*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 62136 ***

Note: Images of the original pages are available through
      HathiTrust Digital Library. See
      https://hdl.handle.net/2027/hvd.hnpvwn





LOVIK KÁROLY

A LEÁNYVÁRI BOSZORKÁNY

Regény






Budapest
Singer és Wolfner kiadása
1904

_Minden jog fentartva._

BUDAPESTI HIRLAP NYOMDÁJA.




Egy különös zálog.

Judex Mátyás – de genere Melius – Selmecbánya szab. kir. város érdemes
zálogosa, egy őszi nap délutánján különös vendéget kapott. A derék
férfiu éppen raktára ódon irodájában dolgozott, amikor az ajtó előtt
patkócsattogás és lónyerítés hallatszott. Judex uram rá se ért, hogy
zöld szemernyőjét félretolván, az ablak felé nézzen, amikor a zálogház
nagy vasajtaja kinyilott s a küszöbön egy ijedten horkanó ló, nyergében
egy barnaképü fiatalemberrel léptetett be. Judex Mátyás, amint az nemes
emberhez még jogos haragjában is illik, egyszerü méltósággal nézett
végig a furcsa vendégen és így szólt:

– Meg tetszett bolondulni, tisztelt uram, hogy korcsmának nézi a munka e
szerény hajlékát? Méltóztassék tudomásul venni, hogy fényes dél van,
hogy nékem elfoglaltságaim vannak s hogy ha uraságod azonnal el nem
hagyja e küszöböt, úgy szolgalegényeimmel tétetem ki az ön és e paripa
szürét.

Ezzel nyugodtan és csöndesen visszaült íróasztalához, visszahúzta
szemére a zöld ernyőt és tovább irogatta az árkusos könyvet.

Az idegenre, aki Hertelendi Tamás akadémiai hallgató volt, e szavak
semmiképp se hatottak. Mosolyogva csúszott le a nyeregből, fölhúzta a
kengyelvasat és a szár végét kezébe véve, így szólott:

– Hogy fényes dél van, hogy önnek dolga van, Judex úr, az tudomásul
szolgál s ellene nincs is kifogásom. De hogy ön házi legényeivel akar
kidobatni bennünket, az ellen tiltakozom: a városi szabályrendelet ama
pontja értelmében, amely önt a zálogvevésre és kölcsönadásra
följogosítja, de egyúttal kötelezi. Ön zálogháztulajdonos, én pedig
zálogot hoztam, amelyet ön visszavethet vagy elfogadhat, ahogy tetszik,
de invisis nincs joga fölötte ítéletet mondani.

– Ez így is van – bólintott ősz fejével Judex uram. – Mindig
szerencsémnek tartom, hogy önt vagy bárkit kiszolgálhatok. De a munka
hajlékában nem szokás, legalább nálunk nem, lóháton járni.

– Ez ellen megint kifogást emelek. Ha nincsen zálog, nincsen kölcsön.
Zálogom pedig éppen ez a derék állat, amelyen ide bejöttem.

Mint látjuk, nem közönséges esettel állunk szemben. Lovat zálogházba
vinni: az még a legkurucabb jogászok agyában sem villant föl, nemhogy
egy selmecbányai erdészhallgatóéban. A lovat, ha az ember meg akar válni
tőle, vagy eladja vagy lebunkózza, de zálogba vinni, ez nem fér össze
azzal a gavallérfölfogással, amely bennünket a lóval összefűz. Judex
Mátyás azonban nem volt ujonc ezen a téren. Selmecbánya víg diákjai az
idők folyamán a legkülönbözőbb értéktárgyakat helyezték el nála. Így
volt már a raktárán: vas-kályha, táncrend-gyüjtemény, mátyásmadár,
középkori vaslovag, cséplőgép, érettségi bizonyítvány, szerelmi napló,
vadászeb, családfa, sőt akadt egy szépen virágzó oleander is, s így mi
föltünő se lehetett benne, hogy valaki egy nap paripával állítson be
hozzá. Azért a zálogháztulajdonos nyugodtan fölállott, megbiccentette
fejét és így szólt:

– Ez esetben bocsássa meg uraságod tévedésemet. Állok rendelkezésére.

Helyén valónak tartom, hogy a Judex-családról itt egyet s mást
elmondjak.

Judex Mátyás nem tartozott, amint az már eddig is látható, a
zálogháztulajdonosok közismert tipusához. Nemes ember volt, mint annak
idején Selmecbánya minden érdemesebb kereskedője, akiket még Mária
Terézia ruházott föl előnevekkel és címerekkel. A bölcs királynő ebben
is nagy leleményességet fejtett ki: a kereskedők címerei a mellett, hogy
a heraldikába derüt öntöttek, fontos közgazdasági célt szolgáltak. Így
teszem: a gyógyszerész családi jelvényül kék és vörös mezőben pompázó
piócát nyert, a zálogházas pedig ugyanolyan színből kiemelkedő
halálfejet, mint annak szimbólumát, hogy a sok összegyüjtött kincs
hívságos és mulandó. A királynő ezzel azt akarta elérni, hogy a
kereskedők házai állandóan egy ugyanazon, már jól kipróbált család
kezében maradjanak. Ezt a célját el is érte: a zálogos fiai nem
vágyódtak gyógyszerészeknek, mert hogy festett volna patika-cégérnek a
halálfej? A gyógyszerész gyermekei pedig még úgyse akartak zálogosok
lenni, mert a kifüggesztett pióca valóban nem csábító egy
lombard-kölcsönnel foglalkozó család üzlete előtt. Így a Judexek
évtizedek hosszu során át megmaradtak ősük foglalkozásánál: minden fiu a
Mátyás nevet és az üzletet nyerte, ha pedig netalán több erősebb nemü
magzat lett volna, azoknak más szepesi városban kerestek helyet.

Nemes Judex Mátyás (IV.) uram – történetünkben ő a hős, – leszármazóinál
azonban, sajnos, ez az eset nem következhetett be. Az ég Rössler
Magdolnával való házasságát csak két leánygyermekkel ajándékozta meg s
bármennyire járt is Magda asszony a kegyhelyekre, nem tudta Szent
Antaltól a fiut kikönyörögni. Ilyenformán Judex a címerfordítás szomoru
eseménye előtt állott. Amily mértékben őszültek hajfürtei, olyan
arányban keseredett el szíve. Ha reggel az üzlet nagy vasajtaját
kinyította, az ódon, I. Mátyástól származó, egérszínü cégtábla bánatosan
köszöntött felé:

– Két évszázad dicső harcai után lekerülök innét. Zálogot venni tudtál,
de jövőm zálogát nem adtad meg.

Ha pedig az üzletbe lépett, a kék és vörös halálfej szólította meg:

– Oh, jaj nekem, helyemet a zöld oroszlán, avagy talán éppen a pióca
foglalja el… Isten veletek zsebórák, Isten veletek télikabátok, mostohát
fogtok kapni…

És Mátyás uramnak úgy rémlett, mintha az üres szemgolyókból kék és piros
könycseppek peregnének alá.

Amint mondám, a derék férfiúnak két leánya volt: Helén és Málika. Helén
volt az idősebbik, de Málika az ügyesebbik. Helén álmodozásra hajló,
gyönge violaszál volt, Málika erélyes, okos és vidám, mintha a családi
halálfő itt önmagát tagadta volna meg. Mi több, Málika annyira élénk és
pajkos volt, hogy a selmecbányai fiatalság, – tekintettel a város
hagyományára, – a leányvári boszorkány nevével ruházta őt föl. Az égben
tehát, amint látszik, eredetileg meg volt a hajlandóság, hogy Judexéknek
fiut adjon, de fájdalom, útközben az Úr meggondolta magát és leánynyá
változtatta az oly kíváló fiútulajdonságokkal fölruházott Málikát.
Mátyás uram különben egyik gyermekével sem volt megelégedve, s
gyakrabban így nyilatkozott:

– Helén, te olyan együgyü vagy, hogy két hónap mulva a sírba viszel, te
meg Máli, olyan szeles, hogy fél év alatt tébolydába kergetsz…

Hogy a halottaknak van-e tébolydájuk, arra Judex uram, úgy látszik,
hirtelenében nem gondolt.

Málikával az öreg úrnak egyébként tervei voltak: fiúsítani szerette
volna. Csöndes téli estéken, amikor a Judex-házban a Harang és Kalapács
honolt, a családfő azon gondolkodott, hogy elmegy a felséges úrhoz és
kieszközli a fiúsítást. Tervezgetéseit azonban a leány minduntalan
semmivé tette, olyan pajkos és meggondolatlan volt, hogy Judexnek egy
időre elment a kedve Málika vállaira helyezni a kék-vörös halálfőt. Ami
a másik leányát, Helént illette, annak éppen semmi fogékonysága se volt
az üzlet iránt. Az öreg úr ugyanis megpróbálta és hosszabb-rövidebb
időre leányaira bízta az üzlet vezetését. Helént ilyenkor az erdészek
tökéletesen kifosztották. Ismervén gyenge szívét, dugóhúzókat,
csizmakeféket, kilőtt patronokat hoztak a zálogházba és szívszaggatóan
mondták el, hogy nagynénjük végső óráit éli s nekik váltott lovakkal
kellene a temetésre sietni. Helén ellágyult s kiutalványozta a szükséges
összeget, mialatt a prózai zálogjegyet könnyei nedvesítették meg.
Jószívüségének nagy sikere volt: az összes nagynénik meggyógyultak. Mint
afféle érzelgős kisleány, a virágokat és madarakat természetesen fölötte
kedvelte. Mialatt a boltban ült, azzal foglalkozott, hogy mindenféle
cserepeket rakjon el s egy hónap mulva a zord vaslovag fejéből viruló
lonc szaladt a becsapott kályha felé. Egy mátyás-madarat, amely szintén
lombard-úton jutott a boltba, Helén különböző szép mondásokra tanított,
így erre: „Jó reggelt, jó reggelt“, meg arra, hogy: „Mátyás nagy kópé,
Mátyás nagy zsivány“ stb., a mire már ilyen madarakat szokás. Kedves
olvasó, elképzelheted-e, mi történt akkor, amidőn egy ízben Judex úr
(akit mint megírtam, szintén Mátyásnak hívtak), üzletében ült, egy
idegen zálogával bejött, a madár pedig rákezdte:

– Jó reggelt! Jó reggelt! Mátyás nagy kópé! Mátyás nagy zsivány!

Helén azóta nem mutatkozott a boltban.

Málikáról azonban el kell ismerni, hogy pajkosságától eltekintve,
kitünően értett az üzlethez. Nincs az a vén uzsorás, aki hirtelenében
úgy meg tudta volna különböztetni az anker- és cilinder-órákat, a nyolc-
és tizennégy karátos aranyat, a régi és az új erdészuniformisokat, mint
ő. Amikor tehát oly ritka zálog, mint egy eleven ló, került az üzletbe,
érthető, hogy Judex uram kinyitotta a folyosóra nyíló ajtót és
elkiáltotta magát:

– Gyere le, Málika, egy lovat hoztak!

A szó nyolcszor visszhangzott, mert tudni kell, hogy Selmecbányán a
házaknak fölötte sok zeg-zúgos folyosója van; sőt vannak házak, amelyek,
– nem tudom miért, – csak folyosókból állanak.

A vendég, valljuk be, meg volt döbbenve.

– A leányát hívja? Minek hívja a leányát? – kérdezte zavartan, mert
végre is nem kellemes, ha egy fiatalember efféle bizalmi üzletek
elintézésénél ifju és szép hölgyekkel találkozik.

– Málika mindenhez ért, – világosította föl Judex. – Addig is tessék
helyet foglalni.

Tamás úrfi zavara csak pillanatig tartott, azután megoldotta magában a
csomót s nyugodtan várta a fejleményeket. Málika léptei már
hallatszottak. Elsőbb a legfelső folyosón zörrentek, halkan, mint az
esti szél, aztán jobbról jött a hang, majd megerősödve, balról, végül
egész közelről, hogy aztán ismét eltompuljon, aminek magyarázatát az
akusztikában találhatja meg az olvasó. Végre betoppant a szobába.

Nagyon csinos leány volt: fiatal, szőke és egy csöppet fölényes
tekintetü. Fehér ruha volt rajta, az övében egy pár szál jázmin, a
nyakán kis fekete kereszt, amelyben egy szem topáz csillogott. Amikor
meglátta az előkelősdit játszó Hertelendit, egy pillanatra csodálkozva
nézett rá, aztán az üzlethez mérten elkomolyodott és száraz hangon
kérdezte:

– Mit parancsol, atyám?

Ama rövid idő alatt, amelyet Hertelendi, mint leendő erdész, Selmecen
töltött, utcán, színházban, már gyakran találkozott a leánynyal,
miközben Tamásnak mindig akadt egy barátja, a széles Vitnyédi, akit
olyan hangosan, hogy Málikának is hallani kellett, fölvilágosítani
szokott, hogy: „Nagyon csinos leány“. Ez a kisérő, úgy látszik, kissé
nehéz értelmü fiatalember volt, mert Tamás egy hónap alatt legalább
húszszor mondta el neki ezt az arany igazságot…

Judex átment a raktárba, hogy helyet keressen a lónak.

Hertelendi megragadta a kedvező alkalmat, hogy kivágja magát a csávából.

– Csak azért tettem e lépést, – mondta nonchalance-szal, – hogy önnel
megismerkedhessem. Cseróczy sok szépet mesélt önről.

A leányvári boszorkányt a Cseróczy név mintha eltalálta volna. Piros
lett, de aztán gúnyosan vetette a fiatalemberre tekintetét.

– Csodálatos, – szólt, – hogy minden erdész első ízben ezt mondja. De
ennek dacára szükségesnek tartják, hogy tízszer-húszszor is
megismerkedjenek velem… Itt vannak, – tette hozzá a zálogok halmazára
mutatva, – a bizonyítékok. Nem sokat érnek.

Hertelendi mosolygott, jóllehet, alapjában egy kicsit boszankodott.

– Nem tudtam, hogy a selmecbányai fiatalság többi tagja is ilyen elmés,
– jegyezte meg egyszerüen.

Judex visszatért és a lóhoz ment, amelyet Málikával együtt vizsgálgatni
kezdtek. Miután a pej csikónak rendben volt a lába, a szeme, a tüdeje,
megkockáztattak rá kétszáz forintot. Málika megírta a rózsaszínü
cédulát.

– Itt a pénz, – számolta ki Mátyás uram az összeget.

A fiatalember könnyed mozdulattal gyűrte zsebre a lány írását.

– Legyen máskor is szerencsém, – emelte meg Judex a sapkáját.

Hertelendi szórakozottan vette át a bankókat. A rácsos iroda falán egy
persely lógott ezzel a fölirattal: _Selmecbánya siketnémáinak_. A
fiatalember összehajtogatta a gyürött pénzt és beledobta a perselybe,
azzal ajánlotta magát és távozott. Meg volt róla győződve, hogy lefőzte
a leányvári boszorkányt.

– Ez az úr, úgy látszik, imponálni akar – kockáztatta meg, ajkát
bigyesztve, Málika.

– Ez a fiatalember szamár – volt Judex véleménye. Ezzel kantáron fogta a
paripát és átvezette a raktár ama részébe, ahol a már föntebb említett
vizsla volt elhelyezve. A vizsla, négy hónapi társtalan élet után,
kitörő csaholással üdvözölte az új lakótársát, amely némi
megilletődéssel helyezkedett el jászola előtt.




Egy pár csirke.

A kövér Vitnyédi, akivel már föntebb volt szerencsénk futólagosan
megismerkedni, e műtét alatt a kapu előtt állott és az erkélyre bámult.
Az erkélyen ült Judex Helén és a galambokat etette.

– Micsoda asszony! – suttogta Vitnyédi magában, mert mint minden sörivó,
ő is a poétikusabb női fejekhez huzódott. Hogy miért nevezte őt
asszonynak, Vitnyédi pszikológiájában rejlik. Vitnyédi Sárosból, a
magyar Gascogne-ból származott s gyermekkorától fogva minden dolgot,
hogy óvatosan fejezzük ki magunkat, túlozott. Ha két fürjet látott, azt
mondta: egy egész falka fogoly repült föl előttem; ha két pohár sört
ivott meg, egy akót kebelezett be; ha három hatost vesztett a
piramidlin, megesküdött, hogy az egész vagyona ezen a hitvány játékon
pusztul el; ha egy lány rámosolygott, meg volt győződve, hogy egész
Selmecbánya bomlik utána; ha valaki ferdén nézett rá, kétségbeesett,
hogy széles e világ mindenki összeesküdött ellene.

– Barátom – mondta az üzletből kilejtő Hertelendinek – két órája várom
már, hogy elvégezd a dolgodat. Ám ezuttal megbocsájtok, mert ezen az
erkélyen ül a világ legszebb asszonya!

– Ugyan eredj, – tekintett föl Tamás az emeletre, – hisz ez leány, a
Málika nővére.

– Leány? Lehetetlen! De ha te mondod… Szóval csodálatos leány; én még
ilyet nem láttam.

– Dehogy nem láttad. Minden második nap találkozunk vele.

– Igen? Mindegy. Ilyen szépnek még nem láttam. Isteni!

– Szerelmes vagy?

– Mit, szerelmes?! Meg vagyok bolondulva. Barátom, én még ilyesmit nem
éreztem. Micsoda bájos fej, micsoda két szem, micsoda termet! Isteni!…
De térjünk a dologra. Mennyi pénzt hoztál?

– No, találd ki.

– Tízezer forintot.

– Sok.

– Sok? Ezért a lóért? Potomság! Nincs még egy ilyen paripa a világon. De
tekintsünk a pénzpiac kedvezőtlen helyzetére és mondjunk háromezeret.

– Nem teszem próbára türelmedet, – nevetett Hertelendi. – Szóval kétszáz
forintot kaptam…

– Hallatlan! – tört ki Vitnyédi. – Ez a világ legnagyobb
igazságtalansága; esküszöm, hogy az!

– De egy fityinget se hoztam ki, – tette hozzá nyugodtan a diák.

– Hogy mondtad? – hebegte Vitnyédi. – Egy fityinget se? És miért?

– Csak. Büszkeségből. Az üzletben volt Málika is le akart főzni. Le
akart fújni. Erre én kivágtam az ősi virtust és a siketnémák perselyébe
dobtam a kétszáz forintot.

– Őrült vagy, – mondta Vitnyédi lesújtva. – Mit fogunk most csinálni?

– Mit? Egyelőre hazamegyünk, gondolkozunk és koplalunk. Tudod, ez az
úgynevezett gavallérság. Noblesse oblige.

Szomorúan indultak meg a Steingruben felé. A paripa elzálogosításának
eszméjét hosszu, sívár napok előzték meg. Hazulról sehogyan sem akart
pénz érkezni, a helyi hitel is kimerült s így végső konzekvenciaként
kellett a szegény pejkóra, Hertelendi szemefényére gondolni. És
Hertelendi egy könnyelmü pillanatban ezt is ellökte magától…
Lehorgasztott fejjel érkeztek meg szállásukra. Palkó, az inas, akit jobb
idők tanujaként fogadtak föl, s aki együtt érzett velük, szomorúan
nyitott kaput.

Csüggedten lépkedtek végig a hosszu folyosókon, aztán levetették magukat
a karosszékbe és gondolkoztak. Az őszi verőfény gúnyosan világított
szobájukba, künt hivogatólag zizegtek az ákácok: milyen szép volna most
Hodrusra kocsizni. Közben a gyomor is megkövetelte a magáét: éhesek
voltak, de rögtön rá eszükbe jutott, hogy a vendéglősnek mára igértek
pénzt, tehát oda se mehetnek. Mit csináljanak? Szemügyre vették
ingóságaikat: a fölszerelés egy kitömött vidrából, három tucat
inggallérból, egy bambusz-horgászbotból és egy csomó keresztüllőtt
céltáblából állott.

– Hogy volna, ha Palkót zálogosítanók el? – villant meg egyszerre
Vitnyédi fejében.

Hertelendi lemondólag intett kezével.

– Lóra kölcsönöz Judex, de szamárra nem…

– De én éhes vagyok, – ellenkezett a lakótárs, – mi több: meghalok az
éhségtől és enni akarok! Ki kell eszelnünk valamit. Én éhes vagyok!

Hertelendi fölállott s az ablakhoz ment. Az udvarban szemtelenül
csipogott a háztulajdonos, Simonideszné asszony csirketenyésztése.

– Hogy élnek a gazemberek! – förmedt föl Tamás. – Ingyen isszák a vizet
és ingyen eszik a gyöpöt! Csak nekünk kell a kosztért fizetni.

– Mi volna, ha elvinnénk belőlük egyet? – ébredt föl Vitnyédiben a
sátán.

– Ugyan eredj, – nyugtatta meg Hertelendi. – Csak nem vagyunk
csirkefogók? És különben is, – tette hozzá, mert úgy érezte, hogy gyomra
apellál e szigoru ítélet ellen, – Simonideszné egész nap az ablakban
kuksol. Okvetetlenül meglátná, ha valaki az udvarra menne.

Az éhes lakótárs egy ideig föl s alájárt, aztán egyszerre homlokára
csapva, izgatottan így szólt:

– Hát nem kell éppen lemenni… Az ablakból is elvégezhetjük…

Arca valami nagy eszmét árult el: így bámulhatott Newton, mikor az
emlékezetes almafáról egy gyümölcs az orrára esett s ő fölfedezte a
nehézkedés törvényét.

– Nem értem, – mondta Tamás, a ki nem bízott lakótársa logikájában. –
Fejezd ki magadat érthetőbben.

– Itt a horgászó-bot, – suttogta a diák titokzatosan. – A világ legjobb
horgászó-botja!

Tamás szeme fölragyogott.

– Hah! – kiáltotta. – Azt akarod mondani, hogy horgászszunk csirkékre?!…
Pokoli eszme, pokoli!… Végre is horgászni még csak nem is tilos dolog, –
nyugtatta meg lelkiismeretét, – hiszen van halászjegyünk… nemde, Palkó?

A becsületbírónak felhivott Palkó feltétlenül igazat adott neki. Ő is
éhes volt.

Előszedték a bambuszpálcát, a melyet annak idején pisztrángászás
céljából vásároltak és a zsineg végére óvatosan függesztettek egy kis
kenyérbelet. Most lebocsátották a horgot a kertbe és izgatottan lesték
az eredményt. Vajon sikerül-e?

A csirkék nem egykönnyen adták meg magukat. Gyanakodva kerülgették a
furcsa gilisztát, majd óvatosan csippentettek belőle egy morzsányit,
hogy megint odébb szaladjanak. Egy fiatal kakast aztán hirtelen elfogott
az irigység, el akarta kapni a belet társai elől és – hopp! – lenyelte a
horgot.

– Hal! hal! – örvendezett Palkó, Tamás pedig fölrántotta a zsineget,
amelyen kétségbeesetten ficánkodott a préda. Pillanatba se telt és a
kakas már Palkó kegyetlen körmei közé került.

– Vivat sequens, – mondta Vitnyédi s most ő vetette ki a horgot. Az
előbbi jelenet ismétlődött. A csirkék egy ideig gyanakolva nézték a
horgot, de megint akadt egy bolond, a melyik beléje kapott. A lakótárs
diadalmasan húzta föl a „halat“.

– Micsoda óriási állat, – lelkesedett Vitnyédi, – valóságos cápa! Isten
fölruházta a mezők liliomait!

– Már most az a kérdés, hogy főzzük meg ezt a zsákmányt? – kérdezte
továbbgondolkodva a körültekintőbb Tamás. – Van-e zsír?

– Az nincs, – rázta fejét Palkó. – Legföljebb, ha a pántlikás kalapomat
kifőzném…

De Vitnyédi már vérszemet kapott. A magyar Newton szabályosan tovább
fejtette az egyenletet. Kihajolt az ablakból és torkaszakadtából
kiabált:

– Simonideszné! Simonideszné!

Az udvarban egy vizsgaszemü, szigoruarcu asszony jelent meg, a házigazda
felesége.

– Öreganyám, lelkem, – kiáltott rá Vitnyédi. – Jöjjön csak föl!

– Megőrültél? – esett kétségbe Hertelendi. – Meglátja a tollakat!

A lakótárs legyintett a kezével. Ő már a helyzet magaslatán állott. A
nehézkedés törvénye mindjárt föl lesz fedezve.

Simonideszné belépett s gyanakodva nézte a fiatalembereket. Tudta, hogy
ilyen eseteknél valami merénylet készül ellene: vagy bort vagy vacsorát
akarnak tőle kicsalni. Már útközben elhatározta, hogy ezúttal nem áll
kötélnek s a hitelt végleg beszüntetettnek jelenti ki.

– Simonideszné, – kezdte Vitnyédi, – kitünő üzletet kinálok önnek.
Tessék leülni és rám figyelni.

A gazdasszony gúnyosan mosolygott. Ismerte ezeket a bevezetéseket,
amelyek azzal végződtek, hogy valamit a nyakára akartak sózni. Egy ízben
a két diák nyulat adott el neki. Délután vadászni voltak s egy kis üregi
nyúl a puskájuk csövébe szaladt. Odakinálták Simonidesznénak. Az kezébe
vette s megnyugtatóan súlyosnak érezte. Miután a nyúl olyan fiatalnak
bizonyult, hogy füle egy tépésre papirlapként szakadt össze s mégis
tekintélyes nehézségü volt: jó üzlet reményében megvette. Később derült
ki, hogy a füles gyomrába Vitnyédi egy sulyzót varrt bele.

– Nézzen ide öreganyám, lelkem, – mondta Newton, – az édesanyám egy pár
csirkét küldött nekem.

– Szép, szép, – jegyezte meg az asszony tartózkodó hűvösséggel.

– Amennyiben ön nekünk e csirkéket megsütné, az egyiket
nagyrabecsülésünk jeléül önnek engednők át. Nos, mit szól hozzá?

Simonideszné alapjában fukar természetü volt, s így az ajánlatra
fölvillant a szeme.

– De nincs-e megint súlyzó belevarrva? – kérdezte szigoruan.

– Tessék megvizsgálni, – felelt Vitnyédi méltatlankodva.

Az asszony töviről-hegyire végignézte a csirkéket, főleg a gyomrukat
tapogatta ki, aztán helybenhagyólag bólintott. Az üzlet meg volt kötve.
Simonideszné mosolyogva ment lefelé: milyen jó vásárt csinált. A nyúl
csorbája ki van köszörülve. Boldogan vitte le kötényében a saját
kakasát…

Egy óra mulva asztalon állott a vacsora. Bor az volt. Mert az emberek
nem kölcsönöznek se pénzt, se búzát, se értéktárgyakat, hanem bort
mindig lehet hitelbe kapni. A borban lakik az ördög s amikor az ember
lelkiüdvössége forog szóban, az emberek is ördögökké lesznek s hitelt
adnak az egymás lelkére.

Vitnyédi és Hertelendi két szál gyertyafénynél nekiláttak az evésnek.
Derék munka volt. Hosszu ideig egyebet se lehetett hallani, mint a
csontok ropogását és a munkától kissé elszokott fogak csattogását.

Amikor végre a dőre csirke feje is eltünt, a két jóbarát elkezdett
beszélgetni.

– Nem megy ki a fejemből az a lány, – szólalt meg Vitnyédi és rágyujtott
debreceni pipájára. (Ez már így van. Kassán prágai sódart esznek az
emberek, Tordán kolozsvári pogácsát és Selmecen debreceni pipából
szívnak.) – Azt hiszem, ez életem legnagyobb szerelme.

És sejtvén, hogy szavai kételkedést ébresztenek, így folytatta:

– Esküszöm rá, hogy az. De az eskü is kevés. Hirtelenében nem is tudom
mivel bizonyitani.

– Akkor, barátom, rossz helyen vesztetted el a fejedet, – válaszolt
Hertelendi. – Ismered te az öreg Judexet? Én ismerem; legalább a
gondolkozását. Az ő leánya egy sókereskedőhöz, mondjuk, legjobb esetben
egy kaszakereskedőhöz fog férjhezmenni.

– Hát akkor beállok sókereskedőnek vagy lőporegyedárusnak. Nekem egészen
mindegy; sőt: voltam én már jogász, katona, technikus és medikus, miért
ne fordulnék egyszer a praktikus élethez? Ez a legszebb dolog a világon,
szavamra: az.

– És apád?

– Az apám? Az mindent helybenhagy, csak már valami foglalkozásban
lásson. Tudod, hogy hány szemeszterem van már?

– Nem foglalkozom felsőbb matézissel.

– Ezt okosan teszed. Azt akarom mondani: az apám, aki már igen megunta
selmeci halhatatlanságomat, egyszer már kieszközölt nekem valami állást
a bányájánál. Mi több meg is próbálkoztam vele. Ez igen érdekes ügy…
Reggel nyolckor kellett volna hivatalba mennem. Amikor a cseléd hétkor
fölkeltett, azt mondtam: „Adnék öt forintot, ha tizig alhatnám“. S
miután véletlenül volt pénzem, tényleg tizig aludtam… Másnap
megismétlődött a dolog. Megint hétkor kellett volna kelnem s megint
adtam volna öt forintot, ha tovább alhatom. És tovább aludtam. Barátom:
egy hónapban harminc nap van; harmincszor öt, az, ugyebár, százötven. A
fizetésem pedig csak száz forint lett volna. Tehát ráfizetnék ötvenet…
Érdemes hát szolgálni?

– Elég, elég. Belőled már megint a bor beszél, – tiltakozott Hertelendi
a rémes logika ellen.

– Nem, csak el vagyok kábulva. Micsoda leány! Tamás! van egy eszmém.
Gyerünk az ablaka alá és rendezzünk szerenádot.

– De megiszunk még egy pohár bort, – kötötte ki.

– Itt? – nézett Vitnyédi az üres palackokra.

– Dehogy… Majd csak akad valami dezentor. Minek a hitel húrjait a
végsőig feszegetni?

Mialatt két barátunk beburkolózik ódon felleghajtójába, mondjuk el, ki
az a rejtélyesen megemlitett dezentor és hogy lehet Selmecen ingyen bort
inni?

Vitnyédi és Hertelendi, mint föntebb láttuk, a Steingrubenben laktak. Ez
afféle Quartier Latin, ahol a selmeci diákok testületté állnak össze;
van zenekaruk, olvasókörük, bírót választanak, éjjeli őrt tartanak. Az
intézmény szelleme: az ifjuságot jó erkölcsökre oktatni és a
korhelykedéstől távol tartani. Ennek – hogy a feleslegesét ne említsem –
egyik pontja az, hogy esti kilenc óra után kimaradni csak a „bíró“
engedelmével szabad. Takarodó után az éjjeli őr – maga is akadémikus –
kellőképp fölalabárdozva, végigjárja Selmec összes korcsmáit és
kávéházait. Ha valahol steingrubeni diákra talál, azt igazolásra
szólítja föl. Ha van kimaradási engedélye, mulathat, ha nincs, úgy
büntetést fizet. A büntetés persze kissé különös: hat liter bor, ami ott
nyomban meg is ivódik…

Ennek az intézménynek nem az a konzekvenciája, hogy a diákok jobb
erkölcsöket tanulnak, hanem a következő. Amikor az éjjeli őr körútjára
indul, egy csomó diák abban a reményben, hogy dezentorokra találnak,
vele tart. Amint engedelemnélküli mulatóra bukkanak, a bakter suite-je
berohan a korcsmába és elfogyasztja a büntetésül stante pede lefizetett
hat liter bort.




Mihi est propositum in taberna mori.

A Scharff-kertből hervadt levelek szaga áradt az alvó városra. Vitnyédi
és Hertelendi kilépve az utcára, egy percre megálltak és figyeltek.
Selmec keleti oldaláról bizonytalan zaj hallatszott, mintha egy rozzant
kerekes kút nyikorogna s közben kalapácscsal döngetnék az oldalát.

– Ez az, – mondta Vitnyédi olyan arccal, mint amikor a bőrharisnya a
szellő áramlatában megérezte az idegen lovas szagát. Mindkettőjük szeme
fölcsillant s lépteik sebes ütemben visszhangoztak az ódon falakon.

Amint a hang forrásához közeledtek, a rozzant kút egyre jobban nyivákolt
s a döngetés fokozódott. Amikor már csak száz lépésre voltak, a kút
nyikorgás: a steingrubeni banda játszott… E zenekar, amint már
említettem, az ifjúság kebeléből alakult, lehető exotikus alapon. Így
fuvolás egy volt, trombitás kettő, nagybőgős azonban tíz. Ezt a
hangszert mindenki a legvidámabbnak tartotta s e mellett praktikus
haszna is volt. Zajos éjszakákon a sikerültebb élcek közé tartozik bort
önteni a bőgőbe. Miért? Ki tudná megmondani! Talán azért, hogy ez a
hangszer mindig csak dörmög és ellentmond s az ilyen medvéket a világ
érdekében jobb kedvre kell hangolni. Szóval, egy nagybőgőbe, ha a
társaság vidám, tizhusz liter bor is beléfúlt. Valaki rájött, hogy ezt
az italt érdemes volna az életnek visszaadni és egy napon elmés
bádogtartálylyal dolgoztatta ki a bőgője belsejét, reggel pedig szépen
lepalackozta az itókát. Mivelhogy több nap van, mint kolbász, a sovány
hetekben jól esett az elprédált bor, amelyet a nélkül talán a g-kulcs
ivott volna meg… E példán okulva, minden nagybőgős lassan pincetokká
alakította át hangszerét.

Hogy a korcsmában – nemes Gerstacker Ármin uramnál – a steingrubeni
banda működött, annak bizonyítéka, hogy az éjjeli őr már a helyzet
magaslatára emelkedett és beszüntette a további nyomozást.

Vitnyédi és Hertelendi ilyenformán nyugodt lélekkel léptek a sötét
helyiségbe, amelyből csak úgy tódult a pipafüst és a káposztaszag.
Alacsony homloku, hosszu terem volt, gyalulatlan fapadokkal és
asztalokkal; a falakon végigfestve Hofer András egész tragédiája. A jobb
sarokban ült az erdészegyenruhás zenekar, előtte pedig egy hórihorgas
fiatalember állt s poharával az asztalt döngetve énekelt:

  Mihi est propositum in taberna mori
  Vinum sit appositum morientis ori,
  Ut dicant, quum venerint angelorum chori:
  Deus sit propitius huic potatori.

A zenekar a strófa után letette szerszámait és az énekes után bömbölte a
refraint:

  Ut dicant, quum venerint angelorum chori:
  Deus sit propitius huic potatori!

A hórihorgas fiatalember megelégedéssel hallgatta a kórust, aztán tovább
folytatta:

  Poculis accenditur animi lucerna
  Cor imbutum nectare, volat ad superna;
  Mihi sapit dulcius vinum in taberna,
  Quam quod acqua miscuit praesulis pincerna!

A zenekar fuvolával, trombitával ütve a taktust, harsogta:

  Mihi sapit dulcius vinum in taberna,
  Quam quod acpua miscuit praesulis pincerna!

Az ifju, aki oly szeretettel énekelt latin dalokat, a már föntebb
Málikával kapcsolatban említett Cseróczy, Selmec legfélelmetesebb alakja
volt. Széles, kemény legény, telve határozottsággal és életerővel, amely
egyelőre nem talált más utat, minthogy cégtáblákat rombolt, vásári
komédiásokkal bírkózott és négykrajcárosokat lapított szét. Ez az erő,
mely arca kemény vonásairól, izmos melléről, hatalmas koponyájáról a
világba bámult, megszépítette különben nyers alakját és az ifjut társai
fölé emelte. Mindenki elismerte, hogy köztük Cseróczy a legkeményebb, a
legerősebb, a legvadabb, annyival inkább, mert a vezér nem élt vissza
hatalmával s erejét nem társain bizonyította be. Nevéhez a tarka
kalandok hosszu sorozata fűződött. Annyi affairje volt rendőrökkel,
hitelezőkkel, tanárokkal, egyéb filiszterekkel, hogy az egész
akadémiának elég lehetett volna. Nem maradt el hét, hogy ad audiendum
verbum ne hívták volna s hogy a nagytekintetü tanári kar nem csapta ki,
csak annak köszönhette, hogy mindig nagy figyelmet tanusított a
professzori kisasszonyok iránt s jégen, bálban bőven helyrehozta azt,
ami csorbát hírnevén könnyelmü éjszakákon ütött.

Amikor Vitnyédi és Hertelendi alakja a küszöbön megjelent, dörgő vivát
fogadta őket. A zenekar fantasztikus tust húzott és Cseróczy
félbeszakította a latin verset.

– Egy ember! egy ember! – kiáltotta tele torokkal, – egy ember, akit
régen keresek!

– Már mint engem? – kérdezte Vitnyédi, örömmel látván, hogy az éjjeli őr
teljesen el van ázva s az alabárdját ölelgeti. – A tizedik pohár bor
bejelent az audienciára!

– Gerstacker! Gerstacker! – harsogott karban. – Bort! bort! bort!

Nemes Gerstacker Ármin, egy lapátszakálu komoly ember, tele köténynyel
jelent meg s a hosszu asztalra rakta az italt. A két vendég hamarosan
beleilleszkedett a helyzetbe, mialatt Cseróczy ismét a zenekar elé
állott és folytatta:

  Suum cuique proprium dat natura munus,
  Ego nunquam potui scribere jejunus;
  Me jejunum vincere posset puer unus,
  Sitim et jejunium odi tanquam funus.
  Tales versus facio, quale vinum bibo
  Neque possum…

– Silentium! – dörögte Vitnyédi, aki, mint látszott, hamar elkészült az
audiencia előzményeivel, – Cseróczy beszéljen! Rendelkezésére állok!

A dalnok abbahagyta az éneket és Vitnyédi mellé ült. Teljesen józannak
látszott: nála ez volt a veszedelem… Napközben olyan volt, mintha mindig
egy kis spice volna, de ha alaposan beivott, – avagy _beütött_, mint
selmeci tolvajnyelven mondják, – egyszerre rendkívül komoly, sőt
tekintélyes arcot vágott. Az ember azt hihette volna, egy törvényszéki
elnök, aki végtárgyalásra megy, holott forgott vele a világ és a nyelve
bolondokat beszélt.

– Hallgass rám, Vitnyédi, – kezdte szigorúan – és intézkedjél. Te e
világon már minden voltál, jogász, katona, mérnök és medikus. Igenis:
medikus és ebben a minőségben szállok az úrhoz.

– Állok elébe, – emelte föl poharát Aesculap volt növendéke.

– Nézz ide és csodálkozzál, – bólintott Cseróczy. – Csodálkozásod pedig
fúljon borba.

Valamenyien varázsütésre kiitták borukat s figyeltek.

Cseróczy a zsebébe nyúlt s egy selyempapírba göngyölt kis topázszemet
vett elő. Kemény vonásai némileg ellágyultak, nagy szájából apró sóhaj
röppent a világba… Az óriásoknak is van szívök.

Hertelendinek valami megvillant az eszében. Mintha már látta volna ezt a
követ ma. De hol is? Teringettét, persze! a Málika nyakán lógó
keresztben csillogott topáz. No, ez hamar átkerült Cseróczyhoz…

– Gyönyörü! – ordított az egész társaság. – Ezt nemde elisszuk? –
kérdezték örvendezve.

Cseróczy körülnézett, mire csönd támadt.

– Ezt én kaptam, – szólt közömbösen, de a hangja egy csöppet mégis
megcsuklott, – hogy kitől, mellékes… A fő, hogy –

Mindenki tudta, mi következik, az, hogy _igyunk_ s máris egy pillanat
alatt kiürültek a poharak. A balekok[1] friss bort hoztak.

Cseróczy hangja dörmögövé vált, ami nála ellágyulás-félét jelentett.

– De jól el kell tennem az ajándékot, filiszter meg ne lássa, el ne
vehesse, magam el ne veszíthessem, el ne prédikáljam. Szóval, talizmán
legyen, a mely minden utamon elkisér.

– Ez férfias elhatározás, – lelkesedett Vitnyédi, – de vajjon hová
teszed?… Megvan. Hogy volna, ha Judexnél helyeznéd el? Annak tűzmentes
vasszekrényei vannak és az ember még pénzt is látna…

– Olvaszd föl egy pohár borban, mint Cleopátra, – indítványozta
Hertelendi, akivel már forgott a világ, – és idd meg!

– Nagyszerü! nagyszerü! – lelkesedett a kar.

– Nem, – jegyezte meg Cseróczy szárazon, – szebbet gondoltam. Vitnyédi,
te ugyebár medikus voltál?

– Meghiszem! A legelsők közül való! – tódította szokása szerint a kövér.

A diák szünetet tartott, aztán ünnepélyesen így szólt társához:

– Itt a karom, vágj bele a késeddel (és Cseróczy fölgyűrte kabátját,
amely alól egy Herkules izmai villantak föl), tedd oda a topázt és varrd
össze. Ásó-kapa se választhatja el tőlem!

Zajos vivát tört ki az eszme nyomán. Vitnyédi azonban a fületövét
vakargatta.

– Barátom, – mondta, – ilyen operációt még nem végeztem. Sőt, hogy
őszinte legyek, egyáltalán nem értek az ilyen mesterséghez… Én a medikát
javarészt a Báthoriban hallgattam s ott legfeljebb zsebeket metszettek,
nem húst. Hanem az elhatározás férfias, lovagias, gyönyörü, Jaquin
Vilmosra[2] mondva, hatalmas! Hallottatok már ilyet? fiuk, balekok,
valéták,[3] ebből okuljatok, hogy kell tisztelni a nőket! Ez isteni
eszmének nem szabad füstté válnia.

Fölemelte poharát és egy hajtásra kiitta. Mindenki tudta, kinek szól az
ital s fenékig ürítették a kupákat. Aztán a földre tették a poharakat és
összetiporták őket: más ne igyék belőle. Így szokás leányok egészségére
inni.

Hertelendi fölugrott az asztal tetejére és kiadta a jelszót:

– Föl doktor Blumhoz! A topázt neki kell elhelyezni! És pedig rögtön,
uraim!

Doktor Blum az ifjuság kedvenc sebésze volt, aki abszenciák esetén egy
jó szóért orvosi bizonyítványokat állított ki és párbajoknál a
titoktartás szelleme volt. (Meg kell ugyanis jegyezni, hogy a tanári kar
szigoruan üldözte a duellumokat, a miről később részletesen lesz szó.)

Zenészek, balekok, valéták összeszedelőzködtek és indultak.




Libasorban.

A raj kitódult a ködös utcára.

Libasorban vonultak végig a lejtős utakon: elől Cseróczy, hátul a tíz
nagy bőgős, vállukon a komoly instrumentumokkal, amelyek csendesen
kotyogtak az éjszakába. Sehol ember nem járt, a világosság is gyér volt.
A város régebben kimondta, hogy a petróleum-égetés csak a lumpok számát
neveli s ezért beszüntette az éjfél után való fényosztogatást. Itt-ott
egy rendőr alakja suhant a mellékutcák hátterébe. Amióta az ifjúság
kicserélte őket, lehetőleg nem avatkoztak az akadémikusok ügyeibe.
Hogyan cserélték ki őket?

Elmondom pár szóval.

Egy zajos éjszakán a selmeci rendőri kar szükségesnek tartotta, hogy az
ifjuságot a csendzavarás jogi következményeire figyelmeztesse. Az
akadémikusok tisztelettel fogadták az intést és elcsendesedtek. Propter
bonum pacis aztán meghívták a rend őreit egy pohár borra. Egy pohárból
kettő, kettőből tizenkettő lett, végül Hermandad összes hívei
elkészültek. Most pokoli dolog következett. Az éj sötétjéből tíz fiakker
kocsi állt elő s a homály leple alatt Garam-Berzencére vitte a
társaságot, rendőrt, akadémikust vegyest. A garam-berzencei rendőrség
fölötte megörült kollégáik látogatásának s a diákok fölszólításának,
hogy igyanak együtt egy pohár bort, nem tudtak ellentállni. Egy pohárból
kettő, kettőből tizenkettő lett, végül a berzencei rendőrség is
elkészült.

Most a diákok a berzencei közbiztonságot ültették kocsira és Selmecre
vitték, a selmecieket pedig Berzencén hagyták. A rendőrök az utóbbi
merényletről már nem tudtak semmit. Úgy aludtak, mint a tej, s
képzelhetni megdöbbenésüket, amikor reggelre kelve vadidegen viszonyok
közt találták magukat… Nem tudták mire vélni a dolgot, hogy Berzence
egyszerre zeg-zúgos és lejtős lett, Selmec pedig síma és egyenes. Azt
hitték, hogy még a macskajaj dolgozik bennök s nem mertek szólni.
Végezték tehát teendőiket, kiálltak az utca-sarokra, kergették a
csiszlikeket, közbe pedig egyre kereszteket vetettek: vajh Isten
mulasztaná el ez ördöngösséget! talán ismét kitört a Paradicsom-hegy és
lávával öntötte el a vidéket? avagy a Garam árasztá el a várost és
változtatta meg a képét? Minden más; a házak, a polgármester arca, a
boltok, az emberek, csak a rendőrkollégáik ugyanazok. Délben audienciára
mentek a kapitányukhoz, de a kapitányuk is más volt! A selmecinek
szakálla volt, a berzencei pedig csupaszra borotválkozott! Tovább már
nem bírták, térdre estek előttük s akkor derült ki a csalafintaság. Még
aznap a legnagyobb csöndben visszacserélték őket s az akadémikusokat
megkérték, hogy a városok érdekében hallgassák el a különös esetet. Ez
meg is történt s azóta a rendőrség nagy reverenciával viseltetett az
ifjúság iránt.

Tehát, hogy visszatérjünk történetünk fonalára: – Föl doktor Blumhoz!

Doktor Blum jókedvü, apró, csupa szakáll ember volt, fogékony az ifjúság
tréfái iránt. Maga is szívesen csinált élceket: vendégségeknél
észrevétlenül pezsgőport töltött a poharakba, úgy hogy amikor bort
öntöttek beléjük, a hab a padmalyig szökött, vagy viszkető port hintett
el s ilyesfélét egyebet cselekedett, ami átkozotul megtréfálta a
társaságot. Amikor tehát a jókedvü ifjak letépték a csengőjét, nem
haragudott meg, hanem kinyitotta az ablakot s egy rejtélyes alaku
vízi-fecskendővel a diákok közé lőtt. A víz azonban hamarább elfogyott,
mint az ifjúság türelme. Doktor Blum végre is megadta magát s nehogy
tovább döngesék vadonatúj kapuját, ledobta a kulcsot.

– De ha megint megisszátok a preperatumaimat, agyonlőlek! – kiabálta le
útravalóul. Egy ízben ugyanis vacsorára diák-vendégei voltak, akik
megitták a borát, sörét, borovicskáját s végül a spirituszba rakott
csodalényeit: egy kétfejü békát meg egy hatlábu nyulat.

A fiatalság betódult a házba és Cseróczy szép beszédben előadta kérését.

Doktor Blum halálra nevette magát. Hogy ő talán ékszerész? Soha; azonnal
elvennék a diplomáját. És egészséges embert vágjon? Hátha inficiál
valamit, ha a seb genyed s Cseróczynak le kell vágni a karját? Mivel
emeli föl akkor a boros poharat?

De a fiatalember megmaradt kivánságánál. A többiek is elhatározottan
ütötték az asztalokat:

– Rajta! rajta! rajta!

Doktor Blum látva a harcias hangulatot, engedett.

– Jó, nem állok ellent a közóhajnak, – szólt meghajolva. – Beléd fogom
ültetni a topázt. Nyisd ki a szádat!… Bele plombálom a fogadba! – tette
hozzá diadalmasan.

A diákok tapsolták.

– Óriási! – lelkesedett Vitnyédi. – Ez a legbölcsebb megoldás. Benned
lesz és mégsem kell vérnek folynia! Ez lesz a világ legbecsesebb foga.

– Nem bánom, – szólt vállat vonva Cseróczy és kinyitotta a száját. – De
vigyázz a bölcseségfogamra.

– Engedd meg, hogy egy orvosi meghatározással feleljek, – szólt dr.
Blum. – Dixit olim Szekeres, ubi nincs ott ne keress.

Ezzel nekigyűrközött a munkának, fúrt, faragott, izzadott s végre a
sajátos plombe-ot beleillesztette az egyik zápfogba. Amikor elkészült,
az egész kar csodálkozva nézte a gyönyörü műtétet. Doktor Blumot
vállaikra emelték s körülhordozták a termen, vadul énekelve:

  Zwar bin ich gescheidter, als alle die Laffen,
  Doktoren, Magister, Schreiber und Pfaffen;
  Mich plagen keine Scrupel, noch Zweifel,
  Fürchte mich weder vor Hölle, noch Teufel!

Azután letették a prüszkölő doctissime-t és távoztak.

A folyosón egyikük kiadta a jelszót:

– A Judex-ház elé!

– A Judex-ház elé! – hangzott föl karban.

Megint az utcán voltak és döngő léptekkel haladtak a belső város felé.

Az idő már nagyon előrehaladt. A csillagok lassan halványodni kezdtek;
fönt a Leányvárban kemény, komor kalapálás jelezte, hogy az éjjeli
bányamunkásokat most váltják föl. Virradni kezdett. A selmeci dupla
fedelek halaványzöld háttérre rajzolódtak.

