt. Divat lesz vidámnak, egészségesnek, egyszerünek,
becsületesnek, nagynak lenni, divat lesz újra élni. A halál pedig, az
élet megoldatlan kérdése, újra belekerül a laboratóriumba,
elszigetelten, mint egy pestisbaktérium. Kevesebbet írunk, beszélünk
talán róla, de többet dolgozunk ellene, írók, tudósok, politikusok és
bölcselők, akik eddig csak fűszerként kevertük italunkba keserű ízét. A
halál divatját az élet divatja váltja fel.


CSONTOK

Vajjon mi lesz az emberből? A keresztény hit szerint lélek, a zsidó
szerint hamu, a pogány szerint pedig liliom, vagy kalarábé, szitakötő,
vagy kukac, fecske, vagy görény. Ezzel szemben az amerikai _Western
Nitroglycerin Manufacturers Association_, mely a yankee-k
vallásfelekezetét képviseli, azt vallja, hogy az emberből halóporában
dinamit lesz. Az amerikai lőszerbetyárok a koporsók fedelére többé nem
azt írják: _Béke hamvaira!_ Csak ezt: _Vigyázat, robban!_

Végre olyan hír érkezett hozzánk, melyet maga a szatiraíró sem feszithet
tovább, a _money-making_ olyan tréfás borzadalma, mely páratlanul áll a
háború bűnlajstromában, és külön figyelmet érdemel. Egy chicagói gyár
felásatja az európai harctéren elesett katonákat, hogy a csontok enyves
leveséből nitroglicerint főzzön. A glicerin, mellyel szeles téli időben
kezünket finomitjuk, a szelíd, édes pipere-glicerin, melyből
könnyűszerrel, nagyon egyszerű úton teremtik elő vad és irtózatos
testvérét, a nitroglicerint, eddig állatok csontjaiból készült. Minthogy
pedig náluk fogytán a csontkészlet, az ember csontjára került a sor.
Egyelőre csak a halottak csontjaira. Az elevenek csontjára csak később.
Annyi azonban máris bizonyos, hogy nemcsak a dohányzószobában van vége
az idillnek, de a temetőben is. Régi együgyű költők valaha milyen
bizakodóan daloltak az enyészetről, mely ízekre bontja a hust, az inakat
s csöndesen megőrli, semmivé – áldott, porhanyó lisztté – darálja a
nagyon is kemény csontokat, melyek ennek a mulandó életnek pillérjei és
vastraverzei. Mindez már hiú álom, költői ábránd, a régi, boldog,
patriárkális mult kiváltsága az újvilág gyermekének. Nincsen többé
pihenés a csigás homokban. Szegény halottak is csak félszemmel
aludhatnak, nyúl-álmot, mint azok, akik hajnaltájt a keltőóra berregését
várják, vagy mint akik a gőzfürdő pihenőjében szunditanak álmatlan
éjszaka után s uj vendégek jöttén akármikor felrázhatja őket a
fürdőszolga. Hiába hivatkoznak arra, – az árvák – hogy már levetkőztek,
a garderobe-ban hagyták életüket, egy szögre akasztva. Mert jönnek az
amerikai csiszárok és sorozzák őket is, a halottakat. Lehet, hogy vége
az életnek, de még mindig nincs vége annak, amit többre taksálnak az
életnél. Végre az ember nem rázhatja le kötelességét azzal a kényelmes
kibujóval, hogy meghal.

Alapjában csodálatos, hogy csak erre jöttek rá, a csontjainkban rejlő
dinamitra s nem vették észre, már régebben is, hogy mennyi becses anyag
szunnyad még testünkben, melyet hasonlóan fel lehet használni s egy kis
vegyészeti boszorkánysággal rögtön arannyá is lehet változtatni. Nem
beszélünk a szervezetünkben rejlő káliumról és nátriumról, de tudjuk,
hogy sok szén van benne, valóságos szénbánya, mivel fűteni lehetne, nem
megvetendő mennyiségü foszfor, ami kiválóan alkalmas a büdösgyufák
készitésére, elég sok mész, amivel, ha elegendő emberből vonják ki,
házakat meszeltethetünk, sok klor, amivel diplomaták gallérját és
ingmellét fehérithetjük, esetleg egy modern gőzmosódát, vagy
tisztitó-intézetet alapithatunk vele, sok vas, amit csak szilárditani
kellene, – keressék meg a képletet – s kitünő, olcsó bilincseket
verhetünk belőle, ezenkivül cukor és zsir is, melyből pompás szappant,
ugynevezett emberszappant olvaszthatunk. Nem szabad elfelednünk
ezenkivül az emberből készült csinos iparművészeti tárgyakat, a
hamutálcának használt koponyát, a fogakkal és csontokkal díszitett
gyümölcsöstálat és a nyakcsigolyákból összefüzött ízléses nyakláncot.
Azok a vállalkozók, akik a halottak csontjait felásatják, ugylátszik,
már tultették magukat minden nevetséges erkölcsi aggályon és sokkal
fölényesebbek, mint az emberevők, vagy az indiánok, akik koponyákkal
rakják körül sátraikat, vagy azok a sírrablók, akik a halottak gyűrűit
és aranyfogait csenik el. Ellopják a halottak halálát, fellármázzák az
alvókat, csendháborítók a temetőben. Ismerjük a shakespearei
gondolatsort, hogy a halott fejedelem pora mint válik egy hordóakna
tapaszává, egy söröshordó dugójává. Az amerikai milliomosok ötletes
jóvoltából még különösebb körutazáson megyünk át. Ellenségeink katonája
a halála után ujra hadiszolgálatot teljesit a csontjaiból kivont dinamit
alakjában. Mily borzasztó volt egykor elgondolni a mélabus dán
királyfinak, hogy a térdkalácsunkkal tekéznek. A mai angolok halott
csontokkal akarnak ágyuzni. Azóta az idegrendszerük határozottan
rendbejött.

Ezzel uj korszak kezdődik az ember történetében, mely az energia
megmaradásának elméletéhez, az eleven erő csodálatos körforgásához
szolgáltat uj és értékes bizonyitékokat. Te pedig, ember, ne higyj többé
a nyugalomban. Sem a földi, sem a síri nyugalomban. Szomjuhozod a
halált, de mindhiába. Neked élned kell, örökké való életre vagy
elkárhozva. Örökké való vagy, mint a pokol, sohasem elpusztuló, mint az
orkán és a tenger haragja. Halálod után egyszerre átváltozol, nem az
indus hitrege, csak az amerikai pénzérdek nyomán robbanó gyapottá, tüzes
puskagolyóvá, soha meg nem szünő kárhozattá, halál egy uj halállá,
futsz, sivalkodsz, repülsz, megveszekedett démon, öntudatosan-öntudatlan
a kopár, végtelen levegőben. Nem tudjuk, mennyi a nitroglicerin
öntudata, és mit gondol az emberből készült dinamit, de valószínünek
tartjuk, hogy az ő gondolkozása is nagyon emberi. A semmi vagy ember, s
nem semmisülhetsz meg, mert a semmi lerombolhatatlan, a gyűlölet vagy, a
halál vagy, s nem halhatsz meg, mert a halál nem halhat meg soha.


A HALÁL PILULÁI.

Komoly emberek, orvosok egyre többet beszélnek a hadi tehnika uj
felfedezéséről, arról a golyóról, mely nemcsak ölni, de gyógyitani is
akar. Ez a golyó mindjárt kis patikát visz a testbe. Egy csöpp gyolcsot,
mely letörli az első vért, fertőtlenitőszert, egy csipetnyit, mely
rögtön meggátolja a fertőzetet. Azonkivül a sebessége egy részét rögtön
felhasználja arra, hogy a sebet megpuhitsa és bekötözze. Szóval van
benne egy ici-pici ápolónő is, meg egy orvos is, akit nem lehet látni.
Ezek a lőcsatornát rögtön felsurolják, oly tisztára, mint a patyolat.
Még talán bocsánatot is kérnek az udvariatlan kopogtatás miatt. Azt
mondják, hogy pardon. Körülnéznek az átlyuggatott májban és vesében,
aztán szerencsés jónapot kivánnak, mint közönségesen. A pofon után jön a
csók, a júdási irgalom. Kétségtelen, ez a jótékony és csudatékony
golyóbis még nagy fejlődés előtt áll. El vagyunk arra is készülve, hogy
ötletes és bájos hölgyek, akik eddig is annyi komoly megértést
tanusitottak az emberiség szüksége és szenvedése iránt, még
tökéletesitik a remek kis találmányt s a golyóhoz egyéb hasznos cikkeket
is mellékelnek, például az ellenséges katona gyémántkiadásu
zászlócskáját, egy irónt, egy kis jegyzőkönyvet, egy cin-fésüt, egy
gyufaskatulyát és végül egy bajuszkefét is. Lesznek olyanok, akik
felirásokat ajánlanak: „Feltámadunk“, „Tévedés“, „Ne bántsuk egymást“
stb. Az emberi elme és az emberi szív kifogyhatatlan az ötletből és a
jóságból. Idővel talán egyenesen a gyógytárakban árulják ezeket a
golyókat, a puska keserü labdacsait, a halál acélpiluláit.

Ne másszunk tovább a képzelet kalandos lajtorjáján és ne gunyoljuk
tovább ezt a fából-vaskarika-találmányt, az ujkor szomoru engesztelését.
Be kell ugyan vallanunk, hogy a csufondáros mosoly kissé jogosult, mert
az ötletben oly sarkalatos ellenmondás leledzik, mely csiklandozza a
szatirát és kihivja a birálatot. Akinek az agyában megfogamzott, nincs
tisztában azzal, hogy mit akar, afféle hontalan lélek lehet, aki a mult
és a jelen között tétovázik, és oly hazugságokból van összeszőve, mint a
golyó, mely ölni is akar, meg nem is, és egyszerre hatása alatt áll a
krisztusi erkölcsnek, mely a lemondást vallja, meg az uj erkölcsnek,
mely az erőt hirdeti. Egyik mellett sem tud dönteni. Igy aztán
megegyezést próbál kötni a kettő közt, a szeretet és a harag, a csók és
ütés, a gyávaság és bátorság közt, s összeházasitja a galambot a
párduccal. Természetes, hogy a magzat, mely ebből a frigyből született,
tökéletlen. Mert a jóltevő, szamaritánus golyó legalább is nem őszinte.
Álszent, szemforgató nyavalyás, még akkor is keneteskedni próbál, mikor
öldököl. Báránybőrbe van bujtatva, de belül csak olyan farkas, mint a
többi. Mentsen meg az ég, hogy valaha elfogadja az emberiség, görbe,
bujkáló ösvényen keresvén a világbékét, s ne orvosoktól próbáljon
meggyógyulni, gyökeresen, de kuruzslóktól, ideig-óráig. Az, aki fölfelé
licitál és egyre tökéletesebb gyilkolószerszámokat, óriás mozsarakat,
behemót ágyukat gyárt, hogy lehetetlenne tegye az öldöklést, jobb
szolgája a békének, mint az a lefelé licitáló se-hal-se-hus bölcs, aki
azt mondja, hogy „üsd agyon, de ne nagyon“, és a halált az uj élet, az
antiszepszis, a modern tudás minden kényelmével és vívmányával
fűszerezi. Ez csak meghosszabbitaná a szenvedések idejét. Határ csak ott
fönt van, a halál gazdagságában, nem pedig itt lenn, a mesterkedő
irgalom szegénységében.

Egykor talán feljegyzik a történelemben ezt a találmányt és a feltaláló
nevét is, hogy jellemezzék a korunkat, a mai emberiség tragikómikus
erőfeszitését, mely görcsös viaskodással keresett-kutatott valamit és
nem találta meg. Soha ily szánandónak nem láttuk az embert. Az agyvelő
minden villamosságát és a vér minden szikráját egyesiti, s hosszu tusák,
ideges éjszakák után csak ennyit tud kisütni, egy acélgalacsint, mely
kissé kiméletesebben öl, mint a többi, egy ártó és gyógyitó, rontó és
balzsamos golyót, a halál egy uj piluláját. Csak valaha a középkorban
láttunk ily egyetemes és meddő munkát az alkimistáknál, kik a bölcsek
kövét hajszolták éjjel és nappal, sötét szobákban vörösen lobogó
gyertyáknál, ércben, aranyban, porban, bűzös kotyvalékokban, tégelyek és
görebek közepette. Nem találták meg a bölcsek kövét, de felfedezték a
foszfort meg a puskaport. Az alkimia helyett a kémiát. Talán ez lesz a
sorsa a világbéke szegény alkimistáinak is, akik most a tudomány minden
eszközével felfegyverzetten, könyvekkel és logaritmus-táblákkal a halált
akarják megkorrigálni, de egy napon majd mosolyogva és boldogan
rábukkannak az életre. Egyelőre csak puskát akarnak szerkeszteni, mely
jóságos, golyót, mely alig üt sebet, csak éppen sivít, olyan fegyvert,
mely nem ellensége, barátja az embernek. Csak dolgozzanak tovább a
laboratóriumban. Mindig vargabetüt kellett tennie az embernek, hogy
elérkezzen az igazsághoz és a hiábavaló fáradalma árán lássa be, hogy
tévedett. Hiszen amit most az arcuk verejtékével kutatnak, a jótékony és
csudatékony puska, a szelíd golyó már rég fel van fedezve. Az a
bodzabélpuska az, testvéreim, szelíd alkimisták, mellyel mindannyian
egyformán játszottunk, valaha régen, gyermekkorunkban.


LE „KAISER“.

Ez a legujabb francia szó. Még talán nincsen a szótárakban, de a
köztudatban, a lelkekben már régen benne van. Három német szót tud most
a műveltebb francia: le „kaiser“, le „kronprinz“ és le „lied“. Aki
azonban uralkodik ezeken, arra már ugy tekintenek, mint a német
enciklopédia ismerőjére, a német titkok, a német tudomány és művészet
magántanárjára. A három közül a legnépszerübb: le „kaiser“. Olyan sulyos
és félelmetes, mint egy sötét vassisak, tüzes rostélylyal. Mindenütt
mondják és írják. Babonás varázsa van. Vajjon mit tett megint? A
franciák ijesztgetik egymást. Vereségeiket eltagadják. De szívesen
találnak ki valóságnál sötétebb rémmeséket, hogy azoktól féljenek.
Ezeknek a meséknek, melyek már majdnem francia népmesékké váltak, a
központja a császár. Észre se veszik, hogy nő sisakja körül a _gloire_.
Kétségtelen, a gyűlölet hangján krónikáznak, de a hang nem szívből jövő,
kissé magas, kissé tulzott: hamis. Néha udvarolnak is a császárnak, aki
a távolban – sötétben – áll. Tudja meg, ha mi vendégül látjuk, fehér
kenyeret kap, nem feketét, rozsosat, burgonyásat, mint a maga katonái.
Mert a párisiak gavallérosak és urak. A német azonban nem ismeri se a
„pain de fantaisie“-t, se a fantáziát.

A császár hasonlóan van a franciákkal. Állandóan francia földön
tartózkodik. Békében nem csinált titkot abból, hogy barátja a két nép, a
két nemes és értékes kultura közeledésének, és sohase mulasztotta el az
alkalmat, hogy hangsulyozza is, amit érzett. Nem szerepelhetett
birodalmában olyan francia színtársulat, hogy a császár meg ne jelenjen
páholyában. Előadás után a szereplő mademoiselle-t és monsieur-t magához
kérette, legmagasabb elismerésének adott kifejezést, nem egyszer
termeibe is meghivatta őket, bizalmasabb estélyeire, egy kis indulatos
szavalásra. Gyönyörüen beszél franciául. Szónoki heve a német mondatok
csúcsíves épitményében épp ugy érvényesül, mint a francia nyelv
nyugodtabb román vonalaiban, és szavaiból nemcsak az ősi germán harc, a
nibelungi kardcsörgés hallatszik ki, de a szellem is, a szikrázó,
rakétázó szellem, mely a franciák készsége. A császár mindig kész
szónokolni és _bonmot_-kat mondani. Ebben a háboruban is hány ily
talpraesett, elegáns nyilatkozatot tett, mely huszonnégy óra alatt
befutotta a világsajtót. Határozottan franciás a gesztusa. A népet, mely
ellen hadat visel, ismeri és becsüli. Talán innen van, hogy nem akar
tágitani mellőle. Az angol számára csak a megvetése marad. De ezé a népé
a haragja, a férfias bánata, hogy csalódott benne. Végzetes és személyes
ügye a francia háboru. Ugy érzem, nem is a történészek, de az uj
igazságokon edzett lélekbuvárok deritik majd fel, hogy a történelmi
szükségességen kivül milyen atavizmusban gyökeredző lélektani okok
működtek közre, hogy háboruba került velük a császár, akinek a neve
franciaverő nagyapja neve, és aki kisértetiesen azonos körülmények közt
inditotta meg háboruját a franciák ellen, hasonló nevü hadvezérrel.
Mindegyik fia a franciák ellen harcol. Ő maga pedig leszáll a
lövészárokba, a föld alá. Amikor kilép, egy elfogott francia század áll
előtte. Tábornokai kedveskedtek neki. Megmutatják a császárnak, milyen a
francia katona, s a francia katonának, milyen a császár.

Ez a jelenet rostandi és rímes versekben van írva, de vannak a háborunak
shakespeari jelenetei is. Azokról majd számot ad a történelem,
kaulbachi, hogarthi, bruegheli színekkel. Mi csak azt vesszük észre,
hogy két nagyszerü nép ölelkezik, mely mindig keresve-kereste egymást,
két végzetes, féltékeny, marakodó szerelmes a csatatér nászágyán,
halálos együttlétben, két nép, melynek szüksége van egymásra, mely
izgatja és fűti egymást, mely a másik nélkül csonka, a francia és a
német, a kiegészítő-színek, a szellem és a tudás, a művészet és a
tudomány, a chanson és a lied, a mámoros és a higgadt, a daloló és a
gondolkozó, a könnyed és a sulyos, a lélek és a test, a fekete és a
szőke, a kis vörösbugyogós és a nagy dragonyos, két nép, mely végre a
kard által érti meg, hogy egymásra vannak utalva. A rekedt és véres
lármából pedig egyetlen szó rikolt ki. Az első német szó, amit a francia
megtanult, a barátságos francia-német nyelvtan első szava: – le
„kaiser“.


KALENDÁRIUM.

Kaptam egy uj naptárt. Kis nyomdászfiu hozta, még nyirkos volt a
papirja, még párolgott rajta a piros és fekete festék. Ideállitottam az
íróasztalomra. Ma – késő éjszaka – lapozgatni kezdtem az uj
kalendáriumot. Mondhatom, kellemetlen olvasmány. Már a címe is
követelődző: 1915. A lélek tar sziklatetőkön, sivatag homokon,
ismeretlen tájakon bolyong, szeretne visszafutni a pontig, ahonnan
indult s aztán árkon-bokron száguldani előre, megpihenni valami távoli
ponton. Szövege nincsen. A lapok üresek. Nagyon is sok helyet hagytak az
„előjegyzések számára“. Ezeket a spáciumokat nekünk kell majd ellátni
„előjegyzés“-ekkel és élettel. Nagyon nehéz feladat. Mindenki mázsát
érezhet a nyakában. Nekem az az érzésem, mintha egy szigoru szerkesztő
öt rizsma kéziratpapirost küldetett volna, az utolsó percben, azzal a
meghagyással, hogy fejvesztés terhe mellett írjam tele csupa ragyogó és
választékos mondattal, hajnalig fejezzek be egy folytatásos regényt,
melyet holnap kezdenek közölni. Legjobb lenne egy betüt se írni és
nyomban lefeküdni.

Mindig borzongatóan hatott rám egy üres naptár. Ez az irdatlan fehérség
az a semmi, amitől félünk, a tartalmatlanság, melyet tartalommal kell
megtöltenünk, a kétségbeesés fehér hómezője. Talán innen van, hogy
gyermekkoromban is tréfáltam a naptárral, szepegő rémülettel, mint a
suszterinas, aki sötétben fütyül. Az üres lapokat eleve telefirkáltam
mindenféle tolakodó kérdésekkel, melyeket a leendő időhöz és leendő
magamhoz intéztem. Egy-egy messze dátum mellé ilyesmiket írtam: „_Mi
lesz ekkor?_“, vagy „_Csak nem vagy beteg?_“ vagy: „_Ugy-e, jól aludtál
az éjjel?_“ vagy: „_Szervusz, élsz még?_“ Nagyon érdekes volt megvárni
ezeket a dátumokat és visszamosolyogni arra a tudatlan emberre, aki a
kérdéseket feltette, megnőve az időben, erőt kapva a valóság
biztonságától. Semmi bölcseség sem pótolja azt, hogy huszonnégy órával
idősebbek vagyunk. Arra gondolok, hogy tavaly szintén kaptam ilyen
naptárt. Akkor is az a lapvállalat küldte, melynél dolgozom, akkor is
pont erre a helyre tettem, az íróasztalom sarkába, akkor is volt egy
éjszakám, mikor lapoztam, böngészgettem a leendő lapok gazdaságában és
játszottam a jövendővel. Megdöbbentő, hogy milyen keveset tudtam akkor.
Amit a tavalyi naptáram szélére jegyeztem, naivabb ákombákomnak tetszik
most, mint első irkám betüi. Az idén már nem merek találgatni. Nem is
ostromlom durva kérdésekkel a papirt. Tisztelettel haladok el minden
dátum mellett, mely külsőre talán jelentéktelen és semmitmondó, de
imponálóvá nő és mindent meghozhat, az lehet, amely az egész évszázadnál
többet jelent, melyet évezredek mulva is emlegetnek diákok és tanárok az
érettségi vizsgán. Nincs is piros betüvel nyomtatva. Olyan, hogy senkise
gondol rá és igénytelenül huzódik meg többi egyforma társai között.
Talán éppen ez lesz az a nap.

Hol a tavalyi naptár? Voltaképpen ugy látom, hogy az idei naptár még a
tavalyi naptárnál is haszontalanabb portéka. Sutba kerül, mielőtt
használtuk volna. Mert az idén meglehetősen kalendárium nélkül élünk.
Soha ily kevés értelme nem volt a polgári társadalom szokásának, hogy
felparcellázza az időt, megrendszabályozza és mederbe szoritsa, mely
partok nélkül hömpölyög, végtelen folyással, egyetlen tüzes és vajúdó
gomolyagban. Tábori levelezőlapot kapván állandóan csodálkozom azon,
hogy a levél írója dátumot ír és megnevezi a hét napját, hogy a
szerdának, vagy a pénteknek náluk is van értelme és jelentősége. A napok
csak az egymásmellettiségük által kaptak jelleget, az egyik a másikától,
a hétfő szürke füstje a vasárnapi lángtól, a babonás péntek az előtte
lévő napok robotjától és fáradtságától, az idegességtől, hogy még mindig
késik a pihenés, türelmetlenségünktől, melynek folytán megbotlunk a
küszöbön és kiesik kezünkből a kenyér, a tányér, az égő gyertya. Eleven
anakronizmus most a kalendárium. Nyomtalan suhannak fölöttünk ünnepek,
melyek hangulatköre máskor arany párákban fürdette az embert,
évfordulók, határjelzők, mérföldkövek maradoznak el, melyeket észre sem
veszünk, annyira igazán az időben élünk, hogy elfeledkezünk a
jelzőtáblájáról és egyáltalán nem törődünk a napok nevével és a
számával. Akik itthon vannak, ebben a tekintetben feltünően
feledékenyek. A katona pedig bizonyára épp oly kevéssé nézi az idő
tükrét, a naptárt, mint szakállas, törődött arcát a kézitükrében. Csak
érzi önmagát. A naptár, a tükör ugyis hiábavalóságokról beszél.

Az ember széjjeltépte a kalendáriumát.


ARANYVONAT.

  Figyeljetek: ez nem mese,
  Ilyent nem olvassz könyvbe se.

  Aranyt visznek az angolok
  S én rímet, verset hangolok.

  Ez a jutalom és a bér
  Anglia vére, sárga vér.

  Másutt pangás, a tőke fogy
  S a Daily News azt irja, hogy

  Kanada földjén, valahol,
  Egy aranyvonat zakatol.

  Egymásba fűzve hét vagon,
  Aranynyal rakva vastagon.

  Megy csendesen, megy hangtalan
  Sok millió dollár arany

  Asztmás, uzsorás, béna, agg,
  Cammog a vonat hallgatag.

  A mozgó Wertheim-kassza fut,
  Amerre megy, arany az ut.

  Ujjonganak a városok,
  Hiznak a hájas gyárosok.

  Gurul – nem látja senki se –
  A yankeek uj kriszkindlije.

  Egy köny… egy élet… mennyit ér?…
  Egy pennyt ér… két pennyt ér…

  Szalutál a kis vasutas:
  Ez az előkelő utas.

  Vasketreciben áll az őr,
  A karja kard, a szeme tőr.

  A fűtőt nyügzi a varázs,
  Ugy érzi arany a parázs.

  A föld oly néma, mint a sír.
  S a rongyos masiniszta sír.


KALAUZNÉK.

A kalauzok általában korán nősülnek. Egyik kocsivezető barátom évekkel
ezelőtt a perronon kifejtette az idevágó bölcseletét. „Asszony nélkül
hajitófát sem ér az élet“ mondta és nekifeszitette a kocsit a sivalkodó,
havas éjszakának. „De – folytatta – a lányok is törik magukat a
villamosok után. Nem is kell nekik más, csak a szép, piros villamosok“.
A szél pirosra-rózsásra csipte az emberismerő és életművész villamos
arcát. Elégedett volt, látszott rajta, boldog, hogy ő is „a szép, piros
villamosok“ közül való.

A piros villamosokat felváltják a sápadt kalauznék. Egyre többen
tünedeznek föl a kocsi ingó talaján. Átveszik az uruk mesterségét, akit
elhí a kötelesség, az ellenőrzést, a szigort, vagy a helyeslő mosolyt, a
jegytekercset, a csiptetővasat, a bőrtáskát és a hivatalos tekintélyt
lehellő villamossapkát, mely oly komolyan ül a fejükön, a kevés és
szegényes hajacskájukon. Többnyire fiatalkák még és igénytelenkék.
Némelyik bízvást elutazhatna gyermekjegygyel is. Olyan alacsonyak, hogy
látatlanul megbujhatnának egy sarokban. Eddig se vettük őket észre.
Ezuttal bizonyára csak az egyenruha pompásabb kerete emeli ki az
arcukat, a mozdulatukat. Szelíden tesznek-vesznek. Reszket a kezük az
izgalomtól, a szájukkal némán és plasztikusan megformálják a gondolatot,
kimondják halkan, többször egymás után, hogy szakaszjegy-e, vagy
szakaszátszálló? Minden porcikájukon látszik a szellemi munka szokatlan
erőlködése. Nem kis dolog az. Mindmáig csak kovász, só, cukor, lug,
nagytakaritás, vagy szoptatás, de most munka, merre és meddig,
emberismereten alapuló törvénykezés, ki a csaló és ki nem, felelős
itélethozatal, szakaszjegy-e, vagy szakaszátszálló? Ugy csiptetik le a
jegy papirját hogy elfintorul belé az arcuk. Azt hinné az ember, hogy
eleven húsba vágnak és fáj nekik. Nem csoda, hogy némelyiknek kigyullad
mind a két füle. Ez a két kis rubinlámpa aztán megvilágitja a halvány
arcot. Micsoda életek vannak leírva itten. Az ember perbe száll
önmagával, hogy olyan figyelmetlen és nem jegyez föl emlékezete
jegyzőkönyvében minden vonást. Mert akkor ismernie kellene ezeket az
ismeretleneket is, akik itt éltek közöttünk, e város gazdag mélyein,
elsuhantak a járókelők között, egy csecsemőt, vagy egy piaci szatyort,
az élet terheit cipelve mentek tovább a köruton. Szemük apró, mozgékony
madárszem. Majdnem mindegyiké egyforma. Arcuk közt sincs nagyon sok
különbség. Gyermekektől kiszítt mellükre jól simul az egyenruha. Rövid
pályafutásukon jó hivatalnokoknak bizonyultak. Még nem láttam nőkalauzt,
aki el ne kérte volna valakitől az igazolványát. Ez a nő lélektana. Mig
nem tudja valakiről, hogy nem gazember, addig nem hiszi el róla, hogy
nem gazember.

Lassan-lassan bizonyos kis öröm nyílik nekik. Olyan kicsiny és halavány,
mint egy poros mezei virág. Társadalmi életet kezdenek élni az
egyenruhás kalauznék. Kéz a kézben sétálnak, pajtási meghittségben, mint
a fiatal rekruták. Tartsunk össze, kalauznék. Szolgálat után haboskávét
iszunk, vagy elmegyünk akárhová és majd nagyon nagy borravalót adunk mi
is, mint a többiek. Mert nincs nagyobb öröm szegény ember számára, mint
nagyon nagy borravalót adni. Mellettük ballag egy tizéves fiucska, a
pályavigyázó, zászlócskával, lámpával. Az is pirossal szegett fekete
kalauzegyenruhát visel. Hasonmása az apjának. Most már tudom, hogy ezek
a nők szülik a leendő kalauzokat. Vannak kalauz-dinasztiák. A kisfiuk
kis kalauzegyenruhát kapnak, mely mint a bibliai szőttes köntöske velük
együtt nő és mire felserdülnek, nagy kalauzok lesznek, mire
megzuzmarásodik a hajuk, a fejlődés és a faji kiválasztódás törvénye
szerint, komoly és illedelmes ellenőrök lesznek, akik kedvesen
tisztelegnek az utazó közönségnek. Anyjuk már most is illedelemre,
jómodorra, szerénységre oktatja őket. Mondd meg, kis fiam, szakaszjegy
vagy szakaszátszálló? Hazamenet pedig halkan beszélnek a kalauznék. Nem
arról, miről molett babaasszonyok, akik a villamosban meg nem értetten
maguk elé merednek, hogy lovagjuk másnap a kishirdetések közt „ezen a
már nem szokatlan uton“ ismeretségüket, természetesen „tisztességes“
ismeretségüket keresse, az uj sajtótörvény szerint. Problémákat adnak
fel egymásnak a kalauznék, furfangos, agyafurt, fogós szakkérdéseket,
mint a sakkozók és a kártyások. Mondd meg, kedves kartársnő, mit tennél
ekkor és akkor? Ha például a szakaszjegy helyett meg nem bocsátható
hebehurgyasággal szakaszátszállót adnál. Olyan szürkék és szentek, mint
a por. Nincs bennük semmi nőiesség. Az, amit mi nőiességnek nevezünk,
csak egy kis osztály önzése és fényüzése. Ezek a nők dolgoznak.
Mosolyogni nem érnek rá. Nem is különös, hogy fejükön ellenzős sapka
van. Az arcuk majdnem férfiarc. Azon sem csodálkozom, hogy mikor
találkoznak egymással, keményen és férfiasan szalutálnak.


SOKLEVELÜ BOGLÁRKA.

A heidelbergi füvész messze-messze földről eljött ide hozzánk, a
gyönyörü földre, egy magyar virágért. Mindenkor megható lenne az utja.
Még békeidőn is. Most azonban háboru van, nálunk is, náluk is. A német
professzor – aki bizonyára jó hazafi – mégis felül a gyorsvonatra,
igazolja magát a német, az osztrák és a magyar határon, három országot
fut át, hogy ideérjen, egyenesen a virág karjaiba. Nem engedi zavarni a
maga boldog cirkulusait. Katonáink nem is zavarták. Csak a parasztok
fogtak gyanut, hogy az idegen úr tilosban jár, kémnek nézték, rendőrök
kezébe adták s majdnem agyonütötték. Kis híja, hogy ép bőrrel menekült
meg. Mindez pedig egy ringy-rongy virág miatt, a soklevelü boglárka
miatt.

Soklevelü boglárka: nem ugy hangzik, mint egy leánynév, melyet a báli
tudósitásokban olvasunk, a megjelentek névsorában? Gyöngyike, Icike és
Katóka között foglal helyet soklevelü boglárka-kisasszony, akinek
predikátuma bizonyos nemesi származásra enged következtetni. Kacér és
negédes, termete nyulánk, homlokán diadémot visel. Ritka kis virág a
soklevelü boglárka, aki hosszu-hosszu kocsányon hordja fejét,
gallérkáját pedig maga-kelletően huzza össze a nyakán. Lehellete
kámfor-illatu. Minden porcikája méreg. Olyan, mint egy roszlány, a szája
seb és bűn, omlatag és előkelő betegség, de annál csábitóbb és távolban
élő jámbor szerelmesét annál szilajabbul vonja magához. A német füvész
sokat is gondol rá. Esténkint otthon kigyullad a homloka. Tesz-vesz a
herbáriumában, nézegeti a preparátumait, járkál a dísznövények s a
parasztvirágok közt, de állandóan arra gondol, hogy valahol távolban, a
gyöngyösi lankán, a magyar földön vár rá egy virág, a kiválasztott, az
egyetlen, a különös, melynek nincs sehol se mása. Az ő élete a soklevelü
boglárka nélkül fabatkát sem ér. Mit néki a többi virág, ez a
leánysokadalom, melyet személyesen ismer, az ibolya készenvett kék
kartonruhájában, vidéki színpadok naivája, a búzavirág, ez a
parasztmenyecske, a szegfű, ez a buta és szép házilány, a nefelejts, ez
az aggszűz, a napraforgó, ez a kövér bálanya, a bársonyka, ez a
zárdanövendék, a liliom, ez az apáca, aztán a borsóvirág, a
proletárlány, aki fehér ingecskében teng-leng, vagy a pompás nőszirom, s
a pipacs, az olcsó pirosruhás utcai lány, a primadonna-rózsa, aki festi
magát, a jácint, aki egy csinos kasszahölgyhöz hasonlit, a hóbortos
szarkaláb, aki rongyos szoknyában kószál, s a többi mind, a katáng, a
hajnalka, az aranyvirág, a szerénykék, az érzelmesek, a könnyezők és a
többiek, a gőgösek, a dahlia, ez a szívtelen dáma, az orkidea, ez a
főuri kokott, végül az eszelősek, a gonosztevők, az őrültek, a
csalmatok, a falu bolondja, vagy a nadragulya, a keritőnő, a balkörmü
parasztasszony, aki méregkeverés miatt már börtönben is ült és most
szégyenében gazos árokparton, keritések mellett elátkozottan bujdosik.
Ez a cifra társaság csak untatja őt. Végzetes szerelme számára csak a
soklevelü boglárka létezik. „Tavasszal nyilok, magyar földön, a
gyöngyösi lankán“ sürgönyzi neki a kis virág. „Megyek, édes“ sürgönyzi
vissza a professzor. Akkor aztán a mondott időben, pontosan, mint egy
szerelmes és mint egy német tudós, meg is jelenik a találkán.