A Judex-ház feketén bámult a világba, a hajnali szellő lassan lóbálta a
halálfejes cégért.

Valamennyien levették fövegüket és megálltak, azután elkezdtek énekelni.
Eleintén mindenféle latin és német dalokat: a „Mihi nunquam spiritus
prophetiae datur“-t meg az „Ein Hering liebt eine Auster im kühlen
Meeresgrund“-ot, sok érzéssel, de semmi hatással. A fekete épület meg se
mozdult, az ablakok sötétek maradtak. Akkor összenéztek és elkezdték:

  Zöld erdő harmatát,
  Piros csizmám nyomát
  Hóval lepi bé a tél,
  Hóval lepi bé a tél…

Erre aztán megmozdult a Judex-ház vidéke. Tudni kell ugyanis, mit jelent
ez a nóta a régi Selmecen. Azt, amit negyvennyolc után az, hogy:
„Debrecenben kidobolták, hogy a dongót ne danolják, csak azért is
dongó!“; magát a revoluciót. A bányaváros mindenben német volt s
különösen a forradalom lezajlása után bizonyult annak. Az akadémián
német nyelven tanítottak, a város szelleme és polgársága is az volt. A
kiegyezés után nehéz volt a változás: a professzoroknak meg kellett
tanulni a magyar nyelvet, de ez még könnyebb volt, mint a polgárságnak
elfeledni a németet. Sok fej tört be, amíg a memória lassan megpuhult. A
magyar elemet az ifjúság képviselte, köröskörül azonban minden germán
volt, le a bányagróftól, egész Szfenyóig, a sánta hordárig.

Minden kis városban a diákság régi ösmert éjjeli harcos ellenfelei a
mesterlegények. Ki tudná megmondani, honnét ered e viszály, amely oly
régi, mint a filiszteusok és a zsidók küzdelmei? Diák és mesterlegény
nappal sosem látják egymást, éjjel azonban pontosan, mint a szerető pár,
egymásra akadnak, s akkor a fütykösé a szó. Így van ez Patakon,
Eperjesen, Egerben, Kassán, mindenütt. A selmeci ifjúság nem volt az a
kivétel, amely e szabályt megerősíti. Gyönyörü küzdelmeik voltak a
mesterlegényekkel, szívós harcaik, amelynek nyomát ott viselték
ábrázatukon, s Bellaria kedvezése szerint hátukon vagy mellükön.

A mesterlegény-csapat erős volt, de fegyelmezetlen, míg a diákság
összetartott s szubordinációval dolgozott. Az utóbbiak vezére Cseróczy,
az előbbieké „der lange Sepi“ volt. A hosszu Sepi péklegény vala,
hihetetlen hosszu karokkal, amelyekkel a harcban szélmalomként kalapált;
akit eltalált, egy pár hétre harcképtelen lett. Még veszélyesebb volt,
ha kimerülvén a hadonázásban, lekapta fapapucsait s azokkal vett valakit
célba. A mesterlegények természetesen vadnémetek voltak, s ha magyar
nótát hallottak, mintha kígyó csípte volna meg őket. Akkor biztos volt a
verekedés. Most is az alvégben tivoliztak, amikor egy hirnök megüzente
nekik, hogy a Judex-ház előtt a diákok magyarul énekelnek. Ez piros
posztó volt. A hosszu Sepi iziben fölkapta papucsait és szaladni
kezdett, a többiek dákókkal, asztallábakal, botokkal fölfegyverkezve
utánuk. A legényeknek is volt egy törzs-nótájuk, ez:

  Wo a kleins Hüttla steht,
  Ist a kleins Gütle,
  Wo a kleins Hüttla steht,
  Ist a kleins Gut.

Amikor a német csatadal fölhangzott, a diákság tisztában volt a
helyzettel, azonnal rendbe sorakozott s készen várta az ostromot. Nem is
tökéletes egy átdorbézolt éj, ha nem jár vele verekedés. Tehát: rajta,
rajta!

A csata élénk volt. A legények új rendszert akartak kipróbálni és hátat
háthoz támasztva, nagy gomolyagban támadtak a diákokra. A magyarok ezzel
szemben a rajvonal védelmét választották, hosszu közökben állottak föl,
készen arra, hogy egy ember föláldozza magát a többiért.

A mesterlegények bősz üvöltéssel rohantak neki Vitnyédinek és úgy
fellökték, mint a foxterrier az egeret. Amikor azonban püfölni kezdték a
földön heverő széles diákot, a magyarok gyürüje egyszerre összezárult
körültük s a következő pillanatban a németeket trombitákkal és flótákkal
hatalmasan döngetni kezdték.

Most élénk tusa kerekedett. A legények ki akarták magukat vágni, a
diákok meg nem engedték. Zuhanások, ütések, káromkodások hallatszottak,
míg a steingrubeni banda karmestere egy okarinán kétségbeesve fújta a
rajta-rajtát. A hosszu Sepi lekapta a fapapucsait és azzal csépelt maga
körül, míg Cseróczy egy bőgővel úgy verte a legényeket, mint csapóval a
legyet. Rémes lárma volt; mindenütt kinyíltak az ablakok és hálósapkás
alakok jelentek meg bennük, részben kétségbeesve, részben dühösen
kiabálva le a csatázókra, akik azonban nem láttak és nem hallottak
semmit, csak csépeltek és csépeltek…

Egy pillanatra rendőr is fölbukkant a látóhatáron, de megpillantva a
diákokat, szédítő gyorsasággal távozott.

A legények nem tudtak a körből szabadulni s minden bizalmuk már csak a
hosszu Sepiben összpontosult. A péklegény, meg kell hagyni, derekasan
működött, fapapucsai nagyokat csattogtak s lőcslábaival úgy rugott, mint
egy mustang. Egy pillanatig nem állt nyugodtan, jobbra-balra forgott,
püfölt, buzdította társait és rekedtre ordította magát. De az ő ereje se
tartott örökké, izmai lankadni kezdtek… Ekkor új terve támadt. Amikor
már keze kifáradt, a nyakát, mint a bika, lecsapta és fejjel rohant neki
két diáknak, hogy föllökvén őket, utat vágjon a körben. De a terv nem
sikerült. Abban a pillanatban, ahogy neki akart rugaszkodni az
ellenfeleknek, hátulról egy izmos kar megragadta a kabátját és olyat
rántott rajta, hogy Sepinek mind lepattogtak a gombjai.

– Én vagyok itt! – kiáltott Cseróczy, mert ő kapta el a Sepi frakkját. –
Most végre le fogunk számolni!

A két csapat vezére tehát, mint az époszokban szokás, egymásra talált s
nekem itt segítségül kellene hívnom a Múzsát, hogy támogasson a harc
leírásában. Ezt azonban nem teszem, nem mintha tiszteletlen volnék a
régi formák és a költészet nemtője iránt, hanem mert a küzdelem, sajnos,
éppen nem méltó rá, hogy a Múzsa szemtanuja legyen. Mert, mi történt?

Amint a hosszu Sepi észrevette Cseróczyt, olyat ugrott, mint egy kakas
és elüvöltötte magát.

– Most megvagy! – kiabálta és zsebébe nyúlva, egy marék lisztet kapott
ki belőle. – Nesze pajtás! – folytatta szavait és Cseróczy szemébe
csapta a lisztet. A diák arca olyan lett, mint a bohócé.

De most rajta volt a sor. A magyarok vezére nem sokat válogatott. Eszébe
jutott neki Lehel, aki kürtjét vágta a német ellenség koponyájához és ő
is úgy tett. Fölkapta a nagybőgőt s úgy hozzácsapta Sepi fejéhez, hogy
az instrumentum eltört s a beléje öntött bor zuhatagként ömlött a
péklegényre. Az meg volt zavarodva; vele is már megtörtént, hogy boros
edényt vágott valakihez, de sohasem telit… Most, hogy a bőgőből csőstül
ömlött rá az ital, mód nélkül megijedt s nagy szájával, mint a partra
húzott harcsa kapkodott. Összehúzta magát és mint a kutya, mikor ostort
lát, a diák fenyegetően felemelt ökle előtt meghunyászkodott… Ezzel a
csata eldőlt, a mesterlegények ijedten borultak térdre és kegyelemért
könyörögtek. A hosszu Sepi szégyenszemre pardont kért.

– Meine Herren, – kezdte sápadtan, elfojtott dühvel, – ich…

– Magyarul! – dörgött oda Cseróczy. – Magyarul, ha jót akarsz.

Sepinek vérbe borult a szeme. Önkéntelenül a papucsa után kapott.

– Vigyázz! – szólt Cseróczy vésztjóslóan és megmutatta neki a nagybőgő
roncsait.

A péklegény lehorgasztotta nagy fejét.

– Bocsánat, – dörmögte ökleit összeszorítva.

A magyarok nagylelkűen elengedték a legényeket. Azok a legyőzöttek
némaságával kullogtak északnak. Amikor azonban a sarokhoz értek, a
hosszu Sepi fölemelte az öklét:

– Megbánod ezt még Cseróczy! – kiáltotta s aztán futva menekült
társaival.

A diákok nevettek, győzelmüket ez már nem kisebbítette.

A hegyek mögül előbújt a nap és csodálkozva nézte Lehel kürtjének
második kiadását.

– A nagybőgő e fényes diadala egy eszmét ád ajkamra, – kiáltotta
Hertelendi. – Verjük a többieket csapra!

Csakugyan: erre nagy szükség volt. A harc hevében kiszáradtak a torkok s
a korcsmák már zárva voltak. Valahonnan előkerítettek egy csapot s
poharakat, a bőgőket rátették a házak előtt álló padokra s egymásután
léket ütöttek beléjük, akárcsak söröshordók lettek volna. Látszott, hogy
e műveletet sok szakértelem vezette, a csap jelesen működött s ha az
italnak némi gyantaíze is volt, azért jól esett és hamar elfogyott.

… Fönt a Judex-házban pedig Málika keservesen sírt és párnájába fojtotta
zokogását.

A leány egész éjjel hallotta, hogy lent mi történik, hallotta az éneket,
a verekedés zaját és Cseróczy hangját, amelynek veszedelmes ingadozásai
elárulták gazdája állapotát. Sírt és eszébe jutott, hogy mire kérte a
diákot délelőtt, s minden nap, hogy tartson mértéket a korhelykedésben,
mit ígért meg neki a fiatalember és mennyi ideig tartotta meg…

Helén se aludt. Könyökére támaszkodva figyelt az éjszakába.

– Milyen kedvesek ezek a fiúk, – mondotta.

Aztán egy idő mulva hozzátette:

– A papa üzlete holnap megint jól fog menni.




A Judex-ház.

Előlről nézve a Judex-ház, magas homloka és bástyaszerü falai ellenére
nem látszott olyan nagynak, amilyen tényleg volt. Mint minden felvidéki
városban, amely hajdan falakkal volt körülvéve, Selmecbányán is a házak
hosszában, keskeny, de messzire futó udvarokkal és melléképületekkel
vannak kiépitve. Az utcára két, legfeljebb három ablak nyilik, s ezek
közül is olykor egy az üvegfülkébe bújtatott Szent Nepomuké vagy Szűz
Máriáé, a tulajdonképpeni lakosztályok befelé vannak. A Judex-ház egyike
volt a legnagyobb selmecbányai házaknak. Régi épület volt, de kitünően
megalkotva, tölgyfapadlókkal, tiszafa-ajtókkal, vassá szögezett kapuval,
széles falakkal s óriási tetővel, amelynek belső szerkezete száz és száz
gerendán nyugodott. Az udvart tulajdonképpen három lakóház foglalta el,
azonban valamennyit folyosók és ódon toronylépcsők egygyé kapcsolták
össze. E házak nemcsak nagyságukra, de alakjukra is különböztek. A
homlokzaton álló főépület úgynevezett Grassalkovich-stilusban, dupla
fedéllel, naiv barokkban készült, az udvarban álló ház apró ablakaival,
fehérre meszelt széles falaival lőportoronyhoz hasonlított, a harmadik,
amely már az alsó utcára nyilott, vaskosaraival, vértezett kapujával és
harcias rézkakasaival vár-maradványnak látszott.

Az egész házban mélységes csönd honolt. Ha a kapu nyilott, ha valaki
végigment a folyosókon, a visszhang felelt rá. Judex a polgári erények
egyik legszebbjének tartotta a nyugalmat s vigyázott, nehogy megszegjék.
Vásári lárma, veszekedés nem zavarta meg a háza békéjét. Az egyetlen élő
lények, amelyeknek hangját nem korlátozták, a méhek voltak. Az udvar
kerti részében takaros, zöld vesszőfonta épületben laktak s mint halk
tremoló kísérték a ház nyugodt életét. Szabad nyári napjait Judex Mátyás
a méhek és virágok közt töltötte el. Egyik öröme volt, hogy Karácsony
napján az Úr oltárán az ő két viaszgyertyája égjen s utána a tisztelendő
nála egye meg az ünnepi mézeskalácsot, amely e napra egy éven át
készült. Ezért tartotta a méheket. Az egyszerü szokásból lassan az idők
folyamán ünnep lett s amikor Judex Mátyás Karácsony előtt megjelent a
lelkészi hivatalban, hogy átadja a két vastag, zöld és piros
virágfestményekkel ellátott gyertyaszálat, az egész presbitérium
összegyült s kellő szolemmitással vette át őket. Másnap ugyancsak az
egész előljáróság megjelent a Judex-házban, illő komolysággal ette meg a
mézeskalácsot s ott maradt ebédre.

Ez ebédek a régi kor tünedező maradványai voltak.

Az asszony szekrényéből egész éven át nem használt gyönyörü szepesi
damaszt került az asztalra. Ódon, kovácsolt gyertyatartók világították
meg a termet s a késmárki fa-csillárról ez egy napon levették a fátyolt.
Tizenkét karosszék, amelynek magas támláira hajdan a város szenátusa
támaszkodott, állott az asztal mellett, s a díszhelyen, régi német
szokás szerint, nem az asszony, hanem a háziúr ült. Az ételek mind nagy
ezüst tálakban kerültek az asztalra s hogy némelyik milyen terjedelmü
volt, mutatja, hogy ugyancsak tradiciók szerint, mindannyiszor egy őz
került az asztalra, amelyet Judex Mátyás kellő méltósággal ott a hely
szinén szeldelt darabokra. Az ételek is mind a multéi voltak: vajas
levesek, kürtös kalácsok, besózott halak, gyömbérbe főzött husok,
szagosított italok, remekművü cukros tészták.

Az ebéd imával kezdődött s végig fölötte komolyan folyt le. Javarészt
egyházi ügyekről s az iskoláról folyt a szó, csak olykor vetődött föl
egy-egy társadalmi kérdés, teszem azt, hová építik az árvaházat s a
polgármester hol tölti a nyarat?

Ebéd után Judex Mátyás meghúzta a zenélő óra szalagját, s a zörgő
szerkezet eljátszotta Telemach búcsúdalát, vagy a _Kőszobor, mint
vendég_ cavatináját. Ujabb ima után az urak átmentek Judex szobájába s
minden esztendőben híven végignézték könyvtárát s növénygyüjteményét. Ez
volt a háziúr másik kedves tartózkodási helye. Köröskörül a falon
zöldfüggönyös könyvespolcok sorakoztak, tele egyformán barna bőrbe
kötött munkákkal. Kitünőbb látványosság volt az Elzevirek első _Orbis
pictusa_, az Eulenspiegel legjobb kiadása, a _Messiás_ egy kézirata s
egy rézkarcokkal ékesített ódon Luther-biblia. A polcok fölött képek
lógtak, részben portrait-k, részben tájképek. Az utóbbiak kevés
változatossággal dicsekedhettek, többé-kevésbbé dombos mezőket
ábrázoltak tehenekkel s egy komoly arccal tilinkózó pásztorral vagy
vadászszal, hozzájuk képest egy csendélet, amely két fölszelt dinnyét s
egy halat egyesített, valósággal élet és levegő volt. Az arcképek a
család régi tagjait mutatták. Jobbra az urak képei lógtak, balra az
asszonyoké. Az urak fabábként álltak üvegzöld frakkjaikban, magas
nyakkendővel, csipkés ingmellükkel; kezükben papírtekercset tartottak,
ujjukon négyszögletü, nagy pecsétgyűrű volt. Valamennyi bajusza le volt
borotválva, olyiknak azonban kecskeszakálla akadt. Hogy itt is
megemlítsem a legkiválóbbat: feltünt egy fehér parókás, rózsaszínü arcu,
piroskabátos öreg úr, aki kalpagját a hóna alatt tartotta, míg
pecsétgyűrűs keze hosszu ébenfapálcára támaszkodott. Ez volt Judex
Mátyás I., Selmec egykori soltésza.

Az asszonyok arcképei a másik oldalon lógtak. Széles szoknyáju, vuklis
asszonyságok valának, kezökben néhány szál rózsa vagy viola, amelyek épp
oly merevek voltak, mint a hölgyek arca és tekintete. Ezen a helyen,
mint mondtuk, érezte magát Judex télen a legjobban. A széles falak, a
hármas ablakok fölfogták az utca zaját, a templomcsendü helyiség
alkalmatos volt a gondolatok zsongására. Itt üldögélt esténkint, nagyító
üvegjével a könyveket olvasgatva, s közben el-elgondolkozva az élet
csöndes folyásán, amely évekn át egyforma volt, mint a lombok közé
rejtett, szerény pataké.

A Judex-ház az elősorolt helyiségeken kivül még egy csomó szobából
állott. A középső traktusban laktak a leányok, hátul pedig az asszonyok,
mert a két lánynak nemcsak anyja, hanem nagyanyja, sőt dédanyja is élt.
Csodálatosan egyforma három asszonyság volt ez: az öregség oly
hasonlatossá tette őket, mintha testvérek volnának: mindhármuknak
egyenes, határozott arcéle volt, akár egy öreg római katonának s
valamennyi nagyot hallott. Szobáik olyan tiszták voltak, mint a kápolna:
az öreg asszonyságok egyebet se tettek, mint törölgettek, lerakták a
polcokat s aztán megint visszatették rájuk a holmit. Ezzel telt el
napjuk, mert a pletykázást Judex szigoruan eltiltotta. Az öregek
egyébként egész héten nem mozdultak ki szobáikból, csak vasárnap
csináltak vuklis frizurát, föltették a gyöngyszemü főkötőt, selyembe
öltöztek és parazolt meg keszkenőt véve kezökbe, templomba mentek. A
templomban állandóan keservesen sírtak a prédikációnak. Hogy miért, nem
tudnám megmondani; hiszen egy kukkot sem hallottak belőle s a
tiszteletes úr javarészt arról beszélt, hogyan lett Saulusból Paulus és
mint űzte ki Urunk a templomból a galamb- és pénzkufárokat…

A vasárnap egyébként békés ünnepe volt az egész háznak. Ezen a napon egy
szál cérnát sem volt szabad befűzni s szép német szokás szerint a
cselédek is az asztalnál ebédeltek. Mindenki a legujabb s a legfeszesebb
ruháját vette föl, kinézett az ablakon, végigsétált a fősoron s aztán
egész ebéd alatt szorgosan ügyelt rá, nehogy foltot ejtsen az új
asztalkendőn. Délután, ha szép idő volt, elküldtek Vietoriszhoz, a
fuvaroshoz, egy pár kölcsön-lóért. Hintaja tudniillik volt a háznak, egy
ódon bárka, amely a kapu alatt állott s csöndesen küzködött a rája
telepedő porral. Bakjában békés tücsök lakott s vígan hegedült egész
nap, a pincetok helyén tyukok költöttek.

Alkonyat felé kikocsiztak Hodrusra vagy a tóhoz, amelyhez csodálatos
babonák fűződnek, avagy Vihnyére, s fölvirágozva tértek haza. Mindenki
meg volt elégedve a gyönyörü délutánnal s az estét Harang és Kalapács
játékkal vagy tépéscsinálással töltötték el. Néha elvetődött hozzájuk
egy pár komolyabb fiatal ember: Hrehus, a gyógyszerész vagy
Heiligenbluth, a postamester fia. A két fiatalember hegedült és
fuvolázott, amíg a pulpitus gyertyái le nem égtek s a kakukóra nyolcat
nem jelentett…

A család hétköznapokon az ambituson találkozott. Ambitus alatt nem kell
folyosót érteni: ez egy terasz féle, tágas, üvegfalu helyiség, amely a
széjjel fekvő szobák közt kapcsolatot létesít s amellett minden
házimunkára alkalmatos. Budapesten télikertnek neveznék, a felvidéki
szerénység beéri a folyosó cimmel. Itt készitik a nőiruhákat, amelyek
szabási lim-lomjainak tág tere van, itt pipázhat legkényelmesebben a ház
ura, itt rendezik a befőtteket, a lányok itt vagdossák ki cifra papirból
a lámpa- és ablakdíszeket, szóval, mindenki napi tevékenységének alkalom
és hely nyilik. Itt hányják-vetik meg a hétköznapi dolgokat: mit főznek
holnapra, melyik malac kerül kés alá, mikor kell fölrakni a téli
ablaktáblákat, hány zsák krumplit hoz a hodrusi föld? Itt lüktet a ház
szíve, mellette van a gyomra: a konyha.

E szó fölött nem lehet ily gyorsan tovasiklani, ez a főzőhelyiség a
komolyság és ünnepiesség. Tág, világos terület, akár egy fegyverterem;
falain lógnak az asszonyok félelmetes szerszámai: hegyes, hosszu
nyársak, rézvörös vedrek és edények, különböző alaku sütők és fazekak,
olyan fedelekkel, mint egy-egy pajzs. Hatalmas tölgyfaszekrény rejti a
konyha gyógyszertárát: a gyömbért, szegfüszeget, vaniliát, borsot,
babérlevelet s egyéb ingredienciákat, amelyek hervadt szaga kicsap a
fiókokból s jelentős részt követel a konyha vegyes illatából. Mert
különböző szaggal van tele a helyiség: emitt a fenyőfa parázsának
kellemes füstje kavarog, odébb a pecsenye egészséges, erős illata
száldogál, egy kondérból az égetett cukor édeskés szaga árad, míg arrébb
a nyers hus hirdeti jelenlétét, s velök összevegyül, terjed a friss
káposzta, a fokhagyma, a sült kenyér, a meleg bor, a fagyott burgonya, a
frissen párolt gyümölcs szaga. Két helyről indul szét az illat: a kis
tűzhelyből, amelyen a napi ételek készülnek s a nagy, bástyaszerü
kemencéből, amelynek belseje olyan, mint a tűzokádó hegy krátere. Ebben
készülnek a nagy ebédek, az egydarabban sült őzek és disznók, a hatalmas
kenyerek, amelyeknek elkészítése mindig huszonnégy órás munkával járt, a
régi német szilvás és gesztenyés kalácsok, amelyek heteken át
süstörögnek a gádorban. A leghatalmasabb eféle tészta karácsonyra
készült, még pedig nyolc nappal az ünnep előtt. A tésztába
pénzdarabokat, apró ékszert dobtak, s aki mit magának leszelt, azt
megtartotta… Természetes, hogy a konyhának az illatokhoz meg volt a maga
zenéje is: itt egy huspároló fazék pöfögött csöndes méltósággal, emitt a
saját zsirjában sülő hal sziszegett, ott, mint nyári záporeső pattogott
a frissen sülő husszelet, itt lassu sercegéssel készült az ünnepi
tészta, ott a nagy kemence vadul lobogó lángjának zihálása hallatszott.
Csupa élet volt a nagy konyha, telve színnel és asszonyos tudománynyal,
méltó a Brillat Savarin, s nem az én tollamra.

A Judexék konyhája hires, nevezetes volt az egész felvidéken. Ha valaki
leányát férjhez adni akarta, nem mulasztotta el, hogy tiszteletét ne
tegye Judexnénál, meginstálván őt, hogy leányát néhány heti oktatásra
vegye föl. Judexnének hizelgett a megtiszteltetés és hat hét alatt
megtanította az ifju lánykát ama művészetre, amelynek felvidéki konyha a
neve. Recipéit messze földre vitték el s még a székely menyecskék is
megcsodálták.

Egy-egy főztjének híre, – akár ma egy párbajé – országszerint
tovaszállt. S ha hozzájuk ment vendégségbe, a bányagróf is tizenkét órát
éhezett, hogy annál nagyobb ájtatossággal kezelje a nagykanalat. A
konyha mellett volt az éléskamra: méltó a szomszédjához. A hosszu polcok
görnyedésig rakva befőttekkel, konzervekkel, rizikével, gombákkal, még
egy hordó kolozsvári káposzta is akadt, amelyből minden héten egyszer
levettek egy réteget, a többit pedig gondosan eltették. Itt lógtak a
hatalmas sódarok, az oldalasok, odébb csillogó zsiros bödönök
sorakoztak, mellettük gyönyörü tégla vajak és turók, friss gyümölcsök,
hideg pecsenyék, aztán téli főzelékek takaros zsákokban, utánuk óriás
ecetes üvegek, amelyeknek peremén teleszítt szivacsként áll az anyaecet.
Ki tudná felsorolni mindazt a gazdagságot, amely e két teremben
összetalálkozott s földolgoztatását várta?

Még meg kell emlékeznem egy sajátos szobáról, amely ma már szintén a
multé. Ez a lomkamra, telve évszázadok elnyűtt, régi portékáival,
molyokkal és békén nyugvó emlékekkel. A Judex-házban nem dobták félre az
elhasznált holmikat, mert ki tudja, mit mire lehet még fölhasználni? Itt
van például az óriás, évszázados foltzsák, amelyről a mai kor emberei
már alig tudnak. Mint a mult hiénája fogyasztja el mindazt, amit az idő
a csatatéren hagyott. Van benne velencei selyem, török rongy, rácvászon,
spanyol, virágos rokokó és sok tarka fátyol, foszlány, szövet meg
szepesi posztó, sőt még egy bőrköpönyeg romjai is itt lesték
metamorfózisukat. A kortörténet ismerője visszamehetett volna a
tizenhatodik századig. Vele rokon egy másik, kisebb zsák, amely a
gombokat őrizte. Ez is tarka begyü volt: kezdve az empire pillangós
bronz csattocskáin, a tizenhetedik század polgármesteri gombjáig,
amelylyel törököt lehetett volna agyonütni, a mándli-pitykétől a
karneólig, megtalálhattad itt minden divat maradványait. A fakult
aranypaszomántok, prémek és zsinegek ott hevertek mellettük. Oldalt a
falakon s fennt a padmalyon ócska függönyök, madárkalitok, foszlott
esernyők, kézi lámpák, gyerekbölcsők, összecsuklott, zöldülni kezdő
csizmák, paradicsomkarók, régi újságok, szakadozott kosarak, rozsdás
egérfogók és – egy finom, virágokkal ékesített, kék és piros színekkel
váltakozó selyemnapernyő álltak tarka sorban. Hát ez hogy került ide?

A napernyő egykor Málikáé volt, de, amint Judex a „maskarát“
megpillantotta, apai szigorát latba vetette s a cifraságot kiküszöbölte
a házából. Ilyen napernyőt csak színésznők viselnek, – mondotta a
családfő, aki ennél szigorúbb ítéletet nem tudott. Ez tehát nyakát
szegte a tarka jószágnak. A szegény napernyő most egy drótozott fazék s
egy molyette vadászmellény közt várta megújhodását…




Málika kérői.

Amint a két leány eladó sorba jutott, a házhoz szállingózni kezdtek a
kérők.

A Judex-családnak a felvidéken mindenütt voltak ismerősei. Már tizenhat
esztendő óta, ha a ház ura kimozdult Selmecbányáról vagy valamelyik
ismerőse keresztülutazott a bányavároson, Judex szóba hozta a _leányt_ s
a vendég a _fiut_, aki akkor még gimnáziumba, vagy elemibe járt. Akit
Judex ezzel a bizalommal megtisztelt, jó emberének kellett lennie, de
így is voltak vagy tizenketten, akikkel valamelyes hallgatólagos
egyezségre lépett. Eperjesen, Gölnicbányán, Szomolnokhután, Iglón,
Lőcsén, Körmöcbányán, de sőt még Brassóban is volt egy-egy barátja, akit
évszázados hospitális viszony fűzött a családhoz. Amikor az idő haladt,
a régi barátok sorban visszaemlékeztek a rég elmult téli esték bizalmas
beszélgetéseire s egy-egy napon megjelentek Judexnél. A háziúr régi
szeretettel fogadta őket, megcsókolta az apát s a fiút, aki illemtudó
szerénységgel egész nap egy szót sem szólt, hanem figyelmesen hallgatta
az öregek beszélgetését, s nem mert Málikára nézni. A vendégek egy hétig
voltak ott, átadták ajándékaikat: egy-egy darab szepesi vásznat vagy
dobsinai hímes tojást, szomolnoki fenyőfákból faragott asztalkendőgyürüt
s effélét egyebet, aztán továbbmentek, jövő esztendőben visszatértek s
folytatták a barátkozást.

Amikor az első háztűznéző megérkezett, Judex családi tanácsot tartott.
Szobájába hítta az asszonyokat meg Málikát, s midőn elhelyezkedtek s egy
percnyi mély csönd keletkezett, kifejtette a házasságról való nézeteit.
Az öreg asszonyok mindjárt az első szónál sírni kezdtek s végig sírták a
fejtegetést, jóllehet, amint tudjuk, az egészből édes keveset hallottak.
Judex okos ember volt s szépen beszélt. Egyszerü színekkel festette meg
a kor romlottságát, amely immáron a legnemesebb intézményeket is aláásta
s a házasság egykori szent bástyáit is lerombolja. Hitszerü kötelessége
azoknak, akik magukat becsületes embereknek gondolják, e sáncokat
megvédeni. Azt is kifejtette, hogy nem barátja az egyéni szabadság
korlátozásának; a leány akaratát figyelembe kell venni. Éppen azért
tetszésére bízza, hogy ama válogatott tizenkét fiatalember közül,
akiknek családját a Judex-házhoz évszázadok kipróbált barátsága
csatolja, annak nyújtsa kezét, akit leginkább megkedvelt. Ne hamarkodja
el a dolgot, fejtegette tovább, Jákob is évek hosszu során át várt
Sárára, s ő maga is hat évig járt jegyben feleségével. Idő nélkül az
érzelem gyökér nélküli virág… Miután mindezeket puritán méltósággal
elmondotta volna, közölte Málikával annak a tizenkét fiatalembernek a
nevét, akiket méltónak tartott arra, hogy valamelyikét vejéül fogadja.

A következő esztendők tehát a házasság előkészületeinek szóltak. Az
ambituson már készültek a Málika fehérnemüi s ruhái, Judex pedig
elutazott a Garamra s egy régi kipróbált asztalosnál, a híres Bischofnál
rendelte meg a tiszafa-butorokat. Málika tehát válogathatott, s egyúttal
a világba is lépett. A téli hangversenyekre elvitték, sőt részt vettek
egy valéta-bálon is. Itt ismerkedett meg Málika Cseróczyval…

A szíves olvasó, akit kitéréseim eddig is bizonynyal kifárasztottak,
engedje meg, hogy még egyszer visszaéljek türelmével és egy valéta-bál
rövid leirásával próbálkozzam meg.

Valétának hívják Selmecen, mint fentebb is jeleztem, az akadémiát
végzett tanulót, aki a régi dal szerint így távozik: „az út hazámba
visszaint, filiszter leszek ott megint“. Elvégezvén tanulmányait,
fenékig ürítve a diákélet serlegét, megy vissza a maga csöndes kis
városkájába erdőt őrizni, fát eladni, deszkát fürészelni s a szép
diákéletnek menthetetlenül vége. Természetes, hogy ez alkalom bizonyos
ünnepélyességgel van egybekötve, rendesen pedig táncvigalom keretében
zajlik le. A táncolók közt könnyü a távozó ifjakat észrevenni. A valéták
között ugyanis egy sincs, akinek váll-szalagja ne volna; tanulói
pályájának ez a legszebb trofeája. Hosszú, széles selyemöv ez, amelyet a
jobb váltól a bal csípőig keresztbe húzva viselnek.

A zöld vagy kék színü pántot egy-egy selmeci szép leány olykor egész
esztendőn át hímezte s adta örök emlékül… Ha megfordulsz valamelyik öreg
erdész házában, a fegyverek közt elfakult, régi időkről beszélő szalagot
fogsz látni. Ha megkérdezed gazdájától, mit jelentsen e különös
selyemhímzés, az öreg vadász szeme talán könybe fog lábadni.
Zászlómaradvány az: az ifjúság, a boldogság, a szerelem egykor diadalmas
lobogójának foszlánya…

A valéták utolsó mulatságára egész Selmec, élén a bányagróffal és a
tanári testülettel, megjelent. Ez nem a rendes vad táncestély volt, ahol
az ifjúság tűze szertecsapkod s lángba borítja az egész termet: a
kedélyeket a jövő ismeretlensége, az emlékek varázsa és az élet
változandóságának érzése tartotta bilincsben, a fiatalság lángja csak
megötvözte a hangulatokat.

Judex Málikának ez volt az első bálja: a családi otthon csöndes, örökké
változatlan s multban, jövőben egyforma képe után egy új világ sajátos
színei jelentek meg előtte. Összeakadt egy csomó emberrel, akik eleintén
furcsák, nevetségesek, aztán őszinteségük s közvetlenségük révén
érdekesek, majd kedvesek lettek előtte. Nyugtalanságuk, lelkesedésük és
csüggedésük, erejük, szilajságuk az ifjúságot hirdette, a gyors
fergeteget, amely telve izgalommal, rejtelemmel és ismeretlen érzéssel.
Amikor a leány először indult táncba, idegenkedve símult a fiatalemberek
karjához: így férfi őt még nem érintette, ily különös, szinte lázba
borító levegőt nem ismert. De csakhamar fölébredt ő benne is a
fiatalság, lelkéből egy csomó idegen, szilaj és meleg érzés fakadt;
érezte, hogy az ifjúság összekapcsolja őket s gyönyörrel engedte át
magát az új világ rejtelmes lázának, amely fölvillanyozta s minden
gondolatát mint egy csapásra megváltoztatta. Alig fordult meg párszor a
teremben s már úgy látta, hogy csupa régi ismerős közt jár s amikor
táncosa karjához símulva szemét félig lehunyta, a hideg, komoly szülői
ház messze, ködös távolban maradt mögötte… Furcsának, lehetetlennek
látszott a rendes esti családi kör, a békén világító lámpa, az ódon
falak, a néma környezet… Milyen más világ ez! Hogy is lehet, hogy eddig
nem tudott róla?

A fiatalság csakhamar megérezte, hogy új szövetségesre akadt; Málika a
bál királynője lett, körülötte hemzsegett a táncos had, őt ünnepelték
valamennyien s ő is oly kedvesnek, oly ragaszkodónak s hozzája
tartozónak látta valamennyit. Amikor éjfél beköszöntött, a terem zajos
hangulata kissé leszűrődött. Most következett a valéták búcsúzója.

A táncosok hosszu félkörben állottak föl s lassu sétára indultak. A
teremben csak a gyertyák sercegése hallatszott, mindenkin ünnepies
hangulat vett erőt. Elől ment az akadémia akkori büszkesége: Ocsovai,
egy deres haju, élete delén levő férfi, aki nemrég szabadult ki
Kufsteinból s azóta látott neki a tanulmányoknak. Utána a többi
valetáns, míg a fiatalabb diákok oldalt sorakozva, tiszteletteljes
csöndben nézték végig a fölvonulást. Málika Cseróczyval állt a terem egy
sarkában.

A menet egyszer megkerülte a termet, aztán hirtelen minden lámpa kialudt
s a széles helyiséget egy szál gyertya világította meg. Csöndesen
zendült meg a régi diáknóta:

  Ballag már a vén diák tovább.
  Isten hozzátok cimborák – tovább!
  Az ut hazánkba visszaint,
  Filiszter leszek ott megint,
  Tovább! tovább! tovább!
  Fel bucsucsókra cimborák!

Isten tudja, ennek a nótának a szövegében nincs semmi rendkívüli
gondolat s a melódiája se szárnyal magasan, mégis a mint kísérteties
világításban, őszintén, a szívből, mintegy az elmult fiatalság panaszos
sóhajaként fölhangzott, szem nem maradt szárazon a teremben. Málika azt
érezte, hogy Cseróczy erősebben fogja meg a karját s félig
elérzékenyülve, félig elkábulva az ösmeretlen, nem sejtett képtől, a
diákélet allegóriájától, amelyben a saját lelke visszfényét látta,
önkéntelen odasímult a fiatalemberhez, az ifjúsághoz, az élethez. Azután
fokozatosan lassu zsongással véget ért a dal s a terem megint
kivilágosodott.

Málika végighúzta kezét homlokán s a fiatalember szemébe nézett. Vére
lüktetett, feje egy cseppet szédült s édes láz rázkódtatta meg testét.
Behúnyta szemét s átengedte magát új gondolatok és hangulatok
hullámainak, Cseróczy pedig érezte, hogy a leány repkényként símul
hozzá, amint végigröpülnek a termen…

A búcsúének után az ifjúság jókedve magasra csapott. A lámpákat újra
fölgyújtották s a zenekar víg nótába kezdett. A kép most más. A terem
telis-tele csupa féktelen táncossal, akik úgy robognak végig az ócska
fenyőpadlón, mintha rohamra mennének. A cigány nem bírja a muzsikálást,
szüntelenül húznia kell, de a táncos párok fáradhatatlanul nyargaltak
föl s alá. Egy-egy sarokban éveken át egymáshoz nőtt s most mindörökre
elváló diákok csókolóznak össze, az étteremből, mintha szüntelenül
csilingelnének, poharak összeütése hallatszik. Málika körül tömött
sorokban állottak a fiatalemberek, boldog volt, aki egy percre
körültáncolhatott vele; mindannyian megállapodtak benne, hogy ő az est
dicsősége. Málika nevetett, tréfált és valamennyivel egy csöppet
kacérkodott is. Bűn-e a kacérság? Hogyan volna, hisz az egész ifjúság
kacérság: az élettel, a jövővel, a szerencsével, a boldogsággal; csalóka
ígéretek szószólója, dőre remények ébresztője, tarka lonc eltakarta
sötét szakadék. Széles jókedvvel élte hát világát a fiatal leány is.
Málikára még ez éjen ráragadt a leányvári boszorkány neve.

A nap már magasan járt az égen, amikor a mulatság véget ért s Judexék
hazatértek. Mikor az ódon ház hűvös levegője megcsapta, a leány úgy
érezte, mintha börtönbe menne s minden csöpp vére visszakívánkozott oda,
ahonnét megtért, a fiatalság, az élet közé. Félrehajtotta csipkés
fátylát s még egyszer visszamosolygott a kocsi mellett álló Cseróczyra,
azután fölszaladt szobájába, a párnák közé rejtette arcát és sírt,
könyzáporban zokogott.

Helén fölébredt és ijedten gyújtott gyertyát.

– Mi bajod van, Málika? – kérdezte ijedten. – Megbántott valaki?

– Olyan boldog vagyok, Helén – felelt a leány és kipirult arcáról
patakban folytak a könyek – oly végtelenül boldog…

Helén csodálkozva nézett rá, aztán neki is könybe lábadt a szeme és
együtt sírtak tovább.

Így szeretett Málika Cseróczyba.

Ezen az éjszakán az ifju leány megnőtt, megszépült, kicserélődött.

Történetünk mai pontjáig az emlékezetes első báltól félesztendő mult el
s ez idő alatt a lány hamarosan rászolgált a neki adományozott névre. A
fiatalabb diákság, amelynek szíve még szabad volt, Judex Málikára
esküdött, nagy szomorúságára a selmeci kisasszonyoknak, akik mint minden
kisvárosi fiatal hölgyek irígységökben sárgaságba estek. Ha Málika
valahol megjelent, a hangulat egyszerre magasabbra szökött s az ifjúság
hajlandó volt a legképtelenebb erőpróbákra. Természetes, hogy ennek
számtalan lovagias következménye lett, mert Málika köré nemcsak diákok,
hanem egyébb fiatalság: lateinerek, hivatalnokok, keresedők sorakoztak.
A párbajok, mióta Málika fölbukkant, ijesztően elszaporodtak, jóllehet a
tanári kar mindig kellő erélylyel üldözte a „középkori furort“, amint
ezt számos edictuma bizonyítja. Tényleg: Selmecen ez időben megverekedni
nehéz dolog is volt: amelyik diákra rábizonyult, hogy lovagias utakon
jár, könyörtelenül relegálták. Ezért az ifjúság nagy elővigyázattal
intézte aféle ügyeit, magánlakásokban vívott meg s a résztvevők
becsületszavukkal fogadták, hogy se eleven, se holt nem tudja meg
harcukat. De a professzori kar is éber volt: a pedellusok szüntelen
kifürkészték a viaskodási helyeket; amelyik ifjú pedig összekarcolt
arccal, felkötött karral jelent meg az előadáson, minden ellentmondás
dacára a párbajt sujtó paragrafusoknak esett áldozatul. Miután azonban
verekedni muszáj, az ifjúság bűne leplezésére a következő utat találta
ki.

Ebben az esztendőben ugyanis a korcsolyázási szezón sok balesettel járt.
A dolog következőképp állott. A korcsolyahelyen egész Selmec s az egész
tanári kar megfordult. Vegyük most már ezt az esetet: egy diák
párbajozott s a bicepsén vitte haza a lovagiasság útlevelét. A seb elég
mély volt, de lefeküdni nem volt szabad, mert akkor a professzorok _ex
offo_ küldöttek orvost, aki könyörtelenül leplezte le a bűnt. De a kezet
legalább is föl kellett kötni, máskülönben az egész jobb kar az ördögé
lett volna. Ilyenkor a diák úgy segített magán, hogy elment a
jégpályára, kinézte magának, hol iringál a direktor s aztán fájó kezével
óvatosan, éppen előtte esett orra.

– Jaj, jaj – nyögte – oda a karom! oda a karom! Direktor ur, eltörött a
kezem…

Véletlenül ott korcsolyázott persze doktor Blum is, aki gyorsan ápolás
alá vette a diákot s a megijedt rektornak szomorúan jelentette be, hogy
a „kartörés esete, kisebb folytonossági hiányokkal forog fenn.“ A diák
másnap felkötött karral jelenhetett meg az előadáson, s nem is
relegálták, mert az sehol sincs megírva, hogy aki nem tud korcsolyázni,
azt ki kell csapni. Amikor Judex Málika virágában állott, a tudós
direktor egyebet se látott a jégpályán, mint csupa szerencsétlenséget.
Jobbra is, balra is folyton orra estek előtte a diákok s az akadémia
lassan kórházzá alakult.

– Soha ilyen ügyefogyott fiatalságot – dörmögte az öreg úr, aki nem
győzött csodálkozni, hogy neki magas kora dacára még sose esett a jégen
baja.

A korcsolyapálya átkozott helylyé lett s az óvatosabb családok lassan
abba is hagyták a veszedelmes sportot.

Mindezzel azt akarom mondani, hogy Málika töviről-hegyire fölforgatta
Selmecet. Az öreg Judexnek ez nem volt inyére; az eladó leányt nem
ilyennek képzelte. A leánya körül sürgő-forgó fiatalemberek éppen nem
tetszettek neki: javarészt, mint tudjuk, igen közelről ismerte őket. Az
ő üzletének szelleme minden más prakszissal ellenkezett. Ha az ember jó
szobrász akar lenni, járjon sokat akadémiákba, ha jó zenész,
hangversenyekre, ha jó orvos, a klinikára, de aki jó zálogos akar lenni,
maga lehetőleg mentől kevesebbet forgolódjék ilyen üzletekben.

Akinek e téren nagy gyakorlata van, az nem jó kereskedő, hanem csapni
való korhely. Micsoda vő telne ebből a társaságból, akik állandó
törzsvendégei az ő üzletének?

Málika hospitalis jellegü kérőinek sem tetszett a dolog. Ők jól nevelt,
kitünő gazdasszonyt, egyszerü leányt kerestek s a szépségtől részben
eltekintettek volna, ahelyett azonban egy bájos, okos és éles nyelvü
kisasszonyt találtak, akinek modern hajlamai és fölfogásai voltak. Ez
természetesen csalódásokra vezetett. Hogy járt például a gölnicbányai
gazdag kaszacsináló: Knappe Farkas? Német polgár volt, még fiatal, de
megállapodott és jeles üzleti ember, akinek kaszái elárasztották az
Alföldet. Mint a Judex család ugyancsak hospitalis barátja, egy nap ő is
megjelent apjával, akinél szebb kecskeszakálla az egész felvidéken
senkinek sem volt, s átnyujtván ajándékcikkét: egy kovácsolt vasból
készült rózsacsokrot, egyúttal átadta hódolatát is Málikának. Este
valami kirándúlás féle volt Kis-Iblyére s tánc kerekedett. A diákok
furcsa nótát húzattak: a szövege csak ennyi volt: „Alsó Weisz – Felső
Weisz“, de a zene elkacskaringózott félóráig s a diákok ki nem fogyó
lelkesedéssel folyton ezt énekelték: „Alsó Weisz – Felső Weisz.“ Úgy
mulattak rajta, mintha a szöveg a világ összes szellemességeit fogta
volna együvé. Knappe, aki nem értett magyarul, csak nézte, nézte a
jókedvü arcokat, hallgatta a minden sor végén feltörő kacagást s végül
megkért valakit, ugyan fordítaná le neki németre ezt a mulatságos
poemát, amely Málika tetszését oly nagy mértékben nyerte meg. A
fölszólított engedett a kivánságnak és átültette a költeményt: „Oberer
Weiss, unterer Weisz.“

– No és tovább? – tudakolta Knappe.

– Tovább? Nincs tovább. A sor folyton ismétlődik: „Oberer Weiss, unterer
Weiss.“

Knappe azt hitte, hogy meg akarják tréfálni s mint alapos emberhez
illik, még egy urat kért meg, hogy fordítsa le neki a sajátos verset. Az
ugyanezt tolmácsolta, mint elődje. Erre Knappe apjával egyetemben még az
este összecsomagolt és gyorsan hazautazott Gölnicbányára…

Mind e dolgok az öreg Judexet egyre komorabbá tették. Hozzájárult ehhez,
hogy háza éjjeli nyugalma is megzavarodott. Alig mult nap, hogy
éjféltájt zene és énekszó nem csendült volna meg ablakai alatt s amikor
egy ízben egy korsó vizet öntött a csendháborgatókra, a diákok nagy
nyugalommal nyitották föl esernyőjüket s úgy énekeltek tovább… A
mérgesedő ügyet betetőzte, amikor egy éjjel komoly cégtábláját a
szomszéd bundakereskedőével fölcserélték s reggel a zálogház kapuja
előtt ilyen fölirat fityegett: „Itt mindenféle bőrök nyúzatnak,
kifordíttatnak és átalakíttatnak.“ Most már erélyesen követelte
Málikától, hogy hagyjon föl a diákokkal kötött barátsággal és térjen
végre észre.

De ez már nehéz volt. A jókedv a szívben gyökeredzik, az észből nem
fakadnak tréfák, s a Málika jókedvének szálai is a szívéig futottak…
Amikor az akadémiai esztendő véget ért s a diákság elszéledt, a leány
gondolatai a Garam gyors habjai felé szálltak, oda, amerre egy könnyelmü
vérü, de jószívü fiu eltünt. Amikor pedig Selmecre csönd borult s a
tanulók nélkül való város visszasülyedt a maga ódonságába, a Málika
jókedve is alább hagyott. A leányvári boszorkány hallgatag, ábrándozó
leány lett, szeme a nyugatra szálló felhőket nézte, dehogy volt kedve
tréfálózni, dehogy ültette föl a hospitális kérőket… Az öreg Judex már
megnyugodott, hogy immáron rendben van.




Téli esték.

Annyit tudunk már, hogy ezen az őszön az akadémia hallgatósága néhány
becsesebb erővel szaporodott meg, így Hertelendivel és a kövér
Vitnyédivel, akik csakhamar jelesen illeszkedtek be az ifjúság
aranygyürüjébe. Hertelendi hivatva volt rá, hogy majdan népszerüség
dolgában átvegye Cseróczy örökét. Tréfákat kieszelni, végrehajtani,
professzorok orra alá borsot törni, táncolni, inni s mulatni csakúgy
tudott, mint Cseróczy s amellett alapjában szintoly jó fiu volt, mint
barátja. Vitnyédi nem sokkal maradt mögötte, de az ő temperamentuma
csöndesebb volt s ennek következtében inkább passziv szerepet játszott,
hátteret alkotott, s a sörivók kényelmes álláspontjáról nézte a világot.
Hertelendinek úri passziói voltak: amikor Selmecre jött, lovat tartott
(szomoru végét ismerjük), Vitnyédi ellenben mindig a takarékosságot
tartotta szem előtt. Ez a jellemzés az előzmények után paradokszonnak
tetszik s tényleg Vitnyédi takarékosséga kissé furcsa jellegü volt.
Tudjuk róla, hogyan számította ki, hogy sokkal több pénzt keres, ha nem
vállal hivatalt s ez értesülésünket még a következő adatokkal lehet
kiegészíteni. Vitnyédi elvből későn feküdt le, mert ilyenformán későn is
kelt s megtakarította a reggelit; ha a hónap vége közeledett, nem
engedte, hogy tűzifára költsenek, hanem a tankönyveivel fütött be; egy
egész esztendőt erdészkedett Leobenben, kiszámítva, hogy ott a sör
literenkint hat krajcárral olcsóbb, következésképp neki, aki egy nap
nyolc-tíz kancsó árpalét elfogyaszt, meg kell gazdagodnia és így tovább.
Bajban, örömben e temperamentumbéli különbségek ellenére egyformán
elválhatatlan jóbarátok voltak s Cseróczyval együtt azt a bizonyos
társaságot alkották, amelyet a világ összes professzorai minden
iskolában trifólium pratense cím alatt gúnyos diadallal szoktak
felfedezni.

Barátságuk még erősebb lett, amikor észrevették, hogy Judex felösmerte
bennük az ellenséget, akik a leányára pályáznak. Judex régen nem jó
szemmel nézte Cseróczyt s lehetőleg távoltartani iparkodott tőle a
leányát. A fiatalemberrel azonban nem lehetett olyan könnyen végezni,
szívósan védelmezte pozicióját s minden alkalmat megragadott, hogy
úton-útfélen vele találkozhassék. A szerelmeseknek postájuk is volt, még
pedig furfangos. Cseróczy néhány házzal magasabban lakott, mint Judexék,
de mindkét épület udvarát egy, a völgybe szaladó patak érintette. Amikor
ebédre harangoztak, a patakon egy kis papiroshajócska indult el s Vénusz
kedvezéséből zavartalanul ért a Judex-udvarba, ahol Málika már várta s
óvatosan kihalászta. A csónak hozta az üzeneteket, meg egy szál
aranyvirágot. De jött a tél s a patak befagyott; ekkor sajátos
galambposta lépett életbe. Mint minden jóravaló családnak, Judexéknak is
volt egy tehenük, amely nap-nap után még zord időben is kiment a
csordára legelni. Cseróczy volt olyan élelmes, hogy kisétáljon a
tehénpázstra és a riska kolompjába rejtse mondanivalóit. „Kis galambom
merre szállsz, arra száll a szívem“, énekelte, amikor a postás-barom
útnak indult s gyanutlanul kocogott haza, nem sejtve, hogy gazdáját
árulta el. De ha nagy hó volt, a tehén otthon maradt s ekkor ismét más
úton kellett érintkezni. Hát ez hogy volt? Anno dazumal Selmecen még nem
volt a mai gázvilágítás s a fényt ódon lámpások árasztották.

A lámpák vasszegen lógtak s láncra jártak; ha az alkonyat beállott, a
lámpagyujtogató leeresztette a rozzant készüléket, meggyújtotta kanócát
s ismét fölhúzta az első emeletig. Csak meg kellett várni, amikor az
utca egy pillanatra üres, aztán Cseróczy követte a lámpagyújtogató
példáját, lebocsátotta a világító szerszámot, beletette a levélkéjét s
fölszállította a magasba. Ha Málika kinyújtotta kezét az ablakon, éppen
elérte a lámpást. Ime, a szerelem találékonysága.

Ilyen körülmények között persze bajos volt Málikát a választottak közül
valamelyikhez férjhez adni. Arról nem is kell szólanom, hogy Cseróczy
esetleges jelöltsége leküzdhetetlen akadályokba ütközött. Egy világ állt
közte és Judex Mátyás közt; gondolkozásban, tettben, indulatban,
érzésben és nyelvben oly messze voltak egymástól, mint a porosz gránicok
a tiszai révektől. Judex testestől-lelkestől régi német polgár volt, aki
a multban élt, annak szentesített tradicióit követte és semmiféle előnyt
se talált egy korhely diákban, akinek tanulmányai oly lassan haladtak,
mint az Al-Duna az Oderához képest. Ilyen tervről tehát szó sem
lehetett.

Hogy a baj ne járjon egyedül, még Helén is galibát okozott.

Vitnyédi, ama emlékezetes délután óta, amikor Hertelendi oly méltósággal
mutatkozott félelem és gáncs nélküli lovagnak, folyton az ablakok alatt
kószált. Ha Hertelendi tagadhatatlan genialitással és kitartással tudta
szerelmét örök életben tartani, Vitnyédi maga a szerencsétlenség
szelleme volt. Mint egy ügyetlen satyr forgolódott dryadja körül,
esetlenül s nevetségesen, egyre-másra fizetve meg szíve érzéseit. Látva,
hogy Hertelendi mily sikerrel használ föl minden alkalmat, hogy
Málikával érintkezhessék, hosszas lelki tusa után, – mert Vitnyédi
szörnyü testi ereje dacára bátortalan és ügyefogyott volt világéletében,
– ő is megpróbálta egyszer, hogy a lámpáson át juttassa Helénhez
nagyrabecsülése csekély jelét.

Itt azonban valamit előre kell bocsájtanom.

Hogyha az egész világ nevetségesnek is látta Vitnyédit, amint félénken,
akadozva és esetlenül küzdött Helén rokonszenvéért, a fiatalabbik
Judex-leány, aki tele volt bizonyos könyv-poézissel, meghatónak és
gyönyörűnek tartotta gavallérja nemes és félénk harcát. Helén nagy
mértékben fogékony volt minden romantika iránt s ha Vitnyédi kövérsége
teljes gyámoltalanságában megjelent az utcasarkon s búsan sóhajtott az
ablakok felé, a leány maga előtt látta Rómeót, amint Julia után eped s
meg volt róla győződve, hogy a szegény fiu tüdősorvadásban fog elhunyni.
Tekintettel Vitnyédi kétszázhúsz bécsi fontjára, ez mégse volt
valószínü.

Helén mindig mélyen volt meghatva, ha a fiatalember vele szóba állott s
túláradó boldogsággal válaszolt minden kérdésére. Ennek dacára Vitnyédi
folyton rémeket látott, kétségbe volt esve, hogy őt senki se szereti a
világon s az egész női nem csak gúnyt és megvetést tartogat számára. De
ne veszítsem el a fonalat. Egy téli estén, amikor Helén és Vitnyédi
együtt korcsolyáztak s a fiatalember egész délután egy szót sem szólt,
míg Helén úgy csacsogott, mint a fogságból kiszabadult kis tengelic,
Vitnyédi végül komoran és akadozva így szólalt meg:

– Helén kisasszony… szabad… szabad valamit kérdezni?

Helén mélyen elpirult és félrefordítva fejét, ezt suttogta:

– Szabad…

Vitnyédi kétségbeesve nézett körül és így gondolkozott:

– Mily rideg hozzám, mily végtelenül rideg; íme, alig válaszolt! Oh,
hogy megvet az egész világ!…

Aztán összeszedte magát és nagynehezen ennyit mondott:

– Megengedi, hogy önnek egy csekélységet… egy kis emléket… úgy mint
Tamás… (nagyot nyelt s a torka megkottyant) küldjek… A lámpán át… ha meg
nem veti…

Helén boldogan intett fejével és szívdobogva leste a folytatást.
Vitnyédinek azonban éppen elég volt ennyi, szörnyen megijedt a saját
bátorságától s erről a tárgyról dehogy mert volna egy szót is többet
szólani. Az arca égett és a szíve hevesen dobogott… Egész délután az
állami csemete-kertekről beszélgetett Helénnel, aki sóhajtva hallgatta
az erdőkultura magvas tételeit…

Korcsolyázás után a diák hazament, a tükör elé ült és előszedvén a
papírvágó ollót, legszebb hajfürtjét, – titokban már egy hónap óta
nevelte erre a célra, – levágta és zsebébe rejtette. Amikor már egészen
besötétedett és szép Selmecre csöndes havas felhő borult, Vitnyédi
Fiescoként beburkolózott köpenyegébe és elindult rejtelmes útjára. Az
idő kedvezett: sehol egy lélek sem volt. Amikor a lámpát leeresztette,
az ég is kedvezett szándékának s egyszerre sürü havas záport bocsájtott
az utcára. Vitnyédi elhelyezte a hajfürtöt s gyorsan fölhúzta a lámpást,
maga pedig vacogó foggal a sarokról leste a hatást. A hatás tényleg nagy
volt. A lámpa meggyujtotta a fürtöket, aminek következtében az ódon
üvegtáblák széjjelpattantak, az utcára pokoli bűz áradt. Az üveg
csörömpölésére Judex kinyította az ablakokat és méltó haraggal kiabált
rendőr és tüzoltó után. Vitnyédi menekült, de siettében még hallotta,
amint Judex szigoru hangon konstatálta, hogy valaki kutya szőrével tömte
meg a lámpáját, s hogy sikerültebb élcet is látott már életében… A diák
kétségbeesve sompolygott odébb; ily szomoru véget udvariasság még nem
ért. Csak Helén méltányolta törekvését, ő látta a szándék tisztaságát és
a fiatalember meleg érzését. Amikor a házilegények letépték az égő
lámpát, lopva kiment az utcára és összeszedte az elégett fürtök
maradványait. Olyan szaguk volt, mint a füsfaragó cirokseprőjének, de
Helénnek úgy rémlett, mintha rezedaillatot érezne…

A szerencsétlen kisérlet után Vitnyédi egy ideig nem mert mutatkozni.
Sötéten, meghasonolva járt-kelt a világban, készen arra, hogy bármely
pillanatban gyufaoldatot igyék. Amint így komoran, magába vonulva
morzsolta napjait, egy délután a posta levelet hozott neki. Az írás
rövid volt; gyöngyvirágos, rózsaszínü papírlapon ez állott: „Igaz
szívből köszöni az emléket Tusnelda.“ Mellékelve egy hajfürt s egy
csinos kis matric, amilyet iskolás gyerekek szoktak gyüjteni, s amely
egy nyíl által keresztüllőtt szívet ábrázolt. A levélkében, bár rövid
volt, körülbelül benne rejlett Helén egész jelleme. A matric volt a
naivitás, a hajfürt a ragaszkodás, a Tusnelda álnév a poézis.

Vitnyédi nem tudta, mire vélni a levelet. In camera caritatis megmutatta
Hertelendinek, megjegyezvén, hogy ez bizonynyal ama kiméletlen gúny,
amelyet Helén részéről már több ízben volt alkalma tapasztalni.

Hertelendi kacagott.

– Soha ne légy szerelmesebb, mint Helén tebeléd, – mondta. – Mit tegyen
még egyebet? A szívét csak nem teheti postára? Hátha a levélhordó nem
kézbesíti, hanem magának tartja meg?

– Te is csak gúnyolsz, Tamás, – szólt Vitnyédi zordonan. – Az útszéli
ebet nem rugdalják meg úgy, mint engem…

Hertelendit fojtogatta a kacagás. Elmagyarázta barátjának az egész
esetet: mily nagy dolog az, ha egy szép leány valakinek levelet, hát még
hajfürtöt küld, ha megengedi, hogy ez emléktárgyakat viszonozzuk, ha
mindig ott van az ablakban, amikor arrafelé sétálunk, ha pirulva
fordítja félre fejét, amikor azt mondjuk: – Szabad öntől valamit
kérdezni, Helén kisasszony? – s ha végül Tusnelda név alatt érintkezik
velünk. Igen: a Tusnelda szó a legfőbb bizonyíték, az a költészet, a
bizalom, a szerelem!

Vitnyédit, aki mint szeretettel mondogatta: a hangulatok embere volt,
végre is meggyőzték az érvelések. Balsejtelmei elszálltak. Szokása
szerint egyszerre a másik szélsőségbe esett.

– Mit gondolsz, mit tegyek ezután? – kérdezte élénken barátjától. –
Kérjem meg a kezét? Szöktessem meg?

– Természetesen viszonoznod kell a figyelmet, – vélte Hertelendi. – A te
helyedben mindenekelőtt egy szép rózsacsokrot rendelnék.

– Meg fogom venni az egész selmeci kertészetet, – ébredt föl Vitnyédiben
a magyar Gascogne. De rögtön előbújt belőle a takarékosság szelleme és
eszébe juttatta, hogy tél van, a rózsák pedig méregdrágák. – Tönkre
fogok menni, – sóhajtotta, – de nem bánom. Három rózsaszálat fogok venni
Glatznál. De hogy jutassam el?

Hertelendi egy ideig gondolkozott, aztán így szólt:

– Kitünő eszmém van, méltó arra, hogy egy hölgyért epedő lovag
megvalósítsa.

Vitnyédi most már lánggal égett.

– Beszélj: menjek a tűzbe, vagy hozzam le a göncölszekerét? Öljek vagy
raboljak? Menjek az oroszlánketrecbe?

– Az bizonyos, – fejtegette nyugodtan a lakótárs, – hogy postán nem
küldheted ajándékodat. Hordár még úgy se viheti; mind a két út Judexen
át vezet. Tehát elszállítod magad!

Vitnyédi összeborzadt. Ő maga merészkedjék be az oroszlán barlangjába?

– Judex agyon fog verni, föl fog nyársalni s aztán ki fog dobni, –
ellenkezett szerényen.

– Álruhában mégy! – pattantotta ki a nagy eszmét Hertelendi. – Mily
gyönyörü eszme: álruhában, mint a középkori dalnokok… Már van is hozzá
gondolatom: mint drótos tót mégy be. Te úgyis sárosi vagy, az arcod is
tótos, beszélni is tudsz tótul, csak be kell öltöznöd. Zsebedbe teszed a
rózsákat, aztán bekiáltasz a házba: drótozni, fótozni – s ha szerencséd
van, ott lesz az udvaron Helén is. Vagy inkább a lámpással próbálsz
szerencsét?

– Nem, nem, – tiltakozott Vitnyédi, aki még nem felejtkezett meg a
hajfürtök szomoru sorsáról. – Meg fogom kisérelni eszmédet, mert valóban
gyönyörü és szerelmes szívhez illő. A tűzbe ugyan szívesebben mennék
Helénért, de végre is, az igaz érzelem minden áldozatra kész.

Drótostót pillanat alatt akadt, a felvidéken minden második ember
drótostót. Egy pohár pálinkáért az atyafi átengedte gúnyáját. Vitnyédi
szívdobogva szaladt el Glatzhoz, három darab rózsáért s aztán felöltötte
a bocskort, meg a darócujjast.

Félóra mulva már ott járt Judexék háza előtt és vacogó fogakkal
támolygott be az udvarba.

– Drótozni, fótozni! – kiáltotta szomorúan, mialatt a ház vadul forgott
körülötte. A kerítés olyanokat ugrott, mint egy bakkecske, s a méhes
szilaj keringőt járt. Az udvar köveit mintha jobbra-balra rángatták
volna a lába alatt…

Széjjelnézett az udvaron. Helén nem volt ott, helyette Judex sétálgatott
a kert dermedt rózsafácskái között.

– Drótozni, fótozni! – ismételte Vitnyédi még egyszer s kalapját mélyen
szemére húzta.

Judex visszafordult.

– Várjon csak, barátocskám, – szólt jóakaratulag, mert látta, hogy a
szegény tótlegény nagyon didereg, – talán van itt egy pár rossz lábas.
Anna! – kiáltott föl az ambitusra a cselédnek. – Hozzátok le az
összetört tálakat…

Vitnyédi fogai hangosan vacogtak. Mi lesz itt? Csak nem drótoztatnak
vele? Az udvar most már nem forgott vele, hanem repült, repült a
végtelen ürbe, a sötétségbe, a megsemmisülésbe. Úgy reszketett, hogy a
bocskorai csoszogni kezdtek, akárha jégen járna, pedig tapodtat se
mozdult.

– Szegény pernehajder, – esett meg Judex jó szíve, – ülj ide az
istállóba, itt melegebb van, jobban dolgozhatsz. Annyi munkát kapsz,
hogy estig se készülsz el vele. Ne félj, lesz kenyérre.

– Zekujem, – nyögte az akadémikus megtörve.

A fiatalember belépett az ólba; a tehén – Cseróczy postillion d’
amourja, – bizalmas bőgéssel fogadta s kaputjához dörzsölte széles
orrát.

– No én szép csávába kerültem, – konstatálta magában a gavallér és
teljesen megtörve leült a szalmára.

Csakhamar egész halom tört tálat, fazekat, csuprot raktak eléje. Judex
sehogyse akart mellőle tágítani. Őt, mint dolgos embert, minden munka,
így a tótok foldozása is felette érdekelték. Neki kellett hát látni a
szomoru munkának. Vitnyédi sohase hitte volna, hogy a drótozás ily
komoly és előtanulmányokat kivánó munka. Verejtékezve övezte körül a
tálakat és forrasztotta össze a bögréket. Félóráig tartott, míg egy
drótot összebogozott a másikkal s hamar körülhálózta az egész fazekat,
egyszerre zsupsz, a háló kicsúszott a kezéből s ott volt, ahol kezdte… A
diák e percben a csillagászattannál is nehezebb tanulmánynak vallotta a
drótozást… Nyögve és fogcsikorgatva haladt tányérról-tányérra. Végre,
délben a háziúr fölment ebédelni s az ifju földhöz vághatta az egész
pereputtyot. Kiszaladt az udvarra; az emeleti folyosón éppen akkor ment
Helén az ebédlő felé. Tehát legalább némi kárpótlás! A fiatalember
balkezét sokat mondólag szorította szívére, jobbjával pedig a rózsák
után nyúlt… Nyúlt, nyúlt, de semmit se talált zsebében… A tehén kiette
őket a kaputjából… Szégyenében félig elsülyedve támolygott ki a házból,
míg Helén keserü könycseppeket ejtett utána… Ő azért mégis szerette a
drótos tótot.

Látni való, hogy ilyeténképpen Judex méltán félthette a leányait.

– Ezek az átkozott diákok, – mondogatta a család matrónáinak, – vajjon
mit találnak rajtuk a leányok? Isznak, énekelnek, korhelykednek, s
együttvéve nem érnek egy fakovát!

Az asszonyok bólintgattak; ők mindenre bólintottak, amit Judex mondott.

– Ideje volna, hogy rendet csináljak, – szólt később a ház ura s az
asszonyok megint bólintottak, – Valóban ideje, – tette hozzá
meggyőződéssel.

Judex, mint a nyugodt véráramlat képviselője, lassan gondolkodott s csak
félóra mulva szólalt meg ismét.

– Különösen ez a Cseróczy, – jegyezte meg. – Ez elinná a Dárius kincsét
s valamennyi bányavárost. Csak már ezt ne látnám itt az ablakom alatt
ólálkodni. Minden komoly embert elriaszt a háztól. Amióta megint
visszajött az akadémiára, Málika ki van cserélve, nem lehet vele bírni.
Ha ezt egyszer relegálnák, egy új csillárt adnék a templomnak.

A diákok tényleg egymásután üzték tova a legkomolyabb kérőket. Knappe
gyászos távozásának okait ismerjük s meg kell említenünk, a lőcsei
Fabricziuszt és az eperjesi Markusovszkit szintén a diákok riasztották
el. Az ifjak nem dolgoztak a nyers erőszak fegyvereivel, ellenkezőleg,
éppen a nyájasságukkal és udvariasságukkal törték ki ellenfeleik nyakát.
Teszem azt: mit csináltak Markusovszkival? Ez a fiatalember
bányatudományokkal foglalkozott, s az akkoriban tért ölelő
gázvilágításnak volt híve. Cseróczy megismerkedett vele s azt mondta,
hogy kitünő, eddig még kellőképpen nem méltányolt világító testeket
ismer. Egy gyönyörü meleg délutánon elvezette Markusovszkit a bélabányai
rétekre s az ott álló ezerjófüvek köré sétáltatta. Cseróczy hanyagul,
cigarettázva ment a furcsa növények körül, amelyek illó ólaja, amint égő
szivarkájával közelükbe ért, lángra lobbant. Markusovszki, aki
úgylátszik, nem volt elég járatos a botanikában, csodálkozva nézte a
tüneményt.

– Hát ez mi? – kérdezte a diáktól. – Sose láttam ilyet!

A diák csodálkozva nézett rá vissza.

– Ezt nem ismeri? Ugyan ne tréfáljon…

Markusovszki tiltakozott.

– Ha mondom… Sejtelmem sincs róla, hogy mi ég itt?

Az ifju magyarázatba kezdett.

– Ami itt ég, az az ezerjófű. A mint hozzáérek a cigarettával, – és
szivarkájától újra lángra lobbant a fű, – úgy meggyullad, mint egy
gyertya vagy egy petroleumlámpás… Sőt a fénye még kellemesebb is… Az
egész pedig fölötte olcsó, mondhatnám, ingyen van. Képzeljen el egy
gyertyát, amelynek tucatja egy krajcárba kerül…

Markusovszki elképzelte s fantáziája rögtön működni kezdett. Micsoda
üzlet volna ezeket a gyertyákat akár csak krajcárjával eladni, városokat
velük megvilágítani, részvénytársaságot alakítani stb. Itt hever a
vagyon a földön, csak föl kell szedni… Hisz ez a magyar Kalifornia! S
ezek a bolond selmeciek nem tudják, milyen kincs fekszik közöttük… Nem
szólt a diáknak semmit, hanem másnap tíz szekér füvet vásárolt össze s
már látta a gyöpöt aranynyá változni. Szegény flótás! csak így jött rá,
hogy száraz állapotban az érdekes növény legföljebb szépítő víznek
használható… Markusovszki szégyennel távozott, mert akivel Selmecen
összeakadt, mindenki csak azt kérdezte tőle, mikor vezeti be már a
városba az ezerjófű-világítást?

Még hamarabb végeztek a diákok Fabricziuszszal, akit vadászatra
csábítottak. Fabricziusz fösvény természetü volt s amikor a hajtások
véget értek, mindig a legnehezebb nyulat választotta ki magának. A
diákok egyszer egy vízbefult vékonypénzü nyulat találtak a patak
partján. Fölvágták a hasát s kövekkel rakták teli. Természetesen az volt
a legsúlyosabb vad. Fabricziusz a vadászat után mérlegeléseket téve,
szerencsésen ezt a példányt választotta ki, nagy diadallal vitte haza s
fölajánlotta Málikának. A leányban volt annyi humor, hogy másnap
vacsorára egy csomó követ tálalt föl Fabricziusznak, aki sietve és
megsemmisülve hagyta el Selmecet.

Mind e tréfák az egész város tetszését megnyerték, de Judexnek éppen nem
voltak inyére. A kiszemelt tizenkét fiatalemberből hat már
kiselejteződött s Málika még mindig nem választott.

Egy szép estén végre az apa elhatározta, hogy komolyan fog beszélni
leányával. Hogy szavának súlyt és ünnepélyességet adjon, magához kérette
a tiszteletes urat, Institórisz Fülöpöt s akkor vonta kérdőre a leányt.
A kihallgatás fölötte szolemnis volt.

– Édes leányom, – kezdte Institorisz Fülöp uram, jól ápolt kezének ujja
végeit mellén összeérintvén, – atyád és lelki nevelőd, aki a konfirmáció
szentségében részesített, akarnak veled beszélni.

Ünnepélyes szünetet tartott, szemét komoly méltósággal jártatta körül a
szobában s aztán tovább folytatta:

– Komoly és életbevágó, jól megfontolandó kérdésről van szó. Atyádnak, a
keresztény gyülekezet egyik előljáró hű sáfárjának akarata, hogy
magadhoz illő párt keressél. Ez az Írás szerint és helyesen vagyon. Én
plántáltam a te lelkedet az Úr szőlejébe s azért bizalmasan szólok
hozzád: érleld meg immáron elhatározásodat s tekints körül azon
tiszteletreméltó ifjak során, akik atyád bizalmával is dicsekedhetnek s
néked is becsületedre válnak. Mert meg vagyon írva: nem jó egyedül
lenni.

Málika köteles tisztelettel hallgatta a szavakat s aztán válaszolt.

– Hogy tudnék köztük választani, főtisztelendő uram? – szólt hasonló
ünnepélyességgel és biblikus szavakkal. – A testnek, – tanítottak az
iskolában, – az Írás szerint a szem a lámpása.

– Úgy van, – bólintotta Institorisz.

– Azért, ha a te szemed homályos leend, az egész tested is homályos
lészen, mondja tovább az Írás. Ha azért a benned való világosság,
homályosság: a homályosság mennyivel nagyobb lészen? Ám az én szememnek
nem tetszenek azok, akiket atyám választott. Senki nem szolgálhat két
úrnak: mert vagy egyiket gyűlöli, a másikat szereti, vagy az egyikhez
ragaszkodik, a másikat megutálja. Hogy szolgálhatok hát én egyszerre
szememnek, testem lámpásának és atyám akaratának?

– Mindez helyes, gyermekem, – szólt Institorisz, akit meglepett e
bibliai tudomány, – látom, jól megtanultad az Írást. De atyád akarata
összeegyeztethető a te akaratoddal. Nem teremthet a jó fa hitvány
gyümölcsöket, mondja ugyancsak Máté apostol, s így a te gondolatod
egyúttal atyád gondolata is és fordítva. Nem értem hát, miért nem
választasz e derék fiatal emberek sorából? Beszélj, gyermekem.

Málika kissé hátrahajtotta fejét, behunyta szemét és sápadtan, de
elhatározottan mondta:

– Én Cseróczyt szeretem.

Judex egyszerre kiesett a bibliai hangulatból és összecsapta kezét.

– Meg vagy bolondulva? – kiáltott föl. – Ezt a korhelyt? Ezt a
léhaságot? Hiszen már egy házat vehetnék azon, amit zálogok kamatján
rajta kerestem! (– Ime, tehát már az is baj, ha valakit gazdaggá
teszünk.)

Maga Institorisz is álmélkodott, s világi hangot ütött meg.

– De leányom, egy diák! Egy csélcsap! Egy senki fia! Honnét tartson el,
honnét adja meg neked azt a kényelmet, nyugalmat, amelyet édes atyád
házában élveztél?

– Tekintsetek az égi madarakra, mert azok nem vetnek, sem aratnak, sem a
csürbe nem takarnak, – vetette ellen egy csep gúnynyal Málika. – Salamon
minden királyi dicsőségében nem öltözött úgy, mint ezek közül egy,
mondja az Írás… Nemde, tiszteletes uram?

– De a madarak nem isznak reggelig Gerstäkkernél, – tiltakozott a
lelkész. – Ugyancsak Máté mondja, hogy a bölcs ember kősziklán építi
házát. Honnét építsen a korhely?

– Ne itéljetek, hogy ti is ne itéltessetek, – fejezte be Málika.

Judex látta, hogy dogmatikus alapon nem halad a dolog s azért két
kezével az asztalra támaszkodva, mint nagy őse, a soltész, amikor
itéletet mondott ki, így szólt:

– Vége legyen a höbörtnek, gyermekem. Még egyszer mondom: nem akarom
elhatározásodat befolyásolni. Ime tizenkét derék fiatal ember van itt:
válassz köztük. Én nem vagyok az _Ármány és szerelem_ apaalakja,
tisztelem a meggyőződést és az érzelmet. De ha e tizenkettő közül nem
tudsz, recte: nem akarsz választani, úgy nem marad egyéb hátra, minthogy
magam szemeljem ki a legérdemesebbet. Sic volo, sic jubeo.

Málika végigsimított homlokán és lassan fölindulva így szólt:

– Én Cseróczyt szeretem. Mi kifogástok van ellene? Rosszabb a szíve,
mint akárkié? Gonoszabb, mint a tizenkettő? Hogy korhely?… Miért ne
legyen az? Mindenkinek olyan szomoru, csöndes az ifjúsága, mint az
enyém, amely lehetne egy oszlopé, egy butordarabé, de nem egy fiatal
lányé? Ezért rójjátok meg? Akkor itéljétek meg a lombot, mert zöld és a
szívet, mert vér van benne.

Dacosan vetette hátra fejét.

– Ha én akarom, akkor nem lesz korhely, – mondta nyugodtan. – Ha én
szólok neki, akkor erkölcsösebb lesz, mint Markusovszki, Knappe és
Heiligenbluth összevéve. Érzem és tudom, mert a szívem mondja.

Judex nem követte erre a térre.

– Látom, hogy ma nem lehet veled okosan beszélni. Zeit bringt Rath. A
kérdésről módunkban lesz nyugodtabban és emelkedettebb álláspontról
szólani. Idővel be fogod látni, hogy igazam van. Köszönöm főtisztelendő
úr szives támogatását és kérem jövőre is. Béke velünk!

Institorisz még egyszer fölemelte jobb keze mutatóujját és
kenet-baritonon szólalt meg.

– Leányom, gondold meg, hogy atyádnak köszönheted életedet, létedet, s
az Úr után ő az első, akinek felelősséggel tartozol. Isten világosítsa
meg az ő orcáját rajtad! Gondolkozzál ez irányban, leányom.

Málika lámpával kezében kísérte le a papot.

– Főtisztelendő úr, szólt szerényen és szendén, – holnap elküldjük a
karácsonyi csirkéket.

Institorisz szeme fölragyogott. Minden karácsonykor egy tucat csirkét
szokott kapni Judextól.

– Szépek, Málika húgom, szépek? – kérdezte egyszerre világi tenoron,
mert maga is szerette s meg tudta becsülni az ízléses falatokat. –
Vajjon mifélék?

– Van kendermagos és van plymouth.

– Plymouth? – lelkesedett Institorisz, ajkait összecsűcsösítve. –
Plymouth? Gyönyörü!

– De a plymouthból nem küldhetek tisztelendő úrnak… Bizonynyal nem
szereti…

– Én? Ne szeretném? Honnét gondolod Málika? Ez bizonynyal tévedés.

– Mert édesapám a kendermagosokat választotta a tisztelendő úrnak.

Institórisz egy pillanatra megállt a lépcsőn. (Nézze meg az ember a vén
fukarját, – gondolta magában. – Lelkiatyját ilyen aprópénzzel akarja
kifizetni?)

– Azért csak küld a plymouthokat, leányom, – mondta. – Én jobban
szeretem s végre is: én eszem meg őket.

– Értem, – felelt Málika. – Pedig édesatyám tud választani…

– Ugyan hagyd el, – felelte Institórisz kezével legyintve, – a plymouth
csak többet ér, nem? Hogy tudna atyád jót választani? Ő már öreg és
elfogult…

A tisztelendő úr nyugodtan ment haza, de amikor a lakása kapuja elé ért,
megállt és megdörzsölte a homlokát.

– Terringettét, – mondta, mert lassan szeretett gondolkozni, – ez a kis
fruska mintha rám olvasott volna a tyúkokkal. Hiszen, nemcsak a
csirkéket, de a férjet is ő választotta ki…




A bor.

– Cseróczy, – szólt Málika, amikor pár nap mulva az ifjúsági bálon vad
táncban robogtak végig a termen, – ígérjen meg nekem valamit.

– Mindent megígérek, – szólt Cseróczy meggyőződéssel. – Törjem be a
nagytükröt?

– Nem. Ellenkezőleg; arra akarom birni, tegyen le ezekről a rossz
szokásokról. Lássa: az egész világ azt mondja, hogy korhely, csélcsap,
soha semmi se lesz belőle.

– Az nem fáj nekem.

– Nekem fáj. Beszéljünk okosan, Cseróczy, hallgasson rám egyszer. Tegye
meg a kedvemért, hogy ne igyék és ne korhelykedjék.

Cseróczy mosolygott. Málika egy ideig hallgatott, aztán látva, hogy a
diák nem felel, kiegyenesedett és így szólt:

– Nem tűröm, hogy korhelykedjék.

– Az más, – felelte a fiatalember fejét meghajtva. – És miért nem tűri?

A legnagyobb forgatagban táncoltak, a notabilitások páholya előtt.
Málika tudta, hogy mindenki szeme rajta csüng, s ezért nyugodtan,
komolyan nézett Cseróczy szemébe.

– Mert szeretem, nagyon szeretem magát, – suttogta halkan.

Ez a pár szó, amely egyszerűen volt mondva, hogy senki észre ne vegye,
miről van szó, lángba borította a fiatalembert. Málika bájos volt e
percben, amint okossága, nyugodtsága lassan szerelmes tekintetbe olvadt
és arca lassankint biborszínüvé változott. Egy ideig kiállta a
fiatalember tekintetét, aztán mikor a forgatagból kiértek s egy
pillanatra a déli növények eltakarták őket, feje Cseróczy vállára
hanyatlott.

– Ígérem, szentül ígérem, – mondta a fiatalember és gyöngéden magához
szorította a leányt.

Cseróczynak e pillanat óta tehát nem lett volna szabad korhelykednie,
ott kellett hagynia a bort és a víg társaságot. De a bor nem az a barát,
amelyen, ha nincs szükségünk rá, szó nélkül tovább lehet adni. Mert,
Istenem, hányszor az életben volt már nekünk szükségünk ő rá? Ha baj ér,
ha a leány megcsal, ha az élet sivárnak tetszik, ha fiatalságunk meg
akar szökni, ha bizalmunk az emberekben megdől, mindig a bor az, amely
híven kitart mellettünk. Csak annyit kell érte fáradnunk, amennyi
munkába kerül, hogy a poharat a szájunkig vigyük s már ott van
mellettünk, fölfrissíti vérünket, megedzi szívünket. Ezt a hű társat nem
lehet egyszerűen a pokolba kergetni, ez a barátság kötelez. Meg kell
gondolnunk, hányszor éltünk vissza a szívességével, hányszor riasztottuk
föl éjnek idején, hóban, fagyban, rekkenő hőségben, porban, zivatarban,
s volt-e rá eset, hogy cserben hagyott volna? Odaült mellénk és mint a
jó anya, aki minden percben, éjjel-nappal ott van gügyögő gyermeke
mellett, ölébe vett és mesélt, mesélt csodálatos emberekről, káprázatos
vidékekről, kábulatos érzésekről. S mi nyomon követtük az ő sajátos
országába, ahol az utcák aranyból vannak, és az arany sárból, ahol a
gondolatok cikázva, sziporkázva suhannak jobbra-balra, ahol isteni
következetlenség, bűbájos fejetlenség és csillogó haszontalanság
hullámai ringatnak édes álomra. S amikor egy este a ragaszkodó Eckehardt
oda akar mellénk ülni, hogy elbeszélgessen velünk multról meg
jövendőről, ridegen vetjük oda neki:

– Takarodjál, korhely vagy, haszontalan vagy, borissza vagy… Nem kellesz
többé!

– Bántottalak valaha? – kérdi erre szomorúan a bor. – Rád tukmáltam
magamat? Megcsaltalak? Elárultalak? Odaadtam neked mindenemet: erőmet,
tüzemet, bátorságomat, s te most, íme, cserben hagysz?

– Most cserben hagysz? – Igen, Cseróczy tisztán hallotta, amint a bor
szelleme ezt súgta feléje. Legrégibb kenyeres pajtásától kellett
megválnia, suttyomban, baráti kézszorítás nélkül. Hát lehet ez? Amikor a
táncteremből kiment, az ebédlő minden sarkából, minden szemből
rámosolygott az öreg barát. Kiszaladt a friss levegőre, ott se volt
nyugta: a máskor csillogó, színekkel telt éjszaka ma üres és fekete
volt, mint a pincegádor. Milyen más volt azelőtt: jobbra is, balra is
tőle incselkedő szellemek cikáztak el, a fülébe súgtak valamit s
megkápráztatták a szemét; ma olyan szaga volt a levegőnek, mint a sült
töknek. Megint visszament a terembe és a diákok közé ült.

– Hadd szorítsak veled hát utóljára kezet, – dörmögte maga elé s
hatalmas serleget rakott az asztalra. – Búcsúzzunk a bortól.

Belenézett a csillogó folyadékba, a fölületén mosolygott az öreg barát
ábrázata.

– Málikáról fogok mesélni, – dörmögte feléje. – Jer velem, cimbora!

Cseróczy megragadta a poharat és fenékig üritette. Hiszen utoljára
történik ez… Az első poharat követte a második, a harmadik, a tizedik s
a fiatalemberrel forogni kezdett a világ. Szörnyen komoly és kimért
lett: nála ez volt a becsípés biztos jele; arca tiszteletet parancsoló
vonásokba burkolódzott, hangja mélyen és ünnepélyesen csengett,
jóllehet, a feje zúgott, mint az ördögmotola. A szék, amelyen ült,
nagyokat ugrott vele, de ő fölséges gőggel ült rajta, mint a régi
püspökök, amikor háborúba vezették seregeiket. Néha fölemelte kezét,
mint a királyok, amikor megnyitják az országgyűlést…

Amikor Málika arra ment, azonnal tisztában volt a helyzettel, s a torka
összeszorult.

– Judex de genere Melius Amália úrhölgy, – állott föl előtte a
fiatalember, – kitűntet azzal a bizalommal, hogy velem egy táncot
ellejt?

A leánynak először köny szökött a szemébe, azután összeszorította ajkát
és nem válaszolt.

– Úgy, – mondta Cseróczy egy szeptemvir komolyságával és homlokát
összeráncolta, – ön, kisasszony, tehát nem hajlandó, hogy e kegyet velem
szemben gyakorolja. Tudomásul vétetik: tiszteletteljesen és változatlan
indulattal.

Ezzel, mint egy dölyfös grand, ismét leült és olympusi nyugalommal
öntött sót, paprikát és gyufafejeket italába, amelyet egy hörpintésre
eltűntetett a világból…

Málikának ökölbe szorultak az újjai. Szeme a haragtól könybe lábadt, de
aztán összeszedte magát és odalépett a diákok asztalához.

– Cseróczy, – szólt izgatottságával küzködve, – maga megint be van
csipve… Maga… maga el van ázva…

A megtisztelt újra fölállott és szemét az ég felé fordította. Most
körmondatokban szónokolt:

– Mely méltatlan és rút visszavonás tolmácsolta ezt önnek? – szólt
csodálkozva. – Megállapíthatom, hogy a józanság jegyében állok és nem
szolgálok rá e, mindenesetre igen tisztelt oldalról, amelynek
jóindulatát kétségbe nem vonom, de mégis igaztalanul jövő inszinuációra…

Mindezt nyugodtan, a parlamenti rétorok ösmert modorában mondotta el. Ha
józan volt, nem tudott két összetett mondatot egymás mellé állítani. A
diákok kacagtak.

– Ne nevessenek, – szólt Málika kipirulva, – inkább szégyeljék magukat s
vigyék el a barátjukat aludni!

Cseróczy megnyugtató mozdulatot tett.

– Erre semmi szükség sincs. Gyertyaszál nem lehet egyenesebb, kőszikla
biztosabb, mint én. Szólítsam tán föl táncra az öreg Judexet s
bizonyítsam be rajta, mily szabályosan tudok ugrálni is?

– Cseróczy! – felelt Málika most már haragosan, – ha azonnal el nem
takarodik, többet nem beszélek vele. Menjen, – tette hozzá és egyszerre
eszébe jutott az apjával és a tiszteletessel való jelenete s hangja
megcsuklott, ajkai megremegtek. – Menjen… – ismételte halkabban.

A diákok hirtelen elcsöndesedtek, megérezték a leány szaván a rejtett
bánatot és lesütötték szemüket. Málika szeméből könycsep csordult ki.
Cseróczy ránézett s egyszerre lehorgasztotta a fejét.

– Üssön nyakon, Málika, – szólt akadozva, amiből látszott, hogy hirtelen
kijózanodott, – üssön nyakon, ha egy kissé becsül…

A leány nem tette meg neki ezt a szívességet s faképnél hagyta;
szótlanul visszament szüleihez a terembe. Nagyon el volt keseredve, úgy
érezte, hogy a szíve ki akar ugrani a kebléből. Nem sírt, de arca
sápadtsága és ajka rángatódzása elárulta izgatottságát. Ennyire becsüli
hát Cseróczy, ennyit ér adott szava? És csak ennyi hatalma van fölötte?…

A diák egyedül maradva, kétségbeesetten kiabált:

– Hát nincs senki a világon, aki nyakon üt? Üssetek már nyakon, ha
valamire becsültök!

Nem akadt senki. A diák megivott egy óriás kancsó bort.

– Hány embernek tettem meg ezt a szívességet, – panaszkodott
szomorkodva, – s most senki se viszonozza. Gyalázat, hálátlanság! Hej,
pedig de megérdemelném! Azt a jégen kopogóját, de megérdemelném!

Judexék hazamentek. Vitnyédi is kétségbe volt esve.

– Épp ebben a pillanatban akartam Helénnek szólani, – mondta, – s épp
most viszik el.

Ez az „éppen ebben a pillanatban“ már hetek óta tartott. Ha Helénnel
találkozott, mindig föltette magában, hogy érzelmeit leleplezi, de
amikor együtt voltak, folyton halasztgatta a nyilatkozatot, amelynek
visszautasításáról különben szentül volt meggyőződve. Csak azért akart
neki „szólani“, hogy lelkén könnyítsen. Nehogy valaki szemrehányást
tehessen magának. Hiszen az ember dőre, még a lehetetlenben is hisz…
Vitnyédi elszontyolodva vetődött Cseróczy asztalához.

– Barátom, – kiáltott föl Cseróczy, akit az újabb ital megint komolylyá
tett, Vitnyédit megpillantva, – itt az idő, hogy újra nagyot s nemeset
alkossunk! Itt az idő! Átkozott bor, tönkretesz, elpusztít
valamennyiünket. Igen, igen, cimbora. Ime, például mit csinált belőlem?
Szószegő, hitvány frátert, aki méltó a közmegvetésre. Azt bizony. Ez már
szörnyűség s nekünk: a haza reményének ezt tovább tűrnünk nem lehet.
Igazam van-e fiúk?

A diákok egyhangulag igazat adtak neki.

– Fogat fogért: meg kell boszulnunk magunkat, rajta. Megboszulni; e szó
nem menti bűneit; egyszerűen kipusztítjuk a világból a bort, a világ
legnagyobb bűnét. Akkor békesség lészen.

– Ez az emberiség legszebb eszméje, – lelkesedett Vitnyédi. – Csak a
kivitellel nem vagyok tisztában. Le akarod szúrni, mint egy kutyát?

– A kivitel? Egyszerü. A föladat az: a bort kiirtani a földről, akkor
nem lesz módja bennünket romlásba dönteni. Ez csak világos. Ime,
nézzétek, így kell cselekedni!

Hatalmas karjával fölemelte a boros üvegekkel telirakott asztalt,
meglóbálta a levegőben s aztán földhöz csapta. Az ital a padmalyig
fecskendezett, üvegcserepek és asztaldarabok röpültek szét, a lámpa
leszakadt és tüzes esőt borított a teremre. A selmeci polgárok rémülten
menekültek ki a szobából. Vége a a bálnak, következik a verekedés!
Gyorsan haza!

– Utánam! – vezényelte Cseróczy és sipkáját szemére vágva elindult a
hideg éjszakába. – Föl Gerstakkerhez! Boszunk szörnyü lesz! A bor ma meg
fog halni! Igenis, meg fog halni, uraim!

Dalolva vonultak végig a holdvilágos utcákon Gerstakkerhez.

A korcsmáros már aludt; a selmeci csaplárosok egyébként is mintaszerü
emberek voltak. Este hét órakor, ha a polgárság megitta a maga kancsó
étvágycsináló sörét, bezárták az ajtót s lefeküdtek. Ha valakinek éjjel
volt kedve mulatni, az az ablak deszkáin dörömbölt. A korcsmáros
ilyenkor fölkelt, lámpát gyújtott, s megkérdezte, mivel szolgálhat.

– Gerstäkker Ármin, – szólt Cseróczy zordonan, – lilientháli Gerstäkker
Ármin, van önnek kedve egy szép munkához kezet nyújtani?

A korcsmáros illemtudóan emelte meg taplósipkáját.

– Hogyne, Cseróczy uram, – felelte, – állok rendelkezésére.

– Helyes, – folytatta a vezér. – Nos hát, hány hordó bora van a
pincéjében? Tudja pontosan?

– Szót sem érdemel. Van egy tízakós, meg tán két ötakós hordóm, no meg
egy-kettő apró.

– Im, ezek a bűn tartályai, – szólt Cseróczy komoran. – Conburantur ex
sententia. Mit szól hozzá Gerstäkker uram?

– Res convenit inter nos, – felelt Gerstäkker. – Usu venit. Önök
megvásárolják a hordókat?

– Sequitur. Megvásároltatnak. A többi az én dolgom.

Gerstäkker többet nem szólt, hanem egy ódon, óriási tölgyfaszekrényhez
lépett s kinyitotta. Ez volt az ő Wertheim-szekrénye, még pedig
följegyzésre ugyancsak érdemes pénztára. Nem volt abban ugyanis egy
krajcár sem, hanem – egy nagy szobaajtó, telerajzolva kréta-vonásokkal.
Ezt így kell érteni: nappal az ajtó az ivószobát választotta el
Gerstakker lakásától s ha valaki hitelbe ivott, úgy a korcsmáros rája
írta a követelését. Éjjelre azonban, mint jó üzletemberhez illik, el
kellett csukni a főkönyvet s ekkor Gerstakker kiemelte sarkából az ajtót
s a tölgyfaszekrénybe zárta… Egyébként évtizedek hosszu ideje alatt soha
sem esett meg, hogy bárkivel is differenciája lett volna. A diák elment
Selmecről, erdőhivatalnok vagy bányász lett s pontosan fizette a maga
részleteit. Az akadémia becsületébe nyílt ez az ajtó, – mindenki
respektálta. Gerstakker tehát elővette a főkönyvet s bejegyezte a
tartozást.

Most a pincekulcsokra került a sor.

A lakatokat a ház asszony kezeli, a korcsmáros tehát fölkeltette a
feleségét.

Pár perc mulva, rendes fekete ruhájában, főkötővel, övén a kulcsokkal
megjelent Gerstakkerné és a pincébe vezette a társaságot.

Minden simán ment.

Egymásután görgették föl a nagy hordókat, amelyek komoran, ormótlanul
álltak az éjszakában. Miután az anyagi rész el volt intézve, a házaspár
visszavonult. Bor már nincs, hát korcsmáros sem kell.

A diákok most megkezdték a munkát.

Tudni kell, hogy Selmec lejtőn épült, amely a mai vasútállomástól a
városházáig emelkedik. Az ifjúság szépen fölcipelte a hordókat a város
legmagasabb pontjára. Itt Cseróczy még egyszer megragadta a szót és
terjengős vádbeszéd után halálra ítélte a bort, minden gonoszság
kútforrását. A diákok hozzájárultak az itélethez és végrehajtásához
láttak. A hordókat le fogják gördíteni… Amikor az első hordót
meglódították, az eleintén lassan, majd egyre gyorsabban indult neki s
végül lavinaként rohant le a völgybe. Pokoli robaj verte föl az
éjszakát, a hordók nagyokat ugorva, döngve, csattogva futották be
útjukat, némelyik útközben darabokra tört és nagyot pukkanva
locscsantotta szét tartalmát, a másik nekiment egy-egy háznak s magával
sodorta a pihenő padokat, útszéli fákat, a harmadik nyilegyenesen,
magasra porozva a havat, mint az ördög szánkája, vágtatott le a völgybe.
Egy-egy ablak a nagy zajra kinyilott s a békés polgárok megijedve
kiáltottak éjjeli őr után. De a bakter rémülten bújt el, ő meg volt
győződve, hogy a Paradicsom-hegy újra kitört… A hordók viszontagságos
utat futva be, a legmélyebben fekvő Judex-ház előtt állottak meg, az
ódon épület bortengerből emelkedett ki. Még ilyen botrány Selmecen nem
volt!

Amikor már egy bűnös sem akadt a hordók közt, a diákok rebus bene gestis
lementek a Judex-házhoz.

– Gyönyörü munka volt, – mondta Cseróczy megelégedéssel. – Most már
nincs több bor Selmecen! Most már lelkeink megmenekedtek a kárhozattól.
Gloria in excelsis!

Judex az irtózatos zajra fölébredt s kezébe kapva egy ősi alabárdot,
amely nyáron laboda-gyomlálásra szolgált, úgy szaladt ki az utcára; nem
gondolhatott mást, minthogy a csehek újra betörtek Felső-Magyarországba.
Látva a rettenetes pusztulást, egy percre elsápadt s egy ideig nem
jutott szóhoz. Aztán fölébredt benne a takarékos ember, s vedrek után
kiabált, hogy a még megmenthető italt összegyűjtsék.

– Nem, – szólt komoran Cseróczy, – a bűn e fertőjéhez nem szabad emberi
kézzel hozzányúlni. Hadd részegedjék meg tőle a hó, legalább vídám
telünk lesz.

Judex csakhamar átlátta, hogy részegekkel van dolga.

– Önök, tisztelt uraim, – mondotta dühösen, – kötni való bolondok. Bár
már a poklok fenekén láthatnám önöket. Jó éjszakát!

Ezzel összeszedelőzködött s visszafeküdt tornyos ágyába…

A hó lassan fölitta a bort. Maradt ugyan valami az árok szélén, de azzal
nem törődött senki. Mindössze annyi baj volt, hogy amikor reggel a
csorda legelőre vonult, megitta a szeszt s aznap minden tehénnek spicce
volt…

Az ifjúság tehát boldog volt, Málika azonban nem volt megelégedve.
Kisírt szemekkel, kábultan ült egy karosszékben s kétségbeesetten nézett
maga elé. A hajnali világossággal együtt szeme előtt egy tudat kezdett
derengeni, hogy apjának mégis igaza van s ez a Cseróczy rossz,
elvetemült, szívtelen ember.




A szép Meluzina.

Időközben Málikának két újabb kérője akadt: Frundsberg és Petrides.