Csak az igazi szerelmeseknek van ilyen kalandjuk, akik vidékre
ruccannak, hogy valamelyik rejtett utcácskán találkozzanak a kedvesükkel
és aztán hajnalra kelve tovább utazzanak az első gyorssal. Ki érti meg
őket? Minden ablakban gyanakodó tekintetek. A parasztok pedig rájuk
uszitják a kuvaszaikat s vasvillával üzik ki a hetedik határba. Aki nem
békés polgár, az már gyanus. Akár szerelmes és csókot keres, akár tudós
és virágot keres. A mi tudósunk bizonyára izgatott volt, mint az, aki
leányt szöktet, talán félre is csapta kissé a kalapját, talán reszketett
is a keze, drága mámorában. Ezzel árulta el magát, és innen
magyarázhatjuk, hogy idillje a rendőrségen ért véget. Ha csak ugy
szerette volna a virágokat, mint azok, akik a köruton találomra vesznek
egy csokrot, s aztán hazaviszik és ibrikbe dugják, akkor senkivel se
jött volna meg a baja. Ez a virágszerelem polgári, józan és törvényes. A
társadalom megérti és védi. De ő szenvedélyesen szerette a virágját,
rendkivüli és törvénytelen szerelemmel. Ez természetellenes és a
társadalom kárhoztatja is, mint mindent, ami mértéktelen. Még a szépség
mértéktelenségét sem türi. Csak feleségül kérheted a virágot, ágyashiten
nem élhetsz vele. Mindegy, a német professzor megszenvedett már érte, és
volt egy kalandja is, talán az első kalandja életében. Most már tul
ungon-berken és minden veszélyen, viszi haza a magyar virágot, egy
nászutas boldogságával. Otthon majd könyvet ír róla, szigoru, tudományos
könyvet, sok műszóval, ábrával és idézettel. Igy vall szerelmet egy
német tudós. Virágja mellé pedig odabiggyeszthet egy uj, nem tudományos
tanulságot, amit itt kapott. Azt, hogy a szeretetünknek a szenvedés adja
meg az értékét és a mértékét. Eddig is szerette a soklevelü boglárkát,
de csak ábrándosan, áldozat nélkül, a szobája csöndjében. Most
szenvedett érte, majd az életével fizetett, jogot szerzett hozzá. A
lovagjává vált.

Képzeljék, hogy szereti majd ezután a soklevelü boglárkát.


ÉS A KÖLTŐ?

Mindenki azon tépelődik, mi lesz a költővel, hol a helye, mi a
jövendője? Értsük meg, nem is annyira a költőről, mint csak az európai
költőről van szó. Mert e világrengés hatása alatt máris ki kezdjük
érezni, hogy amit azelőtt költészetnek neveztünk, az csak ennek a vén,
rücskös, finom, szenvedő világrésznek a terméke, mely huzamos ideig
békében élt. Amerikára azelőtt ugy gondoltunk, mint az acélhengerek, a
gyárak, a villamos-sebesség országára, ahol a muzsák – az üzleti
lármában – félve sütötték le hosszu szempillájukat. Kétségtelen, hogy ma
az európai művelődést egy más világrészbeli, például egy amerikai vagy
egy indiai bölcs szemében nem az összeírt könyveink és remekműveink
masszája jelenti, nem is az a csöndes, mélypiros izzás, mely az
önkivületben levő lélek mélyén mutatkozik, de a szervezettségünk, a
negyvenkettesünk, az iparunk haladása, az ágyúnk, a katonaságunk.

Nem régiben találkoztam egy keleti emberrel, aki főhibánkul azt rótta
fel, hogy el vagyunk európaisodva. El vagyunk európaisodva? Ő ugy
értette, hogy le vagyunk európaisodva. Mert az európai kultura – valljuk
be mi is – nem jelent világelvet, ez a szempont és lélek nélkül való
élet, az europizmus nem könyv és könny, ez a gyár, a légfűtés, az
automatagyufa, a _b. u. é. k._ névjegy, az irodalmi főpróba, a _five
o’clock tea_. Az europizmus nem shakespearei és goethei mondatokban
testesül meg, de ilyen felírásokban: „_Szinház után X. kávéházban
találkozunk_…“, „_Tilos a fűre lépni_…“, „_Zálogcédulákat veszek_…“,
„_Éjfél után friss, meleg étkek kaphatók_…“, „_Ebekkel nem szabad a
vendéglőbe lépni_…“, „_A növényeket a n. é. közönség figyelmébe
ajánljuk_…“, „_Két évi jótállással_…“ Csupa máz, tartalom nélkül, afféle
kényelmes világhazugság, melyet kéretlenül mindenkire rá akarunk
erőszakolni. Nem centrifugális, csak centripetális kultura. Meztelen láb
lakkcipőben.

A európai irodalom félig már gyári iparcikké, félig a színházak mocskos
üzleti számitásává vált. Hogy ez az irodalom elpusztul, hálaistennek, az
bizonyos. Hogy a másik nem pusztul, nem pusztulhat el, az is bizonyos.
Talán nem lesz annyira divatos, talán kevesebb lármát vernek körülötte,
talán megkisebbedik majd a smokkok száma, a költészet azonban tovább él.
Még nagyobb egyedüliségben dolgozik a költő, olyan magányban, mint a
keleti fakir. Semmi esetre sem lesz jó üzlet költőnek lenni. Szőrcsuhát
kell öltenie, önkényes számkivetésbe kell mennie, még többről le kell
mondania annak, aki eddig majdnem mindenről lemondott már. A történelem
bebizonyitotta, hogy azokban a korokban, amikor egyetlen általánositó
elv uralkodott a világon, a szigoru doktrinák és paragrafusok alatt
mindig lélegzett az eleven lélek, s csodálatos kulturák nyíltak a
sziklán és a homokon is. Soha annyi szív és lélek nem volt például, mint
a középkorban, mikor a biblia volt az egyetlen könyv, a _homo unius
libri_ mesékre, versekre, rendkivüli álmokra szomjazott. A militárizmus,
mely minden jel szerint olyan uralomra jutott ma, mint a középkorban az
egyház, nem semmisiti meg a költészetet, csak a költészet divatját.

Megismétlődik majd a régi mese. Hiszen ma ujra felosztják a földet. „Die
Theilung der Erde.“ A hadvezérek karddal szabdalják darabokra a
térképet. Mindenki jelentkezik, mint régen, a földműves, a kalmár, a
kis- és nagyiparos, a merkantilista és a kommerciálista s mindenki
megkapja az őt megillető részt. A költő utoljára jön. Megint nem marad
semmi, egy talapalattnyi föld sem. Mit tegyenek? Ujra odaadják neki az
eget. Az nem kerül semmibe. Abból az égből, amelyen a hadipilóták
cikáznak, jut számára egy foltocska, melyen szabadon élhet, a kedve
szerint.

Csak kissé magasabbra kell repülnie.


LEGENDA EGY HÁBORUS HUSVÉTRA.

Si qu’y r’viendrait, si qu’y r’viendrait.

JEHAN RICTUS.

Steinlen rajzolta meg Őt, sokszor egymásután, ugy, ahogy mi elképzeljük.
Ezeken a mindig ismétlődő képeken sovány és fakó, de minden pátosz
nélkül való, nincs apostoli ruhája, keresztje sincs, látható, csak egy
szegény proletár, kinek a koplalástól hegyes az orra, mint a halottaké.
Mellette, vagy vele szemben, vagy mögötte egy cilinderes koldus kullog.
Annak is horpadt az arca és bozontos a szakálla. Nagyon hasonlit
egymáshoz ez a két nyomortestvér. A díszlet, melyben helyet foglalnak,
nem keleti. Egy nyugati világváros erkélyes, aszfaltos körutait látjuk s
kirakatokat, melyekben cifra holmik vannak, vagy egy utcapadot, melyre
fáradtan ülnek le ketten, Ő és a cilinderes koldus. Jehan _Rictus_
álmodta igy, aki modern époszt írt a feltámadóról, a bolyongóról, a
sohasemnyugvóról, a visszatérőről, a kisértőről, a koldusok, az éjjeli
árusok, az utcai lányok, a kintornások, a rikkancsok, a korhelyek, a
lakástalanok, a szegények és szenvedők szennyes nyelvén. Mi az álmot
tovább álmodjuk és folytatni próbáljuk a költeményt 1915 tavaszán.

„… Budapestre is megérkezett. Nem adtak neki szalonkocsit és a fülkére,
ahol utazott, nem ragasztotta föl a vasutas a sárga papirszalagot,
melyen az áll, hogy: „_bérelt szakasz_“. Megváltotta a harmadosztályu
jegyét és állt, vagy üldögélt a fapados fülkében, mely olyan szagos,
mint az állatsereglet. Sokan tolonganak itt, öreg népfölkelők batyukkal,
ujoncok barna katonaládákkal, kehes parasztok, akik szortyogtatják rövid
pipájukat, gyujtogatják a kénes masinát, köpködnek és hortyognak s
asszonyok, ölükben rongyba burkolt csecsemővel, heptikás
gépirókisasszonyok, éjjeli pincérek és borfiuk, akik hajnali piacra
mennek a vásárcsarnokba. Nagyon szelíden és nagyon szerényen huzódott
meg, ugy, hogy senki sem vette észre. Egy skarlátos fiucska mellé
telepedett, akinek a teste tele volt pörsenéssel s a torka be volt
kötve. A pesti doktorhoz hozta fel az anyja. Amikor a vonat befutott az
állomásra, nem oda, ahova a gazdagok vonata, csak egy hosszu, zsindelyes
pavillon mellé, ahonnan még gyalogolni is kell, hogy az ember kiérjen,
leszállt a büdös vonatról és ballagott kifelé.

Nem volt csomagja. Mégis nehezen ment. A válla meggörnyedt és ugy
érezte, újra elesik, az ívlámpák alatt, az állomás fényes órája alatt,
mint mikor a gyalulatlan keresztet cepelte. Az, amit vitt a szivében,
nehezebb a keresztnél. Arca sohase volt ilyen szomoru. Még akkor sem,
azon a rendkivüli, érthetetlen éjjelen, mikor porba nyomta a homlokát s
jött a tömeg, lámpákkal és fustélyokkal, fáklyákkal és botokkal s tudta,
ez az utolsó éjszakája. Mit is keres itten? Lassan kiért a térre és
onnan a Rákóczi-utra. Még lélegzettek a lámpák. A mulatóhelyek, dongó
kaptárok, ontották magukból az emberrajt. Némelyik embernek bordó volt
az arca és a pezsgőtől dadogott a nyelve. Látott nőket is jönni,
sáfrányhajakkal és a fülük cimpájában hamis gyémántokkal. Egy hájas
polgár nyitott egyfogatuban hajtatott haza, és levette keménykalapját,
hogy szellőztesse fejét. Valami huncut kuplét fütyörészett, ami nagyon
tetszett neki. Ő megállt a járda peremén és csodálkozott. Azt hitte,
hogy itt döbbenet fagy az arcokra, és mindenki azokkal van, akik most a
kárpáti hóban meghalnak. Akkor azonban arra gondolt, hogy az ő halála
napján is vigadtak az emberek, táncosnőkkel és zeneszerszámokkal, arra
gondolt, hogy sokan a bor ízét élvezték a szájukban, mig ő a halál
ízével telt el s az ecetes meg az izsópos spongyiát rágta, arra gondolt
alázattal és véghetetlen türelemmel, hogy a szenvedésünk csak nekünk fáj
annyira, másoknak nem és megbocsátott nekik.

Régi emlékek kóvályogtak az elméjében, melyekkel az embert boldoggá
akarta tenni s egy szó ostromolta, különösen, a drága, szelíd, jó szó:
szeretet. Kimondta, többször egymásután, hangosan, magát hipnotizálva,
leejtette az aszfaltra a szót s az ugy pöngött, mint a lyukas krajcár.
Mit gunyolod magad? Régi pénz ez, aminek már nincs értéke. A vámosok, a
publikánusok, a posztó- és bakkancsbetyárok, a lisztuzsorások és
huscsalók rég kivonták a forgalomból. Nem is értik meg. Meg se ismerik,
valamint őt sem ismeri meg itt senki. Nem kell félnie, hogy valamelyik
szemfüles riporter a reggeli lapokban leálcázza inkognitóját. Csak a
sarki rendőr méregeti végig, gyanakodva. Különösen, hogy meg-megáll az
ujságkirakatok előtt, ahol villanytűzben vörös-fekete-zöld betükkel
pompáztak a hírek. Sápadtan olvasta a halottak számát. Olykor látott
egy-egy embert, aki kivette az erszényét s a gyüjtőszekrénynyé alakult
ágyu szájába bedobott pár fillért, hogy igy gyakorolja az irgalom
kötelességét. Félénken mosolygott reá. Beszélni már nem tudott és nem
akart. Azok a szavak, melyek valaha keleti bőséggel, lángolón és
mézesen, szilaj patakzatossággal ömlöttek a szájából, elfagytak és
összeszáradtak, a fájdalomtól megdermedtek, a hidegtől meggémberedtek.

Nem is időzött sokáig itten. Alig derengett, a szegénynegyed különböző
részein tünedezett fel. Végigsétált a Kápolna-utcán, látták a Dob-utcán
s később a külső Váci-uton. Itt már köszöntek neki az emberek, akik
félelemből mindenkinek köszönnek. Némelyik majdnem olyan alázatosan
köszönt, mint egy országgyülési képviselőnek, de akkor hátrafordult és
látta, hogy tévedett, kár volt köszönni, az ismeretlen ur nem
országgyülési képviselő. Nagyon elfáradt. Leült egy ládára. Szállást
kért egyik-másik felebarátjától, de azok valami segítőbizottsághoz
utasitották. Pénze is fogyatékán volt. Mindössze harminchárom krajcár.
Egy kapu aljában olvasta meg, és eszébe jutott, hogy ez még villamosra
sem elég. El kell pedig intéznie több dolgot, a kápolna-utcai asszony
államsegélyét, meg a dob-utcai cipőfüzős ember lakásbérét, meg a „külső
váci-uti 7 Gyermekes tüdő Vészes özved“ ügyét, aki hiába teszi be
mindennap a lapokba jajveszéklését, melynek egyszerü cime az, hogy
„kérelem“. Felszállt egy pótkocsiba, meredek emeleteket mászott meg,
melyek oly magasak, mint az olajfákról elnevezett hegy, s a szemét, a
cselédpomádé, a mosogatólé ősrégi páráit árasztják. Délben megebédelt
egy népkonyhában. A hadikenyeret szelíden vette a kezébe. Kettétörte,
régi, hagyományos mozdulatával. Amikor beléharapott kicsordult a könnye.
Attól aztán sós is lett a sárga, édes kenyér.

Délután egy kávéházba ment. Nem volt előkelő hely, de ő – az előkelőség
– sohasem keresett ilyesmit. Mindig tudta, hogy embernél nincs nagyobb
és előkelőbb, és azok, akikkel időzött valaha, pont olyan tanyázó,
facér, levegőbe bámuló szerencsétlenek voltak, akár a kávéházi emberek.
Nézte az utcán a fekete fátyolokat, melyek fellegekkel takarják az anyák
arcait. Kapott alamizsnát is, s az aki alamizsnálkodott, ugy ment el,
mintha őt jutalmazták volna meg. Sok katonát látott. Tűzért és huszárt,
bakát és szekerészt, virágos és pántlikás menetszázadot, s a sebesültek
lassú processzióját, akik a félhomályon át a kórházba tartottak. Hosszan
és mélyen nézett meg minden embert, minden arcot, hogy soha, de sohase
feledje el. Emlékezett római katonákra, akik egykor a szenvedése teljét
látták, a sisakos centuriókra, akiknek az arca olyan volt, mint a
farkasoké és hiuzoké. Ezek a katonák nem voltak olyanok. Olyanok voltak,
mint a báránykák. Szelíden mentek egymás mellett és a szemük a galambok
szeméhez hasonlitott. Báránykái, galambjai voltak ezek a földnek,
testvérkéi az élet s a kötelesség bús keresztjén, akik a nyári fűben
futkározó mezei poloskát és katalinkát is kikerülik, nehogy a lábuk
eltiporja s kinyitották a kalit ajtaját a rab madárnak s az ebüknek
enni-inni adtak, kuckót a kemence mellett. Most lassan lépegetnek,
botra-mire támaszkodva, porszürkén, a porszürke alkonyatban. Egy
pillanatra közel, nagyon közel lépett hozzájuk s a régi, hasonlatos
modorában azt mondogatta, hogy bár szürkék, mint a por, tündökletesebbek
a napnál és a karbunkulusnál. A katonák nem vették észre. Csak egyetlen
katona. Nagyon kis katona volt ez. Még a közlegénynél is kisebb. Mert az
egyik lába fából volt. Szürke kis paraszt, földturó féreg, a ruhája
csupa ránc, a hajtókája vásott és szurtos, a szuronya törött, a gombja
lógós, az orra görcsös, a körme csempe, nem templomos, nem bibliabujó,
bárdolatlan, lepcsesszáju, még írni-olvasni-sem-tudó katona. Ment a
többivel a kórházba a mankóján, mely már megtanult vele járni. Amikor
azonban meglátta a járdán az idegen embert, allelujázni kezdett,
hirtelen eldobta a mankóját, a falábát a bakancsához verte, kihuzta
magát és feszesen szalutált, mint a táborszernagynak szokás, olyan
hosszan, olyan hihetetlenül hosszan, mint az ólomkatonák, akik örökké
szalutálnak.

Egyedül ez a falábu árva ismerte meg őt…“


REGÉNYES EMBEREK.


SZÉKELY FI AZ ARANY SÁRKÁNYOK KÖZT.

A székely vitéz ment egy temérdek országuton. Nagyon bus volt kedve,
mivelhogy nemrég még a muszka cár savanyu, keserü prófuntját ette, mely
olyan kemény volt, mint a szikla és olyan színü, mint a göröngy. Egyszer
nagyon elbúsulja magát savanyu rabságában, sötét temlecében,
nekifohászkodott és szépszerével kereket old. Hét napig csak
ment-mendegélt. Aztán találkozik egy anyókával. Aggyon isten, kinai
anyóka. Fogadj isten, magyar fiu. Köszönd, hogy kinai anyókának
neveztél, különben leharapom a fejed és nem mutatom meg, világ árvája, a
pekingi országutat. Csak elkiáltja magát a vitéz. Lát egy rengeteg
tornyot, színporcellánból, emeletes, szemrevaló csodatornyot, melynek
milliom csengetyűje bolondul csengetyűz a szélben. Valaki jön eléje,
színes napernyővel. Nem tudja, hogy ember-e, vagy némber, de később
látja, hogy csak bolond az istenadta. Kontyos-copfos szerzet volt,
cifra, mint a papagály, az arca sárga, mint a kólika, vidám is, szomorú
is, a mosolygása cukor és epe. Erre nagyon elneveti magát a vitéz, mert
észreveszi, hogy itt az emberek az orrukat összedörzsölik, ugy
csókolóznak. Ételt is tesznek eléje, fűszerszám nélkül való rizskását,
cukrozott tököt, nyersen, datolyával és mandulával körülteremtettézett
édes malacot, paradicsomba hengergetett patkánycombot, sült cinegevelőt,
tűzön pattogatott rigófüttyöt, aszalt fülemiletrillát és más egyéb
keserves istennyilát. Sírni kezd a székely fi, abban a hitben, hogy csak
bolonddá tartják a vendéglátói, s az anyjuk kínjába kivánja őket. Tréfás
házikók, bolondos paloták közt ődöng sok éjszakán, csunya lármában.
Aranysárkányok vicsorognak rá, mint otthon a kuvaszok, s kilenc áspis
ágaskodik feléje s kilenc ördög tekergőzik a karjára. Mind levágja a
földre. Akkor hirtelen észbekap, hogy minderről már hallott egyszer,
gyermekkorában. Az anyja mesélte neki, valaha székely földön. Megy még
két utcát. Ott pedig tul az óperenciás tengeren már nincs semmi. Csak
egy fekete lyuk van. Bizony a világ végére ért. Le is ül a földre s
körülnéz s csodálkozik s lábát csendesen lelógatja, a semmibe.


RÓZSASZÍNHAJU TRAFIKOS KISASSZONY.

Vidéken, egy alföldi városkában pedig él egy trafikos kisasszony. Nem
igen lehet kisasszonykámnak-lelkemnek nevezni. Amikor a dohánynyal
kezdett foglalkozni, tizenhatéveske volt. Most legalább negyvenöt
éveske. Vánnyadt, szegény kisasszony ez, az arca már töpörödött, a szeme
vaksi. Haja rózsaszínü. Valaha barna volt. Később, egy tavaszi napon,
megfestette – aranyvízzel – sáfránysárgára, aztán lenszőkévé fakult,
majd a haladó évekkel, lila, piros, végül rózsaszínt öltött. A trafik
asztala mögött, mig a trabukókat osztályozta és a bélyegeket szaggatta,
várta a vőlegényét. Nem hozta meg semmi, sem a husz, sem a harminc, sem
a negyven éve, sem a sárga, sem a lila, sem a piros haja. Közben az ajka
is felpöndörödött. Hogy a katonák a frontra mentek és beszaladtak hozzá
egy cigarettáért, egy csomag dohányért, mindegyiktől elbúcsúzott,
mindegyiknek adott valami emléket, egy amulettet, egy érmet, hitvány kis
ólomláncon. Most már van egy hazugsága és egy vőlegénye. Nem tudni, hogy
a sok katona közül melyik az. Egy napon, mikor a veszteséglistát
böngészte, halkan felsikoltott. Valakit kiválasztott a
veszteséglistákból. Másnap gyászruhába öltözködött. Soha senkit nem
gyászoltak ennyi hűséggel, mint ezt az alvó hőst az orosz síkon, akit
senkisem, ő sem ismert. A világháboru sokakat megfosztott a
vőlegényüktől. Neki adott egyet. Nem vénkisasszony már, csak özvegy,
holtáig búsuló ara, érdekes regényhősnő. Szegény kis beteg madár,
üldögél a trafikban és beszél róla. Már nyugodt és boldog. Önérzetesen
válogatja a trabukkót és tépi a bélyegek recéit. Délutánonkint pirosra
sírja a szemét és rózsaszín hajával törölgeti.


MENYASSZONY A KÁVÉHÁZBAN.

Hajnal felé – abban az időben, mikor a kávéházi székeket az asztalokra
rakják és söpörni kezdenek – bejő a pesti, köruti kávéházba egy fiatal
hadnagy, egy leánynyal. A hadnagy hadifelszerelésén, a tiszti zsákján és
a látcsövén látszik, hogy az arcvonalra indul. Valószínüen a reggeli
vonatot várja. Kisérője, a leány, különösen van öltözve. Sem kalapja,
sem fátyola, hajadonfőtt rohant az utcákon, kibontott, szőke hajjal,
fehér ruhában, fehér cipővel. Ujjain szikráznak a brilliánsok. Nagyon
sok gyűrüje van. De nem tudni, a gyémántok hamisak-e, vagy sem. Lehet,
hogy most kelt fel az ágyából, valaki megkopogtatta az ablakát és onnan
ugrott ki, egyenesen a lovagja karjába, erre a hajnali búcsúra. Konyakot
isznak mind a ketten, gyorsan. Egymásután gyujtanak a cigarettákra. A nő
hadarva beszél. Néha hátraveti a fejét, trágár taglejtéssel, mint az
utcai leányok. Aztán látjuk, hogy a két szeméből eszelős könnyek
gördülnek. Feleség ez, vagy szerető? Leány, vagy asszony? Cseléd, aki
felöltözött a kisasszonya ruhájába, vagy bolondos naiva, színésznő, aki
egy arisztokrata hölgyet játszik, vagy egy arisztokrata hölgy, aki beül
a kávéházba, életében először, a történelem rendbontó parancsára? Nem
tudjuk és sohase tudjuk majd meg. A rendezés hősi és nagystílü. Künn
utolsót lobban a citromsárga, áprilisi telehold. Nem is kávéházi
vendégeknek látszanak, csak színészeknek, akik a tragédia utolsó
jelenetét játsszák. Ugy isszák a konyakot, a színes liköröket, mint a
színpadon szokás. Szavuk egészen valószínűtlen. Talán csak mímelik a
beszédet. Nem is kérik a pincért, az asztalra vetnek egy huszkoronást, a
színpadi bankót, és elmennek. Mert szól a történelem csengője. Vége a
felvonásnak.


ALFÖLDI BAKA A JUNIUSI FÜVÖN.

Alföldi baka hever a juniusi füvön. Ő a magyar, a csodálkozó katona.
Atyafi, mit látott? Nem igen tud felelni, de a szájára ráül a
megilletődés, mint aki a meséből, a holdból pottyan a földre. Vándor
bakancsa térdig gázolt a sárban, a homokban, a nedves gazban.
Találkozott ismeretlen népekkel. Cserkesz lovasokat fogott el, akik
törpe lovakon ültek. A keleti főurak zömökök voltak, hosszu-hosszu ősz
szakált viseltek, mint a törpék, szemükben a mesebeli emberek sunyi
nézése, lábukon sárga csizma, ruhájukon sujtások tiszta aranyból, a
kardjuk foglalata ezüst, markolatját pedig drága gyöngyök rakták ki.
Ezek még a középkorból valók, fringiájukkal, gazdag csiri-csáréjukkal. A
németek már találkoztak az orosz földön élő germánokkal, de most a
magyar káprázó szemmel látja, hogy arrafelé ilyen népek is laknak,
melyek vele – szegről-végről – rokonok. Régóta elszakadtak tőlünk. Arcuk
elsenyvedt az évszázados szolgaságban, bőrük olajzölddé cserződött, de a
szegény vogulok és osztjákok házai még hasonlitanak a magyar kunyhókhoz.
Gémes kutat találni ottan, akárcsak a magyar Alföldön. Ha összejön
velük, az orosz zsoldban szolgáló vogullal és osztjákkal, félig-meddig
meg is érti őt a mienk, mert a kéz náluk is kéz, a hal náluk is hal és –
istenem – a vér náluk is vér. Erről dadog a magyar baka, itt a pesti
pázsiton. Mesét mond azokról a népekről, melyeknek egy éjszakán
megoldódott a nyelve. Sokáig halljuk majd ezeket a meséket, később is,
tiz-husz év mulva, száz év mulva egy magyar falu gyertyafényes
éjszakájában.


A BÁNYÁSZ.

Egy lengyel bányász sebesülten került ide és csatakos februári éjjel
együtt utaztam vele a villamoson. Mellém telepedett és megkérdezett, hol
a pályaudvar. Minden megállónál emelgette a zsákját. Mint aki sokáig nem
beszélt és szó fesziti a száját, elmondta, hogy a feleségéhez utazik,
meg a két gyerekéhez, az egyik nyolc, a másik kilenc éves, az egyik fiú,
a másik leány, ő pedig ércet fejt egy kis falu mellett Nem emlékszem
beszédre, amely végzetesebben érdekelt volna. Két idegen ember
találkozott a földgolyón. Mind a ketten pedig egy képet láttak, oly
egyszerüt, mint az ősi époszban, a viszontlátást, az ősi viszontlátást.
Valahol a hegyen állt a kunyhója. Három napig viszi oda a vonat. Ha
megérkezik, a kunyhó ablakai világosak lesznek. Talán az üvegen át – a
vörhenyes gyertyafényben – fel is tűnik az egyik gyermeke, vagy az
asszonya feje. A meredek úton néhány acetilénlámpa ég.

Arca kemény volt és fakó, nagyon emlékeztető néhány modern mester fából
faragott szobrára. Dülledt pofacsontok közt ágaskodott egy nyerges orr.
Szemei pedig kicsik, összezsugorodottak, forrók, barnák, mint a föld
alatt áskáló vakond szemei. Szegény vakond pislogva nézte a feje fölött
égő fémszálakat, A körmei feleakkorák, mint az uriemberekéi. Csempék és
csenevészek, nem is rózsaszínűek, fehérek, vérszegények, szálkások,
mintha sziklákon koptak volna el a föld és kő szüntelen csikarásában.
Hirtelenszőke bajusza búsan konyult alá. Gyér szakálla már világosabb,
látszott, hogy fiatalabb a bajuszánál és nem régóta hordja. A
villamoson, ahol máskor ujságot olvasunk, minden idegemmel körülkacsalom
az idegen embert. Elkisérem a vasutig. Ő cseppet sem csodálkozik rajta.
Megyünk együtt, természetes, mert közös célunk van, a hegyi kunyhó, a
vörhenyes gyertyafény, a gyerek és asszony feje, meg az acetilénlámpa.
Megszoritja a kezem keményen. Isten vele, jó utat kivánok, sok
szerencsét. Akárcsak századokkal ezelőtt.

Emberiség mondom magamban, sokszor egymásután. Em–be–ri–ség. Üres szó
voltál mindeddig. Akárcsak ez a szó: végeladás, vagy bútorraktár. A
szótár papiros-szava voltál, és máskor, mikor villamoson ültem, nem
éreztem, hogy a tisztelt utazó közönség is beléje tartozik. Oly mélyen
néztem pedig egy-egy idegen ember szemébe, hogy már fájdalom volt nem
megszólitani. Nem volt hozzá bátorságom. Sokszor leszálltam egy-egy
ember után, hogy egy darabig kövessem őt, mellékutcákon, sikátorokon át,
a kávémérésig, ahol a délutáni kávéját issza, nagykávé 8 kr., kiskávé 6
kr. Közelebb nem merészkedtem. Inkább tovább szőttem az életét,
képzelettel, csak papiron. Milyen felszabadulás, hogy legyőztem ideges
gyávaságom és beszéltem egy emberrel, magával a szenvedő emberiséggel.
Mikor először hallottam ezekről a kenetes fogalmakról, nem sejtettem,
hogy ily rücskösek és kézzelfoghatók. Nem tudtam, hogy részük a bányász
is, akivel egyszer majd a budapesti villamoson találkozom. Hiszen maga
az emberiség is olyan lehet, mint ő. Nem színpadokon látni, görögtűzben,
tableaukban, ahol az Emberiséget E-vel írják. Bús és egyszerű az
emberiség. Az arca gondolkozó és jó. Róla is a zsák lóg, egy nehéz-nehéz
zsák, mint a bányász válláról.


LILIOMOS KATONA.

Multkor láttam a liliomos katonát. Ne gondoljanak valahogy egy
arisztokratára. Ennek a katonának semmi köze az Anjou királyi házhoz.
Közkatona az istenadta, komiszbaka, szerény csukaszürke a többi
csukaszürke közt. Kezében egy szál eleven liliom. A menetszázad az
állomás felé tartott. Még csak a puskájukért mentek. Addig virágot vitt
mindegyik. Ki szegfűt, ki borágót, ki kamillát. Bizonyára kitünően
állhatott kezükben a fegyver is, de a virág sem állott roszul. Utolsónak
az ezred végén baktatott a liliomos katona, érzékeny sváb, alig
huszonnégy éves. Haja szőke és a szeme kék. Merev szemét az égre
szögezte. A liliomját pedig valami különös áhitattal cipelte, egyenesen,
mint körmenetekben a szentelt gyertyát szokás. Aki észrevette, zavartan
gondolkozott az úti porban. Hol látni liliomot? Tavaszi oltárokon,
májusi délutánokon, mesékben, meg aztán a szűzek szobájában, akik
krétaporral meg ecettel egyetemben liliompárával mérgezik magukat. A
sváb – virágkereskedőfajta – szakértően tartotta selyemvirágját. Csöppet
sem volt nevetséges. Azt mondta, ő meg a liliom, ég, föld, ember előtt,
hogy ártatlan. Keze nem volt fehér. Cserepes volt, durva, vörös. Az arca
se olyan, mint a kisdedek és primitiv szentek képe. Egy felnőtt férfi,
egy paraszt, egy senki visz a köruton liliomot. Mindenki utána fordult
és ugy érezte, hogy a kép stilusos. Ők tiszták. Kezükbe liliom való.


KISKÁTÉ.

Angol és francia lapok állandó rovatot nyitottak annak a
bebizonyitására, hogy a nagy német írók mennyire gyülölik a saját
fajtájukat. _Schopenhauer_, _Heine_ és _Nietzsche_ voltak az ütőkártyák.
Én erre a rovatra, másikkal felelhetnék. Feketekávé és szivar közt
azonban csak tallózok a három gazdag irodalomban és csak néhány verset
közlök le a forditásomban.

Kezdem az angolokkal.


DAL – ANGLIA FÉRFIAIHOZ.

– SHELLEY. –

  1.  Angol férfiak, mért arattok,
  Ha mindig a porban maradtok?
  Mért szőssz szegény angol takács,
  Ha a ruhád elhordja más?

  2.  Mért hizlalod, véded, amig van
  Erő karodban, holtodiglan,
  Ki szivja életed erét
  Komisz uradat – a herét?

  3.  Angol Méhecskék, mért tinektek
  Bilincs, tőr és láncz, mért siettek,
  Hogy fulánktalan uralok
  Uralkodhasson rajtatok?

  4.  Van, munkás, házad és szerelmed,
  Kenyeredért nem kell perelned?
  Akkor mi hát a dij, a bér,
  A könnyedér, fájdalmadér?

  5.  Te vetsz s vetésed más aratja;
  Kincsed van s másnál a lakatja;
  Szőssz s jó ruhát csak urfi hord,
  Van kardod s elveszi a lord.

  6.  Vess – s légy ura az aratásnak;
  Gyüjtsél – s ne engedj senki másnak!
  Szőjj – s jó ruhád oda ne add;
  Kovácsolj kardot – s védd magad.

  7.  Lakásod nyirkos pincze odva;
  Urad fenn dőzsöl mosolyogva.
  Lánczot csináltál? Ez a czél,
  Rád villog a kemény aczél.

  8.  Hiába munkád és sirásod,
  Ásóddal ennen sírod ásod.
  Csak szemfedőt szőssz, bús fia
  E földnek: sírod – Anglia!

A franciák se maradnak utolsó helyen.

_Voltaire_ igy énekel a franciák tizenötödik századbeli hadisikereiről:

  A franciák csatába mentek
  Mint kiket bolond szenvedély hajt
  S Itáliában megszerezték
  Genovát, Nápolyt és a vérbajt.
  Genovát, Nápolyt visszavették
  Hamarost az olasz hadak;
  De mindenük el nem vehették,
  Mert vérbajuk az megmaradt.

_Baudelaire_ pedig majd egy könyvet irt a belgák ellen. Ime nehány
verse:


A ROKONLELKEK.

– BAUDELAIRE –

  A belga nép nagyon csodás.
  A kenyere a majmolás.
  Vérbajt kap s ez garancia
  Neki, hogy ő – farancia.


A BELGÁK ÉS A HOLD.

– BAUDELAIRE –

  Kerek e földön nincs oly furcsa nép,
  Mint a belgák. Láttán a szép dolognak
  Megnyúlik a képük, tompán dohognak,
  Nekik botrány és kihivás a szép.

  Ejts tréfaszót, s a szemük megmered,
  Akár a zsirba sülő árva halnak,
  Mondj meghatót: nevettükbe meghalnak,
  Mutatva, hogy ők mindent értenek.

  A fénytől is félnek nagyon a belgák.
  Olykor látom, mikor a holdvilág ég,
  Hogy ülepükre csüccsennek a balgák.

  Köröttük sár, csömörletes okádék,
  S tökrészegen csak ugatják a holdat,
  Nyavalya töri őket, ugy csaholnak!


EPITÁFIUM.

Rops műterme számára, mely Brüsszelben koporsókat gyárt.

– BAUDELAIRE –

  E koporsókat nézem én.
  Mind mahagóni-költemény.
  Műasztalos cifrázta fürge kézzel,
  Milyen ékszertok! s jaj, micsoda ékszer!

  Itt a halottak pimaszok,
  A flamand hullák a gazok
  Beszennyezik majd, hogy belépörögnek
  Minek ilyen tok az ilyen dögöknek!


A BELGA CIVILIZÁCIÓ.