Frundsberg a Szepességből jött, Petrides Sárosból. Az első szárított
gombákkal és borókával kereskedett és szép vagyonra tett szert, a másik
bányászkötényekből gazdagodott meg. Ez kissé csodálatos előttünk,
újdivatu emberek előtt, akik búzából, papírokból vagy gyapjuból, sőt
regényekből akarunk vagyont szerezni, de alapjában természetes. Mert
búzával és papírokkal minden második ember foglalkozik, de ki gondol
arra, hogy gombákat szárítson és bányászkötényeket csináljon?

Senki; ugyan érdemes is volna, – mondják az emberek.

De szárított gombákra és kötényekre szükség vagyon s az az egy
Frundsberg vagy Petrides az egész országot árasztja el termékeivel.
Ilyenformán tehát szintén meg lehet gazdagodni, ahogy versenytárs
híjában még kormos üvegből vagy sült tökből is meg kell tollasodni.
Frundsberg is, Petrides is a Málika kedvéért jöttek el Selmecre, mind a
kettő komoly, meglett ember volt, mentek az ifjúság hóbortjaitól.

Judex örömmel fogadta őket házában s jó kedve még nagyobb lett, amikor
észrevette, hogy Málika se idegenkedik tőlük.

A leányban forrott a harag. Már hetek óta nem beszélt Cseróczyval,
akinek utolsó csinjét nem tudta elfeledni.

Ám a fiatalembert e rossz bánásmód még úgy se javította meg. Igaz ugyan,
hogy szóbeszéd közben már régebben is megígérte Málikának, hogy az
úgynevezett jobb útra tér, de soha oly szentül, mint ama emlékezetes
estén, amikor a leány okossága, szépsége és szeretete egész melegével
fogta körül. Most, hogy Málika elfordult tőle, köszöntését nem
viszonozta és útját elkerülte, elkeseredésében még vadabb lett, mint
annak előtte.

A leány viszont sértett önérzetében elhatározta, hogy addig nem áll
szóba Cseróczyval, amíg az javulásának világos próbáját nem adja. Bár
nagyon szerette a diákot, azért okos fejecskéjével a jövőt is tisztán
látta: micsoda élet várha rá egy részeges, csélcsap fiatalember oldalán?
Nem jobb-e akkor pártában elhervadni s visszavonulva a világtól,
csöndes, szomoru napokat pergetni le a Judex-házban, amelynek komorsága,
némasága soha oly erővel nem nehezedett le rá, mint most. Cseróczyra ez
természetesen nem hatott. Málika magatartását visszautasításnak vélte s
e fölött való bánatában és dacában egészen a korhelykedésnek adta magát.
Az a fiatalos erő, amely izmos karjaiban, domboru mellkasában lakott,
kikivánkozott s addig nem nyugodott, míg boszúját valamin vagy valakin
ki nem tölthette. Éj-éj után Selmec zajos botrányoknak volt háttere.
Amint a toronyórák éjfelet jeleztek, már hallatszott a helyzet
magaslatára emelkedett Cseróczy hangja, amelyet nyomon követett
összetört ablakok, bezúzott tükrök, földhöz vágott székek és asztalok
fülsiketítő zaja. S ez így ment hajnalig. Asztalosok, üvegesek soha
annyit nem kerestek, mint ebben az időben. Egy sovány tótocska, aki
három hónap előtt egy szál bocskorban meg nyolc tábla üveggel a hátán
jött le Zboróból, már egy kis krumpliföldet vett magának a hodrusi
határban és kuba-szivart szítt… Csak azért is!

Málika életének az volt a legnagyobb martiriuma, hogy mindezt hallania
és látnia kellett. Amikor éjjel kétségbeesve töprengett szobájában,
egyszerre fölcsendült Cseróczy borízü hangja s a vele járó pokoli
macskazene, asztalok és tükrök halálkiáltása. Ha reggel a leány kiment a
piacra, az emberek egyébről se beszéltek, mint a diák legutóbbi éjjeli
garázdálkodásáról és a piacon a főkötős polgárasszonyok álmélkodva,
szörnyűködve csapták össze kezöket. Amikor pedig délben a Judex-család
sétálni ment a bányagrófság előtti, divatos sikátorkorzóra, egy kúszált
haju ifju suhant el mellettük, akit Cseróczynak hívtak. Mögötte nagyokat
nevetve, visítva, füttyentve haladtak Selmec csiszlikjei…

A fiatalember megpróbálta ugyan a jobb utat is és egy este az
engesztelődés jeléül egy pár késői aranyvirágot tett a fali lámpába. De
hiába: a virágok ott hervadtak el a kanóc melegében. E helyett az
ablakpárnán egy csokor begónia bukkant föl. Tüntetőleg néztek az utcára,
ahogy vidéki leányos házaknál szokás: lássa az egész világ, hogy van,
aki ránk gondol. Cseróczyt mód nélkül elkeserítette ez a kellemetlen
válasz. Bizonyosan Frundsberg és Petrides küldték a virágokat, hiszen
állandóan a leány körül voltak és Málika tettetett jókedvvel
beszélgetett el velük. De csak kerüljön valamelyikük a kezeügyébe! –
gondolta a diák. Ám Frundsberg és Petrides szerencsére sokkal bölcsebb
emberek voltak, semhogy ezt a szívességet megcselekedték volna neki.
Messziről kitértek Selmecbánya rosszának az útjából. A fiatalember még
egy szerencsét próbált s a legelőn fölkereste a tehenet. De a jámbor
postásnak nem volt már kolompja.

Cseróczy végre belátta, hogy kifelé áll a szekere rúdja s szíve sértett
hiúságában vadul forrongott. Málika nélkül üresnek tetszett neki az
egész világ, sajátságos gondolkodásának úgy rémlett, mintha egy nagy
pincében járna, ahonnét kiveszett az utolsó csepp bor… Gondolatai ez
időben javarészt a leányhűség fogalma körül forgolódtak s ajkáról ki nem
vesztek az erre vonatkozó összes magyar népdalok. Kriza János
mindenesetre jól járt volna, ha ekkor megismerkedik a selmeci diákkal.
Cseróczy meg volt róla győződve, hogy az egész női nem csapodár, hogy
szerelme rövidebb az egynapos légy életénél s nagy érzelmekre csak a
férfi van hivatva. Igen, például ő tud szeretni. Ha most szembe jönne
vele egy bőszült bika s valaki azt mondaná: „Nos, ha szereted Málikát,
úgy gyűrd le ezt a vadállatot!“ hát szó nélkül nekimenne a bikának.
Képes-e erre egy nő? Nem, mert nincs meg benne a férfi akaratereje,
bátorsága és végtelen szerelme. S e furcsa logika szent tudatában
egyszerre megállapította a férfi és a nő közötti nagy különbséget,
látta, hogy testileg, lelkileg mennyire állnak ezek fölötte amazoknak és
elhatározta, hogy mindennek konzekvenciájaképpen nem fog megalázkodni
Málika előtt, hanem erős lesz és leszámol ifjúsága gyöngeségével. Ha a
leány visszautasítja, jó, ő is dacos lesz, s ha Málika szakítani akar
vele, hát nem fog koldúsként eléje állani és szerelemért könyörögni…
Gombház, ha leszakad, lesz más… Egy ép fiatalembernek nem kell
kétségbeesni, hogy szerelem híjján pusztul el…

Fogta magát és gyors elhatározással elment dr. Blumhoz. Az éppen egy
furcsa belet rakott spirituszba.

– Öreg, – szólt Cseróczy zordonan, – szívességet fogsz nekem tenni.

– Megint párbaj? – kérdezte a doktor és ügyet se vetve vendégére tovább
bíbelődött a preperátummal.

– Nem, – felelt a diák. – A dolog egyszerűbb: foghúzásról van szó.

– Fáj a fogad? – kérdezte a doktor közömbösen. – És ezért vágsz ilyen
siralmas arcot? Ki fogjuk húzni.

– Tulajdonképp a szívem fáj, – nyögte Cseróczy és leült egy székre.

Dr. Blum csodálkozva nézett rá.

– Hallod, – szólt, – ha be vagy csípve, akkor feküdj le, de ne zavard a
rendelési óráimat. A szomszéd szobában találsz egy divánt, az kell
neked, nem foghúzás.

Cseróczy szomorúan rázta meg fejét.

– Doktorkám, – mondotta, – te félreösmersz. Én most teljesen józan
vagyok. A fog és a szív pedig mégis összefüggésben van, bár a medika nem
tud róla.

Nagyot sóhajtott, aztán így folytatta:

– Emlékszel arra az éjszakára, amikor földörömböztünk és te a vizi
fecskendővel közénk lőttél… Óh be szép éjszaka volt…

– Gyönyörü. Mind összetörtétek a bútoraimat meg a sejtszöveteimet.

– Akkor arra kértelek, hogy ültetnél el bennem egy szem topázt, a
karomba vagy a szívem fölé a bordákba… Te ezt nem tetted meg, hanem a
fogamba plombáltad a drágakövet… Emlékszel?

– Hogyne emlékezném. Amikor a ráspolylyal a szájadba nyúltam, úgy
megharaptál, hogy négy hétig éreztem.

– Nos, hát, doktorkám, ezt a fogamat húzd ki.

Dr. Blum a homlokára tette a pápaszemét. Kezdte érteni a dolgot.

– Komolyan kivánod ezt, Cseróczy? – kérdezte nyugodtan s ajkáról eltünt
a rendes gúnyos mosoly.

– Komolyan.

A doktor vállat vont. Már nagyobb őrültségekhez is meg volt szokva.
Tehát rajta. Cseróczy biztatóan tátotta ki hatalmas száját… Egy erős
rántás… A topázos fog kint volt…

– Köszönöm, doktorkám, – rebegte a diák hálásan. – Örökké adósod
maradok.

Az orvos valamit dörmögött.

– Inkább a füledet kellett volna kihúznom, – gondolta magában, de aztán
kezet fogott páciensével és visszatért a csodálatos bélhez. Ez a bél e
pillanatban érdekesebb volt előtte a legbetegebb szívnél…

Cseróczy egy kuvertába tette zápfogát és az utcasarkon megfogta a sánta
hordárt, a diákság totumfacját.

– Szfeno, – szólt hozzá, – ezt a levelet elviszed Judex Málika
kisasszonynak és a saját kezébe adod. Érted?

– Igenis, értem, – ugrott egyet a hordár, – Válasz nem lesz?

– Nem kell válasz. Sőt ajánlom, hogy amint átadtad a boritékot, azonnal
állj odébb, mert nincs kizárva, hogy egy korsó vizet öntenek a fejedre…
Indulj!

Szfeno elsietett.

Amikor már a sarokhoz ért, Cseróczy egyszerre úgy érezte, hogy utána
kellene szaladni s ki kellene venni kezéből a levelet… A szíve dobogott,
a torka összeszorult… Kiáltani akart, de nem tudott…

A hordár eltünt a Judex-házban. Tehát késő!

– Eh! – gondolta magában Cseróczy. – Most legalább túl vagyok rajta!
Vége van!

Céltalanul, rosszkedvüen bolyongott az utcákon, a máskor vidám Selmec
halálosan unalmas volt. A cukrászdában nem volt senki, Márkus, a
tulajdonos ott bóbiskolt a pudli mögött, kezéből kiesett a légycsapó. A
terrasz is üres volt, a szél sárga leveleket kergetett rajta. A diák
éppen be akart fordúlni az ifjúsági körbe, hogy bánatán egy partie
piramidlivel enyhítsen, amikor szeme egyszerre egy plakátra tévedt.
Hosszu piros papiroson ez állott:

  Chevalier-czirkusz.

  A szép Meluzina, akrobatanő
  a világ nyolczadik csodája.

  Továbbá:

  Jörgl ur
  a havasi óriás kretin, 30 rostélyost eszik meg
  egymásután.

  Ezenkivül a fényes műsor, Chevalier ur szabad
  idomitásával.

  !!!Csak néhány napig!!!

Cseróczyt, mint atlétát, ez természetesen érdekelte, főleg Jörgl úr,
mert enni ő is sokat tudott, jóllehet nem szerette volna, ha ezért a
havasi óriás kretin címmel tüntetik ki. Azt ugyan még nem próbálta meg,
hogy harminc rostélyost egy helyben le tudna-e gyűrni, de hivatottságot
érzett magában rá, tehát igen kiváncsi volt, Jörgl úr hogyan oldja meg e
problémát. Fordult egyet és elment a Chevalier-cirkuszba.

Az előadás éppen elkezdődött, a piactéri szellős sátor tele volt
nézőkkel. Először a direktor mutatott be, mérsékelt érdeklődés között,
néhány idomított bolhát. Gyér taps hangzott föl. Most a szép Meluzina
következett, egy hatalmas, hordótermetü hölgy, paszomántos pruszlikban
és lengyel csákóval a fején. Különböző tornászati dolgokat mutatott be:
súlyokat emelt, láncokat szakította szét, végül pedig mellére emelte a
zenekart, amely vígan játszott egy cepperl-polkát… Ez a mutatvány már
nagyobb tetszést aratott s a szép Meluzina kalapnagyságu kacsóival
számos csókot hinthetett széjjel…

Most következett az est clouja: Jörgl úr.

A cirkuszban az izgatottság moraja hallatszott, amikor a jelt adó
csengetyü megszólalt, sőt némelyek az előleges bizalom jeléül tapsolni
is kezdtek.

A havasi óriás kretin kilépett a porondra, s meghajlott. Közel két méter
magas volt, akkora kezekkel, mint egy hordó. Tiroli öltözetet viselt:
rövid bőrnadrágot és tollas vadászkalapot, golyvás nyakát az ing
szabadon hagyta. Olyan volt, mint az osztrák hegyek parasztkamaszai,
csupaszképü, nagyfogu, esetlen és előrehajlott fejü, a szokott tiroli
alakoknál nagyobb kiadásban. A butaság, ha szabad ezt a kifejezést
használnom, sugárzott róla csöndesen, de állandóan vigyorgott s a szeme
bambán meredt ki. Chevalier úr diadalmasan mutatta be a nézőknek:

– Ime, Jörgl úr, a havasi óriás kretin.

A tiroli oly büszkén hajtotta meg magát, mintha azt kiáltották volna ki
róla: Jörgl úr, az Académie Francaise tagja.

– Jörgl úr, – folytatta Chevalier beszédét, – a világ legnagyobb evője s
e téren a rekordot évek óta tartja. Jörgl úr megeszik egyhuzamban hatvan
pár virstlit, vagy hetven szafaládét, avagy huszonöt adag töltött
káposztát, vagy ami a legnehezebb, harminc rostélyost, hozzá
tizenöt-husz kenyérrel. Kivánatra megeszik akár egy egész borjut és
megiszik rá huszonöt liter sört… Amit éppen az urak rendelnek neki, –
tette hozzá diszkrétül mosolyogva.

A csendes fölszólításnak foganata volt. A diákok hamarosan gyüjtést
rendeztek és harminc rostélyosban állapodtak meg.

– Tehát harminc rostélyos, – szólt Chevalier úr méltósággal. – Jörgl, –
fordult a kretinhez németül: – Heut frisst’ dreisich Rosbratl.

A kretin boldogan vigyorgott. Mialatt a legények átszaladtak
Gerstakkerhez a rostélyosért, a direktor még egy megjegyzést tett:

– Jörgl úrral a kontinensen már többen föl akarták venni a harcot, de
minden próbálkozás alapos kudarccal végződött. Meg kell ugyanis
mondanom, hogy aki Jörgl urat legyőzi, az egy nagy aranyérmet kap,
selyemszalagon. Van talán valakinek kedve az urak közül Jörgl úrral
megmérkőzni?

Csend volt, – ugyan ki mert volna ilyen vállalatba bocsájtkozni, – és a
direktor már tovább akart beszélni, mikor egyszerre egy erélyes hang
hallatszott:

– Én fölveszem vele a küzdelmet!

Mindenki fölugrott és kiváncsian nézett a hang irányába. A közbeszóló
Cseróczy volt…

A közönség meg volt lepve. Egyik része azt mondta, hogy a diák
őrültséget követ el, de barátai, akik e téren való képességét ismerték,
zajosan helyeseltek és éljeneztek. Cseróczy az erő nyugalmával nézett
körül a cirkuszban.

– Legyen szerencsém, – szólt a direktor és gyanakodva nézegette a diák
hatalmas testi arányait. Jörgl úr vigyorgott és pillantásra se
érdemesítette vetélytársát; hülyén bámult maga elé és várta a
rostélyosokat.

A cirkuszszolgák ezalatt terített asztalt hoztak a porondra s aztán
föltálalták az első tucat pecsenyét. Jörgl úr mohón startolt és felébe
vágva a húst, gyorsan tömte szájába. Cseróczy sokkal nyugodtabban ment a
harcba. Gondosan megélesítette kését, asztalkendőt kötött a nyakába,
megsózta, megpaprikázta a húst és szabályos részekre vagdalva kezdte
enni. Az első tucat rostélyos a nézők izgatottsága közben gyorsan
elfogyott mind a két versenyzőnél. Jörgl úr sört ivott, azonban
Cseróczy, aki tudta, hogy az árpalé hamar megtölti a gyomrot, karcost
rendelt, amelyet apró kortyokban töltött magába.

A második tucat pecsenye is aránylag gyorsan tűnt el a gyomrokban,
azonban Jörgl úr már lassabban kezdett enni, sőt olykor-olykor pihenőt
is tartott. A közönség most már lélekzetvisszafojtva várta a csatát
eldöntő harmadik tucatot. Látszott, hogy kemény küzdelem lesz.

A szolgák behozták a harmadik részletet.

Az első néhány falat hamar elfogyott, de a negyedik rostélyosnál Jörgl
úr már gyanakodva nézte a diákot. Cseróczy, bár ő is torkig volt,
hidegen viszonozta a kretin tekintetét és megnyalogatta a száját, mintha
most jönne meg az étvágya… A tiroli egy csöppet megborzadt, aztán
összeszedte magát és halálmegvetéssel gyűrte le két rostélyost.

– Harminc, – jegyezte meg Chevalier úr és ő is kissé sápadtan pillantott
a diákra.

Az nagy nyugalommal nyelte le a harmincadik pecsenyét és a
harmincegyedikbe kezdett… Jörgl úron már a fáradtság jelei mutatkoztak,
szája lassan mozgott s a halántékán néhány csepp verejték gyöngyözött.

– Ne hagyd magad, – súgta neki oda a direktor. – Most mutasd meg, hogy
igazi kretin vagy.

A kretinnek, mint a lónak, ha a végső küzdelemben ostor éri, még egyszer
fölcsillant a szeme és utolsó erőmegfeszítéssel fölfalt egy adag húst.
Cseróczy olimpusi flegmával cselekedte meg ugyanezt… A nézők ezalatt a
nagy izgalomban mind fölálltak és úgy buzdították a versenyzőket.

– Előre, Jörgl!

– Ne hagyd magad, Cseróczy! Húzd le!

Amint Jörgl úr halálsápadtan a harmincegyedik rostélyost megette, nem
bírta tovább. Fölállt, révetegen nézett körül, aztán egyszerre mint a
zsák zuhant le a porondra.

A közönség, mintha valami igen örvendetes dolog játszódna le előtte,
látva a kretin elájulását, lelkes éljenzésbe tört ki. Cseróczy a
tapsviharban könnyen fogyasztotta el a harmincegyedik adagot, sőt, hogy
fölényét bebizonyítsa, még egy harminckettediket is bevágott. Mialatt a
sápadt direktor egy lavor vizet öntött legyőzött starjára, a diákok
vállukra kapták Cseróczyt és a zenekar éles tussa mellett hordták körül
az arénában… A havasi óriás kretin tehát le volt győzve, a magyar
nemzeti érzelem fennen loboghatott… Mátyás király a Dunán nem kapott
annyi éljent, mint a selmeci diák, aki harminckét rostélyost tudott
bekebelezni… A közönség örömmámorban úszott, a haza becsülete meg volt
mentve, a magyar Szent György legyőzte a sárkányt.

Amikor Cseróczy diadala helyéről később Gerstakker felé tartott, az est
homályában egy izmos alak ugrott rá és kétszer hatalmasan pofonütötte.
Legalább a fiatalember nyakleveseket érzett. Cseróczy meg volt róla
győződve, hogy ez a kretin boszúja, s éppen viszontszolgálatra készült.
Ám tévedett: aki ráugrott, nem Jörglnek bizonyult, hanem a szép
Meluzinának, s a két pofon két csók volt, amelyet a hírneves akrobata nő
az ifju arcára nyomott. Cseróczy, aki mint mondom, éppen viszonozni
akarta a pofonokat s csak a döntő pillanatban vette észre, hogy
hölgygyel áll szemben, nagyot sóhajtott fájdalmában s aztán udvariasan
megkérdezte, mivel szolgált rá a kegyre?

A szép Meluzina lelkesedve beszélt:

– Uram! Amit ön ma művelt, az a világ legszebb rekordjai közé tartozik.
Bevallom, életemben már sok művészt láttam, egy szlahcic Lembergben öt
nyúzott macskát evett meg s lőporos kantusovkát ivott rá, de a szlahcic
másnap fölfordult s így ez a produkció nem számít, különben is az egyik
macskáról kiderült, hogy csak patkány volt. De ön valóságos harminckét
rostélyost evett meg és eddig sem föl nem fordult, sem pedig nem csalt
patkányok igénybevételével. Ez hőstett! Én önt csodálom s tisztelem,
mert ön, uram, igazi művész!

Cseróczy meghajtotta magát.

– Nagysád, – felelt zavartan, – le vagyok kötelezve. Örvendek, hogy
iparkodásomat méltányolni tudja. Ön nyilván szakértő e téren?

– Óh, én értek hozzá, – jegyezte meg a szép Meluzina, – magam is
szeretem a rostélyost…

– Ha nagysádnak nincs ellenére, – szólt előzékenyen, – talán elmehetnénk
együtt Gerstäkkerhez.

A következő pillanatban Cseróczy úgy érezte, mintha két százfontos
vasrudat akasztottak volna bicepsére: a szép Meluzina a karjába
kapaszkodott. Együtt mentek el Gerstäkkerhez, ahol csakhamar kiderült,
hogy a művésznő nem ok nélkül mondott véleményt a rostélyosevés terén.
Bizony szép néhány adagot vágott be. No, ez nem a legbájosabb nőiesség,
de végre szépség és gyomor még nem zárják ki egymást. Hogy ugyanis
igazságos legyek, meg kell jegyeznem, hogy a Meluzina neve elé tett szép
szó, – vidéki mértékhez – képest, némi igazságot tartalmazott. Bár nem
volt sokkal könnyebb, mint a Szentháromság-szobor és öklei olyanok
voltak, mintha kéz helyett ágyúgolyók lógnának a karja végén, mégis az
erő és egészség rokonszenvessé tette és kackiás arca, amelynek vonásai
olyanok voltak, mintha bárddal faragták volna ki őket, a mérsékeltebb
igényeket joggal kielégíthette. Oroszlánsörényre emlékeztető haja,
pompás fogai voltak s általában minden vonása szabályos volt, csak
fölötte nagy: mintha az ember közelről nézne távcsővel egy formás
fehércselédet.

Cseróczy megsodorta a bajuszát és a szép Meluzina szemébe nézett. Az
akrobata nő visszamosolygott s az asztal alatt úgy megszorította a
fiatalember kezét, hogy annak a karja beléroppant.

Cseróczynak tetszett a mulatság és visszaszorította Meluzina kacsóját,
úgy hogy ujjai mint a sortűz pattogtak. Ez az ismerkedés így folyt egy
ideig s a barátság rohamlépésben nevelődött. Éjféltájt a szép Meluzina
megevett négy nagy almástortát és megivott rá egy pint bort, majd
Cseróczy fölültette a csaposlegényeket az asztalra s fölemelte őket a
levegőbe. Később a szép Meluzina a fogaival kapta meg Cseróczyt és
körülhordozta a teremben, majd a fiatalember cselekedte meg ugyanezt.
Nagyon kedélyes mulatság volt, bár nem éppen ideális alapu, de hol van
az a regényíró, aki a szívek egymáshoz való vonzalmának titkát
megfejthetné? Egyik embernek az tetszik, ha az asszony gyenge violaszál,
a másiknak kedvesebb a tölgyfa.

Innét datálódott kettejük barátsága, amely másnap már szóbeszéd tárgya
volt. Amíg a Chevalier-cirkusz Selmecen működött, Cseróczy mindennap ott
volt a manégeben és tüntetőleg gyönyörködött a szép Meluzinában.
Viszonyuk olyan volt, mintha a jegesmedve és a bölény barátkoznának és
kétségtelen mulatságára szolgált a bányavárosnak. Cseróczy egyszerre
csak azon vette magát észre, hogy Selmecbánya mind csak róluk pletykáz.
Vállat vont s nem törődött vele; ha már Málika haragszik rá, hát legyen
a pohár csordulásig tele… Legalább megmutatja a leányvári boszorkánynak,
hogy nem nehéz női szívre találni! Ime, itt az új gombház, sőt
gombpalota, ha az arányokat figyelembe vesszük.

A szép Meluzina egyébként, legyünk végig őszinték, nem kis mértékben
mulattatta; ha vállára borult, a diák azt hitte, hogy a Paradicsomhegy
esett rája; ha a nő nevetett, az utca népe megállt és ijedten nézett az
ég felé, vajjon nem griffmadár rikolt-e, s ha sírt, a keserves bőgésre
köréje gyűlt Selmecbánya valamennyi ebe s vele együtt bömbölt… Az
akrobatanő t. i. amilyen hatalmas fehércseléd volt, úgy szeretett sírni;
ha a kakas ferdén nézett rá, már elpityeredett és egy vitorlát sírt
tele. A női gyöngeség különben is jelentékeny jellemvonása volt:
szeretett dalolni, még pedig virágokról és pillangókról, szerette a
verseket és olyanokat sóhajtott, hogy két szélmalmot hajthatott volna el
vele. Cseróczy belekábult e sok furcsaságba, s azért nem volt ellenére,
ha a szép Meluzina, mielőtt az előadáson négy vizeshordót emelt föl
lábaival, bánatos mosolyt röpített felé…

Persze a liaison híre hamar elrepült a Judex-házba.

Málika dacosan is vállat vont és nem szólt semmit. De azért a hír
megsebezte dacos szívét. Aznap délután visszavonult a szobájába és órák
hosszat mozdulatlanul ült a nagy karosszékben. Gondolkodni akart, de nem
tudott, agya zsongott, a szemei előtt szürke kárpit huzódott: a
boldogtalanság sötét fátyla. Nemcsak a lelke volt ólomnehéz, minden
tagja fájt, mintha egy hosszu, fáradtságos utat járt volna végig,
amelynek tüskéi, rögei megtépték, megtörték… Lehunyta a szemét és várt,
maga se tudta, hogy mire… Talán arra, hogy álom az egész, gonosz
lidércnyomás, amely egyszerre el fog szállani, s minden újra úgy lesz,
ahogy régen volt? Hátha csak káprázatban él, amely varázsütésre el fog
oszlani, hátha minden hazugság, ami történt, s az igazság az, hogy ő meg
Cseróczy most is, mindörökké úgy szeretik egymást, mint azelőtt? Lehet-e
férfi oly szívtelen, hogy ilyet cselekedjen meg vele s lehet-e a sors
oly irigy, hogy ezt a kis boldogságot is elrabolja tőle?… Az égen
panaszos varjuk károgtak, szavuk azt mondta: „Vége mindennek“… Álom
volt, mikor azt hitte, hogy van valaki, aki szereti, tiszteli, aki
hűséges társa lesz minden földi úton, a valóság pedig az, hogy nincs
senkije, nem szereti senki s szegény fiatal lelke megdermedve vergődik a
havas szürkeségben…

Végisimította hideg homlokát és átment édesapjához.

– Atyám, – szólt Málika halkan, de elhatározottan, – beszélni akarok
veled.

A zálogos látta gyermeke sápadtságán, hogy komoly dologról van szó.
Becsukta a codexet és fölállott.

– Atyám, – folytatta Málika, szemét félig lehunyva és gyorsan lélekezve.
– Beláttam, hogy igazad volt, amikor sorsomról gondoskodni akartál…
Belátom, hogy dőre voltam és meggondolatlanságot akartam cselekedni… De
most már higgadtabb vagyok és komolyabb… Édes atyám bizonyára szívén
viseli az én sorsomat és úgy tesz, ahogy Isten és ember előtt a
leghelyesebb.

Judex komolyan bólintott fejével.

– Én tehát alkalmazkodom akaratához… – folytatta a leány. Egyik kezével
az asztalra támaszkodott, a feje, mint a megserétezett fogolyé,
lehanyatlott. Nem tudott tovább beszélni.

Az apa megsimogatta Málika haját.

– Tudtam, – így szólt kimérten, – hogy az én vérem vagy és nem fogsz
dőreséget elkövetni. Azt is tudtam, hogy jó gyermek vagy, aki belátod,
hogy édesatyád a te sorsodat épp oly szeretettel, épp oly gonddal nézi,
mint az önmagáét. Ezért elvállalom a felelősséget Isten előtt.

Egy kis szünetet tartott, aztán így folytatta.

– Beszéljünk hát komolyan. Házunkhoz ez idő szerint két derék ifju jár
kérőként: Frundsberg és Petrides. Mindakettő egyenlő jeles családból
származik, mindkettőt egyformán becsületes embernek ismerem.
Akármelyiket szívesen fogadom vőmnek és meg vagyok róla győződve, hogy
kipróbált kézbe teszem le gyermekem sorsát. Melyikhez érzesz több
vonzalmat, gyermekem?

Málika zúgó fejjel állott apja előtt.

– Nos, melyiket választod, Málika? – kérdezte Judex még egyszer. –
Petridest avagy Frundsberget?

A leány megbillentette fejét az utóbbi szóra.

– Tehát Frundsberget, – mondotta az apa ünnepélyesen.




A szép Meluzina vége.

Másnap köztudomásu lett a dolog: Judex meghívta régi jóbarátait és
rokonságát a kézfogóra. Az egész város érdeklődött az eljegyzés iránt;
előrelátható volt, hogy a családi ünnep a legfényesebb lesz, amilyen
Selmecen kevés esik tíz esztendőben. Rá volt ez írva a ház utolsó zugára
is: kárpitosok és ácsok érkeztek, akik a szobákat átalakították,
fölcifrázták, sőt az udvaron deszkasátort is építettek, hogy a vidékről
érkező vendégeket mind elhelyezni lehessen. Az esztergomi delizsánc
nap-nap után hordta a málhákat: bársonyokat, szőnyegeket, ajándékokat,
déligyümölcsöt, szalagokat, kössöntyüket, szöveteket, ruhákat s egyéb
cifraságot, amelyre netán még szükség lehetett. Berzencéről négy
erdőlegény vállára vetett póznákon hozott egy óriás vaddisznót, Liptóból
hordóstul érkezett az ostyepka meg a túró, Sárosból a mézeskalács,
Tiszolcról a fenyőpálinka. Csoda volt, hogy az óriási házban mindennek
helyet lehetett találni; pedig az ő kebléből is sok minden fölszínre
került. Az almáriumokból előszedték a híres gölnici, harminc rőf hosszu
damaszt abroszokat, az üvegszekrényből a gyönyörü Brenner-ezüstöt, a
szekrények mélyéből az ünnepi arany főkötőket meg a selyemkendőket, a
pincéből a legmohosabb palackokat, a padlásról a cselédség üvegzöld
libériáit. Fiókos szekrényét kinyitotta a nagyanya is és legféltettebb
kincsei közül egy évszázados lókoponyát szedett elő. Ennek nagy
jelentősége van. Ha az eljegyzés előtt kiszögezik a kapu fölé, elűzi a
gonosz lidérceket, amelyek meg akarják rontani az új frigy boldogságát.

Az a láz, amely az elkövetkezendő ünnepségeket jelentette, természetesen
nem hagyhatta érintetlenül a diákokat sem. De a hatás itt más volt. A
víg társaságra egyszerre csöndes ború szállt alá. Hogy a dolog így
fejlődjék, senki, legkevésbbé Cseróczy hitte volna. Ő meg volt győződve
róla, hogy Málika csak dacol vele, de azért, ha jobban meggondolja a
dolgot, mégis csak megbékél vele. Ebben a várakozásban most egyszerre
rettenetesen megcsalódott, a derült égből lecsapott a mennykő.

A diák éppen Gerstakkernél ült és az akrobatanővel vacsorázott, amikor
Hertelendi sápadtan rontott be. Alig bírt szólani.

– Tudod, mi ujság? – kérdezte lelkendezve Cseróczytól.

– Talán Jörgl úr megint párbajozni akar? – kérdezte a diák.

– Ne tréfálj! – pattant föl mérgesen Hertelendi. – Málika eljegyezte
magát Frundsberggel!

Cseróczy nem akarta elhinni barátja szavait. Mosolygott, mintha tudná,
hogy nála nélkül az ilyesmi nem eshetik meg.

– Ne nevess, szerencsétlen, – ordította már most Hertelendi. – Menj ki
az utcára és kérdezz meg akárkit, mindenki tudja már. És ha éppen
bizonyiték kell, hát itt az eljegyzési kártya.

Egy aranyszegésü kártyalapot dobott az asztalra. A papíroson frissen
nyomott cifra betükkel ez állott: Frundsberg Sámuel, Judex Amália:
jegyesek, Selmec. Cseróczy úgy összerázkódott, hogy a szép Meluzina, aki
ott ült mellette, azt hitte, a villám csapott beléje. Álla leesett,
szeme kidőlt s egy pillanatig oly kétségbeesetten nézett maga elé, mint
mikor matézis-vizsgán több ösmeretlenből álló egyenletet kellett
megfejtenie. A következő percben aztán fölugrott, messzire kirúgta maga
alól a széket, öklével az asztalra csapott s így kiáltott barátnőjére:

– El mellőlem sátán, el! Azonnal el, vagy valami rettenetes fog
történni!

A szép Meluzina ijedten nézett rá.

– De édesem, – mondta selypítve, ahogy akkor beszélt, ha kedveskedni
akart, – de édesem, nem értem a dolgot…

Cseróczy újra az asztalra csapott. Az asztal érezte, hogy e drasztikus
gesztusok ismétlődni fognak s azért szó nélkül kettéhasadt.

– Én értem, – bömbölt Cseróczy, – teljesen értem! Haszontalan, csapni
való gazember vagyok, megértetted? Igenis, az vagyok s nem tűrök
ellentmondást! Az vagyok!

Le akart csapni az asztalra, de miután asztal már nem volt, lábának adta
át a szerepet s olyat dobbantott, hogy Gerstakker ijedten szaladt föl a
pincéből. Attól tartott, hogy végre bekövetkezik az, amitől mindig
rettegett: hogy a szép Meluzina alatt leszakad a padló.

– Köztünk vége mindennek, – kiáltotta oda Cseróczy a művésznőnek, –
menthetetlenül vége! Óh, én hitvány földönfutó! Én gazember, én
himpellér! Van-e gonoszabb ember nálam a föld kerekségén?

A szép Meluzina sírva fakadt; könycseppjei megtöltöttek volna egy vizes
csöbört.

– Elkergeted magadtól a te kis mókuskádat? – kérdezte s a mókuska
egyszerre úgy elkezdett bömbölni, hogy az ablakok belereszkettek s a
padmalyról egy meglazult malterdarab esett le. – Elhagysz, eltaszítasz?…
hűtlenül… igen?… megtudod hasítani e szívet? elűzöd a te kis
prücsködet?…

Cseróczy nem válaszolt. Legjobban szerette volna, ha a szép Meluzina
nekiront s fejbe vágja, ah, micsoda gyönyörűség lett volna, ha most
valaki jól elveri! Soha ember még úgy meg nem érdemelte volna! Most
látta csak, hogy mit követett el, milyen hitvány a jelleme, mennyire nem
érdemelte meg, hogy egy tisztaszívü leány feléje fordítsa a tekintetét.
Örökké hálásnak, alázatosnak kellett volna neki lennie, tenyerén kellett
volna hordania Málikát, s ő e helyett ivott, dorbézolt s egy haszontalan
fehércseléddel adta össze magát. Óh, hogy megvetette magát, hogy útálta
az életét!

Forgott vele a szoba, a tető rá akart szakadni. Fölugrott és föveg,
kabát nélkül rohant ki az utcára. Vakon rohant, amerre lábai vitték.

Csikorgó hideg volt odakint. Ó-Bánya felől metsző szél fújt, de ő nem
érezte. Egy pár diák üdvözölte, nem vette észre. Céltalanul bolyongott
föl s alá az utcákon, lement Hodrusig és vissza, aztán a Leányvárra,
anélkül, hogy tudta volna, mit cselekszik. Nem tudott, nem is akart
gondolkozni, azt érezte, mintha a szíve óriási sziklatömb volna s ott
kalapálna a torkában. A polgárok kitértek az útjából, csak egy kóbor eb,
akár a bánat jelképe, csatlakozott hozzá s kullogott vele. Nyilván épp
oly nyomorúltnak érezte magát, mint Cseróczy s nyomorúságának
osztályosát találta meg benne.

A Leányváron a tűzőr, – egy öreg, értelmes magyar ember, – ráismert
Cseróczyra, s látta, hogy baj van.

A fiatalember haja, bajusza csupa zúzmara volt, a homlokáról verejték
csurgott. Amikor a tűzőr karonfogta, ki akarta magát tépni a kezéből. De
az őr is még erős legény volt, nem engedte a diákot szabadon. Birkózni
kezdtek az éjszakában.

– Mit akarsz? – kérdezte Cseróczy tompán. – Hadd menjek az útamra!

– Nem engedem így el a tekintetes urat, – ellenkezett az őr. – Akinek
ilyen az ábrázata, meg a a ruhája, az nem jóban jár. Tessék bejönni
velem szép szerével a toronyba, vagy elősípolom a legényeket s majd csak
elbánunk a diák úrral!

Cseróczy még egy ideig küzdött, aztán csüggedten eresztette le karját.

– Vigyél hát be, – szólt dörmögve. – Nekem már úgyis mindegy minden…

Bementek a kis szobába.

A diák mozdulatlanul ült és komoran nézett a kemence tüzébe. Az öreg
kétszer is beszédbe próbált vele elegyedni, de nem kapott választ,
hagyta hát kedvére búsúlni… Sejtette, hogy miről van szó, de azt is
tudta, hogy az ilyesmire az idő a legjobb orvosság. Csöndesen rágyújtott
pipájára és visszaemlékezett valami fehércselédre, aki miatt egyszer ő
is le akart ugrani a toronyból. Régen volt, talán már nem is igaz.

Igy ültek egy ideig, aztán az óra nyolcat ütött, harangozni kellett. Az
őr fölkelt a kemence padkájáról.

– Nekem most harangozni muszáj, – szólt pipáját letéve. – Itt marad a
tekintetes úr, vagy bejön a kötelekhez? Ha itt marad, – tette hozzá
nyugodtan, – akkor rázárom az ajtót, nehogy elszökjék.

– Veled megyek, – dörmögött Cseróczy és kitámolygott a szobából.

Lementek a haranglábhoz. A kötelek ott lógtak szépen sorjában, itt a
régi püspöki harangé, amott az estélié, emez pedig az elszállt lelkeké.
A tűzőr ledobta kabátját és munkához akart kezdeni. Mielőtt azonban
belefoghatott volna, Cseróczy megfogta a kezét és kivette belőle a
kötelet.

– Add nekem, – szólt, – jól fog esni a munka.

Meghúzta a kötelet s fönt mély hangján megszólalt az esti harang.
Tömören, keményen és mégis megnyugtatóan röpültek világgá a harang
szavai: békét, nyugalmat hirdetve a városnak. Cseróczynak eszébe jutott
a messze tiszamenti falu, ahol született: a nagyharangnak éppen ilyen
volt a szava s ha vasárnapra megkondult, gyermeki hittel ment
édesanyjával a templomba, az Úr színe elé, akit jónak és öregnek
képzelt, mint egy melegszívü nagyapót. Hogy tudott hozzá imádkozni és
hogyan hitte, hogy szeme állandóan rajta csüng! Amikor kijöttek az
Istenházából s ő titokban megvallotta volt a jóságos atyának, hány
madárfészket rabolt ki s hányszor verte meg a pajtásait, szíve
fölújhódott, ragyogónak látta az egész világot s a gyermekek repeső
boldogságával ment haza. Talán azóta sem volt templomban… Húzta-húzta a
harangot s egyszerre megtalálta azt, amit hiába keresett a Hodruson, a
havas lejtőkön s a néma erdőben: megeredtek a könyei és záporként
patakzottak érdes arcára… Isten tudja, mióta nem sírt, talán soha
életében. Pedig milyen jóleső érzés fölolvasztani a bánatot, kizokogni
azt, ami a szívet nyomja s érezni, hogy az ember, az élet, a boldogság
véges, s egy örökkévaló csak: a szomorúság. A könyek lassan peregnek a
földre s a hány kifakad a szemből, annyival könnyebb lesz a bánat, amely
a lelken rágódik.

– Elég lesz már a harangozásból, tekintetes úr, – szólt a tűzőr. – Hol
lakik a deák úr?

– A Steingrubenben, – felelt Cseróczy, eleresztve a kötelet.

– Le fogom kísérni. Most váltanak föl.

Tényleg éppen jött is a másik őr, átvette a kulcsokat meg a kürtöt. A
diák és a tűzőr lassan elindultak a város felé. Amikor néhány percig
mentek, találkoztak Hertelendivel meg Vitnyédivel, akik Cseróczynak a
vendéglőben hagyott köpönyegjét, kalapját cipelve keresték a diákot.
Jobbról is, balról is rögtön belekapaszkodtak Cseróczyba és vitték
magukkal haza…

Egyikük sem szólt egy szót sem. A hó erősen hullott. Szép Selmec fekete
falai szomorúan tetszettek át a fehér fátyolon.

… Amikor reggel Hertelendi fölébredt, Cseróczy már nem volt ott. Alig
aludt el két bajtársa, fölkelt, fölöltözött és hazatért. Ott levette a
falról vadászfegyverét, tölténytáskáját és zsákját, s azzal elindult az
Érchegységbe. Egy öreg erdőmester barátja már régen hítta a rengetegbe s
most úgy érezte, hogy a magány meg fogja vígasztalni. Az öreg úr a
Szitnya mögött lakott gyönyörü fenyves óriások között, félig elfeledve,
félig maga felejtkezve meg a világról s annak sok bajáról. Cseróczy
gyalog vágott neki a havas végtelenségnek. Az utolsók, akik látták, a
szomszéd falubeli legények voltak, akik a bacsófalvi tavon jégbottal
dobálóztak.




Farsang.

Selmec hangos volt a vígasságtól, az útcákon álarcos, maskarás alakok
tolongtak, a korcsmákban szólt a bányászzenekar, a mulatságok egymást
érték. A Judex-ház is megnyílt a honorációrok számára: hadd mulassa ki
magát még egyszer a menyasszony, úgyis közel az eljegyzés. Ekkor
rendezték a Judexék házában azt a híres álarcos bált, amelyről sokáig
volt szó a városban, sőt a vidéken is s amelyről épp azért részletesen
meg kell emlékeznem.

Miután az őrültségben is van rendszer, a bolond estélynek is magva kell,
hogy legyen. A Judexék mulatsága egy akkori időben fölötte népszerü
középkori bányászünnep volt és ehhez alkalmazkodtak a résztvevők ruhában
és tréfákban. A német bányatörténetek, mint tudjuk, Tacitus óta
meglehetősen egyformák: vezető szerepet játszik benne a bányarém, a zöld
vadász, Perchta istenasszony és a velencei ember, aki a sziklaoldalakban
sasszemével minden szem aranyat fölfedez s azonnal magához is kaparítja,
végül a jó és rossz manók. E vékonyka szálakat történetté csomózni
évszázadok írói kisérlették meg. Nem sikerült: én se próbálok vele
szerencsét. Elég az hozzá, hogy a velencei ember ezúttal is
megkisérlette hogy a bánya kincsét, – ezt a szerepet Málika játszotta, –
elragadja, de a manók nem hagyták magukat s miután pro meg kontra a
rémek, sellők, villik, boszorkányok, tündérek fölvonultak és táncok
alakjában harcokat vívtak, a velencei ember megszégyenülten volt
kénytelen odébb állani s a Selmec város címerében álló két zöld gyík
vídám polkában járta körül a termet. Ebből állott az ünnep.

A fölvonulásban részt vett a diákság is, azonfölül egész Selmecbánya
apraja-nagyja. Menjünk hát el mi is a vendégszerető Judex-házba és
nézzük végig az ünnepséget. Ime, éppen jön is a menet. Elől harsogó
zenekar léptet, sípon és dobon játszva a régi bányászindulót. Utána
haladnak a kardtáncosok, tizenkét fehérruhás bányász, szablyájukat
magasan fejük fölé tartva. Nyomukban ugrál egy csomó manó, zöldek,
fehérek és feketék, hosszu szakállal, nagy potrohhal, kezükben
vesszőkkel, amelyeknek a legenda szerint aranynyá kellene változni.
Utánuk a tél és a nyár allegóriái következtek: amaz prémes sipkában,
kezében zuzmarás fenyőfácska és száncsöngő, ez szalmakalapban,
napernyővel és övében egy csokor rezedával. A tél szerepére Vitnyédit
kérték föl, a nyarat Helén adta. A furcsa párt a jó Perchta asszony
követte, összefogott kötényében a mondabeli ajándékokkal, leányoknak
pántlika meg lentekercsek, fiatalembereknek szivar és bicska. Szomszédja
volt a rejtélyes Saint Germain gróf, a bűvész, selyemfrakkban, zöld
pápaszemmel, nyakába akasztott árusító deszkáján ott hevernek a jövendő
tolmácsai: tükrök, amelyekben következendő időket lehet látni, aztán egy
hatalmas suholy, amely a mátkánk arcképét húzza ki egy dobozból, továbbá
lenmag, amelyet fiatal leány, ha tudni akarja, ki lesz a férje, el ne
mulaszszon megvásárolni; szentelt ostor, amely a boszorkányokat elűzi;
pentagrammok, bűvös kréták s más efféle csodálatos holmi; jelentőségüket
javarészt már csak Magdolna asszony, a nagyanya ismeri. Az öreg asszony
ott halad a bűvész mellett: jobbról is, balról is cifra ruhás apródok
vezetik, harsonával adva jelt, hogy mindenki tisztelettel köszöntse.
Nincs az a bűbáj, amelynek legyőzéséhez a matróna nem értene, ő volt a
család kalendárioma, orvosa és gazdája. Például, ő mindjárt
megmagyarázza a járatlanoknak, hogy kell a lenmagot használni: ha a kis
leány Luca-napján lefekszik, dobja a magot háta mögé s akkor álmában
meglátja a férjét. Tudja azt is, hogy a zöld vadászt úgy kerüli el az
ember, ha leguggol előtte, a leányvári boszorkányt, – az igazit, – pedig
ostorpattogtatás űzi el. De jaj annak, aki jó tündér jelenlétében
pattogtatja korbácsát, a szellem tovaszáll és soha többet föl nem keresi
a házadat. Csak az öreg asszony tudja megérteni Karácsony éjszakáján a
beszélő állatokat, ő tudja a köszvény gyógyszerét, a cserezetlen
birkabőrt alkalmazni, ő ismeri legjobban a sempervivum menykőelhárító
jelentőségét, ő tudja, hogyan kell a boszorkányszögeket megrajzolni, s a
bányászok ünnepén a Borbála-nap jelentőségének, szokásainak ő a
megmondhatója. Hajdan mint klenódium szállt anyáról leányra e sokféle
ismeret, ma már nincs szükség rá, megfejtette őket a tudomány és a
kalendáriomcsinálók. Minden gazdasági zsebnaptár elárulja, hogy
Márton-havában kell a fát ültetni, Jakab rázza meg a gyümölcsöt és
Mihály szedi le, Orbánkor megyünk hegyi legelőre, a tehenek betegsége
ellen pedig többet ér egy ügyes veterinárius, mint a dupla háromszög.

De térjünk vissza a menethez.

Az öreg asszony után következett az erdő szelleme; szakálla mohával van
benőve, csipője gyökérben végződik. Mellette megy a zöld vadász, rémes
mordálylyal, megdermedt jobbkézzel, párja a leányvári boszorkány, míg
utánuk egy csomó csaholó, röfögő, bömbölő európai és afrikai vad halad,
amelyek immár több mint háromszáz esztendeje űzik a szerencsétlen
vadászt. Nem kevesebb borzalmat kelt a víziember, akit Hertelendi
személyesített sok méltósággal. A habok réme csupa moszat és víz volt,
balkezében halat tartott, zsebretett jobbjában pedig teleitatott szivacs
volt, hogy a monda ama kivánságainak, miszerint a vízi király zsebéből
víz csurog, kellőleg megfelelhessen. De nem akarok hosszadalmas lenni,
kikoptam a báli riportokból. Még csak Frundsberget, a boldog vőlegényt
említem meg, aki a velencei embert játszotta, – zöld frakk, csattos cipő
és fehér paróka, – meg Judexet, aki a bányagróf méltóságos szerepében
aratott nagy sikert.