– BAUDELAIRE –

  A belga az civilizált:
  Tolvaj, de agyafurt kivált,
  Nagyon gyakran szifilizált.
  A belga az civilizált.
  Nem tépi szét a húst körömmel,
  Az asztalánál nagy örömmel
  Használ villát meg kanalat.
  A belga a korral halad,
  De mancsán zsir van és maszat.
  Van inge és van drága kis
  Kalapja, van nadrágja is,
  Első a tivornyába is.
  Pont úgy okádik, mint egy angol,
  Járdára piszkol, ha csatangol,
  Papol sok új és ferde tanról,
  Akárcsak nálunk az arasznyi
  Kis bolyhos, sőt – – – – –
  Mint a majom buja, zilált.
  A belga az civilizált.

Lorenzo _Stecchetti_, az olasz verista költő az _Il canto dell’odio- (A
gyülölet éneké)_-ben kedvesét szapulja, még pedig igy:

  „Nem“-et mondtál, mikor epedtem
  S tudtad, hogy érted lángolok
  S azalatt az utcán seregben
  Vártak reád az ángolok.

A kiskátét a futuristákkal zárom:


VENEZIA.

– ARMANDO MAZZA –

  Csatornáidban trágyalé van,
  a házaid illemhelyek…
  A nap
  nem nyalja már sokáig
  márványcsipkéid
  émelygő, porhanyó cukorját.

  … eljő az óra,
  hogy téged végre vérbe látunk,
  envéred biborában,
  ősi formáid romjain!

  … A büszke csákány – s hogyha nem elég ez –
  a nitroglicerin
  majd a tengerbe döntenek,
  és végre üt halálos órád,
  balkörmü templomos anyóka!

Ennyi idézet – azt hiszem – egyelőre elég.


EMLÉK 1912 MÁJUS 23-RÓL.

Május huszonharmadikán, stb. stb. – mondja majd a történelem, az a
fenkölt és unalmas márványhölgy, akit régi szoborművekről ismerünk és
kezében aggályosan bus közönnyel egy kőtáblát tart. Nekünk azonban nincs
kőtáblánk és márvány-plajbászunk. Mi elrongyolódott papirra írunk,
ideges kézzel, táncoló tollal és láttuk a véres utcát, a mi dobhártyánk
cseng azoktól a revolverlövésektől, melyek a mellékutcákon
megreszkettették a levegőt. Eleven anyagai voltunk a forradalomnak.
Vajjon ez-e a forradalom?

Csak lassan szokunk bele az izgalmakba. A forradalom, melyet
iskolakönyvekből, festményekről és színházi jelenetekből ismerünk, a
képzeletünkben görögtűz és életkép és amint a közvetlen közelünkben
morajlik, nem tudjuk azonositani azzal, amit hallottunk és olvastunk
róla. Helyes, a történelem színpadán vagyunk, de mi vagyunk a történelem
színészei. Lámpalázunk van. Néhány kép – izgalmas és villámló moziszcéna
– beleragad az események sodrába. Délelőtt tizenegy órakor látok rohanni
egy kétfogatut, szokatlan izgalommal. Szőke nő ül a kocsiban, fehér
ruhában. Arcát elhagyta a vér. Tétován tekint jobbra-balra, finom fejét
kapkodja, mintha golyók süvitenének körötte, ibolyaszemét sötétre festi
az izgalom. Mellette egy férfi, gummiköpenyben. Bármennyire mai ez a
kép, eszembe jut egy XVIII. századbeli rézkarc. Fehér parókás
arisztokraták ülnek egy delizsánszon, rémülten vágtatnak az országut
porában, felpuffadt nyakkal zihálnak a lovak. Címe: _A menekülők_. Ezek
tehát a mai nap menekülői. Egy pillanat mulva kocsira akarok szállni. A
kocsis röhögve tuszkol le, holott a zászlócska „szabad“-ra van állitva,
amikor pedig tiltakozom, olyan szavakkal illet, melyek egyébkor a
budapesti kocsisszótárban sincsenek meg. Belekerültem a nap anarkiájába.
Már hallani a revolució muzsikáját. A villamosok üvegeit porrá zuzzák,
felgyujtott kocsik, huszárok, rendőrautomobilok. Lehuzzák a kávéházak
vasredőnyeit is. Sok sebesültről beszélnek. Mindenütt folyik a csata.
Egy bolgár kertész már vértanuhalált halt a demokráciáért. Ugylátszik,
hatalmas a forradalom. Mert már nemcsak százezer munkás küzd, de velük
küzd, az élükön egy halott is.

Egy órakor teljes a tánc. Minden öt percben halljuk a mentőautomobilok
füttyét és akkor is halljuk, mikor nem fütyülnek. Mindenkinek a szíve
többet ver, mint rendesen. A beszéd üteme gyorsabb. Több oxigén van a
levegőben. Maga a fakókék májusi ég, a tavasz párázata egy oxigénes
bura, mely elveszi rendes logikánkat és gyorsabb verésre serkenti
ütereinket. Lázongóbbak a színek. A fekete szemek feketébbek, a kékek
kékebbek, a hangok élesek, minden mozdulat végzetesen ünnepi. Ha egy
párisi ülne a kávéház terraszán, megállapitaná, hogy a köruton nagyobb a
forgalom, telibb és zajongóbb az élet, mint a boulevard des Italiens-en,
vagy a boulevard des Capucins-en. Május, a szerelmesek, a forradalmárok
hónapja őrjöng és habzik. Nézzétek az emberek arcát. Rózsaszín, piros és
sápadt, mint a színezett moziképen. Csak a szívbajosok járnak ennyire
bizonytalanul. Hiába a mi siheder városunk nem született bele a
forradalomba. Mindenki ideges. A gyalogság gulába rakja fegyverét, a
gyalogság megmozdul, a gyalogság feltüzi a szuronyát, a gyalogság tölt.
Megindul egy mellékutca felé. Utána kékdolmányos huszárok. De minden
mozdulat, minden hang rémületbe ejt bennünket. Menekülők százai rohannak
a kapualjakba. Budapest gyáva.

A város meg van bénitva. Senkise tudja, hová rohanunk. Azok az
izomszalagok, melyek végighálózzák az utak testét, a villamos sínek,
tétlenül állanak, és érzőidegeink, a lapok, melyek máskor minden órában
működnek, felmondták a szolgálatot. Az utcagyerek is „hiteles“
hírforrás. Arról beszélnek, hogy ötszázan haltak meg. Nincs okunk el nem
hinni. Délután kissé csillapodik az izgalom. Egy óráig különös
csendéletet látunk. A közönség ebédel, szivarozik, tereferél az asztalok
mellett. Szuronyos őrizettel pikkolózik a törzsvendég. De azért a
pincértől világos, száraz médiát kérünk. Most már kocsira szállhatunk,
hogy végignézzük a várost, melyet kissé elkábitott a szenzáció és
emészt. Üvegszilánkokon, téglákon, romokon gurul a kocsi. Félénk
kiváncsiak leskelődnek. Egy vajkereskedésben félig leeresztett vasredőny
mellett tátott szájjal, elalélva alszik egy kövér asszony. A csend
azonban ijesztő. Tudjuk, hogy ez a szegény-szegény beteg, melyet a
hivatalos politika felcserei és lódoktorai ólompirulákkal és
tűz-zuhanynyal kezelnek, estére roszabbul lesz, ujra megjön a láza és
delirizál.

Azt mondták, hogy estére nincs világitás. A lámpák azonban meggyulladnak
és a forradalom is meggyujtja a kátrányos-hordóit, a petróleumos
csöbreit, hogy lássa célját s hozzá egy gyáracskát is felgyujt
rakétának, mely a nyugati pályaudvar körül vérvörösre festi az eget.
Fáklyák lobognak az utcán. Sötét csibészek keringnek, akik hosszu
panaszos fütytyel kisérik a hangversenyt. A nyomor hámorjából kerültek
elő, ismeretlen vackokról, a külvárosok viskóiból, de hogyha egy hétig
tartana az ostromállapot, előre kellene nekik köszönni. Szegény
asszonyok, munkások feleségei vasárnapi ruhában, fájdalmas elegánciával
flangéroznak. Éjfél felé jár az idő. Az izgalom visszahatása, a
forradalom ájulata ur mindenütt.

A Dunapartra megyek és cigarettára gyujtok. Nyugodtan feszülnek a házak,
csakhogy éppen több villany ég, mint egyébkor, a korzó pedig elhagyott,
katonák állnak készenlétben, egy tiszt dől a vaskorlátra, derekán a
szolgálati sárgafekete bojt s bámulja a vizet, a hegyeket, az aszfaltot.
Olyan a katonaság, mint a közönyös oroszlán. Egy proletár anya leül a
villamos-sínekre, a gránit-kockákra, a korzó máskor legforgalmasabb
pontjára, határtalan dölyffel és biztonsággal. Kiveszi nyiszlett mellét
és a csecsemője szájába dugja. Tudja, hogy nem jöhet villamos. A kis
proletár dőzsöl a tejen. Fölötte holdas végtelen, mögötte egy izgalomtól
beteg város. Az anya piros kontya messze világit a sötétben. Budapest,
hagyja, hadd üljön ott a legárvább leánya, hadd boruljon gránit mellére
és higyje, – legalább huszonnégy óráig – hogy föld és az ég mindenkié.

Ebben a pillanatban övé a város.




UTAK, NÉPEK, VÁROSOK

ITT A KÖNYV ÍRÓJA UTAZÁSAIRÓL SZÁMOL BE, S MEGRAJZOLJA A RÉGI VELENCÉT,
RÓMÁT, PÁRIST, BELGRÁDOT S A RÉGI BUDAPESTET ÉS BÉCSET IS, MELY MA MÁR
OLY MESSZE VAN TŐLE, HOGY EGYKOR IDŐSZERÜ FELJEGYZÉSEIT JOGGAL
EMLÉKIRATNAK IS TEKINTHETI


„RICORDO DI VENEZIA.“

Felébredek és eszembe jut ez a név: Herman. Mögötte egy német emberke
áll, felleges homlokkal és öreg cipőben, a velencei szállodatulajdonos,
aki német kispolgároknak ad olcsó szobát és olcsó, hazai kosztot. Nem
feltünő helyen van a fogadó. Sok kis hídra kell le-felugrálni, mig odaér
az ember. A „rabszolgák partjá“-nak a legvégén, a fegyvertárhoz közel
áll az egyemeletes ház, ahol a sekély tengeren hajók olaja uszik, s a
koldusok rothadt narancsot, articsókaleveleket, hal-csontvázat vetnek a
vízbe.

Kis német lobogó lengedez a fogadó vászonernyőjén, egészen kicsi,
amilyet a bazárokban árulnak. Már régen kiszívta színét a szilaj olasz
nap. De a németek nagyon messziről meglátják. Különben is sok csábitó
dolog hívogatja a hazátlan utast. A rozoga ablaküvegek a „Berliner
Tageblatt“ vezércikkeivel, a „Frankfurter Zeitung“ tárcájával, a „Woche“
képeivel és a „Gartenlaube“ verseivel vannak kiponyvázva, s a lábtörlőn
ez áll: „Guten Morgen“. Egyszer, mikor ájultan szomorú voltam, betértem
ide, azzal a szelíd megadással, mivel néha elhallgatjuk a villamos
zongora és a gramofon panaszát. A garázda latin napfény, dal, lárma,
kapzsiság, virág, téboly, boldogság tengerében afféle kis szigetke a
német otthon, a józanság és becsület szegény, kopott szigetkéje. Itt nem
csalnak. Mindennek szabott az ára. A vendég előre megkérdezheti, mibe
kerül ez és az az étel, s talán alkudhat is rá. Adja olcsóbban a
paradicsom-mártást. Önnek kivételesen tiz pfenniggel olcsóbban számitom,
de ne tessék megmondani senkinek. Ha valaki cukortalanul issza a kávét,
a cukor árát kérés nélkül levonják. Seregestől jönnek ide naponta a
németek, férfiak és nők, lódenruhában, gyapjuharisnyában, trikóingben,
nászutasok is, akik turistacipőt és hátizsákot viselnek, s összehajtható
kést, villát, dugóhuzót, bádogivópoharat, különböző mértékeket és
sulyokat tesznek az asztalra. Nagyon családias ez a vendéglő. Már
messziről, az utcáról érezni, hogy mit főznek. Akik pedig ideszállnak,
azok nem vendégek, de egy familia tagjai, az első öt percben szíves
ismeretséget, sokszor örök barátságot kötnek egymással. Kicsomagolják a
böröndjükből a gyorsforralójukat és kölcsönadják egymásnak. Némelyik hoz
magával hazai kenyeret, baracklekvárt, kuglófot. Rokonok ezek az
emberek, a hatalmas, világon uralkodó németek, szegény, jó rokonok, akik
mások előtt bizonyára eltitkolják meghitt titkaikat, de egymással
szemben segítők, bizalmasok, testvériesek. Van a fogadónak egy macskája
is, de nem olasz macska, a személyzet évekkel ezelőtt hazulról hozta
magával. Mindig a vendégekkel eszik a gazda, a közös asztalnál.
Látatlanul is ismeri őket, érdeklődik a berlini, hamburgi, drezdai
ujságok iránt. Minden este előadást tart a város nevezetességeiről,
kiméli a vendégei erszényét, figyelmezteti őket, hogy óvakodjanak a
szélhámosoktól, akik minden utcasarkon hiuz-szemmel leselkednek az
idegenekre. Vacsora után aztán mindenki kinyitja a bugyellárisát, hogy
szemlét tartson a pénzeken, melyeket kávéházakban, muzeumokban,
boltokban kaptak vissza, a márványlaphoz verik az ezüstöt, a nikkelt, a
rezet, a világosság felé forditják a papirpénzt, hogy a víznyomást
szakértő szemmel megvizsgálják. Nem egyszer bukkannak hamis pénzre. Erre
a gazda feltárja a hamisitott pénz ismérveit. Némelyik mindjárt
jegyzőkönyvébe írja ezeket a becses adatokat. Másnap már senkit sem
csapnak be. A szemek kék lámpái, a drága, fényes, hű, okos német szemek
világitanak. Olyan andalitó e szemek tüze. Nyugalmat sugároznak körém. A
cigány-tréfák a zabolátlan merészségek városában otthoni fénynyel
enyhitik a szobát, melyben régi német butorok állnak, horgolt
teritőkkel, s üvegajtók fénylenek. Én is biztonságosan megyek aludni.
Társaim, akik az idegen helyen való hányódástól, a lépcsőmászástól, a
toronyjárástól elfáradtak, hamar elszenderednek. Amikor ágyba bujok, nem
gondolok többé kalandokra, gyilkosságokra, ólomkamrákra, lidércfényekre.
Ugy érzem, fölöttem virrasztanak a szemek, a homályban lengenek, mint
kék éji mécsesek.

Goethe, a nagy olasz-német vándor, aki először vett itt lelki napfürdőt,
megujhodván fényben, színben, régi szépségben, olasz utirajzát egy
kalanddal kezdi, melyet veszélyesnek nevez, de később mulatságosnak
talál. Leült egy elhagyott kastély kertjében, egy ó toronnyal szemben.
Ábrándosan rajzolgatott. Erre gyülevész, bámész csoport gyűrűzte körül.
Az egyik suhanc széttépte a rajzát. Valamit mondtak neki, de ő nem
értette mit, mivelhogy a nép mocskos velencei tájszólással beszélt.
Azóta ez a kaland, ami a nagy némettel történt meg, sok kis némettel
megesett. Nem csoda, hogy az útikönyveik tele vannak óvással, s az utas
bizonyos félelemmel járkál a kutyaszoritó utcákon. Azok a helyek, ahol
németül beszélnek, csillagokkal, felkiáltójelekkel, dült betükkel vannak
jelezve, hadd menjenek oda az idegenben tévedező báránykák. „Német
fogorvos, nagyon ajánlható“ olvasom egy lapon. Német varga, német
patika, német konyha, német könyvek, német lapok, német borok, mind
„nagyon ajánlhatók“. Annak a németnek, aki a társas érintkezésre gondol,
tanácsot tartogat az útikönyv, hogy megkimélje a csalódástól és
kiábrándulástól: „Az olasz családok idegenek számára nem könnyen nyilnak
meg“. Aztán általános, inkább bölcseleti utasitást olvasunk, mely minden
utast lemondásra, béketürésre és hősi önfeláldozásra int: „A
kellemetlenségeket nyugalommal kell türnünk. Udvariassággal leginkább
jutunk célhoz“. Olyan őszinte ez az intés, oly bölcs, tiszta és szomoru,
hogy könnyek szaladnak a szemembe.

(1914)


SÉTA A VELENCEI TEMETŐBEN

Nekem mindig érthetetlennek tetszett, hogy ebben a farsangoló,
bálteremszerű városban az élet megy a maga utján, hogy a villákban,
melyek alját a laguna hervadt vize nyaldossa, szabóműhelyek,
sajtkereskedések, kórházak vannak, hogy az emberek nemcsak mutatványos,
festői, kirakat-féle életet élnek, de üzleteket kötnek, a babaszobában
szűk diványokon hevernek, a remekbe készült reneszánszkastélyokban
dolgoznak is. Ugy érzem, itt mindenki csak átutazóban van s az élet itt
csak színjáték. A kilincseket megbámulom, de sohase gondoltam arra, hogy
velük kapukat nyitogatnak. Sugallatosan nyilatkozott meg előttem e város
lelke, mikor először végiggondoláztam a canalén és egy aranyos házon –
csodálkozó gyermekszemmel – megláttam egy fogtehnikus címtábláját.
Bizony elkényszerült mosolyra rándult a szájam. Nem hittem, hogy a
velenceieknek fáj a foguk. Azóta tizszer-tizenötször jártam itt, félig
honos is lettem, de az első benyomásomat nem tudtam kiverni a fejemből
és még mindig nem tudok hinni e szép-szép, ezerszer szép város
gyakorlati voltában, mint ahogy nem hiszek egy költemény praktikumában.
Ugy vagyok vele, mint az olasz nyelvvel, mely csemege az ínyemnek és
fülemnek, datolya és terzina, de nem birom elképzelni, hogy holtomig ezt
az ünnepi nyelvet használjam hétköznapi mondanivalók kifejezésére.
Amilyen tarka itt az élet, olyan furcsa a halál is. Láttam a
temetőjüket. A sírokon a fekete lámpákat vérvörös pipacsok takarják. Ide
feküsznek le a szereplők a játék végeztével az ötödik felvonás után.

Itt a temetőben láttam, hogy a bálteremben mégis meghal sok-sok ember, a
színpadon _igazán_ meghal egy tömeg. A _commedia dell’arte_ szereplője,
a pantalós legény leveszi fekete maszkját s elárulja, hogy ugyanaz, aki
a kórházakban, a pesti sikátorokban, az autószerencsétlenségeknél és a
háborukban öl, a közönyös, a cudar, a modern barbár: – a halál.

(1914)


TENGERRE MAGYAR

A hajó zászlója félárbocra van eresztve. Mit jelent ez? Régi hajósnép
lévén a pestiek tudják, hogy ezt a kifejezést a baccarat-nál
alkalmazzák, mikor a bank már többször ütött egymásután s a szegény
pointeur-ök riadtan adják ki a jelszót: „félárbocra a téteket“.
Valószínüen a hajósok is tőlünk tanulták. Némelyek aggodalmas arccal
járnak a födélzeten. Általában a magyarok ugy ülnek a velencei hajón,
mint a színházban. Lenn a kék drapérián látni akarnak valamit, vagy
vihart, vagy hajókatasztrófát, vagy cethalat. Nem veszik számba, hogy a
tenger annyi idő alatt éppen megszokhatta önmagát, nincs szüksége, hogy
cigánykerekeket hányjon mások előtt s meggyőződjön arról, csakugyan
tenger-e. Innen van, hogy a pestiek bizonyos enyhe nagyzási hóborttal
nézik a fiumei pocsétát. Csak el ne sülyedjünk: ez reszket a szemekben.
Tengerészek: igy hivják a kis horvát lurkókat, akik a konyhai
burgonyahulladékot döntik a vízbe. Papa, kérlek, nézd meg a szótárban,
mit jelent olaszul „segitség“, „megfulladok“, „mentőöv“: ime a pesti
anyák utolsó kivánsága.

A félelem, mely nem talál tápot, minthogy az út sima és szörnyen
biztonságos, unalommá senyved, aztán bizsergő sejtelemmé változik, hátha
mégis történik valami. Hallom, amint mellettem megállapitják, hogy a
kapitány – szegény – hasonlit kicsit az „Empress of Ireland“
kapitányához. Mit kicsit? Szakasztott a mása, talán az édes
testvéröccse, azonkivül a homlokán határozottan van valami a „Titanic“
hőséből is. Valójában derék kis talián, – pontos vizi hivatalnok – aki
januárban a harmadik fizetési osztályba lép, egyáltalán nincs tragikus
arca, sőt nem is nagyon buzgólkodik a kormánykerék körül. Minden
mozdulatát azonban lázasan vitatják. Nem láttátok, hogy most levette a
sapkáját? Csak nem baj, hogy a lakosztályába szaladt s magára zárta az
ajtaját? Talán öngyilkosságot követ el, a katasztrófa előtt? Ezeket a
ravasz tengeri farkasokat nem lehet kiismerni. A tengeri farkas
csakugyan lement a kajütjébe, elálmosodott a dús reggelitől, a
chianti-tól s most alszik, tessék odafigyelni, kihallatszik szép,
egyenletes horkolása.

Másként nyugodtan pöfékelünk előre. Egy apa fülön fogja a gimnázista
fiát s magyarázza neki a „fönséges kék oceánt.“ Őszintén szólva, keveset
látunk belőle, a moziban sokkal inkább látható és ajánlható. Magyarok
ölében ülök, magyarok ülnek az én ölemben is, hálaisten sokan vagyunk.
Mindenütt csak magyar szó hallható. Azok a nászutasok, akik magukkal
hozták az _egy óra alatt olaszul_ címü kitünő és alapos nyelvészeti
tanulmányt, kétségbeesetten bedobják a tengerbe, ugy se lesz rá szükség.
Az összes kávéházak – még az irodalmiak is – képviselve vannak. Később
tudjuk meg, hogy Árpád elvesztette a fekete táskáját. Tiz órán át
mindenki ezzel az izgató eseménynyel foglalkozik. Árpád, az ég
szerelmére, hova tetted a fekete táskát? Árpád, te mindig ilyen voltál,
a feleséged hiába intett, nem néztél a hordár körmére és most a fekete
táska a fiumei rakparton, vagy az oceán feneketlen mélyében pihen. Árpád
később személyesen is megjelen, bemutatkozik az egész hajó közönségének,
tört olaszsággal magyarázza, mi történt vele. A magyarok azt mondják:
_prego_. Nemsokára kiderül, hogy senkise tud olaszul, még maga Árpád se,
erre összeölelkeznek az emberek és pesti argot-n folyik a társalgás.
Árpád katasztrófája mindenütt mély részvétet kelt. Az oceánnál, az azur
színeknél, a sirályoknál jobban érdekel bennünket Árpád és korán elhunyt
fekete táskája. Ne emeljünk téged pajzsra, itt, a nyilt tengeren, Árpád?

Ilyen gondokkal foglalkozva, lassanként megérkezünk. Sötét csömör
tükröződik az arcokon. A tenger sima volt, mint a korcsolyapálya, még
csak meg se moccant, hintázni se igen akarta a szegény magyarokat, akik
élményekre ajzottan ültek a vászonszékeiken és édesen féltek.
Petrezselymet árulnak a nők is, nem akarta őket megtáncoltatni a tenger,
az öreg gavallér. Az az izgalom, mely reggel sápadt az arcokon, most
szürke, szomoru csalódás alakjában tünik fel. Csak még bennem van némi
reményük, aki fehér ruhában, fehér sapkában állok a hajó orrán s eddig
egy szót se szóltam. Ez biztosan valami amerikai. Kérlek, szólj hozzá.
Mi az angolul, hogy „kérem szépen.“ Nem tudom, csak menj oda, nézz rá,
vagy lökd meg s kérdezd meg tőle, hány óra. Egy lány mellettem sétál el,
– az amerikai mellett – de aztán elmegy. Nem látod, milyen közönyös,
ezek az „amerikai hajósok“ mind ilyenek, nem érdemes velük kezdeni.
Később mégis egyre többen tolonganak a hajó orra felé, nézik az idegent,
az utolsót, akiben még mindig hisznek. Nincs lelkem hozzá, hogy
leálcázzam magam. Végre is én voltam az utjuk szenzációja, az egyetlen
ember, akiről nem tudták biztosan, hogy pesti. Ha már nem volt vihar, ha
már nem is hánytak, szegények, meg kell hagynom nekik az illuziójukat,
hogy amerikaival utaztak. Csak igy – kiméletesen – értesitem őket, hogy,
sajnos, én is az vagyok, bocsássanak meg nekem, de az vagyok: pesti.

(1914.)


AZ ÖRMÉNY PARADICSOM

Kevesen látogatják a velencei nyaralók közül ezt a szigetet, melyet a
lagunák hullámai mosdatnak. Messziről ciprusokat látni, melyek mint zöld
plajbászok sötét foltokat firkálnak az égre. A levegő itt áll. Olyan
csend van, hogy hallani, amint a napfény végigsercen a gyepágyakon, a
kavicsokon s a hosszuszakállú mekhitaristák köszöntésre emelik
jobbjukat. Mindegyik egyforma. Az orruk görbe, a bőrük pergamensárga, a
szemük szikrás. Olyanok, mint a zsidó főpapok valamely képes
ó-testamentum lapjain. Hogyha az ember régi fajták jellegzetes és erősen
kifejlett alakjait látja együtt, nem tud megkülönböztetni kettőt, a
szemnek hozzá kell nemesedni a végletekig finomodott vonásokhoz, hogy
később valami jellemzőt vegyen észre egy orr-hajlatban, egy halántékban,
egy áll esztergályozásában. Évekig forogtam japánok közt s évekig csak
egyetlenegy japánt ismertem. Később már kettőt, hármat, négyet is
észrevettem. Régebben az összes németeket egy emberbe foglaltam.
Hasonlóan lehettem a nagyokkal, még régebbi gyermekkoromban, mikor az
apám, a kéményseprő és a király egyformán csak nagy volt. Ilyen együgyü
emlékek derengenek bennem, hogy látom ez egyforma-arcú szerzeteseket,
akik – festői foltok – hosszu festői reverendában állanak a ciprusok
mentén. Mindegyik mellett áll egy-egy. Mintha a természet szerette volna
ezt a haragos álmát, az apró karvalyszemet, a kiéhezett és koplaló bőrt,
a szikár, deszkaegyenes termetet és el nem unva megcsinálná egymásután
sokszor, újra és újra, egymáshoz csalódásig hasonló duplikátumban. A
másolatok párhuzamosan vannak elhelyezve, a kavicsos ut mentén ülnek,
állnak, lassan sétálnak. Lemondó keresztények ezek az örmények, de
szájukon a kalmár mosolya bujdosik. Talán azon mosolyognak, hogy ők – a
száműzött menekültek – pár évtized alatt megvették a szigetet, a
mellette lévő lidói házakat, a telkeket, a levegőt, a tengert és mindent
a zsebükbe gyűrhetnek. Óriási karosszékekben pihennek, a százszorszépek
és az oroszlánszájak mellett. Amikor elfáradnak, tovább mennek pár
lépéssel, gyalog a sziget temetőjébe, mely époly kényelmes, mint a
karosszékük. Nem tudni, kinek mutatkoztunk már be. Ugy tetszik, hogy
labirintusban járunk, csupa egyforma ember közt, a faj tükörszobájában.

A filagória márvány-asztalkáján áll egy pohárka aranysárga aszu.
Mellette porcellántányéron a bor anyja, a szőlő, egy kövér és
polituros-héju fürt, olyan nagy, mint a kánaáni és a megrepedésig érett.
Ne tessék hinni, hogy a sziget gyér látogatói vidám kedvvel járnak ebben
a bibliai csendben, a mezopotámiai idill közepette. Egy eltünő fajta
haláltusáját, utolsó paplan-tépő mozdulatait látni itt. Valaha a török
uralom elől futottak ide az örmény szerzetesek, évszázadokkal ezelőtt,
azóta itt maradtak, a régiek helyett ujak jöttek a tenger ez áldott
szigetére, szakállas, komor hívők, akik mindig hajnali ötkor keltek és
mindig későn feküdtek, hogy álmodozzanak az örmény jövőről. A kolostor
egy része örmény muzeum. Vagyont érő ódon papiruszokat halmoztak össze a
könyvtárban, melyek tele vannak firkálva a göröghöz hasonlatos örmény
ákom-bákommal. A nyelvek szigetében pedig ékesen cseng itt az örmény.
Régi örmény nyelven olvassák a bibliát, hogyha a refektóriumban
asztalhoz ülnek, a szerzetes-testvérek a folyosón, a kertben, a
szobákban örményül suttognak egymáshoz, és itt erjesztik az örmény
lázat, a hitet, hogy még élnek. Eddig csak azt tudtam róluk, hogy
keletien-édesen esznek, mint a zsidók és levesükbe is mézet
csöpögtetnek. Itt egyszerre megcsapott mindenfelől a multjuk. Örmény
költők szobrait mutogatták. Végigvezettek a muzeumon, ahol freskókat
láttam, a történelmük szcénáit, hősöket, szenteket, királyokat, az
utolsó örmény király vézna arcélét, aki egy csatában valami nagy
fogpiszkálóval leszúr egy istentelen pogányt. Körülrakják magukat
sok-sok emlékkel, mely az idegen agyvelejének teher, bús csiri-csáré. A
kétségbeesésük szilaj. Rotációs gépeik ontják a nyomtatványokat és
elröpitik a testvéreikhez. Ebben a kolostorban csupa írók és tudósok
laknak, uj és régi költők, nyelvészek, természetbuvárok, csillagászok,
mathematikusok, bölcselők, legalább hatszázan dolgoznak abba az örmény
folyóiratba, melyet itt nyomnak a szigeten és mindössze háromszáz
előfizetője van. Ahová nézek, mindenütt ereklye, kövek,
emlékeztető-táblák, kendők. A halál szigete ez. Zsong azonban a
munkától, mint a köpü. A céltalanság lehangol. Lehorgadt fejjel megyek
előre. Lábujjhegyre állok, ugy hallgatózom. A nemzetek siralomháza van
előttem, a bánat bazárja, az utolsó, a legutolsó stáció. Akinek kedve
telik a természet tréfáiban, jőjjön ide. Nem véletlen, hogy a sánta
dalia, a különc angol, Byron is itt ütötte fel a tanyáját, hónapokig élt
a kolostor egy szobácskájában és tanulta az örmény abc-t. Szívfacsaró
hangulatok vannak itt, az értő számára. A sír, hol nemzet sülyed el, még
nem csendes, még szónokolnak, nyomtatnak, nyelvet ujitanak körülötte.
Szegény-szegény örmények díszsírhelyet kaptak.

Az irodalom doktora vezetett végig a szigeten. Ne csodálkozzék, padre,
hogy nem jól éreztem magamat az örmény paradicsomban és néha – egész
illetlenül – a szívemhez kaptam. A boruk keserü, a szőlőjük savanyu.
Padre, ön svájci egyetemen tanult és választékos francia nyelven írta
meg a doktori disszertációját. Itt a szabad levegőn bevallhatom önnek,
hogy soha busabb helyen nem jártam és a fogamat szerettem volna
csikorgatni benn a könyvtárban, a sok örmény könyv, a drága, ezeréves
kéziratok között és elsápadtam, mikor a folyosón meghallottam két
szerzetes-atyát beszélni, egy régen halott nyelven, mely dallamos és
okos s önnek mindegyik közt biztosan a legédesebb. Azon gondolkozom, mi
az értelme annak, hogy emberek születnek ép szívvel, mely ugy működik,
mint a többi emberek szíve, boltozatos koponyával, merész lélekkel, mely
egy pillanatban ösztönösen felfogja az egész világ értelmét s talán egy
vers lüktetésében megváltottan dadogja el mindnyájunk titkát és ezek az
emberek mégis némák maradnak mindörökké, a világ némái, kevesebbek, mint
egy német adóhivatalnok vagy egy francia parafadugógyáros. Melyik isten
művelte ezt a rosz tréfát. Önök azonban megint gyermekeket nevelnek
örmény hitben, örmény betüre fogják és örmény litteraturát vernek
fejükbe. Az isten bocsássa meg a jóságukat. Talán jobb lenne egy
lélekvesztőbe tenni őket, elvágni a kötelet és kibocsátani a szabad
óceánra. Igaza van padre, erről nem szabad beszélni. A fejünk megpattan
és a szívünk is megpattan, de mégse szabad róla beszélni. Élni kell a
szigeten, melyet a tengerek mosnak. Látja, amig ilyenekről vitáztunk, az
ég is elkámpicsorodott. A víz pocsékká mosta az idillt. Eső csapkodja a
hervadt vizeket. Felhajtom a gummiköpenyem gallérját, a szememet
összehunyoritom és rácsapom ázott szalmakalapomat. Ez a fajtám gesztusa.
Ebben a gesztusban pihenek el én is.

Még csak a vendégkönyvbe kell beírnunk a neveinket. Elsőnek írja be egy
kékszemü varsói lengyel. Utána egy finn nő és két moszkvai zsidó.
Legutolsóul pedig mindnyájunknál szomorubban írom be a nevemet én, a
magyar.

(1914. Isola San Lazzaro.)


SÁRGA, FOJTÓ DÉLUTÁN.

Esőtelen augusztusi délután a lombardiai síkságon lankadtan üget
vonatommal egy kehes, kis olasz mozdony. Sárga melegség fátyola borul
reám. Alélt vágygyal, alvó szemmel nézem a piros mezőket, a tikkadt-kék
égboltot és a nyári lángoktól pirosra mart gyepet, ahol lihegve, ujjongó
tulsággal virágzik az élet. Pufók, kövér sárgadinnyék alusznak a forró
homokban, karvastagságu indák kusznak és a venyigékben lángolva forr az
olasz bor cukros tüze. A termékenység álmát alussza most a természet.
Virágzik a föld, az ég, a levegő, rügyezik a kő és bimbózik a kopár kóró
is, minden, ameddig a szem ellát harsogó színtivornyába olvad. Mi pedig
rohanunk a sárga, virágos pokolba, szemünkben a kén lilakék
villódzásával, szájunkban az édesség émelyitő ízével, előre a parázna
termékenység és rothadás hazájába, ahol a hőség, a töppedt felbomlás, a
förtelem és a szépség csókolódzik egymással. Régi hetéra, véres és mézes
alázatosan köszöntünk.

(1901.)


RÓMAI JEGYZETEK.

Ibam Via Sacra… A szűk kis ut, mely valaha a világtörténelem lüktető ere
volt, szegényesen kigyózik a fórumig. Bigák helyett kordék és gépkocsik.
A világitás se klasszikus. Almazöld ég, köröttem tarka fák, magnoliák és
glyciniák, piszkos kis korcsmák falai. Mégse bánt ez a díszlet. Sőt
talán közelebbnek érzem igy az örökvárost, még inkább el tudom képzelni,
hogy kétezer évvel ezelőtt ugyanezen az uton ballagott egy poéta –
tömzsi, fekete emberke – ki a mondókáját azokkal a szavakkal kezdte,
mint én.

*

Miért is jőjjek zavarba?

Quintus Horatius Flaccus, kit diákkorunkban csak az inverziói miatt
tiszteltünk, alapjában az első ujságíró, a legelső tárcaíró.