A fölvonulás általános tetszést aratott, csak Frundsberg, a velencei
ember érezte magát kellemetlenül. A víziember ugyanis minden fordulónál
hozzá dörzsölődött, úgy hogy Frundsberg zöld frakkja csupa víz meg
moszat lett. Nem kisebb kellemetlenséget okozott neki egy bakkecske,
amelynek tulajdonképpen a zöld vadászt kellett volna üldöznie, ehelyett
azonban folyton a vőlegényt böködte. Nem nehéz volt kitalálni, hogy ez a
diákság boszúja volt. Frundsberg egy ízben kissé izgatottan meg is kérte
a kecskét, hogy kímélje őt meg tréfáitól, de a kecske zokon vette a
dolgot, a két hátsó lábára állott és az állattan méltó megdöbbenésére
átnyújtotta a névjegyét… Frundsberg most már látta, hogy aknamunka
készül ellene, de nem tehetett ellene semmit. Egész estéje nem volt
egyéb, mint kínszenvedés. Most a bűvész sanzsirozott ki orrából egy
szamárfület, itt egy boszorkány csípett rajta nagyot, majd a bohóc esett
neki és öntötte le liszttel, végül pedig egy óvatatlan pillanatban
melléje tették a suholyt, amely óriási derültség között húzta ki füléből
a gyapotot. (Frundsberg nagyon félt a léghuzamtól s állandóan gyapottal
tömte be a fülét.) Mit tehetett? Megadással viselte sorsát s vígasztalta
a tudat, hogy a legszebb leány mégis az övé.

Még egy szerencsétlen ember akadt a teremben: ez Vitnyédi, a rideg tél
volt. Egész este Helénnel volt együtt s egy szó nem jött a torkára.

– Egy pillanatra se hagynak egyedül, – sóhajtott kétségbeesve, pedig
mindenki látta, hogy szerelmes párt alkotnak és tiszteletteljes
távolságban maradtak tőlük.

Helén elragadó nyár volt, csupa öröm, napfény és melegség. A télnek
tulajdonképp el kellett volna olvadnia, a helyett zordabb volt, mint a
hógörgető január.

Amint így zord arccal járt-kelt s Leander harcaira gondolt, egyszerre
nyakon csípi egy jegesmedve.

– Amice, – szólt a furcsa állat, – gyere csak ide az ebédlőbe.

Vitnyédi követte a medvét, aki hátra tolta álarcát és föltette
pápaszemét. A különös fenevad, amely szemüveget viselt, doktor Blum
volt, az orvos. Leültek egy szögletbe.

– Kedves barátom, – szólt a doktor szigorúan, – neked valami bajod van…
Már az est kezdetétől megfigyellek. Sápadt vagy, majd az arcod kigyúl, a
szemed csillog. A hábitusod nem jót igér, mutasd a nyelvedet.

A diák megrémült, vágtató fantáziája rendes szokása szerint meg volt
róla győződve, hogy meg kell halnia. Messzire kinyújtotta a nyelvét.

– Ahá! – szólt dr. Blum. – Megmondtam… A gyomrodban nincs elég szénsav.
Mindjárt láttam, hogy baj van.

Vitnyédi megtörülgette homlokát.

– Honnét vegyek én szénsavat a gyomromba? – kérdezte ijedten. – A patika
már be van zárva.

Dr. Blum gondolkozott, aztán így szólt:

– Hm… Majd folyékony szénsavval próbálunk szerencsét… Mindenekelőtt ülj
le és meríts erőt, mert két liter folyékony szénsavat kell bevenned.
Nemsokára visszatérek.

Ezzel elment és ott hagyta a fogvacogó diákot. Pár pillanat mulva egy
hatalmas sötétzöld palackkal tért vissza. Vitnyédi félve kémlelte a
flaskó tartalmát, de nem tudta kifürkészni, hogy mi lehet. A sötétzöld
üvegen át csak annyi látszott, hogy a folyékony szénsav erősen habzik…

– Állj föl, – szólt komoran az orvos, – és nyisd ki a szájadat. Vigyázz
jól arra, amit mondok. Addig igyál, míg azt nem mondom: elég. Én, meg
Nádaskai majd tartjuk az üveget, te pedig nyelj, egyfolytában nyelj.

A diák kitátotta száját s a két doktor kezdte önteni belé az italt.
Vitnyédi azt hitte, hogy valami émelyítő históriát fognak beléje
diktálni s most kellemetesen volt meglepve: az ital ugyan kissé keserü
volt, de éppen nem rosszizü. Mentől tovább nyelte, annál jobban esett, a
folyékony szénsavnak ize hasonlított a söréhez… A doktor már régen azt
mondta, hogy: elég, de Vitnyédi még nagyokat szívott az üvegből… Amikor
a végére ért, kellemes szédülést érzett, a szeme csillogott.

– Most gyorsan eredj táncolni, – szólt dr. Blum, – hogy a vérkeringésed
ismét fölélénküljön. Nézd, ott ül Helén, eredj és kérd föl egy táncra…

A jégember a „folyékony szénsav“ hatása alatt kicserélődött: ugrált,
táncolt, kurjantott, sőt szerepe méltóságáról teljesen megfeledkezve,
prémes sapkáját is több izben a földhöz vágta. A jó fiu rémes
gyorsasággal keringett végig Helénnel a termen s a nyelve is megeredt.

– Helén kisasszony, – mondta kissé bizonytalanul, de határozottan, – ha
ön meg is vet és gyülöl, de nem tudom tovább magamba fojtani: én önt
szeretem, nagyon szeretem…

A lány – mit tehetett egyebet – elpirúlt.

– Most pedig üssön nyakon szemtelenségemért, – tette hozzá Vitnyédi,
megijedve a bátorságától.

– De Gáspár, – szólt halkan Helén, – vétettem én valaha önnek?

A diák szembe nézett a leánynyal és gyorsan galoppozva át a termen, még
egyszer megkockáztatta a kérdést:

– Szeret, vagy nem szeret? Öljön meg vagy emeljen föl!

Ebben a pillanatban kellemetlen dolog történt. Vitnyédi megbotlott egy
uszályban, a fizika centrifugális törvényénél fogva, hosszu ívben röpült
végig a termen s a zenekar közé gurult. Szerencsére Helénnek nem történt
baja, a diák a döntő pillanatban lovagiasan eleresztette a kezét. A
vigyázatlan táncost hamar lábrasegítették, neki se tört el semmije, csak
az orra vére indult meg. Dr. Blum, – immár ez estén másodszor – gyorsan
kikurálta… Pár perc mulva a tél ismét ott volt Helénnél.

– Igen, – felelt a kis leány a diáknak a bukás előtt hozzá intézett
kérdésére, mert félt, hogy mint már annyiszor, Vitnyédinek ismét elszáll
a bátorsága, – szeretem magát és hogy többé ne legyen kétsége, hát idő
közben föl is irtam magának egy darab papirosra…

Átadott neki egy cédulát, amelyen komoly betükkel ez állott: „Én, Judex
Helén szeretem magát. Judex Helén, saját kezével…“

A mulatság menetét ez az intermezzo nem zavarta meg.

Éjfélkor újabb alakok jelentek meg a teremben, mindenféle tarka álarcok,
óriások, remeték, harcosok, bolondok, cifra dominós dámák, akik nyílván
előre megfontolt szándékkal mind Frundsbergre vetették szemüket. A
szegény vőlegényjelöltnek keserves küzdelmet kellett vívnia, a hölgyek,
– akiknek föltünő, nagy, csizmás lábuk s gyanusan piros kezük volt, –
mind csak vele akartak táncolni s valósággal elárasztották
kedveskedéseikkel. Frundsbergnek tehát táncolni kellett, miközben
egyre-másra megtörtént, hogy táncosnője megbotlott s vele együtt gurult
végig a termen… Szóval, a vőlegénynek oka volt rá, hogy az esttel
sehogyan se legyen megelégedve, amihez hozzájárult, hogy Málika is olyan
volt hozzá, mint rendesen; közömbös, hallgatag, kedveszegett. Éjfél felé
Hertelendi táncolt a leánynyal.

– Tudja-e, mi újság? – kérdezte tőle a diák.

A lány kérdőleg nézett rá.

– Cseróczy nyomtalanul eltűnt, – mondta Hertelendi komoran.

Málika megijedve fordult feléje.

– Tegnapelőtt még velünk volt és most sehol sem találjuk. Selmecen
sincs, s az utolsók, akik látták, a bacsófalvi legények voltak, fönt a
rengetegben.

Málika nem szólt semmit, csak nagyon sápadt lett és önkéntelenül a kis
nyakláncához kapott, amelynek medaillonjában hordta a fiatalember
arcképét. Aztán tovább forgott a báli levegőben, mialatt feje zúgott s a
szíve vadul lüktetett. Mint az árnyék suhant táncosról-táncosra, hogy
elkábuljon, de muzsikán, aranyfüstön, csillárok fényén át ott lebegett
előtte a sötét havason egy vihartépett, szerencsétlen alakja.

Kilopózott a teremből s átment a kis utcai szobába, amelynek ablakából
annyiszor leste Cseróczy lépteit. Itt nem volt senki, az apró helyiséget
ruhatárrá alakították át. Málika az ablakhoz lépett s fölhúzta a
függönyt. Az utca néma volt, a lámpásokat eloltották, a havas tájra gyér
holdvilág hintette szomoru sugarait.

A sarok felé nézett: a szél búsan lengette a kopár hárs ágait, a másik
végen egy sovány, kóbor kutya didergett, – talán éppen az, amelyik
Cseróczyt éjjeli sétáján elkisérte. A kis leány levette a keblére tűzött
ibolyacsokrot, egy pár szálat kitépett belőle, hosszan, némán
megcsókolta őket s aztán kinyitva az ablakot a lámpásba tette a
virágokat. Mint régen…

Tudta, hogy senki sem fogja őket elvinni, de szíve mégis megkönnyebbült.
A szél megrázta a fákat s a lámpást, amely tagadólag integetett, ócska
vasával, mintha ezt csikorogta volna: „Soha többé, soha többé.“ Málika
összeborzongott, becsukta az ablakot. Félig elalélva ült le az ódon
karosszékbe s ajkáról kúsza, panaszos ima szállott az Úrhoz, hogy védje
meg Cseróczyt a tévelygésektől, a bűnöktől, a kisértetektől, meg a rossz
gondolatoktól és bírja rá a fiatalembert, hogy hóban járva, jól
begombolja a télikabátját…

Amikor elvégezte fohászát, nyugodtabb lett s megint visszatért a
táncterembe. Leült egy sarokba és várt, várt valamire, maga se tudta,
mire. Talán arra, hogy egyszerre kinyilik az ajtó, a diák belép és
táncra kéri… De nem jött más csak Frundsberg és limonádét hozott neki.

A mulatság magas fokra hágott. A fiatalság magával ragadta az öregeket
is, sőt maga Judex is megpróbálkozott egy polonaise-zel. Saint Germain
gróf pokolba dobta csodaszerszámait és egy sellő szeméből próbálta
kiolvasni jövendőjét, az erdő szelleme kigúnyolva a természetrajzot, egy
struccal lejtette a galoppot, a vízi király pedig a világ minden vizét s
vele együtt szívét ajánlotta föl egy szőke bányatündérnek, aki már egész
estén sok kedvességgel kacérkodott vele. A zenekar is átalakult: a
legtöbb muzsikus kidült, helyöket ambiciózus erdésznövendékek foglalták
el és fazékfedőkkel, kereplőkkel, fakanalakkal próbálták helyettesíteni
a trombitásokat. A levegő forró volt, mint a fiatalság vére. Málikának
eszébe jutott az emlékezetes valéta-bál, amikor az ifjúság szellője
ugyanígy kapta meg. Milyen másnak képzelte akkor az életet, mennyivel
szebbnek a jövendőt és milyen mások voltak a gondolatai. Akkor erős és
fiatal volt, míg lelke most megöregedett, megtört és fázott. Egyszerre
vágy szállta meg, hogy még egyszer fiatal és boldog legyen, még egyszer
kivegye részét az ifjúságból, amely megillette.

Körülötte voltak mind a fiúk, arcukba írva az erő, az élet, a gyönyörü
jókedv, csak Cseróczy hiányzott a sorból. De lélekben talán ő is itt
járt a facsillárok alatt és nézte Málikát. A leánynak fejébe szállt a
vér.

– Fiúk, – mondta a körülötte álló diákoknak, – még egyszer mulassuk ki
magunkat. Aztán úgyis vége mindennek és soha többet nem találkozunk!

Nem kellett még egyszer mondania, a következő percben a zenekar már vad
riadót fújt, s aztán izgató, gyors galoppot játszott. Ijesztő
sebességgel rohantak végig a termen: a táncmester kétségbeesve látta
volna a művészet szabályainak kigúnyolását, de aki az erőt és
fiatalságot a formáknál többre becsüli, gyönyörüséggel nézte ezt a vad,
közvetlen és éppen azért szép, magával ragadó táncot. Málika sorra
táncolta végig minden gavallérját; úgy érezte, mintha kiröpülne a
házból, a világból s a hó koronázta hegyek közé szállana.

– Fiúk, rajta… gyorsabban, – tüzelte táncosait. – Ki tudja, mi lesz
holnap?

Nem kellett őket bátorítani: döngött a padló, a vén csillár gyertyái
ijedten lobogtak, a zene alig bírta a kiséretet. Málika arcán látszott,
hogy nem a tánc szelleme, a szíve érzése, hanem a keserűség és a feledés
vágya hajtják. A vendégek lassan oszlani is kezdtek már, de a leány még
egyre táncolt. Csak az akadémikusok bírták, a többi fiatalság kimerülten
nézte a vad hajszát.

– A reggeli! – kiáltotta a teremben Judex. – Elég lesz már,
fiatalemberek!

Az ebédlőben frissen terített asztalon párolgott a kávé meg a bivalytej.
A vendégek átmentek a szomszéd terembe, a tánchelyiségben csak az
akadémikusok meg Málika maradtak és fáradhatatlanul táncoltak tovább.
Már alig bírták lábukat, de azért a világért se hagyták volna abba.

– Nem jön át? – kérdezte a leánytól a velencei emberke, akinek az ügy
sehogy sem tetszett.

– Csak menjen, – nyugtatta meg Málika, – mindjárt ott leszek. Elbúcsúzom
az ifjúságtól, az én szomoru ifjúságomtól… – tette hozzá. – Aztán örökre
a magáé leszek úgyis…

Frundsberg meghajtotta magát, kiment a szobából, de az ajtónál elfogta a
féltékenység s az oleanderek mögül nézte a búcsúzást. Senki sem törődött
vele.

A diákok körülfogták Málikát.

A leány intett a zenekarnak, hogy hallgasson el. A kimerült zenészek
letették agyonhajszolt szerszámaikat. Málika visszasimította homlokán a
haját és így szólt:

– Énekeljetek valamit…

Mély csönd támadt, aztán a diákok kezdetben halkan, majd egyre jobban
belemelegedve kezdtek énekelni.

  Gaudeamus igitur, juvenes dum sumus;
  Post jucundam juventutem, post molestam senectutem
  Nos habetit humus.

Málika hangja is belévegyült az énekbe. Elég éjszakán hallotta ezt a
nótát, betéve ismerte mindenik sorát.

  Ubi sunt, qui ante nos in mundo fuere?
  Vadite ad superos, transite ad inferos!
  Ubi jam, fuere!

– Mi van ezen sírni való? – elmélkedett magában a velencei emberke. –
Mind sírnak… Mégis csak nevetséges…

A kar tovább dalolt:

  Vita nostra brevis est, brevi finietur,
  Venit mors velociter, rapit nos atrociter,
  Nemini parcetur.

– Ezek jól beittak, – jegyezte meg Frundsberg mosolyogva. – Bizonyos,
hogy az élet rövid s a halál nem kegyelmez, de azt Institorisz uram a
szószéken is ki szokta fejtegetni s ilyenkor ezek a fiatal urak inkább
arra kiváncsiak, miféle szép lányok ülnek az első padban…

Az ének tovább zengett:

  Vivat academia, vivant professores,
  Vivat membrum quodlibet, vivant membra quaelibet.
  Semper sint in flore!

Málika abbahagyta az éneket. Feje lehanyatlott mellére, a néma fájdalom
elfojtotta hangját.

– Ha még a diákok sírnak, azt értem, – dörmögött a velencei emberke, –
de Málika még csak latinul sem tud… Furcsa társaság, s mindenesetre
különös viselkedés…

A nóta tovább folyt s Frundsberg egyre idegesebb lett. Amikor az utolsó
strófa következett, lassan odament a daloló csoporthoz. Akár ott se lett
volna, senki se vette figyelembe. Mintha zsolozsmát énekelnének, olyan
áhítattal rebegték a könnyüvérü sorokat:

  Pereat tristitia, pereant osores,
  Pereat diabolus, qui vis antiburschius,
  Atque irrisores!

Lassan halt el az utolsó hang.

– Isten veletek, fiúk! – zokogott Málika. – Isten veletek és gondoljatok
rám… Szerettelek mindnyájatokat…

A fiúk lehajtott fővel álltak előtte. A lány kezet szorított mindegyik
könnyüvérü, de becsületes érzésü gyerekkel s amikor az utolsóra került a
sor, egyszerre hangosan sírva fakadt s ráborúlt a mellette álló diák
vállára.

– Isten áldjon, jó barátok… – rebegte és megcsókolta a fiút. Talán azt
se tudta, hogy kicsoda az illető: a búcsúcsók valamennyiöknek, a
jóbarátoknak, az elszállt ifjúságnak szólott…

A napsugár fénykoszorut vont homloka köré. Frundsberg káprázó szemmel
nézte a búcsúzás e furcsa módját. A vére forrt, fölébredt benne jogainak
tudata, Málikához lépett és a karját nyújtotta.

– A kisasszony látszik, nem tudja, hogy mit cselekszik, – mondta
hidegen. – Ezért nem is veszem komolyan e különös jelenetet.
Kötelességem azonban lépései fölött őrt állani s fölkérem, kövessen édes
apjához. Ő majd elintézi kegyeddel a dolgot.

A leány végignézett rajta, aztán közömbösen nyujtotta neki karját s
átment vele a szomszéd terembe.

Így ért véget az ünnepély.

A vendégek hazamentek s mialatt lépteik csöndesen kopogtak végig a néma
utcákon, fejöket csóválták és így szóltak:

– A leányvári boszorkány… igen ez a második leányvári boszorkány. Hogy
tehet úrileány ilyet?




Hol van Cseróczy?

Reggel Judex maga elé hívta a leányát és így szólt hozzá:

– Torkig vagyok a könnyelmüségeddel. Röviden beszélek: jövő héten
megüljük az eljegyzést, két hétre rá lesz a lakodalom. Legfőbb ideje,
hogy a fejedet bekössék. Törődjön a férjed a hóbortjaiddal, nekem elég
volt.

Málika nem válaszolt. Ő már mindenbe beletörődött. Amióta nem látta
Cseróczyt, szíve elfásúlt s lelke ólmos szürkeségben bolyongott.

Az eljegyzés előkészületei gyorsan haladtak előre. A házat ellepték a
munkások, varrónők, messzi földről jövő rokonok, díszitők, cselédek.
Haladt minden a maga rendes útján. Lássuk, hova lett ezalatt Cseróczy?

A fiatal ember csak pár napig maradt öreg barátjánál, aztán a vándorlás
vágya ébredt föl szívében. Összeszedte cók-mókját és diák módjára
gyalogosan járta be az Érchegységet. Hó borította a hatalmas erdőket, a
befagyott tavakat; köztük a régi fekete tárnák olyanok voltak, mintha
őskori szörnyetegek kiátott szájai lennének s a gyanútlan idegent
lesnék. Néma tél uralkodott a hegyek között, a szelet elzárták a
gránit-bástyák, úgy hogy a tölgyek levelei még azon sárgán lógtak a
komor óriásokon. Fájó szíveknek balzsamos írja ez az éles hegi levegő, a
farkasok bőgése, a fagynak engedő fák és kövek pattogása. Cseróczy
céltalanúl bolyongott köztük. Napközben magasan a völgyek fölött járt,
estére leereszkedett egy-egy falucskába, szalmán aludt, parasztokkal
beszélgetett s azután folytatta kóborlását. A tarka perspektivákban
innét is, onnét is föl-fölbukkant Selmec képe; ilyenkor beljebb vonúlt a
hegyek közé, hogy ne lássa a tarka fedeleket, a fekete tornyokat,
amelyek sajgóvá tették fájó szívét. Így ment végig a hegységeken, amikor
egy nap Vihnye vidékére vetődött.

Cseróczy azt gondolta, hogy a fürdőhely bizonynyal üres lesz s azért
bemerészkedett az apró villák közé. Annál nagyobb volt csodálkozása,
amikor a korcsma épületéből füstöt látott kacskaringózni az ég felé s a
tisztára sepert utak azt hirdették, hogy emberek közelébe juott.
Kiváncsi lett, vajjon ki járhat ilyenkor itt és beljebb került.

Amit látott, tényleg furcsa dolog volt: Vihnyének fürdővendége volt. Nem
fürdővendégei, hanem singularis fürdővendége s miután ez – bár hazai
viszonyok szerint éppen nem ritka, – de a mi szempontunkból bizonyos
tekintetben érdekes, pár szóval meg kell róla emlékeznünk.

A vendég Radákovics, a jól ismert selmeci őshallgató volt. Ott sétált
bundában, prémes sapkával, a zenekar emelvénye előtt s nagy nyugalommal
nézegette a felhők járását. Kövér, jól táplált alak volt, látszott, hogy
munkával nem nagyon erőlteti magát.

Radákovics tudniillik nyaralt, jóllehet, csikorgó tél volt.

Julius elején vetődött Vihnyére s eredetileg szeptember végéig akart
szórakozni. Gazdag bácskai fiu volt, de az apját rendkívül fukar
természetünek ismerték, akinek semmi kedve sem volt, hogy a fia által
összezúzott tükrök s megnyúzott billiárdasztalok árát megfizesse. Téved,
aki azt hiszi, hogy az ifju Radákovicsot ez kizökkentette a rendes
kerékvágásból: ő a türelem embere volt. Hitel tekintetében kitünően
állott, Höllenbach, a korcsmáros ismerte az öreg úr tehermentes földeit,
óriás gulyáit s egyéb ingó meg ingatlanját, minek következtében soha
számlával elő nem állott. Radákovics viszont nem kérte a számlát s nagy
nyugalommal várta, hogy apja végre is kiváltja Vihnyéről. E dualizmusnak
az volt a következménye, hogy amikor a fürdővendégek már mind
hazautaztak, Radákovics zálognak továbbra is Vihnyén maradt és használta
a kúrát… Így múlt el a szeptember, október s december is, a nélkül, hogy
az öreg úr a füle botját megmozdította volna s a különös fürdővendég nem
távozott Vihnyéről.

– Rajtam ki nem fogsz, – gondolta Radákovics nagy nyugalommal és egyre
tovább nyaralt.

Kivüle még egy pincér, meg a korcsmáros időztek a fürdőhelyen, egyéb
személyzetre nem volt szükség. Lustán és nyugodtan éltek, csak olykor
frissült föl vérök, amikor egy farkas vagy medve vetődött az
eszplanádra… Akkor puskát fogtak s lelőtték a hivatlan vendéget.
Egyébként pedig ledöntötték a társadalmi kaszinok köztük álló falait s
egész nap preferance-ot játszottak.

– Radákovics! – kiáltott föl Cseróczy, amikor barátja széles alakját
megpillantotta. – Azt hittem, hogy elvégezted az akadémiát s régen
hazautaztál… Mit keresel e kietlen helyen?

– Nyaralok, pajtás, – szólt, – üdülök, julius elseje óta itt üdülök.
Tizennégy kilót híztam s ha Isten megsegít, husvétra elérem a száz
kilót… Ez a világ legjobb fürdőhelye…

Elmesélte kalandos nyaralása hosszu történetét Cseróczynak, akinek
bánata dacára is hangosan föl kellett nevetnie.

– Remélem, velem tartasz? – tette hozzá elbeszélése végén. – Az élet itt
igen kellemes: majd rendezünk krumplisütést, kirándulásokat, sőt ha
valamivel korábban jössz, még táncmulatságban is lehetett volna részed.
Múlt héten engedtük el a cigánybandát. Hanem e helyett krampampulit
főzhetünk és eljárjuk a kállai kettőst.

– Barátom, elment nekem az afféléktől a kedvem, – intett kezével a diák.
– Két hete kószálok már a hegyek között, céltalanul, kétségbeesve.

– Mi baj, öreg? – dörmögte Radákovics jóindulatuan.

Cseróczy a szívére mutatott.

– Annál inkább maradj hát itt, – erősködött a fürdővendég, – ez a biztos
feledés helye. Nem hiszed? Nos, hallgasd csak. Huzamos itt tartózkodásom
alatt megfeledkeztem a világról, az emberekről s főként összes
hitelezőimről. Egyikre se gondolok és sejtelmem sincs már, kinek
tartozom Selmecen… Gyöngyéletünk lesz, Cseróczy, annyit mondok. Hej,
Höllenbach!

A korcsmáros megjelent s megemelte sipkáját.

– Vihnye klimatikus gyógyfürdő lesz, – mondott Radákovics. – Ime, már a
második vendég is megérkezett.

Höllenbach meghajtotta magát.

– Jó szobát a nemzetes úrnak, – intézkedett az ősnyaraló. – Semmiben
hiány ne legyen!

A korcsmáros fönhangon gondolkozott a szobák felől.

– Az egyesbe beesik a hó, a kettesben denevérek húzták meg magukat, a
hármasnak úgy befagyott ajtaja, ablaka, hogy majd csak a tavaszszal
nyílik ki. A négyes is kellemetlen, éjjel épp ott ordít a farkas. Volna
tehát az ötös: gyönyörü kilátás a hegyekre és jó stand vaddisznókra. Az
ne alterálja, ha reggelre befagy a mosdóban a víz. A szolga majd másikat
hoz… Tetszik ismerni a preferánsz-játékot? – tette hozzá magára is
gondolva.

– Persze, hogy ismeri, – intett Radákovics. – Azért diák. Nagy
szükségünk van ugyanis egy jó harmadikra. Jancsi már nagyon
szemérmetlenül csal… Maradj hát itt, öreg és temetkezz a magányba, az
ösmeretlenségbe, a mindent meggyógyító unalomba.

Cseróczynak megtetszett a terv: fölcsapott…

Bealkonyodott; beljebb kerültek. A korcsmáros szobájában nagy hasábokban
égett a tűz, mellette a krampampuli terjesztett kisérteties fényt. A
helyzet barátságos volt… A korcsmáros négy furcsa alaku mécsest gyújtott
meg, amelyek kisérteties fényt árasztottak. Cseróczy kérdőleg nézett az
alkoholszagu kandeláberekre.

– Kár, hogy annyira el vagyunk zárva a világtól, – mentegetőzött
Höllenbach, – semmi érintkezésünk sincs Selmeccel, az útakat befújta a
hó… Igy hát némely dologban úgy kell segíteni magunkon, ahogy tudunk. A
gyertyánk és petroleumunk például egészen elfogyott s így rummal
világítunk. Kissé költséges, de nagyon szép fény… Poharas mécsbe tesszük
s aztán meggyújtjuk, akár a gázt.

A pincér ezalatt nekilátott a vacsorának. Vaddisznózsírral főzött, cukor
helyett lépesmézet használt s ecetet úgy készített, hogy sót öntött a
borba. Az ételek egyszerüek voltak: medvetalp, nyúlpecsenye, s egyéb
vad. Nem nagy művészettel készült, de miután sokat voltak a szabad
levegőn: az étel jól izlett. Vacsora után megkezdődött a
preferánsz-partie. A játékosoknak kissé elnézőknek kellett lenniök. A
kártyacsomag ugyanis hiányos volt: a zöld királyt egy névjegy
helyettesítette, a piros hetest egy pezsgősvignetta. Sörétbe játszottak,
a nagy téteket golyók helyettesítették. Éjfélig mulattak így. Höllenbach
egy afrikai vadász-expedicióra való munciót nyert össze, aztán kiki
kezébe véve rumos mécsesét és lefeküdt aludni.

Az éjszaka is víg volt: az erdőben bőgtek az állatok, vijogtak a
fölriasztott ragadozómadarak, olykor a kuvik az ablakhoz verődött s
vésztjóslóan rikkantott. A vad hangverseny tetszett Cseróczynak, odaállt
az ablakba s egész éjjel nézte, hogy iramodnak a gyáva nyulak s hogy
indul portyázásra egy-egy róka. Néha hatalmas szélroham támadt s úgy
megrázta a rozoga nyaralót, mint a vércse a fiókfoglyot. A diák bánatos
szívének jól esett ez a rémes éj, amely mintha az egész világot el
akarta volna pusztítani.

Másnap előlről kezdődött a história. Kedélyesen telt el a nap és zajosan
az éjszaka. Harmadnap azonban elemi csapás érte őket, amint javában
preferánszoznak, egyszerre feldől a rumos mécses, a tűz végig szalad az
asztalon s minden tiszteletet félretéve, megemészti a királyokat,
tizeseket, disznókat. Maga Tell Vilmos is odaveszett, nemkülönben
jóbarátai: Stauffacher Werner és Harras Rudolf… Pokoli bűz maradt
utánuk; ez is bizonyítja, hogy a kártyában ördög lakik.

A szórakozásnak ilyenformán vége szakadt, mély sajnálatára
Höllenbachnak, aki épp aznap összes seréteit, sőt patkószögeit is
elvesztette s revanchera nem számíthatott.

Valamivel szomorúbb napok köszöntöttek most be, a társaság dologtalanul
ült egymás mellett, csak olykor akadt egy meggondolatlan róka, amely
munkát adott nekik. Egy este Radákovics unalmában a legvégsőre határozta
el magát, olvasni valót keresett s a szobájában csomó könyvre akadt.
Tankönyvek voltak: római jog, közigazgatás, egyházjog, valami nyaraló
diák feledhette ott. Bizony, ez nem mulatságos dolog, egy sem. De ha
jobb nincs, ez is valami. Szétosztották maguk között s miután sürü
havazás állott be, végigolvasták a nyomtatványok minden betüjét.
Jancsinak jutott a matézis, Radákovicsnak a növénytan, Cseróczynak a
váltójog, míg Höllenbach nem tagadhatta meg korcsmárosi lelkét s őszinte
vonzalommal a vegytant választotta…

Amikor esténkint összeültek, az olvasmányokról folyt a szó, s kiki
előadta a maga tanulmányait. Miután mindegyik átböngészte volt a maga
könyvét, kicserélték a tudomány forrását s most Jancsinak jutott a
vegytan, Radákovicsnak a matézis, Höllenbachnak a váltójog… A magyar
tanulóifjúság szégyenére föl kell jegyeznem, hogy a legszebb előmenetelt
az utóbbi tette: két nap mulva annyira tisztába jött a fogalmakkal, s a
hitel jelentőségével, hogy Radákovicscsal váltót állíttatott ki
tartozásáról…

Miután pedig pokoli unalmukban állandóan a könyveket forgatták,
egyszerre csak azon vették észre magukat, hogy jelesen készültek el az
említett tantárgyakból, miután pedig a Selmeccel való összeköttetés még
egyre szünetelt, sorra vették a többi tankönyvet is, s néhány hét alatt
kitünően készültek el minden tantárgyból a vendéglős is, a pincér is…
Ime, mivé vedlik egy preferansz-partie kártya nélkül s hogyan keletkezik
a tudományosság Magyarországon…

A dolog eddig tehát rendben lett volna, egy nap azonban betoppant
Vitnyédi, aki már napok óta mindenfelé kereste bajtársát. A jó barát nem
nézhette szótlanul az ügyek veszedelmesre fordulását. Amikor látta, hogy
Málika tényleg megmarad elhatározásánál és bajt akar csinálni,
fölszedelőzött s végigkószálta a hegyvidéket. A pragmatikus rendszer
híve volt s ezért a korcsmákat kereste föl.

– Fogyott-e az utóbbi időben sok bor? – kérdezte a gazdától.

Ha a vendéglős tagadólag intett, a diák tovább vágtatott szánkójával,
meg lehetett róla győződve, hogy arra nem járt a barátja… Igy került el
Vihnyéig s miután mindenben rendet akart tartani, itt is beköszöntött a
söntésbe. Éppen meg akarta kérdezni, fogyott-e sok bor, amikor
megpillantotta pajtását.

– Vége a világnak! – kiáltotta minden bevezetés nélkül, amint Cseróczyt
meglátta. – Málika férjhez megy!

A fiu elsápadt, de nem válaszolt.

– Azonnal gyere be Selmecre, ha jót akarsz, – lenkedezett tovább a véres
kard körülhordozója, – ennek nem szabad megtörténnie! Egy-kettő, vedd a
bundádat!

Cseróczy vállat vont.

– Málika üzeni ezt? – kérdezte nyugodtan.

– Micsoda beszéd! – csapott az asztalra Vitnyédi. – Minek ezt kérdezni?
Ez nem tartozik a tárgyhoz. Szeretitek egymást s bolond fejjel
széjjelválnátok! Esküszöm, hogy egész életemben nem láttam ilyesmit!
Esküszöm, hogy nem láttam! Kérlek, ne taníts meg az ellenkezőre! Vedd
már a kabátodat és hagyd itt ezt a korhelyt!

– Az a leány, aki szeret, nem igéri oda másnak a kezét.

– Mit értesz te a nőkhöz? – pattant föl Vitnyédi, – én öregebb vagyok,
tudok is hozzájuk valamit! no! Mégis azt mondom: rögtön gyere!

– Én megpróbáltam kiengesztelni, – szólt Cseróczy hidegen, – nem
sikerült. Elvágta az érintkezés minden szálát: nem felelt leveleimre s
még akkor se adott hírt, amikor az ajándékait visszaküldtem. Én is
büszke vagyok, érted?

– Barátom, csak annyit mondok – heveskedett a jóbarát, – hogy abból az
esküvőből, Frundsberggel, a második havasi kretinnel, nem lesz és nem
lehet semmi. Én magam fogok az oltárhoz rohanni és völegény meg
menyasszony közé vetem magamat. Majd meglátjátok!

– Ezt bolondul fogod cselekedni. Ha Málika egy csöppet szívlelne, csak
egy szemernyi jelet kellett volna adnia. Most már hiába… Eh, hagyjuk ezt
– intett rosszkedvüen.

– Málika is dacos. Soha ilyen bolond komédiát. Nem foglalkozom nőkkel, –
tette hozzá Vitnyédi, szokás szerint egyszerre megfeledkezve előbb
mondott szavairól, – megvetem az asszonyi dolgokat, nem is igen konyítok
hozzájuk, de ami sok, az sok. Gyere velem és ne bolondozz. Ma este lesz
az eljegyzés.

– Ma este? – rezzent meg Cseróczy.

Szívét végtelen keserűség öntötte el. Egyszerre teljes közvetlenséggel
jelent meg előtte Málika alakja: szép, okos arca, finom vonásai,
amelyeken, mint a hattyu tollán végigperrenő vízcsepp szaladt le egy
könycsepp, puha fehér keze, amelylyel, néhanap végig-végig simogatta a
diák kúsza üstökét. S mindez elvész a téli ködben visszavonhatatlanul,
reménytelenül…

– Megyek, veled megyek! – kiáltotta egyszerre, mintha félne, hogy egy
perc alatt minden semmivé lesz. – Induljunk, azonnal induljunk!

– Csakhogy eszedre tértél, – dörmögött Vitnyédi. – Ezt elébb is
beláthattad volna. Van podgyászod?

– Semmim sincs, – felelt Cseróczy türelmetlenül. – Minek akarsz
tartóztatni? Nem érted, hogy rögtön indulnunk kell? A podgyászom a
kezemben van. Menjünk!

Téli délután volt; a hegyekről már leszállt a sötétség. Cseróczy magára
kapta köpönyegét és a szánkóhoz indult. Itt azonban meglepetés várta. A
lovak előtt állott Radákovics, kezében egy nagy üveg törkölylyel és
jószívüen mosolygott.

– Szegény párák, – sajnálkozott rajtok, – meg vannak gémberedve. Egy kis
pálinkás kenyeret adtam nekik… Hát ti hová akartok menni? – fordult
barátaihoz.

– Selmecre, még pedig rögtön! – türelmetlenkedett Cseróczy.

– Nem oda Buda! – kiáltotta Radákovics. – Az én vendégeim nem állhatnak
csak úgy tovább. Vitnyédi még le sem ült és már menni akar, hogy elvigye
az álmomat? Nix dájcs!

– Ne bolondozz, öreg, – szólt a fiatalember.

– Nagy dologról van szó.

– Ugyan eredj! – nevetett Radákovics. – Talán beszakadt Selmec? A vén
Krestyánszky, az uzsorások ősapja is odaveszett? Akkor még magam is
bemennék.

– Másról van szó, pajtás. Engedj utunkra, pillanatig se vesztegelhetünk.

– Akkor éppen nem engedlek – ellenkezett a fürdővendég. – Meg kell inni
a Szent János áldását, ezt a közjog is előírja.

Azzal pedig, hogy a dolgában egész biztos legyen, gyorsan kivette
bicskáját és elvágta a két ló istrángját.

Vitnyédi fölordított.

– A romlásba döntesz, boldogtalan! Málika eljegyzése lesz ma! Oh, te
javíthatatlan korhely, mit tettél?

A vihnyei remete kezdte érteni a dolgot… Cseróczy szereti a leányt,
máshoz akarják kényszeríteni, ma este lesz a kézfogó és ő
megakadályozta, hogy bajtársai idején ott lehessenek… Teringettét!
Gyorsan másik istrángot!

Nem volt másik hám s így egyéb segítség után kellet nézni. Fölvetették
az egész házat, de szíj nem volt sehol; végre is úgy segítettek a bajon,
hogy levágták a csillár zsinórját, a csöngetyük szalagpántjait s a
hózentrágereiket. Nagy nehezen mégis csak befogták a lovakat s
elindultak.

A Vihnyén maradottak illő módon búcsúztak vendégeiktől. Radákovics
elsütötte a pisztolyait, Höllenbach pedig régi lakodalmi szokás szerint
utánuk öntött egy veder bort; így indulnak el a felvidéken a kézfogóra…
A szánkó eltűnt az alkonyatban.

Amikor a toronyőr tizenegy órát jelzett, a diákok befordultak Selmec
első utcájába. A két lóról szakadt a hab, amikor Vitnyédi megállította
őket térdre estek s nem bírtak fölkelni.

Cseróczy leugrott a bakról.

– Megvolt az eljegyzés? – kérdezte elfuló hangon, azt se tudva, kihez
beszél. – Hogy meg volt-e az eljegyzés, kérdeztem! – kiáltotta
nyomatékosabban.

A rendőrök eleintén bámultak, aztán vihogni kezdtek.

– Mit röhögtök?! – kiáltott az akadémikus. – Beszéljetek, ha jót
akartok! Meg volt-e már az eljegyzés?!

Senkise válaszolt; látva kipirult arcát, az emberek elhallgattak s
tanácsosabbnak látták valamivel odébb vonulni. Ebben a percben
Frundsberg jelent meg a kapuban. Nagyon föl volt izgatva, szeme kidőlt,
szakálla remegett.

– Hol van Málika és mi történt?! – ugrott eléje rosszat sejtve Cseróczy.
– Valami baja történt? beszéljen!

Frundsberg bárgyu ijedtséggel nézett rá, aztán dadogva válaszolt:

– Málika? Nem tudom. Megszökött… vagy eltünt… nincs itt… nem tudom…

– Hová lett?! – ragadta meg a fiatalember torkánál a vőlegényt. – Önt
teszem felelőssé, hová lett?! Mondja, mit csináltak Málikával?!…

Frundsberg végre összeszedte magát.

– Hagyjon engem az úr békében! – kiáltotta. – Ez hallatlan injuria, amit
velem tettek! Mi vagyok én, ki vagyok én, hogy így rám törjenek?! Az a
kisasszony, ha éppen tudni akarja, egy fiatalemberrel megszökött. Itt a
levele, amit nekem hátra hagyott. Azt írja benne, hogy reggelre majd
mindent megtudok! Tessék elolvasni, tisztelt úr!

Kipirult és a magas vékony hangja fisztulába csapott át. Pillanat alatt
megvénült, megráncosodott és ha lehet, még csúnyább lett.

– Reggelre! reggelre! – kacagott reszkető hangon. – És én talán aztán
vegyem el! Nem rossz! Én, aki egész életemben becsületes és tisztességes
ember voltam! Hát hol fogja tölteni a kisasszony az éjszakát?! Nem
mondaná ezt meg, tisztelt úr?

Cseróczy mintha lázban hallotta volna e szavakat. Eleintén elkábult,
aztán kiverte a hideg verejték s amikor Frundsberg mondata végére ért, a
fiatalember fölordított, vércseként lecsapott a vőlegényre, a hóba
tiporta s irgalmatlanul elpáholta. A rendőrök és cselédek alig tudták az
akadémikus körméből kiszabadítani Frundsberget, aki krákogva, prüszkölve
köpködte a havat és folyton ezt az egy szót kiabálta: – Mordio! Mordio!

Körülöttük ezalatt összecsődült az egész város, az emberek föl voltak
izgatva, hadonászva kiabáltak és javarészt Frundsbergnek fogták pártját.

– Igazat beszélt… Mi is láttuk a levelet… Hallatlan, hogy így bánnak
becsületes polgárokkal… Meg kell verni a diákokat, ki kell űzni a
magyarokat… – ezek a szavak hallatszottak ki az egyre fokozódó morajból.
Itt-ott már egy-egy fütykös is fölemelkedett.

– Hozzám ne nyúljon, akinek kedves az élete! – bömbölte Cseróczy. – Ki
merészeli meggyanúsítani Málikát? Beszéljen, ha bátorsága van! Tessék
felelni, majd számolok vele!

Egy pillanatra csönd lett, aztán látszott, hogy valaki hátulról
széjjellöki az embereket és utat csinál magának. Mindenki arra fordult.
Egy hórihorgas alak törtetett előre. A hosszu Sepi volt; egyik kezében
fütykös, a másikban félelmetes papucsa. Hosszu szája vigyorgott;
szemtelenül nézett a két diákra. Egészen hozzájuk ment és így szólt:

– Nohát, én láttam a kisasszonyt, ezelőtt másfél órával. Ha az urak oly
rettenetesen kiváncsiak, tudják meg: Hertelendi úr lakására ment. Ez az
igazság!

Cseróczy egy lökéssel a hóba terítette. Még ilyen vadnak és erősnek nem
érezte magát. Az izmos péklegény, mint a pléhkatona görbült meg kezében,
de ha ötször olyan erős lett volna, akkor is pozdorjává kellett volna
törnie. Sepi messzire elvágódott a hóban s fektében védelmezve emelte
föl a kezét. De Cseróczy nem ütött feléje.

– Állj föl! – ordított rá. – Csak állj föl, himpellér és védjed magadat,
ahogy tudod. Ki a fütykössel! Urral van dolgod!

Sepi egy pillantás alatt fölkelt és fütykösével nekiszaladt a diáknak. A
bot nagyot puffant Cseróczy fején. Kemény koponya volt, nem érezte meg,
csak a süvege hullott a hóba. Most ő következett. Két kezével megkapta a
legény torkát s pillanat alatt megint a hóba lökte. A hosszu Sepi, mint
a lisztes zsák, puffant a földre.

– Csak állj föl! – ordította vadul a diák. – Csak állj föl!

De Sepinek elég volt a két zuhanás. Fölugrott ugyan, de nem támadott
többet, hanem vinyogva menekült el. Amikor már ötven lépére volt,
megállt, megtörölte az ábrázatát és gúnyosan ordított Cseróczy felé.

– Azért a kisasszony mégis a Hertelendi úr szeretője. Én láttam! ezt nem
lehet pofonnal elintézni. Alászolgája!

A két diák rémülten, eltorzult arccal bámult egymásra. A polgárok
zajongani kezdtek.

– Az egész városra szégyent hoznak… Mindenkit megtámadnak… Ezt nem
tűrjük! – elégedetlenkedtek. – Menjünk a tanári karhoz!

– Hallgassatok! – ordította Cseróczy. – Csőcselék vagytok!
megértettétek?! Fogjátok be a szájatokat!

Fekete szeme félelmesen forgott. Mintha ólomgolyó ugrálna körül a
fejeken – mindenki egy csöppet megbiccentette koponyáját a diák
pillantása alatt.

– Aki egy rossz szót szól, azt elpáholom, – tette hozzá vadul Cseróczy
és senki sem mert neki ellentmondani. Az emberek meghuzták magukat, mint
az elvert öleb. A diák egy ideig várt, hogy talán valaki még szól egyet,
de rémes csönd maradt, senkinek se volt kedve az akadémikussal kikötni.

Cseróczy lassan megindult Vitnyédivel Herteleni lakása felé.

A nép sokáig maradt csomóban és föllélekezve, hogy Cseróczy alakja
eltünt, megbeszélték a történteket. Elhatározták, hogy nem türik tovább
a zsarnokságot, s ha nem kapnak jogorvoslást a tanári kartól vagy a
rendőrségtől, a miniszterhez fordulnak, hogy vessen véget e szörnyü
selmeci állapotoknak.




Az eljegyzés.

Hadd mondjam el az előbbi csattanó előzményeit. Térjünk tehát vissza
néhány nappal.

Málika fásultan, csüggedten várta az eljegyzést. Feje tele volt bús
gondolatokkal. Cseróczy nem jött vissza: Cseróczy szívtelen, rossz,
hűtlen ember! Ha csak valami fűzné hozzá, megérezné, hogy vissza kell
térnie, bocsánatot kell kérni és mindent jóvá tenni. De nem jött, nem
jön, talán végigkószálja az ország valamennyi korcsmáját, talán utána
szaladt a szép Meluzinának és tovább éli vele csunya világát… Talán már
azt se tudja, ki az a Judex Málika, akinek egykor örök hűséget igért. S
ebben talán igaza is van, hiszen az egykori Judex Málika eltünt: aki itt
a karosszékben szomorkodik, az egy másik nő, egy elcsüggedt, kifáradt,
megvénült leány, akinek már nincs az életben semmi öröme, semmi vígasza,
akinek csak egy vágya van: felejteni, mindent felejteni… Avagy talán
megalázkodjék, utána üzenjen – ő, akit úgy megbántott, akinek kérő
szavára korhelykedésekkel válaszolt?… Nem, soha: ő is megmutatja, hogy
büszke tud lenni, ha mindjárt ketté is hasad a szíve. Nem is szereti őt
Cseróczy, ha térden állva nem jön bocsánatot kérni s nem érdemeli meg
azt a szeretetet, amely szívében iránta lobogott s még most is ég a hamu
alatt…

De a diák nem jött. S az eljegyzés napja egy reggelen tényleg
fölvirradt. Milyen szép ünnepség volt ez és mégis mily szomoru! A tarka
színeket mintha az ősz dere csípte volna meg.

A Judex-ház tehát egy napon újra vendégeket látott: az eljegyzésre
eljött az egész presbytérium, valamennyi céh küldötte, a tanács, sőt a
rendőrség és a tűzoltóság is. Ünnepi dísz várta a vendégeket; az ódon
tornyon zászló lengett, a vaskosaras ablakból virágfüzérek és szőnyegek
lógta le. A kapuban állott Judex, a polgárt ékesítő egyszerü fekete
kabátban, kibontott inggallérral, hajadon fővel, ahogy egykoron a
jobbágy fogadta várurát. Fönt az emeleten a ház asszonya várakozott – ő
már brokátban, arany főkötőben, nehéz bársonyban és csipkében, régi
Brenner-klenódiumokkal – és kenyeret meg sót kínált az érkezőknek. A
barátság és bizalom jele ez. Köröskörül asztalokon, padokon, székeken
kirakva a ház minden ékessége: régi selymek, ezüstök, jelvények,
zászlók, kardok, kalapácsok, közepén Mária Terézia adományozó-levele. A
háttérben temérdek cseléd, mind fehérbe öltözve, homlokukon fejkendővel,
övükben kulcscsal, tollseprővel, fakanállal, a helyes gazdálkodás
szimbólumaival.

Estére harangoztak, amikor mindenki elhelyezkedett s német szokás
szerint végre a vőlegény is a házba lépett. A kapunál álló Judex karon
fogta s végigvezette a ház valamennyi szobáján, udvarán, sőt még
istállóin is, ahova Frundsberg cselédsége ősi szokás szerint már
előzetesen egy fölpántlikázott borjut állított. Elvégezvén útjukat,
amely annak bizonyságául szolgált, hogy a házban minden rendes és jó
módra valló. Frundsberg átadta a maga ajándékát: egy szép aranyművü
nyakláncot, amelyet Málika egy szál rozmaringgal viszonozott.