Majdnem azért írhatok igy, mert valaha erre sétált ő, aki már régen
megtanitott bennünket, hogy mindenről beszélhetünk s akár az
inggombunkat, vagy a mai étlapunkat tegyük a bölcseletünk középpontjába,
csak érdekesek maradjunk. A „tanult poéta“ kitünő és közvetlen ember.
Pletykahordó és borissza s bizonyára csak azért szapulja folyton a
fürdőző rómaiakat meg a szoknyavadászokat, hogy beszélhessen róluk.
Mindenesetre jól ismeri a fővárosa bűnkrónikáját. Tőle tudom, hogy este
a római színházak körül, akár csak ma, vastagon föstött, ledér nőcskék
rajzanak az aranyifjuság nagy lelki ártalmára. Ő a lelki és testi
inyencség ismerője. Horatius tulajdonképen a fajtája első dekadens
embere: egy latin, aki már talián.

*

Mi tűrés-tagadás, ezek pedig itten latinok.

Mindössze csak kétezer év mult el. Azalatt nem sok változás esik. Azt a
sörtés hajat, melyet római borbélyom fején látok, a latin szobrokról
ismerem.

A régi latinok fejére, akik a hét domb tövében farkastejet szoptak, csak
parmezán-reszeléket kell szórnom, hogy lássam a maiakkal való
testvériségüket. Vergilius rögtön operett alak, mihelyt mandolint nyomok
a kezébe és csónakba ültetem, olasz tengerre, lágy délszaki éjbe, hogy
énekelje szelíd és beteg verseit a holdhoz, melyet az éjszaka napjának
nevez. _O luna_…

Neroról is írnék s D’ Annunzio jut eszembe. _Heu quale artifex pereo!_

*

Kis, lármás téren fésüket árul egy kikiáltó. Eltörhetetlen fésüket. A
világ legeltörhetetlenebb fésüit. Nálunk beérik a szóval. Az olasz
azonban nem. Ez a kereskedő vékony deszkát tartogat magánál és reggeltől
estig villámgyors ütemben paskolja fésüit a deszkához. Tessék megnézni.
A szó semmi. A gesztus minden.

Az idegen elámul, mennyi gesztust használ a mindennapi életben az olasz.
Mindent megmutat. A pincér még az olaszok számára is az ujjával jelzi,
hogy csak egy feketét hoz, nem kettőt. _Grasso_ pedig mindig a szívére
szoritja a kezét, mikor a színpadon szerelmet vall.

Érdekes, hogy Shakespeare az olaszok e sajátságát már a XVII. században
észrevette. Arra a pompás jelenetre gondolok, mellyel a velencei mór
elbúcsúzik a világtól. Nem magáról beszél, hogy halni készül, nem a maga
haláláról, hanem egy török rabszolgáról, akit a háboruban megölt.

  „Torkon ragadtam a metélt ebet
  S leszúrtam igy.“

Erre megöli magát. Magán mutatja meg, hogy ölte meg a török katonát.
Illusztrálja a halálát. A halála is egy gesztus: olasz halál.

*

Éjfél van, csak néhány hazatérő mozog a szegényes holdfényben. Róma most
majdnem vidéki város. A pálmafák alatt tátott szájjal koldusok alszanak,
tikkasztó hőségben. A Tiberis még most is olyan sárga, mint az oroszlán.
Romok mellett haladok el. Éjjeli madarak repdesnek, hatalmas, fekete
macskák pukkaszkodnak. Szemeik ugy villognak, mint a kézi
villamoslámpák.

Két különös ember megy előttem lassan. Az egyik egy cicerone, aki
angolul beszél valamit. A másik egy angol. Rátekintek és látom, hogy
vak. Mit keres itten?

Az olasz föld oly gazdag, hogy még a vakoknak is kincseket tartogat.
Lehet itt sütkérezni a napban. A lármás halpiacokon zsibongás, szavak
cifra zavara. Még a szaginyenc se marad egészen koldus. A kikötők
kátrány- és kötélszaga, az olaj és a hal bizarr arómája s az évezredes
hervadás illata valahogyan összeölelkezik itten, a fül, az orr, az íny
lassanként visszaállithatja magának azt, amit a szem nem lát. Olykor
meg-megáll a vak angol, a ciceronéje karján, kezét ráteszi egy kőre. Az
ujjaival nézi Rómát.

(1901.)


PÁRIS.


I. A NAIV VÁROS.

Ó ifjuság… ó, édes ifjuságom, hová tűntél?…“ énekelte egy szomorú
énekes, egy kopasz öreg ur a párisi kabaréban, abban a kis skatulyában,
mely talán még leginkább megtartotta régi jellegét s anélkül, hogy az
idegenek tetszését vadászná, megmarad a haldokló kabarék közt, az ősi
Quartier Latinben, párisinak, szegénynek és kabarénak. Az öreg úr
rosszul volt öltözködve. Bő, szürke és vasalatlan nadrág lötyögött kövér
combján, gyűrött mellényén ezüst óralánc fityegett, kövér és vörös feje
kopasz volt és akkora, mint egy tök. Egyáltalán nem költői jelenség. A
hangja se igen jó. Vastag homlokán izzadság-gyöngyök serkedtek ki,
amiket az énekes vöröskék zsebkendővel törült le, aztán folytatta
énekét. Ennek az éneknek a szövege nem szellemes és nem fűszeres.
Egyszerü és együgyü dal, amilyet nálunk mindenki írhat. A zenéje naiv
hangicsálás. Szövegét és zenéjét egyaránt maga írta az öreg ur, akit
„költő“-nek tisztel a diáknegyed s a lakása valahol a hatodik emeleten
lehet a rue Saint Jacques egy házában, az ablaka pedig egy udvar
háztetőjére néz. Szívszoritó pillanatok voltak, mikor ez az öreg ur
énekelt, elvörösödött és elhalványult, a szája reszketett, a szemébe –
vaksi, kis öreg szemébe – könnyek tódultak. Az idegen, aki nem ismeri a
párisi népet és egy fővárosi ember kényes ízlésével ül a székén,
kényelmetlenül feszeng e polgári érzékenykedés, e siralmas erőlködés, e
bánatos fűzfapoézis láttára s jobbra-balra tekintget, vajjon mi
történik. Csak nem lesz botrány?

„Ó, ifjuság… ó, édes ifjuságom, hová tüntél?…“ fujta újra az öreg, most
már könyes lángolással fujta a refrént, mely egyre hangosabban
reszketett végig a diákok kabaréján. Én néztem a közönséget. Csupa
párisi ült ott, alig-alig akadt elvétve pár idegen s mindnyájan
figyeltek a szövegre és a zenére, nem is közönyösen, de valami biztató
és bátoritó rokonszenvvel, valami furcsa gesztussal, amit talán
áhitatnak lehetne nevezni. Belül talán némelyik mosolygott rajta, de
végig hallgatták. Amikor pedig befejezte a dalt, ami inkább óvodadal
volt, mint kabarédal, hangos tapsviharban hajlongott az öreg. Ebben a
kabaréban nem volt vörös apacs-ing, kávédaráló, mozsár, a demonizmus
ismert és unott kellékei. Itt a párisi nép szórakozott, vacsora után,
csendes szivarszónál. Ekkor éreztem, hogy ez a város naiv. Naivabb, mint
Budapest, mint Szeged, mint Nagyvárad, mint Debreczen, mint akármelyik
magyar város. Tiszteli az embert, a szavát és a hangját, egy öreg kövér
és csúf énekes félszeg költészetét és könnyes szemét. Tapintat van
benne. Mikor emberekkel érintkeztem s szolgálatokat kértem tőlük,
gyakran meghatott engem ez a naivitás, ez a jóság, a tapintat. Milyen
régi, hány százados hagyomány lehet ez. Páris naivitása nagyszerü és
nagy.

„Ó, ifjuság… ó, édes ifjuságom…“ Ezt a dalocskát hoztam magammal. Egy
hosszú és fárasztó ut vonatzakatolása után csak ez dünnyög a fülemben.
Még a böröndjeimet és táskáimat ki sem csomagoltam, az emlékeimet át se
néztem, de úgy érzem, hogy ez a legjelentősebb, ami egy budapesti embert
leginkább meglep és megráz, hogy aetheres és morfinista, dolgozó és
mulató, lázadó és repülő városban, mely a parfümöket szűri, a
villamossággal királyian pazarol s az uj irodalom festékeit és bóditó
mérgeit késziti, alszik egy ősi, minden cinizmus nélkül való naivitás,
mely naivabb, mint a legkisebb magyar városka lelke. Annyi bizonyos,
hogy ezek az együgyű kabaréművészek nálunk sehol se léphetnének föl. Még
egy vidéki nyári színpadon is kuncogás, fütty fogadná őket. A kritikánk
vitriolos. Párisnak azonban nincs szüksége erre. Olyannak tetszik most
nekem, mint egy szelíd óriás. Egyáltalán nem „európai“ város. Az
„európai“ városok a német, az angol, a román, a cseh, a magyar városok.
Ennek csak egy neve, egy jelzője van: Páris.


II. MORGUE.

Reggel nyolc órakor repülőgép lebeg a város felett. Kilenckor katonai
léggömböt látok a Champs de Mars napfényében. Automobilok serege úszik
kék benzin-felhőkben. A föld alatt és a föld felett vonatok loholnak,
lármában, villamosságban fürdünk. E város mellett azonban él egy másik,
az ódon, a titokzatos, a középkori város, mely nem vesz tudomást az
ujról s görbe utcákon, fojtó illatokban éli a maga ősi életét, a parti
bouquinistek, a zöldségárusok, a régi handlék közt, akik még egy
forradalom előtt való dallal kérdezik meg a lakókat, van-e eladni való
ócska ruhájuk? Délután végigmegyek egy ilyen utcán. Irtózatos félvilági
hölgyek állanak az aszfalton, vastagon ki vannak festve, – feketével és
pirossal – a forró nap majdnem leolvasztja festékeiket. Este a
csigalépcsőn egy régi bronzgyertyatartóval botorkálok fel szállóm
szobájába. Ilyen gyertyatartókkal, ilyen csöpögő gyertyákkal mentek fel
padlásszobájukba a régi párisiak, két-három-négy századdal ezelőtt is.

A morgue is ehhez a városhoz tartozik. A szigeten van, tőszomszédságában
annak a kórháznak, melyet a francia nyelv zsenije az „isten hotel“-jének
nevez. Csalódottan áll meg előtte a néző. Annyit olvastunk róla. A halál
e bús palotáját mindnyájan megnövesztettük a fantáziánkkal. Most
kicsinek és igénytelennek találjuk. Ott sütkérezik a fanyar és hideg
nyári napfényben, éretten az elmulásra, málló vakolattal, züllött
ajtókkal, roggyant zsalukkal, melyeknek eltépett zsinórjai a szélben
harangoznak. Egy halottasház, mely maga is halálra van itélve s
nemsokára lebontják. Bennünket az emlékek érdekelnek. A vasredőnyök le
vannak huzva. Mögöttük egy tükörüveg van s az ismeretlen halottak, a
folyó áldozatai, az öngyilkosok, a legyilkoltak hullái fel vannak
polcolva egy deszkára. Valaha mindenki itt ismerte fel eltünt rokonait.
Egymás mellett voltak a halottak, mint a kereskedések kirakatában a
megkoppasztott hideg csirkék. Ide zarándokoltak a halál smokkjai, a
csalódott világfiak és a dekadens költők. _Baudelaire_, _Barbey
d’Aurevilly_, _Verlaine_ háza ez. Hajnal felé, pogány lumpolások után,
gyakran bámészkodtak a kirakat tükörüvegei előtt a korhelyek is, akik
magukkal hozták a pezsgősüveget és a kijózanító utolsó poharat
felköszöntötték a halálra. Utálatos jelenetek játszódtak le itt. Aztán
végképp bezárták a közönség elől.

A parton most egy hulla hever. Egy órával ezelőtt fogták ki a zöld
vízből. Valahol a közelben ugorhatott be, mint a legtöbb öngyilkos, –
előzékenyen és szellemesen – a morgue mellett. A test a parton hever.
Körülötte semmi csoportosulás. Nálunk egy utcai baleset jobban
felcsigázza a kiváncsiságot. Két öreg asszony ruhát mos, kisfiuk
pécéznek, egy rendőr áll mellette s várja, míg a morgue-ba szállitják.
Az emberek megnézik az arcát, aztán tovább mennek közönyösen. Olyan
közel van a hulla a vízhez, hogy a folyó egy gőzös közeledtére felárad
hozzá, megnyaldossa ázott cipőit, testéhez tapadó nadrágját, mintha
visszakövetelné magának. Végre – egy óra multán – átszálliták a
morgue-ba. A „prefecture de police“ engedélyével én is bemehetek.

Megdöbbentő, milyen ódon, piszkos, szegényes ennek a rengeteg városnak a
halottasháza. Dohos folyosóin szorongó emberek állanak, akik rokonaikat
keresik. Az egyik levelet tart a kezében, a másik egy kalapot, melyet az
öngyilkos elhajitott, hogy ezzel igazolják a kérésük jogosságát.
Lemegyünk a hulla-házba. Szűk és sötét. Annyi halott fekszik a
függőleges deszkákon, hogy alig lehet mozogni köztük. Egy hét aratása.
Mind csupa ismeretlen ember, egy öreg angol, akit megöltek és még nem
tudják a nevét, egy asszony, aki vízbefult, egy fiatal férfi, akinek
dús, fekete haja dacosan és fiatalosan mered az égnek, leányok, sovány
munkások. Hány ilyen vendége van évente a morguenak? A szolga azt
mondja, legalább másfélezer. Megnézem a bonctermet is. Egy kis szoba,
melynek bádogpadjain még véresen, mosatlanul feküsznek a kések. A másik
szobában állanak a gyalulatlan, szálkás fakoporsók, egymás tetején,
valami harminc koporsó, mert a padlón nem férnek el. Ugy érzem, hogy a
halál közönyös. Másutt talán megborzadnék. De itt még a régi, középkori
közöny lengedez s a hullákban nem is látok embereket, hanem gyári
árukat, furcsa bábokat, viasz-figurákat, melyek zsúfolásig megtöltik,
majdnem szétrepesztik a házat.

Este azonban jó lesz korán hazamenni.


III. BAUDELAIRE SÍRJA.

A sír, melyben nyugszik, egyszerü. A kőlapon hever terméskőből
kifaragott, életnagyságu mása, hanyatt fekve, meztelenül, a halál keserü
pózában. Alig látható lepel borul rá s ez a fejig megköti és
mozdulatlanná teszi a testet, csak halványan hangsulyozza a törzset és a
karokat, melyek rabul vesztegelnek alatta és a halálos pólyában néha
különös uszonyoknak, néha emelkedő és vergődő szárnyaknak tetszenek.
Nagyszerü s egyben gyermeki a szobor. A halál mindenkiből törpe és torz
embriót formál. Egy kőoszlopon vigyorog a rosz szelleme. Ez a kissé
színpadi síremlék illik hozzá. Fönn egy allegorikus alak, de lenn a hős,
a kiáltani akaró, akinek pecek van a szájában, a mozdulni akaró, akit
kényszerzubbonyba dugtak, lefektettek és elnémitottak. Nem jöttem
meghatottságra ajzottan, baedekerrel és vázlatkönyvvel, csak egy
rózsaszin metro-jegy van a kezemben, mely ideröpitett a parnasszusi
hegyre, a költők temetőjébe. A szobor azonban meghat. Rengeteg feje a
testhez arányitva óriási. Ez a haragos fej még él. Gőgös, mint egy
forradalmár-muzsikus feje és értelmes, zseniális, goetheien szép. Ugy
tetszik, hogy a költő portréi közt a legjobb. Láttam a fényképeit. Az
arca és a teste az évek során rohamosan változott. Kondor haja és
szomjas-piros szája volt fiatal korában. Később pedig – Theophile
_Gauthier_ irja – az arca papossá vált, meredek és boltozatos homlokára
csak egy vékony ördögszarv kuszott s a haja megderesedett, ősz
tincsektől tarkult, egy eretnekszerzeteshez hasonlitott, aki nem a
bibliázástól vénhedett meg. Szemében a forró feketeség megfagyott, az
atléta-termete megroggyant, szája kissé lekonyult és elfanyarodott. A
szobrász a két embert sugalmas markolással egybefogta. Amit az idő és a
vágy elpusztitott benne, művészetté finomitotta és egy béna daliát
rajzolt kőbe, aki a síron fekszik és mozogni akar. Gyönyörű-szellemes
orra makacsul tör fölfelé. Cimpái erőszakosak. A száj pittyedt és
undorodó, de azért sír. Egy fanyar csésze pereméhez ér ez a száj, A
homlok pedig boltozat, királyi korona, kupola, ahonnan fény és harc árad
felénk.

Megdöbbentő ez a szobor, talán nem is mint művészi alkotás, de mint
irodalmi birálat. _Charmoy_ sok évvel ezelőtt azt a költőt mintázta meg,
akit ma ismerünk, a hátrahagyott írásai, a róla szóló összes irodalmi
adatok megjelenése után. Mert alakját a nyárspolgári látás
meghamisitotta. Amig élt, a polgárok arra kényszeritették, hogy
ízléstelen élcekkel elriogassa őket magától, a szobája ablakára
tejüveget vágasson, a szekrényében eleven kigyókat tartson. Ezért aztán
mindmáig ugy kezelték, mint bús különcöt, a romlás ripacsát, az
ördöngösség nyárspolgárját. Közösséget vállaltak vele nyápic költőcskék,
apró és csenevész perverzek, aki ebi hiten éltek, s nem tudták, hogy a
mesterük ő ellenük írt és élt, hősi motivumok reszkettek benne, a
romlása pedig csak a féltve-féltett tisztaságának a páncéla volt. Versei
előszavában ezt írta magáról: „tiszta vagyok, mint a papir.“ Ez a szobor
is azt mondja: „tiszta vagyok, mint a papir.“ Gerinces nagyságát csak
most látjuk tisztán. Robbanóanyagok szunnyadtak benne s alázatosan és
félénken járt velük, borzadott az egyéniségétől, a roszasága és a jósága
túlságától. Beteg szeretőjének évekig küldözte a kórházba utolsó sou-it.
Nem a különcsége, de a hősiessége és egyedülvalósága végtelen. Az
irodalomtörténetben is külön lap beszél róla. Semmi köze a
dekadensekhez. Az életében a modern volta miatt szenvedett, de ma nincs
rokona, utóda és iskolája s az uj költők káprázva tekintenek emlékére,
mint valami elviharzott természeti jelenségre, érzik, hogy a legnagyobb
emberek közé tartozott, akik valaha éltek. Nem modern költő, inkább
középkori és klasszikus. Az, akiről a sírszobra beszél.

Akik körülötte nyugszanak, a Louis-k, a Henri-k, a Charles-ok, az
orvosok, az ügyvédek, a bankárok s még a költők is: a többiek. Ő itt
egyedül van, egy kopasz fal mentén, távol a halottak népes utcáitól,
sugárutaitól és körutjaitól. Ezt az elégtételt a franciák jó szelleme, a
tapintat adta meg neki. Pihenőpad nem vár itt zarándokot. Nem lehet
leülni. Bátor hivei, akiket levitriolozott az élet s a sok fájdalom
jogán már olvashatják és szerethetik őt, nem ismerik a kegyelet
kötelességét, nem jönnek ide babérgalylyal, könnyel,
nefelejtskoszoruval. Tisztelik a kivánságait és tovább haladnak
szótlanul. Sírjára nem is ültettek rózsát, melyet utált, semmi virágot,
pázsit se nő itt, mely helyett atlaszt, acélt, üveget kivánt a természet
e haragosa. Csak mozdulatlan és örökkévaló kő borul rá. A többi költő
békésen a polgári sírok közt alszik, egy társaságban azokkal, akik
valaha az olvasóik voltak és egy csomó ember áll a fejfájuknál, akik még
mindig olvassák őket. Heinénél lódenes és rucksackos németek vizitelnek.
Musset kövéről áhitatos kezek hajtják félre a szomorúfűzek gallyait.
Maupassant sírján vadrózsafa nő. Leconte de Lisle vörös mellszobrát
görög babér takarja. Catulle Mendést halovány virágok és aranybetüs
szallagok gyászolják. Ez a sír azonban mindig virágtalan, könnytelen és
fönséges.


IV. AUTRICHIEN.

Ez a nevem: autrichien. Hiábavalóság ellene tiltakozni. Ventimigliánál,
az olasz-francia határnál megszünt minden. Még azt se mondják, hogy
paprika. A németek tájékozottságát most visszasírja az utas és kissé
szeretne boszankodni azon, hogy Mayer ur a vasuti fülkében a „puszták“,
a „cigányok“ a „lovagias és tüzes“ magyarok iránt érdeklődik. Egy
milanói olasz pár nappal ezelőtt ezt a nevet ejtette ki: Kossuth. Azóta
ugy lebeg itt az ember – bitangul és szabadon, – mint egy léggömb,
melynek elszakadt a zsinegje és jobbra-balra lökik a goromba szelek. Nem
kell azonban kétségbeesni. A falakon, a villamosokon, a póznákon,
étlapok hátán, mindenütt ránk kiabál egy magyar szó, a törökverő hős:
Hunyadi János neve. Patikákba piramisokba állitják az ismerős üvegeket.
A droguista dicsekszik, hogy rengeteget adnak el, minden párisi él vele,
már-már nem is comme-il-faut ember, aki nem issza. Hogyha bemegyek a
gyógyszertárakba, önkénytelenül e gulák mellé állok, ezek legalább
védenek, rájuk tehetem a kezemet s azt mondhatom: ez az én követségem. A
franciáknak van Vendôme-oszlopa, a németeknek Siegeshalle-ja, a mienk ez
a hashajtó-piramis. Ó, magyar hashajtó, egyetlen szószólónk, külügyi
képviseletünk, szomoruan köszöntelek.

Különben „autrichien“ vagyok, most már elszántan, mérgesen, lemondó
haraggal. Mikor megérkeztem, a szálló tulajdonosának bemondtam a magyar
voltomat, de – ugy látszik – a francia kiejtésem nagyon gyatra, mert a
szállodás a „hongrois“-t ugy értette s ugy is írta be hogy „autrichien“.
Minden külföldön járó magyar átmegy ezen az iskolán. Eleinte lázong.
Vitatkozik a pincérekkel, politizál a villamos kalauzzal, barátságot köt
a fürdőszolgával, a rikkanccsal, a borbéllyal, hogy megmagyarázza nekik,
nem igy van, hanem egészen amugy. Később aztán elfárad. Az „autrichien“
jelző kényelmesebb. Csakugyan kényelmesebb? Pár évvel ezelőtt ugy
tetszett, hogy igen. Ez a szürke gyüjtő-szó tisztességes helyet
biztositott a külföldön bolyongó magyarnak is. Az idén azonban nem
szeretnek bennünket. Aki „autrichien“-nek vallja magát, majdnem többet
szenved, mint a magyar. Szegény „autrichien“, – most akár magyar, cseh,
német vagy tót – legszivesebben véka alá rejti a származási lapját s
irigyel mindenkit, a négert, aki frakkban és cilinderben feszit az
aszfalton, a japánt, akinek az arca, a gyomra, az erkölcse már egészen
párisivá vedlett és egy parisienne karján sétál családostól, sárgaarcú,
őszhajú szüleivel együtt, még azt az arab árust is irigyli, aki a
kávéházakban perzsaszőnyegeket kínál.

A párisiak azonban mégis kiváncsiak. Az orvosom – kedves és értelmes
ember – megint belesodort a vitába. Mindenre bólintott, arra is, hogy
nálunk van irodalom, művészet, egy hirtelen serdült uj kultura,
néhányunk szerelme és büszkesége, de mikor kivette a hőmérőt, ugy
mutatta nekem, mint a vadembernek az üvegklárist. Nem szabad ám megenni…
Pedig nálunk, doktor ur, a hőmérőket megeszik… Igen, lovas nép vagyunk…
ahogy parancsolja… A kardom és a pajzsom ott lóg a szekrényben… Ős szász
dialektust beszélünk… Természetesen inkább koptul… „Gute Nacht“,
helyesen mondja,… „Gute Nacht“, ez is a nyelvünkön van… Emberhust is…
Kongó tájékán… Ausztrália közvetlen szomszédságában… a Duna regényes
ormain… a Gellért habjai mellett… Egészen el méltóztatott találni… Csak
arra kérem, tessék egy kicsit békén hagyni… Mióta itt vagyok, mást se
teszek, mint dijtalan földrajzi órákat adok… Aludni akarok… A folyósón a
szállodás inti a pincért, nézzen be az osztrák úrhoz… Hogy mikor
keltsenek fel holnap reggel?… Az ég szerelmére… menjenek már…,
engedjenek aludni…, a szégyenemmel, az életemmel, a párnákba fulva,
mélyen… Egyáltalán sohase keltsenek fel…


V. KIS PÁRISI GONDOLATOK.

Szajna. Ez a csecsemő folyó? Ez a smaragd pocséta? Ez a játékvíz? Inkább
egy kokott sötétzöld parfümjének gondoltam volna.

*

Különös, hogy a francia nép milyen kevésre becsüli a kényelmet.
Boldogan, de bohémmódra él, mintha minden pillanatban helyet akarna
változtatni. Micsoda liliputi mozsdótál, divány, szék van a szobámban.
Mi magyarok otthon a kávéházba is beköltözünk. Ők otthonukba is csak
szállást vesznek. Ötven, vagy száz évre.

*

Páris megtanit arra, hogy nem vagyok fontos. Meggyógyitják a beteg
tüdőmet és májamat, de az egészségesre csöppet sem vigyáznak. Ma azt
írtam haza, hogy egészséges vagyok. De ha most meglát egy apacs, azonnal
halálos beteg leszek.

*

Találkozom egy magyar íróval, aki a vendéglőben hangosan beszél intim
dolgokról, magyarul. Attól tartok hogy a körülöttem ülők mind magyarok.
Megkérem őt, beszéljen inkább franciául. Akkor nem értik meg, sem a
magyarok, sem a franciák.

(1913.)


ELSUHANÓ RÉGI BELGA TÁJ

A vonat mindig házak közt szalad, melyek pirosak és gyerekesek, mintha
Richter-féle kőépitővel lennének kirakva, a gyep simára nyirott, az
erdők mélyek, de parkszerüek, a földből lépten-nyomon szökőkut és
villamosság bugyog s az ember este összetéveszti az esthajnali csillagot
egy virágkereskedés reklám-tüzével. Alig füttyenthet a vonat, alig
szalad kicsit a pirostéglás falak mellett, máris célhoz ér. Ezen a
boldog földön érdemes tétovázni. Nappal romokat látunk a vonat
ablakából, kolostorokat, uri kastélyt, melynek terraszán a ház urnője, a
több-milliomos gombgyáros felesége némán és sápadtan himez. Este
ijedezünk. Ismeretlen kis gyárvárosba érkezünk. A hámorok dübörögnek,
égő ablakok néznek az éjszakába, munkásokkal találkozunk, akik az
acetilén-lámpa fényénél megnőnek, a kormos homlokuk, az öklük a mesék
óriására emlékeztet. Látunk aztán – alig tiz lépésre tőle – egy zárdát,
melyet épp most csuk be egy pap, régi, nehéz vaskulccsal. A szél fúj,
denevérek szállnak, megyünk az állomásra. Utközben egy családot bámulunk
esti világitásban. Egy nyaraló mellett fütyül el a vonat, ahol lombok
közé bujtatott lámpásnál vacsoráznak, a fekete körszakállas apa, az anya
és a kis gyerek, tornaingben, egészséges arccal, kövér karokkal. Tudjuk,
hogy nem hattyukról és mérgezett hercegnőkről suttognak. A kisfiu
gimnáziumba megy, az apa azon töri a fejét, _hausse_-ra vagy _baisse_-re
dolgozzon-e. Jómódu belgák ezek és bizonyára jóétvágyuak is. Húsos és
puha körtéket esznek, aranyhaluskát s almabort és barackpálinkát isznak
hozzá. Általában édesszájuak, gazdagok és boldogok. A gyomruk és a
szívük rendben van, kedvükre álmodozhatnak. Innen magyarázhatjuk, hogy e
nyugodt nép költői finomak és mélyek, esztéták, akik drágakövekről,
aranyserlegekről, violaszínű selymekről írnak.

Brüsszelben egy pékkereskedés kirakatában megpillantok egy kuglófot.
Kuglóf – sárgabelü, mazsolaszöllős – könnyező szemmel köszöntelek.
Francia zarándokolásom alatt mindig fájdalmasan nélkülöztelek s most a
gyermekkoromra, a nagynénéimre, a hazámra emlékeztetsz. A belgák ép ugy
élnek veled, mint az absinthe-tel. Ez az apróság pedig nagyon-nagyon
jellemzi őket, kiknek vérében kitünő elegyitésben keverődzik a germán és
a román műveltség, a titokzatosság és a vérmérséklet, a nyárspolgári
szorgalom és a cigányos vidámság – a kuglóf és az absinthe!

(1913.)


BELGRÁDI KÉPEK.

_(Ezeket a sorokat 1909 márciusában írtam a jegyzőkönyvembe, amikor a
szerb főváros a monarhia első ultimátumának átnyujtása előtt lázban
égett.)_

A gyorsvonat nyolc perc alatt vágtat a magyar határról Belgrádba. Annyi
idő se, amennyi alatt az ember kényelmesen elszívhat egy szivart. Egy
lapos táj gurul elénk, egy vashíd, aztán néhány jelzőlámpa s mégis ugy
tetszik, hogy egy idegen világba jutottunk. Arcukba nézek az embereknek.
Feketék, sápadtak, szomoruak. A magyarországi szerbek mellettük piros,
markos, szálfa-emberek.

Már messze a határ előtt figyelem a változást. A népek ízlését a
vonatablakból lehet megfigyelni. Minden zászlók helyett, melyek a
hivatalos épületeken lengenek, többet beszélnek a köteleken száradó
ruhák és kendők színe. Ezek ízelitőt adnak egy nép ízléséről és
kulturájáról. Ha olasz táj felé közeledik a vonat, világos színek
ujjonganak, – piros, sárga és teljeslila, – színes kendők, tarka aljak
és bluzok. A hegyes vidéken, észak felé, csak fehér és fekete színeket
látni. Itt pedig mindenféle színt, akárcsak olasz földön, de zsufoltabb,
kiáltóbb együttesben. A lila és a hupikék egymás mellett. Sárga és zöld
merész keverésben. Belgrád maga is hasonlit a hegyekre mászó olasz
városokhoz s aki végigmegy szűk, furcsa utcáin, melyeken épp ugy élnek,
esznek, alusznak az emberek mindenki szeme előtt, mint a sziciliai
kisvároskákban, annak okvetlenül eszébe villan ez a déli, olasz
hasonlatosság.

Bemegyek a vasuti étterembe. A falon egy kép. Sárga mentében, meggyszínü
nadrágban ott szomorkodik a vasuti étterem konyhagőzében és zajában egy
pergamen-arcu, sovány férfiu, Szerbia királya. Ugy látszik az
aranyrámában roszul érzi magát. Minden pillanatban várom, hogy kilép
belőle és leül az asztalhoz, szerényen csönget és egy szóda-fröccsöt
rendel. Kényszerü királynak látszik, aki valaha – mint olvastam – a
svájci szociálisták ülésein is szorgalmas részt vett s francia kulturán
nevelkedett. Kissé csalódottnak látszik, itt a képen is. Legalább
ilyenfélét olvasok ki villásan fölfelé kunkorodó, vékony bajuszából és
dióbarna szemének csüggedt tekintetéből, melyből már rég elpárolgott a
fiatalság, a párisi évek mámora s csak gond van benne, félelem és ideges
mélabú.

Farkasszemet nézek a képpel. Nyári légydongáskor, téli ködben és
lucsokban egyformán igy bámulhat le a falatozó utasokra és figyeli az
érkezőket, a távozókat, akik egy siető tekintetet vetnek rá s aztán élni
mennek. Neki őrt kell állnia itten, mint a közkatonáinak. Egy rekedt
falióra ketyeg mellette és nincs mód, hogy leszálljon a falról és
trónjáról, ami valamikor a XVII. században tragédia-anyag lett volna
valamilyen rémlátó angol kezén. Ma azonban Marlow és Shakespeare nem
királydrámát, riportot ir, pontos adatokkal és prózában. Az olcsó
olajnyomatot minden borbélyüzletben látom, ahol nem futja rá, ott egy
ujságból kivágott, elmosódott kép teszi meg a szolgálatot.

*

Hepe-hupás, szűk utcákon kaptatunk fölfelé. Valami végtelen szomoruság
van ezeken az utcákon, az orosz puszták és orosz regények szomorusága. A
kirakatokban idegen áruk, német és francia és magyar iparcikkek, a
boltokban német és francia szó. Nappal politika és este pálinka.
Máskülönben csend mindenütt. A szorgalmas macedón és albán, narancssárga
sállal a nyakán, fürészel a kapuk alján. Az egyetemen diákok lézengenek
kék katonasapkában. Néhányan a nemzeti könyvtárba menekülnek és ott egy
hosszu asztalnál – huszan vagy harmincan – olvasnak. A könyvtáros – egy
öreg szerb – megmutatja a régi, érdekes szerb könyveket s minthogy
magyar vagyok, mosolyogva egy polchoz vezet, ahol a _Pallas Lexikon_
áll, az összes kötetei a pótkötetekkel együtt. Itt egyáltalán minden
„nemzeti.“ Az olvasókör „nemzeti“, az uszoda „nemzeti“, még a céllövölde
is „nemzeti“.

Kis szerb kávéház. Azt mondják, hogy ezek a roszul világitott belgrádi
kávécsárdák boszorkányüstjében fő a leendő háboru. Egyik asztalnál
mezitlábos kisbirtokosok dominóznak vezérkari tisztekkel, a másik
asztalnál kicsapott diákok cigarettáznak, tüdővészes nyomdászok,
kalugyerek, arcukon gyanus sebhelyekkel, pópák, akik imakönyvükben új
bombák receptjét tartogatják, az ég báránybőrbe bújt ordasai. Később egy
öreg „chansonette“ is megjelenik köztük, a párisi nő, aki jobb idejében
– régen, nagyon régen – szobalány volt valamelyik batignolles-i
szállóban. Vanilialikőrt isznak, de zsebükben ciankálit rejtegetnek.
Dosztojevszkyről, Tolsztojról, Gorkijról vitatkoznak. A fehérlelkü
krisztusi írókat fonákul magyarázzák, önkényesen forditották le a maguk
balkáni idiómájára. Minden szomoru és csempe itten, kezdve a cipők
letaposott sarkától, a zöld körmöktől, a moziképektől, melyek a kávéház
falára vetődtek, a lelkesedésükig, a tudományos vitájukig, a
műveltségükig. Aki félszemmel benéz ide, az viziószerüen másik képet
lát. Oroszország egy tükrös Louis XIV. szalónban mulat, ragyogó hölgyek,
attasék, diplomaták társaságában, akik tudván tudják, hogy mi folyik
előttük és elégedetten dörzsölik a kezüket. Majd a szegény rokonok
cselekszenek. Csak hadd nőjjön a nyomor. Kell nekik ez a szegényház, ez
a kéteshírü lebuj, ez az éjjeli menedékhely. Itt főzik szegény diákok és
betüszedők az európai haladás számára a patkánymérget.