Most átmentek a főterembe, ahol ünnepélyes csöndben, kört alkotva,
álltak a vendégek. Frundsberget négy ifju leány vezette, a szoba
közepére, Málikát négy bányász. Az urak és hölgyek most szemügyre vették
az ifju párt és helybenhagyólag bólintottak. A vőlegény ugyan nem volt
valami híres legény, de a férjnél nem is ezt kell megkivánni. Annak
legyen jó esze, jó szíve és jó karja, a ház díszét az asszony adja meg.
Már pedig ez a rózsabimbó gyönyörü lesz, ha kelyhe kinyílik. Sápadtsága
dacára Málika bájos volt e percben. Régi, rókatorku német ruha volt
rajta, barna selyemből, telirakva színes gyöngygyel; a fején
kócsag-bóbita, a nyakán nehéz, multszázadbeli aranylánc, haja régi
módira fölfelé simítva… Olyan volt, mint amikor a kis unoka belebujik
nagyanyja ruhájába, az ódon keretből rózsásan világított ki ifjúsága,
amelyet az öltözet ellentéte még szebbé tett. Aki ránézett, az
ünnepélyes jelenet ellenére is jóindulatuan mosolygott, mint májusi
reggelen, amikor a harmatos rózsafán az első bimbót vesszük észre.

Most a főtisztelendő, Institórisz lépett elő. Ceremóniája rövid volt,
miután az egyház hivatalosan nem segédkezik az eljegyzésnél, de a rövid
aktus ellenére, a pap sok méltóságot tudott kifejteni. Lassan a terem
közepére lépett, megállott, szünetet tartott, – szünetet tartani fölötte
szeretett, – s aztán csöndes imát mormolt. Ujabb pauza után, amely
közben a legyek röptét is meglehetett hallani, a főtisztelendő úr
megfogta a mátkák kezét, összetette azokat és egy régimívü serlegből
bort öntött rájuk… A leány megrázkódott egész testében… Mintha tüzes
harapófogó érintette volna ujjait, amint keze a Frundsbergéhez ért s a
bor nem volt nedü, hanem izzó zsarátnok, amely fájó sebet égetett rajta…
Szédülve emelte föl eddig lesütött szemét, mintha keresne valakit, aki
kimentse e szörnyü helyzetből. De senki sem akadt, ellenkezőleg, a
vendégek természetesnek találták az egész jelenetet és helybenhagyólag
bólintottak fejükkel… A leány ismét visszasülyedt letargiájába és
megadta magát. Fátyol mögül látta a világot, a papot, szüleit, a
kifésült vendégeket és vőlegényét, aki most gyöngéden fogta karon és a
szomszéd terem felé vezette. Itt ültek le a gazdag vacsorához, amely nem
kevesebb ceremóniával járt.

Beszéden, ábrázaton, viselkedésen, mintha a mult támadt volna föl: régi
szövetek zizegtek-susogtak, az emberek köröskörül mind fakók, öregek és
hallgatagok voltak a mondókákban és szokásokban eltűnt idők emlékei
elevenedtek meg. A mult szelleme járt az asztal fölött, az oltotta el
egyszerre a terem valamennyi gyertyáit is. Mert az ebéd nem kezdődött
levessel meg jóétvágy kínálással, hanem az ételek hódolatával, amihez
sötétség kell. Ki emlékszik ma még erre a ceremóniára? Hogy is volt hát?
Harminc cselédleány állott föl sorjába a konyhában, harminc étel került
az asztalra: főként vadak, halak, (mert ez jellemzi a nemesembert),
továbbá kalácsok, mult századbeli pástétomok, fánkok, pecsenyék,
tészták, cukrostornyok s a többi, s a többi. Valamennyi hosszu
ezüstedényeken állott, amelyek peremén kis viaszgyertya lobogott. A
sötét terem ettől a fénytől lett világos. A szolgálók sorjában Málika
elé járultak, mindegyikük mondott egy-két jó szót a pecsenyéről s aztán
mélyen meghajolva a menyasszony elé tette. A disznókról, őzekről és
borjufejekről kisérteties fény áradt a nézőre, úgy látszott, mintha nem
a polgárok ennék meg őket, hanem e tátott száju fenevadak akarnák
fölfalni a vendégeket. Azután ismét kivilágosodott a terem s a vendégek
jóétvágyat kivánva egymásnak, nekiláttak a tálaknak, amelyeknek súlya
alatt a nehéz tölgyasztal meg-megremegett.

A vacsora soha véget nem ért volna, ha egyszerre az ablakok alatt meg
nem riannak a régi városi kürtök. A vendégek fölkeltek székeikről s az
erkélyre tólultak. A lejtőről kígyóvonalban hosszu menet közeledett,
élén, fáklyásoktól kisérve, a bányazenekarral, végén a kiváncsi nép
fekete tömegével. Hozták a menyasszony ajándékait. Ki tudná elszámlálni
azt a tömérdek bútort, holmit, jószágot, amely kocsira rakodva az
ablak alatt elvonult? Knappe, az asztalos, valóban kitett magáért,
ilyen szép hozománya leánynak még nem volt Selmecen. Elől a nehéz
tiszafa-szekrények, karosszékek, asztalok, fiókos ládák, ruhásszekrények
és egyéb bútorok, mind művészi gonddal, kézzel kifaragva, nehéz
pántokkal ékesítve.

Aztán két szekér a fehérneművel, ami len a Garam völgyében egy éven át
termett mind itt találkozott össze. Utána következtek a ház fényűzési
fölszerelései: gyönyörü máramarosi üvegcsillárok, káprázatos fényü
arany- és ezüstevőeszközök, gyertyatartók, ékszeres ládák, tükrök,
csipkék, selymek, úgy helyezve el nagy gonddal, hogy mindenki
megcsodálhassa őket. Az utána döcögő kocsin a gazdag konyha jelvényei
sorakoztak, rengeteg üstök és csebrek, sárgaréz kondérok, fazekak,
tepsik, nyársak, közöttük a faedények sárga halmaza. Nyomon követte őket
az éléskamra fölszerelése: nehéz zsákok töltve kávéval, babbal,
borsóval, gyömbérrel, ánizszsal, gesztenyével, köménynyel, majd a zsiros
bödönök páncélos csoportja villogott, mellettük boros, káposztás,
pálinkás hordók sorakoztak. A menyasszony fehér tehene csöndesen
léptetett utánuk.

Málika szomorúan nézte a fölvonulást s egy könycsepp hullott szűzi
ruhájára.

– Síró menyasszony, nevető asszony, – bólogattak helybenhagyólag a
vendégek.

A hordók kocsija után egy nagy szekér következett, megrakva mindenféle
édességgel, kalácsokkal, lepényekkel, fánkokkal, meg perecekkel, a
melyeket egy markos fehércseléd osztott szét az utca lármás népének.
Utána forgácscsal földíszített sörös kocsi haladt, egy csapos
derűre-borúra mérte az árpalét, ezen a napon Selmecen még a kutyák is
sört ihattak, ha akartak. A menyasszony végigjártatta tekintetét a két
elemózsiás szekéren, s aztán a következő alkalmatosságra pillantott… S
ekkor a szíve verése egyszerre elállott s a torka összeszorult. A szeme
előtt az ünnepély kezdete óta lebegő fátyol még sötétebb lett s a feje
elszédült. Azután egyszerre a szíve hevesen kezdett dobogni s ki akart
ugrani a testéből…

Mi volt az, ami Málikát ennyire indulatba hozta? Ártatlan, régi német
szokás okozta. Mult századbeli germán családok azzal akarták a
házasságba vetett bizalmukat kifejezni, hogy a hozomány ajándékai közé
egy selyemmel, bársonynyal ékesített bölcsőt is tettek…

S ez a szimbólum az összes eddigi képeknél, az eljegyzésnél, a jelképes
vacsoránál, a pap szavainál erősebben, közvetlenebbül mutatta a leánynak
jövendőjét, életét, egész nyomorúságát. Nem tudta tovább kiállani az
ablaknál, félt, hogy a háztető rája szakad.

Fölugrott és átszaladt az apjához, aki egy percre visszavonult a
szobájába, hogy a tűzijátékot rendezgesse.

Málika pihegve rogyott le előtte és megragadta Judex kezét. El akarta
mondani összes szenvedéseit, föl akarta tárni szíve szörnyü csatáját és
soha meg nem szűnő szeretetét a selmeci diák iránt, de görcsösen vonagló
ajka mást nem tudott mondani, mint ezt:

– Sohasem, édes jó atyám, soha, sohasem!…

Judex letette a kezében levő görögtüzet és ránézett a sápadt gyermekre.

– Hogy értsem ezt? – kérdezte hidegen. – Magyarázd meg a szavaidat.

A leány ki akart egyenesedni s újra megkísérlette, hogy elmondja azt,
ami a szívét nyomja. De csak kúszált mondatokban tudta magát kifejezni.

– Nem tudok a lelkem ellen cselekedni, – zokogta, – nem birom tovább…
Olyan szerencsétlen, olyan nagyon szerencsétlen vagyok…

Feje lehanyatlott gyorsan emelkedő keblére. Judex kelletlenül símogatta
szakállát, mint amikor haragudni szokott.

– Kérlek, ne beszélj félre, – mondta szárazon. – Mire jó újból zavart
csinálni? Már minden, ahogy illett, rendben volt, és most újra kezded?
Nem szeretem az ilyen színpadi jeleneteket, torkig vagyok velük.

Rosszkedvűen, összeráncolt homlokkal járt föl és alá a könyvespolcok
között, aztán megállt Málika előtt.

– Nem hogy megköszönnéd szüleid jóindulatát, amely kedvezővé tette
jövődet, most újra össze akarod bogozni a csomót. Azt hiszed, örökké
rabszolgái leszünk szeszélyeidnek? Hogy tréfát űzhetsz emberrel,
becsülettel, Istennel? Nagyon tévedsz, nem tűröm házamban az ilyen
dolgokat!

Élete legnagyobb büszkesége volt az a három szó: „az én házamban“. A
mintaszerűség, tökéletesség és a legfőbb erények jelvényét látta bennök.
Az „ő házában“ élni gyönyörűség és kitüntetés lehetett földön, mennyben
egyaránt. Ott soha helytelen dolog nem történhetik, ott senkinek oka
nincs a sorsa ellen tiltakozni s ott minden úgy van jól, ahogy a
családfő akarja. Ilyen az ő háza; boldog, aki falai közt élhet,
békességben, tiszta polgári becsületben és boldogságban… Nincs több
ilyen ház az egész világon… Nem csoda, ha megrészegedett e kedves
szavától. Az asztal elé állt s így kiáltott:

– Nem tűröm, hogy tréfát űzzél belőlem, hogy pellengérre állítsd e
becsületes falakat és botránynyal szennyezd be e mocsoktalan házat!
Megértetted?! Eddig van!

Málika fölemelte sápadt arcát.

– Nem akarok semmit sem hallani! – rázta dühösen fejét Judex. – Most már
az én becsületemről, adott szavamról és személyemről van szó! És ha a
Paradicsom-hegy megindúl is, a Frundsberg felesége leszel! Punktum!

Soha még ilyennek nem látta atyját: a kis emberke arca mintha óriásivá
nőtt volna, szeme akkora volt, mint egy ágyúgolyó, szája, mint a barlang
torka. Málika megrázkódott. Látta, hogy hiába volna ellenmondani, apja
szigoru, hideg arcán tükröződött a szilárd elhatározás, amelynek most
már minden áron érvényt szerzett volna… Ez volt hát az élet, amelynek
borzalmairól iskolában és könyvekben annyit olvasott, ez a jövendő!
Lelkében egyre nagyobb lett az undor, mintha keze, arca, szája, minden
porcikája útálatos sárral érintkezne s neki bele kellene fúlnia. A lány
egy ideig tétován nézte, lassankint hogy sülyed belé a mocsárba és hogy
nő szívében a gyűlölet mindenki, minden, első sorban önmaga ellen.
Azután fölébredt benne az önvédelem, galambnak érezte magát,
amelyet kegyetlen vércse üldöz s kétségbeesve tekintett, amibe
belékapaszkodhatnék mentőkar után. De sehol semmi. Az ódon óra nyugodtan
percegett, a vén butorok és képek közönyösen néztek rá, ők már
bizonynyal láttak ilyen jeleneteket a Judex-házban… Az apa
összeszorított ököllel állott a sarokban, az utcáról fölvilágító piros
fáklyafény még zordabbá tette ábrázatát… Lentről egyre jobban
hallatszott a bányász-zenekar muzsikája s a vendégek zsivaja…

A leány összeszedte magát s föltápászkodott. Szíve nyugtalanul vert,
fülében két szó zúgott: „nem lehet, nem szabad!“ Nem lehet, hogy élete
ily üresen, rettenetesen végződjék, nem szabad, hogy lelke megadja
magát. És ha megindul a Paradicsom-hegy, temesse őt el, de soha sem lesz
a Frundsberg felesége… Lehajtotta fejét s magára hagyta apját.

Kitámolygott az ajtón s kis szobájába ment.

Üres és néma volt az egykor víg leányszoba, a bútorok egy részét már
elvitték, a többi félszegen, idegenül álldogált szerteszét. Odalépett
egy almáriom elé s kiszedte azt a sok apróságot, amelyet egykoron
Cseróczytól kapott. Tarkán össze-vissza hevert a sok csip-csup, amelyet
a szerelem manója aranyozott meg: hervadt virágok, szalagok,
lövész-monéták, madártollak, fényképek, táncrendek. Maga elé rakta őket
és sírva nézte végig valamennyit, tanácsot, segítséget, kérve tőlük.
Össze-vissza beszélt a sok régi emlék, egyik panaszosan, a másik
jóakaróan, a harmadik keserü szemrehányást téve. Régi, meghitt barátok
voltak, hű tanui a leányszoba minden örömének és bánatának. Tudták,
hogyan kell a szívhez beszélni s tudták, hogy szerencsétlen kis gazdájuk
nagy bajban van, az egész világ megrendült körülőtte…

S amint a leány hallgatta őket, amint visszahozhatatlan időkről mondtak
bús regét, a különösebbnél különösebb tervek vonultak föl előtte.
Elszökni… zárdába menni… térden állva könyörögni az atyja előtt, akinek
kell, hogy szíve legyen… széjjel marcangolni e csinos arcot, amely
mindennek oka… Avagy: meghalni… eltünni a havas éjszakában mindörökre…
Oh, be jó is lenne a puha, illatos hóba temetkezni…

A nagyteremből víg zene harsogott föl.

– A vánkostánc! Kezdődik a vánkostánc! – hallatszott egy éles hang.

A bevezető muzsika elvégezvén néhány ütemét, elhallgatott; hallatszott,
amint a vendégek vidám zajban csoszogtak sorba.

– Mindjárt keresni fognak, – riadt föl Málika.

Fölugrott és sietve kapta magára köpönyegét. Nem tudta, hogy mit fog
tenni, csak azt tudta, hogy menekülnie kell e szörnyü házból, amelynek
falai börtönként övezték testét-lelkét.

– Kezdődik a vánkostánc! – hallatszott még élesebben. – Hol a
menyasszony?

Eloltotta a lámpát, nehogy rája akadjanak. Azután tollat keresett s a
kivülről beszürdő félhomályban pár kúsza sorral tudatta Frundsberggel,
hogy nem lesz az övé. Reggelre majd megtud mindent… Vajjon mi lesz az a
minden, még ő sem sejtette…

Az ámbituson cipőkopogás hallatszott, Frundsberg meg a rendező keresték
a menyasszonyt. Kinyították az ajtót s benéztek a szobába.

– Nincs bent senki, – dörmögött a rendező, látva, hogy sötét a szoba.

Frundsberg tétován állott az ajtóban. Fejének árnyéka az ámbitus falán
olyan volt, mint egy vén asszonyé. Málika önkéntelenül elmosolyodott s e
derü bizalmat, bátorságot öntött szívébe. Most már nyugodtabban várta,
hogy a keresők odébb menjenek…

Amikor a vőlegény és a vőfély eltüntek a szomszéd folyosón, gyorsan
kisurrant az udvarra és csipkekendőjét arcára szorítva, kiszaladt az
utcára. Nem látta meg senki…

Üde, éles levegő csapta meg arcát: óh, be jól esett a petroleum- és
limonádé-szagu báli levegő után! A város még élénk volt ugyan, de az
emberek csoportokba verődve tárgyalták, mennyi kincscsel terhelve
vonultak föl a hozomány-vivő szekerek s így senkise törődött vele. Azt
hitték, valami korán távozó vendég.

– Bodog fickó! – mondta valaki, a ház felé mutatva pipájával. – Így én
is megházasodnám!

Málika nevetett. Hiszen jól járna, ha így nősülne meg! Még az eljegyzés
napján megszökik a menyasszonya. Egyszerre visszanyerte önuralmát s mint
az élet nagy pillanatai előtt, amikor hirtelen szembe kerülünk a
rettegett eseménynyel s íme, egyszerre csodálatosan természetesnek s
könnyünek látjuk a megoldandó dolgot: ő is szinte magától értetődőnek
tartotta, hogy éj idején egyedül megy végig a városban, valami
titokzatos, de éppen nem ijesztő szakadék: a jövendő felé… Hiszen mindez
egyszerü: akit gyűlölünk, ahhoz nem megyünk feleségül s a szabadságot,
épp úgy, mint a szeretetet az Isten oltotta a szívünkbe. Ez ellen nem
lehet cselekedni… Visszanézett, a Judex-ház párás ablakán fény tódult az
utcára. Az éjjeli világításban szinte rá sem ismert a szülei házra.

Az első utcán balra kanyarodott föl. A nagy zaj után egyszerre nagy
némaság fogadta. Itt nem járt senki, léptei ijesztően visszhangoztak s
az utca sötét gádora mintha el akarta volna nyelni karcsu alakját. Nem
félt tőle: sőt érdekesnek találta a furcsa helyzetet. Még sohase járt
ily késő éjszakában gyalog az utcán. Pedig érdekes Selmec ilyenkor is.
Milyen különösek a púpos, fekete házak, nyakukban a hófehér prémmel,
milyen titokzatosak a mélyen lógó, sürü, csillagtalan felhők, akárha itt
gyülnének tanácsra, holnap ki melyik országba vándoroljon, milyen
sajátságosak a kopár fák, amelyek hosszu, bogos ágaikkal, mintha meg
volnának fordítva: a gyökerek állnak ég felé, a lombok pedig télen a
föld alatt virulnak. A város koronájaként szögletes vonalaival ott
emelkedik az Angyal-vár, hófehéren, érintetlenül, mintha cukorból
faragták volna ki. Málika tágra nyílt szemmel nézte, mint a gyerek a
cukrász kirakatába tett édességből csinált házakat.

Jobbra a gyertyamártótól alacsony, sötét ház terpeszkedett: papírral
átragasztott, összetört ablaktábláin és nyitott kapuján meglátszott,
hogy diákkvártély. Minek a kapukulcs ott, ahol éjjel élénkebb a
forgalom, mint nappal s ellopni amúgy se lehet semmitse? Málika tudta,
hogy Hertelendi meg Vitnyédi itt laknak; ha errefelé sétált, a két
fiatalembert mindig az ablakban láthatta. Tudta azt is, hogy egész
Selmecen ezek a leghívebb emberei s azért védelmet keresve, gondolkodás
nélkül fordult be a kapun. Ezek a jó fiúk csak nem hagyják el élete e
nehéz pillanatában? Ha azt kivánná tőlük, menjenek a tűzbe, elmennének,
ha azt, hogy hozzák le a napot az égről, azt is megtennék.

… Az utcán pedig akkor suhant végig a hosszu péklegény árnyéka…




A diáktanyán.

Hertelendi nagy munkában volt: meg kellett erőltetnie minden sejt eszét,
hogy fütőanyagot fedezzen föl. Rossz idők jártak a diákra, az apja
hallani sem akart róla, s a fia legfurfangosabb ötleteinek sem ült föl
többé. Pedig vele sokáig el lehetett bánni, mert az öregnek,
közbevetőleg jegyezve meg, gavalléros hajlamai voltak s ha itt tudta
megfogni, akkor a diáknak nyert ügye volt. De Tamás a húrt a végsőig
feszítette. Ha kifogyott a pénzből, párbajafférekbe ment bele s ezen az
immár nem egész szokatlan úton sarcolta meg az öreget. Orvos, terem,
bepaukolás… Gentleman apa nem térhet ki ily kiadások elől. A valóságban
pedig a diákok az erdőben verekedtek s tiszteletbeli doktornak Blumot
vitték magukkal. Nehogy különben valaki azt gondolja, hogy a lovagias
ügyek egyoldaluak voltak, ennyire naiv nem volt az apa. Tamásnak haza
kellett küldenie a jegyzőkönyveket, sőt amikor az afférok nagyon
elszaporodtak, az öreg úr a hiteles hely bizonylatát kivánta be… Nagyobb
baj volt, hogy végül már nem akadt senki, aki Hertelendivel mérkőzni
akart volna. A fiatalember nem riadt volna vissza attól sem, hogy
proviziót adjon ellenfeleinek, sőt a reverzálistól sem, amelyben
biztosította őket, hogy semmi kárt sem tesz bennük, de az emberek
lemondtak a dicsőségről. Így hát Hertelendi szénája kezdett rosszul
állani. Egy geniális eszme rövid időre fölszínen tartotta még. Apja
gavalléros gondolkozására számítva, fogott egy stróhmannt, akit
bepörölt. Állitólag követelni valója lett volna rajta, egy
szabályszerüer lejárt és óvatolt váltó. Amikor az öreg Hertelendi, egy
gőgös, tizennégy ősös földesúr a pört megtudta, dühösen robogott be
Selmecre. Már a lépcsőn káromkodott.

– Ilyen szégyent hozol a fejemre, hogy pörlekedel, mint az örmény
pénzváltók!? – kiáltotta fiához betoppanva. – Váltóra adsz ki pénzt? Egy
Hertelendi… Nem szégyeled magad? És még be is pörölöd a szerencsétlent!
Ez gyalázat! Nemes ember nem tesz ilyet!

Tamás azzal védekezett, hogy másképp nem tud megélni, sok az adóssága,
az élet drága, minden fillért értékesíteni kell és végre is azt a pénzt
becsületes úton, kártyán nyerte.

– Mennyi hát az adósságod? – bömbölte az öreg erre a vallomásra.

Hertelendi bevallotta az összeget s az apa… nos, mit tehet egy
becsületében sértett apa: szépen kifizette. Ő, aki soha sem adott egy
fityinget se, ha arról volt szó, hogy a fia váltója lejárt, most, amikor
a fia váltót óvatolt, mint a jómódu bankárok szokták, szó nélkül
fizetett, mert a családi becsület kockán forgott…

– Soha többet meg ne történjék ilyesmi, vagy kitagadlak! – kiáltotta még
távozáskor is.

Dehát ez is régen volt. Hertelendire és Vitnyédire csakhamar újból a hét
sovány esztendő köszöntött be. Színi való csak lett volna, mert a
szárított kukoricaszár apróra vágva s bepaprikázva nem a legrosszabb
dohány s holmi élelmességgel ebédelni is tud az ember, de a hideg, az
átkozott tél nem ismer se hitelt, se részletfizetést. Füteni kell. A két
diák sokáig megbírkózott a válsággal. Példának okáért: mire szükségesek
a szekrények hátsó falai? Ott sem tolvaj hozzájuk nem férkőzik, sem egér
be nem bujhatik. Ez tehát jobb lesz fütőanyagnak. Kiszedték Simonideszné
siffonérjainak hátsó deszkáit s vígan fűtöttek vele. Simonideszné,
akármilyen ravasz némber is lett légyen, arra ugyan soha sem gondolt,
hogy a szekrények hátsó falait megvizsgálja. Ki is gondolna ilyen
csalafintaságra? Amikor ez az anyag is elfogyott, a szalmazsákokra
került a dolog s miután azok is a tűz martalékává lettek, s az ágyak
vékonyak voltak, mint egy héring, a székek és asztalok lábait nyirbálták
meg. Ez is jobb ügyhöz méltó pszihológiára vall, mert ugyan ki venné
észre, hogy az asztal eredetileg három hüvelykkel magasabb volt?… Az a
fő, hogy mind a négy láb a műtét után egyformán hosszu maradjon… De
mindennek egyszer vége szakad s amikor az asztalok alig voltak
nagyobbak, mint egy rattler, a műveletet be kellett szüntetni.
Simonidesznénak különben egyszer föltünt a dolog s meg is kérdezte
Hertelendit, mi az oka, hogy a bútorok mintha összezsugorodnának?

– Ezt a fizika magyarázza meg, – mondta a fiatalember magisteri
ábrázattal, – a meleg ugyanis kinyújtja, a hideg pedig összevonja a
testeket… Adjon kölcsön egy pár zsák fát, fütsünk be jól és meglássa,
hogy az összehúzódás meg fog szünni.

Ám Simonideszné nem volt hajlandó ezen az áron fizikát tanulni s így a
testek még jobban összezsugorodtak.

Hertelendi most is, mint mondottuk, nehéz föladaton törte az eszét.
Vajjon mi lesz a fütéssel? Egy elkeseredett pillanatban már a kitömött
vidrával próbált szerencsét és a tűzbe lökte, de a vidra oly bűzzel
égett, hogy kénytelen volt újra kirántani a kályhából. Kezét lóbálva
sétált föl s alá, s éppen meg akarta magát adni a sorsnak, amikor
egyszerre kopogást hallott ajtaján. A diák kinézett a deszkahasadáson s
egy nőt pillantott meg.

– Ez nem lehet más, mint a mosóné, – gondolta ijedten s pillanat alatt a
szekrénybe ugrott, hogy a kellemetlen vendég senkit se találjon otthon.
Ijedtében még azt is elfelejtette, hogy ily késő esti órában a mosónők
már alszanak.

Málika belépett és körülnézett. Miután senkit se látott, szépen leült és
elhatározta, hogy várni fog. Szemeit kiváncsian jártatta körül a
szobában. Ilyet még nem látott, s azért érdeklődéssel vette szemügyre a
berendezést. A szobát rendetlensége ellenére sem találta kellemetlennek,
sőt tetszett neki a diákszállás: az üres üvegekre tűzött
gyertyamaradványok, a csipős dohányszag, a céltábláknak kitűzött ócska
kalapok, az összedrótozott kályha, a beragasztott ablaküvegek, a lámpa,
amelynek eltört ernyőjét egy kézelő helyettesítette s az egész szoba,
amelyben szinte süvöltött a hideg. Mennyivel frissebb, fiatalabb és
szebb ez, mint az ócska Judex-ház hideg pontosságával és szörnyü
rendszeretetével… Hertelendi magához térve rémültéből, óvatosan
kipillantott a szekrényből. Szinte kővé meredt, amikor vendégét
megpillantotta.

– Málika, – hebegte ijedtében kigurulva rejtekéből, – mit keres itt
Málika?

A leány kezet fogott vele és így szólt:

– Ha nem felejtették még el, amit nekem igértek, meg fognak védeni… –
Halkan tette hozzá: – Szerencsétlen, elhagyatott vagyok…

Hertelendi nem értette, mit beszél.

– De éjjel… egyedül… s én is egyedül vagyok, – dadogta.

A leány kissé elsápadt s hátrább lépett.

– És Vitnyédi?… Azt hittem, hogy együtt laknak… nem?

– Vitnyédi már két hete Cseróczyt keresi… Málika, ez nagy könnyelmüség,
végtelen könnyelmüség, – fakadt ki belőle egyszerre. – Ön egy percet sem
maradhat itt.

Málika ránézett.

– Ön egyedül is épp oly jó fiu, mint Vitnyédivel együtt, – mondta
egyszerüen. – Itt maradok, mert szükségem van a védelmére.

Leült a kis székre s maga elé bámult.

– Olyan nagyon boldogtalan vagyok, – sóhajtotta.

Hertelendi hallgatott: soha életében nem volt ily különös helyzetben.
Zavartan húzta le ujjairól a vívókeztyüt, amelyben éjjelente aludni
szokott, hogy a hideg ellen védekezzék.

– Nagyon zord az idő, – mondotta mentegetőzőleg s tüzelő után nézett. –
Nem parancsol teát?

Málika is fázott, tehát ráhagyólag intett.

Hertelendi most már nem sokat habozott, hanem kitéve magát Simonideszné
teljes haragjának, fölkapott egy széket, darabokra törte s aztán
befűtött vele. Pár perc alatt vidám tűz lobogott, fényével és melegével
enyhébbé téve a szoba rideg hangulatát.

A téa elkészült, Málika kitöltötte két ócska pohárba.

A fiatalember tétován ült le mellé. Egy szót sem tudott szólani; bár
máskülönben elég bátor legény volt, most nem jött hang ajkára. Egy ideig
így ültek egymás mellett, végre a leány törte meg a csendet.

– Mit gondol, mit tegyek már most? – szólt.

Minden átmenet nélkül csak büszke fejét hátra szegezve tette hozzá:

– Olyan nagyon, nagyon szeretem Cseróczyt…

Hertelendi a tűzbe bámult.

– De ha valaki megtudja, hogy itt járt… – mondta megborzongva. – Mi lesz
akkor?

– Maga fél? – kérdezte a leány.

– Én megverem az egész várost, – jegyezte meg Hertelendi meggyőződéssel.
– Önért mindenre kész vagyok.

Egy ideig újra csönd volt.

– Mit tehetnénk? – töprengett a diák. – Én Isten ucscse oly ostoba
vagyok: ha kell, sosem jut semmi az eszembe, – tette hozzá dühösen.

A leány látva barátja ügyefogyottságát, önkéntelenül elmosolyodott.

– Akkor hát hallgassa meg, – mondotta, – hogyan gondolkozom én a
helyzetről. Amint pirkad, ön elvisz Gölnicbányára a nagynénémhez, egy
áldottlelkü, okos asszonyhoz, aki bizonynyal nem hágy el a bajban. Ha
keresni is fognak odahaza, senki sem sejti, hogy itt vagyok. Hogy is
gondolhatnának ilyet? Reggel tehát az ön felelőssége megszünik.

– Aláírom. Bárcsak már hajnalodna, – tette hozzá önkéntelenül
Hertelendi.

– Ugyan szívesen látja a vendégeit, – biggyesztette föl ajkát Málika. –
Hány óra most?

– Tizenegy.

– Álmos?

– Egy időre kiment szememből az álom.

– Hát mulattasson egy kicsit. Nekem majd leragadnak a pilláim.
Képzelheti, hogy nem nagyon sokat aludtam az utolsó napokban… Még
eltalálok aludni ezen a széken.

Hertelendi szolgálatkészen ugrott föl. Egyéb hijján bemutatta a
szállásukat.

– Íme, itt van lakásunk minden dísze, – szólt körüljárva a lakást, – egy
havasi kürt, egy pár puska, kardok, plasztronok, vívóálarcok… Érdeklik
ezek a dolgok?

Málika biccentett a fejével.

– Fujjak bele a havasi kürtbe? Nagyon szép hangja van. Ha úgy
parancsolja…

Belefújt a hosszu tölcsérbe, amely panaszos, nyikorgó hangot adott, mint
egy kenetlen szekér, azután vaktöltéssel ellövöldözgette egy gyertya
lángját, majd bemutatta a vívóálarcot, mint teaszűrőt. Szabadalmat
lehetett volna rá kérni: a sodronyháló kitünően fogta föl a tea
leveleit. Még az ébresztésre berendezett fali órát kellett
megmagyarázni. Ez is pátens volt. Úgy volt konstruálva, hogy amint a
láncra fűzött súly bizonyos mélységig leereszkedett, feldöntött egy
polcra állított korsót, amelynek tartalma az alvó ábrázatára fordult.

Málika megitta téáját, amelynek kellemes melege elbágyasztotta. Csak
most érezte a nap fáradalmait és izgalmait, amelyek emléke ott
zúgott-búgott a fülében. Úgy rémlett, mintha egy nagy fekete madár
repdesne előtte és hol a szeméhez, hol a füléhez csapdosná nagy, sötét
szárnyait… Hess, csunya madár!… A teaforraló lassan zsongott, mint az
jól nevelt regényekben szokásos… Amint a leány szemét félig lehúnyva
Hertelendire figyelt, feje egyszerre csak lecsuklott s a következő
pillanatban a vendég elaludt… A diák ijedten nézte az újabb fordulatot.
Málika már mosolygott is álmában.

– Nohát, ez gyönyörü helyzet. Most már egyenesen meg kell őrülni! –
állapította meg a fiatalember és nagyot fújt.

Hozzálépett és gyöngéden megérintette a leány vállát.

– De amikor oly nagyon szeretem, – sóhajtott Málika álmában. – Olyan
nagyon…

Nem volt szíve, hogy fölébreszsze: szegény gyermek, hadd álmodjék
szépet, úgyis ki tudja mi lesz holnap?

Lábujjhegyen a fogashoz lépett és minden eshetőséggel számítva,
megtöltötte a fegyvert. Úgy sejtette, hogy ma még lesz valami. Azután
nyakába terítette köpönyegét és kiment a folyosóra. Leült a földre és a
csillagtalan éjbe bámult.

– Vajjon mi lesz mindebből? – kérdezte magától.

Szerencsére nem volt képzelődő lélek, hanem mindent úgy vett át, ahogy
az élet adta. A holnappal nem szokott törődni, az messze volt tőle, mint
az ifjúkor a hófehér öregségtől. Nos, majd csak eligazodik hát ez a
dolog is; nagyobb esetek is előfordulnak s azért a városháza meg az
akadémia mégis csak áll, s ha az Úristen úgy akarja, évszázadokon át sem
omlik össze…

Csöndesen pipázott a folyosón, nehogy ő is elaludjon.

Jó félóra mulott így el, aztán egyszerre csöndes zsongás hallatszott a
piac felől, mintha méhraj szabadult volna el. Aztán megint néma lett
minden. De pár perc mulva újra zaj hallatszott, most már közelebbről.
Lépések kopogtak, egy-egy hang kitörtetett a többi közül és elrepült a
Simonidesz-házig.

– Bizonyosan a mesterlegények, – gondolta Hertelendi és visszaemlékezett
az utolsó nevezetes csatára, amikor Sepinek a nagybőgőt a fejéhez
vágták. – Nyilván Gerstakkerhez mennek, – tette hozzá az associatio
idearum nyomán.

De a hangok egyre jobban közeledtek; most a szomszéd sarkon dörmögtek,
most már az utcában vannak, s egyszerre olyan vadul harsognak, mintha
egy hegyi patak szabadult volna Selmec közepére. Itt valami baj van, az
bizonyos. Sokan lehettek az utcában, a lábak kopogásán hallatszott. Mind
egyszerre beszéltek, úgy, hogy egy szót sem lehetett érteni, csak azt,
mikor egy öblös torok ezt kiáltotta:

– Ez az a ház!

A következő percben már száz ököl kezdte döngetni a rozoga kaput.

– No, ez szép dolog, – gondolta a diák és szépen letette a pipát az
ablakpárkányra, maga pedig fölkelt. – Úgy látszik, tudják már, hová lett
Málika!

Lent Simonideszné vijjogása hallatszott.

– Mordio! – kiabálta szünet nélkül. – Mordio! mordio! (A felvidéken úgy
látszik ez a legnagyobb rémület szava.)

A tömeg kivülről rákontrázott.

– Nyisd ki! – ordította az előbbi öblös hang, – vagy beverjük a kaput!

A háziasszonynak se kellett több, úgy megijedt, hogy fogvacogva
leszaladt a pincébe és egy hordó mögé bújt. Meg volt róla győződve, hogy
a hussziták, a felvidék rémei, amelyekről annyit hallott nagyapjától,
betörtek a városba s mindenkit megölnek, fölperzselnek, a házakat, a
kerteket, az embereket, a tyukokat, még a kanári madarakat is…

A tömeg látva, hogy belülről nem mutatkozik senki, nem sokat
teketóriázott, hanem egy-kettő, nekifeszült a kapunak, s nagy recsegés,
ropogás közt kilökte sarkaiból. Pillanat alatt az udvar tele lett
izgatott, hadonászó, kiabáló polgárokkal, rendőrökkel, bányászokkal,
fehércselédekkel. Ott volt, halálsápadtan, esti díszruhájában Judex is,
mellette Frundsberg, aki reszketett, mint a nyárfalevél s az egész
vendégkoszoru, némelyiknek még a szalvéta is a nyakában fityegett… A
furcsa képre néhány hirtelenében előszedett istállólámpa vetett halvány
fényt… Az eljegyzés ugyan furcsán végződött.

Az udvarra jutva, egy pillanatra megállott a helyi viszonyokkal
ismeretlen tömeg, de csakhamar egy szabó, aki sokat járt pénzért a
diákokhoz, kijelentette, hogy Hertelendi az emeleten lakik. Mindnyájan
iziben nekiugrottak a lépcsőnek, s kettesével, tizesével rohantak föl a
lépcsőn.

Amint az első csoport a folyosóra ért s jobbra akart kanyarodni, a
sötétből valaki rájuk szólt:

– Megálljatok, egy tapodtat se tovább!

Hertelendi volt, aki egy kissé elsápadva, de mindenre eltökélve várta a
történendőket. A fegyver a kezében volt.

– Puska van nála! – rémült halálra Frundsberg, aki csaknem belészaladt a
csőbe. – Meg akarnak ölni! Segítsetek!

Gyorsan visszaugrott a lépcsőház bolthajtásának védelme alá, s példáját
többen követték. A selmeci filiszterekben nem sok bátorság lakott. Ám
egy ember nem ijedt meg, kibontakozott a tömegből és a diák elé állt…
Judex volt.

– Csak lőjjön keresztül, uracskám! – kiáltotta magából kikelve. – Csak
bátran, hiszen csupán az apja vagyok! Ez legalább méltó befejezése lesz
a komédiának!

Hertelendi látta, hogy kétségbeesett emberrel van dolga. Leeresztette a
fegyver csövét.

– Ez az én lakásom, – szólt határozottan, – ide belépni senkinek sincs
joga. Nem is értem, hogy mit akarnak itt éjnek idején?

Judex közbe vágott.

– A leányomat! a leányomat akarom! – kiáltotta, de hangja egyszerre
megcsuklott, erőtlenné lett. – Uram, – tette hozzá szinte könyörögve,
hogy tagadó választ kapjon, – csakugyan itt van a leányom?

Kínos volt nézni az erős, kemény ember vergődését. Az arca halotthalvány
volt, az ajka bizonytalanul ejtette ki a szavakat. Apró szeme körül
sötét, idegesen rángatózó ráncok feküdtek. Tíz évvel öregebbnek
látszott, magasan hordott kemény feje előrehajlott.

– Nincs itt, – szólt Hertelendi halkan, de nem tudott Judex szemébe
nézni, félre kellett fordítani a fejét.

– De itt van! – kiáltotta Frundsberg a lépcsőház oltalma alól. – A
péklegény is látta, hogy idejött s ha nem volna itt, akkor ön beengedne
a szobába.

Az udvaron álló emberek belevegyültek a lármába: – Nem engedjük, hogy
tisztes polgárokkal így bánjanak, – pattantak föl. – Majd megmutatjuk,
ki parancsol Selmecen? Mi, akik adót fizetünk, s teljesítjük polgári
kötelességünket, vagy azok a naplopó ficsurak?! Ki kell őket söprüzni a
városból!

Föltüzelve e szavaktól, a tömeg újra nekirohant a lépcsőnek s egymást
buzdítva, ugrált föl a fokokon.

A helyzet aggályossá vált. Hertelendi dacosan hátraszegezte a fejét,
fölemelte fegyverét és mindenre elkészülve, ezt kiáltotta:

– Jaj annak, aki egy ujjal hozzám nyúl! Keresztüllőlek, hitványok!

Ebben a pillanatban megnyilt a szoba ajtaja és Málika lépett ki.

– Itt vagyok, – mondotta halkan és lehajtotta a fejét.

Judex visszahökkent s a rohanó tömeg egyszerre megállt. Halálos csönd
támadt. De az apa megdöbbenése csak egy pillanatig tartott, aztán Judex
kiegyenesedett, szeme szikrázott s kétségbeesett ordítással vetette
magát a leányra.

– Most meghalsz! – kiáltotta és fölemelte nehéz öklét. – Most véged van!

De a szülői ököl nem tudott lezuhanni. Hertelendi közéjük vetette magát
s megragadva Judex kezét, félrelökte az apát.

– Még ön se fog hozzányúlni! – kiáltotta rá Judexre. – És ha darabokra
téptek, sem juttok a közelébe! – Hangja félelmetesen csengett a
visszhangzó házban. Az emberek, akikben elsősorban a csúnya kiváncsiság
működött, nem óhajtották próbára tenni fegyverét. Végre is, nem érdemes
golyót kapni egy leányért, aki diákok szállására megy… Ők megvédeni
jöttek Judexet, de segíteni itt úgy látszik már nem lehet. Végezzék el
egymás közt a többit. Az éjjeli alakok egyenkint haza kezdtek
szállingózni.

Judex egy pár lépést hátra tántorodott a lökéstől, amely kijózanította.
Leeresztette öklét, nem kiabált, fásultan nézett maga elé. A nagy
izgalom után egyszerre mintha minden idege megtompult volna, gyöngeség
fogta el. Letörölte verejtékező homlokát és sóhajtott.

– Menj el, – fordult Frundsberghez. – Mindnyájan menjetek el… Hadd
maradjunk egyedül…

A nép engedett akaratának. Az udvar lassan kiürült, az emberek zaja
egyre messzebbről hallatszott.

Judex tétován állt egy ideig a folyosón. Hertelendi az ajkát harapta.

– Menjünk a szobába, – szólott egy idő mulva az apa a diákhoz és a
márványszoborként álló Málikához.

Bementek a diákszállásba. Judex lehanyatlott egy székbe s becsukta a
szemét. A melle zihált, a keze remegett. Hertelendi szólni akart, hogy
megmagyarázza az előzményeket, de nem találta a megfelelő szavakat.
Végre aztán belefogott.

– Ön félreismeri a helyzetet, Judex úr. A mi itt történt, az…

Judex fáradtan intett kezével.

– Hagyja el, – felelte, – itt nem lehet magyarázni. Majd én próbálok
beszélni, ha kicsit összeszedtem magamat…

Csönd támadt. A lámpa halovány fénye szomorúan világította meg a három
embert, a kályhából kiváncsi szemek, – pislákoló parázs – lesték a
történendőket.

Végre az apa sóhajtott egyet és megszólalt:

– Hallgasson rám, uram, – kezdte, de a szeme csukva maradt. – Be fogja
látni, hogyha romba döntötte házamat, tönkretette életemet,
becsületemet, legalább az elégtétel némi látszatával tartozik egy
tisztességes embernek.

A diák meghajtotta fejét.

– Most éjfél van, – folytatta Judex. – A reggel nincs már messze. Akkor
elmegyünk Institóriszhoz és ha ön, – itt fölemelte szempilláit és égő
tekintetét rávetette Hertelendire – és ha ön, mondom, tisztességes
ember, akkor elveszi a leányomat. Ennyivel tartozik a becsületemnek, de
talán az önének is.

A _tisztességes_ szót élesen hangsulyozva mondta, mintha egy kis gúny is
lett volna benne.

A diák keményen viszonozta a tekintetet.

– Ahogy ön kivánja, – mondta férfiasan. – Az én becsületem éppen annyit
ér, mint a Judexéké.

Az apa intett a fejével.

– Jőjjön a lakásomra, – fejezte be szavait. – Reggelig elintézzük az
elvégzendő formalitásokat, azután istenhozzádot mondunk egymásnak
mindörökre.

Málika rémülten nézett az apjára s meg akarta fogni a kezét. De Judex
elhárította magától leányát s megindult az ajtó felé.

Málika utána szaladt és eléje állt:

– Apám! – sikoltotta kétségbeesetten. – Apám! Ez lehetetlen! Ezt nem
kivánhatja!

Judex kiegyenesedett és két arca vérpiros lett.

– Akarom! – kiáltotta és szeme sötéten, vésztjóslóan csillogott. –
Akarom és összezúzlak, ha ellenkezni próbálsz!

A leány még nem látta ilyennek Judexet, egy más, egy új ember állott
előtte, egy szörnyü árnyék, akinek szeme vérben forog, s akin látszik,
hogy beváltja azt, amit igér. Málika reszketve hajtotta le fejét előtte
és nem szólt többet.

Szótlanul mentek végig az üres gyalogjárókon.

A Judex-házon a hajnali szellő meglengette az ünnepi zászlókat és a
virágdíszt.




Az esküvő.

Borús, havas reggel virradt. Amikor hazulról elindultak, még sötét volt,
a kereskedők lámpa mellett tettek-vettek a boltokban. A kocsi
jobbról-balra csúszott a fagyos havon, csak nagysokára ért el
Institórisz uramhoz. A nagy parókia lassan bontakozott ki a homályból. A
tisztelendő úr már dolgozószobájában volt és vasárnapi prédikációján
dolgozott. Judex visszavonult a tiszteletessel, hogy az akadályokat
elhárítsák. A jegyespár egyedül maradt.

– Mi fog most történni? – kérdezte Málika megtörten.

A diák dacosan vetette föl fejét:

– A feleségem lesz. Ennyivel adósok vagyunk a becsületnek. Hogy aztán mi
lesz a folytatása? Egyszerü. Főbelövöm magamat s akkor ön megint szabad
lesz.

– Hertelendi! – kiáltott rá a leány. – Ha ilyet beszél, leugrom az
emeletről. Elég embert tettem már tönkre, nem birom tovább ezt a
nyomorúságot. Ne legyen ön is ellenségem!

A diák megcsóválta a fejét.

– Én más utat nem látok. Különben is, – tette hozzá könnyüvérüen, –
tulajdonképp mi szükség rám a világon? Egy rossz erdészszel több vagy
kevesebb, egészen mindegy. Nem sirat meg senki; sőt legalább helye lesz
a többinek.

– Ne beszéljen! – csattant föl a leány. – Nem tudom mit teszek, ha ilyet
mond. Nem szabad ilyesmire gondolnia… Adja a kezét, hogy lemond erről a
balgaságról.

Megragadta a diák kezét.

– Majd Isten megsegít, hiszen sohasem vétettem ellene, – suttogta
megtörten.

Hertelendi meghajtotta a fejét. Ő csak azt tudta, hogy az ő fejét
előbb-utóbb beverik; tehát inkább előbb, mint utóbb. De ha Málika a
halasztás mellett van, neki nincs kifogása ez ellen sem.

– De valamit csak kell tennünk, – jegyezte meg. – Csak nem akar tényleg
a feleségem lenni?

Judex két kaputos ember kiséretében visszatért. Ismét a régi kimért,
komoly ember volt, csak sápadt vonásain látszott meg, hogy valami
kizavarta a nyugalmából.

– Készen vagyunk; ha úgy tetszik, mehetünk, – mondta. – Van szerencsém
bemutatni a tanúkat: Möller, sekrestyés, Marsalkó, vargamester.

A jegyespár kezet szorított velük. Átmentek a templomba. A szentélyben
nem volt senki sem, az oltáron álló két gyertyaszál komor árnyékokat
vetett a falra. A ceremónia gyorsan folyt le. Institórisz uram látható
rosszkedvvel végezte a szertartást.

Öt perc mulva férj és feleség voltak.

Judex kezet szorított Hertelendivel.

– Isten vele! – szólt fagyosan és a kalapja után nyult.

Ezzel elment, Málikához egy szót sem szólt.

A leány egy pillanatig ijedten nézett rá, aztán dacosan szegte meg
fejét.

– Nem cselekedtem rosszat, nem szolgáltam rá megvetésedre, – mondta
keményen. – Béke veled!

Judex nem válaszolt.

A tanúk és az új pár magukra maradtak.

– Parancsoljon velem, – szólt a diák magát meghajtva.

– Azonnal el akarok utazni, – felelt Málika határozottan. – Küldjön el
Eperjesre a nagybátyámhoz. Gyűlölöm Selmecet, a világot, mindenkit!

Marsalkó uram, aki az egész dologból egy szót sem értett, elszaladt a
fuvaroshoz. Nem kellett sokáig várni, újabb öt perc mulva már ott állt
az ócska bárka. A fiatal asszony egy ideig töprengve nézett maga elé,
aztán leoldotta a nyakláncát és a diák felé fordult.

– Tesz nekem egy szívességet? – kérdezte férjétől.

– Rendelkezzék velem.

– Ha valahol… ha találkozik Cseróczyval… – szólt ellágyulva, – akkor
adja át neki ezt a nyakláncot… Ez meg fogja védeni…

Szeme könybe lábadt.

– Meg fogom őt találni, akárhol is, – dörmögte a diák és megszorította
Málika kezét.

– És mondja meg neki… hogy becsülöm, szeretem… Ne keressen föl, nekünk
az életben többet nem szabad találkoznunk… De örökké szeretem… mindig is
szerettem.

– Meg fogom neki mondani.

– Mindhalálig, – emelte föl fejét a leány. – Ön egy derék, becsületes
fiú… – tette hozzá elérzékenyedve, – soha meg nem tudom hálálni azt,
amit érettem tett. Isten vele!…

A két tanu tétovázva nézett egymásra. Különös egy história! A
menyasszony sír és a vőlegénynek is köny csillog a szemében, amikor egy
harmadik úrról beszélnek.

– Te, Möller, – súgta oda társának Marsalkó, – ki az a Cseróczy? Talán a
nagysága valami rokona?

– Cseróczy? – felelt a kérdezett. – Az diák… ezelőtt, úgy emlékszem,
nagyon udvarolt a Judex-kisasszonynak.

– Fura egy dolog! – csóválta fejét a vargamester.

Málika fölszállott a kocsiba. Abban a pillanatban odaszaladt Helén és
sírva borult a nyakába. A kis leány hófehér volt az izgalomtól.

– Málikám, édes Málikám, – zokogott keservesen. – Ne hagyj el, ne hagyd
el a te szegény Helénedet!

A fiatal asszony eleintén vissza akarta hárítani az öleléseket, óh,
miért is szaladt ide ez az ostoba kis gyerek? de csak egy percig bírta
elérzékenyülését visszafojtani, aztán ő is sírva fakadt, kínpadra vont
szíve sűrü könyeket kergetett szemébe.

– Én nem hagylak el, Málika, – zokogta Helén, – én veled megyek!

Málika újra vissza akarta hárítani ölelését.

– Ne tedd még nehezebbé a szívemet, – mondta könyeit letörölve. – Menj
szépen vissza és gondolj néha rám. Ha el is szakadunk egymástól, azért
szerető jó testvéred maradok…

De a kisleánynyal nem lehetett birni. Görcsösen kapaszkodott nővérébe s
oly keservesen sírt, hogy a kőnek is megesett volna rajta a szíve.

– Te jó, te drága, – símogatta meg haját Málika. – Te csak mindig
szerettél… Te voltál az egyetlen, aki abban a sötét házban szerettél… Ha
elmégy, én leugrom a toronyból, – fakadt ki a kisleányból az
elkeseredés. Aztán összeszedte magát, beugrott a hintóba és odakiáltott
a kocsisnak:

– Hajts! Hajts!

Málika megadta magát.

– Ha Isten is úgy akarja, hát gyere velem… – szólt. – Induljunk, kocsis.

A bárka megindult a két síró leánynyal. Hertelendi levette a kalapját és
szomoruan nézett a kocsi után. A komor téli köd már az első fordulónál
elnyelte a bárkát…

Marsalkó tétován nézett társára. Beletellett egy pár percbe, amíg
magához tért.

– Ugyan Möller, – kérdezte megzavarodva, – miféle furcsa házasság volt
ez?

Möller a sekrestyések öntudatos komolyságával válaszolt:

– Hallottál már valamit a szerelmi házasságokról? Regényekben lehet
olvasni, hogy a gróf máshoz akarja kényszeríteni leányát, de az
megszökik kedvesével s titokban egybekelnek.

– Olvastam ilyenfélét. Nagyon lehet sírni rajta. Azt hiszem, színházban
is láttam már, de a darab címére nem emlékszem.

– Nohát ez szerelmi házasság volt, – bólintott Möller uram és tubákkal
kínálta meg a megdöbbent vargamestert.




A botrány után.

Bezzeg hangos volt eznap Selmecbánya.

A szakácsnék odaégették a pecsenyéket, a toronyőr elfelejtett
harangozni, még a bányászok is kibújtak a Glanzenberg-kapun és csomóba
verődve tárgyalták a leányvári boszorkány esetét. A terasse-on ember
ember hátán állt, elzárva a forgalmat s jelentékeny kárt okozva a
kereskedelemnek. Csak Márkus, a cukrász emlegette meg a délutánt, a kis
bolt tele volt látogatókkal, akik ide jöttek megtudni az újabb
fordulatokat. A hangulat izgatott volt; jóllehet, a kiváncsiság kaján
hívei prédához jutottak, a nagy többség azon a nézeten volt, hogy
Judexnek valami elégtételt kell adni. Hogy milyet, arra nézve eltértek a
vélemények, de mindannyian követelték, hogy a diákságot végre
megfékezzék s a maga sorompói közé szorítsák. Hiszen már a polgárok
személyi, vagyoni biztonságán kívül becsületük is veszedelemnek volt
kitéve. Itt tenni kellene valamit, hallatszott mindenfelől. Oszvald, a
mészáros, a verekedés mellett volt, az okosabbak azonban, okulva a
multakon, amelyekben rendesen a polgárság húzta a rövidebbet, a
törvényesség szigoru terére akartak lépni. Legfőbb ideje, hogy rend
legyen, a városban alig volt ember, akinek a diáksággal ügye nem lett
volna. A kék foltok egyszerre föltámadtak s boszúért kiáltottak.

A dolog vége az lett, hogy deputáció ment föl a tekintetes tanári
testülethez, hogy egész tekintélyét latba vetve, immáron vessen véget a
közbotrányoknak. A küldöttség szónoka azt kívánta, hogy a notórius
skandalumcsinálókat tiltsák ki az akadémiáról, a többit pedig, akik a
főcinkosoknak csupán tehetetlen eszközei, szigoru fenyítékkel büntessék
meg. Immáron a város érdeke az, hogy a nyugalom visszatérjen a szívekbe.

A beszéd nagyon szép volt, becsületére vált az e célra kiszemelt
Molitórisz uramnak. A rektor nagy figyelemmel is hallgatta s olykor
bólintott egyet fejével. Ő maga is egyetértett a kivánsággal. A tanári
testület azonnal összeült s kellő alapossággal és méltósággal
petraktálta a kellemetlen ügyet. Szerencse, hogy az ilyen üléseken nem
eszik meg a levest olyan forrón, ahogy föltálalják s mielőtt a döntés
bekövetkeznék, pro és contra megforgatják az érveket, különben a diákok
pórul jártak volna. És hogy ez a megfontolás bölcs dolog volt, az
alábbiak mutatják.

A tanári kar első ülésén ugyanis a hangulat igen izgatott volt, mindenki
relegálással dobálózott, s csak a tartózkodva ítélő rektor tudta a
heveskedőket megnyugtatni. „Aludjunk rá egyet“ mondta az öreg úr, akinek
ez volt az élet-regulája. Németül ezt úgy mondják: „Zeit bringt Rath“,
vagyis jó a dolgokat megrágni. Ami ma még fekete, egy éjjelen át fehér
lehet, hogyha hó esik; ami most még meleg, reggelre kihülhet, mint a
pékzsemle. Az ember napról-napra változik: a tegnapi heveskedő holnapra
nyugodt lesz, aki mosolyog rajta, milyen bolondságot akart egy nap előtt
elkövetni. Szóval, a rektor nem hagyott határozatot hozni, hanem
elhalasztotta az ülést huszonnégy órára és nyugodalmas alvást kivánt.
Hiszen fiatal emberek állanak a zöld asztal előtt.

Az ügyhöz természetesen a diákság is hozzája kivánt szólni. Selmecen nem
volt szokásos, hogy az ifjuság csak úgy, sonica, beleegyezzék abba, amit
a professzori kar a nyakába akart varrni. Ohó, kettőn áll a vásár. A
tanároknak éppen olyan szükségük van diákokra, mint a diákoknak tanárra.
Sőt: ha nincs tanár, még mindig van diák, de ha diák nincs, akkor
csakugyan nem létezhetik tanár, vagy ha létezik, az „nem olyan“. E
kétoldaluság tudata fölvilágosította az ifjúságot, hogy nem olyan
könnyen lehet velök elbánni.

Nem is lehetett az adott esetben sem. Gerstakkernél még az éj folyamán
diák-gyülés volt, ahol néhány épületes szónoklat után elhatározták, hogy
azonosítják magukat a relegálandókkal, s ha tényleg többeket akarnának
az akadémiáról eltávolítani, úgy a diákság szépen sztrájkolni fog.

Reggel tényleg a tanári szobában feküdt a határozat, aláírva valamennyi
diák nevével. Az írás vörös volt, vérbe vagy piros borba mártották-e a
tollat, én nem tudom. De akárhogy íródott is a hevesen tiltakozó,
munkabeszüntetéssel fenyegetőző felirat, a professzorokra nem volt
hatással. A tudós szepességi arcok mosolyogtak. „Csak sztrájkoljatok!
Legalább nem kell előadást tartani“, – vélték az opportunus tudósok, –
„s az ember mégis megkapja a járandóságát. Csak sztrájkoljatok, fiaim“,
– gondolták.

Az ifjuság tudomásul vévén e ravasz ellenvetést, meghajlott az érv
előtt; tényleg, ezzel sem érnek el semmit. A tanárok legföljebb még
jobban elhíznak. Hamarosan ujabb gyülést tartottak s itt általános
helyeslés mellett macskazenével egybekötött ablakbedobálást határoztak
el. Ilyesmi úgyis régen nem volt Selmecen; hadd keressenek egyszer az
üvegesek is a diákokon. Ők is emberek, nemcsak a korcsmárosok és a
cukrászok. A rektor, aki az akadémiai épületben lakott, kacagott, amikor
a hírt meghozták neki.

– Istenem, – szólt, – bár így volna! Legalább a kormány új ablakokat
csináltatna. A régi táblákon már úgy fúj be a szél, mintha hegyek közt
járna az ember!

Ennek az embernek is igaza volt. Ezzel újra csak a professzoroknak
segítenének. Ezt a tervet is föl kellett áldozni. A harmadik ifjúsági
ülés is összeült. De mit lehetett volna még csinálni: a sztrájkkal, meg
a macskazenével az ifjúság leleményessége kifogyott. Nincs több eszköz.
A munició elfogyott. A diákok tétován nézték egymást és tehetetlenül
vonogatták a vállaikat. A gyülés elnöke hiába várta a szónokokat, senki
sem jelentkezett.

– Akkor hát le kell tenni a fegyvert, – lóbálta meg a praeses szomoruan
a csengőt. – Fuimus Troaes!

Már éppen föl akart állani, hogy a csúfos határozatot kihirdesse, amikor
a háttérből fölemelkedett Simonkai, egy piros szepesi fiú, akit az egész
akadémián a legravaszabb rókának ismertek. Mindig valami csalafintaságon
törte a fejét, hol azon, hogyan lehetne a sédákat meghamisítani, hol
azon, hogyan lehet a fekete tábla sarkára ceruzával írni föl egy
matematikai bevezetést, amit a professzor nem láthat meg s amit csak le
kell írni krétával, meg több effélén. Most is a tizenkettedik órában
volt egy terve s a diákok ismerve észjárását, feszült figyelemmel
hallgattak rá.

– Kedves polgártársak, – kezdte a piros Simonkai beszédét, amelyet
érdekessége miatt egész terjedelmében közlök, – kedves polgártársak;
órákhosszat törjük a fejünket a szőnyegen levő kérdésen, jóllehet, a
megoldás fölötte egyszerü, mondhatnám, kézen fekvő. Csodálom, hogy
senkinek se jutott az eszébe, pedig ez a Kolumbus második tojása.

Itt megköszörülte a torkát és a tudós fölényével nézett végig társain,
akik közül néhányan a kezére néztek, csakugyan ott fekszik-e a megoldás?
s látván, hogy nincs ott, „halljuk, halljuk“-ot kiáltottak.

– Tehát halljátok, – folytatta Simonkai nyugodtan. – A tétel az, hogy a
professzorok relegálni akarnak, mi pedig a szolidaritás mezejére lépünk.
Ez szép, szükséges azonban, hogy módunk legyen a t. tanári kart
hatalmunkban tartani. Ha látják, hogy semmik vagyunk, nem hederítenek
ránk, ha látják, hogy a sarkunkra tudunk állani, akkor kalapot fognak
előttünk emelni. Nos, mi ezt szimplán kivánjuk bebizonyítani. Mi nem
fogunk sem ablakot betörni, sem sztrájkolni, sem macskazenélni, hanem…
nos, kedves polgártársaim, hanem: egyszerűen – tanulni fogunk. Igenis:
tanulni. Értsetek jól meg: tanulni.

A gyülekezet álla egyszerre leesett. No, ez megadta; talán a
professzorok vesztegették meg, hogy ilyen tervvel huzakodik elő? Micsoda
bosszu az, ha tanulnak, hiszen ez a megadás, a gyászos leszerelés. A kis
diákot büntetik meg úgy, hogy verset vagy egyebet magoltatnak be vele.
Sokan kacagtak, néhányan fütyültek is. De Simonkai nem zavartatta magát.

– Nem hagytok kibeszélni, – mondta csöndesen, – következtetni pedig nem
tudtok. Mert aki következtetni tud, az már most levonta volna a helyes
konzekvenciákat. (Halljuk! halljuk!) Nos, tehát. A tanulás igérete csak
első pillanatban látszik értelmetlen elhatározásnak, de közelebbről
tekintve, ott látjátok benne, kedves polgártársaim, a fullánkot, amely
halálra fogja sebezni a tanári kar bosszúra fölemelt karját. (Tetszés.)
Azt mondom: tanuljunk jól, olyan jól, hogy senki meg ne bukjék
(Ellentmondások.) Mert mit jelent ez? Azt, hogy ha nem bukik meg senki,
nincs pótvizsga. És mit jelent az, hogyha nincs pótvizsga? Azt, kedves
elégedetlenkedő polgártársak, hogy nincs pótvizsgapénz! És mit jelent e
szó: pótvizsgapénz? A t. tanári kar legkedvesebb, legkellemesebb
mellékjövedelmi forrását! (Halljuk! halljuk!) Miből vett Werther
professzor úr nyaralót a Hodruson? A szépen összegyüjtött
pótvizsgapénzekből! (Zajos helyeslés.) Miből báloztatja Berzencén a
leányait Schultze professzor úr? A pótvizsgapénzekből! (Zajos tetszés.)
És miből telik Götz professzor úrnak két lóra meg bricskára? A
pótvizsgapénzekből! (Zajos tetszés.) De, uraim, – tette hozzá emelt
hangon, – ha egyszer tanulni fogunk, ha senki meg nem bukik, akkor
Schultze uram soha férjhez nem adja a leányait, Werther úr szépen
Selmecen nyaral és Götz úr gyalogszerrel mehet, ha csak az ördög hátára
nem ül! (Óriási tetszés.) Tehát mondjuk ki a határozatot, hogy ezentúl
tanulni fogunk, meg nem bukunk s ezzel együtt legérzékenyebb pontján
támadjuk meg az igen tisztelt professzorokat, akiket az Úristen
egyébként sokáig éltessen. (Zajos éljenzés, szónokot számosan üdvözlik.)

Az ifjúság megértvén a bölcs beszédet, vállain hordozta körül a ravasz
Simonkait, s még aznap tudtára adta a tanári karnak elhatározását. A
professzorok a fejüket vakarták. Teringettét! ezek a ravasz rókák megint
kifogtak rajtuk. És még csak a miniszterhez se lehet fordulni
jogorvoslásért, kormánybiztosért, akadémia bezárásért, mert hiszen az
ifjúság, csak a kötelességét teljesíti, amikor tanul, sőt dicséretet is
érdemel érte. A tanári kar ujabb értekezletre gyült össze, s itt a
hangulat már korántsem volt oly izgatott, mint első napon. A relegálás
szó elszállott a hegyek fölé, csak arról folyt a vita, hogyan lehetne a
tanárikar tekintélyének sérelme nélkül az ügyet elintézni. Hosszu
tanácskozás után végre meghozták az ítéletet, amely jóval enyhébb volt,
mint a milyennek az utolsó hirek jelezték. A tekintetes tanári kar
megelégedett azzal, hogy az ifjúság fejét általánosságban keményen
megmosta, a három főbűnöst: Cseróczyt, Hertelendit és Vitnyédit pedig
félévre eltiltotta az aulától. Ellenben kimondotta, hogy ha a félévet,
mint az erdőrendezés nehéz műveletének dijtalan segédei, hasznos
munkával töltik el, úgy a tanárok szíve irgalmat fog ismerni s
elvesztett szemeszteröket javukra tudja be. Immár rajtok áll, hogy
bűnüket jóvá tegyék. Ebbe az ifjúság belenyugodhatott.

Az erdőrendezés az alkotmányos éra kezdetével akkor folyt országszerte.
A szabadságharcot követő időkben a felvidéki tót és német lakosság
ugyanis rajta volt, hogy a zavarost mentől jobban meghalászsza. Az egyes
emberek és községek határai ugyancsak kibővültek, az állami erdők pedig
szemmelláthatólag összezsugorodtak. Ilyenformán uj felmérésre volt
szükség s a nagy munka az egész erdészeti kart mobilizálta. Hogy nem
volt könnyü föladat, följebb is jeleztem; elképzelhetjük, hogy az
alacsonyabb néposztály nem szívesen egyezett bele néhány év óta
kellemesen élvezett határai helyesbítésébe s így a véres összeütközések
napirenden voltak. Az erdőrendezésnél szolgálni annyi volt, mint
háboruba menni. Nos, erre a munkára jelölték ki a három jóbarátot.

Mialatt a diákok útjokra indultak, lássuk, mit csinálnak a Judex-lányok
az emlékezetes esküvő óta?

Helén és Málika ezalatt elérkeztek Eperjesre. A családnak volt egy
javithatatlan bácsija, aki itt töltötte öreg korát. Javithatatlanság
alatt azt kell érteni, hogy egykoron katona volt, – a familia ama
bizonyos, úgynevezett rossz útra tért sarja, – aztán megunta a
verekedést és mellében egy golyóval, rajta egy érdemjellel, visszatért a
porosz gránicról. Kis kuriájában szítta a pipákat és nem rosszakaratból,
sem lelki szükségből, hanem szórakozásból nagyokat mondogatott. Hajdan
szép asszonyoknak hazudott, most, öregkorában nem volt oly válogatós s
bárkit megtisztelt kalandos fantáziájával. Soha szebb környezetet nem
találhatott volna, mint a magyar Gascogne-t: itt megértették és
méltányolták, mert a szívével és nem az eszével hazudott, s erről lehet
a sárosi embert megismerni. Amint tehát az öreg úr ott üldögél
pipatóriumában és nézi, hogy szállnak át Lengyelországból a havas
felhők, egyszerre csak betoppan hozzá két unokahuga, s kijelenti, hogy
most már itt fognak nála lakni.

Az öreg szó nélkül fölugrott.

– Fényesen lesztek itt, – szólt. – Tudtam én, hogy ez lesz a vége,
megmondtam apátoknak már negyvennyolcban (akkor még egyik lány sem élt)
nem való nektek az a vén bagolyles!

S ezzel az ügy el volt intézve, többet sor rá nem került. A két testvér
visszavonultan, csöndesen élt a szomorúan szép felvidéki városkában.
Egyik nap követte a másikat anélkül, hogy az idő tengeréből kagylót
vetett volna föl. Eperjes csöndesebb, mint Selmec s a síkon fekvő
városok néma hangulata még jobban megtompítja a színeit. Az ember itt
messzire követheti a felhők járását s a szíve tovább fáj, ha
elgondolkozik, hová repül a boldog égi vándor. Látnivaló nincs sok a
városon, a kopár, törmelékké vedlő torony egy csomó egyforma, hosszu
udvaru házba néz, az utcák szerények és hallgatagok, a tótok szomorúak s
megdermedtek. Ha pedig kimégy a városból, a világ csupa cirokkerítés,
agyagos vacak és juhkosár; a hegyi legelőkön nagy szikladarabok
hevernek, mintha nyomtatéknak lennének a füvön, nehogy a szél az egész
mindenséget elhordja. Mert a szél a legnagyobb úr errefelé. Végigsívit a
Branyickótól a messze fenyves erdőkig és sehol semmi sincsen, ami neki
ellentálljon: földig hajlanak előtte a vékony nyárfák, a borókás bokrok,
a szegénység virága: a mák meg a napraforgó s maguk a tótok is, akiknek
még szentelt gyertyára se telik, ami az alföldi magyart az ilyen
istentelen időjárástól megvédi…

A két lány egyetlen szórakozása az volt, hogy kisétálgattak a távoli
hegyekhez, a sóvári bányák, vagy a borkút felé s azután visszatérve
oltárterítőket himeztek, meg a furcsaalaku, alacsonyan járó sárosi
felhőket nézték. Málikát a viszontagságok komolylyá és hallgataggá
tették, Helén pedig egyre sírt, anélkül, hogy lelke közelről is annyit
szenvedett volna, mint nénjéé. Sírt, ha aludt, sírt, ha sétált, sírt,
amikor puliszkát evett, sírt, amikor csinosította magát és sírva-ríva
egyre jobban hízott s olyan pirospozsgás lett, mint az alma. Az öreg úr
nem szerette ezt a szomorúságot, s hogy megvigasztalja a két bánatos
virágszálat, próbálta őket társaságba, emberek közé vinni. Hiszen a
magyar Gascogneban, tessék csak rám hallgatni, lehet ám mulatni is!

Sárosban nem ritkák azok az emberek, akik augusztusban kukoricát,
szeptemberben krumplit, októberben puliszkát, novemberben borsót s
decemberben káposztát, januárban száraz babot ebédelnek, februárban
azonban csörgős négyes fogaton járnak Zborótól Abaujig s még a kutyákat
is feketekávéval traktálják. Február a sárosi Saturnália hónapja. Akkor
tartják a híres megyebálokat, a disznótorokat, az eljegyzéseket, meg
egyéb cécókat, amelyek gyülekezésre szólítják a sárosi szlahcicokat. A
megye egyszerre csodálatosan átváltozik: a cigányok leteszik a vályogot
s hegedüt meg klarinétot ragadnak, a Cincinnatusok elmennek az eke
mellől és kipödörvén bajszukat, berobognak Eperjesre, a lovakat tök
helyett zabra veszik s megnyírják, megvasalják, kicifrázzák, a lakásokba
új függönyök meg butordarabok kerülnek, az asszonyok, akik egész nyáron
gyöngélkedtek, nehogy a tavalyi kalapjukban kelljen járniok, iziben
suhogó selyembe ruházkodva sétálnak végig a főtéren s maga az egész
megye mintha nekifiatalodnék s a Tarca meg a Tapoly közti tér bálterem
volna, ahol még a szalmafedeles viskók kalapja is félre van csapva.
Egész éven át a nehéz sor az úr, februárban következik el a Saturnália s
a röghöz csapott, hétszilvafás nemes Kosciusko gőgjével mulatja el a
gyapju meg a pohánka árát. Itt még van érzék a régi világ előkelő
gyönyörüségei iránt; ócska rudasokon meg nyergeseken hajtóvadászatot
rendeznek farkasra meg rókára s útmestereket, végrehajtókat, megyei
irnokokat, piros frakkban, kezökben hajító dárdával és oly büszkén, mint
lord Durham láthatsz lovagolni; mesés lampiónos, muzsikás
szánkó-kirándulások történnek Ceméthére, majd hatalmas körvadászatok
következnek s ebédnél cigány játszik, tokaji bor folyik; a kaszinóban
híres ferblitársaságok verődnek össze; a táncterem tele van gyönyörü,
királynői megjelenésü lánykákkal.

Mindenütt terített asztal, fűtött kemence: a nagy kürtőkből
kacskaringózó füst az égbe is hírül viszi, hogy van pénz vendégségre. S
ha elmúlt február, egyszerre varázsütésre az éj homályába vész a
látomány, a lovakról leszedik a csipkés szerszámot meg a csörgő
zablákat, a parforce-lovasok hallgatagon másolják a belügyminiszteri
rendeleteket, a híres polonaise-táncosok visszavonulnak apró, fekete
kúriáikba s a drága fa helyett kukoricacsutkával fűtenek, az asszonyok
pedig megint betegeskednek, mert új kalapra csak jövő februárban telik…
De mindez természetes, megszokott és senkisem sajnálja az eltékozlott
garasokat, senki sem kéri vissza a cigánytól a nagy bankót, senki
kétségbe nem esik a sors forgandóságán. S nem a dínom-dánom: ez az igazi
virtus, a mulatság után kiállani a borús következményeket, derűs
megadással viselni a nehéz gazdasági helyzetet s lemondani minden
hívságos költekezésről.

Aranyos vármegye, amely szerényen tud szegény lenni s gőgösen gazdag,
okosságában balga s balgaságában okos.

Amikor a februári nagy cécók megindultak, az öreg úr megpróbálta, hogy
Málikát és Helént is belevigye a kellemes örvénybe. De bizony nem
sikerült a terve. Hiába húzta reggelig a cigány, hiába aprózta előttük a
táncot a legdélcegebb Szinnyei-Merse, hiába szólott ablakuk alatt
reggelig a nóta, a két Judex-leány kedve csak nem akart földerülni, s
piros ajkuk körül nem játszott mosoly. A fantasztikus sárosi mulatságok
nyomtalanul siklottak el mellettük, a nagy jókedvből szemernyi sem
ragadt rájuk és bár szépségüknek ezer bámulója akadt, ők csak hidegek,
némák, bánatosak maradtak. Az öreg úr egy ideig próbálgatta, hogy jobb
kedvre hangolja őket, maga is rendezett egy mulatságot, amelyen ő járta
el az első keringőt, de hiába, a jókedv madara nem akart a háztetőre
szállni… A két Judex-leány csak a Garam felé vonuló nagy felhőket nézte
és odasúgott nekik valamit, hogy vigyék magukkal hosszu égi utjukra… A
lelkük, az vele szállt a felhőkkel, át a hegyeken és ott lebegett a
zeg-zugos Selmec fölött, amelynek tarka házfalai szomorúan gubbaszkodtak
a februári szürkeségben…

Hagyjuk hát magára a két leányt az ablak mellett álmodni és lássunk az
eltűnt Cseróczy után.

Vitnyédi a nagy eset után ismét Cseróczyt ment keresni. Ezúttal
nehezebben akadt nyomra, mint mikor barátja Vihnyén üdült. A
korcsmárosok nem adhattak fölvilágosítást s a vidéki mesterlegények,
akikkel Cseróczy kóborlásai között nagy szeretettel szokott megbirkózni,
sajnálattal vonták meg vállukat: ezúttal senki sem verte be a fejüket.
Sokáig hasztalanul kóborolt így, amikor végre fáradozását egy nap siker
koronázta. Egy üveges tót vezette nyomra: a csöndes felvidéki vándor egy
fiatal úriembert látott az erdőben, aki a favágónak segített fát
dönteni… Ez rávallott a diákra: ha fájdalom érte, mindig testi
megerőltetéssel próbálta szívét legyőzni. A jóbarát rögtön elindult e
nyomon s amint beljebb hatolt az erdőbe, csakugyan rá is akadt
barátjára.

Épp egy csomó favágó közt ült s egy leterített óriás fenyőben
gyönyörködött, kabátja a földön hevert, izzadt üstökét fagyos szél
lóbálta… A munkások csodálkozva nézték hatalmas alakját s fölgyűrt inge
alól elődomborodó izmait.

Amikor megpillantotta Vitnyédit, a diák arca egyszerre borussá vált és
rosszkedvüen lökte félre a baltát.

– Mit akarsz? – förmedt rá barátjára. – Nem akarok semmiről sem tudni.
Hagyjatok engem békében. Én már leszámoltam veletek. Én se kereslek
titeket, mi közötök hát nektek hozzám?!

Vitnyédi egy pillanatig bambán nézett maga elé, aztán egyszerre
pulykapiros lett és botjával a hóba csapott.

– Hogy mi közünk van hozzád? Hogy mi közünk? – bömbölte. – Az a közünk,
hogy nem türjük, hogy bolondságot csinálj. Igen: ez és semmi, egyéb. Én
jó fiú vagyok, de ebben a dologban nem tűrök tréfát! Talán egész
életeden végig fát akarsz vágni?… Őrült vagy, igenis őrült! Ez a közöm a
dologhoz, akár tetszik, akár nem!

Cseróczy egy pillanatra meghökkent, míg Vitnyédi tűzbe jött s
megrészegedve szavától folytatta:

– Velem fogsz jönni! – ordította. – Azonnal velem jösz! Ha pedig nem
akarsz, hát viszlek!

– Viszel? Minő jogon? – pattant föl Cseróczy.

– Milyen jogon? egyszerüen zsebre raklak és viszlek!

– Nohát: nem megyek! – jelentette ki a favágó-diák.

– Nem-e? majd elválik!

Vitnyédi nem vette tréfára a dolgot, ledobta bundáját, kalapját s ökölre
ment barátjával. Tudja Isten: a nagy elhatározás vagy a harag adott neki
erőt, annyi bizonyos, hogy pokoli tűzzel támadt rá Cseróczyra. A széles
Vitnyédi életében most birkózott először, arra sose volt szíve, hogy az
ellenségeit bántsa. De jóbarátokkal szemben kötelességeink vannak:
Cseróczyt le kellett gyűrni. Gyönyörü küzdelem támadt tehát, lábuk alatt
porzott a hó, karjukon megroppant az izom. Az összegyüjtött erő ugyacsak
működött s miután különben sem volt gyönge legény, Vitnyédi néhány perc
mulva legyőzte a félelmetes Cseróczyt. Az ellenfél válla a havat
érintette.

Cseróczyval ez még nem esett meg, csodálkozva, hitetlenül nézett maga
elé.

– Nohát jösz?! – bőgte Vitnyédi.

Cseróczy terrorizálva volt.

– Látom, hogy nagyon szeretsz, – dörmögte maga elé, – majd, majd…
beszélünk a dologról.

A bukás egészen összezavarta az eszét. Kishitü lett.

– Az embernek vannak kötelességei önmaga s a társadalom iránt, –
parancsolt rá Vitnyédi az erősebb intoleranciájával, – s ez megköveteli,
hogy velem gyere. (A logika gyönge volt, de szívből fakadó.) Mit akarsz
itt csinálni? Kóborolni? Fát aprítani? Akkor, barátom, inkább lődd magad
főbe… Mindenekelőtt azonban vedd föl a kabátodat, mert meghülsz és aztán
induljunk!

– No jó, hát veled megyek, – dünnyögte Cseróczy, – de mi hasznod belőle?

– Az majd elválik; valahogy csak lesz. Az volna szép, ha az ilyen
bikaerejü fiatalemberekre Magyarországon nem volna szükség. Gyere már! –
kiáltott rá, – vagy viszlek! Még minden jóra fordulhat. A tanári kar is
ezt tartja. Induljunk!

Nekivágtak a hegynek Selmec felé. A leányvár lassan bontakozott ki a
távol ködéből. A birkózás után tele tüdővel szítták magukba az erős
levegőt.

Cseróczy ajka többször megmozdúlt, de aztán megint csak elhallgatott.
Végre összeszedte magát s megkérdezte barátjától:

– És Málika…

Vitnyédi intett a kezével.

– Úgy történt, ahogy kellett, – mondta komoran. – Hertelendi feleségül
vette.

A diák megállt és fölordított.

– Nőül vette?! Hát mit akarsz tőlem, ember? És ezek után tovább menjek
veled?! Kivánhatod, hogy tovább menjek?!

Vitnyédi ránézett.

– Hát természetesen, – mondta, mintha a legegyszerübb dologról volna
szó. – Tehetett volna Hertelendi egyebet?

– De…

– Semmi de. Válaszolj őszintén. Másként cselekedhetett volna
tisztességes ember létére az adott helyzetben?

– Igaz, – sóhajtotta Cseróczy megadással.

– És mersz-e talán azért rosszat gondolni Málikáról? – ordított rá
ökölbe szorított kézzel a jó barát. – No, beszélj!

A fiatalembernek köny gyült a szemébe.

– Hogyan gondolhatnék ilyet róla… De minek is van az embernek esze meg
szeme… S a világ oly rossz… Azt a pillanatot soha el nem feledem, amikor
Vihnyéről hazatértem… de hidd meg, csak a gondolkozásom hitvány, a
szívem egy percig sem kételkedhetett…

– De mit tehetett mást Málika? Védelmet keresett nálunk s a helyett
éppen vesztébe rohant. Csak lettem volna én otthon, minden rendben lett
volna. De nekem, – tette hozzá dühösen – utánad kellett csavarognom! Te
okoztad az egész bajt s most még őt vádolnád!

– Igaz, igaz, – bólintott szomorúan Cseróczy. – Én vagyok a világ
leghaszontalanabb embere!

– Ide akartam kilyukadni én is, – hagyta helyben Vitnyédi. – Sőt én
tovább megyek, haszontalan vagyok én is, Hertelendi is, valamennyien! Mi
volt a mi életünk? Korhelykedés, verekedés, bakafántoskodás, naplopás,
semmi más. Amint egyedül baktattam végig az erdőkön, ezt a kérdést
vetettem föl magam elé: „Minek is éltünk tulajdonképpen a világon? Mi
szükség van reánk? Hogy a vendéglősöket gazdagítsuk, hogy a csavargók
számát szaporítsuk, hogy a levegőt rontsuk? Kinek a kedvéért létezünk és
kinek van öröme az exisztálásunkban?“ És arra a következtetésre
jutottam, hogy senkinek. Még a férgekre is szükség van e világon, – mert
miből táplálkoznának a fecskék, meg a fülemülék? – még a vadembernek is
hasznát látjuk, csak mi nem nyomunk semmit a latban, mi nem érdemeljük
meg, hogy az Úristen napja ránk süssön, mert nálunk nélkül ez a világ
épp úgy elforogna, mint így. Cél, tartalom nélkül élünk napról-napra,
mint az élősdiek, s ha egyszer a lelkünk mélyébe néznénk, meg kellene
tőle undorodnunk. Fiatalság, erő, egészség – ez a te életed? Csak annyit
érsz, hogy ablakokat tudsz bezúzni, csak arra vagy jó, hogy a bor erejét
kibírd? Pfúj, – tette hozzá megvetéssel, – nyakon tudnám magamat ütni,
ha elmult korhelyexisztenciámra gondolok.

Cseróczy szomorúan bólintgatva hallgatta barátját.

– Igazad van, – szólott megvetéssel, – csapni való naplopók vagyunk. Nem
érdemeljük meg, hogy a nap ránk süssön.

Vitnyédi nem zavartatta magát.

– A bánkódás nem ér semmit, – folytatta tovább elmélkedve. – Azzal nem
megyünk előbbre, ha azt mondjuk: mea culpa, és a mellünket verjük. Itt
tenni kell valamit, itt meg kell mérni magunkat, tulajdonképp mennyit is
érünk. Ha azt látjuk, hogy csakugyan haszontalanok vagyunk, akkor akár
vissza se menjünk a világba! Ha pedig érezzük, hogy mégis van bennünk
valami nemesebb tartalom, akkor ki kell fejteni lelkünkből a salakot és
mindenek előtt: ki kell váltani a nemes fémet.

– A zálogházból? – kérdezte Cseróczy ártatlanul.

– A lelkünkből! – ordított rá Vitnyédi megzavartatva logikájában. – Azt
akarom mondani, hogy meg kell vizsgálnunk magunkat és meg kell kisérelni
végre, hasznára tudnánk-e lenni a világnak vagy csakugyan csiszlikek
vagyunk?

– De hogyan? – vetette föl a kérdést Cseróczy.

– Hogyan?… Elég sokat haszontalankodtunk, most próbáljunk meg egyszer
komolyan élni, ahogy a többi tisztességes emberek… Próbáljunk dolgozni,
próbáljunk nemesebb tartalomra szert tenni… Legfőbb ideje, hogy a fejünk
lágya benőjjön.

Cseróczy ránézett barátjára.

– Dolgozni? – mondta. – De hol? Kinek a számára?

Vitnyédi előadta tervét.

– Az akadémia félévre eltiltott az aulától, te ezt persze még nem tudod.
Egyben azonban fölszólított, hogy vegyünk részt az erdőrendezésben… Ha
jól viseljük magunkat, akkor megbocsátják vétkeinket, ha nem, akkor
mehetünk a pokolba. Nekem ez tetszik. Akkor legalább vége mindennek, be
lesz bizonyítva, hogy megértünk a kötélre… De én azt hiszem, vagy
legalább próbálom hinni, hogy nem ez a sors van a mi életünk lapjára
írva, én azt hiszem, hogy mi, igenis, tudunk dolgozni, tudunk
tisztességes, rendes emberek lenni s reánk, igenis, szüksége van a
világnak… Legalább ami engem illet, és azt hiszem, ez áll rólad és
Hertelendiről is… Én ismerlek benneteket és tudom, hogy alapjában
jóravaló fiúk vagytok, csak a körülmények rontottak el, úgy mint
jómagamat is. És éppen azért, mert tudom, hogy a lelketek tiszta,
hiszem, hogy sikerrel fogjátok megállani e próbákat és félév mulva mint
becsületes, megkomolyodott, derék emberek fogtok visszatérni.

– És te hiszel benne? – kérdezte Cseróczy fölcsillanó szemmel. –
Gondolod, hogy még jóra is fordulhat minden?

– A világon már nagyobb csodák is megestek, – jegyezte meg Vitnyédi
áhitatosan. – E hat hónapra ki vagyunk küldve a rendezőséghez. Ha
tudtunk bálokat és verekedéseket rendezni, talán az erdővel is tisztába
jövünk.

Lassan tovább haladtak. A leányvár nyájasan, biztatóan mosolygott
feléjük. Az öreg harangok lassu kongással üdvözölték a megtért
vándorokat…

Estére beérkeztek Selmecre s még aznap jelentkeztek a tanári karnál s
tudomásul vették az itéletet. Azután útra csomagoltak: egy vadászzsákba
belefért minden holmijuk: egy pokróc, fehérnemü, egy teaforraló, egypár
könyv, meg egypár pisztoly. Ennyi éppen elég a kéthónapi csavargásra.

Amint összekészültek, megjelent Hertelendi is. Csak egy pillanatra
néztek össze s aztán szemök megértette egymást, Cseróczy megölelte
barátját, az viszonozta ölelését s kezet szorított vele.

Amint Cseróczy kinyitotta kezét, ott találta benne Málika nyakláncát…
Szeme egyszerre megtelt könynyel s a kemény legény zokogott, mint a
gyermek.




Az erdőkben.

A februárius dermesztő hideggel illeszkedett a tél havas keretébe.
Amikor a hónap végén a diákok útra keltek, még olyan fehér volt a világ,
mint karácsonykor. Az égbolt kék volt, éjjel gyönyörűen csillagos,
mintha kedvére volna a pattogó hideg, amely határozott, kemény vonásokat
adott a vidéknek. Úgy látszott, mintha a tél ezúttal nem könyörülne a
természeten és jogarát harcba akarná vinni a messziről közeledő
tavaszszal, amikor egy nap egy lanyha fuvallat ereszkedett s a Tátra
„könyezni kezdett“.

A gyertyánfák csodálkozva rázkódtak össze és a hó lecsúszott róluk a
földre. „Lehetséges-e?“ A nagy fenyők kiemelkedtek társaik sorából és
zöld fejükkel kémkedve tekintettek a völgybe, látják-e már a tavaszt? S
azután visszailleszkedtek a zöld sorba és lassan azt mondták, hogy igen,
jön már, nemsokára itt is lesz… Kora tavasz az erdőben, sejtéseiddel,
halk leheleteiddel, titokzatos hangjaiddal be szép vagy! Milyen nehéz
lesz a szív, ha estere elborul az égbolt, csak nehezen mondva búcsút az
ébredésnek, s a párás fehér hótakarók fölött könnyü lehelet száll
északnak. Milyen mohón szívod magadba a friss föld szagát, amelynek
illata átnyomul a hó szagán! A fülednek mily bájos zene, amikor, engedve
a langyos szellőknek, a jég, a hó, a fák, a kövek pattogva, hosszan
zúgva törik szét a tél bilincseit s a zajtól megriadva, messziről egy
fácán karattyol vagy egy róka ugat…

Az ifjaknak azonban nem lehetett a természetben gyönyörködni, amint az
idő enyhült, elkezdődött a mérési munka.

Egyhangu és sívár föladat volt ez, egész nap nem láttak egyebet, mint a
mérőpóznát s a piszkossárga sárba olvadó havat, este tűz köré ültek s
rosszkedvüen szárították átázott ruháikat, éjjel pedig nyirkos, jéghideg
sátrakban háltak. Magasan a városok és falvak fölött jártak, élelmiszert
hétszámra kellett magukkal vinni, az is elposhadt, megromlott, tiszta és
szép, csak az istenadta víz volt, amely csillogó patakokban,
szivárványszínü port hintve a nyomorúságos, elrothadt levelekre, s egyéb
tavalyi avatagra szaladt úton, útfélen.

Haladtak, lassan haladtak az Alacsony-Tátra gránitpadozatán, a Polyána
trachitján át a messze Hernád-völgy felé. Már hetek óta végezték a
robotot. Egyik nap olyan volt, mint a másik, tele munkával,
fáradtsággal, nyomorúsággal. A természet lassan elvesztette előttük
varázsát, a hatalmas tölgyek összezsugorodtak, a szakadások eltűntek,
mintha mindig ebben a környezetben forogtak volna… Semmi ujság, semmi
változás: mindig csak kövek, bundapálinka, nyirkos fák, piszkos bárányok
és kormos szénégetők. Még a felhők is bárány- meg szénégető alakot
öltöttek, a folyókban is ez tükröződött vissza, az álomban is az
kisértett. Mikor találkoznak már legalább egyszer egy kecskével?

Egy nap aztán lecsapott rá a válasz; elkezdődtek a villongások. A tótok
nem engedték talpuk alól a földet kihúzni s az unalmat csatazaj váltotta
föl.

A nép, amely télen vacakjaiban aludta medveálmát, arra a hírre, hogy a
mérések megkezdődtek, egyszerre talpra állt s nyomon követte a csapatot.
Akármerre jártak, mindenütt megjelent a község bírája, egy hatalmas tót
s a nyomában járó tömeg nevében tiltakozott a közigazgatás ellen. Ez már
nem volt tréfa. A nép még emlékezett a szabadságharci véres időkre s
kaszával, villával fölfegyverkezve erősítgette jogait. A tót máskülönben
jámbor, isten- és emberfélő, de ha a földről van szó, amelyet véres
verejtékével táplál, nem ismer sem Istent, sem embert s legkevésbbé
félti a maga szegény bőrét. Nem volt nap, hogy kisebb-nagyobb
összeütközések elő ne fordultak volna s a kirendeltség háborus életre
rendezkedett be. Eleintén próbáltak szép szóval, rábeszéléssel, aztán
szigorúsággal meggyőzni az embereket, de egyik eszközzel se boldogultak.
Akkor nem maradt más hátra, mint a puskatus. Bizony, ha nem tudták
másként a bírónak megmagyarázni az enyémet meg a tiédet, előkapták a
karabélyt s azzal diktálták bele a törvénytiszteletet. Azt megértette,
de persze, ez nem ment olyan símán.

Akárhányszor megesett, hogy egy-egy diák munkájánál az erdő sűrűjéből
puskadörrenés hallatszott s a mérő-készülék darabokra zúzódott. Egy-két
szem sörét a mérnököt is érte. A sebesültnek ilyenkor nem volt szabad
teketóriázni, beléfújt havasi kürtjébe, amely bajtársainak a veszedelmet
jelentette, s aztán uccu! rohant neki a lesipuskásnak. Ha elcsípte, jól
elnadrágolta, de megtörtént az is, hogy egész csomó vad ábrázatu tótra
akadt s akkor a golyónak is dolga akadt. Heves, hosszu csaták
következtek, a mérnököknek minden erejüket kellett megfeszíteniük, hogy
megállják helyüket. Ha csak egyszer is engednek, elvesztek volna, de
látva elhatározottságukat s erejüket, a tótok az utolsó pillanatban
mindig meggondolták a dolgot s apróbb-nagyobb sebek árán visszavonultak.
Akkor az erdőrendezőségnek volt egy percnyi ideje pihenni, kiszedni a
bicskát és kikaparni a bőr alól a sörétet, aztán megint hosszu
rajvonalra bomlottak föl s mintha mi sem történt volna, folytatták
munkájukat. Az emlékezésre s elmélázásra nem sok idő maradt.

A három diák méltóan állotta meg a helyét, most látszott csak, hogy
Selmec minden ízében tudományos város, még a verekedésre is jól
kioktatta őket. Vitnyédinek és Hertelendinek is akadt egy-két szép
munkája, de mindenek előtt járt Cseróczy. Ez neki való hivatás volt.
Goromba és könyörtelen volt a tótokkal, az állam jogát nem hagyta
megcsorbulni s ha a legkisebb morgást hallotta, már fölkapta Vojteket
vagy Velikit, a bírót s vele páholta el a többit. Elszántsága lassan a
vakmerőségbe csapott át, a legmegbízhatatlanabb munkással járt, dacos
megvetéssel mindig hátat fordított a veszedelmet rejtő erdőnek, s ha úgy
tetszett, még puskát sem vitt magával. Amíg társai kétes esetekben
inkább engedtek egyet-mást a népnek, Cseróczynak hiába jött ki a falu
apraja-nagyja a pappal az élén, egy paraszthajszálnyit sem tágított az
állam területéről. S ez az elszántság hatott, a nép nem mert a diákkal
kikezdeni s ha esett is rá a rejtekből egy-két lövés, látva, hogy
Cseróczyt ez éppen nem alterálja, csak arra a meggyőződésre lyukadtak,
hogy az ördöggel cimborál s bőre sebezhetetlen. A három jóbarát példája
egyébként lassan az egész rendezőségre átragadt: mindenki szégyelte
volna, ha elmarad mellőlük, valamennyien az ő bátor rendszerük szerint
dolgoztak s a munka haladt is, mint a karikacsapás.

Ünnep volt, ha város közelébe értek, kettős ünnep, ha legalább pár napig
benne lakhattak. Már hosszu ideje kószáltak hegyről-völgyre, – a tavaszi
erdőben szalonkák berregtek, – amikor elvetődtek Lőcsére. A tótokat
cipszerek váltották föl, kevésbbé elszántak, de ravaszabbak amazoknál.
Ezekkel már nehezebb elbánni. A cipszer mindjárt egy macskaugrással az
örmény után következik. Ők már tudták, hogy a régi határokat cserepek
jelzik s azért nem vasvillát, sem dorongot nem ragadtak, hanem szépen
meghamisították a jelző-dombocskákat, megsemmisítették a régieket és
újakat építettek, persze a saját tetszésük szerint, a saját imitált
cserepeikkel megtöltve.

– Most légy okos Domokos! – szólt Osztropszki, a rendezőség vezetője,
amikor az első hamisított határjelzőre bukkantak. – Itt a világ vége. Az
örményt tíz zsidóból főzik, a cipszert pedig tíz örményből. Most
visszatérhetünk Selmecre, mert ezeken nem fogunk ki.

A rendezőség lehorgasztott fejjel tanakodott, mitévők legyenek? A régi
térképek elpusztultak a szabadságharcban, a községi följegyzések pedig
valószínüleg éppen olyan hamisak, mint a földbe dugott cserepek.
Osztropszki esze megállt, fogta hát magát, leült és hosszu jelentést
küldött a minisztériumnak, hogy mitévők legyenek? Míg a válasz
megérkezett, a társaság kiülhetett a Poprád partjára pipázni és lapos
kavicsokkal kacsázni. Két napig szórakoztak ilyen módon, amikor egy
délután Cseróczy, aki valami nagy dolgon törhette az eszét, mert egész
nap föl és alá járt és nagyokat fújt, diadalmas arccal állott
Osztropszki elé.

– Mester uram, – szólt büszkén. – A cipszerek meg vannak fogva.

Tekintetén látszott, hogy valami különös dologra bukkant, ezért a parton
kacsázó társaság egyszerre talpra ugrott és kiváncsian fogta körül.

A diák egy ideig gyönyörködött az általános izgalomban, aztán néhány
torokköszörüléssel még jobban feszítette meg a kiváncsiság amúgy se laza
húrját s végül így szólt:

– Tisztelt uraim! Aki foglalkozott valaha pincészettel, – s én
foglalkoztam vele, – az tudhatja, hogy a földbe dugott borospalackok
üvege, aszerint, hogy rövidebb-hosszabb ideig a homokban fekszik,
színben lassan átváltozik. Látom csalódott ábrázatukról, hogy ezt
mindenki tudja. A kérdés azonban azon fordul meg, milyen módon változik
meg a palackok színe? A legtöbben azt hiszik, hogy az üveg a homokban
megtompul. No, ez nem áll. A frissen elásott palack ugyanis, uraim,
csillogni fog, mert a homok ahelyett, hogy megtompítaná, az ásás
súrlódása révén még fényesebbé teszi az üveget. Két-három év kell hozzá,
míg a palackok színe tompulni kezd, egy évtized míg színe elborul. De a
pincészetnek egy másik titka, a rája boruló homok után ítélni meg az
elásott palack korát. A frissen elföldelt üvegről, uraim, a homok
magától pereg le, amint a palackot kiássuk. De az évek során át elásott
üvegen a homok már úgy tapad, hogy kezünkkel két-háromszor kell rajta
végigsimítani, hogy a por elváljék tőle… Ezt jól megtanultam
Gerstakkernél s most az uraknak rendelkezésére bocsájtom, ama megjegyzés
kiséretében, hogy Selmecen még a korcsmákban is tudományon táplálkozik
az ember.

Osztropszki a homlokára ütött. Hogy az neki nem jutott eszébe!
Természetes, hogy így van, nem is lehet másképen, a Columbus tojása nem
volt egyszerűbb. Azonnal kimentek a határba és megvizsgálták az
üvegcserepeket. Bizony azok csillogtak, mint a jég a napon s a homok
pergett róluk, mintha fizetnék… Osztropszki arca ragyogott az örömtől,
egyszerre azonban elborult. Megvakarta a fejét.

– Mindez nagyon szép, – szólt nyájasan, – de mit érünk vele, ha a
cipszerek tagadnak? Mit tehetünk, ha kétségbevonják a fizika törvényeit?
Hátha azt állítják, hogy a szepességi üvegcserepek mások, mint a
hontiak?

Cseróczyt ez se hozta zavarba.

– Erre is gondoltam, – felelt homlokára mutatva. – Adjatok egy üveg
mohos rajnai bort s holnapra a kérdés másik része is meg lesz oldva.