Kószálok szerte a városban. A _dorcsol_-ban, a régi török városrészben,
ahol még mindig a muzulmánok hagyományai kisértenek, a zöldfüggönyös
kávémérések asztalain pompás török kávé gőzölög és hosszuszakállu
kávésok karcsu cigarettákat és finom szivarokat kinálnak. Egyszerre
valami különös zaj üti meg a fülemet. A márciusi este hüvös
félhomályában önkéntes csapat közeledik. Dobszó hallik és két trombitás,
a csapat oldalán, dagadó nyakkal fujja az ismeretlen, katonai marsot. Az
önkéntesek most kaptak fegyvereket, csak az állomásról jöttek, de oly
elcsigázottak, mint egy hadjárat után. Fejükön kék sapka, különben
civilruhát viselnek, rosz bocskoruk tapodja a girbe-görbe kövezetet,
nagy tömeg zsivióz nekik. A bocskorokból gyakran kikandikál a vörös
harisnya. Nincs cifra katonaruhájuk. Nem egy csak a mellényére vetette
rá a puskát és a rézóralánc busan veri ki a lépés ütemét.

A szkupstina előtt parasztruhában, vidékiesen, lassu lépésekkel
gyülekeznek a képviselők, néha-néha egy kabátos ur tünik fel vagy egy
fehérszakállu pópa magas, lila süvegben, akit a szerb paraszt áhitatosan
süvegel meg. Olyanforma az országház, mint valami földszintes elemi
iskola. A teremben képviselők olvassák az esti lapot. A rozoga erkélyen
közönség, pár hölgy, néhány paraszt, egyetemi hallgatók. A szkupstinától
nem messze pedig zsömlyeszínü macska miákol keservesen. Egy kis fiu
kiváncsi szemmel néz utánam. A magyar faluvégen bámulnak igy az
idegenekre.

*

Este hattól nyolcig tart a korzó. Elegáns, karcsú, sápadt szerb nők
sétálnak, katonatisztek oldalán. A kalapokon a párisi ízlés tavasza, de
a cipők gyakran roszak, kopottak, a sarok félre van taposva és
gummisarkot alig-alig látni. Ezek a szegényes cipők jelzik, hogy itt
szegénység van. A kolosszus, mely párisi magaslatokba akar emelkedni,
agyaglábon áll. A korzó legnépszerübb alakjai a tisztek. Fontosságuk
tudatában lépegetnek. Lecsapott oroszos sapkát viselnek és paprikaszínü
nadrágot. Századostól fölfelé majdnem mindegyik patriárkális szerb
szakállat ereszt. Otthon azt mondják nekik, hogy atyuska vagy bátyuska.

Hazatérőben látom, hogy a külváros utcáin, egy árok mentén kis fiuk
katonásdit játszanak. Piros bosnyák sapka van a fejükön, oldalukon
cukorspárgán játékkard, a pléh zörög a kövezeten.

– Rat, rat – hallatszik a robbanásszerü szerb szó, mely azt jelenti,
hogy „háboru“.

Este kilenc felé elcsendesül a város. A boltokat becsukják, néhány
gázláng lobog a főutcákon s a sötétség a külvárosba menekül. Egy
talyigás ember ballag néha az uton. Valami jókedvü inas fütyül.
Takarodót fujnak a kaszárnyában és lármás csörömpöléssel tér a kitérőbe
a villamos. Mamlasz motozás hallatszik, a kisváros lefekvő zaja.

Lassanként kigyulladnak a kocsma-ablakok. Ezek a világos négyszögek
tarkázzák a fekete éjszakát. Álmosan dünnyög a dudaszó. Az üvegekben
olcsó, színtelen pálinka. Hosszu faasztal körül legények ülnek,
ólomszürke szemekkel, busan, lelógó fejjel, sebes nyakkal. A kuszált
bajszok alól haragos kifakadások hallatszanak. Messze, nagyon messze két
puskalövés hallatszik. Egy fiatal gyerek jön ki a kocsmából. Pár lépést
tesz, magasat ugrik, arcravágódik a kövezeten és mozdulatlanul marad,
mint a katona, akit a golyó talált. Földre teritette az alkohol.

Hajnali hat órakor a vonatból még egyszer látom Belgrádot. Az ablakon
most cikázik át a hajnali napsugár. Közelebb megyek. Egy mondat van
rajta. Valamelyik utas levette gyémántgyürüjét és az üvegre nagy,
értelmes betükkel, – magyarul – rákarcolta:

– _Háború lesz_.

(1909.)


LAPP ATYAFIAK.

Eljöttek hozzánk lapp fajtestvéreink – az állatkertben lehet náluk
vizitelni, – közvetlen a jeges medvék mellett. Itt mutogatják magukat
bizarr sátrak alatt, egy füstös kondérnál, a havon, csónakszerü
szánjaikon, melyeket a rénszarvas, a turáni mitológia csodaszarvasa húz
szelíden, könnyező szemmel, Az angol-német, a spanyol-francia barátkozás
villamfényes termekben, pezsgős bankettekkel kapcsolatban zajlik le, a
mi ismerkedésünk csak itt. Első pillanatra csakugyan nagyon
idegenszerűek. A szemük keskeny és vakoskodó. Ahol ők élnek, csak fél
évig süt a nap. A nyelvük, melyet mi kínos verejtékezéssel tanulhatunk
az összehasonlító finn-ugor nyelvészeti órákon, merően különös, csak pár
szavuk egyezik nagyjában és csak a fülünk érzi, hogy ez a zene ismerős,
régen, nagyon régen hallottuk. Néhány kis fiu már tisztán gagyogja a
magyar szavakat. A rokontalan magyar ezt is örömmel hallja. Pöttön lapp
kisasszonyok botorkálnak a hóban vastag szőrmebundában és bocskorban,
szőkék, kékszemüek, pirosarcuak, igazi skandináv babák és a fa mellett
egy gyerek énekel valami lapp dalt, lallázva és szöveg nélkül. Pajkos
dal lehet, de rám ugy hat, mint egy temetési ének. Ezek volnának az én
rokonaim? Akkor inkább rokonom a bécsi pincér, a német rakodómunkás,
vagy a holland paraszt, aki villával piszkálja a fogát.

A lappok azonban szerződtetve vannak s elgondolom, hogy otthon a földbe
vájt vityillóikban bizonyára máskép élhetnek és az ő itteni szereplésük
nagyon hasonlit ahhoz, hogyha pár hortobágyi csikóst díszmagyarba
öltöztetnénk s azonmód kiraknók őket egy bódé színpadára, idegen
tekintetek prédájául. Ez csak egy ál-népszínmű. De szerencsére láttam
őket – előadás után – egy pincében enni. Vajat ettek, késsel és
villával, finom pesti margarinos vajat, a család az asztal köré
telepedett, a lapp menyecske állva, szorgalmasan sürgölődve osztotta
szét az ételt és az öreg lapp levette fejéről – lassan és ünnepélyesen –
a rénszarvas-kucsmát s megmutatta kérges, olajzöldre cserzett arcát.
Éhesek voltak, de nem siettek. Ezek a műveletlen vakondok-emberek
szemérmesek és úriak. A férfiak mozdulatlanul nézték, hogy készitik az
asszonyok a vacsorát. Amikor minden készen van, a legöregebbik maga elé
téteti a kenyeret, egészen közel hozzá, hogy kényelmesen szeghessen
belőle és a poharat is egész közel, hogy ne kelljen méltóság-bontó nagy
mozdulattal utána nyulni. Mindenük merően különös és északi. Az
anyanyelvükön kivül angolul és norvégül selypegnek, mint a mi parasztunk
németül, aki azt tudja, hogy „nix-dájcs“. Az öreg lappnak az a mozdulata
azonban ismerős volt, testvéri és rokoni s a másik pillanatban már az
egész társaság az volt, a pisze és majszoló gyermek-csoport, az almaarcu
szelíd menyecskék is, akik a fejükön piros kendőt viselnek keleti
virágmotivumokkal, magyar motivumokkal. Elszakadtak tőlünk, a vaksi
északi fokra, a féléves sötétségbe, a szavaik elsatnyultak és a
felismerhetetlenségig ficamodtak, az étlapjukon csak a kenyér, a halzsir
szerepel, a szemük lenkék lett, de a nyugalmuk és a taglejtésük beszél,
ezt nem felejtették el s az önfeledtség pillanataiban ugy mozognak, mint
a szegedi paraszt, aki áhitatosan és ünnepien megszegi a kenyeret. A
néző pedig érzi, hogy leülhet közéjük. Ezzel a társasággal valaha,
kétezer évvel ezelőtt, mi is együtt vacsoráztunk.

Ugye öreg lapp bátya, Anders Persen?


„FÜRDŐI EMLÉK.“

Vedd, olvasó, tőlem ezt a szerény pár sort, mielőtt elhatározod magad,
hogy a nyaralásra szánt pénzed a németnek adod-e, vagy a taliánnak. A
balneológusok komolyan és tudományosan meghányták-vetették, micsoda a
híja a magyar fürdőknek. Itt minden tudományos igény nélkül óhajtok
erről beszélni, átnyujtani neked egy „fürdői emlék“-et, hasonlót ahhoz,
mely a családi pohárszékek polcán a tálak és a palackok mellett
porosodik. Kevés tárgyban van ennyi lehangoló mélabú. Lesír róla, hogy
több száz koronába került. Minden betűje átlag száz korona. El kell
dugnod az emléket, nehogy állandóan eszedbe hozza az igazi emlékedet,
mely még aludni se hagyna. Emlékszel arra a pár szelet szalámira, amit
arannyal fizettél. Emlékszel az ágyadra, a sublótfiókra. Emlékszel,
szegény polgár, hogy alakitottad meg néhány társaddal együtt a
lenézettek és kisemmizettek csoportját, akik a padon barna
pakolópapiroson ebédeltetek, akik nem mentetek hangversenyekre, akik nem
tomboláztatok, akik mindig vigyáztatok, akik mindig póruljártatok, akik
mindent „olcsóbban“ akartatok venni a faluban és mindent drágábban
vettetek, akik a pincért kiszolgáltátok, hogy hálából ő is kiszolgáljon
majd titeket, s akik végül bocsánatot kértetek, hogy otthagytátok a
pénzeteket. Nálunk még mindig ez van rendjén. Egyelőre a középosztály
kénytelen idegen világfürdőkre menekülni. Mert még az olasz se ily
kegyetlen hozzá, még a mohó és mindenre elszánt briganti se, aki
elrabolja a pénzét, de cserébe legalább azt érezteti a megrabolttal,
hogy ur. Itthon ez a vigasztalása se marad. Még csak el se veszik a
pénzét, csak kicsurgatják az ujjai közül, s üzleti szellem hiján senkise
látja hasznát, se a megrabolt, se a rabló.

Ennek ellenére azon gondolkozom, hogy mégis itthon nyaralok. Mindnyájan
szeretjük a magyar fürdőket, reménytelenül. Él bennük valami rozoga
romantika, valami kedves ábránd, valami, ami a miénk. Lehet, hogy a
régi-régi emlékeinkkel fognak meg. Van-e ríkatóbb és fájóbb, mint a
gyógyszalón mellett délelőtt hallgatni egy leány ábrándozását a
lehangolt zongorán? Ismered-e a földet, a sáros magyar föld tésztáját,
mely a kánikula kemencéjében a kék és sárga mezei virágokkal, a
rovarokkal és dongókkal együtt szikkadt cipóvá sül s a szaga is oly
tápláló, mint a kalács illata? Bolyongtál-e parasztszekéren, a pusztán,
porban, mely csupa vizió, és hallgattad-e a kerekek lármáját, mely
minden hangot hallucinációvá bűvöl? Éltél-e a balatoni jegenyék táján,
szóltál-e a halászokkal, akik évezredes mesterségüket egykedvüen űzik,
bukkantál-e a csárda udvarán hajókötelekre, bitang csónakokra? Láttad-e
a tihanyi púpos parasztot, az eszelős ciceronét, aki kürttel riogatja az
ekhót és elfeledett költők hexamétereit kiáltja a visszhangnak? Nézted-e
a tátrai levegőt, mely kék mint a tó? Az erdélyi bércek ködsávolyát meg
tudod-e különböztetni a szivarfüsttől? Bámultál-e esős délutánt, az
alföldi erdőben homályos permeteget s aztán világoszöld derengést,
melynek néma statisztái a fűben kuszó csigák száza és ezre? Belehelted-e
fürdőink különös aromáját, a nedves női haj páráját, az uszósapkák
kaucsukszagát, a kis bódék, az iszapos tócsák, a gyógyforrások, a nyári
konyhák egymással feleselő és pörlekedő illathangversenyét?
Észrevetted-e a színeket, melyek csak itt teremnek? A villák
rippl-rónais idilljét, a tisztáson átballagó lány szinnyei-mersés
pipiszkendőjét, a mednyánszkys alkonyokat? Szivaroztál-e a tó partján
egyedül, mikor a békák dalárdája tanulta az éjjeli zenét? Jártál-e este
a fák között, szemedbe villant-e az üvegburás gyertya lángja, mely a
terrasz magányában ugy virraszt, mint egy lélek, hallottad-e felsercenni
a göröggyufát, melyet fiatal fiuk és lányok gyujtogatnak s rózsaszín és
zöld lángjuk ugy világitja meg az erdőt, hogy nyomban színpadi díszletté
alakul?

Erre az ezer kérdésre én szeretnék válaszolni. Nosztalgiát, végtelen
nosztalgiát érzek e sok-sok dolog után, honvágyat érzek a saját hazám
után. Nem amikor külföldön vagyok, de most, amikor itthon vagyok.
Ideláncolva egy szobához, egy íróasztalhoz, egy tollhoz. Akkor fáj, hogy
nem látom mindig és minden ízében oly teljesen, mint ahogy a fogalmában
és a nevében benne van minden táj és minden ember, minden szín és minden
lélek. Szoktatni kellene hozzá a szemem, hogy azonositani tudjam magam
vele. Emlékezem négy-öt éves koromban órákig ültem a tükör előtt s nem
tudtam betelni a szenzációval, hogy az, akit látok, én vagyok. Nem volt
igazuk a nagyoknak, hogy elkergettek a tükörtől. Mert ekkor ismerkedtem
önmagammal, akit négy-öt év alatt meg se ismerhettem. Oly önfeledten,
izgatottan, hiuság és érdek nélkül történt ez az ismerkedés, hogy a
részleteket évekig meg se figyelhettem, az elemzésre nem volt időm és
később, mikor valaki megmondta, milyen színü a hajam, milyen metszésü a
szemem, váltig csodálkoztam rajta. Csak éreztem magam, de még nem
láttam. Körülbelül igy vagyunk az országunkkal. Nyáron lenne ráérő
időnk, a pihenés pillanataiban, hogy pár hétig belémeredjünk és vele
egynek tudjuk magunkat. Kétségbeejtő, hogy éppen erre az időre vagyunk
száműzve tőle. Csak savanyu hétköznapokon, az irodákban, a kávéházban
lehet miénk s alapjában mindörökre ismeretlen marad. Mert a tükör,
amiben megláthatnánk az arcát piszkos is, csempe is, drága is.


BUDAPEST, A KÁVÉVÁROS.

Egy amerikaival utaztam a tengeren. Hamarosan beszédes viszonyba
kerültünk és vacsora után a vászonszéken szivarozva meg akartam
gyóntatni arra vonatkozóan, mi a véleménye rólunk, mert nálunk is járt,
és elég jól ismert bennünket. A csillagtalan, porszínü éjszakában,
melynek egyetlen lámpája a tenger villamos tajtéka volt, kérdéseket
intéztem hozzá. Mit tart, mister, a városunkról? Azt, hogy sok és jó
kávéháza van. Az amerikai magyar-szemlélete nem volt alaptalan.
Kifejtette, hogy a vonatról leszállván a pesti kávéházban fehér
abrosznál meleg csirkelevest, ham and eggs-et, csokoládétortát
vacsorált, többféle pálinkát ivott rá, a pincér nyolc pohár hideg vizet
hozott és mikor észrevette, hogy elrontotta a gyomrát, nem engedte a
gyógytárba futni, hanem egy szódabikarbónás szelencét tett eléje. Be
kell vallanom, hogy ott a tengeren kissé büszke voltam a pátriámra.

Eleget sopánkodunk azon, hogy nincs karakterünk. Ennek csak az lehet az
oka, hogy szégyeljük a karakterünket. Miért is nem merjük hangsulyozni a
kávéházi voltunkat, a kávéházi kulturát, a szegénységünk, az
otthontalanságunk, a cifra nyomoruságunk jelképét, mikor csakugyan ez a
legjellemzőbb sajátságunk? Bizonyisten, nincs okunk pironkodni. Aki
fintorgatja az orrát, hogy a kávéház plebejushely, a jöttmentek
kaszinója, annak azt mondom, hogy ma már kevés oly arisztokrata és úri
kuria van, mint a kávéház, melynek tisztes, munkás, történelmi multja
van. Száz éve, hogy született a mai kávéház öregapja. Tiszteld, pesti
ember, a kávéházat, vénebb és tiszteletteljesebb az, mint te magad. Neki
volt öregapja. Neked, rongyos, talán öregapád se volt. Mi, akik ki
vagyunk tudva a nagy tőke áldásaiból, naponta megszerezhetjük a fény és
a gazdagság illuzióját, mikor beülünk egy ízléstelen kávéházba és
zsebünkben hetven fillérrel, keleti kényelemmel elterpeszkedünk egy
asztal mellett, mely mögött sok százezer koronák állanak, szolgálatkész
lakájok sürögnek, ívlámpák égnek és fütőtestek donganak. Átjáróházunk a
gazdagság, melynek perzsaszőnyegeit lyukas cipőkkel tapodjuk, de annyit
vagyunk ebben az átjáróházban, hogy már szinte a miénk. A középkori
király csemcsegő kéjjel ette volna meg azt a rothadt kisimbiszt, amit te
orditva küldesz vissza a pincérrel. Aztán a mi kávéházunk családias is.
Beszéljek a borszesz kék lángjáról? Az otthon fehér függönyeiről? A mély
diványról, a családi arcképesalbumról, az ősi fészekről? Nem, a
kávéházról beszélek. Ami történik ezen a földön, itt történik. A kis
asztalkáknál diákok készülnek a vizsgára, anatómiát, jogbölcseletet,
irodalomtörténetet tanulnak. Ha akarom, szabadegyetem. A nagy asztalnál
prelegálnak, esztétikát, filozófiát, arhitekturát, nyelvészetet,
lélektant, botanikát, gyógyszertant. Fel kell fedeznem a pesti ember
számára, hogy az aszpirin nemcsak a kávéházban, de – elvétve – a
gyógytárakban is kapható. Az irodalomról nem is merek szólni. Az első
kávéházi törzsvendég Petőfi Sándor volt. Azóta a magyar irodalom a
kávésiparral együtt fejlődik, a forradalom a kávéházakban tör ki, csitul
el s egy jövendő történész feladata megállapitani, milyen hatással volt
a versekre, az elbeszélésekre, a cikkekre a kávé, ki ivott koffeint és
ki cikóriát? Ha gyöngül az irodalom, akkor a feketekávé is gyöngül. Nem
tudjuk, micsoda hónaposszobákban laktak a lángelméink. Sok írónk
ágyrajáró volt. De minden kávéházat emléktáblával kell megjelölni. A
törökfürdő után a magyar kávéház a legelső keleti különlegesség. Itt
töltjük el az életünket. A nap minden órájában, minden világitásában
ismerjük, mint más az otthonát, reggel hétkor épp ugy, mint éjjeli
félnégykor és félötkor, amikor a székeket az asztalokra rakják. Van
hivatalnok-idő (reggel héttől nyolcig), ügyvéd-idő (reggel nyolctól
féltizig), orvos-idő (reggel féltiztől féltizenegyig), nyárspolgár-idő
(félegytől délután háromig), családidő (délután négytől este hétig),
szieszta-idő (este félnyolctól tizenegyig), lump-idő (este tizenegytől
éjjel kettőig), művész-idő (éjjel kettőtől félnégyig) és ügynök-idő
(mindig). Egy barátom szürke házikabátot tart a kávéházában, de ott
tartja a könyvtárát, az orvosságait és a pincér mindennap szó nélkül
hozza a neurolinját, a könyvét, felnyitva azon a lapon, ahol tegnap
abbahagyta. Ismerek kávéházat, amelyik fekete lobogót tűz ki, mikor
meghal egy-egy vendége. A kávéház a mi átriumunk.

Ajánlom figyelmébe a magyar heraldikusoknak, hogy gyorsan revideálják
családjainak címerét s készitsenek uj címereket a jövendő nemzedékek
számára. A régi lombos fa helyett pléh-gallyak álljanak a mezőben, a
talmi hold helyett egy pikkoló-findsa, a pakfoncsillagokat apró
ezüstkanálkák helyettesitsék. Hátul pedig a címer sarkába
odabiggyeszthetnek egy szódabikarbónás szelencét, egy média-szivart,
vagy egy szipkát. Akár egy aszpirin-por sikerült mását is, mely
hónapokig keshedt és sárgult a főpincér szive fölött, a felső
mellényzsebében.

Az angol hallatlan gőggel mondja: „Az én házam az én váram.“

De pesti ember sem kevesebb önérzettel vetheti vissza: „Az én kávéházam
az én váram.“


BÉCS, A VERKLIVÁROS.

Budapest és Bécs barátságáról beszélnek? Nem ismerek két ellentétesebb
várost. Mihelyt felszállunk a bécsi villamosra, megtudjuk, miért.

Ezek az emberek naivak; a nők ábrándozók; a férfiak pedig szőkék és
piszék. Nem menekülhetek ettől a benyomásomtól. Budapest fekete város.
Bécs szőke. Itten a villamosban öt perc mulva már barátság fejlődik ki
köztem és a kocsi között. A bécsi ember kedves, de ettől a kedvességtől
én, a budapesti, fejfájást kapok. Nekem szükséges az a ridegség, mellyel
az ujonnan kialakult magyar főváros védi a különállóságomat s megtiltja
másnak, hogy beleavatkozzon az ügyeimbe, kivallasson s ismeretlenül is
leüljön a vendéglői asztalomhoz és ott, a hus, a tészta között baráti
hűséget esküdjön. Nem tudok elképzelni valami távolabbit, mint egy
átlag-bécsi és egy átlag-budapesti ember. Az utcáink, a házaink, a
szokásaink pedig testvérek, az ételeink majdnem egyformák, még a
szegénységünk is közös s nyugatról érkezve, már itt érezzük az emberek
roszulöltözöttségét, a vonaton a harmadik osztályok fülledt szagát, az
utcán a közigazgatás bajait, a kocsisok szemtelenségét, ami a cifra
nyomoruságunkat juttatja eszünkbe. Mégis mások ők és idegenek. Akárcsak
ezer mérföld választana el tőlük, csodálkozom rajtuk. Egy lélektani
korlát feszül közöttünk. Hiába egyek a gyáraink, a pénzünk, a tarifánk,
még a kalácsunk is, amit a kávéba apritunk. Az emberek mások, akik a
kalácsot a kávéba apritják.

Bécs lirikus város. Budapest pedig minden, csak lirikus nem. Nálunk a
lirizmust az aszfalton csirájában tiporták el s a szeméttel együtt
söprik ki. Kicsit amerikaiak vagyunk. Gyorsan nőttünk, hagyomány nélkül
s mostohán és egy nagy adag cinizmust kaptunk ajándékba, mely folyton
velünk nevelkedik, de ezzel együtt kevés gőgöt is kapunk és sok edző
büszkeséget. A vén, meleg és naiv Bécs ezt nem ismeri. Ez a város a zöld
kertjeivel és télen a dus fehérségével, meg a meghitten elszórt
lámpáival ugy eped fel az égre, mint egy sóhaj. Minden bécsiben van egy
kevés nyárspolgár, egy kevés kegyenc és lakáj. A budapestiben talán egy
nagyur és egy csirkefogó. Láttam a bécsi népet egy népünnepélyen, ahogy
színes transparensek alatt falta az ingyen pástétomot s az ur és „liebes
Volk“ együtt itta a cukros varázsitalt, émelyitően szépen, és együtt
táncolt a külvárosi szabó az úri dámával, kedélyesen, nagyon kedélyesen.
Ugy néztem ezt a cécót, olyan idegenül, mint a zulukafferek örömünnepét.
Bármennyire is feszitettem a képzeletem, nem tudtam a mulatságot a
Lajtán tulra helyezni. Alig hiszem, hogy a ferencvárosi hivatalnok olyan
éhes legyen az ingyen húsra, mint a bécsi. Akkor láttam, hogy minket
végzetes mesgyék választanak el. A politikusaink még lehetnek jó
barátok, de ez a két város soha. Igaz, ilyen apró jelekből nem lehet
következtetést vonni és hamis is lenne a következtetés, ha ezek csak
jelek lennének és nem eredői sok összeható oknak, mely két nép multjában
és vérében gyökeredzik s rányomja karakterét mind a két városra. A miénk
egy kis nagyváros. Az övéké egy nagy kisváros. Ők a jól öltözött
demokraták, az elkényesztetett és hízott gyerekek, a jóllét bő
lírájával. Mi magyar arisztokraták vagyunk egytől-egyig, líra nélkül.
Egy olcsó és nem egészen előkelő líra lebeg fölöttük, aminél szebb és
talán úribb is a mi szótlan közönyünk. Ezt a lírát pompásan jelképezi az
a sok verkli, mely szüntelenül ott sír és jajgat a bécsi utcákon. Mi a
paragrafusainkkal már régen pokolba küldtük. Bécsben ma is
közszükséglet. Az ő városuk pedig a zene városa, ahol pompás opera van,
millió hangverseny s még a házmester lánya is Strausz-partiturát
játszik. De a bécsi nő, aki az operában páholyt bérel, délután a
homályos ablakmélyedésben egy gassenhauert hallgat és jóizűen kisírja
magát a verklinél, mely – istenem – mégis olyan szelíd és olyan bús.




RÓZSAVÍZ

ITT A RÓZSAVÍZRŐL, A HÓRÓL, AZ ÁLOMRÓL, A KARÁCSONYRÓL, A VIRÁGOKRÓL, A
FÖLDI ÉLET ÜNNEPNAPJAIRÓL ÉS CSÖNDES SZENVEDÉSEIRŐL SZÓLÓ FELJEGYZÉSEK
VANNAK EGYBEGYÜJTVE


NAPLÓJEGYZET EGY HAVAS REGGELEN.

  Láttad, ki járkált itt az éjjel?
  Mint egy átváltozó müvész,
  Mint egy fehér festőmüvész,
  Mint orfeumi csepürágó,
  Ki szappanhabbal fest tükörre,
  Ugy jött a hó, ez a kiváló,
  Öreg varázsló tündökölve.
  Előtte minden út kinyilt,
  Festett mesét, havas idillt,
  Besurrant ide és oda,
  Akkor történt meg a csoda.
  Elaggott a föld s perc alatt
  Megőszült százezer kalap,
  Ugy hogy e száraz és poros,
  Elpetyhüdt város oroszos.
  Amerre nézel tiszta hó,
  Nyugodt és fényes takaró.
  Rózsálló arcfesték a nőnek,
  Szépitőszer, gyöngy, puha szőnyeg,
  A fájó földön téli vatta,
  Langyos meleg serked alatta,
  Bebársonyozza az ereszt,
  Kabátunkon gyémántkereszt,
  Száll és csengettyűz lebegőn,
  Az éles kristály-levegőn.
  Az utcasárnak tiszta krém,
  A kolduscondrán drága prém,
  Az égből bőkezün lehint,
  Boát, marabut, hermelint,
  Most mint nyolcsarku csillag ég,
  Most karperec, ezüst nyakék
  Most egy csiklandó pici rost,
  A tél fehér rózsája most,
  Nappal sportpálya, éjjel édes
  Fehéren égő, enyhe mécses,
  Nyugodt derengés. Ropogó
  Fehérség. Édes rokokó.
  Kegyes és fínom, néha mókás,
  A kocsis is – allonge-parókás.
  A kültelek most egy nagy asztal
  Teritve hófehér damaszttal,
  S az éj cukrozza kényeként
  A sárt, mint cukrászsüteményt,
  Hideg, fehér törött cukorral,
  Ugy önti a cukrot csuporral,
  És minden édes és fehér,
  Ameddig csak a szem elér,
  Cukros a rét, az út, a ház,
  Cukros a lámpavas, a gáz,
  Cukros a házak teteje,
  A göröngy cukros gesztenye,
  A sár is mézzel van sodorva,
  S a szemétdomb hóditva, halkan
  Rokokó fehérben, aranyban,
  Ugy áll, mint lakodalmi torta…


FIRKÁK A JÉGEN.

Vak délutánon gubbasztunk a szobákban. Korán, nagyon korán felvillannak
most a lámpák. Meleg, sárga paszomány hull a hóra. Köröskörül, az
ablakpárkányokon, a háztetőn, az utcán hideg porcukor, fölötte pedig a
lámpák mély és izzó sárgasága, az imbolygó és elsuhanó ragyogás, a
hermelinprém szegélye. Ez a téli délutánok szokott pompája. Nagyon
arisztokratikus, főuri, majdnem főpapi pompa. Sárga és fehér, mindenütt
sárga és fehér. Olyan, mint a pápai lobogó.

Most legfeljebb játszanak az emberek – motozó kézzel – téli játékot. Egy
délután befagytak a villamosok ablakai. Vastag, fehér páncél csörög
rajtuk, mint egy másik, vékonyabb tejüveges ablak. Mióta a jégkéreg
ráfagyott a villamosokra, az élet melegebb és meghittebb a kocsikban: az
utasok ugy érzik, hogy elfüggönyözött szobában ülnek, ahonnan nem lehet
kitekinteni az utcára és a kis villamos ut, mely máskor potomság, most
utazássá emelkedik. Nem tudunk tájékozódni. Sokszor el is tévedünk.
Öt-hat megállóhelynyire röpit el a villamos a ködben és az utazó kissé
idegesen feszeng a helyén. Különben még unalmasabb az út, mint egyébkor.
Nem látjuk az utca panorámáját, az élet apró jeleneteit, az autókat, a
kocsikat, az embereket. Unalmunkban firkálni kezdünk. Estefelé az
ablakon egy tenyérnyi hely sem marad. Sokáig néztem ezeket az
ákom-bákomokat, a tél és az unalom hieroglifjeit s arra vállalkoztam,
hogy megfejtem őket, sietve, mielőtt a jégkéreg elolvadt.

Jelentéktelen firkák, bizonyosan semmi fontosságuk nincsen, erre gondol
mindenki. De semmi sem jelentéktelen, az legkevésbé, amit annak
szeretnénk tudni. Az emberek leülnek a padokra és észreveszik, hogy a
befagyott üvegablak vékony kérge alkalmas az írásra, a rajzra, aztán
babrálni kezdenek. Vajjon mit írnak? A legtöbbje odanyomja az öt újját
az üvegre és mulat azon, hogy az újja melege apró áttetsző, kerek és
recés foltot vág a jégben. Valaki észrevette, hogy a kétkoronás pénz
tökéletes másolata képződik, – jégből – amikor a pénzt odatapasztja az
ablakra. Legkedvesebb népszerü téli sport: a jégrajz. Sok
villamosablakon ott van a pénzek mása, a kétkoronásé, a koronásé, a
húsz-, a tizfilléresé. Versengenek a pestiek, ki igazibb és jobb
ötvösművész? Némelyik másolat tökéletes. Világosan látható a király
arcképe és a jelmondat is: „Bizalmam az ősi erényben“.

Ezek azonban csak az ismertebb rajzok. Valószínűen polgári emberek
mulatnak igy, akik estig robotolnak és pénz miatt fő a fejök. Egy
kelenföldi villamoson, mely reggelenként a műegyetemre szállitja a pesti
hallgatókat, az ablakok cifra-furcsa ábrákkal voltak teleróva. Képletek,
gyökjelek, körszegmentumok. Némelyik ábrán határozott képzőművészeti
tehetség nyilatkozott meg. Itt a villamos kalauz sikerült torzképe, ott
egy havas táj, amott egy katonafej, hősi helyzetben. A körut közönsége
politizált. Öt-hat kocsi ablakán olvastuk ezt: Tisza István. Ülnek-ülnek
az utasok, várták, amig célhoz érnek, a fejük ezer gondtól sulyos, de
semmi se jut eszükbe és a kezük tétova mozdulataiból egyszerre csak
kialakul egy név, Tisza István neve. Az emberek vallanak. Öntudatlanul
bevallják, hogy ez a politikus a legfontosabb komplexumuk, mert nem a
kedvesük, a gyerekük, a hivatalfőnökük nevét írták oda, még a saját
nevüket se, csak Tisza István nevét.

Beszéljünk a humoristákról? Akik a rajzokat eltorzitják, akik a jégre
vésik a világ komoly dolgait illető megjegyzésüket, amit a
csibészkölykek különben a falra pingálnak vörös vagy fehér krétával,
akik ismerkednek, vitáznak, feleselnek egymással, akik szellemeskednek,
akik a keserüvizes reklámképek ábrándos márványkeblü hölgyeinek csupasz
szájára bajuszt rajzolnak? A humoristák egyformák a falon és a jégen. De
a szerelmesek is felhasználták a befagyott ablakokat. Virágh Mariska
III. o. t. olvastuk egy ablakon. Lejjebb pedig egy fiu igy érzelgett:
Szeretlek.

Késő éjjel az utolsó villamossal egyedül robogtam végig az Orcy-uton.
Ujra nézegettem a jég firkáit, melyeket már utóbb oly szenvedéllyel
tanulmányoztam, mint az asszirológus a sírok titkos jegyeit. Vékony
karcok látszottak, hajszálvonalkák, lehelletnyi jelek. Egy másik ablakon
markáns vonásokkal ez a levél: „Jenőkém édes, ha hazamégysz, zárd be az
ajtót és tedd a kulcsot a spájzablakba. Anyád.“ Valami szegény asszony
írhatta, aki az Orcy-uton lakik, üzent a fiának, a befagyott ablakot
használva levélnek. Az anya – elég naivul – valószínűnek tartotta, hogy
a fia is ugyanazon a villamoson megy haza, mint ő. Az üzenet bizonyára
kárba veszett. Istenem, annyi villamos jár az Orcy-utra. Amig azonban a
kocsi az Üllői-utra kanyarodott velem, azon töprengtem, mi lesz a kis
fiúcskával, elolvasta-e az anyai parancsot és megoldotta-e a bonyolult
kérdést. Jenőkém édes, becsuktad-e az ajtót és odatetted-e a kulcsot a
spájzablakba?


PILVAX.

Szerény kávéház volt. Feltünés nélkül huzódott meg egy zugban, a
zajtalan és előkelő Belvárosban. Százan és százan mentek el mellette,
anélkül, hogy észrevették volna, pedig bőven hallottak róla a
históriában és az irodalomtörténetben is. Lehet, sokan csak most tudják
meg, hogy még élt. Mert gyámoltalanul tengette az életét, reklám és
lárma nélkül. A márciusi láz annyira megviselte, hogy később már csak
haldoklott, egy óra alatt aggastyán lett belőle, az asztalai, a kanalai
és a porcellánnemüi se voltak már közhasznu tárgyak, csak ereklyék és
emlékek. Vasárnap délelőtt végleg bezárták. A budapesti ember, kinek
háromszáz kávéháza van, érzékenyen bucsuzik ettől az egytől is.
Nekrológot ír róla. Hiszen valósággal eltemették. Trikolórok lengettek a
temetésén, egy kávés beszélt és cigányok muzsikáltak.