Osztropszki ránézett. Egy üveg rajnai bor? Hát az mire jó? Talán a diák
be akar csípni, hogy aztán megálmodja a megoldást? Avagy talán meg
akarja tréfálni a főnökét?… Tagadólag intett fejével.

Cseróczy vállat vont.

– Nekem úgy is jó, – mondta és rágyújtva pipájára, elindult sétálni. –
Alászolgája.

Az erdőrendező gondolkodóba esett. Hátha tényleg tud valamit az a
fiatalember? Az előbbi bevezetése is teljesen logikus volt s végre is,
Cseróczy annyi időt töltött a különböző pincékben, hogy bizonyára
gyakorlata van e téren…

– Megálljon, – szólt Osztropszky hirtelen. – Az üveg rajnai bor
rendelkezésére áll, de ha felültet, akkor fegyelmi jogomnál fogva három
annyira itélem… Megértette?

Cseróczy bólintott s bement a városba. A vendéglősnél kiválasztotta a
legrégibb palackot, – amelyen moha nőtt s amelynek homokját késsel
kellett levakarni – s aztán elindúlt az erdőbe. A titokzatos útra nem
vitt magával senki emberfiát, csak Treffet, öreg vizsláját, amelynek,
mint a diák mondogatta, annyi esze volt, hogy egy fejben nem is fért el.
Éppen azért a kutya a fele eszét kiadta albérletbe a selmeci patikusnak.
(Mint látjuk, a gyógyszerészek szellemi képességét már akkor is kevésre
becsülte a rosszindulat.)

Az erdő mélyébe érkezve, Cseróczy mindenekelőtt leült egy mohos törzsre
és élvezvén az ébredő tavasz szépségeit, lassan kiszürcsölte a palack
nemes tartalmát. Amikor ez megtörtént, a földhöz vágta az üveget s aztán
egy cserepet megköpött – ahogy azt a falusi gyerekek kövekkel szokták,
mikor apportirozni tanítják a fiatal kuvaszokat – és a bokrok közé
dobta. Az öreg vizsla természetesen, szó nélkül bement a rekettyébe és
óvatosan kihozta az üvegdarabot. Cseróczy megsimogatta az eb fejét,
aztán párszor még megújrázta a produkciót, a vizslának mindannyiszor
odadörmögve:

– Hozd el az üveget!

Amikor a kutya már járatos volt a kutatásban és meg tudta különböztetni
az üveg mohos szagát. Cseróczy egy fához kötötte Treffet s maga
puskalövésnyire ment az erdőbe s ottan elásta az egyik cserepet.

– Hozd el az üveget! – szólt ekkor a kutyára.

Treff elment, összevissza kereste a cserjést, farkával izgatottan
verdeste a páfrányokat, kotort, fújt, jobbra-balra ugrott, de végre is
diadalmasan hozta elő az üveget… Ezzel meg volt oldva a probléma. A diák
másnap kora reggel kiment a határba és Treff egy-kettőre kifürkészte hol
vannak a mohos cserepek elásva… Mire társai kiértek, a diák már ott
pipázott egy frissen felbontott halomnál és ártatlan arccal kérdezte meg
a községi bírót, vajon hogyan kerültek a cserepek egyszerre száz
méterrel beljebb? A szepesi bírónak e boszorkányság láttára leesett az
álla, fogai vacogtak és siralmas arccal vallotta be, hogy a határ
végesvégig meg van hamisítva. Egyszerre előkerültek a községi írások is
s huszonnégy óra alatt az egész farkasvölgyi járás föl volt mérve…

Osztropszki csak vakarta a füle tövét és álmélkodott.

– Ebből az emberből még erdőfelügyelő lesz, – mondta. – Erről vegyetek
példát! Vajjon, hogyan csinálta ezt a boszorkányságot?

De Cseróczy nem árulta el titkát, csak később mondta el a dolgot úgy,
ahogy én, bona fide, szavai nyomán föntebb leírtam. Bona fide – mondom,
– mert a dolog, akármennyire becsülöm is a vizslákat – kissé gyanusnak
látszik, mint a legtöbb kutyahistória. Különösen gyanus volt pedig
azért, mert ez időben a diák sokat trécselt a bíró tenyerestalpas
lányával, akinek az ügy érdekében vaskos bókokat mondogatott s aki
szintén sejtett valamit a vizsla buzgólkodásán. Ám ez mellékes, a
fődolog az, hogy a kérdés meg volt oldva, a munka szaporán haladt.

Mielőtt azonban a diákok búcsút mondtak volna a zeg-zúgos Szepességnek,
el kell mondanunk Hertelendi egy különös kalandját, amelynek előzményei
gyanánt jegyezzünk meg annyit, hogy mint az akkori időben a felvidéken
mindenütt: a Szepességben is két párt állott egymással szemben: a magyar
és a német, amelyek közt a gyűlölet, rosszakarat és bosszu építette
falak emelkedtek.

A német párt egyik kemény embere volt Höller, a vászonkereskedő. Háza a
vén sáncok tövében, takaros kert közepén állott. Igazi, otthonos kis
német telek volt: a fenyőtetős ház barátságos, mint egy nagy puha
fészek, a szobák mindmegannyi régi hangulatu zugolyok; bútorokon,
embereken, minden tárgyon jómódu otthonosság és bizalom. A német ház
szép erényét, a családot két fiatal leány képviselte, mindakettő üde és
fiatal, mint a romokon végigfutó lonc. Amikor a diákok egy reggel a
hegyek felé siettek, a kerítés mögött víg nevetést és magyar szót
hallottak. Hertelendi, aki minden iránt érdeklődött, megállt s
bekandikált a rácson. A két fiatal Höller-leány ült ott s megijedve
néztek rá, azt hitték, hogy valami német polgár fedezte föl őket s most
beárulja őket atyjuknak.

Hertelendi meglóbálta kalapját a magyar szóra.

– Háromszoros éljen! – kiáltotta s aztán társai után sietett.

Amikor este a sáncok felé kerültek haza, a két leány künt állt a kert
előtt és mikor Hertelendi erre került, félig szégyenkezve, félig
pajkosan mosolyogtak maguk elé.

A diák úgy gondolta, hogy illő bemutatkoznia. A kisasszonyok zavartan
néztek rá, de aztán megbiccentették fejüket s kezet nyújtottak. Csak
első pillanatban voltak elfogultak, aztán tetszett nekik a csiny, hogy
szülőik akarata ellen magyarokkal, pláne diákokkal barátkoznak s
huncutkodva nevettek össze.

Amikor másnap Hertelendi találkozott velük, már bizalmas barátként
üdvözölték egymást. Elmondták neki, hogy titokban magyarul tanultak meg,
mert apjuk mindig haragra gyúlt, ha magyar szót hallott. Akkor pedig
kell benne valami kellemesnek lennie, mert hiszen tiltott gyömölcs volt,
– a cigarettával is úgy voltak. De ha apjuk megtudja mire vetemedtek,
kitagadja őket. Pedig a magyar nyelv nagyon szép, – mondották
rapszodikusan, – tetszik is nekik, kivált a népdalok… Talán Hertelendi
is tud egyet-kettőt?

Hogyne tudna, hiszen tisztavidéki; azonnal elő is állt egypár régi
nótával Rózsa Sándorról meg Bogár Imréről.

– Jaj de szép, – tapsolt Linka kisasszony és utána próbálta énekelni. –
Hanem tud ön németül?

Hertelendi bevallotta, hogy selmeci tartózkodása dacára, elvből egy szó
sem ragadt rá.

– Ez hiba, – mondta Linka. – Megeshetik ugyanis, hogy apánk meglep,
akkor ugyanis jaj nekünk. De tudja-e mit? Azt fogjuk neki mondani, hogy
ön vándorló csipkekereskedő. Az ilyenek csomóstul fordulnak meg
errefelé. Tudja mit? Majd megtanítjuk egypár német szóra s ha a papával
össze találunk akadni, majd gyorsan németre fordítjuk a szót… Csak azt
ne árulja el neki, hogy magyar diák!

– Kitünő! – lelkesedett Hertelendi. – Természetesen, elveim föntartása
mellett. Mi lesz az a pár szó? – Megpödörte a bajszát és hozzátette. –
Egy német szót tudok. Így hangzik: Liebe! Jó lesz?

Linka meg Klári összenéztek s aztán elmosolyodtak.

– Majd inkább mást, – szólt az idősebbik. – Tudja, a papa szegény már
nem hall valami nagyon jól. Ha esetleg németül szólanánk önhöz, felelje
csak azt: „Allerdings bin ich im Zechgelage einigermassen dumm
geworden…“ Ő erre megnyugszik, a „Zechgelage“ meg az „einigermassen“ oly
törzs német szavak, hogy minden szepesinek öröm, ha őket hallja s nem
törődik többet önnel. A Zechgelaget az, aki Magyarországon tanult
németül, sose használja. Az Wirtshaust mond.

Hertelendi gyanútlanul bólintott.

– Allerdings… Zechgelage… Zechgelage… einigermassen… valóban gyönyörü, –
mondta – szörnyen ősnémetül hangzik.

A lányok összenevettek: ezt a diákot jól megtréfálták. Ha ez tudná, hogy
mit mond!

Az első próba, majd az első föllépés kitünően sikerült. Hertelendi egy
nap épp a rács előtt beszélt a hölgyekkel, amikor az öreg Höller
megjelent.

– Ki ez az úr? – kérdezte az apa Linkától s gyanakodva nézte a
fiatalembert.

Klári a füléhez hajolt és belekiáltott.

– A csipkeverőket keresi, papa.

– Fahrender Kaufmann? – kérdezte Höller jóakaró leereszkedéssel.

– Allerdings bin ich, – vetette oda a diák kellő szemtelenséggel. Szép
porosz akcentussal beszélt, nem hiába, szép lányok tanították.

Az öreg bólintott.

– Wohl eingekauft?

– Im Zechgelage einigermassen, – tette hozzá Hertelendi, jobbra-balra
mozgó fejbólintással, ahogy a kereskedők szokták.

Höller helybenhagyólag bólintott. A csipkeverőket tényleg legjobban a
kocsmában lehet megfogni. Ha két pohárral megisznak, fejökbe száll a
mindenség s elkótyavetyélik a holmit. Ki ne becsülné többre a bort, mint
a cérnát? Az okos kereskedő kihasználva a csipkeverők mámorát itt
csinálja a legkitünőbb üzleteket.

Höller tovább sétált.

– Dumm geworden – szólt még a diák, sok méltósággal, de azt már az öreg
nem hallotta. Beszélni különben sem szeretett sokat, kivált idegenekkel,
akik előtt röstelte a süketségét. A Zechgelage szó teljesen
megnyugtatta, aki magyar szón nevelkedett, ugyan sose érti meg, hogy
lehet ily uri csengésü szóval a dorbézolást illusztrálni…

Hertelendi ez idő alatt mérnöki kötelességeit kissé lazán teljesítette,
de mentségére legyen mondva, hogy a magyar kulturának tett szolgálatot.
Különösen az egyik kis leányra: Linkára volt befolyással; az oly szépen
tanulta meg tőle a magyar nótákat és szokásokat, hogy egy napon
Hertelendi azon vette észre magát, hogy nemcsak a dalai meg a mondásai,
hanem a szíve is átköltözött hozzá…

Ez a meglepetés egy mulatságon – a rendezőség elutazása előtt – pattant
ki és pedig így.

Hertelendi a legnagyobb nyugalommal táncolt kedves barátnőivel. Ha
németek közelébe jöttek, egyszerűen előszedte szókincseit s nem törődött
vele, hogy háta mögött ugyancsak nevettek rajta. Amikor pedig nyugodt,
kém nélküli területeken galoppoztak, akkor nagyokat sóhajtott, a torkát
köszörülte és folyton ezt mondta:

– Csak szivesen!

Vajon tud-e ennek női szív ellentállani, ha egy csinos ifju egész éjjel
a torkát köszörüli és ezt mondja: Csak szívesen? Én azt hiszem, nem. A
Linkáé sem tudott, csakhamar fülig szerelmes volt a diákba, aki egyre
sóhajtott s egyre csak a torkát köszörülte…

Eljött a tavasz. Az előszobában megjelent a mérnökök vezető munkása s
jelentette, hogy a kocsik készen állanak. Búcsúzni kellett A diák
szivére nehéz boru szállott.

– Linka kisasszony, – szólt elcsüggedve, – távoznom kell…

A kis lány ijedten nézett rája, úgy megszeppent, mint a kis fogoly,
mikor először találkozik vizslával.

– Köszönöm önnek azt a jóindulatot, – folytatta a diák, – amelylyel
fogadott s amelyet soha nem fogok elfelejteni… Isten önnel Linka
kisasszony…

Kezét nyújtotta. Linka tétovázva adta oda ujjacskáit, egy szót sem
tudott szólani. Hertelendi nagyot sóhajtott, aztán megköszörülte a
torkát… Akkor vetődött arrafelé Höller. Hertelendi ijedten váltotta át
szavait.

– Allerdings bin ich… dumm geworden…

Ez több volt, mint amennyit a kislány szíve elbírt volna. Egyszerre
eszébe jutott első találkozásuk, a séták a bástya mellett, az első zöld
rügy, melyet Hertelendi egy fa tetejéről hozott le neki, az a néhány
nap, amit együtt töltöttek el, minden, minden, főleg az, hogyan
tanította meg a selmeci diákot németül s szemébe könyek gyűltek,
hangosan sírva fakadt…

A körülállók csodálkozva néztek össze: a _dumm geworden_ szó ily bűvös
hatásu?

Kétségbeesésében – mire nem képes az asszonyi desperáció! – Linka
apjához fordult.

– Papa, édes jó papa, – borult a nyakába.

Az öreg ama bizonyos csöndes német tipushoz tartozott, amely a
szigoru, de alapjában jószívü apát szereti játszani. Ez a tipus
mordizom-adtázig, prüszköl, pattog, de alapjában egy darab kenyérre lehet
fölkenni… Höller látta, hogy baj van s hízelgett neki a tudat, hogy egy
szemöldök-mozdulatára minden ismét jóra fordulhat.

– No, no, csak nem kell sírni, – dormögte jóakaróan, – hát mi baj? he?

Nem kellett megmondani: rá volt írva a két gyerek arcára. Höller is volt
valaha fiatalember. Karon fogta a diákot, átvezette a szomszédszobába,
jóindulatu ünnepélyességgel a szemébe nézett s aztán – természetesen
németül, – így szólt:

– Fogja szeretni ezt a kis leányt?

Hertelendi zavartan dörmögte:

– Dumm geworden… dumm geworden…

Höller elmosolyodott zavarán.

– Hogy szereti-e? – kérdezte még egyszer.

– Feleljen bátran, csipkekereskedő barátom.

A diák most elszántan csukta le szemét és kivágta magyarul.

– Szeretem és mindig szeretni is fogom!

Az öreg hátrahökkent, Linka pedig kétségbeesetten kezdett el sírni. Mi a
manó?! ez magyar? pattogott Höller, fölugrott és összeborzolta a
bajuszát, ez volt nála a harag legnagyobb jele.

– No, no, – csak annyit tudott mondani mérgében és levegő után
kapkodott, mint a partra lökött csuka. – No de… Ezer bomba! ezer bomba,
ha mondom! no!

Dühösen járt föl és alá, aztán megállott egy pillanatra, nagyot
szippantott tubákos szelencéjéből, olyant tüsszentett, hogy a konyhából
a szakácsné ijedten szaladt be, mert azt hitte, hogy a petróleumos lámpa
robbant föl, aztán tovább folytatta sétáját. Hertelendi nyugodtan állt
és várakozott. Ő fatalista volt, aki bízott benne, hogy a sors könyvében
előre van minden megírva, jó, rossz, még az is, vajon egy Höller nevü
vászonkereskedő felspékeli-e őt avagy nem… Ez ellen úgy se lehet tenni…

A vászonkereskedő egy ideig dühöngött, aztán elkezdett gondolkodni. Az
örök német logika megmagyarázta neki, hogy szeretni magyarul épp úgy
lehet, mint németül, hogy a történelem számos példát tud róla, hogy női
szívek magyarba bolondúltak, hogy… De hát vigye a kánya: végre is nem ő
házasodik, hanem a leánya s ha már megfőzte, egye is meg a kását…
Legelébb legyen boldog a kis haszontalan!

Höller még egyet prüsszögött, villámokat lövelt a szeméből, aztán
megfogta a két gyerek kezét.

– Legyetek egymáséi, – harsogta szigoruan. – Imposztorok vagytok!

A diák boldogan hajtotta meg magát, de aztán… Aztán valami rémes dolog
kezdett előtte derengeni… A múlt homályából egy szörnyü sejtés
emelkedett ki, amely rögtön keserü valósággá jegecesedett…

– Szent Isten! – sóhajtotta az ifju, szerényen Linka felé. – Valamiről
egészen megfeledkeztem…

Apa és lány kérdően néztek rá.

– Nekem tudniillik már van egy feleségem, – jegyezte meg a diák
szerényen.

Az apa nem értette meg a csattanót, amely szerencsére magyarul volt
elmondva. De bezzeg, megértette Linka, egyszerre eleresztette a diák
kezét és újra sírva fakadt, hogy csak no.

– Felesége van?… és ezt most mondja? – csattant föl. – Most?… Felesége
van! Óh, én szerencsétlen, én a világ legszerencsétlenebb alkotása!

– Teremtése, – javította ki Hertelendi, szokásszerűleg, – az alkotás
szót csak tárgyra alkalmazzuk.

– Az mindegy, – ellenkezett Linka, – azért kikaparom a szemét! Menjen!
menjen tőlem! Soha többet ne lássam! Maga kékszakáll!

Az öreg egy szót sem értett s tétován nézett hol az egyikre, hol a
másikra. Vajjon mi történhetett?

– Engedjen meg Linka kisasszony, – szólt a diák nyugodtan, – ez a
feleség egészen különös feleség, hogy úgy mondjam, tiszteletbeli hitves.
A történet hosszu, de becsületszavamat adom, hogy ha elméselem
töviről-hegyire, nem fog rám haragudni. Ám ha most elmondja a kedves
papájának, hogy nekem hitvesem van, mindörökre vége mindennek; neki nem
tudom hirtelenében a dolgot német nyelven megmagyarázni s akkor nincs
más hátra, – tette hozzá mosolyogva, nehogy az öreg megsejtse, miről
beszélnek, – minthogy a karikagyűrűt, amelyet nekem ajándékozott, a
pisztolyba fojtom s agyonlövöm magamat. Isten engem úgy segéljen.

Linka halálra ijedt. Kétségbeesve kapta el a diák kezét; azt hitte, hogy
az rögtön a pisztolyhoz nyúl.

– Mit beszélgettek oly sokáig? – dörmögött Höller. – Talán adósságai
vannak a fiatal úrnak? He? No, csak nem kell semmit eltitkolni.

– Azt mondta, – válaszolt Linka elpirulva, – hogy én vagyok az első
szerelme…

– Persze, azért sírt! – nyugodott meg az öreg. – Minden menyasszony sír.
Már az én koromban is így volt.

Hertelendi visszament a leánynyal a terembe s elmagyarázta neki különös
házassága körülményeit, kezdve Cseróczyn, áttérve a selmeci élet
különösségeire, a mellékkörülményekre, s befejezve Möller meg Marsalkó
uramon. A leány eleintén gyanakodva, aztán érdeklődve s végül keservesen
sírva hallgatta az éppoly furcsa, mint bánatos történetet. A legyezője,
amely eltakarta arcát, csupa harmatos köny volt.

– Szegény Málika, mily nyomorúságosan kellett férjhezmennie, – mondta
résztvevően.

– Kérem, kérem, – igazította ki Hertelendi, – ne felejtse, hogy én
vagyok a férje…

Linka maga elé nézett: még mindig a leányvári boszorkány története
foglalkoztatta.

– És mi lesz a történet vége? – kérdezte. – Mi lesz most mivelünk?

A diák összehúzta bozontos szemöldökét, gondolkozott. Aztán így szólt:

– Hm… Lássuk csak. Én következőkép nézem a dolgot. Málika végre is
becsül valamelyest. Ha nagyon szépen megkérem, hát talán gyűlölni fog.
Nem?

– Gyűlölni? Mit beszél? – nézett rá Linka.

– Engesztelhetetlenül gyűlölni. Ez ugyanis fontos válási ok… Ha igen:
úgy egy év alatt legkésőbb széjjel leszünk választva, s akkor az
úgynevezett ásó-kapa se választ el többet.

– Óh, bárcsak gyűlölné… – rebegte a kis lány, kezét összekulcsolva. –
Majd imádkozni fogok, hogy gyűlölje…

A vendégek oszlani kezdtek. A mérnökök, látva, hogy Hertelendit nem
képesek elmozdítani, már régen útra keltek. Az ablakon napsugár szökött
be.

– Isten vele, Linkám, – mondta a diák és kezet csókolt a leánynak, –
mindent el fogok követni, hogy úgy legyen. Isten vele! Három hét múlva
megint itt leszek. Addig az öreg úrnak semmit sem szabad tudni.

– Hogy lehetne téged gyűlölni, – súgta csöndesen maga elé a leány.

… Hertelendi fölkapott egy ócska fiakerre és lóhalálában vágtatott a
rendezőség után. A hegyek alatt utólérte őket s boldogan ugrott fel kis
huzuljára. Csöndesen, a szokott hosszu rajban ballagtak tovább, de
milyen más volt ma a vidék: az ébredő erdőből erős földszag és nyíló
ibolya illata áradt, a mosolygó kék ég, ez a nagy piktor még a pocsolyák
szomoru világát is égszínkékre festette át, ha pedig megálltak, hallani
lehetett a rügyek csöndes pattanását. A fácánok vígan karattyoltak, a
seregélyek magasra röpködtek föl s látva a tavasz jöttét, zajosan
csipogva hirdették közeledését. A harkályok udvariasan megkopoktatták a
fákat:

– Szabad belépni?

A tavaszi szellő megbólintotta az ágakat:

– Szabad, szabad!

– Mit akarok kérdezni, – fordult egyszerre Hertelendi társához, – ti
tudtok németül. Fordítsátok le nekem ezt a mondatot: „Allerdings bin ich
im Zechgelage einigermassen dumm geworden“… Ez valami érzelmes német
versből van, mi?

Bajtársai összenevettek.

– Talán valaki megtisztelt ezzel a mondással? – kérdezte Vitnyédi, a fő
párbaj-segéd, aki állandóan lovagias ügyekben utazott.

Hertelendi szerényen mosolygott.

– Körülbelül. Sejtelmem sincs, mit jelenthet, de nagyon szépnek kell
lennie…

– Óh igen. Azt jelenti, hogy „a korcsmázásban mindenesetre kellőleg
elbutultam“.

A diák kétkedve nézett rája.

– Te talán föl akarsz ültetni, hé? – szólt felfortyanva.

Vitnyédi tiltakozott.

– Örökké szárnyon vadászszak, ha nem azt teszi. Remélem, provokáltad az
illetőt?

Hertelendi megcsóválta a fejét és kacagott.

– Dehogy is… Éppen ellenkezőleg, eljegyeztem: a menyasszonyom volt.

– Gratulálunk, – kiáltották a fiúk kalaplengetve, – végre egy nő, aki
megértett… De szerencsére, igen velősen is fejezted ki magadat…

… S míg a diákok tovább haladtak a rejtelmesen zúgó erdőben, Linka
bezárta kis szobája ajtaját, leült az íróasztalához és hosszu levelet
írt Judex Málikának.

Az epistola így kezdődött:

– Kedves jó asszonyom, akit nem ösmerek és mégis mélyen tisztelek! Ha
van foganata egy szegény, szerencsétlen kis lány könyörgésének, arra
kérem, hallgasson meg és ne ítéljen el. Az ön kezeiben van sorsom
letéve, öntől függ boldogságom. Kérésem talán különös, de szívből jövő.
Arra kérem, legyen oly szíves és gyülölje Hertelendi Tamás urat, az ön
férjét, gyűlölje őt, mert én nagyon, nagyon…

A levél többi részét elmosták záporként hulló sűrű könyei.




A Hernád völgye.

Amint a rendezőség tapodtatról-tapodtatra haladt, egy tiszta reggelen
megpillantották az igéret földét, a végcélt: a Hernád völgyét. Ott
kanyargott kormos fűzfák jelzőoszlopai között a régen várt folyó
csöndesen, szerényen, meg-meglapulva a sovány partok között. Jámbor ez a
víz, mint a felvidéki riska; jóakaró és minden munkára alkalmas, akár a
sárosi mindenes, akit ma paradés kocsisnak használhatsz, holnap eke elé
foghatsz; halban, vadban szegény, mint a nép, amelynek szolgája s
barátja. Hullámai nem hasonlítanak a topázra, büszke taréjük sincs,
medre nem hordoz karcsu hidakat, csak szerény pallókat, árja nem vet
termékeny iszapot, hanem öklömnyi kavicsot, élete csöndes és egyszerü,
ha teheti, elbujik a szederindák közé s apró fodru hullámai fölé
ködfátyolt tűz. Körülötte apró faluk, kukoricafedelü viskók, tépett
juh-kosarak, omlatag malmok, amikre mind ő keres. Ha ősz tájon partján
végigjársz, erősen kenderszagu a vidék s a vékonypénzü pázsitokon fakó
rongyokat szárít a szél; ha télen arra vetődsz, jeges országutat
találsz, amelyen legbiztosabban vándorol a felvidék drótos tótja, vásárt
kereső asszonya, supplikáns diákja: a Hernád nem téved el. Itt is, ott
is eret vágnak rajta s habjai fűrészmalmokat mozgatnak, egy-két szálkás
hal is akad benne, kacsa is puskacső elé kerül, a szarvasmarha pedig
jobb szereti vizét, mint a kórós sarjut. Ilyen derék és sokoldalu jószág
a Hernád. Nem csoda, ha a tót ragaszkodik hozzá, megemlékszik róla
imájában s husvétkor „odaáldoz“ neki egy csöp pálinkát vagy zabos
vakarcsot…

Tehát már nem kellett messzire menni, a diákság szíve megkönnyebbült. A
munka is simábban haladt, a sárosi tótok nem akarnak földet elvenni
senki elől. Ki tudná megművelni? Napszámosra nincsen pénz, itt még a pap
is maga fogja meg az eke szarvát s hétköznap gereblyével a kezében tart
a szántóföldén hivatalos órákat. Takarékosan kell hát bánni kenyérrel,
földdel, sőt még a hittel is. Amint egy pap van csak messzi földön, a
vallás is csak egy.

Nagyapám Girálton volt lelkész s ifjúságom egy részét, a nyári
hónapokat, ott töltöttem. Istenem! beh különös volt a fővárosból
odaszakadt s finoman kiélezett vallásban nevekedett serdülő
gyerekésznek, (hiszen tanáraim révén azt is tudtam, hogy keresztény és
keresztyén közt óriási a különbség), amikor a templomba vetődtem s a
szertartást végignéztem. Bizony összeolvadt benne a protestáns, a
katolikus, sőt még az orosz ritus különböző vonása; a pap a kórushoz
énekelt, mint a pápistáknál, az ó-hitüek a mellüket verték s a
luteránusok úrvacsorát szedtek. A falakon Mária-képek, szentek
szobrocskái sorakoztak, senkinek nem volt ellene kifogása, csak úgy mint
az ellen sem, hogy a protestánsok nem vetettek keresztet s nem hajtottak
térdet. Azért szépen összefértek valamennyien, s úgy hiszem, az Úrnak
sem volt ellenvetése, mert nagyatyám ritka magas kort ért, s amikor
meghalt, az égen komor felhők úsztak, mintha odafönn is szomorkodnának a
jó pásztor elhunytán.

A munka vége felé közeledett.

A rendezőséget vezető erdőmester egy nap Budapestre utazott, hogy a
kormánynak eljárásukról jelentést tegyen. A távozását megelőző éjjelen
lopás történt: Cseróczynak eltűnt a fűzfahusángja, amely nemcsak arról
volt nevezetes, hogy non sine gloria közreműködött az ellentétek
elsimításában, hanem mint vésési remekmű is elismerésre tarthatott
számot. A diák ugyanis, a bot egyik oldalán csinos reliefekben
örökítette meg a bejárt terület térképét, a másik oldalon pedig
számokkal véste föl ama négyzetölek számát, amelyet idegen kézből
sikerült visszahódítania. Az erdőmester távozásakor még egy ember tűnt
el: Hertelendi is kereket oldott s merész elhatározással Eperjes felé
ment… A feleségéhez!

Lássuk, mit végzett hát Presován (ez t. i. Eperjes neve tótul).

Málika és Helén szomorú időket éltek. Hírt sem hallottak egykori
jóbarátaikról, szüleikről, a világról, amely mintha kivülök élt és
virult volna. A jelennek nem tudtak élni, a multnak nem mertek, a
jövőtől ijedten riadtak vissza. Mily szomoru fiatalság!

Az oltárterítők száma nőtt, nőtt s ahány volt, mindmegannyi keserü
könycseppet tett le az Ur asztalára. Az öreg úr hasztalan próbálgatta
őket vidítani, csodálatos meséi, évről-évre regényesebb megemlékezései a
katonaságnál töltött ifjúságáról: a lengyel citerásleányról meg a
bresciai esetekről vigasztalanul tűntek a semmiségbe. Pedig már
olyanokat füllentett, hogy maga is megrémült… De hiába, nem segített a
bajon. A fiatal leányoknak csak az tetszik, ha fiatalemberek hazudnak az
öregek füllentései nem érdeklik… A két Judex-leány szomorúan ült az
ablaknál és sóhajtva nézte a felhők járását…

Ez időben érkezett Eperjesre Hertelendi. Fejében már elkészült a
szabadulási terv, ki volt az dolgozva az utolsó betüig. Mindenekelőtt
bement a kollégiumba s a teológusok közül két urat fölkért, hogy legyen
hiteles tanúja.

– Nagyon szívesen, – mondták a papnövendékek, – végrendeletről van szó?
Vagy esküvő?

– Nem, – felelte a diák, – a feleségemet akarom meglátogatni.

A teológusok gyanakodva néztek rá. Talán őrülttel van dolguk?

– Küldtem az alumneumnak egy kecskét, – jegyezte meg gyorsan Hertelendi,
hogy megnyugtassa őket.

Ah! ez már értelmes beszéd. Az alumneum, mint tudjuk, jótékony
alapítványokon nevelkedett intézmény, amely részben ingyen, részben
pedig csekély pénzért kosztot ád a szegény diákoknak. Persze, az élelem
is szerény, délre egy kis hús meg brugó, estére főzelék. Vannak azonban
jószívü emberbarátok, akik néhanap küldöznek egy fél disznót, öreg
kotlósokat, miegymást, amiből aztán telik néha vacsorára is. Ez az
ünnepnap. Egy kecskéért tehát érdemes segédkezet nyújtani, még ha
őrültségről is van szó.

Fölkeresték az asszonyt. Amikor Málika megpillantotta Hertelendit,
elsápadt, kipirult, s aztán mintegy félve, hogy a látomány eltünik,
megragadta kezét. Hát mégis él még a régi világ? Nem álom, hogy valaha
Selmecen volt, szeretett és a szíve boldogan dobogott?

– Bocsánat, – szólt Hertelendi, kezét kivonva a leányéból (én már csak
leánynak nevezem) – nekünk gyűlölnünk kell egymást. Megkapta a
menyasszonyom levelét?

– Megkaptam, – bólintott Málika. – Óh, milyen boldog vagyok, – fordult
ki egyszerre szívéből az öröm, – hogy önt láthatom… olyan nagyon boldog…
Hát van még valaki, aki nem felejtett el?

Hertelendi sokat jelentően bólintott.

– Legyen nyugodt: van, – szólt egyszerüen. – De mindez még korai tárgy a
beszélgetésre. Tartsunk rendet és legyen szíves a dolgok intézését reám
bízni. Van szerencsém, – tette hozzá a teológusokra mutatva: – Zima és
Bentsik urakat bemutatni.

Kézcsók, meghajlás. Leültek a kerek asztal köré, amelyen kiirthatatlan
vidéki szokás szerint egy plüssalbum és több hagymaalaku tengeri kagyló
feküdt. Hertelendi vette föl a szót:

– Asszonyom, – kezdte hivatalos arccal, – ezennel e tiszteletreméltó
tanuk előtt megkérdezem önt, hajlandó-e engem gyülölni? Igen vagy nem?

Málika ránézett a teológusokra. Kezdte érteni a dolgot. A teológusok
annál kevésbbé. Zavartan néztek maguk elé és olykor sóhajtottak egyet.

– Gyűlölöm önt, – szólt a feleség halkan.

– Jól jegyezzék meg az urak, – fordult a diák a tanúk felé. – Tehát
engesztelhetetlenül gyülöl. Most gyerünk tovább. Nemde, uraim, az
engesztelhetetlen harag méltó ok a válásra s épp oly ok az is, ha a
házastársak egyike bántalmazza a másikat?

A teológusok megdöbbenve néztek egymásra. Mégis csak őrültek közé
kerültek. Bentsik uram az ajtó felé pislogott. Mekkorát fog ő ugrani.
Zima úr komoran mosolygott, mintha vadalmába harapott volna és így
felelt:

– Bizonyára súlyos válási ok, servus humillimus.

A diák egy kis szünetet tartott, aztán folytatta:

– Kedves Málika… Tegyen nekem egy szívességet és itt a tanu urak előtt
ne sajnáljon tőlem egy nyaklevest.

Málika mosolyogva nézett rá. Óh, be rég nem nevetett, szinte fájt most
belé az ajka.

– Nagyon kéri? – kérdezte.

– Sírig lekötelez vele.

A kis leány fölemelte puha kis kezét és a következő pillanatban egy elég
erélyes pofon csattant el a diák arcán.

– Jól látták az urak? – fordult Hertelendi boldogan a tanúk felé. – Ha
nem látták jól, megismételhetjük…

A teológusok nem kivánták a repetációt. – (Bárcsak már kint lennénk, –
gondolták szepegve.)

– Akkor kérem vegyék föl a jegyzőkönyvet, – szólt Hertelendi. Soha pofon
embert még ily boldoggá nem tett. Az arca ragyogott az örömtől.

Leültek az asztalhoz és megfogalmazták a protokollumot. A diák még azon
melegében elment a lelkészi hivatalba s a másolatot megküldte
Institórisz uramnak. Ugyanakkor fiskálist fogadott, hogy indítsa meg a
válópört. Azután, – újra tanuk kiséretében, mert a világ nyelve rossz, –
meglátogatta a két leányt s elbúcsúzott tőlük.

– Hertelendi úr, – szólt szerényen Helén, – most már bizonyos, hogy
Málika megkapja azt, akit szeret?

– A nyilatkozat s a pofon után, remélem, övé lesz, akihez szíve
vonzódik, – vélte a diák.

Helén elgondolkozva nézett maga elé.

– Milyen síma a dolog, istenem…

Azután kérőleg és szégyenkezve emelte tekintetét Tamásra.

– Nem volna szabad… nem lehetne… hogy én is nyakon üssem magát?

A diák kacagott.

– Hogy is ne!… Az ön ügye talán nyakleves nélkül is menni fog. És ha már
pofozni kell, akkor a nyakleves Vitnyédit illeti meg, nem engem, amiért
már régen meg nem kérte az ilyen bájos és kedves leány kezét.

Bentsik és Zima urak a határig kisérték el a diákot, (biztosak akartak
benne lenni a megőrült akadémikus tényleg elhagyja-e a várost?) s aztán
visszatértek Presovára. A kecske finom volt, nemkülönben az a kis hordó
bor is, amelyet Hertelendi a jól teljesített feladat ráadásaként az
alumneumba küldött. A két pap ma is őrzi a kecskeszarvakat, mint életük
egyik legkülönösebb epizódjának emlékét…

Amíg Eperjesen a helyzet így tisztázódott, Osztropszki, az erdőmester,
megérkezett Budapestre s a miniszter elé járult.

– Kegyelmes uram, – szólt az audiencián, ahová egy furcsa alaku
fűzfadoronggal ment, – van szerencsém jelenteni, hogy az állami erdők
területei, – ezzel átnyújtott egy kék ívet s a botot, – 127.000
négyzetöllel szaporodtak.

A kegyelmes úr megbiccentette fejét s kezet szorított Osztropszkival.

– Egyelőre fogadja az én köszönetemet. Valóban kitünő munkát végeztek.
Becsületes hivatalnok: az arcára van írva.

– Hát még a fiatalemberekére, – tette hozzá meghajolva az erdőmester. –
Szerencsére már beheggedtek a nyomok.

A miniszter nevetett.

– Látom ezen a boton, hogy mire céloz. Sok bajuk volt a parasztokkal?

Mosolyogva nézte a viharedzett fütyköst.

– Ez a bot Cseróczy akadémikusé, – magyarázta Osztropszki. – A rendezés
körül legtöbb érdem az övé. Ha megengedi, kegyelmes uram, elmondom a
szepesi üvegek történetét…

Elmesélte, hogy különböztette meg Cseróczy a régi és új palackok színét.
A kegyelmes úrnak a könyei csurogtak.

– Hiszen ez klasszikus adoma! – melegedett föl. – Ez napoleoni vonás!
Gondunk lesz erre a fiatalemberre! Még egyszer: melegen köszönöm.

Amikor este elment a klubba, mindenkinek föltette a kérdést, hogyan
tudná egy határdomb hitelességét megállapítani? Senkise tudta. Amikor
azután megfejtette a Columbus tojását, elmondott anekdotái sikereinek
egyik legszebbjét nyerte el. Hiába, e haza az adomák országa. Másnap
meleg levél ment az akadémiához, kiváló figyelemre méltatva Cseróczyt,
akinek a miniszter külön levélben köszönte meg fáradozásait. Ebből a
fiatalemberből országos főerdőmester lesz, akárki meglássa.

Selmecen is némileg megváltoztak ez idő alatt a viszonyok.

– Az öreg Judex kifogásolja, hogy vígan vagyunk? Az öreg bepanaszol,
hogy mértéken fölül élünk? – mondták a diákok. – No, jól van. Majd addig
nyújtózunk, ameddig a takarónk ér; légyen az ő hite szerint.

S e naptól kezdve, – halljátok csak! – többet diák föl nem kereste a
zálogházat.

Judex eleintén nem törődött a dologgal, csakhamar azonban ijedten látta
be, hogy kellemetlen helyzetbe került. Selmecen mindenki polgárias és
takarékos: a bányászok, a vadászok, a hivatalnokok, a kereskedők, a
honorációrok, – a becsületes zálogos csak a diákokból tud megélni. Mi
lesz, ha épp a legjobb emberei hagyják cserben? Pedig úgy indult a
dolog. A máskor oly forgalmas üzlet egy-kettőre kongott az ürességtől,
csak olykor akadt egy-egy mesterlegény, aki talléros óraláncát jött
elhelyezni. Azután ismét méla csönd honolt a termekben. Judex kezdett
annak tudatára jönni, hogy a korhelykedés még sem haszontalan dolog, sőt
ellenkezőleg: az Uristen bölcseségének kifolyása, mert valamint, ha a
látszólag szintén fölösleges hernyót nem alkotja meg, nincs éneklő
madár, úgy bor és dáridó nélkül nincsen zálogház. A világot Isten,
hiába, bölcsen alkotta. Mivelhogy okos ember volt, csakhamar tisztába
jött azzal is, hogy a diákokkal jó lesz kibékülni, mielőtt üzleti
bukását várná be.

– Küldök nekik egy hordó bort, – határozta el egy nap magában.

Csakhogy a diákokon nem lehetett ily könnyen kifogni. Nem fogadták el az
italt. Ők már csak erkölcsösek akarnak lenni. A zálogház tovább kongott
az ürességtől.

– Terringettét, – csóválta a fejét Judex, – ezt úgy látszik alaposan
megcsináltam… No, de szerencsére jóbarátom a direktor. Talán ő segíthet
a bajomon. Hol a kalapom? Rögtön fölkeresem.

Elment az igazgatóhoz.

– Servus humillimus, – mondta, barátja kezét melegen megszorítva, – nagy
szívességre kérlek. El kell vesznem, ha ez még soká így tart… Ez az
ifjúság rosszabb a templáriusoknál, vérszopóbb a tatárnál. Mit
cselekedtek ismét, hallgasd csak.

A direktor helybenhagyólag bólintotta meg tar koponyáját.

– Persze, persze… Furor juvenilis… A bor, a nóta, a muzsika… nagy
bibaxok mindahány, barátom uram; piget me.

Judex türelmetlenül simogatta kurta szakállát. Ezúttal nem tetszett neki
az erénykedés.

– Igérem, – folytatta az igazgató meleg jóakarattal, – hogy ami módomban
van, meg fog történni. Valamennyiünk érdeke a jó erkölcs, számíthatsz
rám, barátom uram, számíthatsz.

A látogató zavarban volt. Egyet köhintett.

– Hogy a tárgyra térjek, – szólt, – tulajdonképp nem is erről van szó…
vagy talán: nem ily értelemben… Szinte azt mondhatnám, hogy az ifjúság
egyszerre túlzott mértékben hódol az erénynek. Az eset a következő:
amióta peticióval jártunk a tekintetes tanári kar elé, elkerülik
házamat, nem keresik föl üzletemet, minek folytán kereskedői hivatásom
idővel válság elé fog jutni… Érted, kedves barátom uram?

A direktor tágra nyílt szemmel nézett rá. És ezt Judex mondja, a
korhelykedés ádáz ellensége?

– Arra akarlak tehát kérni, – folytatta Judex, – hassál oly irányban,
hogy ez a gyűlölet megszünjék, hogy az ifjúság… szóval, hogy… nem is
tudom magamat helyesen kifejezni…

Az igazgató kezdte sejteni a dolgot… Quae mutatio rerum!

– Értem, értem, – mondta elgondolkozva, – neked károd van a túlhajtott
puritánságból… A zálogház nem megy. A diákok szolidak.

– Igen, igen, – bólintott a vendég. – S e tekintetben véleményem több
tisztes polgáréval egyezik. Gerstakker, Markus, Cserni, Gregor, Kreuzer,
mind megérzik e dacot. Mi végre is nagy költségekkel rendezkedtünk be,
úgy hogy a diákság igényeinek megfelelhessünk, az üzem pénzbe kerül s ha
nincs jövedelem, a tisztes kereskedelem veszedelembe jut… Ezt figyelembe
kell venni, nemde? Kérem hát jóakaratodat ez irányban.

A direktor helybenhagyólag bólintott.

– Meglesz; servus humillimus. Én is szívemen viselem a város érdekét.

– Végre is: fiatalemberek, nemde? – kérdezte méltatlankodva Judex, – nem
pedig remeték… Mi is voltunk fiatalok, de azért sosem akartuk a tisztes
kereskedők romlását!

Tárgyalások kezdődtek, amelyekben egyrészről a diákság küldöttei,
másrészt, mint legöregebb kereskedő: Judex vettek részt. A diákok ez
egyszer kurucul viselkedtek s szónokuk nem kisebb dolgot kivánt,
minthogy Judex fogadja vissza elűzött leányát s a szükséges egyházi
korrektura után igaz szívvel adja oda Cseróczynak…

A zálogos hallani sem akart a dologról.

Soha!

Két napig sebzett vadként járt föl és alá irodájában. Egyetlen lélek sem
zavarta. Oh, hogy fájt neki, hogy az üzlete, élete büszkesége üres volt!
Az ajtóra tett csengő egyszer sem szólalt meg egész napon… hogy neki ezt
meg kellett érnie! A Judex-zálogházat be fogják zárni, mint egy csődbe
jutott rőföskereskedést… Harmadnap beállított az öreg kapitány s a
szívére próbált beszélni, negyednap Institórisz a válópörről
értesítette. Egy csöppet megingott, de azért tartotta magát. Ujabb négy
nap telt el; egy ember nem vetődött boltjába. Szíve vonaglott. Érteni
kellett őt. Judex elsősorban szenvedélyből, családi hajlamból s
szeretetből volt üzletember; boldogsága volt a serény munka, a szépen
pergő forgalom, a kereskedelem szabályos, nyugodt lüktetése. Ám, ha így
halad a dolog, be kell csukni üzletét, el kell veszteni szívéhez nőtt
foglalkozását, amelyet úgy kedvelt, mint szobrász a vésőjét, író a
tollát, s a homlokfalról le fog kerülni a kék-vörös halálfő, évszázados
családi pálya hirdetője… Álmában megjelent előtte az adományozó királyné
s rosszalólag csóválta koronás fejét… Nem! az nem lehet, hogy a zászló
odaveszszen, a királyné bizalma kudarcot valljon! Az nem lehet, hogy az
első selmeci kereskedő üzletét bezárják, ez szégyen a családra, a
multra, a városra, az egész felvidékre. Ennek semmi áron se szabad
megtörténnie!

Megtört, megalázkodott s magához kérette a diákok küldöttségét.

– Le vagyok győzve, – szólt csöndesen, – elfogadom a föltételeket…

Hetek óta ez volt az első nyugodt éjszakája. Milyen boldogság volt
hallani a diákok énekét, a kurjantásokat, a jövedelemhozó vad muzsikát!
A győzelemnek örvendő fiatalság hangos jókedvvel járta be az utcákat:
csörömpöltek az ablaktáblák, döngtek a kapuk, harsogott a trombita s
Judex álmába, mint a szférák zenéje szűrődött e zürzavar… Holnap tele
lesz a zálogház!…

Történetemnek ezzel, íme, végére értem.

Pár nap mulva megérkezett Málika és Helén, velük egyidőben a miniszter
köszönő s az akadémiához Cseróczy érdekében küldött hivatalos levele. Ez
az üröm utolsó csöppeit is kiüzte Judex szívéből. Amikor Cseróczy
megjelent, nemcsak a diákok, hanem a kereskedők is, élükön a zálogossal
kivonultak eléje. A diákot egymásután fogadták a meglepetések: Málika, a
kegyelmes úr üzenete, Judex szíves jóakarata, a tanári kar üdvözlete,
boldogsága teljes földerülése… Karjába zárta menyasszonyát s a
jelenlevők zajos éljenzése mellett karon fogva vezette a sokat ostromolt
s végre megnyert ódon Judex-házba. Az általános örömből Vitnyédi is
bátorságot merített s szerényen, félve kérdezte meg Helént, vajjon
számíthat-e jóindulatára? A kis leány okulva a multon, úgy
belekapaszkodott udvarlója karjába, hogy máig sem eresztette el…

Mit mondjak még el? A félesztendő elmulásával Cseróczy summa cum laude
tette le vizsgáit s amikor elfoglalta állását a rózsahegyi
erdőhivatalnál, az esküvőt is kitűzték. Ez volt aztán az igazi
valétálás, búcsú a bajtól, csalódástól, keserűségektől, búcsú a fiatalos
könnyelműségtől, a bortól, az éjszakától, üdvözlet egy új életnek, amely
tele van rózsákkal, munkával, szeretettel, hittel.

Amikor fölült a diligence-ra az egész diákság, – köztük menyasszonyostul
Vitnyédi és Hertelendi. – Bélabányáig kísérte el, sőt ott voltak Selmec
megbékélt polgárai is, a szabók, cukrászok, vendéglősök, kávésok mi egy
más, mert hiszen belátták, hogy az ifjúság az ő érdekeiket is szolgálja
s a diákok mulatozásai az ő üzleteiket lendíti föl. Átadták hát
üdvözletüket ők is és Cz. Márkus, a cukrász, csinos beszéddel
köszöntötte a távozó párt.

Az ódon bárka föl volt virágozva, a lovak vígan szaladtak a lejtőn
lefelé. Az ég kéken, jókedvüen nevetett le rájuk s a hegyek visszhangja
harsogva énekelte velük a régi, sok vihart látott diáknótát, amely száz
torokból szállt az ég felé:

  Ballag már a vén diák tovább.
  Isten hozzátok cimborák – tovább
  Az ut hazámba visszaint,
  Filiszter leszek ott megint,
  Tovább! Tovább! Tovább!
  Fel bucsucsókra cimborák!




Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Első éves hallgatók.]

[Footnote 2: Az akadémia első professzora.]

[Footnote 3: A tanulmányaikat befejezendő akadémikusok neve.]




      *      *      *      *      *      *




Transcriber's Note:


Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:


7 |nagy leleményességett |nagy leleményességet

33 |lesz szó. |lesz szó.)

41 |magát a töbiért |magát a többiért

62 |fiaalság panaszos |fiatalság panaszos

65 |selmeci kisaszonyoknak |selmeci kisasszonyoknak

67 |Midezzel azt |Mindezzel azt

68 |fogyó lekesedéssel |fogyó lelkesedéssel

75 |juttassa Helénsez |juttassa Helénhez

85 |fögtön működni |rögtön működni

87 |bólíntotta Institorisz |bólintotta Institorisz

127 |most egyszrre |most egyszerre

160 |hét alattt |hét alatt

168 |föl a kzét |föl a kezét

168 |és gnyosan |és gúnyosan

172 |szmügyre vették |szemügyre vették

212 |lehetnea |lehetne a

213 |tanári hart |tanári kart

239 |rendekezésére áll |rendelkezésére áll

266 |tovább kongot |tovább kongott

246 |elsőzobában megjelent |előszobában megjelent

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 62136 ***