Két kasztból telt ki a közönsége. Reggelizni idejártak a régi
buda-pesth-iek, podagrás öreg urak és fogatlan nénik, kik németes fekete
kalapban ültek itt és édes langyoskávét ittak, turósbélest aprítva
beléje. A pincér szinte zavartan állott a töpörödött mumiák előtt.
Vajjon a „_Hölgyfutár_“-t hozza-e, vagy a „_Honderű_“-t? Éjfél felé
pedig a legfiatalabb budapestiek, a hangulat-inyencek, a mult-imádók
zörögtek be, a rumtól és a színes szeszektől lángoló fejjel. Itt
valóságos spiritiszta szeánszok folytak. Ha az ember leejtett egy
kanalat, az ezüst-csengés messzire visszarengett és árnyakat
rémitgetett. Egy pillanat alatt eltüntek az Auer-égők. Petróleum-lángok
ragyogtak az asztal fölött, melyen valaha Petőfi ugrált s a füstös
bolthajtások templommá tágultak. Egyszer egy tréfás társaság bevetődött
ide március tizenötödikén s óriási kokárdákkal, izzó frázisokkal
megismételte a forradalmi jelenetet, a drága, fiatalos élőképet ott a
híres asztalon, a Petőfi-kép előtt. A kasszatündér és a pincérek
csodálkozva nézték. Mintha a forradalomba zökkentek volna vissza, a
fejükhöz kaptak. Ez a hely kicsit boszorkányos volt. Aki betette maga
után az ajtót, ugy érezte, hogy ötven évvel megöregedett, be van zárva a
csendbe, az idillbe és vágyak, láthatlan sodronyok feszülnek közte és a
mult között.

De meg kellett halnia a kedves-kedves kávéháznak. Nem birta a többivel a
versenyt. A reklám-tüzeket megvetette és a vendégeit is csak
kötelességből vagy szívességből szolgálta ki. Kirítt a többi cifra,
fényes társai közül. Semmin se akart nyerni. Ha tintát kértünk, egy
öreg, pecsétes butykost löktek oda és rozsdás tollakat, melyekkel nem
lehetett írni. Hol a „_Simplicissimus_“, hol a messenger-boy, hol az
automobil? Az kérem nincsen. Mi csak kegyeletből élünk. Itt a mult egy
sarokba söpörve. Mindenütt csak a mult, a mult mered elénk. Olyan volt
ez a kávéház, mint egy lehangolt zongora. Mindenét, ami zajt ad, a
kilincseit, az üvegeit, a poharait, félhanggal lejjebb hangolta az idő s
hamisan, fájón csörömpölt. Sohase ismerte a modern kényelmet. Csak kérni
lehetett, parancsolni nem. Mit törődött azzal, hogy a vendégei
lassankint elmaradoztak, kényelmes, keleti kéjlakokban ütötték fel a
tanyájukat, ahol meleg levest, színházi vacsorát, külföldi képeslapokat
kaptak. A Pilvax valaha olyan vendégekkel dicsekedett, hogy később
senkise imponált neki. Ez lett a veszte. Arisztokratikusan,
konzervativan félreállott mindentől, ami uj. Nem tudott és nem akart
futni az idő után. Most, hogy eltünt a képzelet határtalan birodalmába,
talán még érdekesebb lesz s a jövő nemzedék lázzal bokrétázza fel. Mi
csak egy öreg kávéházat láttunk benne. Egy szigetet s körötte nem az
élet folydogált, de a történelem. Gőgös és elzárkózott volt, – ahogy egy
konzervativ arisztokratához illik – ugy is halt meg.

A telefont az utolsó napig se vezette be.


CSENGETYŰ.

Gyermekkorunkban egy játékot játszottunk s onnan emlékszem erre a szóra:
_cinglingling_. Az angyal csönget be igy és vele szemben az ördög
morcosan, a fogai között dörmögi: _dur-dur-dur_. Ma jutott eszembe ez a
két szó, hogy végighaladtam egy téren, mely fenyőkkel volt telerakva,
mintha a gránitkövekből karácsonyfaerdő serkedne s a friss és egyben
nehéz terpentinillat távoli eszmetársulásokat keltett bennem a
karácsonyról, a régi sütemények ábrájáról, a tükrökbe hajló ágak
panorámájáról, az eloltott viaszgyertyák füstszagáról és a
gyermekversikék tündéri harangozásáról is, melyeket már régen
elfeledtem. Ugy érzem: a karácsony gyermekünnep. Egy hangulatot hevesen
és egészen csak egyetlenegyszer élhetünk át. Mindenki emlékszik egy
télre, mely a hazárd örömével, a szánkáival, a korcsolyás délutánjaival,
– a színével és a szagával – elfeledhetetlenül beleégette magát a lelke
érzékeny lemezére és a számára a Tél volt, egy nyárra, mely a sárga
buzatábláival és a piros pipacsaival a Nyarat jelentette és egy
karácsonyra, mely minden ünnephangulat jelképe, egy suttogó és
szalma-hintő éjre, mely a lángoló és parfümös pompájával lobog az
emlékezetünkben, egy énekre, mely a tulvilágból hangzott, egy
karácsonyra, mely a Karácsony volt.

Az, aki a karácsonyról szól, mindig emlékezik. Mielőtt írni kezdek,
előveszem az iskolai füzeteimet, melyeket eltett az anyám és kikeresem
azt a kis dolgozatot, melyet kilenc éves koromban írtam. Akkoriban
nagyon meg voltam vele elégedve és – mit tagadjam – ma is kissé büszke
vagyok rá. „Irassék le a karácsony“: ez volt a feladat Ha felületes
szemmel olvasom, minden sorát banálitásnak találom. Mélyebb szempontból
tekintve azonban most is remekműnek kell hinnem, mert minden betüje az
érzések fölöslegéből szökkent ki és a szépségektől aléló gyereklelkem
állott mögötte, mely a banálitásokba gazdag viziókat és csodás
hallucinációkat olvasott bele. Az első mondat: „A hó hull.“ Még ma is
érzem, hogy játszottak ezen a mondaton a képzeletem
ultraviolett-sugarai, mennyire eredetinek hittem az ötletemet, micsoda
tájképeket, zuzmarás mezőket, borzongó és kékes fehérséget láttam, mikor
leírtam. „Könnyű szánok csilingelnek a síkos uton.“ Akkor még nem
tudtam, hogy a szánok csengőit a boltban – a vaskereskedésben – veszik,
muzsikáló gyöngyvirágkelyhekre gondoltam. „Meggyujtjuk a karácsonyi
buzában a faggyugyertyát és a lángocska átvilágitja az asztalon álló
piros bort.“ Ezekben a szavakban van az idill, a béke, az ünnep. Kis
dolgozatom egyszerü szeptimen-akkorddal végződik: „Az angyalok énekelnek
és csengetnek: _cinglingling_.“ Elolvasom még egyszer, amit valaha
kilenc éves koromban írtam, de egy árva szót se tudok hozzátenni, vagy
elvenni belőle, a csenevész hangulatok eltöltik a lelkemet, ugy olvasom,
mint a naiv olvasók ezrei a náluk is naivabb írók munkáit, melyekbe ők
szolgáltatják a költészetet és a saját gazdagságukat bámulják bennök.
Mert ők maguk költők.

Mit tegyek? Megcsenditem a csengetyűt, a gyermeklíra cérna-hangu énekét,
az angyal édes, együgyü csengetyűjét: _cinglingling_.


PESTI TAVASZ.

Ma délután tintatartómba mosolygott a napsugár.

Ez a fanyar, fekete leves, melybe máskor sötét álmaimat főzöm bele,
egyszerre ragyogó tükörré simul. Szivárványszínünek látom mikor
belevágom tollamat a kalamárisba s írni kezdek.

Kinézek az utcára. Az emberek valamit tátott szájjal bámulnak, nem
tudni, hogy mit. Lapda puffan a Muzeum-kertben, észreveszem az első
piros léggömböt, melyet fehér cérnaszálon táncoltat a kék égbe egy
vérszegény urigyerek, az Arany-szobor is nyájasabb, mint máskor. Millió
apró villamoscsengő ideges bizsergését hallom a levegőben, kürtök,
tűzoltótrombiták harsogását.

Este hétóratájt botorkálok haza szürke orgonaszagu esőben. Az eső
_cisz_-durban nagyon vidám muzsikát játszik. Otthon az asztalomon pár
hóvirág, a tavasz névjegye. Laza és gyenge virágok, mint az olcsó
nyakkendők, széles öltéssel. A természet keze még dermedt, a fagytól
ügyetlen a virágkötéshez, csak vásári munkában küldte mutatóul, az első
virágot.

Mintha ez állna mellette: „minta érték nélkül.“


RÓZSAVÍZ.

Ki lát ma már rózsavizet? Alig hiszem, hogy a fővárosi gyógyszerészek
elfáradtak volna husvét hétfőjén. Vidékre kell menni, egy csöndes magyar
városka házai közé, hogy viszontlássuk a gyerekkorunk mulatságát, oda
kell állnunk a fodormentaszagu patika üvegajtajába, végignézni a
locsolókat, akik ibolyás mellénnyel, felrózsázott kabáttal jönnek a
patikába és rózsavizet kérnek. Ennek a zavaros fehér folyadéknak ott még
mindig nagy a varázsa. A kopasz és humoros patikus is a régi. Nem
egészen üzletember, félig tréfamester, az ünnep szertartásos rendezője,
félig rejtélyes és kedves bűvész. Hasas üvegekbe, sokszor borosflaskókba
bugyogtatja az illatos vizet. Ha a vevő tüllel parancsolja, beköti az
öntöző-üveget és a tüllt szépen körülvágja a patika ollójával. A dugót
pedig maga rovátkálja ki a zsebkésével. Ugy látszik, a patikust is
szórakoztatja a husvéti mulatság. Nyurga gavallérok érkeznek, akik zöld
és sárga parfümöket is kérnek, az üvegre boszorkányos illatszivattyúkat,
gummilabdával, vagy ravasz illat-szerszámokat, revolvert, melyből
orchidea- és heliotrop-illatot lehet fecskendezni, tőröket, melyekből
lila orgonaparfüm fröccsen. A vidéki kisasszonykák hajnalban ébrednek.
Nem egészen azok már, akik gyerekkorunkban voltak. Sokat utaztak és
sokat olvastak, jól zongoráznak, nyelveket is beszélnek, de ezen a napon
korábban kelnek, mint egyébkor, a tiszta szoba asztalát megteritik, édes
süteményeket raknak rá s a hajukba – ábrándosan és fínoman – sárga
nárciszt tűznek. A szobából egyszerre kacagás hallatszik. Megérkezett az
első locsoló és a kisasszony fehér nyakán végigpatakzik a rózsavíz
permetege.

Az, aki huszonnégy órára érkezik erre a vidéki ünnepre, csodálkozva és
kissé értetlenül bámulja. Ezek az emberek ma mind játszanak. A játék
pedig kötelesség. Akik a játék szereplői, hétköznapokon komoly és okos
és igen értelmes emberek, leányok, akiknek tudományos, művészi
műveltségük van, férfiak, akik nehéz, értékes munkát végeznek. Mégis
egész szívvel és teljes áhitattal játszanak. Van stilusérzékük. Értik a
játék szertartását. A vidéki ember játékos és jelképek között él.
Szimbólumait pedig, melyeket egy gazdagabb és kényelmesebb élet helyett
kapott cserébe, tiszteli. Kellő alkalmakkor teljesen alárendeli magát
ennek az etikett-nek, melyet valaha – homályos korokban – a nép
képzelete szabott meg és e formák közt örül és szomorkodik, mint egy
régi elfeledett szertartás naiv és öntudatlan szereplője. Nekünk ugy
tetszik, hogy ez az élet komolyabb, sulyosabb, kulturább, mint a mienk.
Ezekben a percekben pihen és elmélyül a létük. Ha pedig barbár életről
van szó, akkor inkább a mi józan, jelképek és ünnepek nélkül való
fővárosi életünk látszik barbárnak, mint ez. A japánnak, ennek a _par
excellence_ kulturfajnak nem egy ilyen ünnepe van, de száz és száz. Azok
a kis sárga emberkék, akik három-négy európai egyetemet végeznek el,
hazamennek és ott az ázsiai földön tovább játsszák azokat a
társasjátékokat és családi szertartásokat, melyek éppen hatezer évesek.
Van nekik egy teazsurjuk, mely vallásos családi misztérium. Leülnek az
asztalhoz, szigoruan megállapitott, ódon szöveg szerint társalog a leány
és a férfi s bambuszpálcikákkal kanalazzák a virágból főtt teát. A
naivság és a kultura egy. Nekünk azonban elvették a játékainkat és a
szimbólumainkat. Széttörték a rózsavizes üvegeinket. Az üvegbe a silány
polgári okosság, a nyárspolgári _raison_ kotyvalékát s a cinizmus
vitriolját öntötték. Mit kaptunk a rózsavíz helyébe? Üres kézzel állunk,
bámulunk és szegényeknek érezzük magunkat.

Én azonban felhoztam a vidékről a rózsavizes üveget, az íróasztalomra
tettem, – már muzeumi ritkaság – és nézem, amig írok.


BÚTOROK AZ UTCÁN.

Ugy jöttek, mint a kisértetek. Óriási kocsik derekán vonult el a bútorok
processziója. A város más se volt, mint csupa mozgó szoba. Az ember, aki
kissé neuraszténiás, ilyenkor szédülni kezd és ugy érzi, hogy az egész
földgolyó egy ormótlan bútorszállitókocsi, mely döcögve bukdácsol előre
a naprendszerben, – az ég fönn egy kék lepedő – a nap a szalón-csillár,
– a Gellérthegy egy szimpla papirnehezék – s minden állandótalanul inog,
türelmetlenkedve bukfencezik a hurcolkodás hangulatában. A talaj ég
cipőnk alatt. Bolond ideges halántékunk körül az utolsó elhurcolkodás
gondolata fészkelődik és este nem tudjuk megvackolni magunkat az ágyban,
mert mintha vizen hánytorognánk, az is mozog. Reggel azután ujra bútorok
dübörögnek elénk. Mindenki lót-fut, csetlik-botlik, sürög-forog. Ma még
az aszfalt is kicsuszik lábunk alól és felhengerül, mint valami villamos
automata-szőnyeg. Csak földrengéskor vannak ilyen hangulataink. Családi
szentélyek függönye lebben fel. Az intim titkok szemérmetlenül
sütkéreznek a napfényben. Bitangul és elhagyatottan állanak a bútorok,
miken még ott a kerék nyomása, a könnyek melegsége és szégyenlik
magukat, mert nekik is emberi lelkük van. A mosdó sír. A gyertyatartó
stearin-könnyeket hullajt. Az asszonyok kézitükre pedig asszonyosan és
félénken hunyorog a napfénybe. Mert itt van minden, amit a háztartás
aprólékos fontoskodása valami érthetetlen kegyelettel évekig őriz
fáskamarákban, padlásokon, pincékben, lomtárakban. Még a naturálizmus se
álmodik ily enumerációról. Sánta asztalok, vak tükrök, nyomorék böröndök
bicegnek előtted. Azután üstök és bödönök, angolkóros bútorok, rozsdás
tepsik, serpenyők, kiérdemült kályhacsövek, kútszivattyuk, fürdőkádak,
pamutgombolyagok, kulcskötegek és karácsonygyertyavégek. Majd más sok
elképzelhetetlenül tarka-barka szemét. Az apró bútorkák pedig millió
nyelven beszélnek hozzád. A legkisebb gomb is sok-sok emberről, könnyről
és bánatról tud. Az, aki ért bútor-nyelven, itt idegesitő szomoruságot
szív magába. Ezért nem jó járni künn az utcán házbérnegyed évadján. Az
embernek néha ugy rémlik, hogy maga az élet, a mult, a szenvedés halad
el mellette egy kisértetiesen nagy szállitókocsin…


MADÁR A HÁZ FÖLÖTT.

Dúlt arccal állunk a gangon. Repülőgép berreg a pesti bérházak felett.
Fejünket az égre szegezzük. Furcsa gesztussal. Megfájdul a nyakunk. Még
nem szoktuk meg. Az unokáink majd megszokják. A fehérvarrónő, cérnával a
szájában, nyujtogatja sovány nyakát.

Egy vékony, öreg nénikét zöld párnás széken tolnak ki a gangra. Nem tud
járni. A madár azonban elszállott hozzá. Pápaszemét felteszi. Könnyes
kék szemmel bámul utána.

A sánta vicéné kibujik a benyilóból, az égre néz és hangosan nevet.

Egy diák kinyitja az ablakát, a harmadik emeleten. Raszkolnyikov-arc,
sötét haj, borostás áll. Sápadtan figyel.

Fönn a negyedik emeleten egy tót szolgáló. Ujjain a gyurt tészta sárga
morzsája. Majdnem pityereg a meghatottságtól.

A harmadik emeleten a székely lány nézi. Mosolyog. Szállj le, szállj le
ablakomra, madár.

Mellette egy magyar cseléd. Az arca mintha fából lenne, olyan merev és
figyelmes. Száját kitátja. A kezét feléje nyujtja, mint mikor a
galambokat buzaszemmel csalogatja.

Mintha ezt mondaná: madár, szép madár…


PESTI MULATÓ NAPFÉNYNÉL.

A Dohány-utcában lebontanak egy házat, melynek homlokán évekig egy latin
istennő neve ékeskedett. A szépség és a szerelem istennőjéről, Vénuszról
nevezték el ezt a házat és a szállót, ahol nem vidékről felérkezett
fáradt öregurak szálltak meg s a vendégek nem hetekre, napokra, de még
csak órákra is ritkán vettek itt lakást. Futó és bujdosó vendégek voltak
ezek, akik erősen szemrehuzott kalappal osontak be az ajtón és még
sietőbb lépésekkel jöttek ki a házból, melynek a szépséghez, a latin
istennő márványvonalaihoz bizony édes-kevés köze volt. Pesti hely volt
ez és búsan-humorosan fityegett rajta ez a klasszikus név: „_Vénusz_“.

Mostan lebontják, már csak a falai meredeznek a levegőbe, a por és a
száradt vakolat selyem-finom permetege szitál rá, a kalapács-csengés
közt pedig látni lehet a feldult belsejét, az egész ház
keresztmetszetét. Ó, halálosan szomoru dolog nézni ezt a házat, pőrén, a
szerelem ezt a kiérdemült népkonyháját, a vágy és a nyomor temetőjét,
ahol olcsó szerelmet mértek, éhező gyógyszerészsegédek bujtak meg és
gyakran revolver-dörrenések riasztották meg az ablakokon alvó éjszakát
és vér csurgott a padlóra fekete, sűrű sugárban. Mennyi titka volt ennek
a háznak. Gyilkosok aludtak itt, az utolsó éjszakán, mielőtt a detektiv
lefülelte volna őket, hosszan és egészségesen aludtak egy decemberi
éjszakán. Az az idill, ami a Ligetben, vagy az Üllői-uton kezdődött, itt
végződött be, rendőri segédlettel. Masamódlányok, színésznőkké előlépett
cselédek, állás nélkül való bölcsészek, munkások voltak a vendégei s
vendégkönyve nem volt, a kutba dobták réges-régen. Nincs itt semmi
kedves és megható, mint más mulatókban, a Montmartre és a Piccadilly
helyein, az emlékek is iszonyuak és füllesztőek, ez a pesti kálvária, ez
a szörnyü pesti ház csak sötét, szutykos és szegényes, ez a pesti
mulató.

A szobái kicsinyek, aprók, alig-alig állhat fel benne egy ember, két
ember, alig-alig fér benne el két bútor, egy bútor, egy ágy. Falait
valamilyen régi tulajdonos cselédfantáziával, erotikus célzattal
rózsaszínüre pingáltatta. Rózsaszínü szerelem, vajjon jártál-e valaha
ezen szörnyü, szívszoritó helyen? Az utálat fojtogatja a torkunkat, hogy
végignézzük ezeket a szerelem-cellákat, melyek most már nem titkolóznak,
átadják magukat a napfénynek, a szabad levegőnek, az utca szeleinek és
boldogok, hogy vége tompa zug-életüknek. Átkozott szobák ezek, s
átkozott a levegő is, mely belőlük árad. Mit láthattak ezek az átkozott
szobák, mennyi emlék sulyosodhat rájuk, micsoda ármádia telne ki a
vendégekből, akik itt jártak, egy gyászos, hosszu és bús hadsereg, mely
egyszer rátette a kezét erre az ajtókilincsre, erre a porzó padlóra
lépett, ezeken a téglákon járkált, ezt a magányosan álló kőrisfát nézte,
elhagyatottan. A pesti mulatóhely a pesti temetőhely. Örömtelen és
sivár, kedély és jókedv nélkül való, sötét, mint ez a város. Rongyos
tapétáin végigcsurgott a petróleum, a falain penészrózsák nyílnak, a
piszok, a sár, a szemét nem fekszik rá sulyosabban, mint az életek és
sorsok emléke, melyek itt zajlottak le. A falak tégláit egyenként veszik
ki a kőmüvesek, mint fogorvos az odvas fogakat. Csorbán sütkéreznek, a
déli csöndben. Senkise jár erre. Bemegyek az udvarra, a furcsa és
ijesztő szobák közé, s ugy érzem, hogy a falak most az égre orditják
fájó emlékeiket és végre kibeszélik magukat, elfecsegik és elharsogják
boldogtalan titkaikat. Jó, hogy eltünik innen ez a terhes-multu ház.
Benn a nedves udvarban a kanális mellett egy patkány surran el,
felpislog a napra és megint beoson a kanálisba. A falhoz egy rozoga
söprüt támasztottak. Éjfélkor reákaphat egy öreg banya és a holdba
röpülhet rajta.


ÁLOM ÉS ÓLOM.

Szilveszterkor apró bögrékben folyékony ólom sustorog. A kiváncsi világ
ezen a napon ólomba száműzi a jövendőt, mely az év többi napjaiban
kártyákban, kezünk kusza firkáiban, vagy jósnők delejes nézésében
alszik. Most egy fürge folyadékban szunnyad minden. Ismerjük a multat, s
abból az eseményanyagból, mely szilárd valósággá fagyva, lehűlve és
megmerevedve már kezünkben van, fantasztikus figurákat öntünk ki magunk
mulattatására és örülünk nekik, ha nevetünk is, ha nem is hiszünk
bennük, ha tudjuk is, hogy az ólom gyenge recézete, s füstszerü csipkéje
csak árnyéka annak a valóságnak, mely pár óra mulva végzetes
sulyossággal dübörög a fejünk fölé. A jövőlátás éjszakáján aranyhegyek
integetnek felénk. Reggelre azonban főfájással ébredünk, mert este a
mosdótál vizében elhütöttük a kezünket. Torkunkon a hidegborogatás s ugy
látszik ez az egyetlen valóság.

Egy álmodozó kiemeli a mosdótálból az ólomgyurmát és lelkesen magyaráz:

– Az emberiség született szobrász. Ugy tetszik, hogy ezen az éjszakán
mind modellt ülünk és a saját szobrunkat gyúrjuk a lehetőségek
tésztájából. Csak nekem nem akar formába törni a makacs valóság.
Fellegeket öntök az ólomból is, fantasztikus erdőket, sárkányokat és
tündéreket, ostorokat és koszorukat. Az életem, mely elmult, ép olyan
álom, mint a jövendő.

A filozófus sötétben mered maga elé:

– Engem pedig megfélemlit ez a küszöb. A többiek kacagva lépnek rá és
ugy mennek át, mint fülledt teremből szellős és friss szobába. Érzik az
akaratuk hatalmát. Ez a csinált dátum fölszabaditja őket s minthogy az
előttük levő roppant idővel még semmit se tettek, azt hiszik, tőlük függ
minden és zsebükben a jövő. Én az erőim bénaságát érzem. Egy uj naptárt
kaptam. Mit tegyek vele? Egy gombolyagot, melyhez nem nyultak még. Hogy
ragadjam meg? Egy köteg fehér papirost. Mit írjak rá? Egy ismeretlen
könyvet. Vajjon merjem-e elolvasni?…

A diplomata furcsa szörnyet szorongat és igy beszél:

– Egy katona, amint látni méltóztatik, egy kis ólomkatona, teljes
fegyverzetben, puskával a vállán és szuronyosan. A szurony a jövőbe
mutat, de egyuttal a béke felé is. Vitézünk ólomarca ugyan kissé föl van
dagadva, tarisznyája félrehibbant és a szuronya mintha véres lenne. Nem
lennék azonban méltó a diplomata-névre, ha nem sietnék ezuttal is
leszögezni azt a megjegyzést, hogy soha se virradt ránk békésebb év,
mint az idei.

A nagyszakállu optimista pedig a koldusoknak beszél:

– Itt van egy kopár és száraz bot. Eddig a szegénységtek mankója volt.
Most királyi jogart jelent és csodás rózsák fakadnak belőle. Szilveszter
éjszakáján a koldusbot is kivirágzik.

A vándor iszonyu pusztaságot lát, országutakat, vonatokat s igy kiált:

– Otthon…

A rab egy börtön-kulcsot és azt mondja:

– Szabadság…

A nagybeteg egy kis ólomkoporsót és igy szól:

– Élet…

A vénleány pedig, aki már harmincöt szilveszteréjen öntötte az ólmot,
vörösre sírt szemekkel mered az ezüstlő anyagra:

– Eljön értem. Még ebben az évben meglesz az esküvőnk. Hatvan forint
havi fizetése van az álombeli hivatalnoknak és minden este hideg
fölvágottat kell vacsoráznunk rozskenyérrel, de azért mégis szép az
élet. A jövő és az ólom mondja…

Ezalatt a lángok elalusznak és malac-visitás, pohárcsengés, kurjongatás
közt vajudva születik meg a bolondos jövendő.

Az álmodozó, a filozófus, a diplomata, a politikus, a koldusok, a
vándorok, a vénleányok és a betegek pedig boldog ujévet kivánnak
egymásnak.


TOROKLOB.

Januári hajnalban heves torokfájásra ébredek. Mellettem a szekrényen
gyertya áll őrt, mint egy katona. Arany alabárdja ide-oda mozog a
sötétségben.

Gyerekkoromban mindig azt kivántam, hogy egy kicsit (nagyon kicsit)
beteg legyek. Most eszembe jut ez a kivánság. Mosolyogva veszem észre,
hogy mennyire nem változtam azóta. Csiklandó öröm most is – félig
lustaság és félig affektáció – elgondolni, hogy beteg vagyok, de oly jól
esik és örülök, hogy egy enyhe és majdnem idilli toroklob árán jutok
hozzá. Ujra végigélem a betegek hajnali mámorát. Az utcán már füstölög a
köd. Ez az az óra, mikor a betegek fölülnek az ágyban és a láz
elmultával a hideg, tiszta fehérnemüekre simulnak és teljesebben,
szebben, különösebben fogják át mindazt ami szép és izgató az életben.

Az ágy csak a lusták és a nyárspolgárok heverőhelye. Azok, akik értik a
tárgyak titkos lelkét és azok, akiknek arcát és újjait átlátszóvá tette
a betegség, egész életre megszeretik s nem közönségesen, inyenc módjára
tudják élvezni. Valahogy hozzátartozik az esős napok idilljéhez és
jobban, mint a szamovár és a félhomály. Nem is olyan kicsi, mint az
asztalos hiszi. Végtelen, mert a betegek végtelennek álmodják. Mihelyt
rá vagyunk utalva, a birodalmunkká válik, kitágul, megnő, mérhetetlen
fehér síkság lesz, melynek a beteg a cárja. Emlékezem hosszu
betegségekre, izgalmas utazásokra, melyek csak abból álltak, hogy
fejemet a kispárnától az ágy széléig toltam. A beteg fölosztja az ágyát,
mint egy sakktáblát. Berendezkedik egy egész életre és szabályai vannak,
tilalmai, titkos örömei és vágyódásai, melyeket mind csak az ágy határoz
meg és a padlat cifrasága, vagy a falon függő perzsa szőnyeg figurája
tarkáz. Tudom, hogy sokszor nagyon boldoggá tett egy semmiség, egy tárgy
és az otthoniasság, a nyugalom kéjét keltette föl bennem akár a nyakamon
levő borogatás langyos nyirka is.

Ilyenkor minden szebb. Az elgyengült érzékek kifinomodva kóvályognak
másvilági régiókban. Soha ilyen tüzes rubinrózsát nem láttam, mint az
orvosságos üvegem. A paplanon pihenő kék könyv a kék eget hazudja. A
gyomor uj ízekről képzeleg. Csodálatos étlapot állit össze magának, s
szakácskodik, kotyvaszt. Embereket látok magam előtt, akik forró és
illatos levest esznek, folyékony aranyat kanalaznak. Az orr uj illatokat
szimatol. A szem gyengédebb színárnyalatokat lát. Az egész élet
hihetetlenül kivánatosnak és sokszólamunak tetszik. Valami fojtogató
mámor szoritja a torkomat, hogy kiáltani, hallelujázni szeretnék,
eltelni az élet vidámságától, minden dolgok kacagó optimizmusától és
megérteni, mi ez a fölszabadulás, amit csak ilyenkor, szomjas és éhes
érzékekkel érezünk. Én hajnali játéknak nevezem, mert a napfénnyel vége
van. Telerakjuk paplanunkat kincsekkel, örömmel, de reggelre csak üres
kézzel kotorászunk hűlt helyén. Nincs sehol. Akárcsak azok az ezüst
tallérok, melyeket éjjel a hold pottyantgat az ágyunkra, a kezünkre és
reggelre megfakulnak, kicsurognak ujjaink közül és a nap aranytócsájában
egyszerre semmivé olvadnak.

Szemben a másik házban, melynek ablaka kivilágosodik, egy család
reggelihez ül. Az ablaküvegen át bámulom őket. Halkan, szertartásosan
esznek. Roppant furcsának találom, hogy mind – mintha csak
összebeszéltek volna – a fejökben lévő lyukba, a szájukba dugják az
ételt. De maga a kép – lámpafény és kávé – nagyon finom. Ki fest,
mondjátok, ki fest ilyen impresszionista képet?

A lázam lassan kuszik fölfelé, egyre fujja vad réztrombitáit. Paplanom
olyan piros, mintha lángolna. Valaki beszél mellettem. Te-gyé-tek be az
aj-tót. Épen háromnegyed óráig tartott, amig kimondta. Még most is
mondja. Hogy lehet ilyen lassan beszélni…




VALLOMÁSOK

ITT A HALÁLRÓL, AZ IFJUSÁGRÓL, A SZENVEDÉLYRŐL, S AZ ÍRÁS MESTERSÉGÉRŐL
VAN SZÓ


NYOMDAFESTÉK.

Mi van veled? Éjfélkor hirtelen elszakadtál egy társaságtól, mely
szeretett és marasztalt. Aztán rohantál egyedül, a mellékutcákba és
sikátorokba, abba a szennyes őserdőbe, ahol vékony férfiak csusznak,
mint a kigyók és nők állanak, vörös selyemruhában, kövér és ronda
kajdácsok. Sokáig csavarogtál a névtelen utcák labirintján, mig végre
megállapodtál a nyomdaépület előtt. Nem is tudtad, hogy ide akarsz
érkezni. A lábad tudta, de az agyad nem. Az nem merte bevallani, hogy
még egyszer – utoljára – meg akarom nézni a versemet, melyet most
szednek és holnap reggel kell megjelennie. Csak álljunk meg, egész
őszintén, lábam és szívem. Mondjuk ki, hogy nekünk mégis ez a
legfontosabb.

A nyomda csak valamikor hajnal felé készül el. Addig talán járkáljunk
itt, csöndesen és egyszerüen. Három rövid órácska. Elmenni már nincs
erőm. Ide vagyok szögezve, a versem mellé. Ez az éjszaka pedig a
tizenkilenc éves éjszakáimhoz hasonlit. Akkor mindég hideglelős szájjal
strázsáltam a kézirataimat és most mikor megtapintom az ütőerem, a
halántékomon, a hidegen izzó kezem, azt veszem észre, hogy lázam van, a
régi gyermekbetegségbe estem, recidiváztam. Ki értené ezt meg? Magam is
megijedek tőle. Ha a legjobb barátommal találkoznék, aki minden titkom
ismeri, elforditanám az arcom, vagy szemérmesen-zavartan, a
tetten-értség rémületével hazudnám, hogy csak várok valakit, csak
sétálok, csak azon tétovázom, hogy melyik kávéházba menjek. Meggyónni –
önmagamnak is – nehéz, hogy a nyomdafesték részegséget okoz, nekem, aki
régóta írok. De a vallomás megtisztit. Becsületesnek érzem magam, hogy
ily szókimondó vagyok és nem játszom az olcsó játékot, mint akik
penészes diplomáciával azt állitják, hogy az írásnál fontosabb egy
szivar, de rögtön epesárba esnek és hasgörcsöt kapnak, mihelyt valaki
véletlenül tovább lapozza írásaikat. Ők csak takarnak egy sebhető
pontot. Mindenesetre gyávaság és kényelem. Mert kényelmes felelőtlenül
élni – ezt mondani: csak műkedvelő vagyok, bankár, sportsman, nőhóditó –
nem állani teljes lélekkel a felelősséget azért, amit mívelünk. Aki
bátor, az feltakarja a mellét. Ide lőjjetek, barátaim.

Vajjon természetes-e, hogy megszokjuk a nyomdafestéket, lehet-e,
szabad-e ezt megszokni? Igaz, nekem is vannak közönyös pillanataim. A
légtornász is ásithat a hintán. Gyakran fásultan vacsorázom barátaimmal,
bár tudom, hogy mindnyájunktól – tőlem is – szednek egy-egy kéziratot,
másnapra, a város különböző nyomdáiban. Természetesnek találjuk az
üzemet. Ma azonban – a világosanlátás éjszakáján – érzem, hogy nem ez a
természetes. Van-e az írásnál _természetellenesebb_ és van-e nagyobb
kockázat? Van-e keményebb viadal? Van-e igazabb ördöngösség? Ami pedig
minket, írókat illet, az a természetes, hogy az utolsó pillanatig itt
kukoricázzunk a nyomda előtt és várjuk a sorsunkat. Különben olyanok
vagyunk, mint az apa, aki mig az asszonya vajudik, valahol távol
pezsgőzik egy orfeumi ringyóval és nem gondol a gyermekére.

Járok le s fel a nyomda előtt és mondogatom a versemet. Minden versemet
kivülről tudom. Hangosan beszélek, az égre meresztve a szemem, vagy az
aszfaltra tekintve, mereven. Egy éjszakai járókelő megfordul utánam,
csóválja a fejét, valami szánalmas részegnek gondol. Józan vagyok? Alig
hiszem. Morzsolom és őrlöm fogaim közt a szókat, keményen, mintha vasat
harapnék. Hosszu-hosszu napok alatt születtek ezek a sorok (olyan
napokon, melyek nem hasonlitottak a többiekhez), ismerem minden pont,
gondolatjel és vessző helyét, de most hirtelenül ugy látszik, hogy
közel, nagyon közel van a holnapi reggel, mikor majd megmutatják arcukat
a világnak. Minél többet mondogatom, annál inkább elfog a rémület, hogy
az egésznek semmi, de semmi értelme sincs. _Horror vacui!_ Félelmek
félelme: az ürtől, a semmitől. Nem hogy ezt és azt nem értik majd, itt
és ott, de hogy a szók makrancosan megbokrosodtak, megváltoznak, mint
fasorok nagy földrengések alkalmával és a többi embereknek, akik most
oly idegeneknek rémlenek, egyáltalán nem jelentik azt, amit nekem
jelentettek. Lehet, hogy azt olvassák _bánat_ és azt értik _cwppwxwy_.
Én pedig erre az ingó talajra épitettem mindenemet.

Végre annak, amit írtam, semmi kapcsolata sincs a hétköznapi élettel.
Nem levél, miben közlök valamit, nem sürgöny, amely határozott és
hasznos dologra teszi figyelmessé embertársaimat, nem értekezés, mely
mindnyájunk közös ügyéért száll síkra s megmagyarázza, mi a földi
zarándoklás értelme. Önmagáért van. Ha nem értik meg – minden sorát és
célzását, – akkor még a jó szándék is fenét ér, akkor el vagyok veszve.
Biz’isten halálos torna ez. Hiszen az én versem nem az életem egy rongy
hangulatát viszi magán, de az egész életemet, ez az életem veleje és jaj
nekem, ha elvágódom. Alapjában pedig az ürbe beszélek, a semmibe, amiből
teremteni akarok valamit, a fekete tölcsérbe. Ebben a percben ájulatos
merészségnek érzem a vállalkozásom és félni kezdek attól is, aki mindezt
meg merte kockáztatni. Ugy rémlik, hogy az éjszaka sötét
hangversenytermében egy nagyon magas dobogóra álltam, ezer és ezer
fényszóró szegződik az arcomra, a szájamra, a szememre, testem tűhegyes
villanysugarak szurkálják. Menekülni szeretnék innen. Ne nézzetek rám.
Segitsetek, segitsetek.

Legjobb volna most, ugy ahogy vagyok, berontani a nyomdába és a botommal
vadul hadonászva szétverni a szedés között, hogy álljon meg minden és a
versem sohase jelenjen meg. Parázs kis botrány lenne. Reggel aztán
elbujdosnék. Kevéssel beérem. Valahogy csak megélnék, kenyéren és vízen.
Sokszor gondolkozom azon, hogy teljesen tönkremegyek. Egy kis
hivatalocskában szigoru, magas, tekintélyes hivatalfő jármában ülök majd
reggelenként, keskeny és kényelmetlen íróasztalnál, a vakablak előtt.
Karomon buggyos, fekete karvédővel köhintek, mosolygok s szívom sorvadó
dijnok-tüdőmbe a gubacstinta meg a porzó savanyu illatát. Künn egy
verkli szól. Délben kifőzésben eszem, melyet _étkezdé_nek hívok. Néha
eljárok az esküvőkre és a temetésekre. Nyirkos, sötét szobámba pedig két
egérfogót teszek, a sarokba, az egerek ellen. Esetleg azonban ez se
sikerül. Mi történik akkor? Tudom, hogy van még nehány jóakaróm. Azok
legroszabb esetben szereznének nekem szemétsöprőállást. Szürke ruhát,
szürke sapkát viselnék, pléhszámmal és söpörném a körutat, kezemben a
seprüvel, meg azzal a lapos, négyszögletü szemétlapáttal, mely mindig
titokzatos, ingerlő, vonzó volt a szememben. Hohó, barátom, ne áltasd
magadat. Nincs ám semmi protekció. Ilyen állást nem mindenki szerezhet.
Főkép köruti szemétsöprő nem lehet akárki. Talán a kültelkeken – hiszen
megteszünk mindent, ami tőlünk telik –, de ez se bizonyos. Akkor
koldulni mennék. Ez leginkább megfelel egyéniségemnek. Megijednék a
nyomoruságomtól, másokat is ijesztgetnék vele, mint a régi koldusok,
akik tetves hajukra, fekélyes arcukra mélyen ráhuzták a csuklyát. Lám,
ettől kissé megnyugodtam. Ugy látszik, mégis legjobb rémitgetni magam.
Ilyenkor idegességem hamar eléri a maximális fokot, megsemmisiti önmagát
s lassan visszafelé rokkan. _Az ember nem eshet mélyebben a földnél._
Nagyszerü, hogy az ember is van olyan értékes, mint a rothadt körte.
Köszönöm ezt neked, istenem. Csak a földre esik, nem tovább, nem
iszonyubb örvénybe, csak meghal, más baj nem érheti. Legfölebb meghalok.
És aztán? Ez a gondolat végtelen-végtelen megnyugtat.

Az az aggodalom azonban, amit előbb éreztem, kétségbeejtőbb volt a
halálnál és a megsemmisülésnél, az a felelősség és kötelesség gondolata
volt. Mindegy, fütyülök a sötétben, mint a szepegő suszterinas. Még
semmi sincs veszve. Egyszerre forróság önt el. Ízről-ízre látom a
nyomdát. A szedő patakzó homlokkal, ing nélkül, zongorázik a gépen.
Szőrös melle a vörhenyes bolyhokkal élénken ragyog a villanyfényben.
Micsoda forróbb: a híg ólom, vagy az izzadsága? Drága testvérem add át
az ólomsorokat a kedves, pirosarcu tördelőnek, aki majd nyájasan
fogadja, mert tudja, hogy az enyéim, kikeféli, összeilleszti, megint
szétvagdalja és különös ólomlepényt, groteszk mákoskalácsot formál
belőlük. Kemény kalács kell reggel a világ gyomrába. Ön szeret engem,
tördelő ur, áldja meg az isten, látja, nekünk jobban össze kellene
tartani. Csak vigyázzon rá. Kösse körül még egyszer, feszesen, a
cukorspárgával, hogy szét ne essen, amit megrögzitettem akkor, mikor még
nehezebb volt, mikor még pára és sejtelem volt, pólyázza be a kisdedet –
_tördelő ur, gondolat bábája!_ – az én ólomgyermekem, nehogy baja
történjen. Fogja a kezébe, gyengéden. Mert a fiam az ólomból is felsír.

Most már tudom, mitől riadoztam ugy előbb. Ha más tenne ilyen
számvetést, az sem érezné magát kitünően. Kihez is van tulajdonképen
közöm? Én senkinek érdekeit nem védem, akik – érte cserében –
szerethetnének és magukénak vallhatnának. Nem írok a bognárok érdekében,
a kefekötők érdekében, a színházi hangászok érdekében, az ügyvédbojtárok
érdekében, a falusiak érdekében, a városiak érdekében, a kisbirtokosok
érdekében, a nagybirtokosok érdekében, a zsidók érdekében, vagy a
keresztények érdekében. Mi tűrés-tagadás, ezen az éjszakán fáj, hogy
egészen egyedül állok a pesti aszfalton. Ne köntörfalazzunk: egyedül
állok a földgolyón. Az őseim még tudtak valakihez tartozni. Néha
találkozom a rokonaimmal, akiket mind magázok s hosszan bámulom őket. Ha
ülnek előttem sárga nyersselyem ruhában, csontos kezükön cérnakeztyüvel
és beszélnek az édes, egyedülvaló magyar nyelven, sokszor az az érzésem,
hogy nem értem a szavuk és fel kell nyulnom a könyvtáramba a _Magyar
Nyelv Nagyszótárá_ért, hogy leforditsam a magam nyelvére, amit
mondottak. Nekik ez a nyelv nem az, ami nekem. Ők csak használták:
kértek rajta bort, kenyeret, áldást. De én nem használom: hanem engem
használ. Írni is csak kettő írt közülük, nagyon régen. Az egyik
_Kosztolányi_ György latinul írt, _Georgius Polycarpus_ néven, elegáns
verseket és jó prózát, Mátyás király diplomatája volt, de nem ezen a
földön élt, a vatikáni könyvtárban dolgozott és Rómában halt meg,
1489-ben, a másik pedig prédikátor 1820 körül, aki öt kötet szent
beszédet adott ki, ékes magyar nyelven, valami vérszegény és gyomorbajos
szenvedő, _Kosztolányi_ László, „_keményebb rend tartásu szerzetbéli,
Idvezitőnk Provintziájából való szegény szerzetes_.“ Különben a többi
katona, ez a hétéves háboruban, az „erős Komárom“ védője, 1849-ben az
utolsó magyar rebellis, vagy amerikai emigráns, földönfutó, mint a
nagyapám volt, báró _Kemény_ Farkas szárnysegéde a magyar
szabadságharcban, aki angolul tanitott engem, kisgyerekkoromban. Az ő
alázatossá halkult vérük él bennem.

Kié azonban a vérem most és kié a tintám? Nekem ugy rémlik, hogy a
szegényeké. Nem azé a nyájé, melyet igy neveznek és becsületes
jószándéku politikusok óhajtanak kezelni, sok buzgalommal, kevés
eredménynyel, de minden szegényé, külön-külön. Legtöbb közösségem van
talán a vicinénkkel, aki estente felenged a liften, csecsemője a karján,
kisfia a kezén s az arca olyan sárga, mint az éretlen birsalma. Naponta
figyelem, hogy a társadalompolitikánk és a természettudomány törvényei
szerint mily rendületlenül halad előre kétoldali tüdőcsúcshurutja s
tudom azt, amit ő szegény még nem tud. Rokonom az uri szegénység, mely
nem panaszkodik. Az egyetemi hallgató, aki órákat ad, a diákvendéglők
közönsége („szabad kenyérrel“), a mozizongorás, az utcai kutyaárus, a
vidéki gőzfürdők tyukszemvágója, a köruti cipőpucoló, a
kölcsönkönyvtárak szolgája, aki naponta annyi emeletet mászik meg, hogy
azon a fáradságon már a menyországba juthatott volna, a kalauzné, aki
zavartan-boldogan csipdeli a jegyeket, az öregedő lány, minden csunya
lány, aztán a szemüveges, kövér póttartalékos, az idegen, aki nevettető
hibával beszél egy nyelvet s elpirul, hogy a lelke tartalma milyen
gyatra formát ölt, a föld ostobasága folytán és rokonom az a kezdő író
is, aki kéziratot hoz egy szerkesztőségbe, jobbra-balra hajlong,
anélkül, hogy észrevennék s nem mer megszólitani senkit.

Azon gondolkozom, mi nekik a szeretetem – milyen haszontalan és ócska
dolog – s hányan lehetnek, akik igazán szeretnek engem. Nem a vérem,
vagy értékjelzésem szerint, vagy aszerint, hogy jót, vagy roszat
cselekedtem velük, de a belső arcomért. Az egyik kezem ujjain olvashatom
össze őket? Vagy mind a két kezem ujjain? Ettől a boldogságtól őrjöngve
járok az utcán. Hadd olvassam össze őket, ezen a két kezemen, az
imádkozó két kezemen, mellyel most fohászkodom hozzájuk, az
ismeretlenekhez, az olvasókhoz, akik szeretnek és imádkozom értük, meg
magamért. Ne itéljetek el. Nem a hiuság epilepsziája ez, nem
terjeszkedési vágy és szereplési viszketeg. Csak fájdalom és alázat,
olyan mint az, hogy még mindig itt vagyok a nyomda előtt, alamizsnaváró
koldus a templom küszöbén.

Mert a költő, a művész csak alázatos lehet. Mit is lehet harcolni a
művészetért? Egy állásért lehet harcolni, nagyobb tiszteletdíjért,
elismertetésért, de a művészetért soha. Olyan meddő és nevetséges ez a
harc, mint a férfi beszéde, akit ellök magától a nő, azzal, hogy kopasz
és nincs foga és erre a férfi szóval-érvvel be akarja bizonyitani, hogy
nem kopasz és van foga. Nem lehet harcolni – egy nyikkal, egy pisszel
sem – a saját művészetünkért. Vagy tetszünk, vagy nem tetszünk.
Legfeljebb alázatosak lehetünk, hogy dolgozhassunk. Én is szeretnék még
alázatosabb és jobb lenni, mint vagyok, hogy szeressenek, megnyerni
minden ember szeretetét jósággal, tűréssel, segitéssel s azonfelül
alattomos módon is, hizelgéssel, hazugsággal és ajándékkal a butákat és
a gonoszokat. Milyen kalandos, őrült haditerv.

Már a hajnal is megérkezett. Szép jó reggelt kivánok önnek, nagysád.
Zöldszoknyás hajnal, koránkelő, a nyugalom beteg leánya, alvajáró, aki
égő gyertyával járkálsz az éj palotájában, kócos, arany hajnal, aki uj
nyugtalanságot hozol a világ tébolydájába, köszöntelek. Feldobom neked a
szivem. Kapd el és dobd vissza. Nyugtass meg, hajnal és helyeseld, amit
az éjszakának dadogtam. Te rólad tudok egy verset, amit még az öreganyám
mondogatott. Igy szól: _Csontkürttel kürtölnek_, _Arany deszkák
hasadnak_, _Földi férgek mozognak_. Tudjátok mi ez? A csontkürt az a
kakas csőre, az arany deszkákat fönn az égi asztalos fürészeli, a földi
férgek pedig mi vagyunk. Nincs ennél szebb vers, testvéreim. Ez a
székely pantheizmus, a nép pantheizmusa, recept minden koru és körü
költőnek, aki az igazat keresi. Innen már nem is a költő beszél, de maga
a világ. Mért is papolnak folyton „_mély gondolat_“-ról. A gondolat csak
világos és hasznos lehet, még akkor is, ha lángész termeli, a gondolat
arra szolgál, hogy a városöntözés, az iskolák, a vegyészet ügyét előre
vigye. Csak érzés lehet mély, olyan, mint ez a vers, ahol már semmi élet
sincs, semmi benyomás, csak eredmény. Vajjon sikerült-e ilyen sorokat
írnom, egész életemben, ötöt… hármat… egyet…? Ne firtassuk, de tanuljuk
meg a vers tanulságát, hogy szépnek kell lenni és hogy ehhez erő és
bátorság is kell. Legyünk pillék mély tengerek felett. Hadd írják aztán
rólunk: könnyü… és szép… Hadd írják fanyalogva, kétségbeesett
ajkbiggyesztéssel a csunyák és angolkórosak: könnyü… és szép…

Mindennek pedig az az oka és az értelme, hogy hajnalig kellett
várakoznom a versem elkészültére. Most már bemehetek. Zúg a nyomda. A
rotációs gépek kattognak, majd szétdöntik a falat, a háznak migraine-je
van. Előbb azonban hozd rendbe kissé magad. Megkötni a nyakkendőt,
kioltani szemedben a rendkivüli és illetlen fényt, letörölni szájadról a
zavaros igéket. Ne tétovázz már, te nyavalyás. Fel a fejet, bátran.
Pálinkás jóreggelt kivánok. Tettesd, hogy nem tulságosan érdekel az
egész. Ugy sompolyogj be, kissé fáradtan, mintha éjjeli kalandról
jönnél, szervezetlen agy-munkás, vagy szív-munkás, lump ujságíró.

Csikorgasd az állkapcáidat és próbálj ásitani.


ORVOS ÉS HALÁL.

Szivarok ölték meg _Ehrlich_ professzort, a frankfurti vegyészt, a
salvarsan felfedezőjét. Ez a világhíres tudós és angyali orvos majdnem
bohémhalállal mult ki. Laboratóriumában példás rendben sorakoztak egymás
mellett a készitmények, meg a vegyszerek. De a lakásában, az íróasztal
fiókjában, a rengeteg tárcájában szivarokat rejtegetett, mindenféle
szivarokat, zsirosfényü fekete szivarokat és üvegtokos szivarokat és
pántlikás szivarokat és kellemes, szőke szivarokat és barna, komoly
szivarokat, melyeket a szenvedélyes dohányosok reggel éhomra – vagy üres
tea után – szoktak elszívni. Élete utolsó esztendejében mosolyogva
panaszkodott, hogy el fog pusztulni, mert a 606 után nem fedeztek fel
olyan szérumot, mely rákényszeritené, hogy ha napi husz szivarja helyett
csak kettőt szívjon el. Zabolát rakott a rakoncátlan baktériumokra. A
természet törvényét lebirta. Nem tudta azonban lebirni a vére, az
egyénisége törvényét. Az hatalmasabb volt nála. Kellett ez a szenvedély,
a dohányzás az ő számára a polgári élet dinamitja volt. Meddő küzdelmek
után aztán vitette magát a végzete felé. Minden szivar egy hónapot
jelentett. Azzal foglalkozott, hogy meghosszabbitotta – sok ezer évvel –
az emberiség életét és megröviditette – sok évvel – a tulajdon életét.
Még talán a laboratóriumi szolgájától is tanácsot kért olykor, csüggeteg
óráiban, gyógyitsa meg őt. Ujja sárga volt a dohánylétől, körme barna,
szeme pedig vörös a füsttől, szegény beteg orvos. Mert az egészségnek ez
a vallója és osztója alapjában az egészség hitetlenje volt.

Meghatottan nézek a világmentő tudós alakjára, aki előbb kikurálta az
emberiséget egyik nyavalyájából, aztán uri közönynyel elsöprette magát
egy másik szenvedéllyel, melyről – ha igazán érdemesnek véli –
könnyüszerrel leszokhatott volna. Egyáltalán szabad-e az orvosnak
betegnek lennie? Azt gondolom először, hogy nem. A bennünk lakozó ősi
vágy követeli, hogy az orvos legyen a kicsattanó egészség mintája, az
élet próbabábuja. Minél kövérebb és pirosabb, annál jobb. Azok a
gyakorló orvosok, akik iparszerüen űzik a mesterségüket, tudják is ezt
és gyakran hízlalókurákat tartanak, hogy a hasuk szép gömbölyded legyen
és a vastag óralánc – a gazdagság, egészség és minden jó jelképe –
tündöklően feszüljön mellényükön. Sokan öltözködnek is, gonddal, mint a
színészek. Ezt kivánják tőlük azok, akik hinni akarnak bennük. Helyesen
teszik például, hogyha szép nyakkendőt viselnek és a nyakkendőjükbe
valami mélypiros, majdnem fekete tüzü rubinkövet döfnek. A rubin –
középkori misztikusok szerint – csillapitja a főfájást, de ma is
nyugtatóan hat idegeinkre és főkép imponál nekünk. A beteg orvos azonban
fájó ellenmondás. Olyan ő, mint a pap, aki vétkezik maga ellen, s az
orvos, aki meghal, hasonlatos a paphoz, aki elkárhozik. A doktor
gyászjelentése pedig már csak a humoristák prédája. Ha a páciens
meglátná az orvosát, hogy pont ugyanazt a borogatást nyomkodja a
torkára, mellére, mint ő, sohase hivatná magához. Gyermekkoromban
ismertem egy öreg erdélyi orvost, aki morfinista volt. Szegény,
valamikor, orvosnövendék korában, tréfából beleszurta a hasába a
morfiumos oltótűt s azóta nem tudott megválni az édes bódulattól.
Mindenki reszketett tőle. Fekete, vénasszonyos ráncok gyűrűzték körül az
arcát, olyan volt, mint egy felöltöztetett csontváz. Azt hittem, hogy
akihez belép a halál e titkos cimborája, annak vége van. Haja rövid volt
és jégszürke, a szeme vízszínü, de jóságos, mint egy eleven hullám. Most
ugy emlékszem vissza rá, akár egy szentre, és elfog a csodálkozás, mi
tarthatta benne a lelket, ebben a szenvedő, törékeny, jóságos emberben,
hogy éljen, teljesitse a kötelességét, ipekakuanát írjon torokfájós
gyermekeknek s mérje a cselédek lázát.

Az egészség szabályát és feltétlen értékét az életükkel nem is a nagy
orvosok vallják, inkább csak a kicsinyek, akiknek a mesterségéhez
tartozik ez, inkább az orvostudomány hivatalnokai, mint a hivatásosai.
Ezek már a gondolkozás oly hideg magaslataiba érkeztek, hogy a bölcsek
módjára állandóan értékelnek, s az anyagot, mely naponta ujjaik közt
forog, az életet nem becsülik többre az értékénél. Nem mesteremberek, de
próféták. A próféták pedig gyakran nem hisznek önmagukban. Majdnem
minden nagy orvosnak volt egy egészségrontó szenvedélye, az egyiknek a
nő, a másiknak a szivar, a feketekávé, a hegedü, vagy a vers, egy-egy
mérgező művészet. Nagyon is egész emberek ahhoz, hogy hűek maradjanak
papiroselveikhez és ne legyenek közösek abban a vágyban, melyben
édesmindnyájan ludasok vagyunk. A frankfurti orvos pedig napról-napra
szeme előtt látta a szenvedélyt, az embereket, akik már a szenvedély
kihült kráterei voltak. Hosszu-hosszu körmenetben, középkori
zarándoklásban mentek hozzá a világ minden részéből a csók kárvallottjai
és bélpoklosai, akiknek valami kegyetlen isten fényes, rózsaszínü
koszorut tett a homlokukra, hogy egészséget kapjanak, a keze által.
Talán nagyon-nagyon is szerette őket. Lehet hogy meg is irigyelte az
egyedül való életüket. Keresett magának egy más szenvedélyt, részvétből,
vagy irigységből, különös versenyvágyból. Milyen távol lehetett
mindenkitől, az élettől is és önmagától is, mikor egy munkás, apostoli
nap után este a karosszékébe süppedt és tudva, hogy merre megy,
rágyujtott reszkető, sárga kézzel az utolsó havannájára. Valahogy el
kell vetnünk mindent, ki kell égnünk, meg kell üszkösödnünk, el kell
temetkeznünk, hogy alkotni tudjunk. Az író is előbb elveszti a gyengéd
kék virágokat, a báli lányokat, az életet, hogy később igazán
megláthassa. Gyötrelmes gonddal ül a nő a tükre előtt, hogy szép legyen
másoknak, mások előtt. Aki nagy és szép, annak szenvednie kell,
titokban, nyugodtan. Ezekhez a küzdőkhöz hasonlatos a frankfurti
ember-megváltó, aki szeszélyből odadobta az egészségét, hogy még attól
is függetlenül dolgozhasson, mások egészségéért. Mert az élet
egyszeregye nem olyan egyszerü. A mindennapi kenyér után imádkoznunk
kell mindennapi lázunkért is. Az állam, mindnyájunk atyja, aki óv
bennünket minden ballépéstől s aki megbüntet, hogyha éjfél után
kiabálunk az utcán és nyilvános parkok gyöpágyaira lépünk, aggályosan
vigyáz az egészségünkre, de mint szerető atya hozzánk csempészi bölcsen
és jóságosan kötegelt adagokban a kártyát, az alkoholt, a szivart, a
törvénytelen, tilos csókot, az összes mérgeket, ezeket a gyógyszereket
az egészség ellen, ezt a kis hitelesitett, csöndes anarkiát a tulságos
rend és unalom ellen. Achillesnek valaha az istenek feladták a kérdést,
mit akar: hosszu és nyugodt életet, vagy rövidet és dicsőségest s a hős
az utóbbit választotta. Ez pedig sokkal emberibb riposzt, semhogy csak
holmi antik szellemeskedésnek tartsuk. Öntudatunk alatt, akaratunk
ellenére, mindnyájan igy válaszolunk, nem szóval, de az életünkkel.

Az emberek nem nagyon akarnak élni, csak boldogok akarnak lenni, mint a
frankfurti orvos, a vegyész, aki nikotinmérgezésben halt meg.


A MINDENHATÓ BACILLUS ELŐTT.

Barátom bevezetett egy szobába. Elővett a kis fadobozból egy vékony
üveglapot és a górcső alá tette. A következő pillanatban már előttem
volt a pestisbacillus. Kicsit elkápráztam. Alig huszonöt centiméterre
vagyok tőle s a szemem a cső villogó nyilásán egészen jól látja a két
üveglap közé szoritott tenyészetet, a törvényt, a halált, a semmit, mely
testet öltött és biztosan figyelhetem, összehasonlithatom a
vérsejtekkel, melyek óriási tányéroknak rémlenek mellette. Ünnepi érzés
borzong át idegeimen. Most a férgek királyát látom. Majdnem kéjes
elgondolni ezt. Egy régi bölcs mondja, hogy nincs édesebb, mint
biztonságban félni és nézni, mint vicsorog ránk a rabló a vasrácsok
mögül. Arról gondolkozom, hogy ha ez a telep megelevenülne, minden
budapesti embernek jutna egy adag becsületes halál. Csak hegycsucsokon,
örvények mellett éreztem ilyen édesen borzongást, vagy másutt, ahol a
veszélyek lehetősége szinte feszülve, de hiába tiltakozott az életem
ellen, fegyvertárak udvarán, a gulába rakott néma ágyugolyók előtt, a
trieszti óriás-gyógyszertár méregkamrájában, melyben annyi a gyilkos
nedű, mint korcsmákban a bor. Sehol se nyilott azonban ilyen panoráma.
Ebben a savószínü pépben a szemnek láthatatlanul mindennél alattomosabb
veszély alszik összehuzódva, semmivé törpülve, liliputi területen
temetők nyulnak el, végzetek intéződnek el, gyászindulók harsannak, ez
már a halál bombasztja, maga a negativum, az elmulás shakespearein tömör
kifejezése.

Nem hiszem, hogy az uj tehnika dicsekedhetnék ilyen vívmánynyal, mint ez
az indus élősdi, mely már az ókorban élt s a középkori háborukban
kedvére lakmározott. Mindenütt az erőközpontositás a kérdés. De a mi
mehanikusaink ujjonganak, ha ötven kilogramm sulyu benzinmotorban
negyven _HP_-t tudnak felhalmozni és váltig dicsekszenek a rádiummal,
mely uj energiákat sugároz a semmiből. Milyen energiák nyugszanak ezen a
zselatin-lemezen, milyen el nem vénhedő erők, melyek osztódva és kopva
ocsudnak, milyen forradalmak. Félrevert harangokat, jajveszéklő
litániákat, riadó világrészeket hallok, hogy bámulom itt, gyönyörködve a
félszemben, s erőket, pénzeket, hatalmakat érzek mozdulni, az egész
emberiség összes energiáját, valami ellen, amit nem is látok puszta
szemmel. Annak idején, mikor egy orvos szelíditeni próbálta ezeket a
láthatatlan fenevadakat s kisurrantak a keze alól, megsejtettünk valamit
ebből a távlatból. Mi lenne, ha most ez a klinikai készitmény széttörné
üvegbörtönét? Minden képzelet halvány az elgondolására. Egy világháboru
gyerekes csetepaté ehhez. Ha egy állatsereglet fellázadna s oroszlánok
százával viháncolnának a budapesti utcákon, nem okozna olyan riadalmat,
mint ez a pár halk vonalka, mely most békésen sütkérezik a napfényben.
Mert a többi bacillust még lehet kapacitálni. Némelyiket megszelidíti a
fagy. A kolerabacillusra annyi citromlevet sem kell ráfröccsentenem,
mely a teámat megízesiti és nyomban meghal. Azok a korcs szálacskák,
pálcikák, dugóhuzók és ostornyelecskék, melyekkel olykor a halál szokott
megfenyiteni bennünket, mind játékszerek hozzá képest. Nem akadt még
oroszlánvadász, aki elevenen elfogta volna. Ő mindnyájuknak a fejedelme.
Nemzedékek haltak el általa, sírok domborodtak, emberek némultak el,
akikről semmit se tudok, de ő még itt van, holtan is rettenetesen,
dinasztikus méltóságban. A társai csak tiltakoznak ellenünk. Ő azonban
tagad. Tagadja a napfényt és a vért, mint egy keserü bölcselő és mint
igazi pesszimista gyökerünkben tagad bennünket is, halhatatlanul, mint
cselekvő erő, egy sötét agy szüredéke, végső, megvalósult következtetése
egy embernek, aki lelkéből megutálta ezt a lehető legrosszabb világot. Ő
már a föltétlen semmi, a koporsószög, a kriptakulcs, a szemfedő csücske,
az örök kártyajátszmában a brutális kilences, magának a halálnak a
kezében.

Mégis rokonok vagyunk vele. Mióta szemben ülök kellemetlen
vis-à-vis-mmal, egyre jobban érzem. A rózsa, mely a kertben lélegzik,
nem olyan rokon velünk. A rubin idegenebb. Hiszen ő is él és életet
akar, a maga életét akarja. Bizonyára csak a világnézetünk különbözik.
Neki a tárgyak fonákja a szín, a fekete a fehér, a halál az élet, az éj
a nap. Mi pestisben halunk meg. Ő egészségben. Gyülöletes és undok lehet
előtte az egészség, minden, ami fehér és viruló, s a gömbölyü női nyak
is csak tenyészföld az ő számára, melybe csirákat dug s kinöveszti
belőle, rosz kertész, a sebek bazsarózsáit, a tályogok csúf
napraforgóit. Igaz, sokáig vár és böjtöl borzok, menyétek, patkányok
bundáján, mig végre alkalma akad erre a rút rózsaszüretre.

Hiába igyekezném bebizonyitani neki, hogy a rózsa szebb, mint a seb.
Tagadná. Hiába kérdezném, hogy miért él. Hasonlót kérdezne tőlem. Erők
vagyunk mindketten s mindaketten élünk. Én valaki vagyok, aki azt
mondja: igen. Ő valaki, aki azt mondja: nem.


SÁRGA KULTURA.

Már az irodalom és a művészetben is félnek a sárga veszedelemtől. A
sárga impresszionizmus nyomul előre. Egymásután dobja ki a könyvpiac a
legujabb japán szenzációkat. Egy csomó japán dráma jelent meg németül,
franciául, angolul, aztán sok versgyüjtemény, mely kezdve az ódon harci
énekektől bemutatja a japán irodalmat, egészen a legfrisebb versekig,
melyekben már uj lélek játszik. Azokra az időkre gondolok, mikor az ósdi
regényesek ábrándoztak a krizantém és a barackvirág országáról és az
első európai impresszionistákra, a párisi piktorokra, akik a japán
teás-doboz rajzaiban fedezték fel egy uj megváltó művészet lehetőségét.
Ma regényesek vagyunk. A kor-hullám ujra felemelte a japánokat. Sőt
vannak vérmes álmodozók, neoromantikusok, akik féltik a fehér kulturát a
sárga kulturától s azt hiszik, hogy az apró japánok nemsokára egy döntő
csuzimai, vagy portarthuri csatát nyernek a művészetek versenyén is.

Nem hiszem. Ne legyünk elfogultak önmagunkkal szemben. Néhány estén
japán írásokat olvastam. Az ember eleinte tág szemeket mereszt. Kyorai
elbágyaszt a holdfényével és megbűvöl a fehér virágaival. A humoruk is
igen különös, kedves és együgyü. Rövid időn belül megtanulom, hol kell
nevetnem és hol kell sírnom. Ha igy csipegetek ezekből a versekből,
kitünő emésztőpornak bizonyulnak, gazdag ebédek után. De hogyan élhetnek
emberek ilyen madárkoszton? Tudom, hogy a gyomruk beéri naponta egy pár
marék rizszsel és egy nyers paradicsommal De nekem másra van szükségem.
Ez a hiány-érzet zavar folytonosan olvasás közben. Nem értem őket és
fáj, hogy nem értem, nem érthetem őket. Azt mondom tehát, hogy
alsóbbrendü emberek, mint én. Néha bámulatba ejtenek a gyöngédségükkel.
Ugy fogják meg a kardot, mint egy mimozát. Az egész világ, a tárgyak, a
fák, a bútorok érző-idegekkel vannak felhurozva. Hallok olyan hangokat,
melyeket csak álomban hallok, olvasok háromsoros verseket, melyekbe
annyi érzékenység van süritve, hogy a kiadónak harmincsoros
magyarázattal kell kisérnie, mert ez az érzékenység pehelykönnyü, nekem
már majdnem semmi, az én mérlegem nyelve alig billen ki reá, az idegeim
meg se érzik. Lehet, hogy csak banalitás és csak ők tudják ujnak. Az
európai költőt talán meg is botoznák érte. De elfogadom, hogy
csodálatos, sírok rajta és tapsolok neki. Mégis hiányzik valami.

Micsoda hiányzik? Mi az, amit folyton keresve keresek, mikor japán
művészetet bámulok és már majdnem az ajkamra tolakszik az elragadtatás
felkiáltása? Miért ez az éhség? Mit jelent ez a kielégitetlenség?
Valahányszor ázsiai embert látok, mindig elfog ez az érzés. Külföldön a
kávéházakban néztem – a szomszédos asztal mellől – egy japán kolóniát.
Néztem az ő közönyös vakondok-szemüket. Ugy tetszett, mintha üvegből
lett volna. Alvó emberek, gondoltam magamban, akik még nem egészen
ébredtek fel. Mert akármennyi is ütközött ki az ő hegyes és erőszakos
mozdulataikból, láttam, hogy nem edződött beléjük az élet fontossága,
minden tettünk metafizikai jelentősége, az ember felelőssége, ég és
pokol előtt. Ez hiányzik belőlük és a művészetükből. Az ember náluk
többé-kevésbbé még mindig mozgó tárgy. Nem ismerik a zajt és a fűszert.
Hallottam hogy a japán pályaudvarokban és kikötőkben halotti csend van.
Ebben a csendben egy sóhaj már viharnak tetszik. Ízetlen és fűszertelen
ételüket, amikben ők az íz ultraviolett skáláit élvezik végig, undorodva
köpi vissza az európai íny. Hinnünk kell, hogy nekünk van igazunk. Mi az
embert a föld gyümölcsének látjuk. Elfinomodva és megérve a fönség ormán
mutatjuk be, az öntudat széditő hegycsúcsán, örvények és veszélyek
között, meg nem békülve semmivel, harcba mindennel, szemben a
végtelennel. Miénk a sokszólamuság és a nagyvonaluság. Nekünk van
beethoveni zenénk és shakespeari költészetünk, mely pöröl a
világmindenséggel. A hősi motivum a miénk. Ezerszeresen átgondoljuk
magunkat és megragadjuk a lényünk legbensőbb magvát egy gondolatban. Ők
csak részletmunkásai, díszitő aranyművesei a kozmosznak. Nincs kozmikus
öntudatuk. Igazi hőseik sincsenek. Hiába recsegtek a japán kürtök a
győzelmes csatákban, az igazi hősidal az európai zongorákon és
agyvelőkön viharzik át és az, ami nagyszerü és fönséges, az, ami minden
embert művésszé és tragikus hőssé tesz, egyelőre még a miénk.

(1910.)


MEHMED SZULTÁN UTJA.

Lásd, ez itt, ahol járunk most, Mehmed szultán utja. Már nincsenek itt
az utcatáblák sem, melyek azt hirdetik, hogy „Muzeum-körut“, a szemétre
dobták, vagy eltették a régiségtárba.

Kissé kiegyenesedünk és hunyorgunk, hogy pontosan szemügyre vehessünk
minden házat, ablakot, fát, kavicsot, porszemet és emlékezetünkbe
véshessük a képet, melyet annyiszor láttunk. Az néz igy, aki búcsúzik
valakitől. Vajjon változik-e azzal egy körut, hogy levetkőzi a nevét?
Gyerekség. De te azt mondod, épp ez a gyerekség fűz hozzá és az életünk
felét ilyen gyerekség teszi ki. Nagyon meglepődnél, ha az édesanyádat,
akit harminc évig igy hívtál: „anyám“, egy napon igy kellene nevezni:
„nagyságos asszony“, vagy igy: „néni“.

Igaz, rendkivül szereted a város e tájékát. Talán egy részének sincs
ennyi különös és nagyvárosi patinája. Még félig-meddig a diáknegyedbe
esik, az agg és sötét, alig világitott antikváriumokkal, melyekben
bölcsészek alkusznak a „nagybeöthy“-re, a többi litografált jegyzetekre
és dióhéjakra, s másrészt az irodalomtörténetbe és a történelembe
tartozik már, a lendületes és sulyosan-komoly muzeumépülettel, mely
nyugodtan néz farkasszemet a pesti gipszrózsákkal és aranyozott
villámháritókkal. Milyen üdülés a te sok csunya látványtól beteg pesti
szemednek megfürdeni a nemes vonalak arányában. Hazamenet sohase
mulasztod el, hogy rá ne tekints, akár napfény van, akár a csillagos
éjszaka teriti rá átlátszó csalánszövetét. A sötét gyöpön egy sovány,
fekete szobor, gróf Széchenyi Ferenc, aki az ódon, drága, küzdelmes
magyar munka kezdetét idézi, aztán egy öreg honvéd, ki a magyar
szabadelvüséget hozza eszedbe, a nemes és bátor tizenkilencedik
századot, az egyéniség és a szabadság korát, aztán az a lépcsőfal,
melyről Petőfi Sándor beszélt és az a lépcső, melyen Jókai Mór utoljára
látta Petőfi Sándort. Esernyők alatt itt hallgatta a régi pesti nép a
forradalom első dobaját. Jókai temetésekor ezen a falon égtek – kék
lobogással – a gyászlámpák. Arany János pedig – öreg, házőrző magyar
paraszt – csöndesen ül a művelődés háza előtt, hogy védje kincseit. Ez a
tizenkilencedik század körutja. Minden kövét az pecsételte meg. Ami
magyar mult van, az itt van. Valld be, itt van a te multad is, az életed
szebbik fele. Valamelyik orgonabokor alján talán még megtalálhatod a
karikahajtót, amit husz évvel ezelőtt elvesztettél. Ezeken az árnyas,
szelíd padokon tanultál a vizsgákra és itt volt az első ártatlan
kalandod. Mindez a sok emlék és tűz – virágos zivatar – egy pillanat
alatt viharzik át rajtad, valahányszor a villamoskocsi megzökken és a
kalauz – vagy a kalauznő – álmosan majszolja: „Muzeum-körut“.

A budapestiek az egész körutat felajánlják a török császárnak, akit az
uj nemzedék keleti rokonának tisztel. Sajnáljuk, hogy a magas, keleti
fenségnek nem illőbb ajándékot adnak. Pesten nincs török emlék, de Budán
van elég. Néhányan inditványozták is, – igen okosan – hogy azt az utat
nevezzük el róla, mely zeg-zugosan kigyózik fel a Rózsadombra, ahhoz a
török mecsethez, melyet Mahomed budai pasa épittetett Gül-Baba, a
rózsapróféta hamvai felett. A mozlimek évente tömegesen zarándokolnak
hozzá. Szegényes, kis mecset ez, kopaszfalu és rozoga, mindössze egy
imaszőnyeg, egy pár imapapucs, egy vendégkönyv van benne, meg az a föld,
melyet a próféta szétfoszló teteme szentelt meg, – a többi ereklyét rég
ellopták gyaur kutyák – de a hozzá vezető ut igy is minden pompánál
kedvesebb ajándék lenne a török szultánnak, aki nemcsak hatalmas ur, de
igazhitü mozlim is. A budapestiek egyáltalán nem szerencsések az utcák
elkeresztelésével és átkeresztelésével. Laudonnak, Mária Terézia
tábornagyának mi köze a „Laudon-utcá“-hoz? Petőfi Sándorról olyan
zugutcát neveztek el, melyben sohasem járt, ma pedig ószeresek tanyáznak
benne, a kirakatok előtt uraságoktól levetett bundák, a hideg boltokban
öreg szűcsök s a járdán festett leányok. Kazincy Ferencnek, a szavak
választékos és finom köszörüsének, ki valahol a feljegyzéseiben
andalogva emliti meg, hogy menyasszonya, Sophie oly elegánsan ejtette a
magyar szót, mintha franciául beszélne, odaajándékozták – bővebben
jellemezni szükségtelen – a Kazincy-utcát, melyet a pesti köznép már
csak Kazincky-utcának nevez. Revicky Gyula annak idején kapott egy
teret. Stilusos tér volt a méla fáival, kedves házaival, oldalt a két
diákvendéglővel. Az egyetemi fiatalság, mely idejárt ebédelni, minden
áldott nap szívszorongva gondolt a fájdalom és a korai halál
szalónkabátos költőjére. Egy napon aztán hirtelen átkeresztelték a
teret. A halott költőnek már nem volt módjában tiltakozni. Igy történik,
hogy majd minden utcanevünk stilustalan. Más lenne, ha a városrész
közben – a fejlődő élet sodrán – változtatná meg jellegét. Az a
hagyományt jelentené. De éppen azon panaszkodunk, hogy egyik felén sem
tiszteljük a hagyományt.

Te most duzzogva, fancsali arccal állasz a régi köruton és – mint mondod
– legjobban szeretnéd végigvezettetni magad egy ciceronéval, akárcsak
külföldön, hogy elmagyaráztasd a körut minden történelmi nevezetességét.
Értem a bánatod, de engedd meg, nincs minden önzés nélkül. Tudom
például, hogy van egy elbeszélésed, mely a „Muzeum-körut“-on játszódik
le. Egy „modern és uj“ magyar diákot rajzolsz itt abból a mordályégető,
rendkivüli egyetemi nemzedékből, melyből _Babits_ Mihály, _Juhász_ Gyula
származik s szegény-szegény, kiváló _Zalai_ Béla, aki azóta orosz
fogságban halt meg, kiütéses hagymázban. Ma már ez az 1905-ös diák és ez
az elbeszélés eleven anakronizmus. A „Muzeum-körut“ mellé tiz év mulva
majd csillagot kell biggyeszteni: *) „a mai Mehmed szultán utja“. Mert
az emberek hamar felejtenek utcaneveket és más neveket, egyformán.
Minden csak kicsit öregedő ember is érezte ezt a fájdalmat és ezt a
konzervativizmust. Hányan néztek a tükörbe, mikor az „Uri-utcá“-ból
„Koronaherceg-utca“ lett, vagy mikor a „Borju-tér“ „Rákóci-tér“-ré lett,
a „Hatvani-utca“ „Kossuth Lajos-utcá“-vá vedlett, mely valaha, a
tizenhatodik században „Szent Pál utja“ volt. A „Rákóci-ut“, melynek
neve csak pár évvel ezelőtt is oly ingerlő ujságul hatott, ma már csak
„Rákóci-ut“, semmi egyéb és a mai négyéves gyermekek közül csak azok
hajlandók tudomásul venni, hogy egykor a „Kerepesi-ut“ névre hallgatott,
kikből majdan politikusok lesznek. Vigasztalásodra pedig azt is
elárulhatom, hogy a kedves körutadat csak 1870. táján keresztelték el,
azelőtt a „Károly-körut“-tal együtt az „Ország-ut“-at alkotta.

Tanulnod kell, mint a többieknek, akik lassan megöregedtek és kikoptak a
korukból. Igaz, ők is sikertelenül tanultak. A huszfillérest ma is
hatosnak mondják és a _c_-t _cz_-vel írják. Évek multán majd te is
alázatosan fordulsz a kalauzhoz: „kérek egy szakaszátszállót a Mehmed
szultán utjára“. De magadban ezt gondolod: „Muzeum-körut, Petőfi Sándor,
1848.“ Még tán arra is gondolsz, hogy ezen a tájon láttál
gyermekkorodban egy zöld léggömböt a régi áprilisi égbolton. A te fiad
azonban csak igy beszél: „Adjon egy jegyet a Mehmed szultán utjára.“ És
nem gondol többé semmire. Erre sem: „Muzeum-körut, Petőfi Sándor, 1848.“

De a gondodat rejtsd el mélyen, a kabátod alá. Ne dicsérd a multat. Ez
tilos, barátom. Az egyetlen életelixir az, hogy elfelejtsük a
fiatalságunkat. Másképp már holnapra kinő a fehér szakállunk és ujjal
mutogatnak reánk, a hamvábaholt aggastyánra, aki makacsul semmit se akar
tudomásul venni. Emlékszel a nagyszüleinkre, akik otthon gyermekkorukban
egyre csak a régi időket tömjénezték és csip-csup dolgokat – azt, hogy
olcsóbb volt a szilva és két krajcáron lehetett venni egy meszely bort –
állitottak szembe a táviróval és a vasuttal? Valaha mindenki a „régi jó
idők“-ben élt. Mi is azokban éltünk. Mert a „régi jó idők“ mindig azt
jelentik, hogy az elbeszélő akkor egészen fiatal volt.

Előttem pedig ne alakoskodj. A régi köruti táblát sajnálod? Patvarba is,
magad sajnálod, az életed, azt, hogy már vénülsz, testvér.


KUTYÁBÓL SZALONNA.

Mindnyájan hallottunk már a mannheimi csodakutyáról. Rolf számol. Rolf
elkészitette az ügyészné fiának számtani dolgozatát és a kisfiu
„kitünőt“ kapott rá. Rolf olvas. Rolf ír. Rolf emlékezik. Rolf
kutyakoponyájában sok adatot őriz, élményeket, melyek kutyaéletében
megtörténtek, és a betükül szolgáló számokat, melyekkel a külvilággal
érintkezik. Rolf annyi titkos jelet tud, mint egy kezdő távirótiszt,
annyi röviditést, mint egy rosz országgyülési gyorsíró. Rolf erkölcsi
érzéssel ékes. Rolf nemcsak a velőscsontot, de az emberi könnyeket is
észreveszi. Rolf figyelmeztette az ügyésznét, ne sírjon, az neki fáj.
Rolf emlékiratokat is ír. Rolf elmesélte egy kirándulása történetét,
megemlékezvén a tél hidegségéről, arról, milyen kellemetlen az, ha egy
husángot dobnak rá, és ha a szegény kutya – jégzajlás után – belepottyan
a folyóba. Rolf bölcs és jó. Rolf analitikus és szintétikus elme, tudós
és költő. Rolf az a kutyák között, ami az emberek közt Arisztotelesz és
Shakespeare. Rolf polihisztor. Rolf a fajtája büszkesége, kire
reménykedve néznek az emberi értelem sáncai mögött álló testvérei, a
világ felszabadulásra váró összes kutyái. Rolf lángelme.

Ha csakugyan igaz, akkor a föld üzeme megállhatna egy pillanatra a
mannheimi kutya előtt. Nem érdemes továbbhaladni, mig biztosat nem
tudunk. Minden, ami spiritizmus, ami okkultizmus, ami a negyedik
dimenzióból való üzenet, semmi ahhoz képest, hogy velünk évezrek óta
házi közösségben él egy állat, – notre frére inferieur – aki, bár
tehette volna, sohasem szólt arról, amit tapasztalt. Izgatna hogyha
valamely bolygóról leesne a földre egy ismeretlen, az emberi
gondolkozást, a logika szabályait talán mindörökre megbolygató lény.
Végtelen lenne a csodálkozásunk a szellem, a semmi anyaggá-válására. De
mennyivel nagyobb rejtély ez az állat, mely a mi bolygónkon él és nem
ismerjük.

Ösztönösen éreztük, hogy az állatok mégis beszéltek. Már az emberi
gondolkozás kezdetekor megadták nekik a polgárjogot, az ember-jogot a
költők, akik állatmeséket írtak, jambusokat adtak a szájukba,
szellemesebbé tették őket, mint az embereket és csattanós rímekkel,
gördülő ütemmel hirdették általuk a szépség, a jóság, az igazság
törvényeit. Sokáig tanitómestereink voltak. A méhtől tanultunk
szorgalmat, a sastól és hiuztól éleslátást, a rókától politikai
ravaszságot, a kigyótól kecses és alattomos csúszás-mászást, a tigristől
gyilkosságot, a madaraktól aviatikát. Minden nép ismeri a beszélő
állatot. Csak a néma állat titokzatos neki. Azt hiszem azonban, – és
voltaképp ez izgat most – döbbenetes fordulót jelentene mindnyájunk, az
egész emberiség életében, amikor kiderülne, hogy értelmünk és az állati
értelem közt csak mennyiségi és nem minőségi a különbség, és valóra
válna az, amit több ezer éve, magunkat mulattatva és borzasztva a falra
festettünk, hogy az állatoknak megoldódna a nyelvük és beszélni
kezdenének.

Akkor nagyszerü emberi komédia játszódna le a földön, egy uj állat-mese.
Az embert eddig egyetlenegy állat tartotta istennek: a kutya. De az
ember hiu isten. Ha elvesztené isteni trónját, akkor bosszut állna a
kutyán, hivő alattvalóján, aki évezredekig hallgatott és bámulta őt
komoly, barna szemével, nem hűségesen, inkább alattomosan. A kutyában –
ne tagadjuk – a butaságát szerettük. Kedves butaságát tartottuk
okosságnak. Ez a mérsékelt, vetélkedést nem álló kutyaokosság kellemes
volt nekünk, hízelgő összehasonlitásra csábitott, erősitette az
önmagunkban való hitet. Ugy meggyűlölnénk őt az emancipálásakor, mint a
kamaszodó fiut, akit gyermekkorában becéztünk és egy napon villogó
szemmel, fölényes mosollyal néz a szemünkbe. Egyszerre vége lenne a
hűségéről szóló érzelgős mesének. Talán azt is számon kérné, hogy miért
tegeződünk. Az a rongyos pár ezer év, amit együtt töltöttünk, elég volt
nekünk arra, hogy felfüggesszünk minden etikettet és megfeledkezzünk a
jómodor elemi követelményeiről? Meghívott-e valaha vendégül a kutyaólba,
a vackába, ettünk-e vele csak egyszer is a táljából, csontokat, csemegés
moslékot? Nem, a barátság csak egyoldalu volt. Mi hívtuk meg őt
vendégül. A vizitet nem „adtuk vissza“, több ezer éve. Akkor kérem, ne
is tegeződjünk.

Az igazán okos kutyát nem szeretjük. Emlékezem, egyszer a cirkusz
öltözőjében az ölembe ugrott egy artista-kutya, aki (nem: amely) pár
perccel azelőtt a porondon mutogatta ezermesterségét. Én lámpalázat
kaptam. Nem tudtam megsimogatni. Egyetlen szó se szakadt ki belőlem. Az
ember, ez a kutya-isten, babonás félelmet érez az ilyen okos állat
iránt, a szerepek megcserélődnek és a kutya kap valami baljós,
boszorkányos, ördögi jelleget. Ismerek egy tizenhárom éves kisleányt,
aki macskáival alszik, de a kutyát szemérmesen kiküldi a szobából, mikor
vetköződik. Az már _valaki_. Nem bántja az öreg parasztcseléd, de
feszélyezi az éber, kedves orosz agár. Az se véletlen, hogy a
nagyemberek közül igen sok nem szerette, egyenesen gyűlölte a kutyát.
_Goethe_, aki mindent tudott, amit a korában tudtak és mindent
megsejtett, amit mi tudunk és tudni fogunk, az ördögi színjáték első
szereplői közt lépteti fel az ártalmatlannak látszó, settengő és
karikázó uszkárt, aki később felpuffad, tüzet szór és ördöggé vedlik.
Otto _Weininger_ emliti ezt, aki a kutyát a leggonoszabb állatnak
tartotta, nőiesnek, ravasznak, gerinctelennek. Talán a rejtett szellemi
életét érezte, mely emberi szemnek nem látottan munkál, a bebörtönzött
képességét, mely most – ha igaz a mannheimi hír – egyszerre napfényre
robbant.

Nekünk mindenesetre megváltozik a magatartásunk addig, amig az eset
tudományos birálatát meg nem kapjuk. Amikor hazamegyünk, meggyujtjuk a
villanyunkat és fáradtan ejtjük ki szájunkból a szivart, nem
nyujtózkodunk már olyan nyugodtan, mint azelőtt, minthogy a diványon, az
ágy előtt megpillantjuk a fox-terriert, vagy a vadászkutyát.

Ember, vigyázz: – nem vagy egyedül.


ÖNGYILKOSOK.

Állok a sötét, sáros kórházudvarban s várom a csengőt, hogy felmehessek
egy betegszobába. Felettem madarak szálldogálnak. Nincs annyi erőm, hogy
felemeljem a fejemet és megnézzem, micsoda madarak. Ha varjak, akkor
alázatosan köszöntöm őket és kiengedem a gond fekete madarait, hadd
ujjongjanak és károgjanak velük együtt, a téli égbolton.

Rongyember lennék, ha most másról is tudnék gondolkozni, mint erről az
ódon, patikaszagu kórházról, mely a kolostorhoz és a kálváriához
hasonlatos. Kőlépcsőit már millió és millió láb rótta. Ki is vannak
vájva, mint a zarándokhelyek oltárkövei. Mikor felmegyek, sóhajtoznak
alattam. Néha aztán eltévedek a folyosókon. Egy ajtót nyitok ki, mely
nem tudom hová vezet. A folyosó mélyén, valamelyik sarokban, alszik az
idő. Maga a középkor szunnyad itt és hogy pár lépést teszek, a cipőm
zajára felébred, öblösen-furcsán kong, a pincék mélye is morajlik. Akkor
sietek vissza.

Még egy ilyen folyosón kell végigmennem, hogy abba a szobába érjek, ahol
az öngyilkosok fekszenek, sorjában, egymás mellett. Két pad áll a szoba
ajtaja mellett. Az egyiken egy nadrágtartót látok. Ugy teszek – magam
előtt is – mintha nem venném észre. Sietve van odadobva –
félreérthetetlen sietséggel – és a bőrleffentyüje kissé lecsüng a
földre. Anélkül, hogy pontosan megnézném, megállapitom, hogy az anyaga
jó, a gummija rugékony s a két szalag valaha kellemes feszüléssel
simulhatott a vállperecekre meg a lapockákra. A színe galambszürke. Csak
éppen felül van egy nagyon vékony vörös csík s kissé lejjebb egy
babszemnagyságu foltocska, szintén vörös és nedves. A bőrben préselt
aranybetük: _férfidivat_. Csodálatos, hogy a férfidivat mennyire haladt
és az emberek mégse óhajtanak élni, még ezekkel az elsőrangu
galambszürke, kényelmes nadrágtartókkal sem, melyeket itt, a kisérteties
ruhatárban vetnek le, mielőtt bevinnék őket a szobába. Ugy látszik, a
nadrágtartók mégis jobban vannak összeszerkesztve, mint mi, emberek.

Mert a szobának állandó a létszáma. Ha elmegy egy, akkor jön helyette
kettő. Szegények, akár a törött kancsók, melyekből vörös bor szivárog. A
homlokon, a halántékon vagy a mellen egy-egy piros lyuk. Ezek a csöndes
emberek határtalanul tudtak gyűlölni. Sohase éreztem, hogy a gyűlölet
ennyire örökkévaló. Egy napon rájöttek, hogy igazi ellenségünket a
tükörben kell keresni. Birokra is keltek vele – ezzel a tükörképpel – és
ölték a visitó és orditó testet, kegyetlenül, mint böllér az áldozatát,
késsel, pisztollyal, kötéllel, vagy vízzel és végre a földre teritették.
Most előttük hever az ágyon, a préda. Ők pedig nézik alélt szemükkel a
hosszu testet, a hosszu lábakat, a hosszu karokat, érthetetlen
mosolylyal, mintha ismerkednének velük. Mert egy pillanatban egészen el
akarták felejteni. Az ismerkedés azonban nem megy simán. Zavartan állnak
szemközt önmagukkal. Külön-külön kell gondolniok a szemöldökükre, a
mellbimbójukra, a térdükre, mely már eltünt előlük, végképp, annak a
percnek a ködében és most fáradságos agymunkával visza kell idézni ama
dolgok közé, melyeket látnak, a székek és lámpák közé. Meg kell szokni
az életet is. Van például egy fehér, enyhe folyadék, melyet ugy hívnak
mindnyájan, hogy tej. Ezt is meg kell tanulni, minden dolog nevét, az
egész _abc_-t, ujra. És fáradtan mosolyognak.

De a szájukon még mindig van egy kis fényes tajték, láthatatlanul, a
vadászszenvedély lihegése. Én láttam már az életvágyat, meztelenül, de
az nem ily lüktető, mint ez a másik vágy, mely az élet ellen való és a
száj, mely az életért könyörög, nem tud oly keményen könyörögni, mint
amily keményre feszül a száj, mely visszaköpi és kiokádja az életet.
Békétlen küzdők, akik oly csatatéren jártak, ahol csak ők maguk
harcoltak és maguk voltak a „jóbarát“ és az „ellenség“. Vért látok ezen
a csatatéren is. A visszájára forditott életvágy a kétségbeesés erejével
rázza őket. Nyugtalanul hevernek ágyukon, forognak és nyögnek, mint akik
egy végtelen, álmatlan éjszaka végét várják. Álomport vettek be és mégse
tudnak aludni.

Akik pedig idejönnek, ezekhez az ágyakhoz, önkéntelenül valami
szemrehányásnak akarják elejét venni, tompítják a taglejtésüket,
szerények és szemérmesek, apró gombolyaggá szeretnének összezsugorodni,
sün módjára. Érzik, hogy tolakodók. Azzal, hogy jönnek és azzal, hogy
élnek. Beszélni nem igen tudnak. Csak nézik a drága, kedves embert, aki
meg akart előlük szökni – egy mellékajtón – és az is néz rájuk kissé
dacosan és kissé a rajtakapott gyermek pironkodásával, aki valami
tilosat és értékeset tört össze, ami nekünk kedves. Bámulják a
kalapunkat, mely ittmaradt volna nélkülük és nem tudnak elfojtani valami
halvány, alig látható mosolyt, mikor elmenet nyakunk köré csavarjuk
vastag gyapjukendőnket, nehogy megfázzunk a nyirkos levegőn. Ha ismertük
őket, akkor – akár bevalljuk, akár nem – felelősséget érezünk, a
tettükért. Talán mi is okai voltunk, mindnyájan, akik élünk. Hiszen mi
alkottuk az életüket, melyről lemondtak. Az ő életük a mi életünkből
rakódott össze. Egykor talán egy taglejtést tettünk, mely csüggesztette
és elszomoritotta őket, vagy csak felsóhajtottunk, csunyán és magunkból
kikelve. A tele pohárban oly sok egy utolsó csöpp, annyi, mint egy
óceán. Ezért vezeklünk mindnyájan. Nem vagyunk jók, vagy irgalmasak,
szükségünk van, hogy itt legyünk. Dadogva meghívjuk őket az élet
vendégségére, melyről távozni készültek, maradjanak még közöttünk,
legalább virradtig, aztán menjenek el, velünk együtt. Hiszen mi is
elmegyünk. Nem sokat igérhetünk. Csak szerény asztalunk van, nekünk is,
édes és keserü szerepel életsorunkon, de tudjuk, hogy jó a lépesméz és
kedves a hegedüszó meg az áprilisi eső. Lesütött fejjel állunk s várjuk,
elfogadják-e szerény ajánlatunkat, bűnbánó meghívásunkat?

Nem tudom, megértenek-e bennünket, mert mi az agyunk és szívünk
megpattanó erőfeszitésével – minden lélektani tudásával és minden
szeretetével – sem tudjuk megérteni őket. Csak azt az embert érteném
meg, aki elkészül erre a tettre. Ez szabadságot jelent. Ha a zsebében
állandóan egy forgópisztolyt, vagy egy gramm morfiumot tart, akkor
megszerezte magának a jóérzést, hogy bármely pillanatban elhagyhatja
tömlöcét, melybe be van zárva, a kivezető ut az övé, a börtönkulcs nála
van.

Vissza-visszafutok ehhez a gondolathoz és megállapodom egy versnél.
_Sophokles_-nek, a sötét költőnek két sorát mondogatom magamban, amit
még diákkoromban tanultam. A kórházi folyosón ődöngve – gyötrődő szívvel
– megpróbálom magyar szóra tenni a görög igéket:

  Meg se születni, az lenne a legjobb,
  Még ifjukorunkban is jó a halál.

Hiába, azóta nem találtak ki nagyobb bölcseséget. Csak a vasutat, a
villanyt, a telefont találtuk ki, mamlaszok, meg néhány szamár
bölcseleti rendszert. De az optimista bölcsek is aláírnák – szegények –
ezt a két sort. Valami cudar antik isten használja az embereket, akik
ugy égnek a szájában, mint a szivarok, s idő után elveti őket, akárcsak
az elhamvadt szivarcsutkákat. Koporsónk ennek a kegyetlen istennek a
hamutárcája, – ne áltassuk magunkat – semmivel se több, csak a
hamutárcája.

Mi pedig semmit se tudunk rendbehozni, kiegyenliteni és elsimítani.
Annyi vágy, ösztön, forrongó salak van bennünk, hogy nem birunk vele.
Robbanó palackok, röpülő lángok vagyunk mindnyájan. Csak egyetlen tiszta
vágyunk marad, hogy meglássuk ezt az igazságot és megutáljuk, hogy
sárnak születtünk.

Ugy fáj ez, hogy itt az udvaron egy fához kell dőlnöm és hirtelen
elsápadok, mint aki hányni akar.


TEMETŐK.

Mult délután a villamos egy hosszu, alacsony fal mellett szaladt el,
mely mögül – alattomosan – ciprusok és márványtömbök kandikáltak.
Hevesen verni kezdett a szívem. A halottak az élők vis-á-visjai? Itt
vannak közöttünk, szemben ezzel a kerttel? Beépitkeznek a város szívébe?
Kétségbeejtően világitott a gondolat. Alapjában pedig nem is volt jogom
csodálkozásra.

* A csecsemő, mielőtt elszenderül, sír, mert fél az álmosság okozta
agyvérszegénységtől. Mi tapasztalt felnőttek mosolygunk ezen. Azt
hiszem, hogy a halottak is igy szánakoznak rajtunk, hogy jajgatunk,
mielőtt elaludnánk örökre. Számukra nevetséges ez az idioszinkrázia. Ők
tudják, hogy jó aludni, s mikor éjjel látják kigyulladt szemeinket,
sopánkodva mondják: „Még mindig ébren vannak, virrasztanak szegények.
Látom, világos az ablakuk.“

*

Szeretem a temetőket. Egyszerüen és közönségesen szeretem a színeit, az
őszi okkersárgáját, a haragoszöld árnyalatait, a csendjét, mely ugy
veszi körül, mint néma zivatar. A festők szeretik igy a tengert. Csak a
ragyogását látják, a hullámzó vonalait, melyek mögött mélységek
lappanganak. Ezt a táncoló és csillogó felszínt szeretem, csüggedten és
regényesen, a sírjait, lámpáit a ködben, a viaszgyertyák olcsó füstjét,
a címereket, melyek családi kripták homlokán komorkodnak. Cifraság
mindenütt. A kövér talaj, mely hullákon hízott meg és a virágok és az
arany délutánok csak a szívek szerelméről beszélnek. A termékeny
ellentétet bámulom itten. Ábrándosan szeretem a temetőket, mint
kiscseléd a konyha piros papirjait, mint sápkóros leány az esküvőket és
a színházat.

*

Mikor megkezdődik az élők végtelen körmenete a halottakhoz, bámulok
azon, hogy ők, akik legtöbben vannak, akik a legnagyobb népet és
hadsereget alkotják, a világ igazi nagyhatalma, a mi háromszázhatvanöt
napunkból évente csak egyetlen egyet követelnek maguknak. A kínai
halottak jóval szigorubbak. „Kinában – olvasom egy utirajzban – a halál
annyi helyet foglal el, mint az élet. Mihelyt elhunyt valaki, fontos és
gyanus személyiséggé válik, – bizonyos ártalmas pártfogóvá, – aki
haragos és durcás, valaki, aki jelen van, s akit ki kell engesztelni.
Élők és halottak közt a kötelékek korántsem oldódnak el, a szertartások
folytatódnak és állandósulnak. Szüntelen el-elzarándokolnak a családi
sírhoz, tömjént égetnek, tarackot durrogatnak, rizst és malacot visznek
a halottaknak, leadják náluk a névjegyüket egy papirlap alakjában,
melyet kaviccsal nyomtatnak le.“ Mi sokkal feledékenyebbek vagyunk.
Elfelejtjük, hogy még mindég hagytak nálunk annyi eleven-erőt, mely a
föld összes dinamógépeit elindithatná. Itt terjeng közöttünk a hatásuk,
beszívjuk a tüdőnkbe, táplálja a vérünket. A toll, mivel írunk, a papir,
mire írunk, a lámpa, minél írunk, mind-mind az övék, az ő találmányuk és
tulajdonuk, csak kölcsön kaptuk tőlük rövid használatra.

*

A temető érzékeny. Mélyebben, elevenebben él, mint bármi. Ha letépem egy
virágát, összeborzong és feljajdul. A suttogás, ami a mezőn meg se
hallik, kiáltássá dagad. Ezer és ezer hajszálgyökér bogozódik minden
tárgy köré, életek legombolyódott fonalai, vágyak és letört akaratok,
melyek még kinyulnak a sírból és követelik jogaikat. Kikötő van itt.
Minden sír egy kis öböl és minden koporsó ladik, amely a tomboló oceánon
átcsapzott szemfedővel vergődött idáig, és miután leszedte vitorláját,
révbe ért. Ez a nyugodalom csalogatja ide azokat a nagyon magányos
sétálókat, akiknek még halottjuk sincsen, és mégis idejönnek, a sírás
roppant és mély szükségéért. Itt minden sír. Mig itt vagyunk, csak mi
sírunk. De mikor este kiballagunk a kapun, és kattognak a zárak, sírni
kezdenek a fák, a füvek, a keresztek és a márványangyalok, a büszke,
feszes márványangyalok is kezükre engedik szelíd fejüket és ők is
sírnak.

Ez az a bezárt könyv, amit még nem ismerek. Az életből az egyetlen
dolog, amit még nem ismerek. Sokszor halhatatlan vágyat érzek erre és
valami unszol itt a temetőkapunál, a küszöbön, hogy lebocsássam a
mérőónt és megmérjem a mélységét.

*

Szeretem a temetőket. Nem, mert valami befejeződik itt. De mert valami,
valami elkezdődik…


VILÁG VÉGE.

Megint megjósolták a világ végét s én ezeket írom a naplómba:

*

Egy üstökös – bozontos vörös zseni – közeledik felénk, aki nincs
tisztában a világmindenség etikettjével.

*

Annyira haragszanak rá néhányan, hogy már égi varangynak nevezik.

*

Csak nehány repülőgép szállana föl, mint ahogy hajókról elindulnak a
mentőcsónakok a szerencsétlenség pillanatában, és elsülyednének a
levegőben.

*

Minél tovább gondolkozom rajta, annál kevésbbé találom félelmesnek. Ha
most kiütéses hagymázt kapnék, az borzasztóbb lenne. Mert az egész nem
jelentene többet egy-egy ember számára, mint a saját halálát. Hiszen
halálos ágyunkon mindnyájan azt érezzük, hogy vége a világnak. Aztán
nézetem szerint a halál sohase jöhetne szelídebb formában. Az a félelem,
amit máskor egy ember visel el, most ezerötszáz millió részre oszlana,
ahány ember él a föld hátán. Talán nem is jutna mindenkinek elegendő
adag ebből a keserü méregből.

*

De az emberiség is megsemmisülne. És azután? Csak emberek vannak,
Péterek, Jánosok, az emberiség csak papirosfogalom. Péterért, Jánosért
kár. Az emberiségért nem kár.

*

A föld pedig tovább rohanna a maga utján. Még csak le se csavarnák
világitó lámpását, a napot. Szikrázó fényben égne tovább az üres színpad
és vége lenne az előadásnak.

*

A pesti ember pedig megkérdi: előadás után melyik kávéházban
találkozunk?


KIS TÖRTÉNELEM

ITT EGY MA ÉLŐ EMBER, KI NEM ÉRT A MAGAS POLITIKÁHOZ ÉS EGYÉB HASZNOS
TUDOMÁNYHOZ, ELMONDJA, MIT LÁTOTT MAGA KÖRÜL ABBAN A KORBAN, MELYET A
HOZZÁÉRTŐK NAGYNAK TARTOTTAK. –

  Az a nap  6
  A diák  10
  Tébolyult nyár  14
  Fecskék  18
  Gyűlölet  22
  Angyalok és tigrisek  24
  Enni és aludni  27
  Kis kortársaink  31
  Az élet divatja  35
  Csontok  40
  A halál pilulái  44
  Le „Kaiser“  48
  Kalendárium  51
  Aranyvonat  54
  Kalauznék  56
  Soklevelü boglárka  59
  És a költő?  63
  Legenda egy háborus husvétra  66
  Regényes emberek
  Székely fi az arany sárkányok közt  72
  Rózsaszínhaju trafikos kisasszony  73
  Menyasszony a kávéházban  74
  Alföldi baka a juniusi füvön  75
  A bányász  76
  Liliomos katona  78
  Kiskáté  80
  Emlék 1912 május 23-ról  86


UTAK, NÉPEK, VÁROSOK

ITT A KÖNYV ÍRÓJA UTAZÁSAIRÓL SZÁMOL BE, S MEGRAJZOLJA A RÉGI VELENCÉT,
RÓMÁT, PÁRIST, BELGRÁDOT S A RÉGI BUDAPESTET ÉS BÉCSET IS, MELY MA MÁR
OLY MESSZE VAN TŐLE, HOGY EGYKOR IDŐSZERŰ FELJEGYZÉSEIT JOGGAL
EMLÉKIRATNAK IS TEKINTHETI. –

  „Ricordo di Venezia“  92
  Séta a velencei temetőben  96
  Tengerre magyar  98
  Az örmény paradicsom  102
  Sárga, fojtó délután  107
  Római jegyzetek  108
  Páris
  I.  A naiv város  111
  II.  Morgue  113
  III.  Baudelaire sírja  116
  IV.  Autrichien  119
  V.  Kis párisi gondolatok  121
  Elsuhanó régi belga táj  123
  Belgrádi képek  125
  Lapp atyafiak  131
  „Fürdői emlék“  134
  Budapest, a kávéváros  138
  Bécs, a verkliváros  142


RÓZSAVÍZ

ITT A RÓZSAVÍZRŐL, A HÓRÓL, A KARÁCSONYRÓL, A VIRÁGOKRÓL, A FÖLDI ÉLET
ÜNNEPNAPJAIRÓL ÉS CSENDES SZENVEDÉSEIRŐL SZÓLÓ FELJEGYZÉSEK VANNAK
EGYBEGYŰJTVE. –

  Naplójegyzet egy havas reggelen  146
  Firkák a jégen  148
  Pilvax  151
  Csengetyű  154
  Pesti tavasz  156
  Rózsavíz  157
  Bútorok az utcán  160
  Madár a ház fölött  162
  Pesti mulató napfénynél  163
  Álom és ólom  166
  Toroklob  169


VALLOMÁSOK

ITT A HALÁLRÓL, AZ IFJÚSÁGRÓL, A SZENVEDÉLYRŐL S AZ ÍRÁS MESTERSÉGÉRŐL
VAN SZÓ. –

  Nyomdafesték  174
  Orvos és halál  184
  A mindenható bacillus előtt  189
  Sárga kultura  192
  Mehmed szultán utja  195
  Kutyából szalonna  200
  Öngyilkosok  204
  Temetők  209
  Világ vége  212






End of the Project Gutenberg EBook of Tinta, by Dezso Kosztolányi

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 62576 ***